Hátat fordítok a szobának, a kanapé háttámláját bámulom egy ideig még mérgesen. Hallom, ahogy Les kijön a fürdőből, és egy hang nélkül elvonul a hálóba. Remek. Tessék, egy újabb veszekedés. Ezúttal viszont nem kérek bocsánatot, vagy elnézést. Úgy érzem, teljes mértékben igazam van, és ebből nem engedek!
Forgolódom egy darabig, mert a gondolatok nem hagynak békén, aztán egy másodperc alatt vág le szinte az álom. Moccanás nélkül húzom a lóbőrt reggelig, és mikor magamhoz térek, már síri csend van a lakásban. A jelek szerint Les már munkába ment - ahogy a megtalált cédula is alátámasztja. Most viszont jóval morcosabb és megbántottabb vagyok annál, hogy egy egyszerű "szeretlekkel" le lehetne szerelni a duzzogásomat.
Én sem maradok sokáig a házban, egész nap futkosok. Tervek, szabályok, papírmunka, engedélyek... szinte teljesen beleszédülök. Viszont sikerrel járok: a nap végére a kezemben tartok mindent, amire csak szükségem van. Most már semmi más nincs hátra, csak elmenni a használt autópiacra, és megvenni azt, ami majd a jövendőbeli büfémként fog szolgálni. Azonban erre ma már nem lesz időm... a bürokrácia útvesztőiben úgy elszaladt az idő, hogy a nap már lefelé hajlik az égi útján, mire hazaérek. Ma éjjel pedig telihold...
Vacsorázom - igaz, nincs nagy étvágyam - de erőt kell gyűjtenem az átváltozáshoz. Bár ahogy megbeszéltük, nem szándékozom itthonról elmenni. Dühös vagyok még mindig a tegnap este miatt, és ilyenkor könnyebben vesztem el a fejem. Arra meg aztán végképp semmi szükség, hogy a múltkorihoz hasonló balhé legyen belőle a végén.
Ahogy immár teljesen besötétedik, Les még mindig nincs itthon. Más körülmények közt aggódnék, de most megfordul a fejemben, hogy direkt próbál idegesíteni még ezzel is. Hát ha azt hiszi, hogy most kétségbeesve fogom hívogatni, téved. Egyszer majd csak hazaérkezik... bár gyanítom, hogy az Antarktiszon kellemesebb lesz a klíma, mint amilyen hangulat el fog uralkodni ebben a házban.
A kanapé mellett megállva leszórom magamról a ruhákat, és anyaszült meztelen várom, hogy a Hold a zenitre érjen. Ahogy csontjaim törni kezdenek újra és újra, egymás után, kis időre szinte elvakít a kín. Mikor eszmélek, immár négy lábon, és bundában álldogálok.
Leheveredem a kanapé elé egy sóhajjal, jelzés értékkel, hogy ma éjjel sem szándékozom alvóhelyet váltani, nagyon megfelel nekem a nappali. Lehunyom a szemem, és próbálom átaludni az egész átkozott éjszakát, bár fülem minden erőteljes neszre hegyezem... ahogy a farkasok szokták.

- De igen, tudom, hogy ismered magad! - vágok vissza Les-nek. - Talán éppen ezért néha tehetnél engedményeket, és visszafoghatnád a dirigálós énedet - sziszegem. - Képzeld, tisztában vagyok vele, hogy ha semmi nem jön össze, akkor elveszítjük a jelenlegi életünket, de semmi mást nem vártam, csak hogy legalább egy kicsit HIGGY BENNEM! - nyomom meg nagyon erősen az utolsó két szót, de a válasz nem érkezik rá: a következő másodpercben nagyot dörrenve becsapódik a fürdőszoba ajtaja. Hát persze, ez a legegyszerűbb, elfutni a vita elől. Vagy a megbeszélés elől, vagy hívjuk bárhogy a problémát. Egy azonban biztos: ez alkalommal nem megyek Leslie után. Már csak azért sem, mert úgy érzem, tökéletesen igazam van. Én őt minden alkalommal támogattam, még ha nehezen is. De mellette álltam, lenyeltem féltékenységet, és minden egyebet, ami esetleg hátránya volt a munkájának. Tisztában voltam vele, számára mit jelent egy műhely, a motorok, az olaj és benzin szaga. Én nem akartam mást, csak ugyanúgy az álmomat élni, ahogy ő is tette - de mintha itt kemény falakba ütköznék, úgy pattannak vissza a gondolataim és érveim Les-ről. Nem tudom, létezik-e hatodik érzék, vagy valamiféle megérzés, de a lelkem mélyén ordít valami, hogy igazam van. Hogy bejönne a tervem, hogy talpra állhatnánk végre egy életre úgy, hogy ne legyenek gondjaink... még talán a gyerekünknek se. Olyan nehéz megérteni ezt, és kicsit hinni bennem? A jelek szerint igen.
Levágom magam egy morcos mordulással a kanapéra, fejem alá gyűröm az egyik díszpárnát, és az ágytakaróval beburkolom magam. Nos, ez alkalommal talán nem lesz hülyeség a kanapén alvás... csak éppen én fogom kezdeményezni. Jelenleg sokkal jobban neheztelek annál, hogy megosszam vele a hálószoba ágyát.

Nem tagadom, a lépés, amit megtett volna nélkülem, kicsit fájt volna. Abban igaza volt, mikor megszólalt, hogy az az ő régi tulajdona volt. De ahogy azóta a vita óta mindent próbáltam megbeszélni vele, most úgy éreztem ismét szakadék lett köztünk, mert ahogy neki, úgy nekem is megvannak a magam döntései, amikből nem akarunk engedni. De abból sem akartam engedni, amit éreztem.
-Szerinted nem tudom, milyen vagyok, hogy nem ismerem magam?-érdeklődöm, de szemem eddigre már egészen sötétkékké változik, hangulatom jelezve.-A saját álmaid követni? Felfogtad, hogy ha eladtad volna a lakókocsit, és ne adja a magasságos, de elfogynak a kereteink, nem lesz hol laknunk? Én nem fogok visszaköltözni abba a mindenki által használt motelszobába.-nem arról volt szó, hogy nem adtam volna lejjebb már az élet színvonalból, de ezt a helyet ezerszer inkább éreztem magaménak, mint azt. Ezt ezerszer jobban éreztem, hogy a közös jövőnk egyik alapköve, mint azt, minden emléket összevetve is.
Hátat fordít, a könyvespolchoz sétál, és egy könyvbe nyomja a pénzt.
-Tudod, mit? Csinálj, amit akarsz. Elegem van abból, hogy változtatni próbálok mindenen, hogy próbálok a jövőbe gondolkodni, de még akkor is ide lyukadunk ki, ha szó sincs róla. Nem az bántott volna, hogy megteszed, hanem az, nem is az, hogy most dühös vagy. Hanem a tény, hogy meg se próbáltál érvelni vagy úgy tenni, mintha megfontolnád, amit mondok. De örülök, hogy adunk a másik szavára és próbálunk változni. Mert szerintem az elmúlt hetekben egyszer sem mondtam, vagy vártam el, hogy bármit is csinálj azért, mert én kérem vagy mert én úgy AKAROM.-nyomom meg az utolsó szót, és indulok a szoba felé, ha utánam kapna vagy jönne, az sem érdekelne, besietek a fürdőszobába és magam mögött bevágom ajtaját, hogy ne kelljen a könnyeim rejtegetnem, maximum a tükörképem röhöghessen ki azért, amiért ennyire könnyen kiborított egy semmiség.

||háló és fürdőszoba

Látom, ahogy Les elhúzza a száját szavaim hallatán, és magamban puffogva jegyzem meg, hogy tessék: tökéletesen igazam lett volna a végeredményt illetően. Túl jól ismerem már ehhez Les-t... vagy épp a körülményeket, ki tudja? Mindenesetre nem ő az egyetlen, akit rosszul tudnak bizonyos dolgok érinteni. Ebben én is társ lehetek.
Ahogy elkezdi a maradékokat és edényeket összeszedni az asztalról, talpra kecmergek, összeszedem a bankókat, majd csak állok a pénzzel a kezemben.
- Tudod, tényleg nem csalódtam - tör ki belőlem végül a keserűség. - Igazán kár, hogy nem került sor arra, amit terveztem, mert most tökéletesen bizonyítva lenne a tétel, amit felállítottam. A kelleténél jobban ismerlek már. Ahogy azt is, mikor mire hogyan reagálsz. Felhívjam a figyelmed valamire? - jelenik meg a dac a tekintetemben. - A "megbeszéléseink" és "megfontolásaink" - macskakörmözök a levegőbe - általában úgy végződnek, hogy te meghozol bizonyos döntéseket, én meg vagy egyetértek, vagy választhatom a kanapén alvást. Persze, hiszen örüljek, hogy van tető a fejem felett - gúnyolódom keserűen. - Tudom, mi az álmod, és egyszer próbáltalak csak lebeszélni róla, többet soha! Nem, mert tisztában vagyok vele, hogy téged ez éltet, és ez tesz boldoggá! Nincs jogom ezt az örömöt elvenni az életedből! Ekkora bűn, ha én is saját álmaimat akarnám követni? Felfogtam, hogy nem akarod az anyagi biztonságunkat kockára tenni, hát megtettem volna a leglogikusabb lépést, amit csak lehet! Gondoltam, egy régi vagyontárgyam felett van jogom dönteni - de a jelek szerint ehhez csak neked van jogod. Dönteni helyettem is. Tudod, az elmondottak tükrében jólesett volna, ha ennyire, csak ennyire - tolom Les arca elé az egymástól alig egy centire lévő mutató- és hüvelykujjamat - támogattál volna. De nem, te szokás szerint meghoztál volna egy döntést, én meg szabadon bólogathattam volna hogy a te akaratod teljesüljön, ugye? - fordítok hátat, aztán a könyvespolchoz lépek, kiválasztom a legvastagabb kötetet, és belerakom a pénzt. Lehet, hogy most Les csalódott, de az én csalódottságom jóval nagyobb, mint az övé.

Nem akartam, hogy most a múlt miatt elkezdje magát kínozni, így csak remélni tudtam, hogy ez a problémakör meg sem fordul a fejében és nem a múltban keresi a hibákat, hanem képes lesz a jelenben maradni. Részben sikerült neki.
Mikor magához húz, elmosolyodom, majd a mosoly el is tűnik arcomról, helyére meglepettség és némi fanyar mosoly szökik, ami inkább a pillanatnyi dühöm leplezésére szolgál.
-Jól gondolod, tuti, hogy a kanapén aludtál volna. Ne merészelj nekem ilyeneken gondolkodni! Arról volt szó, hogy mindent megbeszélünk.-szisszenek fel, kicsit távolabb húzódva tőle, mert ez most annyira nem érintett kellemesen, mint hihette, hiába változott meg a jövő és a holnapi nap tervei.-Nem is értem mit hittél, de komolyan. Nem azt mondtam, hogy ne fontoljuk meg azt az opciót, de azt hittem ami itt van, ami a mienk, az közös és közösen döntünk. Nem lebeszélni akartalak, csak a józan észre hagyatkozni, hogy azért az élet nem a szerint megy, ahogy te azt elképzeled.-talán kicsit harsányabban és keményebben szólnak szavaim, mint terveztem, vitatkozni nem volt kedvem, de voltam annyira makacs, hogy ezt a lépését kicsit máshogy fogjam fel még így is.-Vedd ki belőle, amit szükségesnek gondolsz, a többit eltesszük a számlánkra. Semmi értelme ennyi készpénzt itthon tartogatni.-indulok ezzel el, hogy összeszedjem az asztalról az ügyvéd által hagyott romokat, a poharakat elöblítem és az ebédről ott maradt edények elpakolásába is belekezdek. Nem sértődött vagy dühös vagyok, mintha inkább kicsit csalódottabb lennék a kelleténél.

- Egy szóval nem mondtam, hogy hagyd ott a műhelyt - nézek Les-re értetlenül pislogva. - Ezt már eljátszottuk egyszer, szóval felfogtam, hogy téged ez éltet. Nem erőszakolnék rád olyasmit, amit nekem akarsz, vagy ami nem tesz boldoggá - rázom meg a fejem, aztán mikor Les mellém ül, szórakozottan bólogatni kezdek.
- Talán Jack bácsi is felnőtt, velem egyetemben. Talán amikor bezártak engem, döbbentette rá, hogy ha így folytatjuk az életet, annak nem lesz jó vége. Végeredményben azért loptam, mert rá voltunk kényszerülve - gondolkodom hangosan. - És ugyan mivel szerzett volna pénzt? Örültünk, ha a munkákért annyit kapott, amiből némi kaját és benzint vehettünk. Bárhogy is, hálás vagyok neki, meg a szerencséjének is - mosolygom el magam újra. Nem fogom nyilván véresre ostorozni magam képletesen persze azért, mert bármikor is volt szóváltás köztünk. Az is az élet velejárója, nem? Akárhogy is, ő nevelt fel, neki köszönhetem azt, hogy most itt vagyok, és nem holtan fekszem a mocsárban, vagy bárhol, mint a szüleim.
Nézem, ahogy Les elveszi az asztalról a pénzt, aztán feltápászkodom, és megfogom a karját, majd magamhoz húzom.
- Akkor most már bevallhatom a borzalmas bűntényt, amire készültem - hümmögök. - Tudod, azt terveztem, hogy mivel máshonnan nem tudok pénzt keresni, amivel az ötletemet finanszírozhatom, hogy megvárom, amíg holnap dolgozni mész, és eladom a lakóautót. Mire hazajöttél volna már kész helyzet elé állítottalak volna. Nyilván kaptam volna érte a fejemre, lehet, hogy néhány napig a kanapén aludtam volna, de... - vonok vállat - ahogy te kergeted az álmaidat, úgy én is azt akarom tenni. Szóval, ne rakd el az összes pénzt. Szeretnék belőle elvenni annyit, amennyiből holnap kimehetek a használt autópiacra. Nem kell gondolom elmondanom, miért. Valóra fogom váltani az álmomat. Csak kérlek, higgy bennem.

-Igen, ez így van. De én szeretnék a jelenlegi helyemen maradni és erről a kérdésről nem vitát nyitni. Te mondtad, mind a ketten máshol érezzük jól magunkat. Nekem arra van szükséged, neked erre.-remélem ezt ennyiben hagyhatjuk, mert sok kedvem nincs arról vitát nyitni, hogy más munkát keressek.
Látom, ahogy lerogy a kanapéra, mire mellé telepszem, figyelem, ahogy a pénzt a kezébe veszi, majd azt, ahogy a mosoly eltűnik az arcáról.
-Kaszinókban szórni a pénzt nem is túl felelősségteljes húzás. Még akkor se, ha azt a végén rád hagyja.-nem fogom neki azt mondani, hogy a nagybátyja szent volt, de nem is fogom ellene felbujtani. A gyerekkorát ismerve viszont eddig szimpatikusnak tűnt az említett rokon. Pláne azok után, amit arról a nőről mesélt, akinek szerencsére a nevét és a létezését is elfelejtettem eddig a pillanatig.
-Nem vagy szar alak, ő sem volt. Az a múlt. Ha megsértődött volna rád, most nem lennél itt, sem ez, sem te.-semmi szükségét nem éreztem az önsanyargatásnak, vagy önsajnálatnak, annak meg pláne nem, hogy magát hibáztassa.
-Na, a program a nap hátra lévő részében a következő.-terelem a szót, mielőtt végleg megölné a hangulatot és remélem, hogy képes elterelni a saját maga ostorozásáról a gondolatait.-Ezt elvisszük innen, mielőtt éjszaka ránk akarná valaki törni az ajtót. Aztán felbontunk egy pezsgőt, és beülünk egy kád forró vízbe. Hálásak leszünk a nagybátyádnak, aztán meglátjuk mit hoz az este többi része.-kacsintok rá, arcán végigsimítva, s tekintetem tudom, hogy épp azoktól az érzésektől átitatott, amit most nem akarna látni. Sajnálom, a helyzetet, amibe került, és félek is kicsit, hogy esetleg benne is reked a kelleténél jobban.

Természetesen nem bolondulok meg teljesen a pénz láttán, és nem kezdek - még képzeletben sem - hatalmas költekezésbe. Nincs a terveim között utazás, meg a fene tudja, miféle luxus. Nem is a mi stílusunk lenne.
- Tudom - bólintok aztán Les szavaira. - Mivel egyikünk sem élt úgy soha, hogy ilyesféle csoda hullott volna az ölébe, mi jobban megbecsüljük bárkinél. Szóval, eszem ágában sincs elkölteni. Viszont... a tervemet valóra válthatnám vele. Ebből akár tízszer is futná egy lakókocsira, amit átalakíthatnék, és végre a saját lábamra állhatnék munkaügyileg. A többi pedig jól fog jönni, ha gyarapodik a családunk. Sőt... - gondolkodom, aztán elhallgatok. Az a gyerek még itt sincs, egyelőre még felesleges olyan dolgokat felemlegetni, amik most eszembe jutottak.
- Viszont az is igaz, hogy most érzek némi lelkifurdalást - ülök aztán vissza, és összeszedem a bankókat, majd a kezembe tartva nézek rájuk, mintha azoktól várnék valamiféle választ. - Tudod, a börtönben mindig úgy gondoltam a bácsikámra, mint egy nihilista, nemtörődöm alakra, sőt ezt egy levélben egyszer tudomására is hoztam. Lehordtam, mert egyszerűen képtelen volt arra, hogy felelősségteljesen neveljen fel egy gyereket, ne úgy, hogy egy útszéli csavargóvá tegye. És közben a bácsikám már talán akkor gondoskodott róla, hogy nekem egyszer jobb életem legyen, mint amit valamikor is adni tudott nekem. Szar alaknak érzem most magam, mert hálás lehettem volna neki azért, hogy egyáltalán felnevelt... és gondolt rám - emelem meg a bankóköteget.

Próbáltam felfogni a történteket, ahogy a pénzkupac előttünk landol. Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténik, és ahogy látom Chriest sem nagyon reménykedett ilyesmiben. Plusz, az már önmagában elég abszurd, hogy egy tíz éve halott nagybácsi örökségéről beszélünk.
Fel sem fogom igazán, mikor távozik, azt meg végképp nem, mikor Chriest felkap. Lesokkolok, megkönnyebbülök, magam sem tudom pontosan mi a fenét érzek. Arcomon lassan terül szét a mosoly, csimpaszkodom szerelmem nyakába, mint egy majom, nyakába nevetve, ahogy végre képes vagyok elhinni, ami történt.
-Nem szórjuk el!-szólalok végül meg, mikor elenged és a pénzre nézek.-Csodák nincsenek, hacsak nem a nagybátyád nem szeretnéd ezek után szentté avatni, de mivel tényleg nincsenek csodák, okosnak kell lennünk.-szállok vissza a földre elég hamar, mivel nem akarok hamis reményekkel élni, és a biztos jövő jobban hangzik, mint amiben ott van a mi van ha... most már van annyink, sőt, még több is, mint ami kell. De elveszteni a fejünk badarság lenne.-Az, hogy én terhes vagyok, hogy világra hozok valakit, aki a fiad vagy a lányod, sokba fog kerülni, ezt már tudjuk. De minden másra is gondolni kellene....-rázom meg fejem még mindig mosolyogva, majd ismét nyakába kulcsolom kezeim, és magamhoz húzom egy csókra.-És te még azt merészeled nekem állítani, hogy egy szerencsétlen farkasnak mondtam ki az igent és tőle akarok gyereket.-vigyorgok.

- Vagy épp a nagybátyám jobb és bölcsebb ember volt, mint amilyennek én hittem éveken át - motyogom még mindig kábán, kb úgy, mint akit fejbe vágtak egy lapáttal. Történtek velem már megdöbbentő dolgok életem folyamán, de ilyesmi még nem, nyilván nem csoda, ha tényleg alig tudok magamhoz térni a jóleső sokkból.
Az ügyvéd a székét hátratolva feláll, de még mielőtt távozna, elkéri irataimat - a személyem igazolása céljából. Teljesítem a kérést, és amikor elrakom igazolványaimat, újfent kinyitja táskáját, és kiszámolja elém a már említett összeget. Szemmel láthatóan jól elszórakozik a látványon, hogy szinte tátott szájjal bámulok a bankókra.
- Nos, Mr. Wolfswood - ráz velem újra kezet az ügyvéd, ahogy Les-el is - minden jót kívánok önöknek a továbbiakban. Örülök, hogy végre teljesíthettem a megbízásomat. Mr. Parkons úgy hiszem, most már békében nyugodhat - biccent felénk. - Ne fáradjanak, kitalálok. Úgy hiszem, most egymásra van szükségük - ereszt el egy újabb reklámvigyort, majd sarkon fordul, és nemsokára csak a bejárati ajtó csapódását halljuk - majd az azt követő néma csendet.
- Még mindig úgy érzem magam, mint aki álmodik - dünnyögöm, és végighordozom a tekintetem a pénzen, nagyjából úgy, mintha arra számítanék, hogy vagy eltűnik, vagy minimum felrobban, majd talpra állok. - Tudod, hogy mit jelent ez a pénz? - fut aztán végre körbe egy önfeledt mosoly az arcomon, és felkapom Les-t, hogy megpördüljek vele. - Jövőt jelent! Nekem, neked... a jövendő gyerekünknek! Te jó ég... ezek után merje valaki azt mondani, hogy nincsenek csodák! - táncolok már szinte örömömben.

Az ügyvéd mosolya még jobban kezd idegesíteni, mint a puszta jelenléte. Mintha tudná, hogyan kell az ember agyára menni, de minimum elkezdeni kihúzni azt a bizonyos gyufát. Kezd felmenni bennem a pumpa, s ő még épp időben kezd el beszélni, hogy a nemtetszésemnek hangot is adjak. Elég volt már a rossz hírekből, hát még az olyan alakokból, akik csak úgy felbukkantak.
Nagy nehezen, újabb körök után kinyitja a táskáját, és elkezd egy papírból olvasni, amit aztán átnyújt Chriest-nek, aki akár úgy tartja, hogy olvasni tudjak én is a sorokban, akár nem, elolvasom a papírra vésett fekete nyomtatott szöveget. Igaza van, a papír alján ott egy aláírás, tanúk és egyéb információk, amik kellenek a hitelesítéshez. Aztán a lényegre tér, a pontos összeg hallatán viszont mindketten úgy nézünk az ügyvédre, mintha szellemet látnánk, és én akaratlanul elnevetem magam.
-A nagybátyád vagy nagyon nagy mázlista volt, vagy jobban játszott, mint te bármikor.-lököm oldalba Chriest-et, hogy ezzel is próbáljam visszarángatni a földre, de az ügyvéd a kellemes csevejt nem sokáig akarja folytatni a jelek szerint, a táskáját ugyanis becsukja és hátrébb tolja a széket maga alatt. Nyilván ő is érzi, amit mi is. Ez az öröm helye, amiben neki már nem kell részt vennie. Pedig én szívem szerint már most Chriest nyakába ugranék, de ehelyett csak megszorítom egyik kezét, bátorítóan és mosolyogva, hogy érezze, ugyan azt érzem, amit minden bizonnyal ő is.

Nem igazán értek semmit, kb úgy érzem magam, mint aki a film felénél esik be a moziba. Nem tudom, hogy ez valami kandi-kamera esetleg, vagy hasonló, de az fix, hogy ilyen mesék - ilyen hirtelenséggel pláne - csak az álmokban történnek.
- Igen, az én kérdésem is ez lett volna - pillantok Les-re. - Eltelt tíz év. Tényleg olyan marha nehéz valakit megtalálni? - faggatózom, mire az ügyvéd mosolya szélesebbé válik.
- Mrs. Wolfwood, önnek teljesen igaza van - néz Les-re. - Bárkit könnyű megtalálni - feltéve persze, ha az illető bejelentett lakcímmel rendelkezik. Miután Mr. Wolfswood letöltötte a büntetését, szándékoztam megkeresni, de ő azonnali hatállyal eltávozott a városból - néz aztán felém, mire biccentek. Ez tagadhatatlan tény, csakugyan így volt. Az már másik tény, hogy azért, hogy azt a mocskot, ami Jack bácsi életét elvette, minél hamarabb nagybátyám után küldjem. Ezt persze nem bököm ki - tíz évig megúsztam egy gyilkosságot, hülye lennék most feladni magam.
- Ami a férjét illeti, képtelen voltam a nyomára bukkanni. Pedig higgye el, Mrs. Wolfswood, igyekeztem. De ahogy az előtt is tisztában voltam vele Mr. Parsons elmondása alapján, a férje és nagybátyja meglehetős vándoréletet éltek. Az Egyesült Államok pedig bőven van akkora, hogy aki el akar tűnni, az meg is tehesse. Egy lakcímmel vagy munkahellyel nem rendelkező személyt megtalálni körülbelül olyan esélyes, mint tűt keresni a szénakazalban. Lehetetlen, hacsak a csoda nem segít. A jelek szerint viszont tényleg léteznek csodák - mutat újra az újságra. - Ha nincs ez a hirdetés, fogalmam sem lett volna róla, hogy a férje visszatért a városba. Így viszont nincs akadálya annak - nyitja ki a táskáját, és elővesz egy némileg megsárgult borítékot, majd abból egy papírt - hogy a néhai Jack Parsons végakaratának eleget tegyek. Míg ön a büntetését töltötte, Mr. Wolfswood, a nagybátyja felkeresett, és a nyereményét letétbe helyezte az ön nevére. Azzal a kikötéssel, hogy akkor adhatom át az ön részére, amikor ön visszatér a New Orleans-i gyökereihez, vagy megnősül. A nagybátyja gondoskodott önről, uram - biccent, majd átadja a papírt, és ad néhány percet, hogy átfussam a sorokat. - Mr. Parsons tisztában volt vele, hogy nem azt a jövőt és sorsot szánja önnek, ami neki, és ami az ön szüleinek jutott. Így hát a szerencséjét arra használta fel, hogy legalább az ön kezébe valamiféle jövőt adjon. És azt hiszem, ezzel az összeggel sikerül is. Röviden, Mr. Wolfswood... húszezer dolláról van szó. Pontosan huszonnégyezerháromszáztizenkét dollárról, a kamatokkal egyetemben - fejezi be végül, én meg úgy érzem, hogy vagy helyben megáll a szívem, vagy lefordulok a kanapéról. Azt hiszem, nálam utánozhatatlanul butábban ember nem nézett még a földön senkire, mint ahogy én bambulok most az ügyvédre.

Nem nagyon, inkább rettenetesen lesokkol az ügyvéd ittléte, és bár próbálom nem mutatni, borsózik a hátam és nem az örömtől, inkább a félelemtől, amit érzek.
A nagybátyja? Értetlenül nézek Chriestre, aki szintén értetlenül néz az ügyvédre. Ahogy mondja, tíz éve halott. A legutolsó információm nekem is ez volt, bár eljátszottam a gondolattal jelenleg, hogy mi van akkor, ha annyira mégsem az és épp valami baljós ügy miatt tévedt ide az ügyvéd. Testtartásom nem kevésbé volt vészjósló, mint gyanakvó kék tekintetem, ami ahogy láttam kicsit kezdte zavarba hozni az idegent.
Torkomból kis híján egy morgás tör elő, és átfut a fejemen, hogy ha ennyi ideje keresi, vajon rólam mennyi mindent derített már ki... nem nyugtat meg továbbra sem, de nem szólalok meg. Ellenben kissé elkerekednek szemeim, ahogy a lényegre tér végre.
-Bocs, de komolyan? Tíz év alatt most találta meg őt?-bökök a férjemre, majd gyanakvó pillantással az ügyvédre nézek ismét.-Épp most? Értem a hirdetés, de komolyan pont most? Bocsásson meg, kicsit gyanús ez nekem. Szóval lekötelezne, ha a lényegre térne és erről valami papír formátumú, hivatalosnak tűnő dolgot is villantana.-míg az ügyvéd mosolyog, én gyanakvó pillantással várok, hogy előhalásszon valami papírt a táskájából, ami igazolja ittléte okát. Felettébb meglep ez az egész, gyanúsnak ítélem és feszélyez, hogy épp ma jelenik meg nálunk, mintha tudná, milyen helyzetben vagyunk éppen.

Nagyjából ugyanazokat az érzelmeket látom Les arcán tükröződni, ami az enyémen is játszhat. Szorongás, némi félelem. Nem nagyon volt közünk azokhoz körökhöz, ami ügyvédekhez és hasonlókhoz volt köthető, így hát természetesen a balsejtelem volt a legerősebb gyanú ami bennünket ér. Amúgy is, a magunkfajták ha a törvény képviselőivel kerülnek szembe, akkor is azonnal bűnösnek érzik magukat, ha ártatlanok, mint a ma született bárány - legalábbis már egy ideje.
- Azt hiszem, jobb, ha azonnal az ittlétem okára térek - tekint ránk az ügyvéd - persze csak azok után, hogy megitta a kávéját. Esküszöm, titokban élvezi, hogy ránk hozza az infarktust. - Mr. és Mrs. Wolfswood, én a néha Jack Parsons végakarata vagyok itt. Aki, ha nem tévedek, az ön nagybátyja - pislog rám aztán, mire csak bambán bólintok egyet. Végakarat? Most? Hihetetlen. Sőt, nonszensz.
- A nagybátyám tíz éve halott - szólalok meg rekedten. - Nem értem, miféle végakaratról beszél. Nem volt semmink a világon. Az egyetlen, amit rám hagyott, ott áll odakinn, a parkolóban. Tehát nem túlzok ha azt mondom, hogy egyszerűen nem értem, mire akar kilyukadni - fogom meg Les kezét, mintha belőle akarnék erőt meríteni, mert kissé úgy érzem magam most, mint valami szürreális álomban.
- Így igaz, Mr. Wolfswood. Ugyanis pontosan tíz évig kerestem önt, mindhiába. És most sem találtam volna meg, ha nincs ez - veszi aztán elő az ügyvéd a reggeli lapot, és elém tolja - kinyitva a cikknél: a Les-nek szóló vallomásomnál. - Mr. Wolfswood, ön egy évet töltött börtönben, 18 éves korában. Elítélték bolti lopásért - folytatja aztán, mire megrándul az arcom. A nem épp fényes körülményeim okán rákényszerült bűntényre sosem voltam büszke. Fájó emlék, ennyi az egész. - Fogságának ideje alatt a nagybátyja bejárt néhány várost. Többek között Las Vegas pár kaszinóját is. És busás nyereménnyel távozott - mosolyogja el magát az ügyvéd, mire nekem nemes egyszerűséggel leesik az állam. - És a nagybátyja gondoskodott róla, hogy ez a nyeremény önt illesse.

Egész nap csendesen fekszünk a nappaliban, fejem mellkasán, vállán pihentetem, figyelem a tévé képernyőjét, pár gondolataim jóval másabb irányban folytatják útjukat. Elgondolkodok azon, hogy mennyire hozzászoktam a kellemes, kényelmes élethez, és mennyire meglepett, hogy így lesokkolt a tény, ő elvesztette az állását, s így máris megszűnt a komfortzóna, ami biztosnak tűnt.
A megannyi zavaros gondolat közül egy erőteljes kopogás ébreszt fel, s ez elég ahhoz, hogy arcvonásaim is összekapjam annyira, ne felejtsek el mosolyogni, ha kell vagy épp meglepett arcot vágni. Nem vártunk senkit, igazából rajtunk kívül maximum az előző tulaj tehette be ide lábát.
Felállok, megigazítom magamon a pólóm, hajamba túrva pedig gyorsan lófarkat kötök a fejem búbjára, míg ő az ajtóból beljebb tessékeli az idegent. Legalábbis hang alapján nem tudom archoz párosítani az érkező férfit, így bemutatkozást követően leülök Chriest mellé és fürkésző, kíváncsi szemmel méregetem a nyakkendő-öltöny kombinációba bugyoláld férfit. Ügyvéd lenne? Agyamban megannyi gondolat indul útjára, de egyik sem feltétlenül biztató vagy kellemes előjeleket képzel be, sőt, frusztrál a helyzet, hogy ez asztalnál úgy ülünk most, mint akik éppen a végrendeletük írják alá. A házról lenne szó? A gyomrom görcsbe rándul, és azon kapom magam, hogy ölemben ökölbe szorulnak ujjaim... Bár nem mutatom arcomon, egész testem átjárja valami furcsa félelem, mait Chriest minden bizonnyal érez már. Az első mondatra várok, mintha a bíróság utolsó, biztos ítéletére számítanék.

(konyha)

Ahogy Bruno Mars megénekelte, ez egy igazi "lazy day" volt mindkettőnk számára. Összebújtunk a kanapén, mint a szegény ember malacai, néztük a tévét, beszélgettünk, aztán egy amolyan tessék-lássék ebédet összeütöttünk ketten, hogy aztán jóllakva kiterüljünk, és aludjunk egy hatalmasat ebéd után. Szegény, csóró farkasként sokszor képzeltem el, vajon milyen lehet a gazdagok élete - azoké, akiknek nem kell nap mint nap megdolgozni a megélhetésért. Azt hiszem, nem sokáig bírnám idegekkel. Felőrölne a teljes semmittevés. Jó egy darabig, de hát a lazításba is totálisan bele lehet unni.
Az ebéd utáni emésztő álomból hangos kopogás zaja ver fel. Kissé kábán hallgatózom, és csak a harmadik ismétlésre kászálódom le az ágyról, óvatosan kihúzva a vállam Les feje alól, bár hiába az óvatosság, ő is hamar magához tér.
- Ki az ördög lehet ez? - morgom. Eléggé híján vagyunk ismerősöknek, ha valaki ide beállíthat, az vagy az ő testvére, vagy az enyém. Egyik verziótól se lennék elragadtatva.
Elkecmergek a bejárati ajtóig, kócos tincseimben turkálva, és bambán nézek magam elé, mikor egy öltönyös fickó áll a küszöbön.
- Segíthetek? - kérdezem egy ásítás kíséretében, remélve, hogy gyorsan megszabadulok a férfitől. Egy mosoly futja át az arcát, így látva már nem is olyan fiatal, mint elsőre hittem. - Igen, én vagyok Chriest Wolfswood - válaszolom a kérdésére, arcát fürkészve. Mindössze néhány percet kér, hogy beszélhessen velem, és némi hezitálás után egy kis vállvonogatással kísérve a nappaliba kalauzolom. Remélem, nem valami utazó ügynök, vagy vallási megszállott, aki egy szektába akar beinvitálni. Abban az esetben harapni fogok.
A nappaliba beérve látom Les arcán is a totális tanácstalanságot, mire a fickó háta mögött csak kifelé fordítom tenyeremet. Nemsokára kiderül, ki is ő, és mit akar tőlünk. Annyi udvariasság azért szorul belém, hogy hellyel kínálom, és kávéval, majd leülök magam is Les mellé, és várakozás teljesen minden figyelmem a pasasnak szentelem - Les-el egyetemben.

Egyszer nagyjából ráébredek éjjel, hogy Les hozzám tapad, szinte a mellkasomba fúrja magát, így hát csak félálomban, szinte öntudatlanul fonom át rajta a karjaimat, és vissza is alszom azon nyomban. Akkor viszont már tényleg magamhoz térek - és kissé ijedten fel is ülök - mikor valami földrengésszerű robajlást hallok. Néhány másodpercig némán pislogok magam elé, aztán amikor felfogom végre, hogy mi történt, és fókuszba kerül Les, aki a padlón fetreng éppen, visszahanyatlom az ágyba - igaz, nem is tudnék ülve maradni a röhögéstől, ami elfog.
Ő is nevet, miközben kicsúszik a száján néhány káromkodás, aztán mikor képes vagyok végre megmozdulni, lekecmergek a kanapéról, és kezem nyújtva felhúzom Les-t a földről.
- Valahogy az ágyba kávé meg egy finom csók jobb ébresztő. De ha te ezt jobban preferálod... - vigyorgok még mindig szélesen, aztán kisöpröm a haját az arcából, mert nyilván a földre huppanás következtében most csakugyan úgy fest, mint egy boszorkány.
- Na gyere... csak hogy lásd, az én verzióm mennyivel élhetőbb - kapom aztán hirtelen ölbe. - Kapsz egy kávét, meg egy reggelit, aztán... majd valahogy elütjük a napot - nyomok csókot a kis pirosló foltra, ahol a feje találkozott az anyafölddel - vagyis a szőnyegünkkel.

(konyha)

Megforgatom a szemeim, ugyanis megjelenik előttem pár kép arról, ahogy ebben a témában kínos beszélgetéseket zavarnak le egymás között, amiken én csak jókat mosolygok majd. Nem, nem hiszem, hogy ez be fog következni.
Látom, hogy megrémül, mikor előhozakodok egy gondolattal, és olyasmire kérem, amiről tudom, hogy szinte sosem lenne képes dönteni. Értettem, hogy miért, és hasonló helyzetben én sem hiszem, hogy döntöttem volna köztük, de minden eshetőséget figyelembe véve nem akartam, hogy akkor és ott kelljen döntenie. Előre le akartam szögezni, hogy én mit akarok és tudhatta, ha másképp cselekszik, soha többé nem lennék képes még magamnak sem megbocsájtani, nem, hogy neki. De önző mód hallani akartam, akárcsak megnyugtató szavait is, amik biztosítani próbáltak arról, hogy nem lesz semmi baj és minden jól fog alakulni.
Lassan elnyom az álom, a rossz érzés magja ugyan bennem marad, és viszonylag nyugodtan alszom, de többször eszmélek arra, hogy elkap valami furcsa érzés és a fehér falon táncoló árnyakat kémlelem. Talán pont ezért végül megfordulok, mellkasába fúrom fejem, közel simulok hozzá, magam köré húzva karjait.
Ezt viszont reggel meg is bánom. Szédelegve ébredek arra, hogy fejem hatalmasat koppan a puha szőnyeg ellenére is.
-Áhhúúú....-nevetem el magam kínomban, homlokomra tapasztva tenyerem, amiért elfeledkeztem róla, hogy hol is nyomott el az álom.-Ne merészelj nevetni!-sziszegem, mikor látom, hogy megmozdul, de arra igen kevés esélyt látok, hogy eleget tesz szavaimnak.

- Gondos apuka leszek. Majd azt mondom neki, hogy a szex fáj - dörmögöm, persze egy szavamat sem gondolom komolyan. Azt már viszont teljes mértékben, amikor Les választásról beszél: egy lehetséges tényről, amit majd meg kell hoznom közte, és a gyermekünk között.
- Butaság... - morgom rosszkedvűen. - Ilyen egyszerűen nem történhet meg. Tudom, hogy... szóval, hogy ez a város nem épp a nyugalom szigete. Ahogy azt is, hogy a mi sorsunk megismétlődhet a gyerekeink sorsában is. De soha nem fogok választani köztetek, mert létezhetnek más megoldások is. Abban a pillanatban, hogy veszélyben leszünk, hogy bajba kerülhetnénk, fogunk mindent, és ha kell itt hagyunk csapot-papot, hogy mentsem magunkat. A családunkat, és az életünket. Én tudom, milyen szülő nélkül felnőni. És tudom, milyen úgy felnőni, hogy nincs előttem anyapélda. Sosem akarnék ilyet a gyerekemnek. És soha nem akarnék nélküled élni - sóhajtok nagyot, aztán feljebb tornázom magam úgy, hogy immár arcom Les arca mellett legyen.
- Egyszer, nem is olyan régen azt mondtad nekem, hogy csak előre nézzek, és pozitívan gondolkozzam. Akkor most én mondom neked. Semmiféle rossz gondolatot nem tűrök idebenn - kocogtatom meg finoman Les homlokát. - Csak a szép jövő járhat a fejedben. Na meg persze én - kacsintok, aztán mikor úgy látom, még ha csak minimálisan is, de megnyugszik, nagyot ásítok.
- Akkor majd éjjel egyformán hűtlenek leszünk a hálószobához - dünnyögöm halkan. - Aludjunk itt - értek egyet, aztán kihalászom a párnákat a kanapé hátrészéről, hogy kissé nagyobb legyen a helyünk. Még van némi energiám, hogy ráterítsem Les-re az ágytakaró felső részét, aztán úgy nyom el az álom, mintha egy láthatatlan alak verne fejbe a bunkósbotjával.

Megfogan egy gondolata fejemben, amit félve őrzök egy ideig. Mi tagadás, féltem. A várostól, a jövőtől, ami idegen volt, még akkor is, ha várakozással, kíváncsisággal teli. Rettegtem a gondolattól, de tudtam, hogy bármi megtörténhet. Erős voltam, de mennyire? Tudnom kellett, hogy ő mennyire az. Először nem szólok semmit, hallgatom, és még képes vagyok elnevetni magam az utolsó mondatán, ami a lánya jövőjéről szólna.
-Ha negyven éves koráig senkivel nem bújik ágyba... akkor majd mit mondasz neki? Mi cölibátusban éltünk, engem pedig megrontottál?-szalad kérdőn szemöldököm homlokom közepére, de torkom görcsösen összeszorul, s hangom halkká válik, ő pedig szinte rémültem szakad ki ölelésemből és ül le velem szembe. Ennek nyomán én is feljebb tornászom magam, és bár hagyom, hogy arcom tartsa, lehunyom szemeim.
-Nem kérnem, de tudnom kell, mit fogsz lépni, mert ez a világ... mindketten tudjuk milyen veszélyeket hordoz. Nem csak ránk nézve. Ez a város meg...-sóhajtok, s félve nyitom ki szemeim.-Nem akarom, hogy úgy nőjön fel, hogy nem ismeri a szüleit. De azt se akarom, hogy történjen valami, mégis fel kell térképeznünk minden lehetőséget. És ez nem optimizmus vagy pesszimizmus kérdése. Ezek az esélyek. Kevés van rá, de nem mondhatod biztosra, hogy minden rendben lesz. Azt se mondhatod biztosra, hogy holnap mi lesz, nem, hogy azt, hogy kilenc hónap múlva. Fogalmunk sem lesz róla, hogy mikor jön el az idő, egyszer csak érezni fogom, hogy ő növekszik bennem.-vonok vállat, magamhoz húzva, szorosan mellé bújva, belélegezve bőre melegét, illatát, magammal húzva a kanapéra.-Szeretlek, és bár nem mondom ki, mert ígéretet tettem neked, de most rettentően félek. Mindentől, amit a jövő tartogat.-ismerem el, hogy a rég elfeledettnek hitt szokásom azért még megvan, a különbség csak az, hogy amíg mellettem volt, tudtam, hogy van valaki, akire számíthatok, akinek a puszta lélegzése megnyugtat, akihez odabújhattam, mint most is.-Maradjunk itt éjszakára...-kérem fáradtan, mert érezni kezdem, ahogy az álom rám telepedik szép lassan.

Megkönnyebbülten és elégedetten heverészek, ajkamon egy apró mosollyal, mikor Les-nek tetszik a név.
- Easton... mint... mint Easton - vonok vállat. - Mindig tetszett nekem ez a név, gondoltam, olyannak akarom adni, aki fontos nekem. Te is az vagy, de téged már nem nevezhetlek át - somolygok. - És tudod, hogy miért lesz még gyönyörű? Nem csak azért, mert rád fog hasonlítani, hanem azért, mert olyan ritka szerelemből fogan majd meg, ami csaknem az égig felcsapott. Csak azért mondom ezt el, hogy majd ő is tudja, ha egyszer a világra jön. És azt is, hogy olyan szeretettel várjuk majd, ahogy talán még nem vártak gyermeket - simogatom Les hasát, mintha már csakugyan ott lakozna a mélyén közös szerelmünk gyümölcse. - Oh, és nem mellesleg, harminc éves koráig nem léphet ki a házból. Negyven éves koráig meg a szexről se álmodjon - dünnyögöm hozzá a végén. Már csaknem lehunynám a szemeimet, félig belealudva a kellemes légkörbe és roppant kényelmes "párnámba", de a békés nyugalom viszont varázsütésre illan el a lelkemből, mikor meghallom Les hangján, hogy most valami olyat fog mondani, ami nagyon nem fog tetszeni nekem.
- Micsoda? - tágulnak ki a szemeim, felpattanok, és úgy nézek rá, mintha kísértet lenne. - Megőrültél? Hogyan... hogyan választhatnék valaha majd köztetek? És... egyáltalán miért kellene? - túrok a hajamba idegesen. - Na ide hallgass - fogok két kezem közé Les arcát, és ellentmondást nem tűrően nézek bele a szemébe. - Soha, de soha nem lesz olyan helyzet, hogy választanom kelljen köztetek. Soha, érted? Szépen fogunk élni, és boldogan. Mindhárman. Mind a négyen, vagy öten... majd később. De nyugalomban, és örömben. Azért vagyok melletted, hogy biztosítsam ezt. Szóval, ne kérj tőlem ilyet. Nem azért, mert nem teljesíteném, hanem azért, mert egyszerűen nem lesz rá szükség. Szóval édesem, kérlek, ha nem akarsz elsodorni engem a szívbajig, akkor fékezd az optimizmusodat, oké? - ráncolom össze a szemöldökömet.

Elkerekedő, kíváncsi és csodálkozó tekintettel nézek rá, mikor megosztja velem az elképzeléseit, hogy inkább lányt szeretne, mint fit, aki részben rám, részben rá hasonlít. Reméltem, hogy így lesz, s bár igyekeztem nem azon rágódni, hogy olyan lesz-e, mint én vagy olyan, mint ő, ez a kérdés kezdetektől fogva foglalkoztatott. Anyám tiszta vérű boszorkány volt, apám félholdas, aminek hála Hays a testvérem volt. Egy farkas és egy boszorkány, s megszülettem én. Nem voltam jó genetikából, de bármit is örököljön, ha felkészítjük és próbáljuk úgy nevelni, talán kevesebb szenvedéssel éli majd túl a teliholdak idejét.
-Ó...-nyelek nagyot a név hallatán, ami hirtelen visszaránt a jelenbe és kicsit elmerengek a név hallatán.-Easton? A Chriest és az Elizabeth után szabadon?-szalad szemöldököm homlokom közepére-De tetszik. Tényleg.-ajkamon boldog mosollyal, remélem ezt sem érti félre és ahogy visszahanyatlik hasamra feje, tovább cirógatom ujjaimmal a kócos tincsekkel játszadozva.-És ő lesz apu szeme fénye, és tizennyolc éves koráig ki se léphet a házból, igaz?-pont olyan apának képzeltem el, mint amilyennek a legtöbb film, könyv leírja. De ő nem ábránd lett volna. Szerelmes pillantással olvadt volna bele lánya tekintetébe és óvta volna, kerüljön az bármibe.-Szeretném, ha már itt lenne velünk. De valamit meg kell ígérned. Ne kérdezd miért kérem, csak ígérd meg.-nézek mélyen szemébe, ujjaimmal álla alá nyúlva, magam felé fordítva, hogy ezt lehetővé tegyem.-Történjen bármi, őt válaszd. Ne engem.... meg kell ígérned.-érzem, hogy összeszorul a torkom, és bár a gondolat hirtelen fogan meg fejemben, nem akarom, szinte képtelen vagyok magamban tartani. Nem voltam benn biztos, hogy képes lett volna erre, de muszáj volt hallanom.-Kérlek, ezt tedd meg értem, ha döntést kell hoznod. Ne kelljen, de ha mégis... Képtelen lennék úgy élni, hogy tudom, miattam...-zavarodottan hadarok, szívem pedig hevesen kezd verni a mellkasomban, hogy szinte fájni kezdenek bordáim.

- Igen, azt látom - mormolom, miközben kényelmesen elfekszem, fejem Les hasán nyugtatva, és élvezem, ahogy a hajamban turkál. Nem kétlem, hogy ha négy lábon fogok állni, ugyanígy fog cirógatni, a különbség az lesz, hogy imádni fogja, hogy kihasználhatja a helyzetet, amikor nem szólok közbe, mert képtelen leszek rá, és megállás nélkül fog csacsogni. Egye fene... az az igazság, hogy még azt is imádom benne.
- Hát, én is afféle magányos farkas voltam mindig is, de azért az én álmaimban szerepelte egy majdani család, bár amíg meg nem ismertelek, ez eléggé az utópia kategóriájába tartozott. Nem gondolkodtam soha a neveken, és fura, mert mindig is fiút akartam elsőként, de amikor szemléletesen kidobtad a tablettákat a kukába, és kimondtad a végszót, hogy vállaljunk gyereket, szinte abban a másodpercben bevillant egy név az agyamba. Méghozzá lánynév - emelem fel kissé a fejem, hogy ránézzek Les-re. - Nyugodtan nevess ki ha akarsz, de annyit tudok, hogy ha majd egyszer, valamikor lányunk fog születni, szeretném Sophie-nak hívni. Sophie Easton Wolfswood. Szerinted hogy hangzik? - kérdezem, majd visszahajtom a fejem szerelmem hasára. - Ostoba vagyok, vagy tényleg létezhet ilyesmi, én nem tudom, de ha lehunyom a szemem, és erősen koncentrálok, szinte látom is őt. Büszke lehetsz, mert csaknem teljesen rád hasonlít majd. Csak a szája lesz az enyém, és a szeme. Erős tekintete lesz, erősebb, mint az enyém. De ha tényleg így lesz, akkor azt hiszem, rendben lesz így. És persze gyönyörű lesz - mosolygom el magam szélesen - bár Les ezt nyilván nem látja.

-Szeretném vakargatni a bundád.-túrok hajába, majd ujjaim füle és nyaka találkozásához siklanak, és gyengéden cirógatom végig forró bőrét. El-el mosolyodom, még úgy is, hogy tudom, nem látja, de aztán hangos nevetésben tör ki, ölelésemben rázkódva, amikor már én sem bírom tovább és elnevetem magam.
-Valószínű én rontottalak volna meg.-harapok alsó ajkamba, mosolyogva a feltételezésen és mikor elkezdi a történetet, felém fordulva, ujjaim mellkasáról nyakár siklanak, és bár könyökén támaszkodik, úgy helyezkedem a kanapén, hogy még véletlenül se kössünk ki a földön.
-Hmmm...-gondolkodom el.-Én nagyon örülök, hogy elhálták azt az éjszakát, aminek az ittléted köszönheted, különben nem lennél itt. Másodszor pedig... nem gondolkodtam még ezen.-vallom be, hisz alig több, mint egy napja mondtuk ki, hogy merre tovább. Ez idő alatt megfordult a fejemben egy két név, de komolyabban nem merengtem el a kérdésen.-Igazából szemeztem már totál egyszerű nevekkel régebben, de sosem gondoltam, hogy valaki felesége leszek, azt meg pláne nem, hogy egy vita után beszélem meg valakivel, hogy tulajdonképpen döntöttem és szeretnék vele egy közös gyerkőcöt. Arra meg még kevésbé számítottam, hogy az illetékes ilyen hamar, egy éjszaka után tervezgetni kezd....-vonok vállat, de mielőtt azt hihetné, hogy ezt szemrehányásnak vagy bántásnak szánom, ragyogó szemmel mosolyodom el.-De ez egy nagyon aranyos ötlet. Leszámítva, hogy nem akarom, hogy az én gyerekem azt higgye, hogy a szülei valami merényletet terveztek ellene. Az Eleanor mondjuk tetszik, de jobban érdekelnek a te ötleteid...szinte biztosra veszem, hogy vannak.-hagyom, hogy hasamon nyugtassa fejét, míg ujjaimmal hajában turkálok, élvezve a nyugalmas pillanatokat.

- Persze hogy nem foglak bántani! - sietem leszögezni. Voltunk már együtt teliholdkor, és akkor sem támadtam meg, sőt. Hála az égnek bizonyos szinten képes vagyok megőrizni emberi tudatomat - még ha felszínesen is - és ha annak idején Gwen-t nem támadtam meg vámpír mivolta ellenére, akkor alighanem Les-t sem fogom. - Ha akarod, bezárkózom a használaton kívüli szobába, és csak reggel jövök elő, mikor vége az éjszakának. Ez rajtad múlik. Persze, ha tényleg nem félsz, akkor lefekszem ide az ágy elé, és vakargathatod majd a bundámat - teszem hozzá.
Kissé elgondolkodom, vajon hogyan is fog kinézni az első éjszaka, amit átváltozva a lakásban töltök majd, csak az zökkent ki, amikor Les megszólal, mire kitör belőlem a hangos nevetés, egész testemben rázkódom, mert minden szava igazán, hamisítatlanul Leslie-s.
- Igen, ez tényleg szín igaz - mondom, mikor végül meg tudok szólalni. - Apádtól bajosan kértem volna meg a kezed, és kíváncsi vagyok, ha én várni akartam volna a nászéjszakáig te milyen arcot vágtál volna hozzá - fordulok meg Les karjaiban. - De igazából én nem is erre gondoltam. Tudod, én anno egyszer megkérdeztem, honnan kaptam a nevem, hogy miért lettem éppen Chriest. Tudom, hogy anyám neve Grace volt, apámé Jack, a nagybátyám pedig John. Az enyém valahogy különlegesebb. A bácsikám azt mondta, hogy tudták, hogy különleges leszek, és akarták is, hogy azzá váljak, hát így kaptam a kissé különlegesebb nevem. A farkasok hagyománya azt tartja, hogy ha csak gondolunk is egy megszületendő gyerekre, már nevet kell neki adni, hogy legyen ideje beleszokni ebbe. Ez fontos dolog - már persze, ha hihetünk a hagyománynak. Nem tudom, hogyan hívtak volna, ha lánynak születek - mosolygom el magam - de már azelőtt megegyeztek szüleim a Chriest névben, még mielőtt egyáltalán elhálták volna azt az éjszakát, aminek az ittlétemet köszönhetem. Szóval, ezért kérdeztem, hogy mennyire akarunk hagyománytisztelőek lenni.