Nem tartottam attól, hogy megölne. Ő nem. Furcsa, talán ezzel egyedül volt a világon, mégis épp olyan nyugalmasan éreztem magam itt, mint ott, ahol nem nézik jó szemmel, ha csak úgy besétál az ember, feldobja a lábát a nappaliban lévő asztalra, és az italát kortyolgatja. Rá nem gyújtottam, ennyivel megtiszteltem. Még. Nem volt rá okom haragudni, tulajdonképpen az egyik legjobb tanítványom volt, függetlenül attól, hogy a sötétség mélyen élt benne, egész könnyen tudtam feléleszteni a lángot és megmutatni neki a valódi világot, hogy mit vihet véghez, mire lehet képes. És most itt voltunk, megint. Nem jövök senkihez csak úgy csettintésre, ezért reméltem, hogy kellően megtisztelve érzi magát jelenlétem miatt.
-Tudom, hogy nem vagy az. Nekem köszönhetően nem vagy az.-intek magamra színpadiasan, és ártatlan arcot vágva, de nyilvánvaló igazság volt, mely az egóm kifejezetten simogatta. Bár a gyümölcsöző kapcsolatnak minden ketten haszonélvezői voltunk, ha úgy vesszük, tehát nem nagyon lehetett ellenvetése semmi ellen, vagy nem szólhatta le az ismert stílusom. Épp úgy nem hazudtoltam meg magam, ahogy ő sem. Ez volt a szép, kiegyensúlyozott helyzet alapja. Kérdésére pont ennek fényében lazán vállat vonok, és megropogtatom nyakam.-Mond meg te, hogy van-e okom ilyesmire.-oldalra billentett fejjel mérem végig, és arcomra féloldalas mosoly siklik.-Ha a válasz igen, akkor nyilvánvaló, ha nem, nos, akkor még mindig az én pillangóm vagy.-ejtek el szenvtelen megjegyzést, és rákacsintok, míg mosolyom kiszélesedik. Kettőnk közül inkább ő volt a karót nyelő típus, aki mindent olyan véresen komolyan vesz, hogy szinte elfelejt élni. Ebből megpróbáltam kinevelni, egyenlőre a jelek szerint sikertelenül. A gondolattól megrándul ajkam sarka, majd figyelmem ismét neki szentelem, karjaim lezseren széttárva a fotel háttámlájának tetején, lábam az asztalkán pihentetem. Otthonosan. Láttam rajta, hogy valami zavarja, de nem tettem szóvá, még. Egyenlőre a formaságok, csak a szokásos. Gondolom nem teadélutánra jöttem, vagy azért, hogy együtt babázzunk.
-Kár, nagy kár. Nem, nem ugrok füttyszóra, pláne nem a tiedre, már ne vedd sértésnek aranyom. Sőt, már épp felajánlottam volna a szolgálataim.-nem érdekel, hogy érdekli-e a véleményem, ahogy az sem, hogy milyen viszonyban van vagy volt az anyjával. Amit ő nem tett volna meg, nem jelenti, hogy én sem, ezt pedig tisztázni akartam, így a legelején. De ha az anyja volt a szerinte kegyetlen nő, akkor már értem, hogy honnan jött a családi vonás. A gondolattól ismét elmosolyodom, pedig szavai cseppet sem adnak mulatozásra okot, mégis, néha jobb szeretek gondolataim között élni, mintsem, hogy nélkülük tegyem, ahogy manapság sokak szerint divat.-Ahha... hát...-csapom össze tenyerem, és dőlök előre, lábaim lekapva az asztalról.-Sok sikert.-hagyom ennyiben és úgy teszek, mint aki épp felállni készül és elmenni. Tudja, hogy utálom, ha csak morzsákat dobnak elém, ha célozgatnak. A szavak és tettek embere voltam, nem a rébuszoké, ahhoz igazán kereshetne már valaki mást.-Ha nem pazarolnád a saját erőd, és átadnád másnak a piszkos munkát, esetleg fizetnél valakinek...tudod, esetleg több hasznod lenne.-szeretek határokat feszegetni, ezzel ő is tökéletesen tisztában van, hát nem hiszem, hogy magára venné, de esetleg adok egy elgondolkodtató feladványt számára. Talán, ha néha az egyszerűbb utat választaná, nem magát gyilkolná meg először, hanem mondjuk az anyját, miután a nyomára bukkant. S sejtem, hogy mihez kellek én, de azt úgy sem kapja meg, csak úgy kérésre.

Meglehet, jómagam nem voltam az önzetlenség mintaképe, de ő sem. Talán pont a szabad szellem, a vadság, a kissé akaratos viselkedésmód volt az, ami megfogott benne, ami ösztönzött arra, hogy, mint mentorált, egyfajta barát kezeljem. Igaz míg ő nyitott könyv lehetett nekem, addig én megmaradtam a magam három lépés távolságában, s nem sokat beszéltem arról, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Bár de. Ezt példának okáért pontosan tudta, ám életem minden apró mozzanatáról nem állt módomban beszámolni sem neki, sem másoknak. Megjegyzését igaz magamra akkor sem venném, ha rosszalló szándék lenne mögötte, hisz, ha szabad kicsit nagyképűnek lennem: ki ő, hogy ugráltasson? Kézcsók, amit az utókor aligha ismerhet majd levetem magam a fotelbe, és a kis érkezési vitánk, vagy inkább eszmecserénk figyelembevétele nélkül kezdek csevegésbe vele.
A bor zamatos, édes, olyan, amilyen egy ilyen beszélgetés mellé talán nem elhanyagolható kísérő. Ellenben modorosságom elmúlik, és úgy vágom magam kényelmes ülő helyzetbe, mintha csak otthon lennék, vagy legalábbis a helységben, amit manapság nappalinak hívnak és a hotelszobám közepén van. Kisebb fényűzés ide vagy oda, az ő rezidenciája sem volt éppen egy lepukkant város széli nyomortanya, sőt. Igaz ő maga is finom ízlésű nő volt, ez a minimum elvárásom volt tőle.
-Kérlek...-nevetem el magam harsányan, és tekintetem törékeny, megtévesztő alakjára emelem.-Ez a mondat...-ízlelgetem kissé, keresgélem a szavakat-Ez olyan lenne, mintha arról akarnál meggyőzni, hogy ártatlan pillangó vagy.-élek végül inkább egy hasonlattal, első gondolatom megvétózva, jobbnak látom ezt a megoldást tálalni. Persze nem hiszek benne, hogy zokon venné azt, de nincs kedvem kockáztatni ma. Egyszerűen érdekel az oka, hogy miért hívott. Hisz, ahogy ő maga is mondta, égető hiányról kettőnk között aligha volt szó. Sokkal inkább nyomós okoknak, és ő részéről eséllyel némi segítségkérésnek tudnám be ezt inkább. De nem siette el orromra kötni mindezen okokat, ahogy megtanulta, minden a maga idejében.
-Nem tudhatod, hogy célom nem éppen az volt-e, hogy ítélőképességed fakulását felmérjem.-féloldalas mosolyom tanári képességeim magas fokú hasznáról árulkodnak, és el sem óhajtom rejteni, hogy tulajdonképpen örülök neki, hogy valami rá ragadt abból, amit neki mondtam.-Bár meg kell hagyni, a bók igaza nem kérdés jelen esetbe, s azt hiszem már amúgy is levettelek a lábadról, hisz önként és dalolva hívsz.-ejtek el egy kissé önelégültre sikerülő mondatot arról, hogy mit is gondolok a mi kis kapcsolatunkról. Végül pedig mivel időközben helyet is foglal mellettem, tudtomra is adja, hogy az ügy nem tűr halasztást. Kíváncsiságom leplezetlen ül ki szemembe, ahogy elkezdi az okfejtést.
-Hmm...-reagálok sokatmondóan szavaira. Egy gondolatot mégis hozzáfűzök, némileg gúnyos hangot megütve.-Drágám, a világért sem szeretnélek elkeseríteni, de mindenki természeténél fogva harcol a vég ellen. Ezt azt hiszem neked sem kellene nagyon bemutatni.-emlékeztetem, hogy ő se lenne ennyire szép és ifjú, ha kora előrehaladásának jeleit testén hagyná megjelenni. Igaz hozzám képest fiatal volt, de a tény ettől nem változik. Mindenki harcol a múlandóság ellen. Meglepettségét mégis megértem. Bár egyértelmű, hogy azon kedves vonásokat kitől örökölhette igazából.-És mivel túljárt, neked szükséged van valakire, aki elteszi őt ismét láb alól. Emlékeztetnélek, nem vagyok bérgyilkos.-kérdés nélkül első megállapításomnak adok hangot, jelezve, már most törölje gondolatai és lehetséges opciói közül az én kezem bemocskolását. Gyanítom arra is akarhat játszani, hogy múltam fejében tudja, ha igazságtalanság szagát érzem a levegőben, gondolkodás nélkül cselekszem, meggondolatlanul ugyan, de nem feleslegesen.

Nem sok ember kötött a földhöz. Voltaképpen alig voltak ilyen személyek az életemben. Már nem ragaszkodtam ilyesmihez, ahogy a tárgyakhoz sem, amik körülvettek. Egy kést leszámítva, amit talán a modern korban nem néztek jó szemmel, hogy a derekamra kötve hordom. Mintha engem érdekelne, hogy ki mit néz jó szemmel, s ki mit nem. Voltak dolgok, amikben az én nézetem nem voltak összefésülhetőek a jelen világával. Maradinak nem mondanám magam, hisz a telefonhasználatot azért elsajátítottam, mint olyant. Ellenben nem tartottam normálisnak, hogy minden régi értéknek hátat fordítva léteznek az emberek. Valahol a saját népemhez még mindig hű voltam, talán már nem olyan naiv és elvakult módon, de hű voltam.
Emberek nem vettek körül, nem azzal töltöttem az időm, hogy életem végéig tartó barátságokat kötök. Egyszerűen csak éltem, napról napra, elmerengtem magamban, mint egy idős nagypapa, aki az unokák híján keresi az élet értelmét. Nem sietek mentoráltam otthona felé. Tudta, hogy akkor és úgy érkezem, ahogy én akarok. A hatalmas város zaja nem volt a kedvencem, így taxiba ültem, hátha az kevésbé lesz megterhelő, de az utakon lévő dugó mellett a zene, vagyis az a ritmus nélküli bömbölés, ami a rádióból jött, hamar fejfájást okozott. Felmordulok, mikor még hangosabbra tekeri a hangerőt és ezzel egy időben, érthetetlen módon elhallgat a rádió. Csak rám kapja a tekintetét a sofőr, épp ekkor érkezünk meg az ismerős külsejű ház elé, mire csak vállat vonok, s mivel nem mondhatnám utam kellemesnek, csak annyi aprót hagyok jattnak, amennyit megérdemel a borzalmas sofőr. Emberek... parányi, múlandó homokszemek egy megállíthatatlanul forgó világi rendszerben.
Az ajtó felé sétálva hosszú hajam megigazítom, copfom újra kötöm, s fülem felett, ahol évtizedek óta fel van nyírva hajam ujjaimmal megbizonyosodom róla, hogy egy kósza tincs se maradt. Öltönyöm nincs, ellenben egy fekete bőrkabátom, azt megigazítom és olyan egyszerűséggel lépek be az ajtón, mintha csak itt laknék. Kétlem, hogy bánná, és amúgy is. Egyenlőre én vagyok az idősebb és nekem köszönhetően él még ő is ugyanolyan elbűvölő külsővel, mint pár tíz éve, vagy inkább pár száz éve.
-Akkor érkezem, mikor akarok. Örülj, hogy itt vagyok. Nem is értem, hogy mit látsz te ebben a városban.-veszem el a poharat, lezser eleganciámnak jelet adva elkapom szabad csuklóját, és apró kézcsókkal üdvözlöm. Féloldalas mosolyom jellemzőmnek mondható, így mikor ismét kiegyenesedek, rá villantom azt. Az elmúlt időben kevés ilyen találkozónk volt, ennek ellenére a bevett szokások megmaradtak.
Megrázom a pohárban lévő vörösbort, egy elismerő tekintettel jelezve, hogy évjáratban is és zamatban is tökéletes, s belekortyolva erről meg is bizonyosodom. Leülök a kanapéra, mikor arra kér, és lábaim keresztbe téve  nézek rajta végig. Ő sem sokat változik, meg kell hagyni.
-Minek köszönhetem a meghívást?-nem hittem a véletlenekben, abban pedig pláne nem, hogy csupán a hiányom késztette rá, hogy ide hívjon. -Bár meg kell hagyni, az otthonod szépsége még mindig figyelemre méltó, akárcsak te.-toldom azért meg mondandóm egy bókkal, poharam a kis asztalra téve, mely előttem van, karjaim pedig két oldalamra teszem a kanapéra, mintha csak otthon lennék.