Akkor majd egyszer meglátogatlak. - mondom neki barátságosan és egy kedves mosoly keretében. Nem tudom, hogy mennyi idős lehet, vagy éppen mihez fog kezdeni most ezek után, mert szemmel láthatóan aki az előbb megölt az igazán fontos volt számára. Elég sok dolgot hallottam már New Orleans-ról. Sok fajta mulatság szokott ott lenni, de persze engem nem engednek el. Miért is tennék meg, hiszen egy szem gyermek vagyok, azon kívül is lány, aki mondhatni szép, így biztosan sokan ártanának neki. Vagyis a szüleim ezt gondolják, de abba már nem gondolnak bele, hogy a vékony termetem ellenére se vagyok gyenge személy. Sőt, igazán harcias tudok lenni. Ohh, jó tudni, hogy még se vagyok annyira rémes, mint gondoltam. - mondom neki ugyanolyan játékosan, ahogyan ő mondta az előbb. Nem értem még mindig, hogy miért ennyire kedves velem, de örülök annak, hogy ilyen és annak is, hogy nem játssza meg magát. Olyannak mutatja magát, amilyen. Számomra mindig is fontos volt az, hogy az emberek őszinték legyenek. Amikor meghallom a rendőrös dologra tett megjegyzését, akkor akaratlanul is elnevetem magamat, jobban mondva kicsit kuncogni kezdek. Fura hallani ilyesfajta kijelentést egy férfi szájából. Megrázom kissé a fejemet és próbálok komoly arccal nézni rá. Tudom, hogy nem akart semmi rosszat se mondani, de ennyire már ismerem a másik nemet, hogy tudjam, hogy sok minden nekik is eszükbe juthat egy ilyen fajta kijelentés után. Végül kicsit megrázom a fejemet és próbálom összeszedni magamat. Köszönöm, de majd kiderül, hogy mit lesz. Még van időm eldönteni .- mondom neki sietve és egy újabb szőke tincset tűrök a fülem mögé. Majd pedig újra kifelé nézek, majd alig, hogy elkezdtük azt a fura játékot játszani hamarosan történik valami. Ha eddig nem lettek volna kínos dolog, akkor most már voltak, hiszen mondhatni a melleimre zuhant a fejével, de alig, hogy kiszálltam az autóból nem sok időm volt ezen gondolkozni, mert hamarosan egy modern kori csatában találtam magamat. Szinte fel se fogom, hogy mi történik körülöttem. Csak cselekszem gondolkodás nélkül. Az egyik vámpírt ölöm meg a másik után, egészen addig, amíg majdnem én halok meg, de szerencsére Charlie újra megmenteni az életemet. Ezek után pedig szinte újra támadásba lendülök, de olyan dolgok történnek, amire nem számítok. Majd hamarosan Charlie üvöltése csapja meg a fülemet. Látom, amint a földre hull, a férfit a kezében lévő pisztollyal. Nem érdekel semmi se, csak ő. - Charlie!!! - mondom szinte üvöltve és elindulnék felé, ha hagynák, de valaki elkap és magával ránt. Nem tudok szabadulni az öleléséből. Egyszerűen tehetetlen vagyok és figyelem azt, ahogyan valaki egyre közelebb lép hozzá. Lecsukom a szememet és egy-két könnycsepp gördül végig az arcomon. Nem, nem halhat meg. Élnie kell, de mire észbe kapnék valaki belök az egyik kocsiba és elindul. Maradni akarok, segíteni, megmenteni őt, de nem lehet. Valaki már döntött helyettem. Még egy utolsót hátrapillantok és látom, amint egy pisztoly csövet a fejéhez nyomnak. Nem bírom tovább nézni, nem megy. Zokogásban török ki és lassan lecsúszom az ülésen. Nem akarom látni, nem akarok erre se emlékezni. Egyszerűen nem akarom ezt érezni.... Nem értem, hogy miként lehet egy idegen ennyire rövid időn belül fontos, de mégis azzá vált. Összekuporodom a hátsó ülésen és hagyom azt, hogy valaki más döntsön helyettem.. csak sodródom az árral, mint valami bábu..
Nem értettem, hogy mit keresek itt. Soha nem bíztam igazán benne, de most mégis én akartam vele találkozni. Soha nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor megmentette a családom életét és az enyémet, de ennek ellenére még mindig nem vagyok abban biztos, hogy bízhatok benne. Kezdjük ott, hogy boszorkány, nem is ember. Ott van az a tény is, hogy nem ölte meg azt a vámpírt. Szerintem simán megölhette volna. Nem vagyok bosszúszomjas, mert nem szívesen bántok bárkit is, de úgy érzem, hogy az a férfi megérdemelte volna a halált. Mondhatni 3 fogásos vacsorának gondolt minket. Ki tudja, hogy mennyi rosszat tett az az eset óta. De ha egyszer megtalálom, akkor megbánja azt, hogy valaha megismert engem. Persze, ahhoz nem ártana megtanulnom egy-két vadász trükköt se. De talán egyszer ez az „álmom” is teljesülni fog. Sietve indulok el az erdő felé, még annak ellenére is, hogy tudom nem biztonságos. Bármikor érhet itt farkas- és vámpírtámadás is, de nekem akarom azt, hogy ez a nő újra az otthonom közelébe jöjjön. Legalábbis most még nem. Előbb bíznom kell benne, de nem tudom, hogy valaha ez a dolog sikerülni fog e vagy nem. Neki dőlök az egyik fának és az órámra pillanatok. Túl hamar értem ide, de így legalább van időm végig gondolni ezt az egész ötletet és akár még le is lépni. Talán az lenne a legjobb, ha sarkon fordulnék. Egyszerűen mondhatnám azt is, hogy elfelejtettem a találkozott. Még nem késő emelett döntenem, hiszen így legalább nem hoznék egy újabb bonyodalmat az életembe, de mire döntésem megszületik, addigra pont megjelenik. Figyelem, ahogyan egyre közelebb jön hozzám, majd teszek egy-két lépést felé. Szia Aimee! – mondom neki könnyedén, de a tekintetem simán elárulja azt, hogy nem éppen bízom meg benne, hiszen eléggé rosszaló a tekintetem. Egy darabig csak csendesen állok ott, de amikor megszólalok újra, akkor se térek a lényegre még. – Miért mondtál ennyire könnyen igent erre a találkozóra? – kérdeztem tőle kíváncsian és reménykedek abban, hogy ha hazudni merne nekem, akkor azt felismerném. Természetesen azt is tudom, hogy nem illik mást számon kérni. Főleg, akkor nem, ha mi kérünk találkozott, de muszáj volt tudnom errea kérdésre a választ.
Az amerikai mentalitást közel sem nevezhettem olyannak, ami közel állt volna hozzám. Pedig az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy idegen kultúrákban mélyedtem el, csak hogy felkészülten mehessek terepre, ha ilyen ügyet kapok a nyakamba. Szó sem volt arról, hogy nem csináltam szívesen, hiszen erre esküdtem fel. A társaimmal együtt. Volt miért küzdenem. De Seattle egy ideje lecsúszott a térképünkről. Volt itt valami, ami elnyelte az emberünekt. Valami, amiért nem jelentett többet. És erre már nem volt jobb lehetőség: ide kellett jönnünk. Könyvmolyként nem lepett meg, hogy leginkább a könyvtárban éreztem otthon magamat. Lehetőségem adódott arra, hogy ott figyeljem meg az embereket. Ez volt a legfurcsább. Sehol egy vámpír. Sehol egy boszorkány. Mindenhol emberek voltak, ők sétáltak az utcán. Egyetlen olyan halálesetről sem szóltak a hírek, amely arra utalt volna, hogy vérszívó kezdte el szedni az áldozatait az éjszaka sötétjében. Miután elmélyültem a város történelmében, és rájöttem, hogy a szálakat egy bejelentetlen társaság irányítja, amely emberekből áll, és arra tettek esküt, hogy elpusztítják a természetfeletti réteget a városban... rögötn jelentenem kellett Simonnak. A vezetőnknek tudnia kellett mindenről, én pedig már tanultam néhány korábbi esetből. Soha nem tarthatok vissza információkat, amik néha haszontalannak tűnnek, közben pedig megmenthetnek egy életet. Vagy többet. A legnagyobb kérdőjel viszont az volt, mi történt az elődünkkel? Ez a bizonyos társaság minket is ellenségnek tartana? Fel akartam mérni azt, mi található a külvárosban. Nem kaptam rá egyértelmű utasítást, de tudtam vigyázni magamra. Nem szívesen öltem, de néha muszáj volt. A megfelelő eszközök nálam voltak, nem is kellett túl sokat várnom arra, hogy meglássak valakit. Egy férfit, egészen szép agyarakkal. Egy fa mögött állt, lesett valami után. Arra fordítottam a tekintetem. Egy fiatal lány volt. Jellegzetes személyiség, a haja színe rögtön felkeltetette az ember érdeklődését. Bár ezen nem sok időm volt gondolkodni. Látható volt, hogy a vámpír akcióra készül. Odasomfordáltam a lány közelébe, majd miután a kezem a fegyveren nyugodott, nem féltem odalépni. - Vigyázz! - löktem odébb, nem azzal törődve most, hogy elesik-e vagy sem, majd mire a vérszívó felfoghatta volna, hogy szereplőváltás következett be, egy fából készült vaskos nyíl a fejébe, egy másik pedig a mellkasába állt bele. Meglepődött, semmi kétség. Meghalni pedig nem előttünk akarhatott, mert rögtön köddé vált. PEdig számítottam némi akcióra. Revansra. A lányra néztem. - Jól vagy? - kérdeztem, mikor észbekaptam, hogy csak bámulom. Nem voltam a szavak embere. Tényleg nem. Én inkább... másban jeleskedtem.
A családom számomra mindennél fontosabb és az, hogy semmit sem tudok az egyetlen élő rokonomról aki az ikertestvérem... Kikészít. Kikészültem mikor megtudtam, hogy az eredeti családomat megölték, meghalt az apám, anyám, a bátyám, mindenki meghalt aki számomra fontos volt, méghozzá úgy, hogy egyikkel sem találkozhattam, egyiket sem ismertem. Egy valaki maradt életben: a nővérem, vagyis igazából csak pár perccel idősebb nálam, ikertesók vagyunk. Nekem nem adatott meg, hogy velük nőjjek fel, az igazi családommal, nem volt részem kiskoromban abban, hogy a testvéremmel egyforma ruhákba járkáljunk, átverjünk másokat ezzel az ikertesós dologgal, minden jóból kimaradtam és fogalmam sincs arról, hogy miért. Nem tudom, hogy engem miért küldtek nevelőszülőkhöz... Nem szerettek engem? Sosem volt gond velem, mindig jól viselkedtem, sosem volt rám panasz, tipikus jó kislány voltam, most viszont itt az ideje annak, hogy megváltozzak: többé nem leszek az az ember aki mindenkinek meg akar felelni, aki jól viselkedik, megváltozok és nem érdekel, hogy kinek tetszik és kinek nem. Magam mögött hagytam Kylet és Lucyt is, azt a két embert akikben világéletemben megbíztam és meg is bízok továbbra is, csak egyszerűen nem akartam társaságot az ikertestvérem felkutatásához. Szükségem van egy kis egyedüllétre, át kell gondolnom mindent, legfőképpen azt, hogy hogyan tovább akkor amikor megtalálom Adélt. - Hé, te! Régóta kerestünk már téged. - hallok meg egy gúnyos hangot a hátam mögül. Felvont szemöldökkel fordulok hátra, 2 férfivel találom szemben magamat. Seattle külvárosában vagyok, jártam már Mystic Fallsban és New Orleansban is, reménykedek abban, hogy itt végre sikerrel járok, hogy megtalálom a testvéremet. Gondolataimból egy éles fájdalom ébreszt fel, egy golyó repül a vállamba és a gyomromba. Halkan felnyögök a fájdalomtól és éles, maró fájdalmat érzek, farkas méregbe van mártva. Össze szedem minden erőmet és elkezdek harcolni a két férfival, habár komolyan leizzaszt az összecsapás, mert a méreg minden energiámat elkezdte felemészteni, a vadászok pedig túlerőben vannak.
Fogalmam nincs arról, hogy mit akarnak velem. Mármint ide hoznak engem egy hatalmas kastélyba és azt állítják, hogy csak én tudom megállítani. Meg, hogy a férfi, akit az apámnak hittem nem is az apám. Egyszerűen kezdem azt érezni, hogy az életem egy olyan fordulatot vett, amit nem vagyok biztos, hogy követni is tudok. Szükségem volt egy kis térre, levegőre és mindezt végiggondolni. Már a gondolatok is őrültebbnél, őrültebb tempóban cikáznak a fejemben. Egyszerűen nem tudom magam lenyugtatni magam. Olyan ez, mint forró vízzel öntöttek volna le, hogy ébredj fel, mert az életed koránt sem az, aminek hitted. Egyszerűen ez túl sok így egyszerre. De gondolom erre ők is rájöttek, hiszen nem próbáltak megállítani. Ami pedig minden közül a legőrültebb.. Azt akarják, hogy megöljek valakit, hogy beindítsak valami beteg körforgást, aminek köszönhetően kiteljesedhet az, ami bennem lakozik. Egyáltalán komolyan gondolta ezt valaki? Hogyan lehetek különb annál a férfinál, aki képes mindenkin átgázolni annak érdekében, hogy megszerezze amit akar és emberi életek sem számítanak, ha nekem is ugyanúgy át kell gázolnom minimum egy életen, hogy egyenlővé válhassak vele? Ez az egész kész őrület, amire egyértelműen nem vagyok vevő. De ugyanakkor a tudat, hogy a húgom halott és az anyám is a fenevad karjai között van azzal nem tudok megbirkózni. Ha én nem teszek semmit, akkor senki nem fog annak érdekében, hogy megmentse. Kellett nekem elköltözni tőle.. De az is lehet, ha nem teszem, akkor most nem egy ilyen őrült ajánlattal rukkolnak elő, hanem már én magam sem élnék. Távolodva a kastélytól kezdek lenyugodni és annak hatalmas falai láthatatlanná váltak, mintha soha nem is lett volna ott. Hogy lehet az, hogy valami, amit ennyire titokban akartak tartani mégis nyílt titokká vált? Bár, ha nem lenne az talán sosem találnak ide azok, akiknek tényleg segítségre van szükségük. Azonban még mindig nem értem, hogy mit várnak tőlem.. Megölök valakit és megkapom azt az erőt, amire születtem.. Aztán pedig? Hogyan tovább? Sok minden vagyok, de harcos típus nem. A gondolataimba temetkezvén nem hallom meg az intő szót egyszerűen csak azt érzékelem, hogy egy hatalmasat borulok, aminek köszönhetően felszakad a karomon a bőr. Az, ami pedig a szemem elé tárult pár másodperc töredéke alatt talán egy égi válasz volt arra, hogy milyen lesz ezek után az életem. A megmentőmön ragadt a tekintetem és eltartott egy darabig, míg észhez tértem, hiszen az agyam még mindig valahol a kastély labirintusnak tűnő folyosóin ragadt. - Jól vagyok.. Én köszönöm. - Dadogom végül el, majd pedig talpra küzdöm magam. Még csak bele sem mentem az ajánlatba és valaki meg akar ölni? Vagy az egész csak puszta véletlen lenne? Egek, mennyire örülnék, ha le tudnám állítani az agytekervényeimet, hogy egy kis nyugalomra tegyek szert.