Csak bólintottam. Valahogy sejtettem, hogy eza nő nem piti varázslatok miatt tart boszorkányt. Az túlságosan meseszerű lenne. Legalábbis ebben a városban biztosan.
Megfogtam a cuccaimat. - Akkor... majd még találkozunk! - mondtam neki apró mosollyal, és elindultam a kocsim felé. Egy kicsit féltem, hogy mit fog szólni Damon meg Elena.

(Hotel)

Azt is tudomásul vette, hogy körülbelül milyen varázslatokhoz lenne majd szükségem rá, így elégedetten nyugtáztam, hogy nem lesz itt semmi baj. Persze csak akkor, ha össze nem fut a hasonmásommal, aki a férjével karöltve kezdi valami enyelgős szöveggel kezdi el lebeszélni arról, hogy az én boszorkányom legyen. Na az nagyon idegesítő lenne!
- Viszlát Vicki. - Integettem neki és láttam, hogy beszáll a kocsijába, majd elhajt. Egyedül maradtam, de nem is volt ez baj, mert legalább nagyokat szippanthattam a kissé már hűvös levegőből, hogy kijózanodjak. Ebből is látszik, hogy konkrétan nem ittam én olyan sokat, ahogy terveztem, de... még most sem akartam gondolni semmire magamon kívül. Nem nekem való a törődés és a sajnálkozás..

Charlotte birtoka ;; Hálószoba

Katherine háza

Nem telt bele pár percbe már az erdőben sétálgattam. Délután volt, a nap homályosan sütött be a fák lombjai között az erdőben. Nem feltétlen vadászni jöttem valami túrázóra, inkább csak hiányzott már egy a környezet. De azért nem a madárcsicsergést és egyéb "szépségeket" szeretek az erdőben. Inkább azt, hogy itt előjönnek bizonyos kis emlékek. Jók is, és rosszak is. Sosem voltam a nagy nosztalgiázások híve, de azért néha csak belőlem is előjött néha nap. Lassan sétáltam a fák között, majd ezt megunva, háttal nekitámaszkodtam egy fának, és hátrahajtva a fejemet a fa törzsének lehunytam szemeimet.

(Mikaelson villa)

A fejemben milliónyi gondolat cikázott. Klaus szavai... ahogy azt mondta, szívből gyűlöl engem. Mert becsaptam, és hazudtam neki. De én próbáltam védeni Tatiát... Mikael... ő már más tészta. Fogalmam sincs, hol van és mit csinál, de ő is forral valamit, ebben biztos vagyok.
Lehunytam a szemeimet, és nagyot sóhajtottam. Most az erdő csendje kell. Ehhez semmi kétség nem fér. De mégis éreztem itt valakinek a jelenlétét. Volt itt valaki, és ismerősnek éreztem. De nem olyan ismerősnek, hogy ismerném, éppen ellenkezőleg. A fene se tudja ezt megmagyarázni.
Elindultam abba az irányba, ahonnan ezt éreztem, és hamarosan szembetaláltam magamat egy lánnyal. Valahogy mindig kifogom az egyforma nők egyikét. De Ő... hát sem Tatiára, sem Elenára nem hasonlított. Már úgy értve, hogy teljesen eltérő volt az arcmimikája, mint a hasonmásnak, és Tatiának.
- Ha jól sejtem, Katerina Petrovához van szerencsém - álltam meg mellette.

Nem sokáig lehettem egyedül. Mozgást érzékeltem, ami folyamatosan, csak közeledett felém. Megpróbáltam ezt kizárni, és nem törődni vele, de ez nehéz volt mivel volt egy olyan érzésem, hogy úgyis lefog szólítani bárki is ez. Az illata nem volt ismerős, még sosem éreztem, így csak valaki ismeretlen lehetett a számomra. Éreztem, hogy megállt mellettem, és nem sokkal később már a hangját is hallottam. Továbbra is lehunyt szemekkel szólaltam meg.
- Gondolom ezt nem volt nehéz kitalálni... - Mondtam unottan, és a következő pillanatban kinyitottam szememet, és az ismeretlen nőre néztem aki közvetlen mellettem volt. - De fogalmam sincs maga kicsoda. - Vontam fel enyhén egyik szemöldökömet végignézve a nőn.

Mondhatni, hogy ismerősen néztem végig a lányon. Lányon? Mit is beszélek... a maga majdnem 600 évével nem éppen lány már. De figyeltem őt is, míg ember volt. Az akkori hasonmás, akit a fiam használni akart. És Elijah belé is szerelmes lett. Legalábbis... nekem úgy tűnt, hogy vannak érzései felé.
- Örvendek - biccentettem felé, és még mindig egyenes tartással bámultam a szemeibe. - Az én nevem Esther. Esther Mikaelson. Így már talán... tud hová kötni engem - mondtam már egy mosollyal. A fene se tudja, fél-e Klaustól, vagy sem. De most... a szeme majd mindent elárul.

Neve hallatán, még a lélegzetem is elakadt pár pillanatra. Ez nem lehet igaz! Klaus anyja... Vegyes érzéseim támadtak, de aztán gyorsan érzelemmentessé tettem arcomat. Sosem voltam az érzelmek embere, és ez most sem lehetett másképp. - Ohh, szóval Esther! - Néztem újra szemeibe. Sosem hittem volna, hogy találkozok vele, főleg hogy azt hittem halott. De ezek szerint él, nagyon is. - Inkább nem mondom, hogy örülök neked.. - Sóhajtottam fel halkan kicsit oldalra billentve fejemet, és egy halvány mosolyt erőltettem arcomra.

- Ennyire nem is kell örülnöd nekem - vontam egyet a vállamon nagyon halványan, és közben mélyeket sóhajtottam. Nem tudom, mit is kellene mondanom neki. Azt tudom, hogy évszázadokkal ezelőtt őt is használhaó alapanyagnak láttam egy-egy varázslathoz. De a vére mára... hasztalanná vált. Hiszen vámpír. Olyan, mint a többi.
- Ha az ismereteim nem tévesek... ismered a fiamat, igaz? - mosolyogtam rá.

- És én pedig nem is örülök! - Vontam fel szemöldökömet most már valamivel őszintébben. Valahogy ilyen voltam! Még annak sem tudok igazán örülni, ha egy olyan embert látok akit egy kicsit is szeretek. Nem mintha lenne olyan, szóval ez még rossz példa is volt. Még sosem találkoztam Esther-el, max. csak hallottam róla a fiai által!
Kérdésén egy kicsit elgondolkodtam, de aztán hamar válaszoltam is. - Melyiket is a sok közül? - Kérdeztem enyhén elmosolyodva, hisz szinte mindegyikhez volt valami közöm. Utoljára talán Kol-al? Igen, de persze tudtam, hogy Esther ezzel biztos Klaus-ra gondol. Ez majdnem biztos. - Amúgy igen ismerem! - Bólintottam végül egy halkabb sóhajjal.

A kérdését hallva rögtön megállapítottam, hogy jóformán valószínűleg nemcsak Klaushoz, és Elijah-hoz köti valami. Miért is lepődöm meg ezen? Hiszen ez a nő... hát mondjuk úgy, hogy Elena és Katherine átmenete Tatia. Katherine-t a legrosszabbnak nevezik hármójuk közül. Dehát... amit nem a két szememmel látok, azt nem is hiszem el.
- Valóban? Hát... talán... nem akarod, hogy egy kis varázslattal odalökjelek a karjaiba. Úgy emlékszem, neki van miért bosszút állnia rajtad - mondtam már kényszeredett mosollyal.

Bár próbáltam takarni, mégis megjelent egy kis félelem a szememben szavai hallatán. Ő volt az egyetlen gyenge pontom! Klaus. Mindig is féltem attól, hogy majd egyszer a kezei közé kerülök, és egy egyszerű mozdulattal megfog ölni, és akkor már nem lesz vissza út, végem lesz. A a halott testemből el fog tűnni az élet, csak mert nem kezeskedtem Klaus kis tervében, hogy kiváltsa az átkát. Már akkor is inkább lettem vámpír, mint hogy meghaljak. Már akkor is volt bennem egy kis önzőség.
- És neked abból mi előnyöd származna, ha odalöknél neki? - Kérdeztem egy kis kíváncsisággal a hangomban.

- Nos, én csak egyszerűen szeretem, ha valaki úgy beszél velem, ahogy azt egy normális ember megérdemli. És ha ehhez fenyegetnem kell téged, hát szíves örömest teszem meg. - vontam egyet a vállamon hirtelen, és végignéztem rajta.
- Először is... csak azt akarom, hogy a barátot lásd bennem. Mert... tudod, én is arra vágyom, hogy Klaus ereje csökkenjen - sóhajtottam, majd érezni kezdtem a szívemben valamit... olyan nagyon hívogató érzés volt... és ilyet csak egy anya érezhet...
- És most ha megbocsájtasz, megyek is. De előtte még tudni akarom, hogy számíthatok-e rád, ha esetleg szükségem lenne a Klaus elleni dolgaimban rád.

A barátot? Nem hittem volna, hogy ezt akarná tőlem, de hát legyen. Már amennyire barátok lehetünk, úgy hogy közben Klaus erejét próbáljuk csökkenteni.
- A fiad, de próbálod gyengíteni? Példás anya vagy. - Nevettem fel egy kis gúnnyal benne, de aztán ez egy halvány mosollyá szelídült.
- Számíthatsz rám! - Egyeztem végül bele. Mert hát miért ne egyeztem volna. Bármibe beleegyezek ami azzal kapcsolatos, hogy Klaus-t le legyen gyengítve.

Rámosolyogtam. - Rendben. Ezt akartam hallani - biccentettem felé, némi boldogsággal a hangomban. SDzerettem, ha valami úgy zajlik, ahogy én azt elképzeltem. Mégis... istenem, én most jelen helyzetben két felé voltam szakítva. A fiam ellen dolgozom. A saját fiam ellen!
- Addig is... vigyázz magadra. Mostanság elszaporodtak itt a vámpírvadászok - kacsintottam rá, majd újra felegyenesedtem. - Ha szükségem lesz rád, azonnal értesítelek! - biccerntettem újra. - Viszlát, Katerina!

(ősök villája)

- Én mindig vigyázok magamra! - Jelent meg ajkaimon egy halvány mosoly. Vámpírvadászok! Jó hogy szól róla, nem is hallottam még róla.
- Várni fogom mikor jelentkezel nálam! - Bólintottam. - Viszlát Esther! - Biccentettem felé, és már el is ment. Visszadőltem az egyik fához, de most leültem a fa tövébe, és úgy gondolkoztam.

Utcákról ;

Futva érkeztem az erdőbe. Szerencsére nem telt két percbe sem,ezért is imádok vámpír lenni.. Reménykedtem hogy kifogok valami balekot egy túrázó csapatból. De jó lesz egy vadász is akár.. Szerencsémre kapóra jött egy,tiszta mázli. Remélhetőleg ez jobb lesz mint a másik. Nem csináltam vele semmit. Egyszerűen csak fogtam és kitörtem a nyakát,csak halkan felsikoltott,vámpírokon kívül nem hallhatta meg senki,még a puszta látványom is megijesztette... Minek túlkomplikálni a dolgokat? A fogaimat mohón mélyesztettem a bőrébe,és szívni kezdtem a vért. Gyorsan hogy nehogy megalvadjon,hiszen már halott az illető. Amint végeztem,eldobtam magamtól,majd egy fának dőlve pihentem meg...

Ahogy ültem ott a fa tövébe, hangokat hallottam. Egy vámpírlány kitörte egy ember nyakát, és utáns mohón kezdte szívni a vérét. Sokkal jobb ha az ember él, miközben szívja a vámpír a vérét. Nincs meg annak a veszélye, hogy idő előtt megalvadjon az illető vére, és sokkal jobb is érezni, ahogy elgyengül valaki a karjaim közt, és szépen lassan lassul le a szíve. Amint végzett eldobta magától a halott testet, és egy fának dőlve pihent le. A fa mögül kilépve szólaltam meg. - Megölni az áldozatot, még mielőtt táplálkoznál belőle? Nem rossz ötlet, de így nem tökéletes. - Billentettem kicsit oldalra fejemet, ahogy a barna hajú lányra pillantottam, és alaposan végigfürkésztem arcvonásait.

Már majdnem belefeledkeztem a gondolataimba,amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Mielőtt hátrafordulhattam volna,visszaszóltam neki.
-Tudom. De semmi kedvem a karmolászó,kapálódzó emberkével foglalkozni jelen pillanatban. Így könnyebb volt. -mondtam szárazon,miközben megrántottam a vállamat,és csak ezután fordultam hátra,és lassan felegyenesedtem.
-Tatia. -húztam fel a szemöldököm.
-Ha legközelebb találkozunk fizetsz. -mondtam,kissé gúnyos mosoly kíséretében,de közben rá kellett jöjjek,hogy habár pontosan ugyanúgy néz ki ez a nő mint Tatia,mégsem az. Teljesen más,más a tartása,a stílusa,és ugyan minek öltözött volna át?! Nocsak.. Egy újabb Petrovára akadtam,csak ő ne kezdjen el azzal piszkálni hogy nézzek utána az eredeti szüleimnek.. Már felfogtam,és talán meg is teszem..

Ahogy kimondtam Tatia nevét, gúnyosan felnevettem. Tatia, Na persze!500 év nem volt elég arra, hogy ne nézzenek a kis tudatlan vámpírkák Tatia-nal. Ezek szerint ez is tudatlan fajtából volt való. A tipikus az a fajta akiket utálok.
- Nem Tatia vagyok. - Mondtam teljesen nyugodtan, habár belülről már tomboltam. Még szerencse, hogy nem látszanak a valós érzéseim, az arcomon.
- Szóval én nem fizetek neked semmivel. - Jelent meg arcomon egy halványka mosoly. - Katherine vagyok. - Mondtam el nevemet, és halkan felsóhajtottam.

Összeszűkült szemekkel figyeltem rá. Persze hogy nem Tatia az! Őt első látásra meg lehet kedvelni..
-Igen. Erre már én is rájöttem. -mondtam szárazon,miközben megforgattam a szemeimet,majd a következő mondatára csak megrántottam a vállamat.
-Katie Pierce.-mondtam ki hetykén a nevemet,magamban persze hozzátéve azt a felesleges 'Evelynne-t',
miközben kinyújtottam a kezemet,egy kézfogásra.

(Hotel)

Sietős léptekkel haladtam egészen idáig. A többiekkel ellentétben nekem nem kellenek azok a buta láncok..Szabadabbnak érzem magam ha nincsenek rajtam..Nem félek attól, hogy megölök bárkit is, az csak dobna az egészen. És amúgy is ki az a hülye aki ilyenkor idejön? Ha meg netán mégis akkor így járt.
Sötétedett..A hold is már tisztán kirajzolódott az égen..
Lassan levettem magamról a felsőmet és a nadrágomat és csak vártam, vártam, hogy bekövetkezzen aminek be kell.

-Pierce..- Vontam fel szemöldökömet vezetéknevét hallva. Ez csak egy egyszerű egybeesés, még biztos elég sok Pierce vezetéknevű ember van a világon, szóval ezt nem kéne furcsának tartanom. Persze neki nem kell tudni erről a kis névegyezésről. Úgysem lényeges.
Ellöktem magamat a fától, és közelebb léptem hozzá. - De viszont ha feltűnt, miért Tatia-ztal le? - Vontam fel szemöldökömet, de aztán elvigyorodtam.

-Igen az. Csak te is nehogy elkezd hogy nézzek utána a családfámnak,meg az eredeti anyámnak.. -forgattam meg ismét a szemem egy sóhaj kíséretében.
-Mit gondolsz? Miért mondtam azt? Mert talán találkoztam vele,és ugyanúgy nézel ki mint ő.. -húztam fel a szemöldököm,ezzel jelezve hogy nem értem az értetlenségét,majd sóhajtottam egyet hogy inkább hagyjuk..
-Nem is tudtam hogy ma telihold van. -váltottam témát sóhajtva egyet,miután felnéztem az égre,igaz teljes mértékben lényegtelen volt a dolog,de megjegyeztem.

- Dehogy kezdem el! Felőlem aztán! Engem az se érdekel ha nem nézel utána... - Nevettem fel gúnyosan. Mondjuk az már elgondolkodtató, hogy Tatia ezt tanácsolta ennek a Katie nevű lánynak.
- De a illatunk más te kis tudatlanka. Nem figyelsz a részletekre, ez talán egyszer majd a veszted lesz! - Tanácsoltam, kissé szárazon, és egy pillanatra megfeszült állkapcsom, de aztán engedtem ezen.
- Én tudtam, és nem is a legjobb ötlet ilyenkor itt kószálni. - Fintorodtam el, és halkan felsóhajtottam.

//Aurora lakása//

A végére már az is nehezemre esett, hogy vezessek, de végül csak sikerült ideérnem. Fogalmam sincs mit kell ilyenkor csinálni, csak hogy fájni, hogy és szenvedni fogok. Már kezdtem érezni, de nem volt vészes, hisz ez még csak a kezdetet volt ennek az egésznek. Andrew nem volt itt, így elindultam az erdő mélye felé indulni. Nem vártam meg Őt, csak sétáltam előre egyre mélyebbre, és mélyebbre az erdőben. Fájdalmaim voltak, de addig mentem amíg csak tudtam, majd a lábaimra hasított a fájdalom, és földre esve sikítottam fel. Még egyszer megkíséreltem a felállást, de nem sikerült, a fájdalom csak jobban eluralkodott testemen.