Nem gondoltam, hogy tetszeni fog, ahogy bundám simogatja,s meg kel hagyni, másnak lehet, hogy nem is engedtem volna ilyesmit. Viszont mikor elhúzza kezét felnyüszítek, mert az érzés tetszett, nagyon is. Mielőtt a ruháimnak lába kelhetne, melléjük ülök és így változok vissza emberi alakomba. Hallom, ahogy kacag, igyekszem nem figyeli rá, de ahogy eldől és vissza sem fogja magát, menet közben morgásokat eredményez, amik előtörnek torkomból. Majd megnyugodva tapasztalom, hogy sokkal jobban kezdem érezni magam, mint éreztem magam előtte. Minden porcikám nyugodt és nem zavartatom magam, ahogy előtte állok úgy, ahogy a természet megalkotott. -Semmivel gyanítom.-vonok vállat egykedvűen, arcomon viszont széles mosoly ül, eszem ágában sincs leharapni a kezét, ahogy más testrészét sem. Úgy hajolok le a ruháimért, mintha minden rajtam lenne, és kérdése hallatán kéjes vigyorral nézek rá vissza, annyit haladok, hogy felkapok a csipke alsóm, de felül még mindig semmi nem takar azon kívül, hogy magam elé fogom a fekete pólót. -Most féljek vagy megijedjek?-vonom fel szemöldököm, közelebb lépve hozzá.-Ugye tudod, hogy így nem fogsz masszázst kapni, ha már most sem tudsz uralkodni magadon? Csak rajtad áll.-harapok ajkaimba, mosolyomon látszik, hogy minden szavam komolyan gondolom. Nem mozdulok, úgy nézek szemébe, mintha egy ártatlan bárány lennék csak.-Semmit sem tettem szándékosan. Ilyen ez az anyatermészet tudod.-billentem kicsit oldalra fejem, és már miden bizonnyal fáznom kellene, de nem érzem a bőröm szántó hideg levegőt. Minden testrészemben forr még az adrenalin és eszem ágában sincs ezt az érzést szőnyeg alá seperni. Még nem.
Amennyire kelletlenül kocog oda hozzám egy kis vakarászásért, olyannyira tetszik neki az érintésem, mert félig lehunyt szemekkel élvezi a simogatást, szőrös képére kiül valami kéjes érzés, végül felnyüszít nemtetszése jeléül, mikor elhúzom a kezem. A ruháit illető fenyegetésemet viszont komolyan veszi, rám is morog érte, én pedig látom, hogyan cikázik a tekintete a zsákmány maradéka, és a ruhái között. Szinte hallom a fogaskerekek kattogását a fejemben, mert tudja, hogy némi szemtelen pimaszságért én sem megyek a szomszédba, és szemrebbenés nélkül meg is teszem, amivel fenyegetőzöm. Mikor aztán leül a ruhái mellé, és csak egy megsemmisítő erejű pillantással jelzi a véleményét rólam, nem tudom magam kontrollálni, és kitör belőlem a nevetés, olyan erővel, hogy szó szerint hanyatt fekszem az avarban a kacagástól. Csak akkor csillapodik le a jókedvem, mikor meghallom a csontok újbóli töréseit, amik a visszaváltozás tényét jelentik. Érdeklődve nézem a látványt, és míg valószínűleg egy átlagember visítva rohanna világgá, nekem a szemem sem rebben, hiszen természetes a tény. - Ha leharapod a kezem, mivel foglak simogatni? - kérdezem vidáman, válaszul az első mondatra, ami emberként elhagyja a száját. Noha kissé morcosnak tűnik a ruhái miatt, mégis, érzem rajta, hogy jóval nyugodtabb, mint az átváltozás előtt volt. Ráadásul a legkevésbé sem zavartatja magát, és egy szál semmiben kelleti magát előttem. - Ugye tudod, hogy nemcsak farkasként vagy gyönyörű, és hogy ha ezt folytatod, mi lesz a végeredmény? - érdeklődöm, amikor háttal nekem lehajol a felsőjéért, és tökéletes rálátásom nyílik minden rejtett porcikájára.
A zsákmányra tett megjegyzését kelletlen morgással jutalmazom, amúgy is az én zsákmányom volt, nem volt tervem, hogy bárkivel is megosszam. Kelletlenül indulok felé, nem veszem parancsnak kérését, de nem is tetszik, amit kíván. Sosem hagytam senkinek, hogy a bundám borzolja, vagy egyáltalán hozzám érjen ilyenkor, de kivételt teszek és bár süt rólam, hogy nincs ínyemre a kérése, odasétálok hozzá. Megnyalom kezét, mintha a szaga ismeretlen lenne, aztán fejem ölébe hajtom, és félig lesütött szemekkel méregetem. Igazából nem kellemetlen érintése, sőt. Szívverésem lelassul, ahogy bundámba fúrja ujjait, végigsimít hátamon, majd nyakamon és felnyüszítek, mikor elveszi kezét, mert kifejezetten jól esett, mikor fülem tövénél végighúzta ujjait. Elégedetten rázom meg fejem, a dicséret hallatán, aztán orrommal hasába bökök, hogy éreztessem vele, hasonlónak képzelem el őt is. Felkapom fejem öléből, ahogy a ruháim említi, és arcához közel hajolva még kicsit véres pofám felhúzom fogaimról és kelletlenül rá mordulok. Aztán felpattanok és elgondolkodom, hogy hagyjam a ruháim és inkább az őzt fejezzem be, vagy maradjak az őz mellett és tűrjem el, hogy ő döntheti el mit viseljek vagy mit ne. Torkomból ismét kelletlen morgás tör elő, ahogy végül a ruháim felé fordulok és leülök melléjük, makacsul jelezve, hogy nem hagyom magam olyan könnyen, mint képzeli. Aztán hagyom, hogy a kevésbé fájdalmas rész következzen és csontjaim ismét emberi alakomnak megfelelő formát öltsenek, és négy lábról két lábra emelkedhessek. Mikor ez megtörténik, megtörlöm arcom, mert a vér nem tűnt el róla, aztán nem zavartatom magam, még kicsit elácsorgok úgy, hogy testem egy részét sem fedi ruha, mégsem fázom a szélben, ami közben hajamba kap. -Legközelebb nem nyalogatni fogom a kezed, hanem leharapni.-jegyzem meg, amiért a ruháim eldugásával fenyegetőzött, és egészen máshogy érzem magam most, mint eddig, ugyanakkor némi célzást teszek arra is, hogy nemrég még szőrömben siklottak ujjai. Testem minden porcikája kellemesen bizsereg és nem érzem azt a feszültséget, amit egész reggel.
Felnevetek, mikor rám mordul az őz miatt. Körülbelül erre a reakcióra számítottam persze. Ha ketten vadásztunk volna, természetes lenne, hogy osztozunk a zsákmányon, de csak egy nagyon önzetlen farkas engedné, hogy valaki más is részesüljön a vadászata eredményéből. Így hát nem is lepődöm is, sőt, természetesnek veszem, hogy így nyilvánítja ki a véleményét. Az viszont már szemmel láthatóan sokkal kevésbé tetszik neki, hogy utasítást adok neki a közeledésre. Viszont nem ágál ellene, csak egy pillantással jelzi, hogy a háta közepére kívánja, hogy simogassam. Viszont az Alfa parancsának acélos hangéle ellen nem mer, vagy nem akar fellépni, ezért közelebb merészkedik hozzám, persze a dacos morgást azért nem hagyja ki, mintegy véleménynyilvánítás gyanánt. Aztán megszimatol, megnyalja a kezem, és fejét az ölembe fektetni. Valószínűtlenül kék szemei az enyémbe fúródnak, és látom bennük az enyhe kelletlenséget, ezért nem is feszítem a húrt sokáig. Kezem végigfut a fehér bundában, és meglep sűrűsége, selymessége. Megvakargatom a hasát, majd a nyakát, és füle tövét, aztán elgondolkodva nézek rá. - Igazán kár, hogy most nem tudok csatlakozni hozzád. Gyönyörű farkas vagy - mondom. Na igen, a csonttörő gyötrelmet a hátam közepére kívánom minden teliholdkor, de most mégis, különös módon kívánom, hogy én is négy lábon futkossak mellette. De ha két hét múlva ő maga is hajlandó újra átesni a kínokon, még nincs minden veszve. - Na és most? Dugjam el a ruháidat, mielőtt visszaváltozol? - nevetek rá jókedvűen.
Lehet, hogy Alfa volt, és lehet, hogy ebből már régebben is akadtak problémáim, de nem hajtottam előtte sem fejet. Senkihez nem tartoztam, nem volt Alfám, és jelenleg nem érdekeltek a formaságok, pláne, hogy senki nem volt a közelünkben. A fát és őt is körbejárom, aztán kicsit kiélvezem, hogy farkas alakban lehetőségem van vadászni. Érzem a közelben lévő őzek szagát, és mivel erre készültem, nem is nagyon gondolkodom, hogy mit tegyek. Nekilódulok, becserkészek, magam alá gyűröm és magam után vonszolva térek vissza Chriest közelébe. Letelepedek a tetem mellé és falatozni kezdek, nem is érdekel, hogy bundám véressé változik, és a levegőben tisztán kivehető az őz szaga. Ő már az enyém. Felmordulva rázom meg fejem, mikor megjegyzést tesz az őzre, és ez olyan, mintha azt mondanám, hogy "Nem is neked hoztam, én vagyok az, aki meg fogja enni.", aztán felszegett fejjel, diadalmasan fejezem be azt, amit elkezdtem. A nyers hús könnyű falatokban csúszik le torkomon, érzem, ahogy az éhségem csillapodik, és csendesen majszolom, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb felállása. Érzem, ahogy figyel, próbálom kizárni, de nem megy. Felmordulva fordulok ismét felé, véres fogaimról felhúzva a szám, egy pillanatig rá vicsorgok, mert pont azt kéri tőlem, amit el akartam kerülni. Lehunyom szemem és megrázom fejem, megadom magam és lassan felállok a maradék őz mellől és felé indulok. Tekintetem árulkodik arról, hogy cseppet sincs kedvem ahhoz, amit ő kíván, de megteszem, amit kér. Ugyan hangjából hallottam, hogy Alfaként szól, mégis úgy morogtam rá, mintha ez semmit sem számítana, mert a saját szabadságom mindig minden felett tartottam. Mikor elé érek pofámra szinte mosoly szökik, és elégedetten szimatolom meg kezét, aztán nyalom meg kézfejét. Végül úgy hullik fejem ölébe, hogy tekintetemmel fogva tudjam tartani övét. Farkam hosszan nyúlik meg mögöttem, de az avart ide-oda söpröm vele, cseppet sem vagyok nyugodt, de erőt veszek magamon, hogy kibírjam még egy kicsit.
Lassan körbejár - a fával együtt - mindvégig biztos távolságban, hogy ne érhessem el. Amit kimondottan sajnálok, mert szeretném megtudni milyen érzés beletúrni a sűrű, selymes bundába. Aztán körbeszimatol, és látom a pillantásán, hogy felméri, ki és mi is vagyok, ennek ellenére nem hajt fejet előttem. Nem orrolok meg emiatt, hiszen nem az ő Alfája vagyok. Sőt, igazából senkié nem vagyok. Persze, más körülmények közt, ha magam is farkas lennék, alighanem megtépném ezért a tiszteletlenségért, de ember formámban nem foglalkozom vele. Kedvtelve nézegetem, és nyilván az önnön farkas mivoltom is közrejátszik abban, hogy úgy olvasok benne, mint egy nyitott könyvben. Ismerem az ösztönöket, amik ilyenkor elöntik. És a legerősebb mind közül a vadászat ösztöne. Nem is lepődöm meg, mikor nekiiramodik, csak az avar csörtetését hallom egy darabig a lába alatt, majd vad morgás és egy fájó sírás után némi csend áll be. Leülök a földre kényelmesen, míg vissza nem tér, egy jókora őzet vonszolva magával, mintha csak meg akarná mutatni az ügyességét, és a zsákmányt, amit elejtett. - Kösz, de ebben az állapotban inkább kihagyom - nevetek fel röviden, bár nem vagyok meggyőződve róla, volt-e benne hajlam, hogy megossza velem a falatot. Ha most én is farkas lennék, már vígan falatoznék, de ember alakban a palacsinta tagadhatatlanul jobban esett, mint a szőrös,bőrös nyers hús. Ő viszont nem kéreti magát, belemélyeszti fogait az áldozatba, és csakhamar jókora falatokat tép ki belőle, a tisztás pedig megtelik a vér kesernyés szagával. Megvárom, míg megtölti a gyomrát, és nem zavar véres pofája, kinyújtom felé a kezem. - Gyere közelebb - kérem, bár hangom felszíne alatt némi acélos parancs is meghúzódik. - Meg akarlak tapintani, milyen vagy így.
A csontjaim fájdalmasan törtek darabokra, hogy új formát ölthessek. Nem tudom, mennyi időbe telt, míg végleges formát öltöttem, de tudtam, hogy meg fogja lepni a színem. Ki az, aki erdőben akar beilleszkedni, és csontszínű, már-már fehér bundája van. Mintha nem lennék így is elég nyomorult, még a színemmel is kitűnök a farkasok közül. Kíváncsian fordulok felé, miután a levegőbe szimatolva felvonyítok. Testem minden porcikája élvezni kezdte ezt a létet. Miért? Mert szabadnak éreztem magam és a lábaim alatt lévő puha avar otthonosan kényelmes volt. Ugyan ebben az erdőben még soha nem jártam farkasként, minden hang, ami a fák közül felém szűrődött ugyan olyan volt, mint ahol legtöbbször átváltoztam életem során. Mint a régi erdő, ami sokszor kellemes magányt nyújtott, ha egyedül akartam lenni. Közelebb araszolok hozzá, méregetve őt, hiába a farkas ösztönöket nem tudtam legyőzni, és volt bennem némi gyanakvás is. Olyasmi, amit nem lehetett csak úgy legyőzni. Aztán ahogy megszólal felvakkantok, és megemelem felem felé. Lassan körbejárom, ügyelve rá, hogy keze ne érinthesse bundám, hisz nem vagyok házi korcs, akit simogatni. A furcsa érzés, ami átjár valószínűnek annak köszönhető, hogy Alfa, de nem igazán zavartatom magam. Nem hiszem, hogy elvárná, hogy fejet hajtsak előtte, hisz nem az én Alfán volt. Vagyis nem tekintettem annak. Mikor visszaérek elé, nem fordulok vissza felé, inkább a közelben lévő őzek jelenlétére koncentrálok, a levegőbe szimatolva érzem a szaguk, én vagyok előnyben velük szemben. Felnézek Chriest-re, majd megrázom a fejem, és futásnak eredek. Az egyik tisztáson pár gida családias hangulatban legelészik, mire kiszúrok egyet magamnak, aki tőlem távolabb van ugyan, de egyedül. Becserkészem, aztán mikor úgy érzem, rávetem magam, és fogaim gyenge nyakába mélyesztem. Ezzel a lendülettel a többi szarvas el is rohan, én pedig a földre huppanok a zsákmányom mellé. Fogaim elengedik a nyakát, látom, ahogy utolsó lehelete is kiszáll belőle, és szeme a semmibe mered élettelenül. Pár perc, ennyi. Megragadom és diadalmasan vonszolom vissza a másik tisztásra ahol magára hagytam Chriest-et, és kellő távolságban megállva leteszem a zsákmányom és mellé kuporodva méregetem a finom falatot. Reggeli helyett én ezt választottam, és az ismerős íz bár boszorkány énemnek nem tetszik, és próbál ellenkezni ellene, farkas alakom nem engedi, hogy elvegye az étvágyam bármi is. Épp ezért nem is törődöm semmivel.
Különös úgy elindulni ide, és megérkezni, érezni talpam alatt az avart, a halkan megroppanó faágakat, és felnézni a borongós, mégis fényes égbe, hogy tudom, ezúttal nem én leszek az áldozat, akinek végig kell szenvednie és asszisztálnia testének kínlódását, amit az egymás után eltörő csontok jelentenek. Munkált bennem a kíváncsiság, ugyanakkor a félelem is. Képtelen voltam kitörölni a fejemből és a lelkemből Gwen tragédiáját. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ezúttal nem ez lesz majd a végeredmény, mint ami akkor. Mikor Leslie megtorpan a fák között, én is megállok, és nekitámaszkodva egy fatörzsnek nézem a vetkőző műsort, amit előad. Megmozdul bennem a vér, és ha nem tudnám, miért vagyunk itt, most alighanem neki esnék, és az avaron tenném a magamévá, de a várható fejlemények lehűtik kissé a heves kedvemet. Főképp akkor, mikor meghallom az első roppanást... mint mikor valaki száraz ágat tördel tüzelőnek, olyasminek tűnik. Aztán követi a következő, és a soron következő... egymás után, hossz perceken keresztül. A szemem összehúzom, a szívem kissé keményebb ütemet vesz fel, de nem ráz meg annyira a látvány, mint vártam. Pedig életemben most először látom emberi szemmel valaki más átváltozását, és tökéletesen tudom, miféle kínokon megy át mindaddig, míg el nem nyeri végső formáját. Nem tudom, a boszorkány mivoltjából adódva-e, esetleg sima farkasként is ilyen lenne vajon, de hófehér bundával, és vakítóan kék szemekkel áll talpra végül, és orrát a levegőbe vágva felvonyít, győzedelmesen és diadalittasan. Azt megállapítom, hogy nem túlzottan erdőbe való látvány. Úgy rikít a fák között ezzel a színnel, mint sötét éjszakában a fényes telihold. Én a barna szememmel és a barna bundámmal úgy olvadok bele az éjszakába minden alkalommal... nos, mint egy valódi farkas. Közeledni kezd felém, óvatosan, és lassan, és várakozásteljesen néz rám, ugyanakkor némileg gyanakodva is. Noha a farkas ösztönök már átírták benne az emberi ösztönök jó részét, ugyanúgy tudatánál van farkasként, ahogy én is, minden alkalommal. Nem mozdulok hát meg, teljesen nyugodtan és mosolyogva nézek rá, ahogy odakocog hozzám, olyan nesztelenül, mint az árnyék. - Szia Leslie - szólalok meg aztán kedvesen, és kíváncsian várom, hogy vajon farkasként felismeri-e bennem az Alfát. A törvényen kívüli, de mégiscsak Alfát.
Amíg elértünk a lakástól az erdőig, élveztem a hűvös szelet, az adrenalint, aztán ahogy egyre közeledtünk az erdő felé, úgy tört rám a szín tiszta izgalom, mintha vérem hirtelen pezsegni kezdett volna. Próbáltam nem odafigyelni erre az apró tényre, és mikor leállítottam a motort az erdőbe vezető egyik ösvény elején, szívem még hevesebben kezdett el verni. Körbenéztem, nem láttam sehol senkit, s miután Chriest is leszállt a motorról, beljebb sétáltam, ahol sűrűbben nőttek a fák és nem láthatott meg egyetlen erre tévedő szem sem. Az egyik farönkhöz léptem, levettem a cipőm, majd a hűvös földre téve a lábam, elkezdtem érezni azt a megfoghatatlan dolgot, amit a bennem lévő farkas kezdet el érezni: hazatért. Elmosolyodva veszem le kabátom, majd szépen sorban minden ruhám a rönkre teszem, aztán csókot nyomok Chriest szájára, és távolabb sétálok tőle. Lehunyt szemmel kezdek el koncentrálni, hogy a farkas feléledjen, érzem az ereimben cikázó erőt, ami rövid idő alatt átcsap fájdalommá és a földre roskadok, de fogaim összeszorítva tűrök még. Ujjaim begörbülnek, a csontok a kézfejemben elkezdenek új formába rendeződni, aztán lábfejem is követi a példáját, végül pedig bordáim recsegése hallatszik. Minden porcikám fáj, felmordulok, végül felüvöltök, szemem kobaltkékből világoskékké, változik, és hirtelen minden zaj, minden engem körülvevő dolog élesebb lesz. Próbálom minél gyorsabban rákényszeríteni testem, hogy felvegyem a végső formám, és ahogy sikerül, felvonyítok. A levegőbe szimatolok, az erdő jellegzetes szaga beleivódik elmémben, elkap a szabadság érzése. Érzem, hogy figyelnek. Megfordulok csontszínű világos bundám dússágának köszönhetően a széltől felborzolódik kicsit, szemem kíváncsian szegezem Chriestre és oldalra billentve fejem várok. Fogalmam sincs mennyi időbe telt átváltoznom, percekbe vagy órákba mérhető, az az idő szinte teljesen összefolyt, de a fájdalmat már nem éreztem, amivel járt. Teszek felé egy lépést, kicsit bizonytalanul, de olyan halkan, hogy egy faág sem törik el alattam, esélyt sem adok arra, hogy bárki meghalljon. Viszont én sok mindent hallok. Hallom, hogy pár bokorral odébb egy nyúl épp valamit rágni kezd. Az ösztön, hogy elkapjam fellobban bennem, de még korainak tartom a vadászatot. A fákon több harkály is lelkesen munkálkodik. Tekintetem mégsem mozdul róla, érdeklődve méregetem, próbálom leolvasni arcáról mit gondolhat, és ekkor jövök rá, hogy azt is figyelem, milyen testhelyzetet vesz fel. Hiába akarom elnyomni, van egyfajta gyanakvási ösztön bennem, ahogy minden farkasban, és megfoghatatlanul keressük azt a pillanatot, mikor valaki felfedi előttünk, hogy támadni akar vagy sem. És ezt most sem tudom kizárni, pedig agyam minden gondolata próbál tenni ellene.
Hatalmas fájdalom kerít magába mikor a mellkasomba lövi a vadász a golyót. Teljesen váratlanul ért Anubis érkezése, de titkon reméltem azt, hogy valamilyen okból kifolyólag erre felé fog járni és segít nekem; vagyis megment engem. Ha nem jön, akkor nem biztos, hogy megéltem volna a holnapot... Így legalább megúsztam ennyivel. Nézem ahogyan a vadász összeesik és ezzel egyidőben meg érzem a vér mennyei illatát is, de jelen esetben nem tudok teljes mértékben ezzel foglalkozni, mert lefoglal a mellkasomban lévő fájdalom. Teljesen szokatlan még nekem ez a fajta fájdalom, ahogyan az is, hogy miért bántott engem, hisz nem ártottam senkinek, nem öltem meg senkit, de ez az idegen, a vámpír vadász még is rám támadt. Mai napig nem tudom felfogni azt, hogy Stefannak miért volt jó az, hogy vámpírrá változtatott át, hisz ő volt az a személy aki ettől az élettől védett 18 éven keresztül, aztán pont ő teszi meg ezt velem? Nem tudok kiigazolódni rajta, azt az estét nem is tudom elfelejteni, néha rám jön az érzés, hogy én ezt nagyon nem akarom és nem bírom végig csinálni. Legszívesebben feladnám, nem akarok vámpír lenni. Elmondom Anubisnak, hogy hol a seb, majd kicsit megrándul az arcom mikor kiveszi a golyót a mellkasomból. Érezhetően megkönnyebbülök valamilyen szinten mikor már semmi idegen dolog nincsen bennem, persze eléggé le is gyengített ez az egész dolog, de különös módon most nem a vér jár a fejemben, legalábbis nem csak az. - Mielőtt lefeküdtünk egymással, kérted, hogy majd meséljem el, hogy mi történt... - mondom halkan és ránézek. Hogyan is kéne elkezdenem? Nem sokat meséltem még neki a családomról, éppen annyit, hogy nagyjából képben legyen. - Az a rokonom aki mindeddig távol tartott minden természetfeletti dologtól, aztán pedig ő változtatott át. Nem értem miért, nem tudom, hogy miért volt jó ez neki, mikor ettől akart megvédeni. Egyszerűen nem értem... És fogalmam sincs, hogy végig akarom-e ezt csinálni, nem akarok ilyen lenni. Nem akarok vámpír lenni. - mondom halkan, és a mondandóm vége felé már nem nézek a szemeibe.
Apró kikapcsolódásra vágytam, de nem is tudom, hogy ki keserített el engem jobban. Az ismerőseim, vagy az új emberek, akikhez szerencsém volt. Igazából egytől-egyig ugyanazok, hiszen mindenki elítéli, hogy így élem az életemet, hogy teszek a holnapra és azt teszek, amit akarok. Lehet, hogy egy darabig egyszerűen szerettem volna a kezemben tartani az irányítást mindent jól megtervezni, de az igazság az, hogy belefáradtam már. Azért vagyok ilyen, mert ki akarok kapcsolni egy kis időre. Nem még ilyenkor is apró, értelmetlen dolgokon kattogni, amik úgy sem fognak számítani a jövőben. – Hát az egyszer biztos, hogy jól éreztem magam itt, mikor a legutóbb itt voltam. Meg azelőtt is. Egyre többször járok vissza.. Egy kis izgalmat keresve. – Mikor először itt jártam, már akkor megfogott a város.. Azóta pedig lehet, hogy szerencsém volt találkozni egy ellenséges, kis farkas lánnyal, de ez nem azt jelenti, hogy elijesztett volna engem a várostól. Sőt, még inkább idegyökerezett a lábam, mert itt megvan az a veszély és szórakozás, amire szükségem van.
– Jaj, ne legyél már ennyire negatív. Mondjuk erre pont tőled nem számítottam volna. – Oké.. Bevallom, hogy meglep engem a visszautasítása. Egyáltalán nem számítottam, hogy majd ő lesz pont úriember, hogy így már nem is kellek neki. Pedig tisztában voltam azzal, hogyan nézett rám régebben. Meg, hogy mennyire féltékeny volt Tyler-re. Rá volt írva. Akkor csak hülye voltam és nem figyeltem rá. Pedig most minden másképpen lehetne. Talán nem lenne ilyen elutasító velem szemben. – Jaj, bocsáss meg. Hozzád esetleg nem jutott volna el a meghívó az anyám temetésére? Nem is tudom, hogyan felejthetem ki a meghívottak közül a nagy és dicső, hibrid uraságot. – Lehet, hogy bizonyos hírek gyorsan terjednek, de azt hiszem egy ilyen hír a számára közel sem volt olyan fontos, mint nekem. Bár most már engem sem érdekel különösebben. Talán nem is egy évig fog tartani ez az egész, hanem sokkal tovább. Túlságosan jól szórakozom.
A golyó a vadászt éri. A vörös nedv felspriccel az arcomra, az egész testem apró vérpöttyökből áll, főleg az arcom. Teljesen telibe talált. Mikor le akarnám törölni az arcom, mikor leérek a földre, akkor másra is figyelmes leszek, ezért nem törődöm azzal, hogy mennyire lepett el az előttem heverő holttest vére. Látom, hogy Sarah is megsebesült. Valószínű mindez akkor történt, amikor a vadászt lelőttem, az a barom pedig meghúzta a ravaszt. Sarah is biztosan láthatta, hogy ő lőtte meg őt, és nem pedig én, hiszen a vadász nem a semmitől rogyott össze holtan, ráadásul az ő pisztolya sült el az után. Az a probléma, hogy a vámpírok nem igazán immunisak a golyóra, ezért is óriási fájdalom érhette Saraht. Azonnal odarohanok hozzá, ahogyan ledobom magamról a nehézkes fegyvert, ezt követően pedig rá nézek, és megállok előtte. - Hol a seb? – kérdezem tőle zaklatottan, hogy kivegyem belőle az őt érő golyót, hiszen az magától nem fog kijönni. – Varázslattal hamar ki tudom venni, csak mondd meg kérlek, hogy hol van. Ettől nem kell félned, nem fog megölni, csupán csak legyengít. – Magyarázom, miközben próbálom fellelni a sérülést egy könnyed varázslat segítségével. Néhány pillanat után meg is találom, majd halkan mormolni kezdek valamit, ami Sarah számára ismeretlen, de biztos tudja, illetve érzi, hogy a golyót akarom belőle kiszedni. Semmivé tettem az idegen testet, ami Sarah mellkasát érte, míg végül aztán a seb begyógyul neki. - Most pedig innod kell belőle, úgy hamarabb begyógyul a sebed. – lépek egyet hátrább, miközben a halott vadászt nézem, s karommal letörlöm arcomról a vér nagy részét, de csak elkentem szinte .
Anubissal nem nagyon gyakoroltunk - legalábbis nem ezt gyakoroltuk - és pont ezért fogalmam sincsen arról, hogy még is hogyan tudnám megvédeni magamat. Nem tudom még, hogy mikre vagyok képes. Igézni már tudok, de ennyi, semmi mást nem tudok. Minden olyan értetlen még a számomra, minden annyira új még nekem. Éppen csak elkezdtem szokni a dolgokat, főleg azt, hogy az érzéseim sokkalta erősebbek, mint eddig. A férfitől hátrébb lépkedek, mikor ő közelebb jön hozzám, de aztán egyszer csak megérzem azt, hogy egy fának ütközök. Tekintetemben fellelhető egy kis félelem, hiszen tényleg nem tudom, hogy mit, hogyan kéne csinálnom. Az biztos, hogy Anubissal bele kell húznunk a gyakorlásba, mert ez így nem fog menni, hogy szinte semmit sem tudok erről a világról. Váratlanul és akaratlanul csöppentem bele, amiből immáron nincsen kiút. A férfi kezében meglátok egy pisztolyt amit szép lassan a szívem irányába tart fel, a szemeiben nem látszódik semmi kedvesebb érzelem, semmi kegyelem. Ekkor döbbenek arra rá, hogy mi lesz, ha csinálok egyszer valami rosszat, és Anubis bántani fog? Hiszen ő is vadász, megmondta, miért hagyna életben? Félek attól, hogy egyszer csak vele is ilyen helyzetbe kerülök, félek, hogy egyszer Ő fog megölni... Gondolataimból egy éles fájdalom ébreszt fel. A fájdalom hatására felnyögök és az immáron halott vadászra nézek. Megérzem a vére illatát, de per pillanat nem tudok mással foglalkozni, csak a mellkasomból szétáradó fájdalommal.
Kora hajnalban ébresztett fel a sötétség kinti fénye, ahogy az utcákról befolytak a lámpafények. Nem igazán tudok aludni soha sem, az álom, az alvás, számomra nem az én világom. Voltaképpen így is hamar kellett volna kelnem, hiszen Sarahnak szüksége van vértasakra. Nem szeretném arra tanítani, hogy öljön embereket, ha éhes. Boszorkány, s nem utolsósorban vadász is vagyok, egyáltalán nem az én célom az, hogy minden ember szépen lassan kihaljon. Ámbár, ezek után sem fogom a vámpírokat segíteni, Sarah egy különeset, akin kénytelen vagyok segíteni. Ámde, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szívem mélyén nem ölném meg az összes embert. De, valójában vágyom rá, hogy itt minden kihaljon. Mindenkinek megvannak a maga démonjai, azok a szörnyek, s jók, melyek jobb, és bal vállunkon ülnek. Azok suttognak nekünk, de mindig az eszünkre kell hallgatni, soha sem a szívre. Éppen egy fa tetején ültem, kezemben a piros lézeres fegyverem. Ez a reggeli bekezdés. Eleinte arra gondoltam, hogy Sarah állati vérrel is táplálkozhatna, hiszen a vámpírok ezen véren is megtudnak élni, úgy vélem, erre Sarah is képes lesz. Ámde, meglátok egy ismerős alakot a fa tetejéről, s éles tekintettel jobban megszemlélem, és akkor látom azokat az ismertetőjegyeket; fekete, hosszú haj, vékony testalkat, kissé barnás bőr. Akkor láttam, hogy ő Sarah, és hirtelen nem értettem, mit keres itt. Nem szabad itt lennie. Mikor leugrottam volna a fa tetejéről, akkor láttam, hogy valaki más is van itt rajtunk kívül. Ugyanakkor megszólalt az ismeretlen, és jobban megszemlélve, látom, hogy vadász, ráadásul az utóbbi mondatából is kivehető volt. Magam elé helyezem a fegyvert, a lehető leghalkabban, majdan a férfi hátán jelenik meg a piros pötty. Egy ideig várok, noha egyáltalán nem szeretném, ha bántaná Saraht. Mivel háttal áll a férfi nekem, ezért nyilván nem vehet észre. Végül a fejére célzok, hogy a halál biztos legyen. Lelövöm, amelyet egy halk hang is kísér. A vér csak úgy spriccelt, s engem is elért az emberi vörös nedű. Végül a fegyvert ledobom, majdan én is utána ugrom, ahogyan a lábamra érkezem, s kiegyenesedve felszedem a súlyos fegyvert.
A nap sugarai gyengéden simogatják az arcomat. Fáradtan nyitom ki a szememet, és kicsit meglepődök mikor nem látom meg magam mellett Anubist. Felülök az ágyban és kicsit körbe nézek a szobában. Elmosolyodok mikor eszembe jut a tegnap éjszaka, sosem éreztem még olyat, mint vele. Nagyon jó volt. Felkelek, majd felöltözök. Megpillantok az asztalon egy papírt, oda megyek és elolvasom. Anubisnak el kellett mennie, de siet vissza. Ösztönösen a konyha felé veszem az irányt, de aztán megtorpanok mikor rájövök, hogy ő nem tart otthon vért. Aztán eszembe jut az erdő, ott volt egy ember, az ő vérét ittam mikor átváltoztam. Hátha most is találok itt, a közeli erdőben valakit. Muszáj innom, szinte érzem ahogy kapar a torkom. Éppen iszok egy emberből, mikor léptek hangját hallom meg. Az embert megigézem, hogy menjen el - ezt már sikerült megtanulnom, hogy hogyan kell - majd a hang felé fordulok. Kicsit meglepődök a látványon, ugyan olyan fegyverek vannak a férfinél, mint amilyent Anubisnál láttam... Ő egy vadász... - Nem reménykedtem abban, hogy reggel fogok itt találni vámpírt, de te, kislány, boldoggá tettél. - mondja gonoszkás vigyorral az arcán, majd közelebb lépked felém. Én egyből letörlöm a vért a számról és próbálom kitalálni, hogy mitévő legyek. Nem tudok semmit, nem tudom, hogy hogyan tudnám megvédeni magamat.
Csak azokat a szabályokat ismertem, amiket én hoztam, amikre ez a város is épült. Még mielőtt Marcel elvette volna és a saját képére formálta volna azt. Ez az én városom, a családomé, mi építettük fel, mi adtunk ennek a helynek életet, nekünk köszönheti, hogy létezik. Most pedig újra visszakerült a jó kezekbe. - Megértem, hogy unalmasnak találtad. Mystic Falls csak a kezdet volt, ez itt…. ez itt a lényeg. – mosolyodom el. Mystic Falls egy kisváros, kis emberekkel, de New Orleans maga az élet, a magunk fajták otthona, épp ezért is tértem vissza. Hiányzott, és a tudat, hogy elvették tőlem…megőrjített. – Szóval nem tervezel semmit… mióta kapcsoltad ki? – pillantok rá kérdőn. Ugyan már, Caroline-nak irányítás mániája van, folyton és folyton csak tervez, ha pedig a tervei felborulnak, velük egyet esik el ő is. Egy ilyen ember nem utazgat csak úgy tervek nélkül. Vajon mi történhetett, ami miatt erre vetemedett? Azt hittem volt körülötte ép elég intő példa. – Akkor épp nem a családomé volt a város. – csak nemrég van újra a kezünkben, Caroline minden bizonnyal akkor járt itt, még mikor Marcel kezében volt az irányítás. Marcel… róla hittem volna a legkevésbé, hogy elárul engem. Felneveltem, erőssé tettem, célt adtam neki… Marcel családtag volt, és még én sem tudom megmondani, hogy most micsoda. – Ez remekül hangzott volna kicsit régebben. – mondom, ahogy leveszem a kezeit a vállamról. – De úgy, hogy kivagyok kapcsolva, oda a dolog varázsa. – régen még talán ki is használtam volna az adódó lehetőséget, de mióta visszatértem ide, változtam, bár ezt nem szeretem hangoztatni. Másként látok dolgokat. – Mi történt, amiért kikapcsoltad, Caroline? – pillantok rá kíváncsian. Inkább ő lehetett túlontúl feszült, ha végül erre vetemedett. Pedig ott van Stefan, aki hiába élvezetesebb társaság, ha éppen nem foglalkozik az erkölccsel, attól még egy igazi, vérbeli gyilkos. Ő akár még figyelmeztetés is lehetett volna Caroline számára.
Meg kell mondanom, hogy New Orleans-nak megvan a maga varázsa, de lehet csak azért gondolom így, mert vámpír vagyok és mondhatjuk azt is, hogy ez a város a vámpírok mennyországa. Azt teszünk, amit csak akarunk. Na, jó ez nem teljesen igaz, mert itt megvannak a maguk szabályai, de én erre magasról teszek. Átvándorolok ezen a városon. Nincsenek hódító, vagy letelepedéssel kapcsolatos terveim. Egyáltalán terveim sincsenek azok olyan unalmasak. Meg, ha már terv, akkor eléggé kiszámítható lehet, szóval hanyagolom az ilyen formaságokat és inkább élvezem azt, amit a sors adott nekem. Sem többet, sem kevesebbet.
– Mystic Falls valahogy az utóbbi időben eléggé unalmas lett.. Így pedig utazgatok, ahogyan éppen tetszik. Nem tervezek semmit csak megyek a saját fejem után. – Egy darabig próbáltam megőrizni a látszatot és a kezemben tartani a dolgokat, de rájöttem, hogy rettenetesen unalmas odafigyelni a részletekre és inkább élvezni kezdtem az életnek minden egyes pillanatát. Furcsa, hogy erre egy hatalmas unalombomba ébresztett rá, de hamarosan pótolni fogom őt. Egy olyan kis emberkével, akit még vámpírként is képes leszek dróton rángatni. Semmi varázslat, semmi igézés. Csak a puszta személyem lesz rá hatással. Mert ugyan már.. Ki az, aki ellen áll nekem? Na, jó ennyire nem szálltam még el magamtól. – Meg kell mondanom, hogy a város varázsa, már akkor megnyert magának, amikor először jártam itt.. – Közelebb lépkedek hozzá és a kezeimet óvatosan a vállaira simítom, miközben a tekintetét fürkészem. – Eléggé feszült vagy.. Talán egy kicsit ki kellene eresztened a felesleges gőzt. – Halovány vigyor terül el a képemen, mert rendkívül jól szórakozom. Tisztában vagyok azzal, hogy még rá is hatással voltam régebben, habár nem volt olyan sokszor szerencsém hozzá, hogy bármi komoly véleményt alkothassak róla, de az egyszer biztos, hogy a külső adottságaival egyetlen, apró probléma sincs és ez szinte már idegesítő.
Szeretem, ha az enyém minden döntés. Azt hiszem pont ez az, ami annyira vonzott mindig is a művészetben. Az enyém minden. A vászon, a színek, minden egyes ecsetvonás pont olyan, amilyennek én szeretném. Régen, még mikor gyermek voltam, nem találtam örömöt semmiben sem. Ha valamiben mégis, ha valamit élveztem, hát Mikael tönkretette valahogy. Mindegy, már nem számít. Egyszerűen csak nem találtam a helyemet a világban, de végül a művészet megtanította nekem, hogy bármit láthatok, bármire vágyhatok, megvalósíthatom, ha elégé akarom azt, a titok nyitja csupán csak az, hogy kitartsak mellette. Az életre pedig nagyjából ez szintén igaz. Ha nem hagyjuk, hogy az utunkba álljanak, akkor célt is fogunk érni. Meglepődve fordulok meg az ismerős hang hallatán és mosolyogva teszek fel egy lépést. – Caroline. Mégis mit keresel te itt? Mystic Falls kissé messze van, hogy eltévedj. – érdekel, hogy mégis mit keres itt, mert nem hinném, hogy ok nélkül ott hagyná a szülővárosában lévő barátait. Legalábbis ésszerű választ nem találok arra a kérdésre, hogy miért is van itt, de bízom benne, hogy hamarosan megtudom. Na nem mintha nem látnám őt itt szívesen, de szebb napokat is látott már New Orleans. A városom feje felett újra és újra összecsapnak a hullámok, mintha valami véget nem érő vihar tombolna. – De örülök, hogy látlak. Üdv New Orleans-ban! Hogy tetszik? – én nyilvánvalóan elfogult vagyok, elvégre már egy jó száz évvel ezelőtt is magaménak mondhattam a várost, de akkor Mikael megtalált és elüldözött innen. De most újra itt vagyok, visszavettem azt, ami egykoron az enyém volt, a családomé. Azonban meg is kell védenem ezt, túl sokan akarják a bukásomat látni, és sajnos túl sokan tesznek is ennek érdekében. Az egy dolog, mikor még ellenem áskálódnak, de a családom ellen… nos, az már más dolog. Meg kell védenem azt, amim van, azt ami a legfontosabb nekem. Ehhez pedig az ellenségeim holtestein át vezet az út.
Úgy váltogatom a városokat, ahogyan éppen kedvem tartja. Különösebben nem foglalkozom azzal, hogy merre sodor az élet, mert nem is igazán számít az egész. Csak a lényeg, hogy semmiféle jótét lélek ne akarjon engem megtalálni, hogy aztán az őrangyalomként rám vethesse magát. Ez pedig annak köszönhetően azt hiszem, hogy ilyen könnyedén váltogatom a tartózkodási helyemet nem történt meg már jó ideje. Plusz még jól is érezhettem magam, hiszen Tom-mal egy kicsit volt lehetőségem elszórakozni. Már komolyan várom a következő találkozásunkat, amikor indulhat a második felvonás. Újabb első találkozás. Aztán újabb és újabb, majd pedig mikor vámpír lesz, már azt sem tudja, hogy merre áll a feje. Mert eszem ágában nincs addig leállni, amíg el nem jutok erre a pontra.
Szükségem van valami kis kalandor vérére. Elég hülyén hangzik, de most erre vágyom. Bár talán jobb lett volna hozok magammal egy kendőt vagy valamit, hogy letöröljem az izzadságcseppeket a nyakáról, hiszen ebben a melegben az emberek lassan élve megsülnek, felforr a vérük, vagy nem tudom miképpen kellene jellemeznem az időjárást. Habár vámpírként a hőmérséklet változás rám nincs különösebb hatással azért látom, hogy az emberek úgy járnak-kelnek, mintha valami elcseszett sivatag kellős közepén lennénk. Azonban mielőtt még megtalálhatnám a kedvemre való falatot egy ismerős illat csapja meg az orromat. Hát.. Csak várnom kellett arra, hogy az élet újra az utamba sodorja, Mr. Mikaelson-t. Mikor is láttam utoljára? Talán, mikor még Tyler-rel voltam? Fogalmam nincs, de teszek rá valahogy magasról is. Most nem vagyok senkivel. Önmagam ura vagyok és úgy cselekszem, ahogyan éppen kedvem tartja. Senkinek sem tartozom elszámolással. Ez pedig nekem tetszik méghozzá nagyon is tetszik. – Klaus Mikaelson. Nem gondoltam, hogy látlak még valaha, bár azt hiszem nem kellene meglepődnöm, hogy itt talállak. Hiszen ez a te városod vagy mi a fene.. – Megforgatom a szemeimet, majd pedig szépen, lassan felé fordulok és szinte azonnal végigmérem. Egek.. Mi is tartott engem vissza eddig?
Tudom, vagy is csak sejtem, hogy nem rám dühös hanem az egész kialakult helyzetre. Habár azt nem tudom milyen elveszíteni a saját gyereked, csak azt, hogy milyen nehéz a szüleidtől elszakadni. Igaz, nem egy és ugyan az a kettő, de csak ehhez tudnám hasonlítani. Mai napig emlékszek arra amikor átváltoztam. Nem bírtam a szomjammal és még azelőtt az időszak előtt hagytam el a családomat mielőtt kikapcsoltam volna az érzéseimet. Életem legnehezebb döntése volt ezt meghozni. Sosem mentem vissza, nem kerestem őket. Nem akartam őket bántani, azt akartam, hogy amíg élnek nagyon boldogok legyenek. Ha ott maradtam volna akkor nem lettek volna boldogok, nem bírtam volna ki azt, hogy ne bántsam őket. Így hát el mentem otthonról és azóta is utazgatok. Egy állandó otthonom sincsen. Szomorúan nézem a fa mellöl ahogy próbálja vissza tartani a sírást. Nem tudom mit mondhatnék neki... Egy valamit viszont tudok, segíteni akarok neki! - Lehet, hogy nem hiszed, de segíteni szeretnék neked. Nem véletlenül jöttem pont ide. Eljöttem Mystic Fallsból és új életet szeretnék kezdeni. Azzal szeretném kezdeni, hogy átsegítelek ezen. - mondom miközben felnézek rá, a hangomban pedig érezhető a komolyság.
A szívem összeszorult amikor megdicsérte a kislány nevét. Hope.. ez a lehető legjobb név a kicsinek. Ő a mi reményünk, ő az egyetlen aki fényességet tud hozni az életünkbe. Az egyetlen baj az, hogy most nincs itt, és nem is lesz egy ideig. Nem is tudom mióta nem láttam.. még mindig ugyanúgy látom az arcát magam előtt, beleégett a memóriámba, nem tudok tőle szabadulni. Nem is akarok. Ő a legjobb dolog ami történt velem, mert kaptam egy esélyt az életre, de most nincs velem. Az emlékeimben kell őriznem, ameddig nem térhet vissza, vagy én nem mehetek el hozzá. - Igen.. - sóhajtottam, majd felnéztem rá, mikor közelebb sétált hozzám, később pedig leült mellém. - Az volt, tényleg az volt. - bólintottam, és egy nagyot nyeltem. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak, és leküzdjem a könnyeket, de ez nagyon nehéz feladat volt. - Nem lesz jobb! - háborodtam fel hirtelen, és felpattantam a helyemről. - Tudod milyen érzés elveszteni a saját gyermeked?! - emeltem fel a hangom, de nem haragudtam, csak indulatos voltam. Nem vele kiabáltam, inkább a világgal. - Rossz. Nagyon rossz. - halkan beszéltem újra, és a földet pásztázva tekintetemmel ráztam a fejem. Csalódott voltam, hogy nem sikerült azt adnom neki amit ígértem. - Most pedig az életem fenekestül felfordult. Ennél rosszabbat aligha tudnék kívánni. - haraptam be az ajkaimat, átálltam megint az önmarcangoló életmódomba. Ilyen vagyok amióta nincs velem az egyetlen hercegnőm.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 21, 2015 11:00 pm
Mióta vannak újra érzéseim olyan érzésem van, mintha én is érezném az emberek fájdalmát. Mintha a szomorúságuk egy része átragadna rám és a belsőmet szép lassan emésztené föl. Így van ez most is. Ahogy nézem, hogy Hayley ott ül szomorúan, olyan érzésem van, mintha ugyan azt érezném. Ezt hívják együttérzésnek, nem?! Klaus... Ez új dolog nekem, hogy a nagy és sebezhetetlen hibridnek is vannak érzései. Mondjuk még sosem találkoztam vele, de amiket hallottam úgy állapítottam meg, hogy nem is akarok. Most pedig kiderül, hogy ugyan annyira ki van bukva a lánya elvesztése miatt, mint Hayley. - Gyönyörű név, egy gyönyörű kislánynak. - mondom kedves hanggal miközben oda sétálok és leülök elé, majd az arcát nézem és szinte követem a tekintetemmel ahogy egy könnycsepp hagyja el a szemét. - Öntsd ki a szíved, hidd el jobban leszel tőle. - mondom neki kedvesen.
Előbb még roppant dühös voltam, most pedig sebezhetővé váltam egy olyan ember szeme láttára, aki előtt erősnek kellett volna maradnom. Ez van, felerősödtek az érzelmeim, nem tudom irányítani magamtól. Nem fog egyik percről a másikba kontrollálódni, így senki sem hibáztathat a hangulatingadozásaimért. Ha még mindig csupán vérfarkas lennék, jobban kezelném a csöppség távollétét?! Sosem fogom megtudni, most minden amit tudok, az a kínzó fájdalom a mellkasomban, az a tátongó űr, ami percről percre egyre nagyobb lesz, majd teljesen elnyel. Mikor fog elmúlni? Valaha eltűnik egyáltalán? - Nem mintha akkora titok lenne.. - morogtam, bár semmi kedvem nem volt a haláláról beszélni. - az okokat nem akarom elmondani. A lényeg, hogy halott. Nehezen birkózom meg a gyásszal, ezzel pedig Klaus is ugyanígy van. - nyeltem egy nagyot, mivel már sokkal több könny gyűlt össze a szemembe, majd egy cseppbe tevődve végigfolyt az arcomon. - Hope volt a neve. Gyönyörű kislány volt. - a múltidő szétszaggatta a szívem, és elment a legkisebb életkedvem is. Furcsa, hogy szinte egy vadidegennek öntöm ki a szívem, de mi mást csinálhatnék.. senkinek sem mondhatom el a teljes igazságot.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 21, 2015 10:32 pm
Egyből megnyugszok mikor látom, hogy vissza változik. Szinte egy hatalmas szikla esik le a szívemről. Tényleg megbántam azt amit anno tettem vele. Ki voltam kapcsolva és pont ezért nem érdekelt senki és semmi. Most viszont, hogy Bellenek sikerült visszakapcsoltatnia az érzéseimet... Azt hittem legelőször, hogy meghalok. Az a rengeteg bűntudat amit akkor éreztem... Sosem fogok tőlük megszabadulni, szimplán csak megtanulok élni velük. Hisz hogyan lehetne megszokni azt, hogy megannyi ember életét vettem el? Belle-t is én változtattam át. Az megint más tészta, hogy a vámpírságát a hasznára fordította, de nem kellett volna fölötte döntenem és nem kellett volna átváltoztatnom őt. A múlton viszont senki sem tud változtatni, én sem. Mostantól azon leszek, hogy a jövőm, s a jelenem jobb legyen, mint a múltam. Nézem ahogy Hayley egy távolabbi fához sétál és leül. Oda sétálok hozzá, de megtartom egyenlőre a pár lépés távolságot. - Nézd, nem várom azt, hogy legjobb barátnők legyünk. Azt sem várom, hogy megbocsáss, hisz amit tettem azt nem lehet megbocsátani, sem elfelejteni. Viszont meghallgatlak. Mondd el, hogy mi történt. - a háta mögül nézem őt. A hangom kedves és próbálom éreztetni vele, hogy bennem tényleg bízhat.
Mit kereshet itt? Megint bántani akar, és azért jött a városba? Most nincs itt a babám, csak engem tud megsérteni. Most viszont nem fogom magam hagyni, sokkal erősebb lettem, kész vagyok vele szembeszállni. Aki képes lenne egy gyereknek ártani, az számomra el van ásva élve. Nem érnek többet egyszerű áldozatnál, és ő sem különb ennél. - Ennyi mázlid van. - mondtam halkan, kicsit megnyugodva. Még mindig fel voltam bosszantva, de annyira nem, mint az előbb. Ő most komolyan azt hiszi ettől én elérzékenyülök és a karjaiba omlok? Nagyon rosszul gondolja! Emlékszem hogyan próbálta megölni Hope-ot, amikor még a hasamban gyarapodott. Megjelentek az erek a szemeim alatt, a szemem pedig aranysárgán világított. Éles szemfogaim pedig súrolták az ajkam, képes lettem volna nekimenni, de miután amit mondott, visszatértem normális arcomhoz. - Már mindegy. - emeltem fel a hangomat, és a szememben könnycseppek jelentek meg. A dühöm átalakult szomorúságba, mert megint eszembe jutott a kicsikém. - Más elvégezte helyetted a piszkos munkát. - nyomtam meg a helyetted szót, mivel azt kellett hazudnom, hogy halott. Messzebb sétáltam tőle, egy arrébb helyezkedő fához, és a kiálló gyökerére ültem. Térdeimet magamhoz húztam, fejemet rajta pihentettem, és a lelkem elöntötte a gyász. Hiányzik. Vissza kell térnie hozzám minél előbb.
Kezdőlap
