Nem is próbáltam leplezni a döbbenetemet, amikor bocsánatot kért. TESSÉK? Mi történt vele így hirtelen? Megszállta az ördög, hogy végre észhez tért? Érdekes.. akkor mégis csak jól jött az a kifakadásom? Tökmindegy. - Oké.. - mondtam, bár a következő kérdése hallatán ismét kíváncsian szaladt fel a szemöldököm. - Nem.. - feleltem őszintén. - Miért, talán kellene? - Volt egy olyan érzésem, hogy ezt a bizonyos Klaust ez a Sophie nagyon meg akarja találni. Na jó, nekem már most kezd elegem lenni ebből az országból.
Rényleg kicsit kemény voltam vele és nem szokásom ezt tenni, de rá néztem és bocsánatot kértem. -Sajnálom..-Mondtam, majd ahogy meghallottam Mystic Falls nevét fel csillant a szemem. -Ismered Klaus Mikaelsont?-Kérdeztem tőle. Majd a nap már teljesen eltűnt én meg nagyot sóhajtottam.
- Nem tudom mire célzol, de tudod mit, nem is érdekel! - jelentettem ki dühösen. Akármi is lehet annak az oka, hogy ennyire gyűlöl engem és az egész fajtámat az engem már csöppet sem tud meghatni. Ha gyűlöl, gyűlöljön, az ő dolga! És nekem semmi közöm hozzá. Én nem csináltam semmit, szóval a gyűlölete alaptalan. Ez a lényeg. De ha ezt továbbra is így folytatja, hamarosan megmutatom neki, hogy ha nagyon akarok én is tudok ám veszélyes vérszívó lenni. - Most jöttem a városba, ahol ezek szerint több a természetfeletti lény mint a hétköznapi ember. Semmit sem tudok New Orleansról de már nem is is akarok többet megtudni róla. Nem is ez volt a fő célom. Csak átutatazóban járok itt, és már megyek is tovább. Mystic Fallsba. - Oké, talán ez a kifakadás túlzás volt, de mindenesetre jól esett. Velem csak ne beszéljen egyetlen emberi vagy nem emberi lény se így! Mert azt bizony nem engedem meg neki! Velem senki sem szórakozhat! Csak én velük! - Ha annyira akarsz, húzz el! Csak hogy lásd, nem minden vámpír egyforma! Én nem öllek meg - tette hozzá viszonylag nyugodtabban, lecsillapodva.
Rá meredtem és nem érdekelt, hogy itt navajog nekem engem csak az érdekelt, hogy minél elöbb eltűzzek innen akármilyen állapotban is voltam. -Néztél te már körbe aljas vérszívó?-Kérdeztem utalva arra, hogy a várost el lepték a halálos vámpírok és mindenkit lecsapolnak vagy rabszolga sorsra utaltatnak. A helyett, hogy tőlünk boszorkányoktól félnének a vámpírok mi félünk tőlük ez nem éppen jól megy. -Nem érdekelsz tégy amit akarsz én elmegyek!-Mondtam, majd fel pattantam, de ekkor már a nap szinte a lábamnál volt a vonala tudtam, hogy nem érném meg a reggelt és varászolni se tehetem, mert halálomat lelem, de hogy döntsem el melyik a jó?
Ez a lány annyira, de annyira utálatosan viselkedett, hogy legszívesebben eléje suhantam volna és jól kitekerem a nyakát! De mégsem tettem.. valami, egy belső hang azt suttogta, hogy ne bántsam. Nem hagyhatom, hogy ez az érzés - a vadász énem - eluralkodjon felettem, mert annak csak és kizárólag rossz vége lehet! Ha én egyszert bedühödök, ott vér fog folyni.. és most nem akartam embert ölni. Nevetése hallatán kissé ingerülten néztem rá, de végül csak felsóhajtottam. - Gőzöm sincs miért utálsz ennyire, mindenesetre komoly okod lehet rá, amiért ennyire gyűlölöd a fajomat... - feltételeztem, közben az előttem levő fűszálakat tüntetve ki figyelmemmel. Jó kis figyelemelterelő.. kár, hogy nem működik. - Khm - horkantottam fel a gunyoros megjegyzése hallatán. - Nem akarok meghalni. De ha nem is lenne más mód, előtte még mindenképpen meg kell találnom valakit.. - mondtam teljesen higgadtan. Fogalmam sincs, honnan jöhetett elő ez a határtalan nyugodtság belőlem, mindenesetre élveztem, hogy nem akarom rögvest letépni a csaj fejét. Ez jó jel.. azt jelenti, hogy mégis képes vagyok az önuralomra!
Nem igazán érdekelt a lány gondja baja. Nekem meg volt a saját bajom az, hogy féltem féltettem az életemet. Teljesen össze voltam zavarodva, vajon hogyan fogjuk megtalálni Klaust és hogyan vesszük rá, hogy segítsen nekünk. A válasz egyszerű SEHOGY! A testvérem bizonyára nem gondolta komolyan ezt az egészet. Végig néztem ismét a szép nőn és elkapott a nevetés. Persze hamar abba is hagytam. nevetségesnek találátam, hogy egy vámpír nem tud a napon járni, biztos megérezte, hogy boszorkány vagyok és most jönn a könyörgés része. -Karó a szívbe?-Mosolyogtam gúnyosan. Komolyan gondoltam, nem hatna meg ha egy vámpírral kevesebb lenne ebben a városban. Így is szinte nem telik el nap, hogy ne botlanék egyikbe. Legalább Marcell annyit megtiltott a kis fenevadjainak, hogy nem támadhatnak boszorkányokra.
Komoran ugyan, de végül ő is kinyögte a nevét. Az arcára volt írva, hogy irtó nagy nehezére esik most kommunikálni velem. Te jó ég, vajon tényleg a legnagyobb ellenségének tart? De még ha tudja is, hogy vámpír vagyok.. miért utálhatná ennyire a fajomat? Óh - esett le a felismerés -, bizonyára ittak a véréből. Vagy dróton rángassák szegényt. Az ígézés azon képességek közé tartozik, amit a legjobban szeretni lehet az egész vámpírlétben. De én csakis akkor alkalmazom, ha nagyon muszáj. Mostanában már kezdek visszavenni a tempóból és kevesebb vért inni az áldozataimból. Bár, elég nehéz életben hagyni őket.. de ha egyszer sikerül, én esküszöm az égre, hogy utána soha többet nem ölök majd meg egyetlen halandó lényt sem. Következő kérdése hallatán csak felhorkantottam. Na igen.. ennyit arról, hogy nem tudja, mi vagyok. - Utálom ezt.. hogy képtelen vagyok kimenni a napfényre - mondtam akaratlanul is sóhajtva egy nagyot. Bárcsak tehetnék valamit, amivel elérhetném, hogy soha többé ne kelljen a sötétség rabja legyek.
Nem zavartattam magam csak tovább bámultam a lányt pontossan tudtam mi is ő hiszen, megéreztem ebben a városban csak úgy hemzsegnek az ilyenek. -Sophie-Mondtam komoran. -Várod, hogy le menjen a nap?-Kérdeztem bajjós mosollyal. nem tehettem semmit, hiszen akkor engem megöl Marcel. Nagyon féltem bár nem mutattam. Képpeségem van az, de nem hasnálhatom ami félelmete. Próbáltam vele kedves lenni, de nem volt kenyerem a kedvesség.
Kicsit meglepedt, hogy mennyire ridegen nézett rám és mért végig.. mintha pontosan tudná, hogy mi vagyok.. De persze ez lehetetlen! Hiszen mégis miből jöhetne rá? Semmi jelét nem mutattam annak, hogy a vérére szomjaznék! Nem, nem és nem! Ne is gondolj a vérre! Túl csábító ahhoz, hogy ellent tudjak majd állni neki, ha csak egy csepp is a közelembe kerül! Muszáj megtanulnom kontrollálni önmagamat, ki tudja ki ez a lány..? Elvégre könnyen lehet, hogy tévedtem és tényleg tudja, mi vagyok! Válasza hallatán csak elmosolyodtam. Hm, csöppet sem nézhettem ki hülyének, amint itt kuksolok egy fa árnyékában.. Bárcsak tudnám, hog mit gondol.. De talán jobb is, hogy nem tudom! - Ja, hát.. én csak ideiglenesen tartózkodom a városban.. - felelem egyszerüen, hisz mi okom lenne tagadni? Bár, az utolsó kérdésével teljesen felkeltette a kíváncsiságomat. Túl barátságtalanul viselkedett velem.. mintha én lennék a legnagyobb ellensége. Te jó ég, ez a lány valahonnan rájött a kilétemre! De hát hogyan? Talán neki is van valami képessége? - Mellesleg Süyümbike vagyok - próbálok egy mosolyfélét erőltetni az arcomra, de a lány viselkedése miatt, ez valahogy nem akar összejönni.
Egyből észre vettem a nőt és éreztem, hogy vámpír. Persze az is árulkodó jel volt, hogy kerülte a napot, de nem mutattam, hogy tudom, hogy ő milyen lény. Furcsa volt, hogy nem lépett ki az árnyékból és nem volt napgyűrűje, mert ebben a városban minden vámpír megszerzi magának, amit akart és ezek közé tartozott a nagy értékű napgyűrű is, amit boszorkányok készítettek rabszolgamódra ebben a városban. Ugyan nem tűnt ismerősnek, ezért lehet, hogy újdonsült vámpír, vagy csak most tért ide értesülve a város lehetőségeit, hogy napfénygyűrűt csináltasson egy Marcel kezében tartott, tehetetlen boszorkánnyal. Én biztos nem leszek az, aki készít neki. Nem vagyok bolond. Nem akarom a saját halálom. - Üdv. - köszöntem vissza, miközben még mindig a padon ültem. Alaposan szemügyre vettem és féltem attól, ha lemegy a nap, nem védhetem meg magam vele szemben. Próbáltam nem mutatni a félelmemet, pedig belül reszkettem, már lassan számoltam a perceket, ahogy láttam, hogy a nap eltűnik nyugaton. - Én itt élek, de ugyanezt kérdezhetném tőled is. Ki vagy te? - vontam fel a szemöldököm gyanakodva és vártam a válaszát.
Nem tudom mennyi idő telhettt el azóta, hogy leülltem. Talán fél óra, vagy egy egész? Mindenesetre hamarosan ismeretlen léptek zajára lettem figyelmes. Végre! Már kezdtem azt hinni, hogy egy ártatlan kicsi madárka se repdes errefelé.. Szerencsére tévedtem. Gondoltam megállok a lány előtt, de nem kívántam rá hozni a frászt, ugyhogy végül elvetettem ezt az ötletet. Helyette inkább felálltam, leporoltam magamat, majd megszólítottam az ismeretlen kinézetű lányt. - Helló! - köszöntem az arcomra erőltetve közben egy barátságosnak ható mosolyt. - Mi járatban erre? - tettem fel a legelső kérdést, ami az eszembe jutott, persze ezt ő úgyanúgy kérdezhette volna tőlem is. Még mindig nem mertem kimenni a fák árnyékából, továbbra is tartva a beszűrődő napsugaraktól.
Elegem lett a munkából, rá bíztam a melót a nővéremre. Marcell uralma és az örökös uralkodása a boszorkányok és a város fölött kikészített. Elkezdtem az erdőben sétálgatni, köveket rugdostam és merengtem. Mit tehetnénk, hogy Marcell elcsituljon? Elvileg a nővéremnek volt egy terve, de nem árulta el nekem. Ott voltam a nap már éppen lemenőben volt, de nem érdekelt. Tudtam, hogy ilyenkor bújnak elő a vámpírok és ilyenkor képtelenség kinn lenni. Minden városlakó tudott róla, de nem mondthatták el, a boszorkányok félelemben éltek a helyett, hogy a vámpírok féltek volna tőlünk. Ez nem állapot!! Egy fa tövében meg pillantottam egy lányt, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy nap, mint nap verbénát iszom és nem bánthat engem senki úgy, hogy ne fájjon az illetőnek. Leültem egy padra és nagyot sóhajtottam.
A bárban való tartozkodásom után, szükségét éreztem annak, hogy megjárjam magamat. Azt hiszem, már épp eleget tartózkodtam és ücsörögtem egy helyben, ahhoz hogy beleunjak. No meg, a pia is kezdett már kissé a fejembe szállani. Annak ellenére, hogy kb 3 éve képtelen vagyok ÚGY RENDESEN berugni. Talán az alkohol miatt is döntöttem végül úgy, hogy járok egyet a környéken. - Illetve autózok. - Amit egy hozzám hasonló vámpírnak elég nehéz kivitelezni.. pláne azért, mert elégek a napon. Á, de ez apróság! Engem soha nem állított meg egy ilyen kis csekélység.. Eddig is tök jól meg voltam, most miért lenne másképp? Ügyesen kisenteregtem az épületből, egyenesen a pakoló fele véve az irányt, majd gyorsan beugrottam a lesötétített ablakú autómba. Fú, ezt megúsztam - fújtam ki a levegőt büszkén. - Bár, a neheze még mindig hátra volt.. A gázpedálra tapostam, majd elindultam anélkül, hogy kicsit is figyeltem volna, merre tartok. Csak nézelődni akartam a városban, ha már nem mehetek ki a napra, legalább egy ennyi igazán ki jár nekem is. A zenét a maximumra húztam, hogy ezzel is elterelődjön a figyelmem a vámpírlét negatívumairól.. Addig mentem míg hirtelen feltünt, hogy hoppá, már magam mögött is hagytam a várost. Egye fene alapon megállítottam a motort, majd kiszálltam és a fák sűrűje felé vettem az irányt. Fú.. ez meredek helyzet volt.. - jegyeztem meg felsóhajtva, mikor kis híján elért az égető fényesség.. Aztán eldöntöttem, hogy leülök egy fa árnyákába és ott kuksolok, míg le nem megy a nap.. Vagy amíg erre fele nem jön egy finom falat.. mindenesetre addig is friss levegő jót fog tenni nekem.
Kezdőlap
