A reggeli köszönésemre érkező válasz kb ugyanannyira volt semmitmondó, mint az én megszólalásom. Mindketten igyekeztünk emberi és normális viselkedést erőltetni magunkra, de ez nem olvasztotta fel köztünk a jégfalat. Az olyan vastag volt, mint a Pentagon falai.
- Az elmúlt teliholdat is egész jól átvészeltem. Ünnepi lakoma nélkül is - rántok vállat. Átvészeltem, ez elég fura megfogalmazás. Az erdőbe rohantam, és egész éjjel fájdalmasan üvöltöttem a holdra, mint egy eszeveszett - könnyebb volt így kiadni a fájdalmamat, mint emberként. A vadászat és a gyilkolás nem vonzott. Hatásosabbnak ígérkezett az emberi hangok nélküli melankólia. - Nem, köszönöm. Nincs szükségem semmire. Ami kell, majd megveszem hétfőn, nyitás előtt - teszem hozzá. - Ha be akarsz vásárolni, menj csak. A kosztpénzt tudod, hol találod - intek fejemmel a megszokott szekrény felé. Szívem szerint megjegyezném, hogy csak magának vásároljon, meg főzzön, és jobb, ha hozzászokik a külön kasszához, de inkább lenyelem a mondandómat. Csak olajat öntenék a tűzre, és tovább rontanám vele az amúgy sem kellemes légkört. Kellemes? Egy eszkimó is megfagyna ebben a levegőben.
- Mik a terveid? Visszatérsz a műhelybe? Feltéve, ha még egy hónap kihagyás után megvan a helyed - érdeklődöm céljai és tervei iránt. Csodálkoznék, ha úgy, hogy fogta magát, és lelépett a semmibe, a főnöke kitárt karokkal várná vissza. Persze könnyen lehet, hogy a főnöke inkább sajnálni fogja a történtek miatt, mint haragudni rá, ki tudja? Nem ismerem a fazont. Sőt, a műhely puszta gondolatát is gyűlölöm - elvégre ott történt a tragédia. Lehetett volna akár egy utcán is, vagy a boltban, bárhol - ebben az esetben azokat a helyeket utálnám teljes szívemből.
- Azért egy kérdésem még lenne - teszem le a kávésbögrét, és nekitámaszkodva a konyhapult szélének, fejem félredöntve nézem Les-t. - Az alatt az egy hónap alatt, amíg a világot jártad "felejteni" - macskakörmözök a levegőbe - sikerült találnod valakit, aki a helyemre lépett? Valakit, aki tökéletesebb volt nálam? - faggatózom. Ha igen, akkor azt hiszem, az végleg pontot tesz kettőnk ügyének a végére. Abban az esetben már a holnapi nap folyamán beadom a válópert. Ha hazudik, azt meg úgyis észreveszem. Kevésbé jó színész annál, mint ahogy magáról gondolja.

A konyhában ácsorgást megunom, csendesen motoszkálok, ahogy a hajnal első fénye felcsillan a konyha ablakában. Figyelem a sárgás-arany, mégis hideg fényeket a kissé ködös reggelen és egy pillanatra lehunyom a szemem, elképzelem, ahogy Chriest karjai derekam köré kulcsolódnak, ahogy nyakamba szuszog és fülembe suttogva kíván jó reggelt. Az érzéstől megborzongok, és a kanapé ropogása kelt fel ebből az álomból, ahogy Chriest felébred. Nem fordulok meg, a cédulára nézem és még felfirkantom rá, ami eszembe jut.
-Két nap és telihold. Gondoltam jól jönne, ha holnapra rendes vacsora lenne.-nem mosolyodom el, ahogy rám néz, ahogy felé fordulok. Próbálom a szemében felfedezni a férfit, akit szeretek, de üres, hideg szempár néz rám vissza. Sosem láttam még így...
-Van pirítós is. Ha nem kell semmi extra, elmegyek bevásárolni.-mondom, mintha ez nem lenne egyértelmű, de vele ellentétben még mindig mellőzöm az olyan megjegyzéseket, mint a jó reggelt. Mi benne a jó? A gyűrűijeim még mindig az asztalon pihennek, a kép mellett.-Szükséged van valamire a munkához?-nem mintha szükség lenne a beszélgetésre és ennek nem is az a célja. Ahogy mondta, élünk egymás mellett. Inkább, mint két egymás mellé osztott lakótárs, mint valódi barátok. Fogalmam sincs mikor tér vissza egy nővel az oldalán, de ideje lenne talán erre is felkészülnöm. Bár igaz, az elmúlt egy hónapban nem igazán akartam senkit közel engedni magamhoz, nem vagyunk egyformák...

- Tudod, hogy mi az igazán elkeserítő? - kérlezem Les-től. - Hogy neked idő kellett ahhoz, hogy lásd, merre van az előre, ahogy te fogalmaztál. Tényleg nem volt a házasságunk olyan erős, hogy képes légy kapaszkodni belé? Nem álltam melletted úgy, ahogy kellett volna? Én beléd kapaszkodtam, a létedbe. Csak azért nem omlottam össze, vagy vesztettem el a józan eszem, mert tudtam, hogy mellettem vagy. És talán épp ezért fáj ez az egész mindennél jobban - meredek bele a szemébe. Vádlón, dühödten, keserűen. - És miféle boldogságról beszélsz? Nincs semmiféle boldogság. Volt, amíg a gyerekünk el nem vesztettük. Volt, amíg el nem mentél innen. Volt, amíg az egész életünk darabokra nem szakadt. Mindegy, itt vagy-e, vagy mész. Én már akkor sem látom a boldogságomat. Jelen pillanatban semmiképpen sem. Jelenleg csak egy fekete, gomolygó ködöt látok a jövő helyén - ismerem be. Annyi vitánk és veszekedésünk volt már, hogy számolni sem lehet. Sokszor ingadozott már a kapcsolatunk és házasságunk, és - mondjuk ki őszintén - általában Les miatt. Ő elrontotta a dolgokat, és helyrehoztam. Meddig lehet ezt még csinálni anélkül, hogy ne sínylené meg a kapcsolat? Van az a pont, amikor az egyik úgy érzi, nem megy már tovább.
- Mondtam már. Nem küldelek el. Majd elválik, lesz-e még valaha olyasmi, hogy te megy én. Most is van... de csak külön-külön. Egyelőre ne is reménykedj másban - mondom aztán ki végül, de a hangom úgy koppan, mint kő a kút mélyén. Nézem, ahogy Les bezárja maga mögött a vendégszoba ajtaját, akkor kézbe veszem a borítékot, és kibontva megnézem a képet. Az egyetlen létező bizonyítékát annak, hogy a fiam valaha tényleg volt, és létezett, hogy élt. Lerogyok az ágyra, és addig nézem az apró papírlapot, míg szememet el nem öntik a könnyek. A var még nagyon vékony rétegben fedte a sebet, és most felszakadt. Kezeimbe temetve arcomat némán elsírom magam. Temetek. Temetek a fiamat, és a házasságomat.

Akkor térek magamhoz, mikor motoszkálást hallok a konyha felől. Felülök az ágyban, és nem lassacskán, hanem egyszerre emlékszem mindenre. Azt is konstatálom, hogy nem a hálóban tértem nyugovóra - a nappali kanapéján nyomott el az álom. Az idegi kimerültségnek hála, inkább ájulásnak mondanám az éjszakámat, hogy békés, pihentető álomnak.
Talpra tornázom magam, és a konyha felé veszem az irányt. Les már javában működik - ahogy látom, épp egy papírt írt tele bevásárlólista gyanánt.
- Jó reggelt - köszönök kurtán, és elveszem a kávémat a pultról. A tény, hogy momentán messzebb érzem őt magamtól, mint a Holdat, nem jelenti azt, hogy nem tehetek eleget a minimális udvariasság szabályainak.

Mindennél jobban vágytam akkor arra, hogy a karjaiban tartson, de a nő, aki ezt akarta, nem az a nő volt, aki elmenekült a problémái elől és a könnyebb utat választva hátat fordított. Pár nap, hét telt el, de nem láttam továbbra sem az előre vezető utat. Ő volt az, aki mindig segített előre nézni én pedig egyszerűen ellöktem magamtól.
-Igazad van. Várhat rád. Ahogy rám is. És igen, nekem is kellett idő ahhoz, hogy rájöjjek, merre van az előre. Hogy megtaláljam az egyetlen dolgot, ami képes még életben tartani, aminek hála elhatároztam, hogy visszajövök. Te voltál az. A férfi, aki megtanított élni, szeretni. De ha a te boldogságodban én csak hátráltató vagyok, félre fogok állni.-emelem fel kezeim, és komolyan is gondolom.-Ha hagyod, harcolni fogok érte, hogy újra az a nő legyek, akivé tettél. Ha nem kérsz belőle elmegyek. A ház és ez az egész... ha a múlt részét képzi, legyen. De ha egy kis esélye is van annak, hogy újra őszintén, szerelemmel tudsz rám nézni, nem fogom elereszteni a fonalat, és a köztünk lévő szakadékot átugrom. Nem érdekel milyen áron.-makacsnak hihet, ugyanakkor őszintén és eltökélten beszélek. Tényleg nem akartam felesleges darabka lenni az életében.-Ugyan azt megcsináltam veled, mint Gwen. De nem hiszem, hogy ennek ugyan az a vége kell, hogy legyen. Nem, ha van még egy kis szikra is.-fontos volt számomra, mindennél és mindenkinél, talán ezt most viszonozni nem fogja, de nem is érdekelt. El akartam érni, hogy szeressen újra.
-Elküldhetnél, a történtek után pláne.-bár ő ezt nem teszi meg, és minden erejével azon van, hogy pártatlan legyen, hogy a közös ház valóban közös maradjon.
Bólintok, a táskáért lassan lehajolok, és a vendégszoba felé veszem az irányt, de előtte a gyűrűk mellé teszek egy borítékot.
-Te is elvesztetted őt, tudom. És elmondhatatlanul sajnálom. De ez a tiéd.-a borítékban egy ultrahangfelvétel van, az utolsó, ami a fiunkról készült. Halkan lépkedek el a vendégszobáig, és teszem táskám az ágy mellé. Kibámulok az ablakon és a nyakamban lógó apró medált gyűrögetve várom, hogy a léptek zaja elhaladjon az ajtóm előtt. Besötétedik, én pedig a plafont bámulva arra várok, hogy el tudjak aludni... nem sikerül, így a konyhába sétálok hajnalban, lefőzök egy kávét és halkan elpakolok a nappaliban. Az üres üvegeket egymásra rakom, a szemeteszsákot kicserélem és a hűtő kissé lefogyott tartalmát vizsgálva listát veszek a kezembe. Ideje egy kicsit felfrissíteni a készleteket. A takarítás, a házimunka jót tesz... azt hiszem. Halkan dúdolok egy ritmust, míg az ő bögréjébe is kávét töltök és a pultra teszem.

- Kinek kell bizonyítani a házasságunkat? - kérdezem, mint a visszhang, aztán vállat rántok. - Igazából nem tudom. Nekünk. Neked. Nekem. Kell bizonyítani egyáltalán? Inkább megélni kellene. El kellett volna rajta gondolkodni, egy hónappal ezelőtt - teszem hozzá, aztán levegő után kapok. A már elfeledettnek hitt fájdalom újra a gyomromba és szívembe mar, mikor megtudom az igazat: fiam lehetett volna. Egy kisfiú, Les-től és tőlem. Egy vagány, szuper kissrác, amivé neveltük volna. Egy kisfiú, akinek meglett volna mindene a boldog gyerekkorhoz. Aki szerető családban nőtt volna fel. És most mi van helyette? Az ő helyén egy hatalmas üresség, a miénken pedig két vadidegen, akik hűvösen és érzelmektől mentesen néznek egymásra.
- Elmondjam neked, hogy minek köszönhető az erőm? - veszek nagy levegőt. Nem érdemes rágódni a múlton, vagy azon, hogy mi lett volna, ha... Inkább koncentrálok a jelenre. Ebben élünk. - Annak köszönhetem, hogy ELHATÁROZTAM, hogy erős leszek. Hogy én nem adom fel. Hogy nem menekülök el. Hogy túljutok rajta. Hogy a jövőbe tekintek, mert nem vagyok hajlandó elhinni, hogy nem várhat rám még boldogság ebben az életben. Ennyin múlt, Les. Szerettem volna én is összetörni, sírni, káromolni eget-földet, de nem tettem. Azért sem tettem, mert támaszt akartam neked nyújtani. Nem kértél belőle. Felfogtam. De elnézni nem tudom - vágom a két kezem zsebre.
- Nincs jogom, hogy azt mondjam, menj innen. Nem fogom megkönnyíteni a dolgod, és meghozni helyetted a döntést. Nem fogom, mert te sem tetted könnyebbé az én dolgomat. Mint mondtam, ez a ház fele részben a tiéd, így hát kétszeresen sincs jogom megtiltani, hogy hazagyere. Mindössze annyit kérhetek, hogy ne zavarjuk jobban egymás köreit a kelleténél. Csomagolj ki. Fürödj le. Vacsorázz - a konyhát megtalálod még, remélem. Aztán... meglátjuk. Jelenleg még nem tudom, hogyan lesz aztán - rázom meg a fejem, mintha magammal vitáznék. Sokszor volt már válságban a házasságunk, de ekkorában mint most, még soha. Morbid lenne azt mondanom, hogy Les-nek meg kellene küzdenie értem? Általában ez fordítva szokott lenni, a férfi harcol a nőért, meg a szerelméért. Csak ez a helyzet némileg másabb. Ahogy a dolgok momentán állnak, mi pillanatnyilag nem házastársak vagyunk, csupán lakótársak.

Bólintok. Nem gondoltam, hogy egyszerű lesz, de ahogy hallgatom, elgondolkodom, van-e ennek még értelme. A félelem mellkasomba szökik, és lassan bekebelez. Elrontottam. Nem ő, én. Tudtam és épp eléggé okoltam magam ahhoz, hogy tudjam, a helyében én sem tennék egy lépést a megbocsájtás felé. Önző voltam és ezt bár nem ismertem be, mindig is az voltam. Az első nap, amikor megismertem, túl sok jóval kecsegtetett. Az utolsó pedig csak újra arra emlékeztetett, hogy mennyi mindent tettem azért, hogy ne érdemeljem ki azt, amit ő megadott nekem. Minden lépésem, minden vitánk... tagadhatnám, de én is ott voltam bennük. Én voltam az önző, mindig is. És ahogy előttem áll, most is annak érzem magam.
A szavak gyorsan követik egymást, én csak hallgatok. Nem szólalok meg, nem mozdulok, de állom tekintetét. Akkor rezzenek össze, mikor felkiált.
-Akkor minek maradjak? Kinek kell bebizonyítanunk, hogy házasok vagyunk? Minek mindez?-teszek fel őszinte kérdéseket, hisz az ellentmondás fent áll. Maradjak, és éljünk egymás mellett, mint két idegen? Akkor miért nem fordítunk örökre hátat? Egyszerűbb, gyávább lépés lenne, de valóban ok nélkül tennénk?-Szerinted nem tudom, hogy a te fiad volt?-túrok hajamba, az este folyamán először kimondva azt, amit eddig ő nem tudhatott. Az orvos biztosat az utolsó vizsgálat során tudott csak mondani, ahová egyedül mentem.-A te fiad volt. A fiad, akire mindig is vágytál. Akit elvesztettem. Én, nem te. Én tehetek erről, de gyűlöltelek érte, hogy nem tudsz gyűlölni ezért. Hogy nem hibáztatsz. Hogy úgy teszel, mintha nem fájna, hogy erősnek mutatkozol, míg én a tükörbe is képtelen voltam anélkül belenézni, hogy ne undorodtam volna magamtól. Önző vagyok, mindig is az voltam. Igen, elmenekültem, mert az volt a könnyebb, mert mindig is ezt tettem. Hátat fordítottam a problémáknak és gyűlöltelek, hogy te nem ilyen vagy. Hogy elérted, beléd szeressek. És még jobban gyűlöltem magam, hogy tudtam, amit te nem. Sosem leszek neked jó, mert azt sosem érdemeltem ki, amit tőled kaptam. És elvettem tőled az esélyét is annak, hogy életedben először igazán boldog családod legyen. Hogy nem lehetek a nő, akit elképzeltél, az anya, akit láttál a fiaddal a karján. -halk hangom eltűnik, egyszerűen, hangosan beszélek, de nem kiabálok. Csak próbálok őszinte lenni, de kétlem, hogy értené.-Te nem vagy olyan, mint én. Nem vagy gyáva vagy önző. Én igen. Azt akarod, hogy döntsek, de bármit is mondjak....-vonok vállat és leteszem az asztalra a két gyűrűt.-Nem érdemeltem ki soha, hogy a feleségednek hívj. A házasságot... nem, nem hiszem, hogy a két gyűrű jelenti mindazt. De rég nem számít, hogy én mit gondolok. Maradnék és próbálhatom bebizonyítani, hogy az életemnél is jobban szeretlek, de minden esélyem eljátszottam már. Te mondtad... a házasságunk nem bír ki még egy vitát, és tessék itt vagyunk. Én teszem az életünk mérgezővé, ezt az egészet élhetetlenné. Nem tagadom. De őszintén Chirest...-halkul el hangom és ismét felé fordulok, bár remegnek lábaim, és egész testem, a fájdalom pedig úgy ölel körül minket, mint egy koporsó, s úgy érzem, ennek a koporsónak a tetejét visszafordíthatatlanul ránk zárták.-Hová vezetne mindez? Élünk egymás mellett és? A házasságunkból mi maradt? Pislákoló szeretet? Semmit sem tudok neked adni abból, amit nekem adhatnál... neked nem lehet elég, hogy szeretnek. Te mindig is többet értél ennél.-lépek a táskám mellé és annak füléért nyúlnék, de képtelen vagyok mozdulni. Nem akarok menni. Őszintén maradni akarok, de ha elküld, nem ellenkezem. És nem volt jogom dönteni az élete felett, már nem. Az ürességgel viszont megküzdöttem már... de ha valóban el kell hagynom, nem marad semmim, pedig ha valami fontos lehetett valaha az életemben, az ő volt. Tagadhatatlanul szerettem és olyan könnyen beleszerettem két éve, hogy magam sem vettem észre. Mégis ilyen könnyen képes is voltam eltaszítani magamtól...

Igyekszik pókerarcot erőltetni magára, több-kevesebb sikerrel. Nemcsak látom, de tudom is, hogy fájnak neki a szavaim. Egyrészről a lelkem belesajdul ebbe, másrészt csak feljebb gerjeszti bennem az amúgy is jókora hőfokon lángoló dühös tüzet. Tényleg, mire is gondolt? Hogy belép az ajtón, és én a nyakába esem boldogan? A körülményekre való tekintettel alighanem ez lehetett az utolsó, amiben reménykedhetett.
- Akkor megegyeztünk - válaszolom a szavaira. - A vendégszoba a tiéd. A ház többi részét használhatjuk közösen. Én reggel elmegyek dolgozni, csak este jövök haza. Akkor remélem nem sokat leszünk egy légtérben - teszem hozzá nyers őszinteséggel.
- Hm... - dünnyögöm aztán, és nem tudom eldönteni, üvöltsek-e vele, vagy beszéljek ugyanazzal a csendes, csalódott rezignáltsággal, ahogy eddig is. Végül az utóbbi mellett döntök.
- Értek én mindent. Felébredtél a kórházban, összetörve. Esküszöm, megértem. Csak tudod megköszönném, ha nem csinálnál úgy, mintha nekem semmi közöm nem lett volna ahhoz a gyerekhez, és mintha nekem nem fájt volna az elvesztése. De persze nem tartom kizártnak, hogy a magad önző kis fájdalma közepette ez nem jutott eszedbe - rázom a fejem hitetlenkedve. - Tehát ha jól értelmezem, a motoros bandáddal voltál. Remek. Vissza a kezdetekhez, ugye? Legalább voltak, akik ápolgatták az összetört lelkedet. Nekem ebben egyetlen segítségem volt - vetek egy pillantást az egyik kiürült üvegre. - De tudod mit? Túljutottam a dolgon. Nem volt könnyű, de sikerült. Pedig én nem tudtam kisírni magam senki vállán, és nem rohantam el innen eszem nélkül, hátrahagyva a bajban valakit, akit elméletileg szeretek - kap az utolsó két szó némi gúnyos színezetet hangomban. - És igen, igazad van. A feleségem nem tette volna ezt meg velem. Sem magával. Sem az egész életünkkel. Szóval egyetértünk, mert csakugyan nincs jogod azt kérni tőlem, hogy bocsássak meg. Ennek az esélye már akkor a süllyesztőbe ment, mikor egy hónapja kiléptél azon a kib*szott ajtón! - kiáltok fel hirtelen, és a bejárati ajtó felé bökök. Nagy levegőkkel csillapodom le újra, aztán felvont szemöldökkel figyelem Les-t, ahogy leveszi, majd felém nyújtja a gyűrűket.
- Tehát ha elveszem tőled a gyűrűket, akkor végleg elhagysz. A jelek szerint megint rám van bízva a döntés, ugye? Ismét egy nagyon bátor megoldás tőled - állok talpra a kanapéról, aztán elsétálok a szemközti falig. Nem fogom tőle átvenni az ékszert, de azt sem akarom, hogy az ujján lássam. Hülye helyzet, nem?
- Te tényleg úgy gondolod, hogy ennyin múlik a házasság? Egy aranykarikán? - fordulok aztán lassan vissza felé.

Ha valamitől az elmúlt egy hónapban féltem az az, hogy elvesztem és lényegében sikerült. Az, amit aznap éreztem, azt hittem sosem fog elmúlni. És nem is múlt. Ahogy a tükörbe néztem, emlékeztem, ahogy lehunytam a szemem, újra és újra láttam magam előtt azt az estét. Ahogy az erőm elhagyott, majd túl nagy erővel tört rám. Hogy elvesztettem a kontrollt és hátat fordítva neki, épp olyan megoldáshoz fordultam, ami ebbe a városba is hozott. A hátam mögött akartam tudni a fájdalmat, de sosem sikerült ezt teljesítenem.
A szavai kemények, ridegek, de hallgatom őket. Szükségem volt erre, bármennyire is mazochista vagy talán makacs is voltam. Igaza volt, és még csak meg sem próbáltam ellene menni, közbe szakítani vagy dühös arcot vágni. Egyszerűen tűrök. Számítottam erre? Talán. De nagyot kell nyeljek, hogy a fájdalom jele szememen kívül ne kerüljön, és a könnycsepp ne csúszhasson végig arcomon. Mondhatnám, hogy elmehetett volna innen, ellenkezhetnék azzal, hogy mit csinált, de ezt sem teszem. Ellenben egy lépést teszek felé, bár a köztünk lévő távolság most vajmi kevés ahhoz képest, hogy egy hatalmas, sötét és mély szakadék szélén egyensúlyozunk, és jelenleg ő háttal áll nekem, meg sem próbál elindulni előre. Hát nekem kell. Lassan. Vissza kell kapnom. Szükségem volt rá, de nem ragaszkodhattam olyasmihez, ami nincs.
-Rendben, nem leszek láb alatt.-egyezek bele, nem túl könnyen, de továbbra is higgadtan és a legkevésbé sem dühösen vagy ellenségesen viselkedve. Ennek sem ideje, sem oka nem lett volna.-Valóban. Az a nő,
akit elvettél, nem fordított volna neked hátat. De az igen, akiből az a nő vált. És abban a pillanatban, mikor a kórházban felébredtem, pont az a lány voltam.-nem hiszem, hogy érdekli, amit mondok, de egy próbát megér.
-A régi életem jelentő családomnál... legalábbis akikről azt hittem, hogy még lehetnek azok, de sosem lehetnek már. Nem ők voltak a családom,  soha nem lehetnének azok újra, mert te voltál az, aki megmutatta, milyen is az igaz szeretet és igazad van, eldobtam mindezt. Szinte gondolkodás nélkül. Nem éreztem magam jól. Egy percig sem. És tudod mikor jöttem rá igazán, hogy egy rossz döntéssel mindent eldobhatok magamtól? Mikor úgy tértem magamhoz, semmi sem számít. Mikor azt hittem tényleg mindennek vége.-hangom halk, de fájdalommal átitatott, a gyűrűmre nézek, s kezét keresem tekintetemmel, mintha az apró fémdarab lenne az utolsó, ami hozzá köt.-Nem volt jogom ezt tenni, és nincs jogom itt lenni sem. Még azt sem kérném, hogy bocsáss meg, de komolyan. És ehhez sincs jogom.-húzom le ujjaimról a gyűrűket, melyek eddig egymáson pihentek.-Vedd el Chriest, a feleséged nem tette volna azt, amit én tettem.-nyújtom felé a gyűrűket.-Vedd el és ígérem, soha többé nem látsz.-állok meg előtte, mikor a kanapéra leülve néz rám.  Lenézek rá, s úgy érzem magam, mint egy idegen számára. A tekintete üres és rideg, szomorú és megtört egyszerre és azt kívánom bárcsak üvöltene, csapkodna, tenne valamit...

Úgy állunk egymással szemben, mint két vadidegen. És tényleg, valóságosan két vadidegen - érzelmekben legalábbis. Mintha hirtelen egy szakadék két oldalára kerültünk volna, és köztünk ott van a mélyben a kórház, mint választóvonal.
- Rendben - válaszolom ugyanolyan röviden Les-nek, ahogy eddig is beszéltem. - Nincs szükséged az engedélyemre. Ez a te házad is, nem csak az enyém. A vendégszoba szabad - teszem hozzá, ezzel egyértelműsítve, hogy a legkisebb porcikám sem óhajtja vele megosztani a hálószobát, vagy az ottani ágyat. Ami köztünk, és velünk történt, nem fogom megbocsátani a sorsnak - de talán Les-nek sem.
- Szóval megbántad? - kérdezek aztán vissza és kitör belőlem egy keserű, hitetlenkedő nevetés. - Klassz. Ettől most jobban kéne éreznem magam? - folytatom, majd nekitámaszkodom a falnak, és karjaimat keresztbe fonom a mellkasomon. - Tudod, tényleg sajnáltalak azért, ami történt. Nem, ez így nem teljesen igaz - helyesbítek. - Borzalmas volt amin átmentünk mindketten. Az egyetlen mentsváram, az egyetlen reményem arra, hogy ezen túljussunk az volt, hogy mi ketten még itt vagyunk egymásnak. Nos, pont ezt a reményemet zúztad darabokra az önzéseddel. Te a legkönnyebb megoldást választottad: elmenekültél, merthogy nem voltál képes ezen falak közt létezni. Nekem viszont KELLETT - nyomom meg az utolsó szót. - Nem tudom, hol töltötted az idődet, voltak-e társaid, de gyanítom, hogy igen. Én egyedül, szálegyedül néztem szembe a történtekkel. Nem voltál itt, mikor éjjelente azt éreztem, hogy a mellkasom szinte kiszakad, nem voltál itt, mikor folytatnom kellett egy olyan életet, amelynek a felét valaki letépte, mint egy régi fotó felét. Nem voltál itt, mikor nekem kellett összecsomagolnom a gyerekszoba cuccait, és odaadnom. Szóval, remélem marha jól érezted magad bárhol is voltál. Mert nekem kib*szottul nem sikerült! - fintorgom el magam. - Pakolj csak ki nyugodtan. Érezd magad újra otthon itt, úgy mint azelőtt. Csak ne sokat kelljen látnom téged - cseng a hangom olyan jegesen, mintha a Titanicot elsüllyesztő jéghegy sűrűsödött volna bele. - Az a nő, akit elvettem Vegasban, és akivel két évig együtt éltem, nem hagyott volna el a legnagyobb probléma közepette. Az a nő komolyan gondolta a holtomiglan-holtodiglan, és a jóban-rosszban fogadalmat is. Nem tudom, ki az aki most előttem áll, de nem a feleségem - sétálok el a kanapéig, majd ledobom rá magam.
- Mesélj kérlek - vonom fel a szemöldökömet. - Merre jártál egy hónapig? Kikkel? Jól szórakoztál?

A félelem nem múlt el belőlem, és egész úton a gyomrom és a torkom között szorított és emlékeztetett a lépésre, amit kicsivel több, mint egy hónapja meghoztam. Nem voltam jól. Közel sem éreztem magam boldognak, elégedettnek, sem az életem, sem pedig magam felé. Egymillió okot fel tudtam volna sorolni saját magam ellen, hogy ha Chriest helyében lennék, miért nem örülnék annak, hogy felbukkanok a küszöbén. De nem volt még itthon, és az órára nézve hamar rájövök, hogy minden bizonnyal jól megy a vállalkozás és bőven akadnak még vendégei. Pár üres üveggel ugyan találkozom, de a lakás közel sem tűnik lelakottnak. Kivéve a szobát, ami most üresen tátongott, s csak pár doboz, s a bennük lévő tartalom lehetett az, ami emlékeztetni tudott rá, mit is hagytam hátra. A hiányát nem annyira éreztem, ellenben minden egyes nap mart a bűntudat és Chriest hiánya.
A léptek zajára hátra fordulok és megállok a táskám mellett. A tekintete mindent elárul. Düh helyét keresném, de inkább ugyan azt az ürességet látom, amit első találkozásunkkor. Elmosolyodni nem mosolyodom el, nincs okom rá, látom rajta, és tudom, hogy ez semmire sem lenne megoldás. Az üresség és a rideg pillantás hamar átjár, és egy percig sem bánom. Igaza van.
-Haza szeretnék jönni.-nézek végül fel rá, ahogy elgondolkodva lepillantottam előbb a táskára, most rá.-Igazad van. És talán egy életre megbánhatom, amit tettem, ha nem lesz semmi olyan, mint rég. És akkor sem okolnálak, ha továbbléptél volna. Minden okod megvolt és megvan rá.-kitartóan nézek rá, hangomban semmiféle düh, megvetés nincs... határozottan mondom, amit mondok, inkább kicsit megbánóan, mint megbántottan. Szerettem és ezt ahogy újra láthattam, ismét éreztem. Ha csak pár másodpercre is, de átjárt a melegség, ahogy rá nézhettem. Az elmúlt egy hónapban nem tettem semmit, amit megbánhatnék most. Bár egy-két este kicsit jobban fájt az üresség, és a pult mellett ücsörögve a pohár aljára néztem, kicsit emlékeztetve ezzel mindenkit arra, hogy ki is voltam, s ennek hála kicsit kétségekbe is löktem őket, hogy ki is vagyok most. Nem ismertek igazán, most már nem. És pár napig én sem hittem saját magamban... nem akartam élni és ezt egy bizonyos pontig nem ismertem volna be hangosan. Az a pont viszont megrémített engem is annyira, hogy tudjam, fel kell innen állni vagy tényleg nem lesz visszaút. És vissza akartam kapni az életet, amit két évig magaménak tudtam. De valahogy nem így képzeltem a második év ünneplését, mint ahová most jutottunk.

Egy hónap, és néhány nap még pluszban. Ennyi telt el azóta, hogy elvesztettük a gyerekünket, és Les kisétált az életemből - ahogy ő mondta, felejteni. Az idő múlását én szinte csak naptárból tudom, és a munkanapok egymás utániságából. Lenne okom az örömre ami az illeti, hiszen a büfékocsi beváltotta a reményeimet. Büszkének kéne lennem, mert remek kis üzlet lett belőle, az emberek kedvelnek, kedvelik a főztömet, és vannak már nap, mint nap visszatérő vendégeim is. Ennek ellenére az életem az elmúlt időszakban olyan volt, mint egy borús, köd lepte őszi táj. Minden belesüllyedt egy egyfajta örömtelen monotonitásba. Reggel bezártam magam mögött a lakás ajtaját, és este hazajöttem, és csak a csend fogadott. Hétvégenként néha arra sem voltam képes, hogy lezuhanyozzak, vagy egyek valamit: csak feküdtem az ágyon ruhástól, izzadtan, büdösen, egy üveg ital társaságában. Azt hiszem áldhatom a whisky, és minden más alkohol feltalálóját. E nélkül a mámor nélkül aligha úsztam volna meg az elmúlt egy hónapot idegösszeroppanás, vagy sima megőrülés nélkül. Átvonszoltam magam a nappalokon, mint egy érzelem nélküli robot, éjjelente pedig feküdtem, bámultam a plafont, és csak arra tudtam gondolni, hogyan szakadt foszlányaira az egész életem. Egyszer-kétszer elmentem egy bárba - valójában nem is tudom, hogy miért. Néha elkapott a vágy, hogy verekedni kezdjek, hogy valahogy levezessem magamból a bennem felgyülemlett iszonyatot és indulatot, néha meglepő vonzást jelentett egy lány, aki felajánlkozott nekem - aztán az utolsó ponton minden esetben visszafordultam, és nem tettem semmi olyat, amit később magam is megbántam volna. De a helyzetemen semmi, de semmi nem segített.
Bezártam a büfét, és most itt állok a lakás ajtaja előtt - máskor örültem, ha munkából hazatérhettem a jól végzett meló, és egy elégedett nap után. Most, mint akit a puszta mechanika mozgat, lököm a zárba a kulcsomat, és sétálok be, hogy aztán a nappaliba érve meg is torpanjak, mint akinek földbe gyökerezett mindkét lába. Talán ha nem vagyok annyira belemerülve a gondolataimba, feltűnt volna a ház előtt álló jármű, és most nem a meglepetés erejével hatna, hogy immár nem vagyok egyedül. Leslie áll a könyvespolc előtt, egy táskával a lábánál.
- Szia - szólalok meg végül, de semmiféle örömöt nem érzek a viszontlátás kapcsán - az érzéseim és a hangom is olyan, mint egy gépnek. Hideg, üres, és élettelen. - Értsem ezt úgy, hogy hazavezérelted magad, vagy csak beugrottál néhány ruháért? - kérdezem, de valójában nem is nagyon érdekel a válasz. Hogy haragszom-e rá azért, amit tett, amiért magamra hagyott? Igen. Elmondhatatlanul. Még talán soha nem voltam ennyire dühös, és soha nem gyűlöltem őt annyira egész kapcsolatunk, és házasságunk veszekedései és balhéi alatt, mint ebben a pillanatban.

|| a távozást követő egy hónappal később

Az elmúlt egy hónap minden napja lassan pergett le. Farkasként mégis gyorsan telt az idő. Mocsaras tájakon, hegyek tetejére baktatva és csendesen ücsörögve, hol a motorosok között robogva, de mindig a gondolataim közé merülni. Nem mosolyogtam. A napját sem tudom mikor éreztem boldogságot utoljára. Néha a pénztárcámban rejtegetett ultrahangfelvétel nézegettem és próbáltam rájönni, mit a fene történhetett, hol csúszott hiba a gépezetbe. Már nem sírtam, ha a képre néztem, de a szívem összeszorult és az üresség ismét túl közeli érzésnek tűnt. Eleinte, még mikor egyedül voltam is, a plafont bámulva, hangtalanul zokogtam magam álomba. De a napok múltával az érzés is megfakult. Már nem éreztem, hogy egy pocaklakó rúg aprókat. De az ürességet sem, amit maga után hagyott. A tükörbe nézve nem kerestem az apró, de látható változást testemen.
Ahogy visszatérek New Orleans-ba, valami furcsa félelem kerít hatalmába. Megpróbálhattam volna tovább lépni, de a szívem tudta mit érzek még mindig, és a kezemen lévő gyűrű sem tűnt el. Rettentően hiányzott Chriest jelenléte, de ezt akartam érezni. Az első napokban kevésbé éreztem úgy, hogy szükségem van bárkire, de a régi bandának elsírt bánatom nem süket fülekre talált. A tanácsok helyett magamra hagytak és próbálták a gondolataim elterelni, kicsit visszarántani a földre. Nevelőanyámnak most is sikerült ez. Bár régen nem láttam, úgy fogadott, mint régen. És ő mutatott rá igazából arra, amit tudni akartam, amit el akartam hinni. Az üresség elmúlik idővel, a fájdalom is fakul, és nem kell feledni az okot, ami kiváltotta. De ha valóban szeretem a férfit, akinek igent mondtam, nem tűnhetek el szó nélkül. Így amikor a kulcsom a zárba csúsztatom, izzadt tenyérrel és belépek, kis híján megszédülök. Az ismerős illat mellett a rendezett lakás megmaradt. De valami fura üresség tátongott benne. Éreztem, hogy ez az otthonom, de mégsem hittem el, hogy amíg egyedül ácsorgok az ajtóban, valóban azzá is válik ismét.
-Chriest?-kérdezem, bár nyilvánvaló nincs itthon, hisz akkor az ajtó alighanem nyitva lenne. Táskám ledobom a nappaliban, ledobom bakancsom és beljebb lépek. Fel sem fogom merre visznek lábaim. Egyik lépés után a másikat teszem meg, míg el nem érek célomig. A kezdetben vendégszoba, most üres. Egy plüssfarkas kivételével, ami az ablakban ücsörög. Lehunyom szemeim, látom a félig berendezett szobát, a fiókokban lévő pár ruhát. De ezeknek most hűlt helye. Az ajtónál támaszkodva kapom fel fejem a kinyíló ajtó hangjára. Ledermedek, de az ajtó felé nézek. Fogalmam sincs mit várjak. Hogy egyedól sétál be, vagy valaki lesz az oldalán. Hogy milyen arcot fog vágni... Abban sem vagyok biztos, hogy maradnom kellene vagy, hogy ő maradásra akar-e egyáltalán bírni.

(konyha)

A könnyed reggeli, ami kiteszi az otthoni megmaradt kávét és egy útközben szerzett pogácsát, gyorsan elmúló hatást gyakorol, s mivel az ebédem kihagyom, hogy időben hazaindulhassak, meglehetősen éhesen lépek be az ajtón, alig pár perccel öt után.
-Egész nap erre vártam.-szimatolok a levegőbe, és a kezemben lévő táskát könnyedén dobom az előszobában neki szánt helyére.-Időben hazaértem. Engedd meg, hogy lefürödjek, mielőtt csatlakoznék, mert borzalmas szagom van.-állok meg előtte, elgondolkodva, hogy tegyek-e felé még egy lépést, de inkább a levegőbe intek mutató ujjammal és el is tűnök a fürdőben, s alig öt percen belül már elő is bukkanok onnan, kevésbé olajszagúan és izzadtságtól mentesen.
-Gondolom őket kellene elvinnem holnap.-biccentek a kis kupac felé a konyhapulton, ahová a plakátokat tette.-Már meg is csináltam neki a helyet.-mosolyodom el, elé lépve, és próbálom kideríteni, hogy éppen milyen is a hangulat közöttünk. Szeretnék a nyakába ugrani, de nem siettetem a dolgot, várok, hogy mit lép. A gyomrom hallható korgásokkal adja tudtomra, hogy ha nem eszek, elájulok, ugyanakkor a gondolataim teljesen más irányokat vesznek, és az evés egyik irányban sem szerepel. Nem tudom eldönteni, hogy csak én érzem magam furán vagy ő is, bár a megérkezésem óta ide-oda pattogtam, megállás nélkül. Ez sem volt túl megszokott tőlem, és ez is azt mutatta, hogy bár jó volt itthon és másra nem is vágytam, nem tudtam eldönteni, hogy melyik irányban is van az előre.-Együnk, mielőtt kihűl.-javaslom végül megtörve a pillanatnyi csendet és leülök az asztalhoz.

Egy nagy sóhajjal feladom a további alvásra tett meddő kísérletemet, és ahogy Les talpra áll, kinyitom a szemeimet - bár tény, hogy elég keservesen látok rajtuk át.
- Na ja, de én nem húszezer dollárról beszélek, hanem milliókról. Csak gondolj bele... - teszem a két kezem a fejem alá, és túl sok jelét nem adom annak, hogy meg szeretnék mozdulni. - Az egész hátralévő életünk egy buli lenne. Igaz, illegalitásban élnénk, és többé nem léphetnénk az Államok területére, na de valamit valamiért - fűzöm hozzá, aztán a szemeim újra lecsukódnak, de a motoszkálástól már nem nagyon tudnék aludni - különben is, a reggeli napfény már besüt, így belátom, hogy tényleg nem ártana aktivizálni magam kissé.
Mikor újra felnézek, Les már felöltözve áll mellettem, így hát jókora ásítással megerőltetem magam, és felülök a kanapén. Úgy festhetek jelenleg, mint egy borostás, kócos bagoly a fészkén üldögélve.
- Csak holnap hozom el a kocsit, még az átírási papírokat kell elintéznem ma - nyújtózom jókorát. - Viszont csinálok vacsorát, és ha tényleg nem akkor jössz haza, mikor már besötétedik, meg is várlak vele. Készítek ma néhány plakátot, holnap elvihetnéd őket a műhelybe is. Adjunk reklámot a vállalkozásnak, ha már belevágok - kecmergek talpra jókora nyögésekkel, de mire elmásznék a konyháig a kávémért, Les már távozik is - bár tény, hogy sokkal jobb kedvvel, mint tegnap reggel, és ezt a megkönnyebbülést nem csak ő érzi, hanem én magam is.

Alig egy óra múlva összeszedem magam annyira, hogy utamra induljak. Mindig is gyűlöltem a bürokráciát, és nem hiába: már csaknem dél, mikor végre hazaérek, de immár azzal a tudattal, hogy minden szükséges papír és engedély a kezemben van.
Délután csinálok egy tessék-lássék takarítást, majd megsütöm a csirkét, és elkészítem hozzá a salátát. Két üveg sort is hoztam, majd szépen megterítek, és várom Les-t, hogy hazaérjek. Remélem tényleg nem akarja az egész estéjét egy olajszagú műhelyben eltölteni...

Két nap után, amit mondhatni semmiféle alvás nem segített, most kipihenem és békésen ébredek, kipihenten, még úgy is, hogy az ébresztőóra a szobában visít, s még a nappali közepén is túl hangos ahhoz, hogy ne vegyem észre.
Felszisszenve kapcsolom ki, mielőtt egyáltalán megmozdulnék vagy bármi mást tennék. Lassan feltápászkodom, hogy közelebb húzódhassak hozzá egy csókra, s a dünnyögése hallatán csak elmosolyodom.
-Valóban jó lenne, de nekem is és neked is dolgod van, szóval ha kiengedsz, még akár aludhatsz is egy keveset. Én gyorsan összekészülök és itt sem vagyok.-nyújtózok nagyot, ahogy a kis, nekem átengedett helyen felállok és a hajnali napfény felé fordulok.-A bankrablás velem könnyen menne. Tudod, a boszorkányoknak sok hasznos varázsigéjük van mindenre. De nem nagyon van szükségünk bankrablásra. A pénz ott van valamelyik könyvben. De ha elintéznéd, hogy valami bankszámla szerűségen lenne, még jobb lenne.-nézek le rá, bár csukva vannak szemei és ahogy látom esze ágában sincs megmozdulni, így csak szem forgatva kapom magamra a nadrágom és a pólóm, majd indulok a fürdő felé, hogy rendbe hozzam magam. A gyors fogmosás és fésülködés után felkapom a táskám, és a napi rutinhoz tartva magam, elindulok az ajtó felé.
-Továbbra is tartom a nem jövök későn dolgot. Ha nem vársz meg a vacsorával, nem sértődöm meg. Intézd el a papírokat, ha még van valami, aztán este beavathatsz a részletekbe is. Sőt, ha megvan az autó, akár el is jöhetsz értem a műhelybe. Legalább vetnék rá egy gyors pillantást.-nyitok meg egy ajánlatot, de a döntést rá bízom, felkapom a cipőm és el is tűnök az ajtó mögött. Az, hogy este hogyan érek haza tőle és a döntésétől függ, ezt rá bíztam. De határozottan jobb volt úgy kilépni az ajtón, hogy nem éreztem a mellkasomban és a gyomromban kellemetlen gombócokat, hogy milyen lesz ismét haza jönni.

Kb. így érezhetik magukat a drogosok a szer, vagy az alkoholisták pia nélkül, mint ahogy én Les nélkül. Legalábbis, ahogy mellém bújik, és a megszokott módon megölelem, már nyugodt az éjszaka - nem csak az én számomra, hanem neki is. Legalábbis azt hiszem, hogy végre mélyen, és ellazultan tudunk pihenni, bár az elmúlt két éjszaka amit külön töltöttünk alighanem besegített ebben, hiszen akkor nem igazán volt részünk a pihenésben.
Csak akkor riadok fel, ijedten mozdulva, mikor valami csörgés hatol el a fülemig, és lehet, hogy csak most érzékelem ennyire bántóan, de nagyjából úgy hat rám, mintha egy ósdi bádogvödör csörömpölne. Kínlódó nyöszörgéssel nyugtázom, de hála az égnek Les is megmozdul mellettem, és a következő pillanatban a hangos zajongást felváltja a csend - pont még mielőtt szétrepedne a koponyám. Aztán megérkezik az igazi reggeli ébresztő egy apró csók formájában, én meg lehunyt szemmel dünnyögök egy sort nyugtázás gyanánt.
- Menjünk, raboljunk bankot - mormogom. - Aztán elhúzunk Mexikóba, vagy Dél-Amerikába. Feléljük a pénzt, és az életben soha többé nem kell dolgoznunk. Süttetjük a hasunkat a nappal, és a tengerbe lógatjuk a lábunkat. Jobban hangzik, nem? - motyorászom, de engedelmesen húzódom arrébb, hogy Les fel tudjon tápászkodni.

Lassan, óvatosan bújok hozzá, mintha attól félnék, hogy egy rossz mozdulattal eltörhetném az üveghidat, amit felhúztunk nagy nehezen a szakadék fölé. Azt akartam, hogy a szakadék eltűnjön, hogy ne legyen szükség többé a hídra, de semmit nem lehetett siettetni, és most talán jobb is volt, ha mi sem siettünk.
Ölelése rég érzett melegséggel tölt el, a lehető legközelebb simulok hozzá, a kanapé háttámlája és közé, s szívverését hallgatva hunyom le szemeim.
-Felőlem átmehetünk még...-dünnyögöm álmosan, de egyikünk sem sietteti a dolgot, így végül nem mozdulok, ahogy ő sem, inkább elmosolyodva nyugtázom, ahogy a vékony takarót kettőnkre húzza.
-Muszáj lesz.-helyeselek halkan, egy ideig még mellkasát ujjaim hegyével simogatva, majd végleg átadom magam az éjszakának és napok óta először, de nyugodtan és mélyen alszom, még ha csak egy fél éjszakát tölthetek is így. Nincsenek se rossz álmok, se képzelgések, amik felriasztanak, csak a körülölelő béke, szívének egyenletes dobogásának morajlása mellkasom alatt és a melegség, amit bőre áraszt.
Reggel arra ébredek, hogy valahol a távolban csörög egy ébresztő, és már épp mozdulnék, hogy leütöm, mire nyugtázom, hogy a nappaliban alszom, Chriest és a kanapé háttámlája közé szorulva.
-Hmmm...-nyitom ki szemeim, a boszi erőm használva lekapcsolom az órát, és mielőtt megszólalhatna, kissé felemelkedem és gyengéden végigsimítva arcán, óvatos csókkal ébresztem.-Nem akarlak felkelteni, de nem tudok addig felkelni, míg ki nem engedsz ebből a csapdából.-motyogom, elhúzódva tőle, és próbálhatom tagadni, de egészen máshogy érzem magam ma reggel. Egészen békésen, nyugodtan, s teli reménnyel, hogy ez az elkövetkező napokban sem fog változni.

- Én se szeretek a lejtőn lefelé rohanni, elhiheted - dünnyögöm, még mielőtt megkockáztatná magában a felvetést, hogy én kimondottan élvezem az ilyen helyzeteket. Valahogy jobban tetszettek azok az órák, és napok, amikor vidámak voltunk. Persze, nem afféle hangos vidámság volt ez, aminek nevetése van, hanem inkább csöndes, és békés öröm, ami jellemezte a mindennapokat. De tény, hogy ezerszer szívesebben éltem úgy, mint akkor, amikor felváltva gyilkoltuk le a másikunkat idegileg, vagy éppen lelkileg.
Látom, hogy ahogy én is, Les is felenged egy apró mosollyal, majd mellém bújik a kanapéra. Olyan óvatosan, félve, mintha attól tartani, hogy egy kicsit erősebb mozdulattól széttörik ez az éppen megkötött fegyverszünet.
- Hm... bosszúból egyenesen a füledbe fogok horkolni - jegyzem meg egy aprócska mosoly kíséretében, aztán - mint ahogy eddig is - fél karommal átölelem, ahogy mellkasomra bújik. Szinte azonnal el is álmosodom, mintha eddig is csak az ő hiánya okozta volna az iszonyú inszomniámat.
- Mellesleg... - motyogom már lehunyt szemekkel, bár azt még így is érzékelem, hogy a kislámpa sápadt-sárga fénye is kihuny körülöttünk - szívesen átmentem volna most a hálóba. De az a piszkos nagy igazság... hogy totál lusta disznó vagyok felkelni innen - nevetek fel halkan, aztán kényelmesen elfészkelődöm, és egy mozdulattal magunkra borítom a takarót.
- Akkor ugye innentől megpróbáljuk mindketten kissé másképpen? Türelmesebben, okosabban, jobban... - sorolom, de az utolsó szó szinte már alig hallható - sokkal inkább szuszogásra hasonlít már, mint normális és érthető beszédre.

Nagyot sóhajtva bólintok. De a kérdés továbbra is ott motoszkál bennem, még ha ezt nem is ma fogom megrágni, de nem vetem el, mint ötletet. Ha valóban a tervekhez tartjuk magunkat, és minden úgy alakul, ahogy pár hete elképzeltük, előbb vagy utóbb úgy is eljön az az idő, mikor nem bújhatok kocsik alá. Sőt, be se férnék akkor már alájuk.
-Nem szeretnék sokszor a szakadékig eljutni. Sem annak a szélén állni.-rázom meg fejem, és csak remélni tudom, hogy most tényleg visszafelé teszünk egy lépést, s nem előre. Hogy tényleg van innen még hová, hogy nem értelmetlen minden, amit eddig tettünk. Egyszerű volt a képlet, hisz szerettem. De a tényezők sokszor nem akarták, hogy ilyen egyszerű legyen minden. És ez egyaránt voltam én és ő. Tanulnunk kellett a másikról, a másiktól és a másikért. Hogy ez milyen hosszú út volt, senki sem tudhatta, de ha kitartóan meneteltünk rajta, eddig egész jó dolgokat derítettünk ki. Mikor letértünk, akkor jöttek csak a szakadékok. Mikor a közös cél valahol elveszett.
Elengedem kezét, és amikor elmosolyodom, s ő is követi példám, bólintok.
-Szeretnék.-bólintok határozottan.-De meg kell ígérned, hogy aludni fogunk. És, hogy nem fogsz most sem horkolni.-teszek óvatos mozdulatot, és mellkasához bújva végignyúlok mellette a kanapén, de minden mozdulatom olyan óvatos, mintha attól félnék, összetörik mellettem, mint egy porcelán.-Hiányoztál...-suttogom, lekapcsolva a kis lámpát a gondolataim segítségével, s bár még nem hunyom le szemem, megnyugtat szívverésének hangja, ahogy fülem alatt lüktet.

Elgondolkodom Les kérdésén. Miért is lenne most másabb?
- Mert már a mi életünk is másabb, azért - válaszolom végül. - Két évig csak éltél bele a világba. A túlélés volt a kulcsszó, nem a munka, vagy a motorok. De most ez a helyzet más. Emberi, hétköznapi életet élünk, hát... ez más körülményeket teremt - igyekszem megfogalmazni a gondolataimat. - Egyszer kértem tőled ilyet, de tudom, hogy ezzel valamit elvennék tőled. Valamit, ami visszavonhatatlan, és talán helyrehozhatatlan. Szóval, nem is kérném tőled. Elfogadlak így, mert tudom, mi fontos neked. És ha neked fontos, akkor nekem is az - teszem hozzá, aztán nézem ahogy Les közelebb ül, és hagyom, hogy megérintse a kezemet.
- Nem tudom a választ a kérdéseidre. Nem tudom, meddig mehetünk el, vagy hogy mikor lépünk túl a határon. De úgy hiszem, hogy míg mások tanulják a szerelem, meg a házasság művészetét, nekünk az ösztönök fogják megsúgni, hol van az a pont, ahová már ne lépjünk el, mert onnan már nincs visszaút. Ahogy most is tisztában vagyunk vele mindketten. Táncolunk a szakadék szélén néha, de még mindig idejében visszafordulunk, és visszahúzzuk a másikunkat is - nézem a takarót elgondolkodva, és jóval könnyebben érzem magam, mikor bocsánatot kér, és valahogy mintha feloldódna, vagy legalábbis lassan, de nagyon lassan felmelegedne az eddigi fagyos légkör mikor azt mondja, nem akarja, hogy elmenjek.
- Én sem akarok menni. Nem azért vettelek el, hogy most sutba dobjak mindent. Csak... néha nehezebb, mint vártuk, ennyi az egész - túrok a hajamba, aztán egy apró félmosollyal nézek rá. - Igazad van, itt akarok maradni a kanapén. De ha van kedved... maradhatnál velem - kockáztatom meg az "invitálást".

-Nem lenne hülyeség. Oké, hiányozna, de éltem nélküle két évig. És akkor nem hiányzott. Akkor most miért lenne másképp?-vonok vállat elmosolyodva, legalábbis hagyva, hogy ajkam széle megemelkedjen egy pillanatra.-Kérhetnél, kértél is. Akkor is ellenkeztem. Ha még egyszer kérnéd, lehet nem tenném. Ha még egyszer szóba kerülne, lemondanék róla. A családom miatt lemondanék róla.-ha másban nem, hát ebben reménykedem, hogy ez nem változott és egyszer képesek leszünk megint oda jutni, hogy erről a kérdésről döntsünk. De valamiért nem akartam sietni. A szakadék nagy volt, ez igaz. Ahogy ő is mondta. Ha sokáig ezt folytatjuk, csak még szélesebb és mélyebb lesz, és nem lesz visszaút. Talán még időben megálltunk, és még nincs minden veszve.
-Te sem értheted, hogy egy nő hogy gondolkodik. De ez szerintem nem baj.-vonok könnyedén vállat, hallgatva.-Igyekszem, és jó lenne, és nem akarom, hogy elmenj.-szólalok meg végighallgatva őt. Őszintén szólva azt akartam a legkevésbé, hogy elmenjen. Közelebb húzódom, megfogva kezét, mikor már képes vagyok szemébe nézni.-Csak honnan fogjuk tudni, hogy meddig mehetünk el? Hogy még egy vitát túlélünk? Tudom, mond, hogy megint paranoiás vagyok és félek, de lássuk be, most más. Minden. Még akkor is, ha túl akarunk rajta lépni. Amikor igent mondtam, nem gondoltam, hogy ide jutunk. Szeretlek és azon a napon úgy éreztem mindenem megvan. Most is úgy érzem, de mégsem.-nézek rá, elengedve kezét.-Nem akarom, hogy elmenj. Sosem akartam. Ugyan azt szeretném, mint eddig. Egy családot. Veled, nem nélküled, nem mással. Megértem, hogy mit kérsz és igyekszem majd. Csak arra kérlek, hogy ne menj el, és nevezz önzőnek, amiért ezt kérem, de fogalmam sincs hol lennék most, ha te nem léptél volna be abba a bárba...-vallom be, mintha ez titokban lett volna. Az előtt az este előtt sok mindent hagytam magam mögött, ahogy ő is. Most ugyan azt kellett volna magunk mögött hagynunk, közösen.-Megértem, ha maradni szeretnél... mármint a kanapén...-mosolyodom el a furcsán kijött szófordulaton, de még nem mozdulok. Bármennyire fáradtnak érzem magam, szemébe nézve próbálok legalább egy okot adni magamnak, hogy ne legyek makacs és ne üssek feleslegesen... de nem megy. Muszáj ezt az énem elhagyni, s lassan visszatérni ahhoz a nőhöz, aki képes szeretni és képes a saját árnyékával élni nem pedig attól félve rohanni a veszte felé.

Egy pillanatig meglepődve nézek Les-re. Oké, látom, hogy nem alszik. Vagy ha mégis, na az egyszerre érdekes, meg röhejes. Bár eddig még nem tapasztaltam, hogy alvajárna, de sosem tudni, kiből mit hoz ki a stressz.
- Ezt jó tudni - jegyzem meg végül, aztán nézem, ahogy odasétál, majd lekuporodik a kanapé végében - mintha csak félne hozzáérni még a takarómhoz is. Nem nagyon tudom, vajon mit akar mondani, annál nagyobb a meglepetésem: a szemem kitágul. Na, ha valamire, hát erre végképp nem számítottam.
- Ez őrültség! - válaszolom kapásból. Szerintem ő maga sem tudja, hogy mekkora. A kétségbeesés meg szomorúság képes rá, hogy a leghülyébb ötleteket hozza ki belőlünk. Két nap múlva megbánná, ha csakugyan így döntene.
- Ne cselekedj és ne dönts elhamarkodottan. Azt mondtad, neked ez az életed. Ostobaság lenne lemondani róla. Miért? Csak mert a múltad köthető ehhez? Annyi minden máshoz is. Bármiről lemondhatnál ilyen erővel. Szerintem ezt gondold át még néhányszor. Olyan lenne ez, mintha a két karod levágnák. Nem lennél teljes a műhely, és a munkád nélkül - próbálom győzködni. Persze, eszem ágában sincs helyette dönteni, csak igyekszem rávilágítani valamire, amit ő jelenleg talán nem lát. - Én sosem kérnék tőled ilyesmit - teszem hozzá, mikor azt mondja, miattunk hozná meg ezt a döntést, majd pislogok hunyorogva néhány a váratlan fényben, mikor felkattintja a kislámpát.
- Én is sajnálom, amit mondtál, hidd el - sóhajtok fel keservesen. - Nem esett a legjobban hallani. Úgy éreztem magam, mintha elkezdenék felfelé kapaszkodni egy létrára, és mikor a legfelső fokra érnék, te rúgnál vissza az aljára. Nem értheted meg egy férfi gondolkodását, de lezúztad a büszkeségemet, az önbecsülésemet... mindent, ami fontos egy férfi számára, aki gondoskodni akar a családjáról. Tudom, néha anélkül mondasz dolgokat, hogy meg akarnál bántani, már megtapasztaltam, hogy sokszor gondolkodás nélkül ütsz, nem nézve, hogy hová. De nem akarok ezen rugózni, mert csak mélyülne általa a szakadék, ami köztünk áll. El akarom felejteni, legalábbis megpróbálom. Remélem sikerül. Te is tehetsz ezért... mutasd meg, hogy mellettem állsz. Úgy, ahogy egy feleségnek kell - nézek rá Les-re. - És még mielőtt folytatnád, nem, nem akarok elmenni innen. Nem akarlak elhagyni. Bár mivel már sokadszor mondod, eléggé úgy hangzik, mintha te azt szeretnéd, hogy menjek... - vonok vállat, és várom, vajon mit mond. Persze, lehet hogy már az én fantáziám lódult meg, és olyasmit látok a dolgokba, amik nincsenek.

Kisétálok a konyhába, s bár vissza akarok menni az ágyhoz, mivel ott egyedül lennék a gondolataimmal, nem megy. Nem akartam egyedül lenni és az, hogy nem szólunk a másikhoz, semmire nem volt megoldás. A kérdés halkan csúszik ki számon, és ahogy a választ meghallom, nagyot sóhajtok.
-Igen, én sem.-mondom, mintha ez nem lenne nyilvánvaló, vagy mintha azt hihetné, hogy alva járok. Csak szimplán képtelen vagyok eldönteni mit is akarok, mi lenne a legjobb, s tekintve, hogy a mostaninál bármi jobb, inkább elrugaszkodom a szakadék széléről, minthogy tovább egyensúlyozzak ott.
Felül, figyelem, ahogy rám néz, még a sötétben is látom arcának vonalait. Szerettem volna hozzá bújni, s bár a köztünk lévő távolság nem volt nagy, mégis most óriásinak tűnt, mintha nem is egy földrészen állnánk.
-Az sem lenne pihenés.-biccentek a szoba felé. Nem mondok mást, megmozdulok, de nem megy. Mintha lábaim csődöt mondtak volna.-Nem miattad lennék az. És lehet...-veszek mély levegőt, s az előbb magammal megvitatott kérdést hangosan is kimondom.-Lehet, hogy ott hagyom a műhelyt. Nem miattad, magunk és magam miatt.-nézek rá, de végre képes leszek megmozdulni, így elindulok felé, és a kanapéra kucorodok, kis távolságot hagyva kettőnk között, felkapcsolva a komódon álldogáló egyik kislámpát.-Nem fogom tudni magam mögött hagyni a múltat, talán soha. De ha csupa olyan dolog köt le, ami lekötött régen, nem hiszem, hogy könnyebb lenne a helyzetem. És ezt sem csinálhatjuk örökké... Ha be is megyek, legyek fáradt, nem érdekel. De ha nem beszéljük meg soha, akkor minek maradunk itt. Ez csak házasság lenne, egy darab papír, aminek nincs tartalma.-gondolataim könnyedén öltenek formát, s könnyedén osztom meg őket vele. Talán könnyebben is, mint hittem, hogy menni fog.-Sajnálom, komolyan. Azt, amit mondtam,
hogy ide jutottunk, hogy azt éreztettem veled, nem bízok meg benned. Hogy nem hittem benned. És továbbra is azt mondom, amit mondtam reggel is. Ha el akarsz sétálni, megérteném. Komolyan.-az utolsó mondat már kevésbé hallatszik számból magabiztosan, inkább csendesen suttogom, ölemben pihenő ujjaimra siklik tekintetem és nem tudom képes lennék-e szemébe nézni most. Vagy ha képes lennék, ne jelennének meg könnycseppek szememben vészesen gyorsan.

Nyűgös az éjszaka: alszom is, meg nem is. A kanapé noha kényelmes, mégsem olyan, mint a hálószobai ágy, de azt hiszem - még ha nem is vallom be teljesen magamnak - hogy igazából nem az ágy az oka az álmatlanságomnak, hanem a lelki tusakodás.
Ennek ellenére el-elszunnyadok, de többet forgolódom ide-oda, mint amennyi nyugalmam van. Csak arra figyelek fel az épphogy-szendergésből, mikor neszt hallok, és látom, ahogy Les tapogatózik kifelé a konyha irányába. Meg sem moccanok, csak akkor, mikor hallok egy halk, és némileg tétova kérdést. Nem tudom, mit akar... de alighanem ő is tisztában van vele, hogy kb annyira jön álom a szememre, mint ahogy neki.
- Nem, nem alszom - válaszolom végül, bele a fekete sötétségbe. De mivel nem szuszogok mélyen, és nem horkolok falakat rengetően, azt hiszem ezt ő is tudja. Persze, megjátszhattam volna az álmok mezején járót, de felesleges lenne. Előbb vagy utóbb úgyis szembesülnünk kellene egymással, meg a jelenlegi problémával.
- Pihenned kellene - teszem aztán hozzá, mindenféle meggyőződés nélkül. - Holnap rád vár a munka. Nem akarom, hogy miattam légy fáradt - jegyzem meg, moccanás nélkül, aztán erőt veszek magamon, és felülök. Pont annyi fény szűrődik be az utcáról, hogy látom körvonalait, ahogy a konyhapult előtt álldogál.