Úgy érkezem haza, mint a teve, amely éppen egy három hónapos sivatagi túrára indul, amit mindenképpen túl kell élnie. Reggel elloholtam itthonról - nem volt forgalom, az emberek java része kényelmesen igyekezett kialudni az átdorbézolt éjszaka mámorát - így hát jóval gyorsabban tudtam le a dolgaimat, mint ahogy először számítgattam magamban. A büfére kitettem egy táblát, miszerint egy hét múlva nyitok újra, közben átvillant az agyamon, hogy talán nem ártana felvennem egy részmunkaidős embert, aki ilyenkor átvenné tőlem a boltot, és termelné a hasznot, míg én a hasamat süttetem valahol. Aztán egy vihargyors bevásárlást terveztem, nos ennek lett a végeredménye a négy jókora szatyor, amelynek köszönhetően kizárólag lábbal tudtam kinyitni a bejárati ajtót. De legalább afelől biztosak lehetünk, hogy éhen nem halunk a néhány órás út alatt. A csomagok nagy része konzerveket rejt, azok nem romlanak a visszaútig sem. És hálát adtam az égnek, hogy kis időre kimozdultam itthonról, mert így legalább lerendezhettem néhány telefont - Les még csak nem is sejti, hogy nem egy meglepetés fogja majd érni.
- Merje valaki azt mondani, hogy nincs értelme a munkamegosztásnak - szusszanok aztán elégedetten, mikor végre megszabadulok a terhemtől, és végignézek a ragyogó lakáson, meg a renden - akárcsak a kész csomagokon, amik az ajtó mellett pihennek. Többek közt azt szeretem Les-ben, hogy nem négy bőröndöt csomagol be magának ha kiteszi lábát a lakásból.
- Ilyenkor nem tudom, hogy az elismerésem a feleségem gyorsaságának és hatékonyságának, vagy a boszorkány erejének szóljon-e - ölelem magamhoz Les-t a derekánál fogva, és megcsókolom. - Én sem tétlenkedtem. Ígéretemhez híven leápoltam a sövény azon részét, amely megsínylette a szomszéd nem éppen józan éjszakáját. És lefoglaltam a szállodai szobánkat - teszem hozzá. Remélem nem gondolta Les úgy, hogy majd a lakókocsiban fogjuk minden este álomra hajtani a fejünket. Megengedhetjük magunknak a normális, és kényelmes szállást, tévével meg légkondival egyetemben.
- Mi van még hátra? - érdeklődöm. Bár alighanem semmi. Minden csillog-villog, és minden előkészülve, már csak be kell rámolnunk a lakóautóba.
Nem cizelláljuk túl a reggelit sem - néhány szendvicset lenyomunk a torkunkon, és míg Les elmosogat, bámulatos sebességgel hordok ki mindent a kocsiba. Mire bezárom a csomagtartót, Les épp a ház ajtajában forgatja meg a kulcsot, aztán mellém lép. Arcán ott ül a jókedv, és az izgatott várakozás, amit teljes mértékben meg tudok érteni. Ritkán mozdulunk ki együtt, és ez a mostani út egy újabb mérföldköve lesz a házasságunknak.
Két hangos csattanás, ahogy a biztonsági övek kapcsa a helyére siklik, aztán felbrummog az autó motorja, és míg kikanyarodom a ház elől, felteszem a napszemüvegemet, mert már most kiveri a szemem az üvegen át ránk tűző téli napsütés.

Miami

|| Hálószoba és fürdő

Megbánás, bocsánatkérés, szerelem, mindezt benne volt Les egyetlen csókjában - és az én szívemben most olvad el a legutolsó hópehely, ami azon a télen lehullott. Csak állok, hitetlenkedve nézek rá, aztán elmosolygok magam kedvesen, és boldogan. Olyan boldogan, ahogy már időtlen idők óta nem éreztem magam. És a pláne, hogy ezzel nem csak én vagyok egyedül - Les szemében az a szerelmes csillogás jelenik meg, amit a kapcsolatunk kezdetén láttam, na meg persze a házasságunk békés ideje alatt.
- Hát, ha nem szeretném, akkor nem mondtam volna - dünnyögöm, és igyekszem kissé morcosan nézni, hogy leplezzem vele az ellágyulásomat, bár Les alighanem úgy lát át rajtam, mintha tükörből lennék. - A kanapé azért mégsem túl kényelmes, a hálószoba ágya meg üres nélküled - teszem hozzá, aztán elgondolkodó arcot vágok. - De egy feltételem van. Egyetlen, aprócska feltételem - emelem fel mutatóujjamat. - Az, hogy most megosztod a kádat velem. Pláne úgy, hogy a gyógyító erődnek hála, képes vagyok leülni a hátsó felemre - vigyorgom el magam. - Egy fene, vihetjük a bort is, ha már annyira ragaszkodsz hozzá. Ne aggódj, marad még belőle a hálószobába is. És aztán együtt szépen, békésen megvacsorázunk. Aztán... - vonok vállat. - A többit majd meglátjuk - hagyom nyitva a kérdést. Kibékültünk, az tény. Kilencvenkilenc százalékban mondom biztosra, hogy immár sikerült megmenteni a házasságunkat. Az a maradék egy százalék kérdés viszont ott van, annyira sikerült-e már helyrebillennem lelkileg, hogy szeretkezzem vele ma éjszaka. Remélhetőleg rám bízza a döntést, és nem fog megsértődni, ha csak aludni akarok majd mellette. Igazunk volt, tényleg lassan, apró lépésekben haladtunk az újraépítés felé. Ez viszont a legutolsó lépés, vagy ha úgy akarom mondani, egy ugrás lett volna, amivel a legutolsó lépcsőt is átíveljük. Lehet, hogy nekem ahhoz, hogy ehhez az ugráshoz erőt gyűjtsek, még szükségem lesz néhány napra.

Mosolyogva bólogatok, helyeselve ezzel szavaira, majd az ijedtség, a meglepettség és a kíváncsiság furcsa elegyével nyomom a kis eszközt a lejátszó nyílásába. Kíváncsian várom mire gondolt, és mikor meghallom, összeszorul a szívem. Egyszerre a boldogság és az otthon melege, hogy valóban itthon vagyok, olyan hévvel jár át, hogy nem gondolkodom, egyszerűen cselekszem. Felállítom és felnézek rá, pár másodpercig csendesen figyelve tekintetét, mintha így akarnék belőle olvasni, de végül engedek a kísértésnek és úgy csókolom meg, mintha ettől függne az életem. Azt akarom hirtelen, hogy érezze, minden, amit tettem, hiba volt, egy pillanatnyi rossz döntés, de szívem mindig is hozzá húzott és mindig is övé voltam.
Visszacsókol, derekamra siklanak kezei, amitől egész testemen végigfut egy kellemes remegés. Rég csókolt így, rég volt ilyen pillanatunk és ezt most mélyen elmémbe akarom vésni, szívembe zárni, jó emlékké tenni, amit előhúzhatok, mikor a Nap helyett pár esőfelhő szürkévé teszi a napot.
Mikor elhúzódik, nagyot nyelek, szinte torkomban dobog a szívem és kérdésére nem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el.
-Hát, ha szeretnéd, szívesen.-bár arcom kivirul és elpirulok, szememből eltűnnek a könnycseppek, nyitva hagyom előtte a kérdést, hogy valóban akarja-e.-De előtte szeretnék lefürödni. Azt hiszem elfelejtettem milyen kényelmes is tud lenni az a kád, ha deréktól lefelé izomláz gyötör.-forgatom meg szemeim, mielőtt hozzám vághatná, hogy az izomlázam csak is magamnak köszönhetem.-A bort mi lenne, ha megtartanánk addigra. Előtte még egy vacsora is belefér, ha éhes vagy.-bár személy szerint nem voltam annyira éhes, mint pár órája, pár falat elejéig csatlakoztam volna hozzá, ha ő más véleményen volt.

Többek között ez is az elonye annak, ha az ember egy boszorkánnyal él együtt: a fenekem sajgása lassan valamiféle bizsergésbe fordul át, majd megszunik, és utána úgy érzem magam, mintha a hátsó részem sosem találkozott volna a jéggel.
- Azt hiszem, így már sokkal jobb - bólintok elégedetten. - És ami engem illet, nem bánom, ha csak majdnem vagyok tökéletes. Ellenkező esetben túl unalmas lenne velem az élet - teszem hozzá, és tényleg így is gondolom. Egy tökéletes, és így meglehetősen dögunalmas ember fickó mellett az élet előbb-utóbb egy végtelen, tespedéses lidércnyomássá válna. És egyébként is: a rosszfiús image-embe, meg a hibákkal teli mivoltomba szeretett bele.
Behozom a konyhából az italokat, Les pedig elintézi a hangulatvilágítást, mintegy megkoronázzuk ezzel a délután hangulatát. Aztán átadom az apró dobozban lapuló meglepetést: de nem akarom látni Les reakcióját. Kezembe temetem arcomat, szinte magamba néznék, mintha félnék attól, hogy ha feltekintek, valami olyasmit látok, ami teljesen összetöri majd az épp behegedni kezdett szívemet. Csak akkor rezzenek meg, mikor két finom, puha kezet érzek meg a sajátjaimon, aztán egy könny áztatta szempár jelenik meg tekintetem elott. Engedelmeskedem Les akaratának, amikor lasssan, szinte óvatosan felhúz a kanapéról, és valamiféle robbanást érzek a mellkasomban, meghallva vallomását. Nem tudom leírni ezt az érzést: ilyen lehet a napfelkelte a tengeren, vagy valami váratlan ajándék, amiben az ember már hitt, nem remélt. A nyári reggel jut róla eszembe, a napsugár, a kék ég, édes illatok - és azon kapom magam, hogy élvezettel csókolok vissza, magamhoz ölelve közben Les-t, mintha soha többé nem akarnám őt elengedni magam mellől.
- Mondd... - kapok levegő után, mikor végre szétválunk, de jelen helyzetben örülök, hogy egymást átölelve állunk, mert némileg remegni érzem a lábam - nem lenne kedved visszaköltözni a hálószobába? - teszem fel a nagy kérdést, félrebiccentve a fejem.

Akaratlan felkacagok, ahogy a séta után a nappaliba belépve az ülőgumóit fájlalja. Alsó ajkamba harapva vonom fel szemöldököm és bár nem mondok semmit, hunyorogva figyelek rá.
-Még most is?-vonom fel szemöldököm kisebb segítséget adva a gyógyulásához, bár a saját izomlázamra is ráférne némi törődés, nem foglalkozom a vádlimba álló görccsel.
-Amíg szinte tökéletes vagy, el tudom nézni, hogy a szinte a korcsolyatudásodnak köszönhető. Meg annak, hogy nem szeretsz takarítani.-vonok vállat könnyedén, nem is akarok és ilyen semmiségen nem is fogok vele vitatkozni. Én bevásárolni utáltam, mégsem vetette ezt sosem a szememre. És ha megtette volna sem változott volna a dolog igen nagy valószínűséggel.
Míg ő a konyha felé veszi az irányt, én meggyújtom a gyertyákat, miközben a konnektorba dugom a karácsonyfán lévő izzósor dugaszát. Jól esett használni az erőm és a határaim próbálgatni, bár azt hiszem a mai napra épp elég volt a varázslásból. Túlzásba igyekeztem sosem esni. Végül is, nem voltam boszorkány...
Elmosolyodva bólintok, és mikor mellém ér, a poharakat a kis asztalra téve, mire összevont szemöldökkel figyelem, mire is készül, és kíváncsiságom kezd feléledni. Mikor a kezembe nyomja a kis pendrivot, bedugom a lejátszóba azt és lejátszás gombot megnyomva érzem, ahogy szívem a torkomban kezd el dobogni. Mikor meghallom a lassú dallamokat, felé fordulok, arcát a kezébe temeti, de nem hagyom így. Az első fér percig figyelem, de feladom és engedek, anélkül, hogy felfognám mire is készülök, gyengéden ujjai köré fonom ujjaim, lefejtve arcáról kezét és mélyen szemébe nézek. Mellkasa és sajátom közé húzom összefont ujjaink, míg másik kezemmel arcán simítok végig. Az érintésem gyengéd, inkább felfedező és bizonytalan, mint határozott és követelőző.
-Én is szeretlek.-suttogom és tudom, hogy szemem könnyes lesz, de a cseppek nem szabadulnak, nem engedek nekik. Inkább lehunyt szemmel állok lábujjhegyre, gyengéden magamhoz húzva és bár csókom hasonlóan lágy, felfedező, mint érintésem, ugyanakkor remélem, hogy ő is érzi, amit én. Nyelvem válaszra várva érinti meg övét, valahol némi félsz is megbújik benne, hogy elhúzódik tőlem, de nem érdekel, kockáztatok. Átjár a kellemes melegség és úgy érzem, mintha beszippantana az univerzum.

(főtér)

Beletelik egy időbe, mire hazaérünk, át is fázom kissé, de nem bánom a legkevésbé sem. Jó volt most így eltölteni az időt, látni a fénybe és díszbe öltözött várost, Les-t kézen fogva hazavezetni. És főképp jó volt megszabadulni a francos korcsolyáktól.
- Előre szólok, jövőre én a jégpálya környékére nem megyek - mondom, miközben kinyitom a nappali ajtaját, és előre engedem Les-t, majd magam is követem. - Fájnak az ülőgumóim - fintorgok, bár igazából nincs okom panaszra. Amekkorát zuhantam ma, az is csodaszámba megy, hogy nem lett szilánkos medencetörésem. - Nem tudok korcsolyázni, és nem is fogok megtanulni soha. Ez nem az én műfajom - rúgom le a cipőt, ledobom a kabátomat, és míg elpakolom a vacsorára, meg holnapi ebédre szánt kolbászokat, addig Les-re bízom, hogy meggyújtsa a gyertyákat, meg bekapcsolja a karácsonyfa égősorát.
- Szép, meghitt, és hangulatos - mosolygok jókedvűen, mikor a maradék borral, meg két pohárral a kezemben visszatérek a nappaliba, aztán veszek egy nagy levegőt, és kinyitom a tévé alatti állvány egyik fiókját, hogy előhalásszak belőle egy tényleg aprócska dobozt.
- Ezt tegnap csináltam - mondom halkan. - Mint mondtam, nem nagy ajándék. Sőt, igazából nem is az. Ez csak egy... - hallgatok el, és töröm a fejem, hogy mondjam el, mit tartalmaz az apró doboz, majd inkább Les kezébe nyomom. - Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere. Inkább nézz bele, aztán... szerintem tudod, mit tégy vele - pislogok úgy, mint a ma született bárány, és figyelem, milyen arcot vág majd, amikor kezébe kerül a pendrive.
- Hallgasd meg - súgok végül csak ennyit, és leülök, arcom a kezembe temetve. Nem akarom látni a világot mindaddig, míg a dal utolsó hullámai le nem csengenek - és amíg meg nem tudom, mi lesz Les reakciója.

https://www.youtube.com/watch?v=3--1Kw2UHDQ

http://dalszovegek-forditasa.blog.hu/2008/08/14/nelly_furtado_try

Mindkettőnk számára emlékezetes volt az az alkalom, mikor a jégre csábítottam és reméltem idén is rá tudom venni. Elvileg csak az első alkalom szörnyű, másodjára már egész biztos lábakon tud állni az ember. Bár én tudtam korcsolyázni, esetében egy év kihagyás fogalmam sem volt, mivel járhat.
-Nem hagyom, hogy csontod törd, megígérem. És ha meg is esik, nem foglak otthagyni.-ígérem mosolyogva, és már előre élvezem, hogy a csetlő-botló mozdulatainak szemtanúja lehetek. Bár ebből még akad majd egy-kettő a jégen, de ilyen helyzetekben más nem szokta érdekelni az ember, csak saját maga.
-Okéé...-nyújtom el az apró szót, és figyelem, ahogy villám sebességgel rongyol át a szobán, és szinte becsapja maga mögött a szoba ajtaját, majd a fürdőét is. csodálkozva vonom fel egyik szemöldököm, elmorzsolva egy "férfiak..." megjegyzést, és a takarót szépen összehajtom, legalább ennyi rend legyen. Aztán az üres bögrékkel a konyhába megyek, elmosogatom az edényeket, elrakom a maradékokat és felkapom a vendégszobában lévő szárítón szárazan lógó nadrágom egy meleg garbóval és már épp indulnék a szoba felé, mikor valaki csenget. Fülelek, de a szobából olyan csend jön, mintha legalább elszökött volna. Alig telt el fél óra azóta, hogy eltűnt, nem vall rá, hogy ennyit készülődik.
-Mi a...-motyogom, mikor a kilincset lenyomva, az ajtót kitárva, épp vele találom szembe magam.-De hát...-rázom meg fejem az ajtó felé pillantva, majd a nappali felé nézve hamar összerakom merre szökött ki. De az értetlenségem még így is arcomon ül, egészen addig, míg elő nem húzza a kezében lévő csokrot. Akkor viszont szemeim felragyognak és nem sok választ el attól, hogy kezem a szám elé kapjam, mert eltátom azt, de ez nem következik be.
-Semmi szük...-kezdek neki, de hamar rájövök, hogy ellenkeznem ezzel aligha van már mit, így miután megint másodjára gondolom végig mit is kellene mondanom, elveszem a csokrot és a rózsák közé szimatolok.-Beteszem őket egy kis vízbe és mehetünk is.-indulok el. Leveszem az egyik szekrényen lévő vázát, engedek bele vizet és a csokorral együtt az asztalra teszem.
-Mehetünk is.-széles mosolyt villantok rá ragyogó kék szemekkel.-Szóval, ha igazi randevú, akkor út közben lopva fogod meg a kezem vagy megelőlegezed már most?-lépek mellé a kulcsot zsebembe csúsztatva, immár a sapka és a sál takarásából fürkészve.

|| folytatás: Főtér

- A maga együgyű szépsége - helyeslem Les szavait bólogatva. Külső szemlélő alighanem már a végelgyengülésig röhögte volna magát bennünket látva, és még az én számomra is mókás lenne ez az egész helyzet, ha nem éppen arról lenne szó, hogy igyekezzünk helyreállítani a kapcsolatunkat, meg a házasságunkat - ergo az egész életünket. A téma komolysága viszont eléggé aláássa azt, hogy én magam is elszórakozzam rajta, és nyilván Les sincs ezzel másképpen.
Akár komoly a helyzet, akár nem, mégis kiszakad belőlem a nevetés, ahogy visszaemlékszem arra a kecsesnek közel sem nevezhető manőversorra, amit tavaly műveltem a jégen korcsolyázás címszó alatt. A fél várossal kiröhögtettem magam, de igazából nem bánom. Ahogy azt sem, ha idén ismétlésre kerül a sor.
- Rendben, menjünk a vásárba - egyezem bele. - És hajlandó leszek jégre is szállni, feltéve, ha az eltört csontjaidat még akkor helyben összerakod a boszierőddel - vetem fel, mert nem árt mindenre felkészülni. - Rendben, tiéd a konyha - mászom elő a takaró alól, meglehetősen fürgén. Nem csak a kávé töltött fel élettel, egy ötlet fészkeli bele magát épp a koponyámba.
- Ha nem bánod, a pakolást későbbre hagyom. Nekem van még némi dolgom - sietek be a fürdőbe. Azt hiszem, még életemben nem kapkodtam magam ilyen gyorsan össze - fogmosás, mosdás, öltözés megvan alig tíz perc alatt. Aztán gyorsan magamra dobom a kabátot, és a kertkapun át - hogy Les ne vegye észre, hogy elhagytam a házat - kisurranok. Nem megyek épp messze, alig negyed óra alatt megjárom az oda-vissza utat, bár eléggé kapkodom a levegőt a tempótól, mikor megállok a ház - immár bejárati - ajtaja előtt. Becsöngetek, és megvárom, míg Les kinyitja az ajtót. Látom, hogy meghökken, amiért a küszöbön lát, de még mielőtt reagálhatna, előhúzom a hátam mögé rejtett virágcsokrot.
- Gondoltam, ha randevú, akkor legyen igazi - adom át a rózsákat. Miért is adhatnánk meg a módját a dolognak? Amúgy is régen csináltunk már ilyesmit, hát legyen rendes, igazi a találka, és a mai program. Rontani biztos nem fog a dolgokon.

Nem a témát akarom terelni, egyszerűen jó lenne, ha ismét természetes lenne, mikor a másikhoz közelebb húzódunk és megcsókoljuk. Bár ennek ellenére is ajkamra ül a tagadhatatlan mosoly és nehezemre esik leplezni a meglepettségemet is.
-Ennek örülök.-mosolyodom el, jócskán a reggelbe lógunk, de nem foglalkozom vele. Örülök, hogy így ébredhettem mellette, ahogy most. És örültem, hogy ő is látott valami pozitívumot a reggelbe.
-Remélem hamar elmúlik.-ezt komolyan gondoltam.-Bár tény, megvan a maga szépsége.-harapok alsó ajkamba, amit még mindig éget csókja. Túl rég voltam vele és túl rég éreztem, hogy valaki birtokolhat még. És mégsem bántam, hogy emlékeztetett rá ezzel a csókkal, az övé vagyok.
-Még jó, hogy nem.-húzom ki magam a kávémba kortyolva, de vállat kell vonnom, ugyanis konkrét ötlet még nem volt, csak egy egyszerű felütés volt mindez tőlem. Igazából abban sem voltam biztos, hogy rászánja magát.-Nem gondoltam túl.-vallom be megforgatva a szemem, és ismét kortyolok egyet a kávémból.-Mi lenne, ha megnéznénk a vásárt a főtéren, talán megint rámerészkedhetnél a jégre, mint tavaly.-vonom fel szemöldököm érdeklődve, és kicsit reménykedve is, hogy rábólint az ötletre.-Csak gondoltam jót tenne, ha kicsit kimozdulnánk végre.-nem, mintha magyarázkodnom kellene.-Elmosogatom a tegnap esti edényeket, aztán a reggelit útközbe megejtjük valahol. Addig itt összepakolhatnál picit.-dobok fel még egy labdát.

Nevetségesek vagyunk, ezt teljesen biztosra veszem. Évek óta élünk már együtt, és most meg olyanok vagyunk, mint két tini, aki épp a szüzességét készülnek elveszíteni. Óvatos tapogatózások, a másik határainak kifürkészése vezérel bennünket. Ma reggel viszont egy lapra tettem fel elég sok mindent - akár azt is, hogy hátrébb kerülünk pár lépéssel a kapcsolatunkban, mert benne volt a pakliban, hogy Les kikéri magának a tettemet. Szerencsére nem ez történik. A csóktól függetlenül is benne akad a levegő a meglepetéstől, és látom a tekintetén, hogy kell neki némi idő, míg magához tér a révületből. Aztán mintha csak kerülni akarnánk a téma megbeszélését, mindketten másfelé tereljük a szót.
- Remekül aludtam - nyújtózom elégedetten, aztán a kávé után nyúlok, és szinte érzem, ahogy a puszta illat is felpezsdíti a vért bennem. Aztán persze elvigyorgom magam, mert Les tökéletesen rátapint a lényegre - ő legalább kimondja azt, amit én nem akartam, vagy nem mertem.
- Hát, azt szokták mondani, az ember életében újra van tinédzser-korszak. Mi úgy tűnik, most léptünk bele éppen - rántok aprót a vállamon. Egyelőre még egyikünk se kívánta pokolba a másikat, szóval azt hiszem, ez a kölyök-tempó megfelel nekünk.
- Nem rossz ötlet! - kapom fel a fejem Les javaslatára. Tényleg ezer éve voltunk együtt már valahol. Az elmúlt egy hónapban én meg végképp nem nagyon léptem ki a lakás négy fala közül, csak akkor, amikor a munka hívott. Na jó, meg vagy két buliba, de azon kívül úgy éltem bezárkózva, mint egy remete. Lassan már el is felejtem, hogy is néz ki a város.
- Nos, ha randi, akkor mit javasolsz, hová menjünk? Mozi, étterem, tánc, vagy csak egy jóízű csavargás? - érdeklődöm. - Én ma bármiben benne vagyok, szóval válassz te. Amúgy is, a randin mindig a nők választanak programot - mosolygok.

A csókom épp annyira ébreszti fel, hogy a kávé felé nyúljon. A kócos barna haj látványa furcsa könnyebbséget ad, bár a csókom inkább tapogatózó, és óvatos, mintsem vad és szenvedélyes. Hangja épp olyan kómás még az ébredés után, mint ködös szemei, kába pillantása, ami mégis pár pislogás után mintha egészen megváltozna. Látom tekintetét, mire csak elmosolyodom és felé nyújtom a kávét, de ekkor olyan lépésre szánja el magát, amire legkevésbé sem számítok.
Úgy von magához, mint régen, és erről szívverésem az egekbe szökik. A bögréket szorongatom, ami egy dologból jó csupán, legalább a fehér szőnyeg takarításának gondolata megakadályoz abban, hogy elájuljak. Túl rég csókolt meg így, és elsőre magam sem tudom eldönteni, jól reagálok-e. Hogy úgy csókolok vissza, mint rég, vagy mint aki életében először csókol meg valakit, s esetlen tiniként viselkedem-e.
Mikor elhúzódik, a bennem rekedt levegőt lassan fújom ki és mosolyogva, szám kicsit kinyitva, kissé elképedve nézek rá. Az ajkaim még most is égnek csókjának hála, de a legkevésbé sem zavar mindez.
-Jól aludtál?-kérdezek ennyit, mikor összeszedem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni, de tudom, hogy arcom kivirul és alsó ajkamba harapva próbálom mosolyom véka alá rejteni, épp úgy, mint az emlékeimbe vésni az elmúlt pillanatot. De a tekintetem kerüli, mire inkább felnevetek.-Komolyan be kellene ezt fejeznünk, mert rosszabbak vagyunk, mint az esetlen tinik.-ha valaki látna minket, tuti azt gondolná, nem vagyunk normálisak. Férj és feleség létére a másikhoz úgy közeledünk, mintha üvegből lenne és attól félnénk eltörik.-Bár viselkedhetnénk ma úgy is. Elmehetnénk valamerre. Amolyan randi szerűség.-vonok vállat a hirtelen ötletet felvetve és már épp hozzátenném, hogy persze csak ha akarja, de nem teszem. Inkább hagyom, hogy arcomra kiüljön a kérdő és kíváncsi pillantás, hogy mit fog válaszolni. Ha itthon akar ülni, nekem az is megfelelne, de már csak pár nap van ebből az évből és én szeretném kihasználni még, hogy ne a sötét emlékek homályosítsák el.

Erős a gyanúm, hogy engem leütöttek éjjel. Vagy a vacsora tehet róla, hogy a nyugalom, de tényleg rezzenés meg moccanás nélkül alszom át az éjszakát. Csak akkor kezdek el magamhoz térni, mikor Les lépteit hallom, bár a szőnyeg tompítja zajukat, aztán kávé semmi mással össze nem hasonlítható illata jut el az orromig. Erre már csakugyan kinyitom a szemeimet, ásítok egy hatalmasat, aztán kábán pislogok fel Les-re. Még mindig meg tud lepni, ugyanakkor le tud nyűgözni, hogy reggel is milyen gyönyörű - mintha sminkben aludta volna át az éjszakát. Én bezzeg mindig ébredésnél úgy festek, mint egy hajléktalan zombi. Kb eddig jutok el a gondolkodásban, mert Les lehajol, és ugyanolyan óvatos, apró csókot lehet az ajkamra, mint ahogy én tettem tegnap este - alighanem ő maga sem mer tovább lépni ennél, talán épp az én reakcióimtól tartva.
- Jó reggelt - dünnyögöm kissé rekedt, ébredés utáni hangon, majd felülök, és épp a kávé után nyúlnék, de a mozdulatom félúton megreked. Helyette inkább Les hátára csúsztatom a tenyerem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve visszahúzom magamhoz, és megcsókolom - úgy igazán. Úgy, ahogy régen. Hosszan, szenvedélyesen, lábat remegtetően. Csak akkor engedem el, mikor már kifogyok a levegőből, aztán - kerülve Les pillantását - a kávé után nyúlok. Inkább nem pillantok most rá, mert fogalmam sincs, milyen tekintetet kapok válaszul: az sem kizárt, hogy villámok cikáznak oda-vissza a szemeiben.

Vállán pihenő fejem puha párnát érint, mikor mintha valamit suttogna, de már nem értem mit, visszasüppedek az álmok birodalmába. A motoszkálás helyett a reggeli napfény első sugarai ébresztenek, ahogy a tegnap este széthúzva hagyott függönynek hála belesnek a teraszajtón. Lassan pislogok párat, mire képes vagyok annyira felébredni, hogy feltűnjön, hogyan aludtam mellette. A fejem vállán pihent, ujjai továbbra is vállamon nyugodtak.
Tagadhatatlan mosoly siklik ajkamra, annak ellenére is, hogy alsó ajkamba harapok, mintha ezzel meg tudnám akadályozni. Feljebb emelem fejem, arcát fürkészve, mert a jelek szerint ő még bőven alszik. Hacsak nem tetteti, amit kétlek. A helyzet hasonlított arra, ahogy kezdetben mellette aludtam, hogy már akkor is arra ébredtem, hogy egészen hozzábújok, mintha attól félnék, ha nincs a közelemben az ágy alatt rejtőző szörnyecskék elrabolnak éjszaka.
Óvatosan lefejtem magamról kezeit, és kimászok mellőle, nagyot nyújtózva, kócos hajamba túrva, s elindulok a konyha felé, hogy lefőzzek egy adag kávét, amit ketté osztok, egy bögrét neki, egyet magamnak szánok, s így sétálok vissza a nappaliba, és ülök le mellé a kanapéra.
Egy ideig figyelem, végül nem gondolkodok tovább, lehajolok hozzá, olyan óvatos csókot adva ajkaira, mint előző este ő tette. Csak remélni tudom, hogy a mai nap is épp olyan békés lesz, mint a tegnapi.
-Jó reggelt.-suttogom, ujjaimmal végigsimítva gyengéden a borostás arcon.

Minden tökéletes ma este. A vacsora, az összhang közöttünk, a desszert, a fény. Az illatok, a fények, és mindaz, ami bennünk van mélyen, legbelül. Egy hónapja még nem hittem az újrakezdésben. Sőt, abban sem, hogy Les valaha visszatér hozzám. Most meg úgy ülünk itt egymás mellett, meghitt csendben, mintha soha nem lépett volna ki az ajtón. Persze, nézhetném most is a dolgok rossz oldalát. Mondhatnám, hogy olyasmit tett, amiért másnak már nem járna a bocsánatomból, de lenne értelme felhánytorgatni a megbánt múltat? Semmi a világon. Tanultunk belőle - főképpen ő - és ideje, hogy megpróbáljuk lezárni. A seb még nem hegedt be teljesen, de már vastag var borította be - jelképe a lehetséges gyógyulásnak.
Igazából fel sem fogom, ahogy Les egyre közelebb bújik hozzám, mikor átölelem vállát. Egész pontosan szólva, felfogom, csak épp nem látok benne semmi kivetnivalót. Még mindig a feleségem, és én a férje vagyok. A férje, aki vissza akarja kapni a nőt, akit szeretett, és vele együtt a már-már elveszettnek hitt életét. Azt hiszem, ennyi az egész.
Fogalmam sincs, Les látta-e még a film végét, mert mikor a stáblista futni kezd, vetek egy pillantást a vállamon nyugvó fejére, de már csak abban vagyok biztos, hogy mélyen és nyugodtan húzza a lóbőrt. Akaratlanul is elvigyorgom magam, majd óvatosan kihúzom magam az édes bilincsből, és lassan végigfektetem a kanapén.
- Ne félj... én is jövök - suttogom, mikor félig ébren néhány másodpercre felnyitja a szemeit, aztán kinyomom a tévét, és odafészkelem magam mellé. Ebben a pillanatban feje visszakerül a mellkasomra, de a legkevésbé sem bánom. Alszik tovább nyugodtan, míg az én szememre egy darabig nem jön álom - gondolataim oda-vissza keringenek, mígnem a karácsonyfa fényeinek színes villogása engem is beránt az álmok birodalmába.

-Rendben-hagyom annyiban a munka és a pénz kérdését, és voltaképp hálás vagyok azért, hogy így reagált. Még akkor is, ha cseppet sem volt előnyömre a tény, háztartásbeli nő lettem, akinek nincs munkája. Ha valamitől, hát ettől tartottam.
-Helyes.-vigyorodom el a képernyőre pillantva, a filmet, amit jó sokszor láttunk már, de most az se érdekelt volna, ha unalmas, számomra nem túl szerethető filmet nézünk. Pillanatnyilag csak abban érzem a boldogságom forrását, hogy ez az este így alakult.
Egészen addig nem is érzem magam igazán fáradtnak, míg vissza nem sétálok mellé, leülök befalom az édességet, és mellé kuporodom, mikoris karjait a világ legyengébb, legegyszerűbb, mégis leghatározottabb mozdulatával emeli a kanapé két oldalára, majd az ujjai vállamra siklanak.
-Hmm...-simulok vállához, mikor magához szorít, és bár a figyelmem igyekszem a filmre koncentrálni, elveszek a gondolataim között, egyik kezemmel megtámaszkodom mellkasán, de ahogy a film végéhez közeledünk, úgy kezdek el egyre laposabban pislogni, míg végül érzem, hogy leragadnak a szemeim és elalszom. Szívverése ritmusát mintha hallanám fülemben, de lehet, hogy ő beszél hozzám. Fogalmam sincs, hogy hogy és hogyan ébredek fel reggel, de az álom túl kellemes volt ahhoz, hogy elengedjem.

Ilyesmi régebben is volt, és akkor sem tudtam, hogy a Les mágiájának, vagy épp az adott helyzetnek köszönhető az, hogy szinte belelát a fejembe, mintha csak hangosan is kimondanám a gondolataimat. Most újra ez történik, szinte olvas a fejemben, bár taln némi logikával kikövetkeztethető, hogy mennyire rajongok a műhelyért, ahol a fiunkat elveszítette. Tőlem aztán foglalhatnák aranyba is az egész helyet, akkor sem tudnék rá másképpen tekinteni, viszont azon lehetőséget vázolván, hogy ha itt történt volna a baj, Les soha nem tért volna haza, valahol nem is bánom, hogy a műhely lett a tragédia helyszíne. Minden rosszban van jó, azt hiszem ezt így mondják.
- Hagyjuk a pénzkérdést - rázom a fejem. - Legalább ma hagyjuk. Majd megbeszéljük a dolgokat az ünnepek után. Egyszerűen nem akarok most munkára, és ehhez hasonlókra gondolni. Csak néhány napig ne - győzködöm, de szerencsére ő is megérti ezt. Ez a téma így hát bereked, vagyis egész pontosan elodázódik akkora, mikor ismét visszatérünk majd a szokásos hétköznapok taposómalmába.
Ahogy Les kisiet, és behozza a desszertet, elvetem magam a kanapén, és nyomkodni kezdem a távirányítót, mígnem megállok az egyik filmnél. Láttuk már néhányszor, de remek kis karácsonyi történet, és egyformán szeretjük mindketten.
- Vígjáték. Épp most kezdődött - válaszolom Les kérdésére, majd kiveszem a kezéből a saját tányéromat. Úgy falom be a tiramisut, mint aki nem épp egy órája evett, majd nagyot nyújtózom, és két kezem a kanapé háttámláján nyugtatom. Egészen addig, míg Les mellém nem ül: akkor ugyanis egyik karom a vállára csúszik, némileg magamhoz szorítva őt. Úgy, ahogy régen is csináltuk. Nekem se, de nyilván neki sincs ellenére ez a mozdulat, és ez a helyzet. Különös, hogy már nagyon régóta voltam vele együtt, de nem a testi vágy dominál bennem, hanem az az elvesztett lelki vonzalom, amit újra kell hogy építsünk, ha azt akarjuk, hogy ismét működőképes legyen minden.

Lassan bólintok, de azért némiképp a megnyugvás mellé társul meglepettség is. Pontosan tudtam, hogy folytatódik a mondat, így helyette mondom ki először ilyen nyíltan a tényt, amivel eddig magam sem szembesítettem igazán.-De itt kezdődött minden és itt is ért véget. Máshol is történhetett volna és talán, ha választanom kellene és ebben a helyzetben keresni kellene egy pozitívumot…-vonok állat halkan mondva a szavakat, de őszintén, még ha ebben sem öröm, sem egyéb pozitív érzés nincs is. -Ha itt történt volna, sose lettem volna képes bejönni újra azon az ajtón.-ezt eddig nem mondtam, erről eddig nem beszéltünk, de most kevésbé nehéz szembesülni az igazsággal.
Ahogy kissé lelkesen beszél a büféről, elmosolyodom, érintése továbbra is kellemes bizsergéssel jár át. Megnyugtat, ugyanakkor tudom, hogy tudja, a lehető legkevésbé sem vagyok az a típus, aki elvárja, hogy eltartsa a férje, és már előre félek az itthon töltött napoktól, de majd csak kitalálok valamit.
-Tudom, de…-sóhajtok. -A történtek után, még állásom sincs. És a nyakadon maradok, mint háztartásbeli feleség, így. -egyszerűsítem le, napok óta először kimondva azt az egy apró szót. A gyűrűm fogalmam sincs hová került az asztalról, de örültem, hogy megtette, amit kértem. Hogy nem húzta vissza azonnal az ujjamra és várt.
Elvigyorodva biccentek a kanapé felé és úgy húzom ki kezem tenyeréből.
-Válassz valamit, addig én hozom a desszertet.-nyomok ismét gyors csókot arcára, és a konyhába sietek, felmarkolva az asztalról a maradékokat rejtő tányérok egy részét, hogy azokat ugyan azon körrel a hűtőbe pakoljam. A tiramisuból két tányérra halmozok egy-egy adagot, és mire visszatérek a nappaliba, már meg is oldotta a filmválasztás kérdését.-Mit nézünk?-érdeklődök a kanapéra huppanva.

Ismét kitör belőlem a nevetés, mert lelki szemeim előtt megjelenik a hűtőben pihenő desszert, amint éppen énekelve, vagy valami kéjes-csábító hangon hívogat bennünket, és karácsonyfa ide, vacsora oda, de azon kapom magam, hogy alig várom, hogy sor kerüljön az édességre is. Viszont még mielőtt rábólintanék lelkesen, hogy faljuk fel a desszertet is, Les némileg komolyabbra fordítja a szót. Már csak attól, ahogy a szemembe néz elönt ismét a félelem. Hiába amikor az embert egyik nagy pofon éri a másik után, már alapvetően a rosszra számít - szerencsére fellélegzem, mikor ezúttal csak a munkáról esik szó. Nem mondtam ugyan eddig, mert Les-re bíztam a döntést, de igazából én magam is így gondoltam, hogy ne térjen vissza a műhelybe, vagy legalábbis egy ideig még ne. Így az tény, hogy ezen a kérdésen biztosan nem veszünk össze.
- Nincs miért aggódnod - rázom meg a fejem, és megfogom finoman a mellkasomon heverő kezét. - Igazából örülök, hogy így döntöttél. Tudom, hogy az a műhely, meg az a munka fontos neked, de... - hallgatok el. Tulajdonképpen azzal a hellyel kezdődött el az életünkben a rémálom. Persze, a doki elmondta, hogy ez a tragédia, ami a fiunkkal történt, akár idehaza is megeshetett volna, mégis, kivetítem a dolgot a műhelyre - gyanítom egész hátralévő életemben sem fogok tudni könnyű szívvel gondolni arra a helyre.
- Az én büfém beindult. Méghozzá egész jól. Sőt, igazából várakozáson felül jól. Egy hónap alatt annyi pénzt sikerült félretennem, amit még egész eddigi életemben csak egyszer láttam. Szóval, nem fog minket se a hajléktalanság, se az éhhalál fenyegetni. És még a nagybátyám örökségének a fele is megvan. A megélhetésünk miatt fájjon a legkevésbé a fejed - simogatom az ujjait lágyan, aztán nagy levegőt veszek, még mielőtt többre ragadtatnám magam.
- Akkor, behozod a desszertet, vagy megvárjuk, amíg megromlik? - mosolygok. Lehet, hogy jobb lenne visszavennem a főzést a saját kezembe, mert ha így haladunk - Les hiába is tagadja, remekül megállja a konyhában a helyét - lassan nem fogok beleférni a ruháimba.

Felpattanok, és mikor továbbgondolja az estét, széles mosollyal nézek le rá. A pillanat, amíg elgondolkodtam rajta, hogy lenyelem a nyelvem, elmúlik és a békés, zavarodott, de kellemes hangulat ismét magához hív. Hiányzott az a tekintet, amiben látom a fényt, így nagyot dobban szívem, mikor előhozakodik az ötlettel.
-Mi lenne, ha a desszert a film alatt fogyasztanánk? Bevallom a kedvencem csináltam, és csak reménykedni tudok, hogy ízleni fog neked is.-pislogok elégedetten, és már előre érzem az édes ízt a számban. Az ebéd mellett csak egy gyors sütivel készültem, semmi komoly.
A díszekkel kőrözve hamar elkészül a feldíszített fa és még mielőtt megállnék mellette, a csúcsdíszt is elhelyezem a helyén, lábujjhegyre emelkedve. Mellé lépek, s egésze meglep, mikor megfogja kezem, ami abban nyilvánul meg, hogy összefonódó ujjainkra pillantok, és elmosolyodva konstatálom, hogy milyen kellemesen meleg tenyere.
-Én most még a desszert hívogató szavát is hallom.-viccelek, elengedve egy mosolyt, majd elé lépek, szemébe nézve.-Ez a harmadik karácsonyunk együtt, de remélem még sok ilyent töltünk el itt.-az előző kettőt még a régi lakás kis nappaliban ejtettük meg. Egy lepukkant motelben. Ehhez képest ez egy kacsalábon forgó palota.-Szeretnék valamit mondani, de ígérd meg, hogy végighallgatsz.-nézek rá komolyan, bár tartok tőle egyből rémképei is lesznek, így szabad kezem mellkasára csúsztatom.-Beszéltem a főnökömmel. Egyenlőre nem mennék vissza a műhelybe. Képtelen vagyok rá és nem vagyok rá kész. Felmondtam, de ha úgy érzem, képes vagyok rá, bármikor visszamehetek. És vissza is akarok menni. Addig viszont nincs munkám, szóval...-szóval mi is pontosan? A nyakán maradtam háztartásbelinek? Pontosan, de ezt már csak dacból sem mondom ki. Csak abban tudok reménykedni, hogy megérti és a tiramisus tál nem csak rám fog várni, hanem rá is, és a filmezős terv is a terítéken marad a elkövetkező órákra.

Volt valaha egy kezdet. Amikor megismerkedtünk, majd amikor először értem hozzá, először csókoltam meg. Amikor először éreztem azt a megfoghatatlan vonzást kettőnk közt, amikor először állt be köztünk ez a harmónia, és mikor először lett enyém. Akkor vett körbe minket ilyesféle légkör, mint most - pedig már házasok vagyunk, egy több éves kapcsolat betetőzéseképpen. De a nevetés, az összenézések, a meleg pillantások, és az a varázslatos béke közöttünk most azokat a kezdeti időket idézi fel bennem. Mindkettőnknek hiányzott már ez.
Aztán igazából örülök, hogy már lenyeltem az utolsó falatokat is, mert alighanem most abba fulladnék bele. Még így is köhögök egy keveset a hirtelen meglepetéstől, ami Les száján kiszalad - a jelek szerint ő maga is megdöbbent a szokásos szókimondásán, mert eléggé pirosban kezd játszani az arca, és fogadok, most legszívesebben leharapná a saját nyelvét is. Ettől meg a döbbenet helyét átveszi megint a jókedvű vigyorgás a képemen, és talpra tornázom magam, majd a kezem kinyújtva Les-t is felhúzom a szőnyegről.
- Díszítsük fel a fát. Utána jöhet a desszert. Aztán nézhetnénk egy filmet, mit mondasz? - vetem fel az ötletet. Lehet, hogy reménytelenül romantikus alkat vagyok férfi létemre, de hogy összebújva tévézzünk a kanapén, a fénysor lágy, megnyugtató villogásában, és a fenyő semmi mással össze nem hasonlítható illatában, nekem most többet jelent annál is, mintha magam alá teperném. De végeredményben így egyeztünk, nem? Szép lassan, lépésről lépésre. Mintha most ismernénk meg egymást.
Előkerülnek a díszek, és noha néhányszor összeütközünk a fa körüli "keringő" folyamán, egy órás munka eredményeképpen a kis fácska ott áll ünnepi viseletbe öltözötten, és meghatottan figyelem az égősor fényét.
- Nem sokkal ezelőtt azt hittem, magányos karácsony vár rám, és fekete. Most úgy érzem, visszatért a fény. Még nehezen látható, de már érzem a melegét, és látom a hívogató világosságát - mondom a fát nézve, és közben kezem megkeresi Les kezét, hogy finoman megszorítsam.

Az a furcsa, megszokott béke, ami valahogy mindig is a miénk volt, most újra közénk és mellénk költözik, a békés vacsora önfeledt nevetésbe fullad, amiben osztozunk, valószínűleg mind a ketten meglepődve, hogy képesek vagyunk egyáltalán még nevetni. De jól esett és hiányozz is. Arcára pillantva pedig olyan érzésem van, hogy neki is hiányzott ez már.
-Ennek örülök, mert én is.-bár nem értünk a másikhoz, nem bújtam úgy hozzá, de közelsége megnyugtatott, bőrének melege még így is átjárt és az álom könnyen jött szememre. Leszámítva a tényt, hogy a kanapé kicsi volt, egész kényelmesen elfértünk. És elviseltük a másik közelségét is.
-Előre szólok, nem állok jót magamért.-aztán meg is bánom, hogy nem figyelek arra, amit mondok, és ismét előbb beszélek, minthogy gondolkodnék.
-Örülök, hogy ízlett. De a desszert még hátra van.-pattanok fel, mintha puskából lőttek volna ki.-Vagy előtte még díszítsük fel a fát?-fordulok felé érdeklődő, kérdő tekintettel, mert bármelyik opciót is választja, nekem megfelelő lesz. És azt hiszem a pillanatnyi zavarból máris kihúzom magam. Legalábbis remélem, bár tekintetemben még pont ott ül a bűntudat egy rosszul megfogalmazott gondolatnak hála.-A fát a lehető legjobb helyre tetted le.-állapítom meg gyorsan, a mögötte lévő fát méregetve, és kezébe nyomom azt a nagy gömböt, amit még az első sétánk alkalmával vett nekem.-Na gyere, mozogd le a vacsorát a nasi előtt.-azzal én is felkapok egy díszt és felakasztom az egyik ágra. Pont úgy viselkedek, mint egy tini és ez ellen úgy látszik ma este már semmit nem tudok tenni.

Azon a napon, mikor Les egy hónap távollét után visszalépett az életembe és a házba, el sem tudtam volna képzelni, hogy egy nap még ilyen boldogan és felszabadultan nevetek majd a társaságában, vele együtt. Akkor is nehezen csillapodom le, mikor megérkezik a bosszú, és megkapom a szokásos párnát a képembe.
- Ez speciel totálisan így is van - bólogatok szemtelenül, mikor tesz egy megjegyzést a saját nagy szájára. - De valahogy mindig is jobban kijöttem ezzel, mint az olyan nőkkel, akik bólogatós kiskutyát játszanak. Még akkor is, ha néha a legutolsó szál idegemen lejtesz vele sztepptáncot - vigyorgok, aztán követem Les mozdulatát, ahogy a vendégszoba, majd a kanapé felé bök.
- Nem számít. Én múlt éjjel is remekül aludtam itt - felelem, bár nem teszem hozzá, hogy ez alighanem az ő közelségének is köszönhető. Nem bújtunk ugyan egymáshoz, ahogy szoktunk, de a teste melege akkor is érzékelhető volt, és ez megédesítette az álmomat.
- Jól van, jól van... - veszem aztán újra kezembe a villát, és beleszúrom a vacsorába, de aztán a mozdulatom itt el is akad. Ami az elmúlt percben történt köztünk, az tagadhatatlanul jólesett, de ennél többet még nem akartam. Jelenleg arra még nem lettem volna képes, hogy úgy nyúljak hozzá, ahogy azelőtt, mielőtt az életünk atomjaira hullott szét.
- Finom a vacsora - mosolygom el aztán magam végül, némileg elterelve a szót a kényesebb témáról.

Látom, hogy küzd a mosoly ellen, de nem jár sikerrel. Úgy néz ki a feje, mint egy gömbhal, és ezzel egészen addig nem is törődöm igazán, míg el nem ereszti azt a rég nem hallott, szinte falakat remegtető kacaját.
-Hééé!-hőkölök fel, de én is nevetek vele. Figyelem, ahogy könnyeit törölgetve felül a földről, de nem bírom megállni, hogy közben egy párnát a kanapéról egészen véletlenül az arcára ne ejtsek.
-Tudom, nagy a szám, az esetek többségében. Mondjuk mindig, na.-helyesbítek, mielőtt lecsapná a felé dobott labdát. A helyzet valóban nevetséges, és nem kell sok, hogy vele nevessek.
-De csakis akkor, ha a hátfájásért nem vonsz felelősségre.-bár kinevette a helyzetet, én is, ennek hála a hangulatom jóval oldottabb lesz.-De megfelel a kanapé is, ki kellene pihenned magad és ez nem hiszem, hogy alkalmas lenne rá.-biccentek először a vendégszoba felé, majd a kanapéra, de ajkamra tagadhatatlan mosoly ül, amiért mellettem akar lenni.-Bár személy szerint mindig is jobban szerettem a szívverésed hallgatva aludni, mint egy párnát gyűrve a fejem alá.-ismerem végül el, mintha ez az egyetlen ok lenne, ami itt tart mellette, de tudom, hogy pontosan érti a rejtett célzást is.-De először jó lenne, ha befejeznéd a vacsorát, mielőtt elkezdenek kiállni a bordáid és nem leszek hajlandó hozzád bújni sem aludni, sem...-harapom el a mondat végét, és ha nem emelném fel az utolsó kortyért a borospoharat, tuti, hogy a tekintete láttán vörösre pirulnék ismét.

Meghitt a csend közöttünk - békés, és nyugodt, nem pedig dühtől és feszültségtől teli, mint néhány nappal ezelőtt. Les, akárcsak én, néma csendben ül a szőnyegre velem szemben, majd felemeli a kezét, és meggyújtja a gyertyákat, amelyik némileg jobban bevilágítják a szobát, mint eddig.
- Rendben, nekem tökéletesen megfelel az a program, hogy vita nélkül díszítsük fel a fát - értek egyet, aztán amikor hebegni kezd, mint egy határozatlan és ijedt tinilány, tényleg jókora erőfeszítésembe kerül, hogy ne kezdjek el nevetni. Beharapom a számat, de tisztában vagyok vele, hogy a szám két sarka elég árulkodóan kunkorodik még így is felfelé. Lehetetlenség nem szórakozni azon a zavart motyogáson, amit Les most leművel.
- Már jó párszor ettem a főztödből, és még élek - mondom vidáman, és ez a jókedvem kitart. Olyannyira, hogy ahogy tovább dadog teljes zavarban, már nem bírom megállni, kitör belőlem a hahota, de olyannyira, hogy csaknem hanyatt vetem magam a szőnyegen.
- Ne haragudj... - törlöm meg a szemem a "roham" végén. - Nem téged nevetlek ki, hogy a fura helyzetet. Ritka alkalom, hogy te nem találod a szavakat. De hidd el, én is örülök annak, ami ez elmúlt percekben történt. Mit szólnál, ha... - és itt én vagyok a soros abban, hogy kissé összeszedjem a gondolataimat, meg nagy levegőt vegyek, hogy kibökjem a kérdést - ha ma éjjel is itt aludnánk? - mutatok a kanapéra. - Együtt. Ketten. A karácsonyfa fényében meg illatában. Olyan békében, ahogy már nagyon régen tettük utoljára.