A fagyos légkör megmaradt, de legalább egymás fejét nem akartuk venni. Bár ettől függetlenül nem állnak jól a dolgaink, ezt mindketten tudjuk. A plafont bámulva újra és újra lejátszódik előttem az elmúlt nap, és minden szó, amit a másik fejéhez vágtunk. Mivel a testvérem eltűnt a képből, így fogalmam sem volt, fordulhatnék-e bárkihez is. Teszek egy elhatározást, de nem tudom, hogy valóban meg akarom-e tenni. Szívesen kiállnék úgy, hogy azzal kezdem, "Gondolkodtam.". Végül is, így volt. Lehet, hogy bocsánatot kértem volna, de tudtam, hogy ugyan ezt én is akarnám hallani, de valahogy az a rész még mindig nem hiszem, hogy érthető volt előtte, hogy nekem mi esett rosszul. Neki az, hogy nem bíztam benne, hogy nem tudtam vele hinni a jövőben, amiben ő így keresi meg a fizetését. Nekem az, hogy ennyire megkerült, mert azt hitte, hogy hajthatatlanul ellen fogok állni. Mind a ketten a magunk igazát láttuk, ez volt az igazság.
Az éjszaka viszonylag lassan telik, s ezen nem segít az sem, hogy az alvásra is képtelen vagyok. Hallgatózom, mikor a tv morajlása elcsendesül és a lámpák lekapcsolódnak. Egy ideig a plafont bámulom, majd kitakarózva indulok vissza a nappaliba. Várok. Csendben közlekedek, mint egy macska, azzal a céllal, hogy először a konyhába megyek némi frissítő vízért.
-Alszol?-teszek fel ártatlan kérdés, mikor már percek óta ácsorgok a konyhapultnak támaszkodva és a kanapét figyelem, aminek háttámlája most pont arra jó, hogy ne láthassam. Bár a szuszogás hiányában kicsit kihasználom a boszi képességeim, és nem igen foglalkozom azzal, hogy ez esetleg alantas dolog-e. A kérdés ártatlan és csendes, ha alszik úgy sem hallja meg, ebben az esetben visszamegyek a szobába. Ha ébren van, úgy is kiderül. Talán nem a legjobb időpont a beszélgetésre, de ha ez sem az, mikor lenne jobb ennél?

Momentán nem tépjük le éppen egymás fejét üvöltözve, de a légkör ennek ellenére még mindig olyan, hogy húst lehetne fagyasztani a puszta levegőben. Valahogy erőteljesen jólesne, ha kimondana annyit, hogy "ne haragudj Chriest, hülye voltam, igazad volt", de persze gyanítom, hogy teljesen feleslegesen várok ilyesmit. Sokszor veszekedtünk már, sokszor táncoltunk a kés élén, és lám, megint itt tartunk. Nem sértettség van jelenleg bennem, sokkal inkább valami csendes, tompa szomorúság, valamiféle megbántottság. Ez pedig talán rosszabb, mintha dühös lennék. A haragot ki lehet aludni. A csalódottság meg úgy eszi belém magát, mint a rozsda a vasba.
- Mozgalmas, de eredményes - válaszolom végül Les megállapítására. - És tényleg nem kell foglalkoznod ezzel. Tudom, hogy állsz a dologhoz - teszem hozzá, aztán mikor Les elvonul fürödni, csendes sóhajjal elnyúlok a kanapén, és fejem alá gyűröm a párnát. Esküszöm, nem értem, miféle átok ül az életünkön, tudom, hogy más pároknak sem szerelemből és vigyorgásból áll az élete, de normális vajon, hogy ennyit gyötörjük egymást? Bár lenne kitől megkérdeznem... valakitől, aki már élt ilyen helyzetben, mint a házasság köteléke. De nem ismerek senki ilyet... magamnak kell megtanulnom és kitapasztalnom a dolgokat. Amikor Vegasban kimondtam az igent, úgy hittem, a házasság remek dolog lesz - persze az is, de jelenleg ezt nem nagyon mondanám. És most, hogy Hayley lelépett a városból, csak mi ketten maradtunk itt egymásnak - nem épp a legkellemesebb viszonyban egymással jelenleg. És ahogy hallom, nem is fog változni - Les a hálóban tér nyugovóra. Én viszont addig nem költözöm oda vissza, amíg ez a helyzet kettőnk közt meg nem oldódik valamiképpen.

Nagyot sóhajtva próbálom lezárni magamban az ügyet, anélkül, hogy feleslegesen újabb vitát generálnék. Megrázom a fejem és úgy nézek rá.
-Mennék, a gyerekem és a jövőm nem a dac kérdése. Annyit nem jelenthet egy város sem, hogy mindent feladj érte.-ha ő másképp látja, nem titok, csalódnék, de kételkedem benne, hogy ne egyezne ebben a véleményünk.
-Akkor mozgalmas napod volt.-szólalok meg, mikor a papírokról kezd beszélni, majd kivéve a kezemből azt az egyet, amibe félig beleolvastam, összehajtja őket és bár próbálok mosolyt erőltetni arcomra, nem igazán megy. Elkeseredetten veszem tudomásul a helyzetet, s felállva megfontolom a lehetőséget.-Ha így érzed, nem foglalkozom vele. Pedig szeretnék, érdekel.-mondom őszintén, s a fürdő felé indulok.-Köszönöm, nem vagyok éhes, majd reggel eszem, mielőtt elmennék.-hagyom ennyiben és a fürdőszobába sétálok. Nem csukom ugyan be a fürdőt, de ennek ellenére is percekig csak állok a tükörképem bámulva. Karikás szemeimnek hála nem ismerem fel az egy hete tükörbe pillantó lányt. Megnyitom a vizet és gyorsan letusolok, majd a nappaliba visszalépnék, mégis megtorpanok. Nem lépek ki a hálószoba ajtaján, inkább az ágyhoz sétálok és a takaró alá bújok.

Befejezetlenül hagyott mondatom végét végül aztán Les mondja ki, megfogalmazza azt, amit én nem akartam. De kérdése hallatán nem tudom, mit is mondhatnék, így hát csak megvonom a vállam.
- Nem tudom, lesz-e jobb, vagy sem. A város egy puskaporos hordó. Mi ketten kimaradtunk eddig ebből az egész őrületből, hát nem is érezzük annyira, mint akik ott ülnek a közepében, vagy mint akik egyszerűen bele vannak kényszerítve a harcba, mert ezt várja tőlük a klánjuk, vagy kovenjuk, vagy bármi más - gondolkodom csendesen. - Szóval bárhogy is, én megértem a testvéredet. Ha nekünk gyerekünk lenne, és veszélyben lenne, te mit tennél? Dacból, meg amolyan "csakazértis" kivagyiságból maradnál itt, vagy úgy döntenél, hogy az ő élete és jövője fontosabb mindennél? Hát, szerintem is... - hümmögök, mert ez végeredményben költői kérdés. Bármit is mondjon most Les, ha egy gyerek élete múlna rajta, alighanem ő sem tenne mást, mint amit Hayley.
Aztán úgy tűnik, Les lezárja a dolgot egy időre - legalábbis előttem. Elteszi a levelet, és az asztalon hagyott papírok felé pislog.
- Ezek? - ülök le újra, és kézbe veszem a legfelsőt, az adásvételi szerződést. - Megvettem a lakóautót a büféhez. Mázlim volt, találtam egyet, ami már ezelőtt hasonlóként funkcionált, így nem nagyon kell átalakítani. Némi új berendezés, egy festés, és már készen is áll Chriest mozgó árudája. Az engedélyek megvannak... néhány nap múlva elhozom a kocsit, és ha minden rendben megy, jövő héten már munkába is állhatok. Nyomtatok itthon néhány plakátot, azokat még szétszórom a héten a városban, és várom, hogy beinduljon az üzlet - teszem hozzá, de nem mondok többet. Még mindig elég érzékeny téma a lelkemnek a tény, hogy a saját feleségem ennyire nem bízott bennem, sem az ítélő- és döntőképességemben.
- Ha gondolod, nem kell ezzel foglalkoznod. Ez az én dolgom - hajtom aztán össze a papírokat. - Fürödj meg, ha jólesik. Vacsorát hagytam a hűtőben. Ha nem baj, én most nem csatlakoznék hozzád. Egyik helyen sem.

Chriest meglepő nyugodtsággal süppedt a kanapéba, de nekem ez nem ment. Túl sok minden kezdett bennem ismételten kavarogni. A félelem és kétségbeesés egyszerre. Szerettem volna hinni benne, hogy ez nekünk jó lesz, de a be nem fejezett mondat hallatán már nem tudtam ezt hinni.
-Nem lesz jobb világ, mint a mostani, mi?-nem várok választ, tudom azt anélkül is, hogy kimondaná, amit gondolt és amit nem öntött szavakba.
Felsóhajtok, ahogy mellém lép. Átölelném, de nem teszem. Neki valóban több veszteni valója volt, mint nekünk. De valóban így volt ez?
-Nem, nem hiszem, hogy több vesztenivalója van. Neki gyereke van, és idővel nekünk is, de ne kérd, hogy téged hagyjalak hátra. Senki sem mondhatja meg, hogy kinek mi és ki a fontos az életében éppen.-nézek rá.-Megértem őt. Én is menekülnék. Lehet, hogy fontos nekünk ez a város, de ha dönteni kell, hogy a város, a falkám, akiket nem is ismerek vagy a szerelmem, aki mellett meg akarok öregedni, nem hiszem, hogy ne lenne egyértelmű a választásom és az, hogy miért azt választom.-továbbra sem ölelem meg. Ellenben szembe fordulva vele, úgy nézek szemébe, hogy jól láthassa, komolyan gondolom, amit mondtam.
-Nem akartam ezt rád zúdítani. Inkább...-vonok vállat.-avass be, mi az a papírkupac ott?-biccentek a dohányzóasztal felé és a kanapéhoz sétálok, hogy rájuk nézhessek. A kezemben lévő levelet pedig egy könnyed mozdulattal teszem le a kupac mellé, s többet ma nem is szándékozom ezzel foglalkozni. Bár arcomról süt, hogy ezt még közel sem meccseltem le magamban megfelelően. Talán nem is fogom az elkövetkező napokban. De a mai nap végére szeretnék egy kis nyugalmat. Egy kád vízben elmerülni, ellazulni és csak létezni, mintha nem lebegne ott a levegőben az a rengeteg probléma, ami előttünk állhat.

Hát, legalább nem válási papírok. Ez némi pozitívum, úgy hiszem - aztán elveszem a levelet, és végigfutnak a sorokon a szemeim. Aztán néma csendben visszaadom a teleírt papírlapot Les-nek, majd visszaülök a kanapéra. Látom rajta a csalódottságot, meg a haragot. Épphogy kapott valakit a családjából, és szinte máris elvesztette. Megértem az érzéseit, bár nem teljesen osztom őket.
- Hallottam már Faye Charpentier nevét - nézek fel. - Az egyik legerősebb és legnagyobb klán vezetője. Állítólag tettrekész, harcos típus. Nem az a fajta, aki hagyja, hogy a népét megpróbálják elnyomni. Ha rá van bízva a vezetés, hát... - hallgatok el. Nem teszem hozzá, hogy abban az esetben eljön az apokalipszis, és biztos a háború - csak a kitörésének ideje nem ismert még. - Hogy mi elől menekül? - kérdezem aztán, mint a visszhang. - Nem hinném, hogy el kellene magyaráznom. A Mikaelsonok elől. New Orleans elől - kelek aztán fel, és az ablak függönyét elhúzva úgy nézek ki az alkonyi városra, mintha hallanák a szavaimat a lakói. - Az eljövendő háború elől. Azt hiszed, az én fejemben nem fordult még meg, hogy talán nekünk is mennünk kellene? De tudom, hogy a város mit jelent neked, és nekem is. A gyökereink ide kötnek. De meg kell értened, hogy neki már több a veszíteni valója. Ő már nem csak magáért felelős. Ha te anya lennél, és a város harcra készülne, te nem menekülnél el csak azért, hogy védd a lányod vagy fiad életét? - kérdezem. - Dehogynem. És én megértem őt. Még úgy is, hogy nem zártuk egymást a szívünkbe annál az egy bizonyos találkozásnál. Ha szereted őt, akkor te is lásd be, hogy igaza van.

Hazaérek, de még akkor sem az fogad, ha próbálok mindent magam mögött tudni a reggeliből. Egy levél kerül a kezeim közé, szinte azonnal, és mivel elkap a rossz érzés, s megérzem az ismerős illatot, összeszorul a gyomrom.
Chriest előttem áll meg, én pedig a sorokat bámulom. Szám széle megrándul. A gyűlölet, ami végigfut rajtam, másban nem nyilvánul meg. Egy apró gesztus, valamint a szemem üde kékjének hirtelen változása.
-A testvérem...-nyomom kezébe a papírt nagy lendülettel és a teraszajtóhoz sétálok, hogy ne láthassa könnyeim, ahogy kibámulok a szürkülő égboltra. Tekintetem a csillagokra emelem.-Még, hogy a férfiak összetörnek. Meg erős vagyok. Jó vicc.-magamnak dünnyögöm vagy a tükörképemnek, fogalmam sincs, sikítanék, toporzékolnék ugyan, de csak ennyire futja. Majd a dühöm fájdalomba csap át és hirtelen úgy érzem megfordul velem a világ.-Faye Charpentier...-ízlelgetem a nevet. Ismerősnek tűnt, bár nem tudtam pontosan honnan.-Még jó, hogy nem akar ránk bajt hozni és próbál engem kihagyni a bajból. Most biztos jól kellene éreznem magam, hogy félholdas vagyok részben, részben pedig farkas. Repesek örömömben.-a szavakat nem Chriestnek szánom, és remélem ezt ő is érzi.-A család szívás...-csuklik el hangom, s bár nem ismertem úgy a testvérem, mint a tenyerem, jobban ismertem őt, mint bárki mást ebben az Istenverte városban.-Mi elől menekülhet, ami elől nekem vagy neked, nekünk nem kellene? A farkasok és a vámpírok szövetkezése elől?-teszek fel újabb és újabb kérdéseket magamnak, míg a csillagokat bámulom. Nevetségesen hamar és furcsán húztam fel magam ezen az egészen, és nem is érte meg. Elment és fogalmam sincs, hogy hová is ment.

Elengedi a pólómat - eddig úgy szorongatta, mintha ezzel kapaszkodott volna bele valami fura, megfoghatatlan dologba. Talán épp kettőnkbe, a házasságunkba. Most, hogy már tudja, nem zuhanunk le a szikláról - sem együtt, sem külön - talán érez némi szilárd talajt a lába alatt ahhoz, hogy megszakítsa velem a közvetlen fizikai kontaktust, bár ezt eddig sem én bántam, csak a gardróbom ezen darabja.
- Igen, persze - motyogom, hangerőm már meg sem közelíti az öt perccel ezelőtti ordítozás frekvenciáját. - Csak épp azt nem mondta senki, hogy a nehézségnek is vannak ám fokozatai, és néha nehezebb, mint gondoltuk, vagy képzeltük - vakargatom meg borostás képemet, ami úgy hangzik, mintha súrolókefével sikálná valaki a padlót. Azt mondja bízni fog bennem és a döntéseimben - hát majd elválik. Néhány napon belül kiderül, hogy tényleg így gondolja-e, vagy ez most csak az én megnyugtatásomra szolgál. Mindenesetre most nem nagyon van időnk a további megbeszélésre - összekapja a holmiját, és dolgozni siet, én pedig egyedül maradok a nagy házban - a saját nem éppen nyugtató gondolataimmal egyetemben.

Én sem lopom a napot, mászkálok egész nap. Az engedélyek birtokában végre kimegyek a használt autó-piacra, és láss csodát: nem kell átalakításokkal foglalatoskodnom, találok egy jó állapotú lakókocsit, ami korábban büféként avanzsált. Máris kifizetem, azzal a feltétellel, hogy csak néhány nappal később hozom el. A küszöbén állok végre annak, hogy a saját lábamra álljak! Ez legalább olyan fontos pillanat számomra, mint a házasságkötésünk Vegasban. Ez az álmom, ez az, amit szeretnék. Azt hiszem, most értem meg Les mit érez, amikor belép egy műhelybe, a szerszámok és alkatrészek közé.
Hamarabb hazaérek, mint ő, bár nem sokkal. Épphogy átöltözöm, és bekapcsolom a tévét, hogy elterüljek előtte, hallom ahogy nyílik az ajtó. A szívem a torkomban dobog: kíváncsi vagyok, vajon a reggeli fúria érkezik-e haza, vagy az feleség, akivel meg lehet beszélni dolgokat, és akinek nem az a célja, hogy folytassa a reggeli veszekedést.
Mikor azonban belép a nappaliba, kezében egy papírral, meglehetősen sápadtnak tűnik. Fogalmam sincs, mi az a lap a kezében, de a jelek szerint nem túl jó hírek lehetnek rajta.
- Mi az? - ráncolom össze a szemöldökömet, és felkelek, lehalkítva a tévét. Remélem nem a válási papírokat rakja majd elém, hogy töltsem ki...

Valami olyasmibe süppedtünk, ahonnan nem volt kiút csak egy, vagy a menekvés, ami a végére a halált hozza. Ha nem is ránk, de azt tuti, hogy összedöntötte volna, amit eddig építettünk.
Bólintok. Nem felelek, csak biccentek. Lassan elengedem, ujjaim és szorításom csökken, a pólója ismét mellkasához simul, ám a gyűrődések viszont jól láthatók maradnak.
-Igen, túl nehéz...-értek vele egyet, lehunyt szemmel hajtom le fejem, majd kinyitva szemem a gyűrűijeimre pillantok, amik egymás alatt díszítik gyűrűs ujjam. Emlékszem, milyen boldog voltam, amikor az elsőt ujjamra húzta, majd mit éreztem, mikor a második is mellé került.-Bár senki sem mondta, hogy könnyű lesz.-ismerem el hangosan is, de ahogy próbáltam mosolyogni, nem ment. Szavai választ várnak, és nagyot nyelek. Tudom mit akarok, tudom, hogy meg akarok benne bízni és meg is bíztam benne eddig is. Csakhogy elég a félelem szikrája ahhoz, hogy mindez porba hulljon és igazból feleslegessé váljon minden küzdelem.
-Meg fogok benned bízni. Mindig is bíztam benned.-rázom meg fejem, hajamba túrva és gyűrűmért nyúlok.-Ennek van értelme. Csak újra meg kell találnunk, mi az. A bizalom az alap és stabillá kell tennünk. Mindketten tudjuk, még ha ki nem is mondjuk, hogy ez volt az utolsó, nem lesz több.-nézek rá, majd az órára és nagyot sóhajtok.-El fogok késni, ne haragudj...-nyomok csókot arcára, óvatosan és tétovázva, de megteszem, s felkapom a földre dobott táskám.-Ígérem nem jövök későn.-azzal kilépek az ajtón, s próbálok nem a könnyeimmel küszködni, de nem megy. Kell a friss levegő és az is, hogy kicsit gondolkodjunk még mind a ketten, hogy mit is akarunk az élettől.

Az autókkal végzek, és alig, hogy elmúlik öt óra, haza is indulok. Mielőtt belépnék, azonban megpillantok egy félig a bejárat előtt lévő szőnyeg alá gyűrt borítékot. Címzett nincs, így körbe nézek, és mivel gondolataim meglehetősen nyugodtak, próbálok valami nyomot keresni. Egy ismerős szag csapja meg orrom, ahogy a papírt felemelem.
-Megjöttem.-nyomom le mégis a kilincset egy határozott mozdulattal, majd gondolkodás nélkül, félig az ajtóban állva kinyitom a levelet.
Nem mondanám, hogy felhőtlenül indult a viszonyunk, de hálás vagyok a sorsnak, hogy ha nem is egyből, de idővel megkaptalak tőle. A testvérem leszel mindig is és nem érdekel még az se, hogy csak féltestvérek vagyunk. Szeretlek, kicsit talán irigyellek is. Erős és független nőszemély vagy, ebből pedig sose adj fel semmit se. Sajnálom, hogy a múltkori hírre eleinte úgy reagáltam, de féltelek, hiszen pontosan tudom, hogy a férfiak miként képesek darabokra törni a szívet, vagy megváltozni. Remélem, hogy nem haragszol rám amiatt, de ha tehetném, akkor örökre védenélek, még akkor is, ha tudom, hogy nincs szükséged rá.
Elmegyek, magam mögött hagyom a várost, de egyelőre maradjon titok, hogy merre is. Nem akarlak veszélybe sodorni, de a lányom számára már nem biztonságos itt. Már nem csak a városban lévők között dúl a harc, hanem a családján belül és félek, hogy valamelyikük akár akaratlanul is ártan neki. Számomra ő a legfontosabb, emiatt kérlek ne hibáztass, de egy anyai szív már kicsit másabb, mint bármelyik szív. Szeretném, ha tudnád, hogy a falkám valószínűleg Faye Charpentiernek fog hűséget fogadni, mivel tudom, hogy mindig is jobb szeretted a szabadságot, a kötetlenséget, emiatt se téged kértelek rá. Ahogyan azt se szeretném, ha még te is belekeverednél ezekbe a hatalmi harcokba. Ha tehetném azt kérném, hogy válassz másik várost otthonodnak, de nem kérhetem és tudom nem fogod megtenni.
Sokszor fogok gondolni rád, olykor talán üzenni is, ahogyan remélni is, hogy hamarosan ismét a karjaimba zárhatlak majd. Sose felejts el kérlek és ne gyűlölj túlzottan, mert nem gyávaságból teszem, de sose tudnám magamnak megbocsájtani, ha valami baja esne Hope-nak. Azt teszem, amit szerintem tennem kell, hogy egyszer ő is boldog felnőtt lehessen.

Szeretlek,
testvéred
A levelet átfutva gyomrom gombóccá nő, s ha azt hinném, hogy ennél a mai reggelnél nem lehet rosszabb, nagyot nem is tévedhetek. Kezeim remegve teszem szám elé.
-Ne Hays, ne csináld...-egyszerre kezdem gyűlölni, hiányolni, szeretni és szerencsét kívánni neki. A testvérem volt, és ahogy jött, most pont úgy éreztem, hogy távozott is az életemből, szó nélkül. Egy levélben pontosabban... egy istenverte levélben...

Fél méterre állunk egymástól, de a távolság most minden eddiginél nagyobbnak tűnik. Sokszor veszekedtünk már, sokszor jutottunk el odáig, ahonnan talán már mások nem lettek volna képesek menteni a házasságukat, de még sosem táncoltunk ennyire a penge élén, mint ezekben a pillanatokban. Ez volt a végső pont: itt dőlt el, hogy megváltás lesz-e az osztályrészünk, vagy társtalan, értelmetlen, céltalan magány, ahogy eddig is. És a végeredmény most meglehetősen kétséges volt.
- Néha úgy érzem, nem a vérfarkaslét átka a legnagyobb, ami az életünkön ül, hanem a múlt átkai - jegyzem meg csendesen, és így is gondolom amit mondok. Mintha egy olyan fekete felleg ülne felettünk, amin csak néha szűrődik át a napsugár.
Hallom Les szavait, ezúttal is határozottan szólnak, de mégsem érzek feltétlen megkönnyebbülést. Magához ránt - hirtelen ér a mozdulat, nyekkenek is egyet a meglepetéstől - aztán állok előtte némán, és tűröm, hogy úgy markolássza a mellkasomon a pólót, mintha vizet akarna facsarni belőle.
- Én sem akarok menni - válaszolom. - Én komolyan gondoltam, amit akkor mondtam, amikor elvettelek. De néha nehéz ez az egész... túl nehéz - túrok a hajamba. Nem haragszom már rá annyira, de még mindig tudom, hogy nem fogom egyik percről a másikra túltenni magam ezen a veszekedésen - ez most tényleg nagyobb és fájóbb volt az eddigieknél. - Én csak azt akarom tudni, megbízol-e bennem, és az ítélőképességemben úgy, ahogy eddig nem. Mert ha nincs bizalom... akkor egyszerűen nincs semmi. Akkor semminek semmi értelme, Les.

Hallgatom, amit mond, szívem egyre hevesebben ver mellkasomban, s a közelsége épp annyira fáj, mint a távolság, ami köztünk van. A szakadék, mi mindig ott volt, de ha akadt pár deszka, próbáltuk áthidalni azt. Pontosan, ahogy mondta. Mindig ott volt köztünk, mellettünk, mögöttünk a múlt és a problémáink, vagy megtanulunk velük élni vagy sem, rajtunk áll. Én velük éltem, de el akartam őket engedni. Lassan vagy gyorsan mindegy volt. Csak nélkülük akartam élni, Chriest mellett.
-Az a vicce, hogy igen. Hogy, tényleg ismétli magát a múlt.-rázom meg a fejem keservesen. Ez a szerelem volt az életem, az elmúlt több, mint egy év, lassan kettő, pedig mindent megadott, amit az elmúlt húsz nem tudott. De az, hogy most ismét egy döntés előttem álltam, nem tetszett. Magam sodortam ebbe a helyzetbe, szinte kézen fogva és önként.
-Nem.-rázom meg fejem, elé lépve, eljutva addig, hogy megérintsem mellkasát.-Nem akarom, hogy elmenj. És nem akarom, hogy ennek vége legyen. Élni szeretnék, veled, melletted.-ezúttal már nem suttogok, határozottan mondom ki a szavakat, és bár próbálok gyenge lenni, belekapaszkodom a pólóba és magamhoz rántom.-Téged akarlak.-nézek mélyen szemébe.-Maradj. Felejteni akarok és élni, a jelenben.-próbálok biztos lenni magamban, átugrani a szakadékot, de egyelőre a szakadék felett lebegek, mintha megállt volna az idő, s azon gondolkodna, hogy átenged vagy hagyja, hogy a mélybe zuhanjak.

Amikor eljön az ideje, hogy végre ismét felém forduljon, és szemembe nézzen, nem leszek nyugodtabb, sőt. Mindig azt hittük mindketten, hogy könnyedén túl lehet lépni a régi sebeken, amik meghatároznak bennünket, de talán sosem fog egyikünk sem elfeledkezni a múltról. Küzdhetünk vele, ellene, de sajnos nem csak a lelkünkben él, hanem az elménkben is. Onnan pedig hogy ölhetné ki bármi is?
- Lehet - válaszolom végül kimérten, és csendesen. - Lehet, hogy ezek olyan rémek, amik halálunkig fognak kísérteni bennünket. Időszakosan el-elfeledhetjük, de mindig akkor fognak felbukkanni az árnyékból és ránk rontani, mikor már azt hihetjük, végleg rájuk zártuk az ajtót. Nem tudhatom, mert nem látom a jövőt. Nem mondhatom el, mi lesz majd évek múltán, és hogyan fogunk élni. De egyet tudok. Láttam Gwent, mi történt vele azok után, amit vele tettek. Bárhogy támogattam, bárhogy próbáltam segíteni, nem voltam képes, már ő maga nem volt képes átlépni a borzalmakon. És tudod, mi lett vele? Árnyék lett. Saját kísértete önmagának. Egy megtört, meghasonlott lélek. Talán jobb is, hogy szakítottunk, mert noha kegyetlenül hangzik, de ki kell mondanom: az én életem is beletört volna abba a szörnyűségbe, amivé ő maga vált. Szerettem őt, de választanom kellett az élet, és közte. Választottam. De ha rád nézek úgy érzem, hogy a sors ismétli önmagát, és én immár megint nem tudom mit tehetek, mert úgy érzem, minden kicsúszik a kezemből - rázom meg a fejem, mikor Les közelebb lép, de tartom vele a szemkontaktust. A hang, a rideg, kimért határozottság, ami abban csend viszont végigborzongatja a hátamat.
- Mondd ki nyíltan, mit is akarsz. Be akarod fejezni? Azt akarod, hogy menjek? - kérdezem, és már nem is próbálom meggyőzni őt. Neki kell kimondani a végső szót, de ha úgy dönt, én nem fogok könyörögni. Elfogadom a választását, bármi is legyen az.

Hátat fordítva neki kicsit könynebbnek tűnik. Bár égető tekintetét így is érzem hátamon. Mintha marná húsom és figyelmeztetne, hogy ha tovább sétálok ezen az úton, akár az ajtón is kisétálhatnék anélkül, hogy hátra néznék. De ha ezt akarnám, rég megtehettem volna. Nem akartam, és nem is akartam volna mindezt így folytatni, ahogy most álltunk. Olyan volt ez, mint egy csapda, amibe magam hajszoltam ismét. –Igen, emlékszem rá, hogy ezt mondtam.- bólintok, mikor végre képes vagyok szemébe nézni. Csakhogy képes vagyok-e állni a tekintetet, abban már nem voltam olyan biztos. Ennek több oka is volt. Például, hogy a saját tükörképemmel sem voltam jelenleg kibékülve, hát vele hogy lehetnék egy hullámhosszon.
-Nem akarom örökké dédelgetni ezt. És ez nem más szemében szálka, hanem a múltamban egy hülye, értelmetlen, idegesítő seb, ami valahogy nem akar elmúlni.-a hasonlat ki sem fejezhette azt, amit éreztem vagy gondoltam arról a bizonyos sebről.-Fogalmam sincs mit érzek. Nem akarom, hogy elmenj. Képtelen vagyok elengedni azt, ami az enyém lett melletted.-lépek ismét elé, az előbb megnövelt távolságot a felére csökkentve.-El akarom a múltat engedni, de mi van, ha ehhez olyasmi kell, amire te képtelen lennél? Ha azt kérném, hogy vedd el, ami a tied anélkül, hogy én bármit tehetnék ellene? Nem tudom kiölni magamból azt a képet, és bármennyire próbálkozom, nem tudok csak a jövőbe tekinteni. Túl akarok ezen lépni. A vitán is és a múlton is. De fogalmam sincs ehhez mi kellene, vagy ha tudom is, még attól is félek, hogy ilyesmire kérjelek.-állom tekintetét, arcomon hirtelen minden vonásom megkeményedik, és ha eddig nem is hihetett a kimondott szavamban, most olyan eltökéltséggel mondom, hogy azzal magamra is a frászt hozom.

Nagy levegőket véve igyekszem lecsillapodni, hogy ne mondjak, vagy tegyek olyat, amit én magam is megbánnék, és nem is bánom, hogy Les hátat fordít nekem, mert a jelek szerint nem csak nekem, neki is könnyebb így.
Összevont szemöldökkel hallgatom a szavait, és meg is értem őket, de jelen pillanatban úgy belém van csontosodba a megbántottság, hogy csak nagyon nehezen tudok csiszolni magamba némi megértést.
- Emlékszel, mikor elmeséltem neked az életem? - kérdezek vissza, de hangom már tompábban csend - legalábbis nem ordítozok már. A jelen esetben úgy hiszem már ez is jókora haladás. - Emlékszel, mit mondtál nekem, mikor elmondtam, milyen bélyeget ütött rajtam az eddigi sorsom? Akkor azt mondtad, hogy nem nézhetek mindig vissza a múltba, mert vissza fog tartani a jelentől, és a jövőtől. Nehezen értettem meg, és nehezen is ment változtatnom a rosszon, de sikerült. Most akkor én mondom neked ugyanezt. Miért akarod örökké dédelgetni és ápolni az akkori sérelmeidet? - rázom meg a fejem értetlenül. - Vagy ez amolyan a "más szemében a szálkát, sajátodban a gerendát sem" dolog? - morgom. - Kisétálhatnék, és hagyhatnám az egészet. Könnyebb lenne. Egy ideig legalábbis. Aztán jönne a hiány, ami betöltené az életemet. Eleget szenvedtünk már mindketten ahhoz, hogy ne okozzunk se magunknak, se a másikunknak újabb gyötrelmeket. És egyébként is, azzal, hogy letudtam, és hátam mögött tudtam a múltat, változtam is. Ma már nem futok el a problémák elől. És egyébként is, megfogadtam neked valamit Vegasban. A fele a jónak a mi jön, a fele a rossznak, ami lesz. A fele. Ezért vagy a feleségem. Neked kell eldöntened, ezen a mostanin túl tudunk-e emelkedni. Ha úgy érzed nem, megértem, és elmegyek.

A legnagyobb problémám az volt, hogy valaki birtokolta a szívem, mindenem és féltem lépni. Fogalmam sincs miért volt előttem ez a gát. A múltam azon része miatt, mikor kihasznált a nevelőapám? Lehet. Mert akkor megöltem őt, s még ha nem is tudatosan végiggondolva, de sorra véve a dolgokat, minden azóta fordult fel fenekestül az életemben. Egyszerre lettem kitaszított, vesztettem el az otthonom, a lehetőséget, hogy olyan életem legyen, mint másnak. A tisztaságom, már ha ezt lehetett annak nevezni. Ugyanakkor a magabiztosságomból is jócskán lejeb ment. Tudat alatt talán ezekkel tisztában voltam, de hangosan vagy egyáltalán bárhogy beismerni mindezt... na, azt már nem. Attól féltem összetörök, és végül is, harmadszorra esek ebbe a gödörbe, minden próbálkozásom ellenére is. Először attól féltem, hogy mi lesz, ha egy fedél alatt kell vele laknom, ha azt mondja szeret és nem tudom ugyan ezt ilyen magabiztossággal kimondani. Aztán a lánykérés örömében már féltem hozzá menni. A lakásvásárlás jó ötletnek tűnt, kiszakadni a régi környezetből. De nem változott semmi. Eldöntöttem, hogy belevágok valamibe, amire ő is rábólintott. Az a mosoly, amit akkor láttam arcán...
Megrázom fejem és lehunyom szemeim, hátat fordítok neki, mintha így könnyebb lenne.
-Emlékszel arra, mikor azt mondtad, attól tartasz, ha valaki olyat tesz velem, mint amit Gwen már átélt, semmi nem lenne ugyan olyan?-nem várok válaszára, folytatom-Mi van, ha az, ami égen velem történt, már eleve gátat vert mindenbe? Ha nem tudok változtatni ezen, és mindig valamitől fogok félni? Ha nem attól, hogy mi lesz, ha bizonytalanba kezdünk, hanem attól, hogy rossz anya leszek, vagy attól, hogy nem tudok életben tartani egy gyereket?-nézek rá ismét.-Sétálj ki az ajtón, mert ez az, amit nem tudok egyedül én legyőzni. Akkor, mikor a karjaid körém fonod, és azt mondod, hogy szeretsz, megy. Akkor képes vagyok félelem nélkül élni. De...-vonok vállat.-Szeretnék álmodni. Komolyan. Nem egyedül, hanem veled. De ha egyszer valaki elhiteti veled, hogy nincs semmid, hogy senki vagy és ezt tényleg el is hiszed... Eddig nem ismertem volna ezt be, még magamnak sem, nem, hogy neked.-vonok vállat, mintha tényleg ennyire könnyű lenne az egész. Pedig nem volt az.-Nem akarok így élni. De valahogy mindig ide lyukadunk ki és fogalmam sincs ezen mi segíthetne.-dőlök a falnak, szinte észre sem véve, hogy eddig hátráltam. Csakhogy remegtek a lábaim és izzó tekintetét lassan már nem tudtam állni.-Tudom mit akarok, csak ígérni nem szeretnék...bármennyire szeretlek. Nem láncolhatlak ide, ebbe az életbe, a démonjaim közé, akik mindig ott lesznek köztünk.-nem nézek szemébe, mert tudom annak mi lenne a vége. A torkom maró érzés egyszerre megjelenne szememben, amiben a félelem már így is ott csillog.-Sajnálom, és bár kérném, hogy bocsáss meg...Ha szeretnél, menj, nincs jogom eléd állni és megakadályozni.-rázom meg fejem, s mivel a fal mellett állok, ha valóban menni szeretne, elengedem. Mert nem volt jogom magammal rántani abba az érzésbe, ami mindig ott jött mögöttem, néha pedig halálra rémítve visszahúzott jó pár lépésnyit.

Talán kezdem megszokni a boszorkányerőt, vagy talán jelenleg a felháborodásom és sértettségem nagyobb annál, hogy felvegyem ezt az "apróságot": mindenesetre meg sem rezzenek, mikor egy váza nemes egyszerűséggel atomjaira robban szét. Még akkor sem hátrálok egy lépést sem, sőt, még a nyakam se húzom a vállaim közé, mikor Les megáll előttem szinte már tajtékozva. Úgy állok vele szemben, mint egy kőszobor - szinte rendíthetetlenül.
- Az ordítozás persze azonnal rendbe hoz majd mindent - jegyzem meg. - Nem vagyok a kutyád, hogy üvöltözz velem, úgyhogy jó lenne, ha tompítanál a hangerőn, mert én még nem emeltem kezet rád soha, de ezt nem vagyok hajlandó eltűrni még tőled sem! - sziszegem, ujjammal belemutatva Les arcába. - Tehát ha egészen jól értem, akkor te a jövőbe akarsz mutatni, azért viselkedsz úgy, hogy lenyesed a szárnyaimat, amelyekkel repülhetnék. Ha elkocsmázni akarnám a pénzt, vagy eljátszani, azt mondanám, igazad van, mert hülyeségre pazarolnám. De én is jövőért küzdök! - kiáltok fel, és a mellkasomra csapok. - Vagy az nem számít? De tudod mit, kössünk alkut! Feladom az álmomat, hagyom a büfé puszta gondolatát is a fenébe. De akkor holnap te szépen leszámolsz a munkahelyedről. Keresünk neked egy olyan helyet, amit utálsz, szépen bedugunk majd oda, aztán ha fanyalogni kezdenél, vagy ott akarnád hagyni a céget, majd mindig csapok egy szép kis balhét, hogy te nem gondolsz a jövőre. Nos, hogy tetszik az ötlet? - kérdezem már én is jócskán felpaprikázódva. Látom, hogy felemelné a kezét, hogy az arcomhoz érjen, de időben meggondolja magát - bár én is besegítek azzal, hogy elhúzom a fejem a közeléből. Most aztán piszkosul nem vágyom az érintésére, az fix. - Van egy álmom, igen. Végre, életemben először vannak álmaim, és céljaim. Küzdök érte, és próbálkozom. Neked még sosem volt olyan érzésed, ami a lelkedbe égett, valami mély bizonyosság, hogy tudod, hogy amit akarsz, sikerülni fog? Mert ami engem illet, én most ezt érzem, mindennél jobban! Ezen mi úgysem fogunk túllépni, igaz? - kérdezem aztán már csendesebben. - A félelmeken, amik ezúttal benned élnek. Féltél kapcsolatba kezdeni velem, aztán hozzám jönni. Most félsz attól, amit elterveztem. Tényleg így akarsz élni? Mindig parázva azon, hogy jaj, mi lesz? Tudom, hogy szükségünk van biztos pontra az életben, de nem így! Nem attól rettegve, néha rémképekkel ijesztgetve magunkat, hogy mi lesz majd, ha....? Ha te így akarsz élni, tedd. De akkor nélkülem, mert én ebben nem leszek a társad.

Ahogy belőlem, úgy belőle is előtörnek a szavak, s minden figyelmem rá szegezve hallgatom. Lassan ökölbe szorulnak kezeim és mikor befejezi a mondandóját, az egyik üvegváza a szekrénysor egyik polcán anélkül törik ripityára, hogy bárki hozzá érne vagy a közelébe kerülne.
-Felfogni?-kérdezek vissza, de ahogy felmegy bennem a pumpa, inkább lassan üvöltök, mint beszélek.-Lehet, hogy tényleg ki kellett volna mondanom, de sosem akartam ezt mondani neked. Te egyféleképp látod a dolgot, én máshogy. Támogassalak? Miben? A bizonytalanban? Oké, hogy ezt szeretnéd mindennél jobban és akár hiszed akár sem, jót akarok neked. De az, hogy se végiggondolni, se megfontolni nem vagy hajlandó a dolgot és űzöl egy álmot, aminek fogalmad sincs milyen vége lesz... Az, hogy a magad ura lehetsz, hogy nem áll feletted senki lehet, hogy most jó. De mi lesz akkor, ha valami nem a terveid szerint sül el? Beleölni egy halom pénzt, időt, energiát, munkát... ha ebben nem látod a kockázatot, én kérek elnézést érte, hogy nem vagyok olyan, mint az elején. Hogy próbálok a jövőbe gondolkodni, biztos dolgokat teremteni.-állok meg előtte, mély levegőt véve, és lehunyt szemmel fújom ki a levegőt.-Komolyan nem azt akarom ezt. Hogy elmenj. Szeretlek, de az, hogy semmi nem beszélünk meg normálisan, épp oda vezet, ahová szerintem egyikünk sem akar jutni. Melletted állok, de én nem tudok úgy gondolkodni, ahogy te. Belátom, nem fejeztem ki magam a megfelelően. Elbeszélünk a másik mellett. Téged az bánt, hogy nem éreztettem veled, hogy támogatlak. Engem az, hogy meg sem próbáltál őszinte lenni velem, meggyőzni, hogy ez biztos jó ötlet.-rázom meg fejem szemébe nézve. Felemelem a kezem, végigsimítanék arcán, de vissza is húzom, mert nem tűnik ez most túl jó ötletnek.-Sajnálom, hogy ez így alakult, nem akartam, hogy ezt érezd, mert nincs rá okod. Mindig melletted voltam, de... Amikor gyerekről beszéltünk, meg közös jövőről, aztán jött ez az egész... bepánikoltam. Komolyan.-kezem mellkasára fektetem, szíve fölé. -Szeretlek és ez sosem fog elmúlni, de rettegek, hogy valami rosszul sül el, hogy valami történik veled, velem, velünk, az ismeretlen jövőtől, szinte mindentől, aminek következménye lehet.-és ez volt a lényeg részemről. A félelem. Ahogy a házasságtól is, most ismét egy lépcsőtől kezdtem félni, amit akartam, de a helyzetben nem láttam a fényt, hiába kerestem.-Neked ez fontos és kiállsz érte, értem, és próbállak támogatni benne. De úgy, hogy attól tartok közben, hogy mi lesz, ha pofára esel és nem tudlak összevakarni, kevésbé vonz a helyzet, mint téged.-engedem el, hátrálva egy lépést.

- Örülök, hogy velem ellentétben te legalább végezheted az álommunkádat - jegyzem meg kissé csípősen, aztán monológját hallva egyre jobban vonom össze a szemöldökömet. Egyszerűen nem, és nem hiszem el az egészet. Eddig is tudtam, hogy iszonyatosan, elmondhatatlanul makacs, de azt álmomban sem gondoltam, hogy tényleg ennyire nem képes felfogni, hogy mi az, ami nekem mindennél rosszabbul esik.
- Tudod mit? - kérdezem, és hirtelen leengedek, mint egy gumilabda - teljesen lemondok róla, hogy megláthassa a dolgokat az én szemszögemből is. - Nem is értem, miért próbálok magyarázkodni. Mindig is ezt a kört futjuk újra és újra, ugye? Szereted, ha a dolgok mindig a te szád íze szerint mennek. Valahogy lassan már alá-fölérendelt viszonyban vagyunk, mintha nem is egyelő felek lennénk. Ha nem úgy történik valami, ahogy azt te tervezted, jön a makacskodás, meg a balhék, és meg se próbálod megérteni, hogy én magam mit szeretnék, vagy mi mellett állok ki. Nem vagyok szellemi fogyatékos, pontosan tudom, hogy jelenleg nincs munkám. Ha úgy tetszik, egy senki vagyok, akit a felesége tart el - nevetek fel keserűen. - Nyilván egy ilyen alaknak nem lehetnek álmai, jogai meg végképp nem. Képes lettem volna feláldozni valamit, ami fontos nekem, hogy később lehessen belőle több is. Hogy valamit elérjek, vagy alkossak egy jóval nagyobb dolgot egy tárgynál: egy lehetséges jövőt. És tényleg semmi másra nem vágytam, csak hogy támogass a céljaimban, hogy állj mellettem úgy, mint egy feleségnek kell, és nem azt, hogy egy jókora lendülettel kirúgd a lábamat alólam. Tulajdonképp azt is mondhattad volna, hogy "add fel Chriest, mert úgysem lesz belőled soha senki meg semmi" - macskakörmözök a levegőbe. - És ha te ezt tényleg képtelen vagy felfogni, akkor igazad van. Tényleg nem akarok egy levegőt szívni veled, inkább kiköltözöm a lakóautóba. Szóval döntsd el, mi fontosabb neked. Mi ketten, vagy önmagad.

A kanapé kényelmét élvezve reggelre derékfájással kelek, egy kiadós alvás pedig szóba se kerülhetett, mikor egész éjszaka a plafont bámultam, és vártam a hajnalt, hogy visszaváltozzon. El-el merengtem a múlton, de az, hogy bármi érdemlegeset megfogalmazzak magamban, nem ment. Nem voltam hajlandó olyasmiért bocsánatot kérni, ami nem tettem, és az sem érdekelt, hogy milyen véleményen van most rólam. Egyszerűen nem voltam hajlandó most tartani a hátam, és igen, voltam annyira makacs, hogy a saját igazam helyezzem előtérbe.
A csontok ropogására eszmélek, majd a felém irányuló hangra, de próbálok nem erre figyelni. Lassan felülök, hajamba túrva fordulok felé.
-Remek estém volt. Legalább sikerélményem volt egy halálra ítélt motor kapcsán.-nem érdekelt volna a vitatkozás ténye, de a levegő cseppet sem változott meg körülöttünk.
-Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert elmondtam a véleményem. Tudom, hogy mi lesz most, összepakolod a cuccod és a lakókocsiba költözöl. Legyen, nem foglak megállítani.-emelem magam elé kezeim.-Nekem nemsokára mennem kell dolgozni. Gondolom mire hazajövök, nem leszel itt. Fáj igen, szeretlek, ez sem változott. De nem tartom tovább a hátam mindenért. Nem tudjuk megbeszélni a problémáink? Akkor minek vagyunk még itt, így? Akkor minek vannak a tervek. Tudni kell bocsánatot kérni, és hidd el megfordult a fejemben, de azzal még semmi nem fog megoldódni. Sem a te sértettséged, sem az én makacsságom. Ha azt gondolod, amit mondtál, hogy nem látok túl a saját akaratomnál, akkor mond el mit akarsz milyen legyek? Megértő és olyan, aki hagyja, hogy esztelenül hülyeségeket csinálj, mert megfontolni a jövő szempontjából valamit túl nehéz közösen? Hidd csak, hogy a saját örömödtől akartalak elszakítani és ne lásd az én szememmel. Én voltam a kereső, és bár nem élünk szűkösen, én nem vagyok hajlandó gyereket szülni egy bizonytalan jövőbe. Még akkor se, ha az tenne a legboldogabbá, hogy tudom, jó apja lennél. Nekem ez így nem megy. Ennyi.-nézek rá, arcom nem kétségbeesett, inkább kicsit reményvesztett és a merő tehetetlenséget sugározza, ugyanakkor tökéletesen kimutatja azt a nőt is, akivé tett. Határozottan kiálltam, de magamért. S ha azt hiszi, hogy nem fájt az, ami most köztünk volt, hagytam volna ebben a hitében. Pedig úgy éreztem, a csontomig hatol a fájdalom, de én mégsem akartam olyasmiért fejet hajtani, amivel nem értettem egyet.-Sajnálom, ami történt, hogy azt hiszed, nem számít, hogy te mit szeretnél. Pedig számít. De nekem az is számít, amit elterveztünk, és abban ilyen meredek döntéseknek nincs helye. Pláne úgy, hogy mindent a hátam mögött tervelsz ki, mert meg sem próbálsz szavakkal meggyőzni.-lépek mellé és lábujj hegyre állva csókot nyomok arcára.-Tégy, ahogy jónak látod, nem állok az utadba.-úgy érzem, hogy a gyűrűm a kezébe kell adnom, mégis képtelen vagyok lehúzni azt az ujjamról. Inkább a táskámért nyúlok, hogy elindulhassak dolgozni, minden nyúzott vonásommal együtt.

Komolyan mondom, csodálkozom néha saját magamon, hogy lehetek felnőtt férfi létemre ennyire naiv még a mai napig is. Mégis, mit képzeltem? Hogy majd lehajol hozzám, a bundámba túr, és elgügyögi, hogy ő volt a hibás, és hogy igazam van, és persze a saját szokásos makacsságával cseszte szét megint a dolgokat? Cöhhh...
Lerázni persze nem tudom, elterül a kanapén, míg én továbbra is következetesen a szőnyegen foglalok helyet. Egész éjjel félálomban forgolódom, néha morranok is egyet-egyet, csak amolyan miheztartás végett. Aztán eljön a hajnal, és - végre valahára - némi kínlódás után sikerül talpra állnom, ezúttal már két lábon, és láss csodát, visszakapom a szólás roppant nemes, és emberekre jellemző képességét is.
- Remélem a te estéd jobban telt, mint az enyém - morgom dühösen, miközben komótosan magamra húzgálom a ruháimat. A nappaliban eltöltött éjszaka roppant nagy előnye: nem kell zuhanyoznom, mert nem nézek ki úgy a vadonban töltött éj után, mintha nem farkas, hanem legalábbis vaddisznó lennék. - Nyilván abban ne is reménykedjek, hogy valami elmélkedésfélével töltötted a felesleges óráidat, és nyilván eszed ágában sem volt magadba nézni, hogy egy tetteddel meg néhány szavaddal mit sikerült lerombolnod... már megint - vetek felé egy fagyos pillantást, aztán megállok, karba font kézzel, és nekidőlök a falnak. Adok neki még néhány percet, mielőtt összeszedném a hálóban a cuccaimat, és kiköltöznék a lakókocsiba.

Nem fogom magam vissza. Most nem hátrálok ki és ha emberi alakban lesz sem fogok. Nem kérek bocsánatot, kizárt, hogy ő kérne. Akkor ez lenne a vég? Ennyi? Felemelkedik és rám vicsorog. Kihúzom maga, ökölbe szorult kezekkel állok, nem mozdulok, majd ahogy odébb sétál a harcias fogvillantás után, összeszorított ajkakkal lépek vissza a kanapéhoz, és úgy vágom ujjaim az anyagba, hogy attól tartok, egyszerűen elporhad ujjaim között a könnyű matrac.
-Remek...-mormogom, és végignyúlok a kanapén, fejem alá gyűrve egyik kezem és lekapcsolom a villanyokat. Nem alszom, egész éjszaka csak mozdulatlanul bámulom a fehér falat. Hajnalban a csontok ropogását hallom, de nem modulok. A gyomrom összeszorul és érzem, ahogy a fájdalom még úgy is átjár, hogy nem érzek semmit belőle. Sosem értettem a természet miért tette ezt velünk. De ezen gondolkodni pont nem most volt a legalkalmasabb. Felülök, de továbbra sem mozdulok. Ruhái előttem hevernek, én pedig csak úgy érzem magam, mint az egyik össze gyűrött zokni, aki a párját keresi. A pár megvan, és nem is ezzel vannak a gondok. Hanem úgy körülbelül minden mással. Továbbra sem mozdulok, felé nézek, de ennyi.

Hallgatom a szavait - noha válaszolni nem tudok, felfogni azért képes vagyok őket. Lehunyom a szemem, és próbálok türelemért fohászkodni, mert esküszöm, ilyen dühöt még talán sosem éreztem, mint amit most belém vert. Lehet, hogy jobb lett volna ma éjjel nem a lakásban maradni, hanem elmenni valahová az erdőbe, és... a fene tudja, talán vissza se jönni addig, míg egy kicsit el nem gondolkodik! Valamelyik falka nyilván befogadott volna... még talán sosem éreztem olyan vágyódást egy család, egy IGAZI, VÉR SZERINTI CSALÁD, meg egy falka védelmező és óvó léte iránt, mint most, ebben a pillanatban. Hát persze, hogy már megint Les van felháborodva, és már megint ő a mártír ebben a nem épp dicsőséges történetben.
Próbálom kizárni a szavait, meg a hangját, de nem nagyon sikerül, amikor úgy kerepel mellettem, mint egy géppuska. Direkt hergelni akar? Ha igen, akkor sikerrel járt.
Felemelkedem, rávillantom fogaimat - nem akarom megtámadni, csak jelzem, hogy itt és most állítsa le magát, de sürgősen - majd megfordulok, és két hátsó lábammal kaparok egyet, mint mikor a kutyák a földet kaparják. Kb ennyi a véleményem, amit most képes vagyok kinyilvánítani. Remélem gyorsan jön a hajnal, mert abban biztos lehet, hogy ha eddig nem ordítottam még vele kontrollomat vesztve, hát akkor most megkaphatja. Abban per pillanat elég biztos vagyok, hogy nemhogy a hálószobából, de a lakásból is ki fogok költözni - a lakóautó remek erre a célra. De ha eladtam volna már, inkább a parkban aludnék egy padon, mint abban a csodálatos légkörben, ahol még a pokol is befagyna.

Leguggolok, felé nyúlok, de elhúzza fejét és odébb araszol. Nem hibáztatom, de nem is mondok már mást. Nem kérek bocsánatot, és ha így is tennék, biztos, hogy nem most tenném. Leülök hát a kanapéra, figyelem, ahogy odébb araszol, és lekuporodik, nagyot sóhajtva dőlök a párnára és úgy figyelem. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, és ahogy ő, úgy én is változtam. De nem értettem miért hiszi azt, hogy neki nem akarok jót.
-Oké, tudod mit, én vagyok a hibás!-kezdek neki hevesen.-Önző vagyok és csak az érdekel, hogy nekem jó legyen!-sziszegem a szavakat, még akkor is, ha nem most a legjobb feldühíteni, de nem különösebben érdekel.-De én legalább nem kergetek hiú álmokat egy városban, ahol a halálon kívül semmi sem biztos! a lakókocsi a tied, felőlem bontóba is adhatod, nem érdekelne. De az, hogy a terveid szerint meg se próbáljuk megbeszélni... nem, én önző vagyok és uralkodom feletted, de az egy percre se fordult meg a fejedben, hogy a feleséged háta mögött ne csinálj hülyeségeket? Mert ehhez nekem marhára nincs türelmem. Minek élünk itt, együtt, ha mindketten tudjuk, hogy úgy sem enged a másik?-dőlnek belőlem a szavak, felállok és elé lépek.-Amikor nekem papolsz arról, hogy legyünk őszinték és ugyan erre képtelen vagy, és akkor még én vagyok a hibás, mert elvárom, hogy elmond, mire készülsz? Hidd el, hogy alárendelt vagy, ezt úgy is nagyon jól tudod eljátszani.-nézek le rá, szó szerint szembe nézni az esetleges haragjával, hogy farkasként a falhoz szorít, de nem érdekel. Így legalább elmondhatom mindazt, amit gondolok, és jelenleg hidegen hagy, hogy az erőm még csak nem is tudnám ellene használni, s megvédeni magam is igen kis eséllyel tudnám. Szemem sötéten izzik, ahogy várom, hogy tegyen valamit, bármit.

Nem nézem az órát, de már sötét van, és átestem az átváltozáson, mikor nyílik az ajtó, és belép Les. Szinte azonnal rálátása nyílik szerény személyemre, ahogy szinte puha szőnyegként fekszem, összegömbölyödve a kanapé előtti szőnyegen, és tétován lép felém egyet. Nem tudom tőle megkérdezni, hol és merre járt, és ahogy jelenleg állunk egymással, alighanem emberként sem tenném meg, nem még így. Ki tudja, talán elment a kollégáival egy sörözőbe, ahol jó alaposan kipanaszkodta magát, mekkora bunkó és fafejű alakhoz ment hozzá... minden lehetséges.
Nem emelem meg a fejem, de pillantásommal követem, ahogy közelebb ér hozzám, és csak rá villantom sárgán égő szemeimet. Békejobb? Na nem babám, ahhoz jelenleg kissé többre lesz szükség. Úgy tűnik, még mindig nem nagyon érti meg, hogy ez nem egyszerű összeveszés volt, mint amin átestünk már néhányszor. Annyit bizonyítottam már, mióta összekerültünk! Változtam, csakis kizárólag érte. Vagyis, kettőnkért... úgy hittem, ha már férj és feleség vagyunk, bízik bennem, meg az ítélőképességemben. Tudom, hogy egy rakás sz*r dolgot teszek, meg sok mindent elszúrok, de valami belső érzéktől vezérelve tudom, hogy igazam van. A saját utam akarom járni, az álmaimat követni, ahogy ő tette. Viszont azzal, ahogy ő viselkedett velem, és amikor a fejemhez vágott, nemes egyszerűséggel úgy érzem, hogy elvette tőlem ezt a jogot, mintha csak neki lenne kiváltsága az álommunka. Egyszerűen egyenrangú felekből alárendeltté degradált, és EZ AZ, ami mindennél rosszabbul esik. Szóval ha békejobbal akar jönni, akkor először bizonyítsa, hogy képes bízni bennem. Majd a többi jöhet utána.
Mindezeket jelenleg persze nem tudom szavakba önteni, így hát megelégszem annyival, hogy mikor kinyújtja felém a kezét arrébb húzódom, és tőle két lépésre újra összegömbölyödöm, mintha csak azt mondanám, hagyjon békén.

Úgy éreztem magam, mint akin úthengerek haladtak át, és ezen nem sokat segít a rengeteg felhalmozódó munka. Motorok jönnek-mennek, egyiket a másik után szerelem, telik az idő. Egész sötét lesz, mire elindulok. Nem voltam egyedül, a többiek viszont egy ócskavasnak kikiáltott régi autót pofozgattak, mintegy hobbi szinten. A cél az előtte-utána dolog volt, de valószínű mindenki látta, hogy nem vagyok jó kedvembe, így hagytak a saját munkámban elmerülni.
Felpillantva az égre a Hold kerek tányéra kíséri utam, minden csontom fáj, de nem engedek a kísértésnek. Semmi kedvem belépni a lakásba és egyedül végigücsörögni az éjszakát, s ahogy belépek, nem is nagyon lesz esélyem ilyesmire. Nagyot nyelek, ahogy a fehér szőnyegen elterülő farkast meglátom, és még szerencse, hogy az ajtó bezáródik mögöttem. Lépek egyet hátra, nagyot nyelek és csupán a kislámpákat kapcsolom fel, de azokat is a boszi erőt kihasználva, s nem tudván, hogy ez a pillanatnyi rémület műve vagy a lábam kisujját akarom megmenteni a kanapé szélével való találkozástól.
-Szia!-szólalok végül meg, de bármennyire akarok határozottnak tűnni, nem túlzottan sikerül ezt a hatást elérnem. Közelebb lépek, cipőm időközben elhagyva az előszobában lévő szőnyegen, és táskám óvatosan lerakom a kanapéra, mikor elé érek.-Hát ez is egy módja annak, hogy elkerüljük a vitákat...-dünnyögöm magamnak, majd nagyot sóhajtva próbálok egy megfontolt, mégis óvatos lépést tenni felé, s leguggolni elé, s felé nyújtani kezem.-A másik békejobbját nem illik leharapni, szóval örülnék, ha nem lennék vacsora...-nézek szemébe, és próbálok ezen nem elmosolyodni. Nem sikerül.