Jó pár évszázada annak, hogy bezártam az egyik legkedvesebb szolgálat. Egykoron még engem szolgált, s bíztam benne, majd balga módon elárult.  Persze még a legjobbakkal is megesik, hogy néha hibáznak, de ennek ellenére újra és újra hibázott. Nekem pedig állandóan testet kellett cserélnem, ahogyan neki is, hiszen vadásztak ránk az egykori „papok”. Szerintük tényleg halottnak kellene lennem, szerintem meg csöppet se. Szeretem élvezni a napsugarak játékát a bőrömön, hallani a madarak énekét és érezni azt a milliónyi érzést, amit Godric hoz elő. Ugyanakkor most, hogy beszéltem a „bátyámmal” elérkezetnek láttam az időt annak, hogy végre felébresszem a hosszú álmából Jas-t is. Nem lesz könnyű, ebben biztos vagyok, de azért eléggé eszes lány volt, így nem tartok attól, hogy esetleg túl hosszú ideig keljen neki szoknia ezt a világot. Másrészt meg farkas és ez számomra jól jöhet, de előbb még az átkát is ki kellene váltani.
Ahj, megannyi dolog, amit tennem kellene, de mindent szép sorjában, hiszen azért törtem be ide az éjszaka közepén is, hogy elkezdődjön a kis tervem. A gyertyák egymás után gyulladtak ki, a kamerák pedig az órákkal ezelőtti helyzetet mutatták az illetékesek felé. Egy múzeum nem lehet akadály, ahhoz már túl vén vagyok. Majd hamarosan pedig elkezdtem mormolni az ősi szavakat, azokat a szavakat, amelyek képesek valakit újra az élők közé hozni, vagyis itt inkább felébreszteni. Percek teltek el így, miközben a természet dolgozott, miközben a szél egyre erősebb lett, a gyertyalángok pedig egyre nagyobbak. Míg végül minden elcsendesedett, a szemeim szép lassan kinyíltak, majd odasétáltam hozzá. Arcán gyengéden simítottam végig, miközben mosolyogva figyeltem őt. Gyerünk, ébredj Csipkerózsika. A világ már vár téged, ahogyan én is egykori hű szolgálom és barátom. Nem sok embert tartottam a barátomnak, de őt igen. Majd amikor megláttam, hogy a szemei nyitódnak, akkor még szélesebb lett a mosolyom.
- Üdv újra itt, Jasmine. – szólaltam meg barátságosan, majd ha kellett segítség neki felüli, akkor segítettem és kíváncsian fürkésztem az ismerős vonásait. Nem szaladtam el, s nem is ordítoztam. Csak hagytam neki időt, hogy felfogja azt, ami vele történik.



|| Remélem jó lesz!

Régi életem nem volt fenékig tejfel, de lagalább az enyém volt. Sokáig szólgálltam testvéremként szeretett Nefertitimet, akit bálványként imádtam, de ő nem így tekintett rám véleményem szerint, soha nem éreztem azt a szeretetett, de ő más, hiszen egy erős nőről van szó, aki máshogy mutatja ki, hogy szeret valakit. Régi életemben a Nefret nevet viseltem, melynek jelentése a szépség úrnője. Hm, nem vagyok én úrnő, koránt sem. Egy egyszerű lány vagyok, aki szolga volt és a sivatagban élt, egy koldus. De nem csak az voltam, bennem élt egy erő, melyrő mit sem sejtettem, kevés erőm, nevetségesen kevés, de boszorkány vagyok. MIkor az őröknek megvillantottam "tehetségem" egyből azt mondták, hogy Seth gonosz lelke uralkodik bennem, elrángattak, hogy kivégezzenek, de akkor jött Nefertiti. Én voltam az, aki kiegészítette az ő hatalmas erejét, és segítettem megölni Tutenhamont, mikor azt kívánta.
Akárhényszor bele gondolok, hiányzik az életem. Nefertiti nem mondott le rólam, talán azért is, mert én voltam az, aki mellette volt mindig. Újra és újra új testeket öltöttünk fel, de én elárultam. Már én se értettem, hogy miért bocsájt meg nekem, miért nem öl meg, vagy marasztalja lelkemet, hogy ne léphessek Ozilisz birodalmába, és ne méretesse meg szívemet az igazság tollával Maat. Egy Egyiptominak az a legnagyobb gyötrelem, ha hagyák a lelkét veszni. De ő megbocsájtott, majd most mikor bele kerültem a csodálatos Jasmine testébe, elhallgatatott. Mély állomba kényszerültem, és most talán itt az ideje a felébredésnek. 200 évnyi alvásnak.
Szemeim újra nyílnak, tüdőm megtelik levegővel, ujjaim a felvett egyiptomi pózból újra mozdulnak. Szívem hangosan verni kezd, s a fülem sípolni, ahogyan vissza térek 2016-ba. Megpillantom őt. Szeretett királynémat, fáraóm támaszát, testvéremet.
- Hol vagyok? - Kérdő pillantásom nővéremre vettem.
- Sebovéj - suttogja ajkam egyiptomi szavak, melynek jelentése segítség. Talán még ez a szó ragadt ajkamon "elalvás elött". Nem is mondtam hangosan, nem is hallkan, de rá pillantottam és nem értettem.
- Miért kelltettél fel, talán nem neheztelsz már rám nővérem? - Kérdeztem reménykedő tekintettel.




©

Magam sem tudnám megmondani, hogy miért pont most ébresztettem fel. Talán csak végre úgy éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy újra érezhesse a napsütést, hogy már nem leselkedik ránk akkora veszély, mint korábban. Vagy csak azért, mert hiányzott. Azt hiszem, hogy mind igaz volt, de egyiket se vallottam volna be hangosan. Nem azért, mert az érzelmeket gyengeség jelének gondolom, hanem azért, mert nem láttam értelmét hangoztatni, illetve nem akarom a „bátyám” tudtára se hozni azt, hogy ki a sebezhető pontom. Előbb még azt a csatát meg kell nyernem,s akkor utána végleg békesség honolhat és talán a régi főpapok se lesznek már a nyomunkban. Legalábbis nagyon remélem, ha pedig igen, akkor Nefret legalább lesz olyan bölcs és nem fogja megint rossz emberek kikotyogni a titkunkat.
Mosolyogva figyeltem őt, hiszen egy pillanatra olyan volt, mint az a mese, amit annyian szeretnek. Ohh, igen, meg is van. Olyan, mint Csipkerózsika, mint aki mélyálomba zuhant, csak neki nem aranyló haja volt, hanem sötét, mint az enyém, vagy talán még sötétebb, de mégis különleges szépség volt, akiért szerintem a legtöbb férfi rajongott volna. De majd kiderül, én pedig mellette leszek, amikor magához tér és utána is, hogy ne vesszen el teljesen. Nem akarom bizonytalanságba taszítani őt. – Egy múzeumban, több, mint két száz évvel később, hű szolgálom, Nefret. – megadom a tiszteletet, ami jár neki. Még ha én mindig is felette álltam a rangomnál fogva, de ő nem csak a szolgálom volt, hanem a barátnőm és a bizalmasom is. Benne megbíztam, míg másokban nem túlzottan.
- Shhh, ne félj. Minden rendben van. – majd gyengéden végig simítottam az arcán, majd a kezemet nyújtottam felé, hogy kisegítsem a koporsójából.
- Itt az ideje, hogy újra élj és mellettem légy, Nefret. – régi nevén szólítottam, miközben az új iratai és új neve már megvolt. S ha elfogadta a segítséget, akkor könnyedén emeltem ki őt, majd a földre ültem le vele együtt.
- Hogy vagy? – érdekelt az, hogy most mit érez. Tudnom kell, hogy mennyire zavarodott most, vagy esetleg mit gondol vagy mit tenne… Nem szeretem a meglepetéseket, illetve rá kell jönnöm arra is, hogy még bízhatok-e benne vagy már nem.



|| Bocsánat a késés miatt!

Szemeim pásztázzák a helyet, ahol éppen felkkelltem, talán egy múzeum ahol álomra hajtottam a fejem. De Nefertiti biztosít róla, hogy igaz, és tényleg egy múzeumban vagyok. Látom a sok egyiptomi tárgyat és arra gondolok, hogy régen ilyen tárgyaim voltak nekem is. Asztalok, fejtámlák melyek kényelmetlenek voltak a párnákhoz képest, de ez volt akkoriban a szokás. Papucsok, amik inkább a perzselő homoktól védtek engem, és lábam, mint a kényelmet éreztették. Régi életem még mindig hiányzik, hiányzik Horemheb, aki szerelmem volt és örökké az is marad, örökké a szívemben lesz és enyém lesz. Vajon lelke újra élett? Vajon keres engem? Nem hiszem, nem hiszem, hogy keres, hiszen fiatal szerelmem nem olyan lélekkel rendelkezik, mint enyém, hogy újra és újra feltámadok, persze ez nem az én érdemem, hanem Nefertitié.  Fejem zsong, és oda is kapok, hogy kicist visza folytsam ezt a zsongást, szédülök úgy érzem mindjárt ide fogok hányni, talán az élelem miatt van ez, talán azért, mert kétszázévig nem táplálkoztam semmivel sem. Ahogy ki modja a nevem a szívem örül, és tudom, hogy megbocsájtott. Szerett, ha talán halkan is, hiszen érzelmeket elrejtette, de tudom, hogy szeretett. Kezét nyújtja én pedig az enyémet. Gyenge lábaim remegnek, és erőtlen vagyok. Kétszáz év nagyon sok, főleg, hogy még idősebb is vagyok.
- És a papok? - Kérdezem rémült arccal. Kérdése kissé meglep, hiszen nem tudom mire gondolsz.
- Gyenge vagyok, de melletted állok. - Suttogom, majd botorkálok egy kicsit, elkapom a karját, hogy biztos lábakon álljak.

©

A bosszúhadjáratok még csak most kezdődtek. Talán sokan azt hinnék, hogy őt akarom felhasználni, esetleg az erejétől akarom megfosztani, hogy még hatalmasabb legyek, de több mint ezer év tapasztalata áll már rendelkezésemre, így miért akarnám megfosztani őt attól, ami? Még ha ő nem is sejti, hogy boszorkány, de majd eljön az idő, amikor szép lassan a lepel lehull és ő is rájön arra, hogy nem oly esetlen, mint néha gondolta vagy éppen érezte. Az ő ereiben is csörgedezik a jól ismert ősök és a természet ajándéka. Csak meg kell várni a megfelelő pillanatot. Ellőbb erőre kell kapnia, majd megszoknia valamennyire ezt a világot és utána majd jöhet a többi dolog.
Barátságos mosollyal figyelem őt, de mégis oly keveset árul el a pillantásom, vagy arcom rezdülései az érzéseimről. Nem szoktam kifejezni igazán azt, amit érzek. Nem esek ilyen hibába, de a szavaimmal mégis kifejezem azt, hogy megbocsájtottam neki és még mindig fontos számomra, ahogyan egy barát mindig is fontos marad számunkra.
- Ők most mással vannak elfoglalva. – nyugtatgatom meg, majd egyszerűen magam mellé vonom, hogy ő is üljön le a földre. A táskámból egy üveg víz kerül elő és egy kis élelem. Majd szavainak köszönhetően újra ránézek, a kezemmel gyengéden végig simítok arcán. – Erősebb vagy, mint gondolod. Csak bízz bennem. – majd pedig felé nyújtom a hozott élelmet, majd biztatom, hogy egyél. – Előbb egyél, utána elmegyünk innét és szép lassan megismered ezt a világot, ahogyan rátalálsz önmagadra is. – szavain gyengéden, barátságosan csendülnek, amit oly kevesen ismernek. Talán csak vele tudok ennyire szelíd lenni, illetve talán még Godric-cal, de senki mással.


©

Még mindig gyengének éreztem magam, nem éreztem azt az erőt, amit elalvásom elött. Éhes voltam, szomjas és szédültem.
- Bízzom benned. - Mindig is bíztam benne, bár voltak apró hibáim, ami megkeserítette az éltetét az tény, és még mindig nem fogom fel, hogy hogyan bízhat meg bennem, vagy hogy lehet, hogy megbocsájtott nekem, sok a kérdés millió, és mág több remény a szívemben, hogy talán igazat mond, és nem játszik velem. Mondom, majd nagyot sóhajtok, hiszen nem tudom, hogy mi vár ránk, nem tudom, hogy milyen a mostani világ, hogy van e jövőm, hogy eltudok-e itt helyezkedni.
- Mit lehet itt enni? - Kárdezem felcsillanó szemekkel, hiszen már nagyon éhes vagyok, nagyon korog a hasam.
Végig pillantok barátnőmön, nagyon furcsának vélem az öltözködését, vajon most akkor nekem is ilyen ruhákban kell járnom, kár, hogy nem maradhatnak a mostani ruháim, hiszen nekem ez a kényelmes viselet.
Talán repülnek az autók azóta, vagy mi van oda kinn.
- Vannak még a mi múltunkból? - kérdezem, várom hátha meg említi szerelmemet, vagy valakit.

©

Ez már jó jel volt, hogy bízott bennem, legalábbis nem gondoltam azt, hogy kételkednem kellene a szavaiban. Erősebb vagyok nála, s ha megpróbálna ártani nekem, akkor nem biztos, hogy csak aludna egyet, hanem az se kizárt, hogy többé nem láthatná a napfelkeltét, vagy éppen a napnyugtát. Talán kegyetlenné tettek az évek, de sose tudhatod, hogy honnét ér a támadás. S számomra ő fontos volt, mint egy kistestvér, pontosan ezért nem szerettem volna őt bántani…
- Sok féle étel lett az évek alatt, de majd rájössz te is, viszont előbb haza kellene mennünk. Ott találsz mindenféle finomságot. – Ohh, nem csak mai ételeket talál, hanem beszereztem olyat is, amik hasonlóak ahhoz a korhoz, amikor még utoljára ébren volt.
- Vannak, de szétszórodva, úgy mindenkinek biztonságosabb. – pillantottam rá egy barátságos mosoly keretében. – Ne félj, őt is megtaláljuk majd, s ha bármi történt volna vele, akkor ő is fel fog kelni az álmából, ahogyan te. – Lehet ezzel a régi Isteneket bolygatjuk, de nem érdekelt. A családomért bármire képes lennék, még Seth-el is ujjat húznék. – Mehetünk? – kérdeztem tőle óvatosan, majd ha igen volt a válasz, akkor összeszedtem mindent, s elindultam vele hazafelé.



©

Erőtlen kis boszorka vagyok, nem érzem már magam hatalmasnak és nem is leszek soha az, eddig se voltam. Egyetlen hatalmas varázslatot tudtam meg tenni, még pedig az, hogy össze kötöttem lelkemet szerelmemével. Miből merítettem erőt? Nem más volt ez, mint a szerelem hatalmas ereje, ami a mai napig talán erőt tudna nekem adni, ha megtalálnám őt. Az ételek hallatán felkordult a gyomrom, és vissza gondoltam a sok féle finomságra, amit annak idején edtem, és ízleltem meg. Nem volt más vágyam, mint, hogy ehessek újra egy kis Eish Shamsi napkenyeret, vagy egy kis fesiekh, hmm imádtam azt az erjesztett halfajtát. Sok régi szép emléket kellett akkor magam mögött hagynom. Szerelmemet, családomat. Neferiti maradt nekem a családom, és érte öltem is. Tut királyt meggyilkoltam, úgy ahogyan ő parancsolta 19 éves korában. Történelemben úgy maradt fenn, hogy le esett a szekeréről, és ezt persze, mikor megtalálták a testét bebizonyították, csak nem tudták, hogy mindent én tettem, akkor nem is a szerelmem össze kötése volt a legnagyobb tettem. Mikor Carter megtalálta a testet, akkoriban voltunk New Orleansban Nefertitivel és emlékszem a lány arcára, amikor felapozta az akkori hírlapokat. 1922, nem a nyugodt napról volt híres, hanem a félelemről, hogy rá jönnek a tettünkre, vagy esteleg Tut feltámadhat.
- várom. - Mondtam csillogó szemekkel a nőnek. Talán jók vagy rosszak? Nefertiti nem árult el sok minden, hogy kik vannak itt a múltból, talán nem akart megijeszteni, vagy talán nem akarta elmondnai? Nem tudom, de remélem, hogy nem kerülünk nagyobb vita helyzetekbe.
- Hol van az az othon? - Kérdezem értetlen tekintettel arcomon.

©

Nem tudtam, hogy miként fog reagálni arra, hogy újra él vagy éppen a világra, hiszen sokat változott, talán túl sokat is a világ, de mégis úgy éreztem, hogy most jött el annak az ideje, hogy újra az élők sorait díszítse és újra hozzászokjon ahhoz, hogy milyen is élni. De nem lesz egyedül itt vagyok én is, s többé nem engedem, hogy hibázzon, mert azért már túl nagy árat kellene fizetni. Talán nincs már többé visszavonni az elrontott hibákat, hiszen sokan arról suttognak, hogy a túlvilág már összeomlott és nem lehet senkit se visszahozni a halálból. Reménykedtem abban, hogy nem így van, hiszen még vannak olyanok, akiknek itt a helyük, közöttünk. S nem fogom feladni, amíg nincsenek itt. Eléggé határozott és kitartó tudok lenni.
Sietve kezdek el összepakolni, miközben egy pillanatra se engedem el őt a pillantásommal. Fürkészem őt, mintha az apró rezdüléseiből szeretnék olvasni. Nem akarom, hogy megijedjen túlzottan, hiszen most nem lenn jó dolog, ha bárki is felfigyelne ránk. Végül lassan felállok, leporolom a ruhámat, majd pedig a kezemet felé nyújtom. Sok mindent átéltünk már együtt és most csak rám számíthat, így nem is kételkedek abban, hogy ne fogadná el a felé nyújtott kezemet. Lassan segítem fel őt, majd a karomat dereka köré fonom, hogy nehogy elessen. Régóta nem sétálhatott már és hamarosan már kifelé haladunk az egyik hátsókijáraton keresztül.
- Otthon? Ott, ahol én élek. A lakásomban. Ne félj, minden rendben lesz. – mondom neki megnyugtatóan, majd egy apró csókot hintek fejére.
- Jól vagy Nefret? – kérdezem tőle kíváncsian és kicsit aggódva.
- A világ sokat változott, de majd megszokod. Bízz bennem. – teszem hozzá szelíden.



©