Ahogy Lucas szavait hallgatom, a görcs egyre inkább szorítja markába a gyomromat. Nem tartom magam gyáva embernek, keresztül mentem már jó néhány szarságon, ültem börtönben, és csináltam olyanokat, amiket ez az előttem álló alak talán még elképzelni sem bír. De soha nem éreztem még talán ilyen félelmet, mint most. Én ez a félelem nem magam miatt volt. Jelenleg sokkal több volt a veszíteni valóm, mint a saját bőröm, vagy életem. - Egy valamit nem értek - ráncolom a homlokomat. - Miért most? Csaknem fél év telt el azóta, hogy átvertem Benedictet egy szénné égett tetemmel - mondom, és inkább nem kezdek bele annak taglalásába, hogy mi mindent tettem meg azért, hogy Gwent szabadnak tudhassam. Betörtem a temetőbe, hullát loptam, elégettem, és konkréten kockára tettem az életemet egy akkora szemétláda előtt, amekkorát még nem hordott hátán a föld. Elmondhatnám mindezt, de nem fogom. Egyrészt mert nem akarom, hogy azt higgye, fényezem magam előtte, másrészt pedig mindezt már - Gwennel együtt - a múlt. Semmi értelme nem lenne felsorolni az "én ezt tettem, ő ezt tette" dolgokat. Csak akkor kapom fel a fejem, és nézek rá kissé érdekesen, mikor tesz egy megjegyzést, hogy nem lenne szabad egy városba lenniük. - Érdekes megközelítése a dolgoknak - mondom fagyosan. - Ezzel az erővel neked sem lett volna jó ötlet ide jönni. Ne Gwent hibáztasd ezért. Másrészt nyilván már alaposan áttárgyaltatok dolgokat ahhoz, hogy tudd, fogalma sem volt róla, hogy itt rontod a levegőt - sóhajtok. Hiába a kényszerű szövetség, a jelenleginél jobban sosem fogjuk kedvelni egymást, és még ha együtt is fogunk dolgozni a közös cél érdekében, a nem túl hízelgő véleményünk ugyanúgy meglesz a másikról. Amikor megfogja a vállaimat, önkéntelenül is hátralépek. Nem vagyunk haverok, hogy ilyen közelségre ragadtassa magát. Vajon mit szólna, hogy fény derülne a származásomra, és elmondanám neki, hogy kit taperol tulajdonképpen? Aztán a szavai gyorsan kiverik ezt a gondolatot a fejemből. Felhorkanok, és értetlen-dühösen meredek a szemébe, bár ez a harag jelenleg nem neki szól, hanem annak a másik, nem túl távoli baromnak, aki Benedict néven ontja a nyomort. - Viccelsz? - kérdezem. - A fenébe is Lucas, hát nem érted, hogy már így is nyakig benne vagyok? Hiába szállok ki, hiába mondanám azt, hogy csináljátok ahogy akarjátok, ha Benedict itt van, engem is megtalál. Szerinted szó nélkül hagyja majd, amit tettem? Ha igaz, amit mondasz, akkor teljesen mindegy, még jobban belefolyok-e a dologba, mert a puszta tény, hogy hülyét csináltam belőle, bosszúért kiált majd. És akár így, akár úgy, de Lest használhatja a bosszú eszközének - túrok a hajamba. - Ha minden kötél szakad, elküldöm Leslie-t a városból egy időre. De nem másítom meg a szavam. Tartozom ennyivel. Neked nem, de Gwennek úgy érzem, hogy igen - fúrom aztán tekintetem Lucas szemeibe, és láthatja, hogy az elhatározásom végleges. Addig kutatok a zsebeimben, míg nem találok egy papírfecnit, amire felkaparom a számomat. - Tessék - nyomom a kezébe. - Csak a biztosíték kedvéért. Gwen alighanem kitörölte már a telefonjából a létezésem összes nyomát - húzom el a számat. - Itt elérsz, ha van bármi újdonság, vagy ha össze kell dobni egy tervet, vagy ha esetleg már nagyon forró a talaj - húzom magamon össze a dzsekit, aztán egy darabig mérlegelek, elmondjam-e neki azt, ami a nyelvemen van, és úgy döntök, hogy igen. Joga van tudni az igazságot. - Megvéded a nőt, akit szeretsz - bólintok lassan. - Nos, nem lep meg, ha így érzel Gwen iránt. Hagy mondjak valamit neked Lucas, és isten látja a lelkem, ez a színtiszta igazság. Míg mi együtt voltunk, Gwen sokszor emlegetett téged. Talán többször is hallottam a neved, mint szerettem volna - mosolygom el magam fanyarul. - Nem értek túlzottan a női szívekhez, de egyben biztos vagyok. Ha valakit egy nő sűrűn emleget, akkor még nincs túl az illetőn. Semmilyen téren. Talán nem tévedek, ha azt mondom, lehet még esélyed nála. Ha így van, és ha te is akarod...ha Gwen még kicsit is fontos neked, másodszor már ne szúrd el.
- Benedict esetében teljesen felesleges azon gondolkodni, hogy honnan vagy kitől. Egy ilyen befolyásos férfinak mindenhol vannak ismeretségei. - kezdtem bele, de azt már szándékosan nem fűztem hozzá, hogy ha úgy adódott, esetleg Chriest után küldhetett valakit, hogy kövesse. Akkor még együtt voltak Gwendolynnal, és ha nem is szándékosan, de a nyomára bukkanhattak. Ismertem Benedict embereit, egy voltam közülük, és ha ő tudni akart valamit, úgy kellett tapadni a célszemélyre, mintha piócák lennénk. Minden hiba, minden elvesztett információ maga után vonta a megfelelő büntetést, így hibázni nem sokunknak volt kedve. - Gwennek nem szabadott volna a városba jönnie. Nem szabadna egy helyen lennie velem. - tettem aztán hozzá. Amikor szétváltak útjaink, már tudtam, hogy életveszélyes lenne egy helyre keverednünk. Most sem értettem, hogy miért töltöttem eddig nyugodtan a napjaimat, hisz a viharfelhő a fejem fölött lebegett, csak éppen most kezdett el esni az eső. Amikor viszont arról kezdett beszélni, hogy nekem kell beadagolnom ezt Gwennek, és hogy nehéz dolgom lesz vele, felvontam a szemöldökömet. - Ismerem a volt nőmet. Némileg több időt töltöttem vele együtt, mint te. - mondtam ki őszintén, habár most nem a szúrkálódásra akartam helyezni a hangsúlyt, csak nyomatékossá akartam tenni, hogy tudok róla annyit, amennyit ő is. Ami nem zavart, mindkettőnknek megvolt a maga élete miután elváltunk egymástól, az már jobban zavart, hogy mi zajlott le az utóbbi hetekben. - Szóval a szeretett nőd miatt kiszállsz, ha úgy adódik. - ismételtem el összegezve a mondandóját, mikor befejezte. Alig bírtam ki röhögés nélkül, végül megőriztem arcom komolyságát, elé léptem, és megragadtam a vállait. - Akkor húzz el a fenébe most, mert ebből később nincs kiszállás. Futamodj meg, de ne később. Védd meg az életét annak, akit szeretsz, mert ha benne maradsz, Benedict vele kezdi. Tudom, hogy milyen. A szemeid előtt kínozná meg, csak azért, mert te összejátszol velünk. Védd meg. És én is ezt fogom tenni azzal, akit én szeretek. -eresztettem el, mielőtt másra ragadtattam volna magamat. Már hozzászoktam ehhez az elvhez. Amibe egyszer beleszállunk, nem szállunk ki, még ha nagyot is veszíthetünk.
Miközben beszél, összeráncolt szemöldökkel meredek valahová a válla fölé, és belemélyedek a gondolatokba. Sosem fogom kedvelni ezt a pasast, bár azt hiszem ez kettőnk között kölcsönös. Hogy ennek Gwen-e az oka, vagy valami ösztönös, mélyről fakadó ellenszenv, nem tudom. Most talán egy hajszálnyival másképp tudok rá nézni, mert nem használta ki a csapda okozta előnyét, és nem verte pépesre a fejemet, ettől függetlenül sosem leszünk együtt örömködős, ölelkezős haverok. A kényszerűség azonban közös útra terel bennünket, és álmomban sem hittem volna, hogy én önként és dalolva fogok valaha egy olyan helyzetbe belemászni, ahol könnyen otthagyhatom a fogamat. - Szóval Benedict gyanakszik - fonom aztán karba a kezemet. - Jó lenne tudni, honnan érkezhetett az információ Gwenről, meg rólad. Mert tőlem nem, az fix. Szíves örömest kimondanám, hogy ti ketten jókora sz*rban vagytok, de gyanítom, hogy magamat is ide kell, hogy soroljam. Nem ismerem jól Benedictet, csupán Gwen elmondása alapján, de ha tényleg olyan, amilyennek ő lefestette, akkor nem fogja megbocsátani, hogy hülyét csináltam belőle - mormogom, és megrázom a fejem. Úgy tűnik a nyugodt élet valamiért sosem lesz sajátom. - A hotel nem biztonságos, bárhogy is védetted le - szögezem le aztán. - Előbb-utóbb rájönnek, hol is rejtőzködik. Én viszont tudok egy alternatívát - mutatok körbe az erdőben. - Van egy lakókocsim. És egy boszorkány ismerősöm, aki segít elrejteni Gwent a járgánnyal együtt - teszem hozzá. Na igen, Les. Atyaég, egy jókora reccsenéssel fogja leszakítani a fejem, ha én ezzel beállítok hozzá. Egye fene, akkor sem fogom ezt a két jómadarat benne hagyni a pácban. - Tudom, ez sem végleges megoldás, de ideig-óráig segíthet. Legalább addig, amíg kisütjük, mi legyen a terv Benedict ellen - vágom aztán zsebre a kezem. - A te dolgod lesz ezt beadni Gwennek. Előre szólok, nem lesz könnyű dolgod. Nyilván élénken fog tiltakozni az ellen, hogy tőlem bármit elfogadjon. Győzd meg, hogy nekem mindegy, mit csinál, hogy néz rám, le is köphet, de szüksége lesz a segítségemre, ha meg akarja úszni élve. Vagyis, ha mind meg akarjuk úszni élve - teszem hozzá. - Ez itt a vérfarkasok birodalma. Tudom, hogy nem a legjobb egy vámpírnak, de az én véreim élnek errefelé. Nem fogják bántani őt, ígérem. De valamit tudnod kell. Együtt élek valakivel, akit szeretek. Jobban, mint Gwent valaha is szerettem. Ha a dolgok úgy elfajulnak, hogy az ő élete is veszélybe kerül, kihátrálok a buliból, és elhúzunk a fenébe innen.
Megrántottam a vállamat. Felőlem beszélgethettünk volna holnap estig is arról, hogy ki és mit cseszett el, mindkettőnknek megvolt a maga keresztje, és volt bennem annyi, hogy elismerjem a saját vétkeimet. Bár nem volt tisztem pont neki vallomást tenni, mert nem hittem abban, hogy mi valaha is kedvelni fogjuk egymást. Egyszerű lehetetlennek tűnt, nem egy fából faragtak bennünket, hiába voltunk mindketten a hold szülöttei. Ettől nem lettünk sem egy család, sem egymás bizalmas emberei. Hányni tudtam volna tőle, de jelenleg egy dolgot tudtam tenni azért, hogy Gwent biztonságban tudjam egy ideig. És ahhoz nem árt, ha olyan segítségét is számításba veszem, akinek netán lehet boszorkány ismerőse, mert én ezen a téren el voltam hagyatva. A legutóbbi boszorkány az életemben a szívét osztotta meg velem, majd magával vitte az enyxémet minden szó nélkül. Mondanom sem kellett, nem volt fájdalommentes ez a szakítás, főleg hogy nem mondta ki a végét senki. Csak pár üres szekrény. És egy zárt ajtó. Mi kellett volna még ahhoz, hogy valaki a lelkembe tudjon tiporni? A nők valamiért hobbit űztek ebből, megtalálták a legjobb módját annak, hogy felejthetetlenek legyenek, de jobb szerettem volna, ha erről máshogyan tesznek. Megforgattam a szemeimet.- Nem érdekel, hogy megvan-e még a pénz. De nem csalódtam Benedict üzleti érzékében. Azt hiszi, pénzzel mindent megvehet. A hallgatásodat is. Legalábbis, ezt próbálta veled elhitetni. -sóhajtottam fel. Nem láttam Benedict fejébe. Jó embere voltam, sokáig a bizalmasa is, de ettől függetlenül még nem tudtam benne úgy olvasni, mint egy nyitott könyvben. Éppen ezért nem tudtam, hogy miként jött rá arra, hogy Gwen itt van. Hacsak nem követte az előttem álló farkast. Vagyis követtette a palotapincsijével. - Benedict nem hagyja el akármiért a családi fészkét. Az embereit küldi maga helyett, ha büdös üzleti ügye van. Ha ő itt van, az embereivel együtt, annak elég kevés oka lehet. Azon a listán pedig én és Gwen vagyunk az élen. - mondtam köntörfalazás nélkül. - Gwen még nem tudja. A lakásomban biztonságban lesz, mert... még Aliena-val elintéztettem, hogy tegye biztonságossá a hotelszobát. - köszörültem meg a torkomat. Az volt az utolsó projektem boszorkánnyal. - Benedict nem fog öt perc után odamenni hozzá. Ő a hatásos belépőket szereti, ahhoz viszont terepszemlét kell csinálnia. Van pár napunk. Addig kigondolhatjuk, hogy a hotelből hová vezessen Gwen útja, ahol biztonságban is lehet. De tudnod kell, hogy mire vállalkozol, ha belekeveredsz. Benedict nem gondolkodik, ha egyszer a ravaszra kerül az ujja.
Megszabadulni a csapdától határozottan kellemes és hasznos dolognak tűnt. Már nem éreztem úgy, hogy csuklóból le akar szakadni a kezem, és a vasfű hatása is múlóban volt. Egy megvető mozdulattal söpörtem egy halom avart a vasra, hála istennek már ártalmatlan volt, nem kellett tartanom tőle, hogy más fajtámbeli, vagy akár egy állat belefut. Azzal viszont aki ezt ide kitette szívesen megismertettem volna a saját módszereit... persze elméletben volt csak rá lehetőségem. Miután füstölögtem magamban egy sort, a világ összes kínját kívánva a csapda tulajának, újra Lucasnak szentelem a figyelmemet. Fejem félrebillentve mérem végig előttem álló alakját, mintha most látnám először. Valahol azt hiszem, talán így is van. Eddig úgy gondoltam, egy vadparaszt, egy bunkó, most viszont meglep a viselkedése. Lett volna lehetősége revansot venni azért, mert bekóstoltam, és Gwen miatt is, de nem tette. Sőt, segített, amit aztán végképp a legvégső cselekedetei közé soroltam volna. Nem tudom eldönteni az okát, miért tette. Talán azért, mert a Benedict elleni küzdelemben szüksége van rám, vagy talán azért, mert a lelke mélyén érezte, hogy Gwen dolgában ő legalább annyira hibás, mint én. Ha ő annak idején harcol érte, és nem lép le mellőle, ott hagyva őt annak a baromnak, akkor Gwen nem köt ki New Orleansban, hogy a következőt én rúgjam a lelkén. - Na jó, koncentráljunk a jelenre - dünnyögöm magam elé, elvégre semmi értelme a múlton révedezni, vagy versenyt rendezni "ki a legnagyobb vétkes" címszóval. Nekitámaszkodom a mellettem lévő fa törzsének, és elfelhősödött képpel bámulom Lucast, aztán megvetően felhorkanok, mikor befejezi a mondandóját, bár a megvetés jelenleg nem neki szól. - Lefizetni? - kérdezek vissza. - Olyan zsíros csekket vágott hozzám, és olyan elégedett vigyorral, amire még egyikre sem láttam példát. Nem, nincs már meg a pénz - teszem hozzá, még mielőtt azon gondolkodna, hogy elég jól megélek Gwenből. - Odaadtam egy boszorkánynak, akik segített Gwen nyomára bukkanni, amikor... amikor az a rohadék elrabolta - sziszegem, és ökölbe szorul a kezem. Nem tudom, ki volt aki foglyul ejtette, megkínozta és megerőszakolta őt, de ha tudnám, gondoskodnék róla, hogy hosszú, nagyon keserves halál legyen a jutalma. Aztán megrázom magam, és nagyot nyelek. - Gondolod hogy Benedict tényleg Gwen miatt van itt? Nem lehet, hogy csak valami sötét, büdös üzleti ügy? - próbálok reménykedni. - Ha lebukunk, végünk. Neki, neked, meg nekem is. Elsősorban Gwent kell kihozni a hotelből, és elrejteni egy időre. Egyáltalán tisztában van a veszéllyel, vagy most is a városban sétál, kitéve annak, hogy Benedict vagy valamelyik s*ggnyalója meglátja? - hűl meg bennem a vér a puszta lehetőségtől is.
Két alternatíva volt érvényben. Bevallja, amit mondtam, vagy sem, és tajtékzolva közli, hogy ne is említsem őt magammal egy lapon, mert mi ketten olyanok voltunk, mint föld és ég. Ebben még igazat is adtam volna neki, elvégre nem voltunk egyformák, és nem is céloztam meg őt példaképnek, de valamiben ugyanúgy rosszul döntöttünk. Én sértettségből, míg ő más indokból, de nem azért álltam meg vele szemben, mert meg akartam érteni, hogy miért tette. Valahol mélyen talán már régen értettem, de nem volt erősségem a férfias csevej, inkább a tettek embereként voltam számon tartva. Még akkor is, ha ebben a szituációban egyszerűen ledobtam a földre a kardot, és tisztáztam, hogy nem akarom szétrúgni a seggét. Kivéve ha ő nem tesz rá kísérletet, mert akkor kénytelen lennék megvédeni magamat. És abban is a legjobb kiképzést kaptam a világ legotrombább vérfarkasától. - Nem, tényleg nem értem. - helyeseltem aztán, majd nyeltem egyet. - De nem is tisztem megítélni a kettőtök kapcsolatát. Még ha szeretek is véleményt formálni róla. - jegyeztem meg. Nem mások véleménye volt a mérvadó, de amikor megismertem ezt a fickót, már tudtam, hogy nem lesz jó vége. Nem voltam jós, mégis úgy tűnt, hogy igazam lett. De lehetett volna szebb körülmények között is igazam. Figyeltem, hogyan méri végig a frissen kiszabadult testrészeit, szavaira pedig lassú bólintással reagáltam. - Talán csak pár napja. Láttam a legfőbb bizalmasát, és ha ő itt van, Benedict sincs tíz méternél messzebb. - mondtam halkan, bár nem féltem attól, hogy éppen most bárki kihallgatna bennünket. Ilyenkor azoknak a nyomoroncoknak is megvolt a baja, felébredni a farkas-kómából egy nehéz telihold után. - Akkor tiszta sor. - összegeztem. - Nem kedveljük egymást, de van, ami közös ügy, és összeköt minket. Ismerem Benedict szokásait, és tudom, hogy hirtelen akar belépőt tenni. De előtte felméri a terepet. - sóhajtottam fel, majd a város irányába fordultam. - Rám nem számít, mert nem hiszi, hogy olyan városba teszem a lábam, ahol Gwen is ott van. Ha tudomást szerez arról, hogy Gwen és te... már nem közösködtök... - köszörültem meg a torkom, miközben ismét felé fordultam. -, megpróbálhat felkeresni téged. Gondolom lefizetni is megpróbált, nem? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Benedictnél mindig előkerült a csekkfüzet, főleg ha egy halottról volt szó. Még akkor is, ha az a halott nem is Gwen volt. - És vérfarkas vagy. Jól jöhetsz neki.
Felkészültem a harcra. Talán azért, mert az eddigi találkozásaink nem épp a szívet melengető kategóriába tartoztak, és mert valahogy ösztönösen is sikerült utálnunk a másikat. Fogalmam sincs valójában, hogy miért. Talán mert ugyanúgy lenéztem és megvetettem őt mindazért, amit tett, ahogy ő is ezt tette velem. Az én szememben ő volt a senki, az övében én. Azt hiszem, ennyire egyszerű ez az egész történet. A szavai viszont úgy érnek, mintha valaki jeges vizet öntene a nyakamba. Levegő után kapok, mert ilyen kendőzetlenül, és őszintén senki nem vágta még az arcomba, amit gondol rólam. És a legrosszabb, hogy ezek a szavak most úgy érnek, mint egy hatalmas, kijózanító pofon. És a legfájdalmasabb az egészben, hogy eddig tényleg úgy láttam magam, ahogy ő fogalmaz, egy hősnek, egy lovagnak. Most viszont mintha lekerült volna rólam a szemkötő, és csakugyan azt látnám, amit ő is lát, amikor rám néz. Egy idiótát. Állok hát megsemmisülten, önmagamba nézve, és mintha egy örökkévalóság telne el, míg felemelem a fejem, de ezúttal sem arcomon, sem hangomban nincs már sem gúny, sem lekicsinylés. - A fenébe is - motyogom. - Sosem hittem volna, hogy kimondok ilyet, de igazad van. Elmenekültem. Semmivel nem vagyok jobb nálad. Megadtam Gwennek a boldogságot, aztán elvettem tőle, úgy, ahogy nem érdemelte volna meg. Talán csak az jelent némi felmentést számomra, hogy egy harmadik ember vette el. Én pedig próbálkoztam, de túl hamar feladtam. De te ezt nem érted... látni, érezni hogy akit szeretsz olyanná válik melletted, mint egy jégszobor... akit nem érinthetsz, mert valami eltört benne. Talán helyrehozhatatlanul - rázom meg a fejem, és a saját lábamat kezdem fürkészni, mikor is a bilincs lehull a kezemről, és ha azt hittem, az eddigi csodálkozásomat nem lehet fokozni, akkor tévedtem. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy Lucas segíteni fog nekem. Inkább arra a verzióra szavaztam volna, hogy védekezésképtelen állapotomban péppé ver. Hm... talán mégis más ez a pasas, mint hittem? CSak egy biccentéssel köszönöm meg, hogy immár csapdamentesen álldogálok, és épp felemelném sérült karomat, hogy szemrevételezzem, de a mozdulat félúton megakad, mintha szoborrá váltam volna. Talán így is történik, mert attól, amit most mondott, jéggé vált bennem a vér. - Mit beszélsz? - suttogom döbbenten, és érzem, hogy elfehéredem. - Benedict a városban van? Atyaég! - túrok a hajamba tanácstalanul. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Igazából vállat vonhatnék, és elvonulhatnék, mondván, hogy nekem ehhez már semmi közöm, és oldják meg a problémát. De valami a lelkem mélyén nem engedi. Azt hiszem, ha ezt megtenném, én magam köpnék egy nagyot felfelé, és alá állnék. - Tisztázzunk valamit - jutok döntésre, és fúrom tekintetem Lucas szemébe. - Talán tévesen ítéltelek meg, bár ettől nem kedvellek sokkal jobban. Mondjuk egy hajszálnyit, emiatt - mutatok a földön heverő csapdára. - De azt nem hagyom, hogy az az állat elkapja Gwent. Segíteni akarok. Tartozom neki ennyivel, még akkor is, ha jelenleg engem jobban utál, mint Benedictet.
A magam sajátos módján nevettem el magamat. Rájöttem, hogy akár napestig vitatkozhatnánk itt, sosem fogjuk kedvelni egymást. Nem ismertük egymást, csak skatulyába soroltuk a másikat, mert ránézésre úgy tűnt, hogy éppen oda tartozott, ahová gondoltuk. Nem tudott rólam semmit, azt főleg nem, hogy bíztam abban, Gwen megtalálta a boldogságot. - Azt hittem, melletted végre boldog lesz. Hogy végre megkapja azt, amit Benedict elvett tőle. A szerelemhez való jogot, a szabadságot. Azt, hogy elfogadja azt, amivé vált. Nem ragadtam én semmilyen zónában, a saját boldogságomat kerestem egy nő mellett, mindvégig remélve, hogy Gwen is megtalálta veled. Annak ellenére, hogy az első pillanattól fogva utálom a pofád. - A hangom eléggé megkeményedett, bár inkább azért, mert Alienára gondoltam. Beleszerettem egy nőbe, aki nem Gwendolyn volt, keresve azt, amit akkoriban elveszítettem. Kicsit sem tetszett, hogy ez a fickó megmozgatta bennem azokat a bizonyos gondolatokat, amiket éppen felejteni próbáltam. Nem akartam csak úgy ismét a felszínre engedni mindent, elég volt lenyelni a csalódásomat. Olyan volt, mint a szögesdrót. Magamon lepődtem meg a leginkább, mikor nem kezdtem el nevetni azon, amit a képembe vágott. Valószínűleg azért, mert nem volt vicces, de nagyon jólállt neki az a szerep, amit ő maga aggatott magára. - Te még mindig nem látod magad? - léptem oda elé, miután felállt, hogy a szemébe nézzek. - Nem vagy különb, mint én. Ugyanazt tetted, amit én tettem. Elmenekültél. Amikor nagy szüksége lett volna rád. Én azért hagytam ott, mert az utolsó pillanatban meggondolta magát. Megbántott azzal, hogy helyettem azt a férfit választotta... pedig tudta, hogy kegyetlen életben lesz része. És az is lett, az a nyamvadt farkas vámpírrá tette. - Egy másodpercre elfordítottam a fejemet, majd nagy levegőt vettem, és megropogtattam a nyakamat, hátha az némileg oldja bennem a feszültséget. - Benedict itt van. A városban. Gwen még nem tudja, de Benedict igen, hogy ő itt van. - hajoltam le, hogy lassan leszedjem a lábairól a csapdát. Szerencsére erőm teljében voltam, pár mozdulattal leoldottam róla. - Nem hiszem, hogy elhitte, amit mondtál neki a holttestről. Van saját falkám, de Benedict emberei jól képzett bérgyilkosok. És ha ismét megtalálja őt, magával viszi. Nem vagyok túl jó viszonyban boszorkányokkal, de szükségem lenne rájuk, hogy védelmet biztosítsak Gwennek, amíg a veszély el nem múlik. - néztem aztán rá. Még mindig dühös nvoltam, nem kedveltem jobban, de volt valami, ami még mindig fontos volt mindkettőnknek, és az Gwen sorsa volt. Előbb Benedict, aztán jöjjön az, aki kezet emelt rá.
+18 A józan gondolatok immáron a homályba vesznek el, az ítélőképesség is lassacskán távozásra fogja a dolgát, és talán ezúttal pontosan az őrület veszi kezdetét. Megnyerő mosoly, könnyed mozdulatsor, heves kibontakozás, és felemésztő vágy fűszerezésének a főzete. A táj mindinkább sötétebb képet mutat fel, ahogy a vér illata, és jelenléte már jócskán belepte a környéket. A szavaknak jelen esetben helye sincs a pillanat hevében, ahogy az eszmei futtatás is felesleges témaköré vált. Az esti hangulat kellően megalapozott, a tettek beszélnek helyettünk, és minden megmozdulás kifejezően érzékelteti mindazt az utalást, amely számunkra már oly egyértelműen villan meg. Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogy egy pillanatra elválok Avery szájától, és a szemeibe nézek futólag, majdan pedig könnyedén kezdek bele egy újabb csókba vele, miközben az arcomon egy ravasz mosoly terül el. Csupán percekkel később érzékelem azt, hogy az egyik kezével átkarolta a nyakam, míg a másikkal a hajamba túrt. Meg kell mondanom, hogy többre számítottam magamtól, de hát.. mégis csak egy 'nagy piros plusz jelzésű karikába' léptünk át, így feltétlen módon nem csoda, hogy szó szerint elvesztettem a fejem -, másképpen említve, nos az eszem. Szorosabban simulok a testéhez, ahogy eközben szinte teljesen a fának préselem. A csókot hevesen mélyítem el, míg két kezemmel könnyedén simítok végig lentről felfelé az oldalain. Könnyedén találok végül fogást a felsőjén, és mindenféle átgondolás nélkül tépem szét az anyagot durván, de mégis vadul. A szétszaggatott felsője pedig végül a földön köt ki. Jobb kezemmel szorosan átölelem, ahogy még inkább magamhoz vonom őt. Bal kezem ujjai pedig végig siklanak óvatosan a fedetlen mellkasán, majdan lecsúsztatom az oldalánál, hogy ezáltal pontosan a derekánál állítsam meg a kezemet. A heves csók hirtelen abbamarad, ahogy az ajkaimmal lazán az álla vonalát érintem mindösszesen. Vad, de mégis lassú csókokkal hintem be a bőr felületet, míg végül a vállára térek át, és azt halmozom el ugyancsak megannyi apró csókkal. Mélyen szívom magamba az illatát, eközben a nyakára térve át hevesen.
Mélységesen megvető arcot vágok felé, még fújok is egyet, amolyan lesajnálóan. Naná, hogy tisztában voltam vele, hogy nem fog megszabadítani ettől a vacak karkötőtől... talán mert akkor kiegyenlítődnének az erőviszonyok. Ahhoz persze gyáva a féreg, kizárólag arra futja a marha nagy bátorságából, hogy lesérült ellenfél ellen küzdjön. És még ez nevezi magát férfinak, és ostoroz engem... igazából úgy érzem, arra sem érdemes, hogy egyáltalán szóra méltassam. Ha még bundában lennék, most alighanem hátat fordítanék, és némi avart meg földet kaparnék megvetően a pofájába. Vagy csak - totális megvetésem jelenként - levizelném. Sajnos ez a hajó elúszott. A kép ettől függetlenül az agyamba fészkeli magát, és elvigyorodom rajta még szorongatott helyzetben is. Aztán a szavaiban felfigyelek valamire, amitől ez a vigyor még szélesebbé, és kárörvendővé válik. - Oh... - reagálok meglepve, és magamban hangosan hahotázva. - Éééértem már. Szóval, a te szíved még mindig Gwenért dobog. Elég csak ránézni a fancsali pofádra, engem ugyanis nem versz át. A jelek szerint viszont a barát-zónában ragadtál, mert nem viszonozza az érzelmeidet. Szegény barátom... nem is értem, miért akarsz hős lovagot játszani, és megvédeni a már nem létező erkölcseit. Inkább egy bárban kéne ülnöd és piálnod. Az valahogy jobban is illene hozzád - teszem hozzá, azonban amiket ezután mond, úgy kergetik a fejembe a vért, mintha bombát robbantottak volna az agyamban. A másodperc tört része alatt leszek olyan dühös, hogy megfeledkezem még a fájdalomról is. Talpra állok, és rohadtul nem érdekel az sem, hogy a csapda mázsás súlyként húzza a kezemet. - Te mersz engem kérdőre vonni? - sziszegem. - Te? Kezdjük már inkább veled, "barátom" - nyomom meg gúnyos felhanggal az utóbbi szót. - Te mikor, és miben álltál mellette? Te talán megvédted Benedict-től? A francokat! - horkanok fel. - Ott hagytad a legnagyobb sz*rban, hogy a saját koszos bőrödet mentsd! Ez neked a nagy szerelem, amit iránta éreztél? Hogy gondolkodás nélkül odadobtad, otthagytad annak az állatnak, kénye-kedvére? Gratulálok. Ha nálad ez a szeretet, szerelem, vagy barátság, hívd ahogy akarod, akkor ezerszer inkább vagyok az ellenséged... Kettőnk közül ÉN vagyok az, akinek volt bátorsága kockára tenni az életét azért, hogy őt megmentsem attól a szemétládától! ÉN tettem érte tűvé az erdőt, mikor eltűnt, és én álltam mellette a legnagyobb problémája közepette! - csapok ép kezemmel a mellkasomra, aztán a képébe vágom a mutatóujjamat. - Sz*r véget ért a kettőnk története, ez tény. De ne csak engem kárhoztass érte! Keresd meg azt a rohadt gyilkost, aki mindent tönkretett köztünk, és kérd számon Gwentől is a megváltozott érzéseit irányomban! - fejezem be a dühöngést egy hangos mordulással, és jelenleg olyan harag munkál bennem, hogy akár fél kézzel is darabokra tudnám szedni ezt a patkányt, aki csak akkor tud hőst játszani, ha már mások eltakarították az akadályokat az útjából.
Kicsinyes előadást nyújtott azzal, hogy megpróbált felbosszantani. Az egy tény, hogy már a jelenlétével is undort váltott ki belőlem, nem még, hogy hergelni is próbált, de be kellett volna látnia, hogy nem jó farkassal húzott gyufát. Én nem egy törékeny nő voltam, az öklöm is keményebb, de még nem terveztem bemosni neki egyet. Kivártam a megfelelő időpontot rá, elvégre én ráértem. Ő pedig addig ér rá, ameddig én akarom, hogy ráérjen. - Drága barátom. Van egy apró különbség kettőnk között. Bár magam sem értem, mit esznek a nők a te undorító modoron, de tudod mit? Az ő problémájuk. - rántottam egyet a vállamon, majd széttártam a karjaimat. - Ketten vagyunk, nincs itt rajtunk kívül senki más. Ez nekem előny, neked hátrány, mert én nem fogom leszedni rólad azokat a vaskötegeket. - néztem a sérülését okozó csapdára, majd ismét elvigyorodtam. Tartson bárminek, az én véleményem is megvolt róla, méghozzá elég velősen megfogalmazva. - Mivel ez egy véletlen találkozás, nyilván te sem gondolod komolyan, hogy bárki is utánad küldött. Bár tény, hogy ha úgy lenne, szíves örömest nyúznám le a bőrödet, hogy aztán letegyem elé. Ő a barátom. Te pedig bántottad. Ezek után még minmdig férfinak nevezed magad? - vontam a vállamon ismét. Sosem gondotlam volna, hogy Gwent még egyszer barátomnak nevezem majd azok után, amit megtett velem hónapokkal ezelőtt. Valójában már azt sem tudtam, mikor történt, úgy repültek a napok a fejünk fölött. És nem is volt lényege annak, hogy melyik óra hanyadik percében döntött úgy, hogy inkább Benedict birodalmában marad. - Azzal pedig állj le, hogy megmondod, mit fogok csinálni. - guggoltam le elé. A tekintetem már képes lett volna egy másodperc alatt megölni. - Válaszolj egy rohadt egyszerű kérdésre. Miért nem tudtál mellette maradni? Neki szüksége lett volna rád. - koccantak össze a fogaim. - Milyen nő akarhat együtt lenni veled? Melyik viselné el, hogy egyetlen akadály után már a következő virágra szállsz rá? Vagy ezt már nem tudod úgy végigecsetelni, mint azt, hogy mit fogok tenni veled, míg le vagy láncolva? - kérdeztem negédes mosolygással.
Azt hittem, a legrosszabb rémálmom már valóra vált azzal, hogy csapdába estem, amiből nem tudok szabadulni. De a jelek szerint jócskán tévedtem. A rémálom java még csak most következett... Felemelkedem ültömben, és szemöldökömet ráncolva meredek a fickóra, aki elém lép a fák takarásából. Tudom, hogy ismerem, hogy láttam már valahol, mégis beletelik néhány másodpercbe mire eljut a tudatomig, ki is ő. - Hát ez remek - forgatom meg a szemeimet gúnyosan. A megdöbbenés és felháborodás felülírja még a fájdalmamat is. - A csodálatos Lucas. A páncélos lovag. A nyugalmazott szívkirály - vigyorgok rá, csak hogy bosszantsam. Naná, hogy nem várhatok tőle segítséget. Simán kinézem belőle, hogy élvezi a szemei elé táruló látványt. Sőt, azon csodálkozom, hogy még nem vette elő a telefonját, hogy vadul videózni kezdjen, és Gwennel közösen pattogatottkukorica zabálás mellett szórakozzanak a kínlódásomon. - Az ember általában jobbat vár - ingatom a fejem. - A jelek szerint sajnos hiába - sóhajtok fel ugyanolyan színpadiasan, ahogy ő. - Hol az asszony? Levette rólad ma éjjelre a szájkosarat? - piszkálódom tovább. - Vagy egyenesen ő küldött a bőrömért? Egy összetört szívű vámpírból ezt is kinézem - próbálkozom meg a talpra állással, esélytelenül. Visszaroskadok, és a számat elhúzva nézek fel Lucas felém magasodó alakjára. - Gratulálok, ha csak ehhez van benned bátorság. Hogy akkor kezdj ki velem, és próbálj valamiféle rosszul értelmezett revansot venni rajtam, amikor cselekvőképtelen vagyok. Igazi bátorság, csakugyan - horkanok fel megvetően. - Alighanem arról ne is álmodjak, hogy megszabadítasz ettől a vacaktól, hogy szemtől szembe, egyenlő félként álljak ki ellened. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy nem fogod kihasználatlanul hagyni ezt a remek kínálkozó alkalmat.
A telihold belőlem is feszültséget váltott ki, annak ellenére, hogy egy voltam azon néhány vérfarkas közül, aki már nem volt hozzákötve ehhez az égi eseményhez. Ennek ellenére folyamatosan kavargott a gyomrom, és inkább elkerültem a nagyobb embertömeget, mert már az kiverte volna a biztosítékot, hogy valaki nekiütközik a vállamnak. Nem a legjobb éjszakai tevékenység lenne emiatt szétverni valakit, még ha meg is lennének a módszereim arra, hogy megússzam a sittet, vagy az előzetest. Tudtam, hová kell nyúlnom, de csak óvatosan tehettem, elvégre Benedict előtt még mindig nem állt szándékomban lebukni. Ha én lebuknék, velem jönne Gwendolyn is, mert az a mocsadék ismert annyira, hogy tudta, a lány nincs túl messze tőlem. Még ha ez nem is szándékosan alakult így, és teljesen véletlenül - már ha nevezhetjük annak - kötöttünk ki itt, vagy maradtunk a városban. Egész éjszaka az erdőben bóklásztam, beszívtam a friss levegőt, majd egy fának dőlve vártam, hogy feljöjjön a nap. Meglepődtem, hogy egyetlen alakot váltott fajtársammal sem találkoztam, pedig az erdőkben elő szoktak fordulni. Úgy tűnt, elijesztették őket, vagy csak más terepet kerestek. Esetleg voltak olyan okosak, hogy leláncolták magukat valahol, hogy ne tehessenek kárt másokban, de ez egy ritkább forgatókönyv volt. Nem sokunk szerette láncra verve tölteni a teliholdat, szabad lények akartunk lenni, és volt eset, hogy azok a láncok csak simán nem bírták azt az erőt és vehemenciát, amivel szabadulni akartunk. Én is téptem már le a falról, pedig bizttosítottak róla, hogy erőteljesen oda volt rögzítve. Meggyőződtem arról, hogy átvertek. Még kellemes félhomály volt, mikor sóhajtva feltápászkodtam, de két perc séta után zajokat hallottam. A hűvös szellő kellemesen hűtötte a testemet, habár a bőrkabátomat nem húztam össze, az pólóm pedig hátborzongatóan vékony volt alatta. Nem tudtam, honnan jött a zaj, de volt sejtésem. Egyeseknek szokása volt farkascsapdákat kihelyezni a környéken, és aki nem jártas annyira, simán belesétált. A hold már lement, így az áldozat emberi alakban lehet. Már ha tényleg farkas, és nem én tévedtem. Bárki bele tudna lépni, ha óvatlan. Abba az irányba fordultam, hogy nem is olyan sokára megpillantsam a férfit. Kitisztult a fejem, ahogy megláttam az arcát, és akaratlanul is ökölbe szorult a kezem. - Ó, lám. Kit látnak szemeim. - sóhajtottam fel drámaian, majd közelebb léptem a görnyedő alakjához. - Pedig ha nem te lennél, még segítenék is kiszabadítani. - néztem rá közömbösen. Eszem ágában nem volt még a kisujjamat sem megmozdítani érte. Túl nagy utálat tombolt bennem iránta, méghozzá Gwen miatt, és ha csak ez játszott volna közre a fejemben, még esélyes, hogy bele is rúgtam volna. Engem nem érdekelt apám tanítása, hogy ne rúgjunk a földön fekvőkbe. Ő minden utálatot és haragot megérdemelt azok után, amit tett. - Megfogadtam, hogy nem kereslek meg, de úgy tűnik, a sors máshogy akarta.
Újabb telihold... végre-valahára! Noha nem rajongok a csonttorő gyötrelmekért, ahogy lassan levedlem a bőrömet és bundára váltok, valahogy most mégis lázas izgalommal várom az átváltozást. Igazán nem találok magyarázatot a miértre. Legutóbb Les is velem volt, és igencsak igyekeznem kellett, hogy összeszedjem minden maradék emberi eszemet. Nem támadhattam, nem vadásztam, sokkal inkább olyan volt az egész, mintha emberként lettünk volna együtt. Azzal a kivétellel persze, hogy négy lábon állva futkostunk az ezüstös fénnyel ragyogó fák alatt, és a kommunikációs eszköztárunk kimerült a morgásokban és az egymásra vetett mély értelmű pillantásokban. Félreértés ne essék, élveztem azt az éjszakát, sokkal jobban mint eddig bármit is. Most viszont, hogy egyedül vagyok, úgy hiszem nem lesz semmiféle szabály, ami bilincset vetne rám. Ma éjjel azt tehetek, amit csak szeretnék. Vadászhatok, ölhetek ha kedvem úgy hozza, akár más farkasokkal is összeverekedhetek. Nem mintha keresni akarnám a bajt, szó nincs erről. De a közelgető átváltozás mintha kitombolhatatlan energiával telítené minden egyes porcikámat, és ezeket az energiákat muszáj lesz valahogyan levezetnem. A végkimerülésig futkosás gyaníthatóan nem lesz már elég... Az erdő szélén állítom le a motort, és beletúrok a hajamba. Nem vettem bukósisakot, a menetszél összekócolt, de már ettől az apró ténytől is szabadabbnak éreztem magam idefelé is. Nem is hezitálok hát sokat, hátrahagyom a gépet, könnyed, ruganyos léptekkel hatolok egyre beljebb az erdő fái közé. Egy jól megtermett, göcsörtös törzsű fa mellett megállok. Ezt megismerem majd távolról is, akár ezer közül is. Kiindulási pontnak tökéletes. Alig telik bele két percbe, máris leszórom magamról a ruhákat, és anyaszült meztelenül várom hogy a Hold kerek és fényes korongja felbukkanjon a zeniten. Elsőként a térdem törik el egy hangos roppanással. Nem bírok megállni a lábaimon, az avarra roskadok, és hangos nyögésekkel vonaglik meg újra és újra a testem a fájdalomtól, míg újra összeforró csontjaim más alakot nem vesznek fel... a farkas alakját. Megrázom magam, mintha csak leráznám az átélt fájdalmakat, de érzékeim máris ezer százalékon működnek. Egy vonyítás, két ugró szökellés, és máris eltűnök a sűrűségben. Itt a vadászat ideje.
*****
Elfáradtam. Méghozzá meglehetősen, és minden porcikámban. Számban még érzem az elfogyasztott mókus húsának ízét, és elégedett pofával kocogok visszafelé az erdőben. Mancsaim szinte falják a megtett távolságot, és nem tudom, minek a számlájára írható, talán a kimerültségére, vagy épp a magabiztos önteltségére, de elég néhány botor pillanat, ami elvonja a figyelmemet. Csak egyetlen másodpercen múlott... fél méteren, a lassan letelő éjszakával megnyugvó ösztöneimen... Már csak akkor láttam meg a vas hideg, fémes csillogását, mikor késő volt. Már nem volt lehetőségem korrigálni, elugrani, vagy másik irányt választani. Egy hangos csattanás, és az elmondhatatlan fájdalom millió tűje szúr azonnal a bőröm alá, és mar a húsomba. Nem érdekel, ki hall meg vagy ki nem, képtelen vagyok visszafojtani a gyötrelem reakcióját. Fájdalmas vonyítással rángatom a csapdába szorult jobb mellső lábamat, de a vasfogak szorítása csak szorosabbá válik a vergődésemtől. Vinnyogok a tehetetlen dühtől, és a kínlódástól, főképp mikor megérzem ereimben a sisakvirág izzását. Bárki is tette ide a farkascsapdát, alighanem tudta, miféle lények futkosnak telihold idején az erdőben. És ha eljön a reggel, a csapda tulajdonosa alighanem megnézi, akadt-e zsákmánya az éjjel. Ha pedig itt talál engem... A gondolat hatására még kétségbeesettebben igyekszem szabadulni, de minden igyekezetem hiábavaló. És mikor a telihold lassan alábukik a horizonton, és megkezdődik a visszaváltozás, a fájdalom szinte elviselhetetlenné válik. Néhány perc telik el, és újra anyaszült meztelenül fekszem az avaron. De ezúttal nem vagyok képes talpra állni, akárhogy is szeretném. Jobb kezem csuklója a csapda fájdalmas szorításába van fogva. A feltépett húsom látványa, és önnön vérem illata pedig korántsem szívderítő látvány. Ha a lábam lenne az áldozat, talán kiszabadulhatnék, farkasfű ide vagy oda. A két kezemmel szétfeszíthetném ezt az ördögi szerkezetet, és a motorral valahogy visszajutnék a városba. De így... fél kézzel.. egyszerűen tehetetlen vagyok. Mindössze annyira futja az erőmből, hogy felemeljem a földről a csapdát, ami úgy lóg a csuklómról, mint valami óriási, szadista és morbid ékszer. El kell vergődnöm valahogy a fáig, ahol a ruháimat hagytam! Ha a csapda tulajdonosa eljön, legalább ne találjon rám olyan könnyedén. Fájdalomtól káprázó szemekkel igyekszem a fa felé, észre sem véve, hogy sűrű, sötét vércseppek jelzik az utamat. A farkasfű legyengít, így elesem néhányszor, mire elérek a görbe törzsű menedékemhez. A nadrágot még fél kézzel, üggyel-bajjal magamra rángatom, de ezzel elhagy minden erőm. A csapda súlya szinte mázsás teherré válik, és a fájdalom szinte elviselhetetlen. Újfent a földre roskadok, kicsivel innen az eszméletvesztés határán. Azt már csak fél füllel hallom, hogy léptek alatt zörög az avar, és a lábak tulajdonosa hallhatóan felém közeledik. Csak imádkozom érte, hogy ne a csapda tulajdonosa jöjjön el a bőrömért.
Sokszor mondják azt, hogy mi magunk formáljuk az életünket, a személyiségünket. Ez viszont nem teljesen van így. Bárki is azt hiszi, hogy én önszántamból lettem gyilkos, aki nem kíméli meg senki életét, aki kedve szerint gyilkol? Ugyan már, az élet formált engem ilyenné, az egész életem egy pokol volt, a sors egyik rossz játéka. Eleinte minden jól indult, aztán mintha csak egy rossz vicc lenne, elveszítettem mindenkit. A szüleimet, az 5 éves kislányomat és a férjemet akit oly annyira szerettem, és mindezt pár hülye boszorkány miatt, akik ezen jól szórakoztak. Fogva tartottak, kínoztak 106 éven keresztül, én pedig nem éreztem megbánást vagy bűntudatot amikor megöltem az összeset. Szóval igen, van olyan eset, amikor nem mi irányítjuk az életünket, a jellemünket, hanem az, ami történik velünk. Sokkal jobban szórakozom most már, hogy nem vagyok egyedül, habár a vér gyorsabban is fogy, miután ketten szívjuk ki az emberből a vért, s ezzel együtt az életet is. Aztán amikor már szárazra csapoltuk, holtan tartom a karomban, de nem sokáig, egy pillanat alatt töröm ki a nyakát, ezzel együtt pedig engedem a földre zuhanni, majd Raulra emelem a tekintetemet aki mosolyogva néz rám. Nem értem, hogy ebben mi olyan mulatságos, bár az is igaz, hogy 1200 óta próbálok Raulon kiigazolódni, de még a mai napig sem sikerült igazán. Mikor már azt hinném, hogy ismerem akkor koppanok egyet és rájövök, hogy rosszul hittem, vagy épp meglepetéseket okoz amire nem számítottam, vagy nem nézném ki belőle. Eleve nem voltam soha jó abban, hogy kiismerjem az embereket, ezért szeretek igézni, de Rault nem tudom, bár nem is akarom, ha őszinte akarok lenni. Azt sem értem, hogy már megint miért jár ő a fejemben? Mintha lehetetlen lenne eltüntetni őt a gondolataim közül, befészkelte magát oda és nem akar onnan távozni. Gondolataimból az rángat vissza a valóságba, mikor a hátamnál hirtelen megérzem a fatörzsét. Egy fél pillanatig értetlenül meredek Raulra, amíg felfogom, hogy most mi történik, majd arcomra akaratlanul is egy mosoly kúszik, mikor egészen közel húz magához. Én pedig egyik kezemmel átkarolom a nyakát, másikkal beletúrok a hajába és úgy csókolom őt meg, érzékien, még is hevesen.
+16 Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, s ezzel egy arányban a vért is, amely éltető. Az arcom teljes egészében az erek leple alá rejtőzött, ezáltal tört magának utat végül is a vámpíri énem, mely nem hagy kegyelmet senkinek sem, s mely olyan vérengzően lép fel mindennel szemben, hogy rendetlenséget, és hullák százait hagyja maga mögött. Voltaképpen kíméletlen vagyok, egy ördögi teremtmény, akinek kicsit sincs érzékében az, hogy emberien viselkedjék. Talán, ha csak egy percnyire is értékelném a porlandó létüket, akkor nem sokára hányingerrel kellene szembe néznem. Annyira nincs hozzájuk kedvem, s ezért is szabadítom meg őket az élettől, hogy ne keljen tovább lézengeniük. Ütemesen fogy el a vér az ifjú férfiból, akinek a szívdobbanásai egyre halkabbá válnak, és élettelenebbé, miközben lélegzetvételei is ugyanúgy szintén átveszik a már megismert élettelen létezés fogalmát. Avery társasága segített rá gyorsan minderre, hisz csatlakozott mellém, így pedig ketten kegyetlenül szívtuk ki eme emberből az életet, s tettük őt halottá. Nem hat meg a halála, szóval lazán engedem el, miközben teljesen eláztat az emberi vér. Avery persze rögtön kap az alkalmon, hisz kitörve nyakát a földre küldi aludni.. Én pedig mosolyogva bámulok a férfi után, s majdan emelem a tekintettemet a tőlem nem messze álló nőre. Kegyetlen mosolyom immáron egészen más szituációba csap át, ahogy egyetlen gondolat ötlik fel az elmémben. Csábítóan mosolygok, s rendhagyóan szexin, miközben egyetlen suhanással a fatörzséhez nyomom vadul őt. Bal kezemet végig csúsztatom fentről lefelé az oldalán, a derekán, s majdan fenekétől fogva vonom őt magamhoz egészen szorosan, ahogyan érzéki, de mégis vad csókkal illetem az ajkait. Szabad kezemmel a hátán simítok végig könnyedén, miközben határozottan kifejezésre adom ezáltal a perverz szándékaim.
Mióta megismerkedtünk, most először nem szólok vissza, amikor a fiáról beszél. Ha őszinte akarok lenni, akkor itt nem az a gond, hogy Lys nem hallgat rám, vagy rosszul végezném a munkát ami rám lett bízva, hanem szimplán csak nem csinálom meg. Nem vagyok hajlandó rávenni Lysandert semmire, fogalmam sincs miért, de egyszerűen nem akarom. Nagyon jól tudom azt is, hogy ha ez kiderül akkor Raul nagyon dühös lesz rám. Nagy nehezen elnézi nekem azt, amikor vissza szólok neki, vagy pimaszul viselkedek, de biztos vagyok benne, hogy ha megtudja, hogy nem végeztem el a munkát amit nekem adott, akkor nekem végem. Nem hiszem, hogy nagyon örülni fog ennek, amikor kiderül. Habár, idősebb vagyok nála, szóval megölni, vagy bántani nem tud, de veszekedni sem akarok vele, habár ezt hülye lennék a tudtára adni. Éljen csak szépen abban a hitben, hogy engem nem érdekel semmi, hogy a sok száz évnyi szenvedés kiölt belőlem mindent. Igen, így a legjobb, mindenkinek. Immáron már nem nézek rá, mikor ismételten végig simít a kezemen, csak magamban, nagyon mélyen elmosolyodok halványan az érintése miatt. Élvezem a társaságát, már 1200 óta, mikor össze futottam vele és a másik két vámpírral, ők pedig, hárman, befogadtak maguk közé. Azóta szeretek Raullal lenni, szeretem, ha a szemembe néz, szeretem amikor beszél hozzám, amikor a közelemben van, és amikor hozzám ér... Ezt mind persze nem mutatom ki, legalábbis próbálom úgy csinálni, hogy ő még véletlenül se jöjjön rá, hogy szeretek vele lenni. Újra belemélyesztem a fogaimat a férfi nyakába, ezzel is terelve el a gondolataimat a mellettem álló férfiről, illetve ideje befejezi a vacsit, ami hamarosan be is fejeződik, főleg, hogy immáron ketten ittunk belőle. Az immáron szárazra csapolt férfit szokásomhoz híven kitöröm a nyakát, aki ennek köszönhetően a földre zuhan, én pedig letörlöm a számat, hogy ne legyen véres.
A lelkem már egészen régen elveszett, így ne keressen senki se reményt arra, hogy felélessze, avagy életre késztesse. Nincs már miért léteznie, ahogy nekem sincs miért éreznem, így e kettőt egybefogva vetettem el a mélységbe. Napjaim tengetése másból sem áll, csak gonosz tervek átfogó sorozatából, s egyetlen ellenség gondolatával küzdök folyton. Magam előtt látom a diadalittas jelenetet, amint fejét a házam tetejére tűzöm, s teste hamvait szétszóróm az udvaromon, hogy aztán a varjak lakmározzák morzsáit.. Gonosz mosolyra húzódnak ajkaim, és egyetlen pillanatra még azt is elfelejtem, hogy egy vámpír, és egy ember társaságába léptem az iméntiekben. Nem, nem zavar kicsit sem mindaz, hogy nem méltatom őket figyelmemmel, hisz arra koncentrálok én magam, amire kell. Sosem vétek hibát, így mostan át kell vennem Avery egyik ügyét, hisz amúgy is ide hívatott engemet a városba, mert a drága Lysander fiacskám rosszalkodik. Ellenkezik az akaratommal, holott, ha tudná, hogy Anubis Andre a testvére, akkor talán darabokban heverten hullana a lábaim elé, és könyörögne mindazért, hogy éljen az a kis féreg.. De nem, nem adom meg neki ezt az örömöt. Eddig ugyan nem terveztem azt, hogy megtudja, hogy az Andre család tagja részben, de most már kénytelen vagyok rávezetni, hisz nézzük csak.. engedetlen, érzelmes, szánalmas, és kis naiv. Tehát megfogja tudni, és ezáltal mélyen szenvedni fog, főleg, amikor is a tudtára adódik, hogy lám csak halott mindenkije ismételten. Ez eddig is kényelmesen, könnyedén, és élvezettel telten szedtem el mellőle szinte mindenkit. Kivétel persze magamat.. -Ahogy mondod.-Hangom rezzenéstelenül csendül meg, ahogy válaszolok a szavaira, mely egészen kérkedő. Kezd kihozni a sodromból ezzel a hanyag stílusával, ámbár nincs rá panasz, hisz tökéletesen elvégzi a feladatokat, amelyeket kiszabok a számára.-Ti elintézitek a feladatot helyettem is, ámbár mostan átfogom tőled venni az egyik ügyet. Muszáj nekem cselekednem, mert máskülönben nem érti meg ez a mihaszna kölyök, hogy nem pazarolhatjuk a munkát csak úgy el..-Sóhajtok fel végül csalódottan, és ezzel jelzem számára, hogy kivetnivalót hagy maga után mindaz, hogy az ő munkarendjébe soroltam be Lyst.-Ha te nem tudsz vele elbánni, akkor majdan én megteszem.-Mondok pusztán ennyit, s ezzel ezt a témát hanyagolni is vélem, miközben drámaian távozóra fogom. Számítok rá, sőt tudom, hogy nem fogja hagyni, hogy csak úgy elmenjek, s a nem sokára megszólaló hangja is bizonyítja mindezt. -Ha már felajánlottad ily nemesen nekem, akkor még szép, hogy kérek.-Mondom pimaszul, ahogy megfordulva rápillantok. Teszek néhány lépést az emberi teremtmény felé, miközben gonosz mosollyal nézek rajta végig. Jobb kezemet finoman húzom Avery karján egyre lejjebb, ahogy arcomat elváltoztatom, s a férfi nyakába temettem, majdan átharapva az egyik ütőerét, nos jelentős vért veszek magamhoz. Igencsak csendesen szívom magamba, de mégis pontosan úgy, hogy színtisztán beborítson.. Imádom nagyon is, hisz ez a fő lételemem..
Nincs is másra most szükségem, csak szárazra csapolni egy embert, élvezni ahogy kihuny belőle az élet. Habár lehet, hogy egy embernél nem fogok megállni, muszáj a gondolataimat másfelé terelnem, nem járhat az eszem mindig Raulon, ilyen nem létezik. Az utóbbi időben túlságosan is sokat gondolok rá, pedig nem kéne. Egyrészt, mert ha úgy vesszük akkor jóval fölöttem van, mivel ő az alapító a társaságunknak, másrészt, ha a többiek megtudnák azt, hogy bármit is érzek a "főnök" iránt, akkor fellázadnának, vagy nem is tudom mit tennének, már így is furcsa szemmel méregetnek, hogy vissza szólok Raulnak és nem kapok érte semmit tőle, de ha mások teszik ezt, akkor azt megbünteti. Nem tudom, hogy neki feltűnt-e, vagy csak én vettem ezt észre, de ez nem is lényeg csak az, hogy nincs szükségem kapcsolatra, volt már egy kapcsolatom évszázadokkal ezelőtt és az nagyon csúnyán ért véget, nem akarok újra fájdalmat érezni, ezért sem volt komolyabb kapcsolatom egy éjszakás kalandoknál. Azokból nem lesz semmi gond, érzések nélküli szex, másnapra pedig mindketten elfelejtjük a másikat. Igen, azt hiszem ez való nekem, ez kell nekem, nem kell nekem semmi komoly kapcsolat. Gondolataimból egy nagyon ismerős hang rángat vissza a valóságba, majd elhúzódok a vacsimtól, akit a mellkasánál fogva tartok ott a fánál, számról letörlöm a vért és Raul felé pillantok. - Azt hittem a társaság ügyeit intézed. Jah, várj, arra megvannak az embereid. - mondom gúnyos hangnemben. Nem egy olyan piszkos feladatot kaptunk már, amit nekünk kellett helyette elintéznünk. Nah, nem mintha visszakoznék a gyilkolástól, nem erről van itt most szó, csak mondjuk néhány feladatot ő maga is eltudna intézni, én pedig szeretem ezt vele tudatni, főleg, hogy tudom, nem kapok semmit sem a stílusomért. Igen, vissza élek azzal, hogy nagyon is jól tudom azt, hogy nem bántana engem. Nézem a mozdulatát, ahogy gyengéden végig simít a karomon, majd amikor látom, hogy menni készül, az áldozatomra nézek, majd újra vissza Raulra. - Van még benne vér, nem kérsz? - kiáltok utána. Bármennyire is próbálom tagadni, de szeretem amikor velem van.
Ha egy angyalt szeretnél a személyemben látni, akkor már szólok, kedvesem, hogy igencsak rossz ajtón kopogtatsz. Ha reményt óhajtasz, akkor egyáltalán se nálam keresd mindazt. Ha netán nevetni szeretnél, akkor kötve hiszem, hogy majdan én okozok számodra örömöt, hisz a módszereim rendhagyóan kivetnivalót hagynak maguk mögött. Kötve hiszem, hogy értékelnéd a kis gyilkolási afférom, s ha már itt tartunk, nos akkor.. akár téged is megölhetlek könnyedén, s elhiszed nekem azt, kérlek, hogy nem esik nehezemre a megtétele? Egy szemernyi bűntudatom sem lesz, sőt úgy alszom majd a tettem után, mint egy bunda, miközben elképzelhetted mennyire élvezem majd a gondolatot, ha eszembe jutsz, s lám, lám, miattam vagy halott. Tudom kissé szokatlan ez a hevesség a részemről, de nekem teljesen egyre megy, hisz azt ölöm, akit kell: legyen az akár szándékosan előre kigondolt személy, vagy csak pusztán a magam kis hobbija folytán egy-egy bárány áldozatnak ideális egyed. Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, amint kilépve rejtekhelyemről, nos egyből megindulok az erdő iránya felé. Manapság már nem egyszerű úgy élni, és létezni, hogy a táplálék az öledbe sétáljon, hogy minden egyetlen csettintésre teljesüljön, s ezáltal egy teljesen tökéletes életet tudhass be a magadénak. Sokkalta nehezebben jönnek a napok, s múlanak el a rossz pillanatok. Egyik percben még boldog vagy, de már a másikban a földre omlassz. Fel kell állni, harcolni kell, és csakis a saját magad érdekeit kell tekintetbe venni. Mások ne érdekeljenek, másokkal egy pillanatra se törődj, ne érez irántuk mit se, csakis egyedül önmagadért küzdj! Azért, hogy legyen egy életed, melyet senki sem vehet el tőled.. Az egész tájat beborította immáron a sötétség leple, és semmi sincs, mely a világosság egyetlen egy lehetőségét is megadná a szemeknek. A tájkép rezzenéstelen, halk hangzású szólam fogad, s romokban hever egy képzelet, mely ez eddigiekben éltettet. A sors játéka talán mindez, vagy csak az elmém szüleménye, de hirtelen feldereng előttem egy ismerős női alak, és még hozzá egy vadidegen férfi társaságában vélem meglátni. Nem, nem vagyok sem féltékeny, sem meglepett, hisz a vámpíroknak így szokás táplálkozni. Egyre közelebb megyek ahhoz a bizonyos fához, illetve a két személyhez, míg le nem esik hirtelen, hogy Avery táplálkozik ily nagy vidáman. Komoly ábrázattal kezdem el figyelni, ahogy eközben mellkasom előtt összefonom a karjaimat, és egy hangos levegővétellel illusztrálom a jelenlétemet. -Hát már engem meg se hívsz a partira?-Csalódottság hallatszik a hangomban, ahogy felteszem a kérdésemet, majdan egyetlen könnyed ördögi mosolyt villantok felé.-Azt hittem, hogy a ma estét együtt töltjük kettesben..-Szalad végig két ujjam a hölgyemény karján végül, miközben csábító tekintettel illetem.-Pedig bármit megadtam volna azért kegyednek, hogy egy kellemes kis munkával üssük el az időt.-Komolyodok el, s majdan hátat fordítva neki elindulok valamerre. Persze csak szerepjátszmát folytatok, hisz úgy is maradásra fog késztetni.. Tudom én, hogy szereti a társaságom, így tehát az Istenért sem fog elengedni ilyen könnyedén.
Nincs olyan éjszaka amikor nem kelnék fel arra, hogy álmomban újra és újra átélem életem legszörnyűbb napját. Nem, itt nem arra a 106 évre gondolok amikor a boszorkányok kínoztak, hanem arra amikor mindent elveszítettem. A szüleimet, a férjemet és a kislányomat. Látni az égő házat és tudni, hogy mindenki benne van aki számított az életemben... Pokoli fájdalommal járt, még a boszorkányok kínzása sem volt annyira fájdalmas, mint a családom elvesztése. A testi bántalmazások elmúltak, mostanra már semmi nem jelzi a testemen azt, hogy engem bármikor is bántottak, a lelkem viszont... Akkor ott, a tűzesetnél egy részem meghalt, a boszorkányok fogságában pedig kialakult egy új Avery. Teljesen más személyiség lettem, ha jobban belegondolok akkor magamra sem ismerek. Gyilkolok, kegyetlenül, ember vért iszok és nem állok le addig, amíg az áldozatomból az utolsó tápláló vércseppet ki nem szívom belőle. Miután sikerült 106 év múlva kiszabadulnom a boszorkányok fogságából, össze találkoztam 2 vámpírral és egy emberrel. Az első gondolatom természetesen az volt, hogy megölöm az embert, szárazra csapolom, hiszen iszonyatosan éhes voltam, alig kaptam vért, a kínzóim épp csak annyit adtak, hogy végleg ki ne száradjak. A férfi viszont önként adott a véréből; hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg eme tettén, de nem utasítottam vissza, ittam belőle, de nem öltem meg. Nos igen, így ismertem meg Rault; a Boszorkány vadász társaság alapítóját illetve a másik 2 vámpírt akik velem együtt vezetők ebben a társaságban. Nekünk hárman meg kell csinálnunk azt, amit Raul mond, én viszont a másik kettővel ellentétben szokásom ellent mondani, vissza szólni neki, viszont eddig még nem kaptam érte semmi büntetést, maximum fenyegetést, de sosem szokta behajtani rajtam. Hogy miért merek vele így viselkedni? Igazából magam sem tudom, a lelkem mélyén tudom, hogy nem bántana. Mivel mostanában túlságosan is sokszor jár Raul a fejemben, ezért este úgy döntöttem, hogy elmegyek kicsit sétálni, vért inni. Mivel az erdőben mindig találok egy-két felelőtlen embert aki esténként ott tartózkodik, ezért az irányt egyből afelé veszem. Nem is lepődök meg amikor emberi hangot hallok meg, én pedig egy suhanással a hang forrásánál termek, majd a férfit az egyik fa törzséhez nyomom. - Nem szólalsz meg. - nézek mélyen a személye, majd belemélyesztem fogaimat a nyakába és elkezdem magamhoz venni édes vérét.
Nem akartam, hogy -az ő szavaival élve- összecsinálja magát, de legalább érezte, hogy nem jó kedvemben mormogom, és kicsit talán rá is játszottam, hogy ne legyek olyan feszült, legalább kicsit kiengedhettem a fáradt gőzt. -A természet már csak ilyen. De nemsokára tavasz van.-kacsintok rá, igaz, még volt egy hideg tél, egy teljes évszak, ami elválasztott minket ettől, de bizakodó vagyok és ennek hangot is adok. Mégis milyennek kellene lennem? Mindig csak előre, vagy nem? Mosolyom negédes, szemem ismét úgy csillog, még tegnap, semmi jele nincs, hogy feszült vagy ingerült lennék. Egyszerűen minden porcikám sugározza ismét a nyugodtságot és ez jó érzés. Neki pedig jó jel, hogy egy ideig nem leszek morcos farkas. A szívverésem kihagy egyet és lélegzetem visszafojtva akadályozom meg, hogy a sóhaj előtörjön torkomból. Ez elég válasz neki, és kétlem, hogy ő ne érezné és nyitott kérdés maradhatna ez. -Hozzá fogok szokni és kihasználom ezt. Annak pedig nem fogsz örülni.-hangom suttogásba megy át, ahogy csípőmnek nyomja magát és én akaratlanul magamhoz szorítom, kezeim oldalán pihentetve. Valóban, ennek nem lesz jó vége. Már így is olyan érzésem volt, mint egy friss házasnak, de egyáltalán nem zavart. Pár nap pihenés nem árt meg. Követem tekintetét, végül oldalra billentem kicsit a fejem és kapva kapok a lehetőségen, ha már egyszer feldobta ezt a labdát, le is csapok rá. -Kettőnk közül csak egyikünk tud hideg fejjel gondolkodni. Legalábbis még. És pont sikerül ilyesmit felajánlanod? Drága, ez rossz lépés volt, mert a végén tényleg könyörögnöd kell azért, hogy megkapd, amit akarsz.-hajolok hozzá közelebb, megállva ajkai előtt egy pár centivel, aztán mikor már tényleg elhinné, hogy meg akarom csókolni, faképnél hagyom és gyermeteg mosollyal szakadok ki öleléséből és lépek a motor mellé.-Úgy is lehagylak megint.-kapom fel a bukót, ahogy a motoromra ülök és máris gázt adva robogok el mellette.
- Csak felvilágosítalak, hogy nem vagyok ijedős jellem, nem csinálom össze magam egy-két morcos pillantástól, még morgásokkal kiegészítve sem - csóválom a fejem jókedvűen, aztán felnevetek. - Nos, a hely még meg is felelne, lévén hogy itt szabadon kiengedheted a hangodat, mert senki nem hallaná. De tény, hogy ősz van édesem, és a nedves avar nem a legjobb nászi ágy - vonok vállat. Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy mindaddig, míg egy vámpír talán rém vonzónak találná a vértől maszatos ábrázatát, én azért javasolnék neki egy jókora fürdést összebújás előtt, másrészt pedig, az isten szerelmére, egy perccel ezelőtt még négy lábon állt, és bundát viselt. Kissé betegesnek érezném, ha most rávetném magam. - Viszont ha ennyire kipihent vagy, akkor már most megígérhetem, hogy éjszaka nem fogsz aludni - vigyorgom el magam kajánul, és finoman a vállába harapok. - Nem csak az ujjaimmal vagyok ügyes - dörmögöm a fülébe kéjesen. - És minél hamarabb érünk vissza hozzád, annál hamarabb tudom bebizonyítani. Mert tény és való, hogy farkasként is elbűvölő vagy, de emberként meg aztán végképp dögös. És hogy őszinte legyek, roppant hatással vagy rám - nyomom csípőmet a csípőjének, aztán a motorok felé pillantok. - Most már kíváncsi vagyok, te is vágysz-e rám annyira, hogy most azonnal nyeregbe pattanj, vagy esetleg még előjáték gyanánt könyörögnöm kell néhány percet? - hunyorgok rá, de a tekintetemben már ott ül a néma sürgetés.
Visszaváltozok ugyan,és jobban is érzem magam, ami már azon meglátszik, hogy milyen könnyedén veszem a helyzetet és mennyire nem zavartatom magam. A reggeli feszültségnek nyoma sincs. Semmi. Testem minden porcikája nyugodt. -Na, most kíváncsivá tettél.-mosolyom aligha láthatja, mert magához ölel, én pedig élvezem testének melegét, ugyan most az én bőröm is jóval melegebb, mint átlagban máskor. Lehajol és a ruhákat kezembe nyomja, szavai viszont újabb morgást eredményeznek. -Örülj neki, hogy csak a pillantásom semmisített meg. A morgás a másik fele. De örülök, hogy farkasként is megfelelek az ízlésednek.-nyugtázom végül, bár valószínű feltűnt neki is, hogy ha velem akar lenni két hét múlva, igencsak feltűnő jelenség lesz, mert cseppet sem vagyok egy olyan fajta farkas, aki erdőbe való és könnyen beilleszkedik. -Mi a baj a hellyel és az idővel? Egyedül vagyunk. Vagy annyira azért nem szereted az adrenalint, hogy ilyesmivel próbálkozz?-vonom fel szemöldököm, makacskodva ugyan, de lassan elkezdek felöltözni.-Most mi van? Ragadozó vagyok, nem házi macska.-nekem természetes volt, hogy ilyenkor engedek a farkas énemnek, had élje ki magát, és bár kicsit émelyegtem, a gyomrom mindig befogadta a nyers húst. Bár a nyulakkal jobban meggyűlt a bajom, mint az őzekkel, volt egy határ, amíg tűrtem. -Sokkal. Sőt. Olyan vagyok, mint aki egész éjszaka aludt.-érzem, hogy vonásaim sokkal simábbak és valóban nem voltam rosszul, vagy olyan rossz passzban, mint reggel. Olyan volt ez, mint a biciklizés. Csak most kicsit sok időt hagytam ki két tekerés között, aminek ő itta meg a levét. Felkapom a kabátom, aztán lehajolok, hogy bekössem a bakancsom is, mire szavai elérnek tudatomig, kislányos mosoly ül ki arcomra. -Utálom, ha a bundám simogatják, de ezen látszik, hogy tudod használni az ujjaid.-kéjes mosollyal harapok ajkamba, aztán felállok és érdeklődve nézek rá.-További tervek a napra?-szegezem neki a kérdést kíváncsi tekintettel, hisz ugyan én beígértem, amit kért, és nem mondtam, hogy nem teszem meg, érdekelt az ő véleménye is.
- Attól függ. Ha félni akarsz, vagy megijedni, azzal is tudok szolgálni - lépek oda hozzá, és megölelem. A kis bugyi, ami takarja a testét, nem éppen megfelelő öltözet az őszi szélben, így a saját testemmel próbálom kicsit átmelegíteni. - Tényleg gyönyörű farkas vagy. Álmomban sem hittem volna. Viszont nagyon morcos is. Még én sem szoktam ennyit morogni, mint amennyit neked sikerült. Na és azok a megsemmisítő pillantások - nevetek fel újra röviden, aztán lehajolok, és átadom neki a többi ruhadarabját is. - Most mondanám, hogy ne öltözz, hanem vedd le magadról azt a keveset is, de sem a hely, sem az idő nem túl alkalmas. És egyébként is, rád fér egy zuhany. Sáros, és véres vagy - teszem hozzá, azt már csak magamban fűzöm a mondat végéhez, hogy ha farkasként nyers húst eszem, emberként meglehetősen hamar viszont szoktam látni a gyomrom tartalmát. Ki tudja, nála is bekövetkezik-e egy ilyesféle manőver. - Nyugodtabb vagy már? - kérdezem aztán, elsöpörve nyakából a haját. Noha annak tűnik, ki tudja, a farkas énje ott lappang-e még benne. Tudom, hogy a saját bútorait karmolássza, de nem tetszett a látvány, ami reggel fogadott. - A vakargatást mindenesetre úgy láttam, élvezted - vigyorgom el magam szélesen, ahogy eszembe jut a kéjes ábrázat, amit vágott, mikor a füle tövét vakarásztam.
Kezdőlap
