Megállt. Meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy ezek szerint nem fogja csak úgy tétlenül végignézni, ahogyan elvérzem, de volt egy olyan baljsejtelem a gyomromban, hogy mindez nem olyan egyszerű. Tartottam attól, hogy... ahogyan az apám is annyiszor megtette velem, úgy ő is csak játszadozik velem. Majd megint hoppon maradok, de ez ebben az esetben lenne a legkegyetlenebb húzás. Valljuk be, egyedül nem sok esélyem lenne keresni valaki mást, aki ért hozzá. Szétfolyni a levelek között pedig... még nem állok készen. - Sok rosszat tettem már. De csak azokkal, akik meg is érdemelték - nyeltem nagyot. Ez részben ferdítés volt, de csak hogy ebben a pillanatban ne tudjon be a világ legpitiánerebb tolvajának, aki azért akar segítséget, hogy aztán kifossza a kis házikót. Tényleg sok volt a számlámon, kevés lenne a maradék emberi időm, hogy csak úgy... elfeledtessem azokkal, akiknek ártottam. Ostoba fogadalom lenne részemről az, hogy ha most ezt kiheverem, jó leszek. Mert tudom, hogy nem leszek. Halványan elmosolyodtam. Tényleg úgy beszélt, mint aki ért hozzá. De egy nő valamiért ilyen szempontból mindig is gondoskodóbb volt. Talán az anyai ösztön, amiről az én szélvész szívemnek fogalma sem lehet, de ezt nem is bántam. Valószínűleg sosem lennék képes magamon kívül mást is szeretni, önző voltam világ életemben, testvérem pedig... csak nem adatott meg. Apám pedig már egészen korán megtanította, hogyan vegyünk el úgy, hogy annak csak később legyen látszata. - Ha maga gyilkos, én egy hegyi troll vagyok. Legalább - sóhajtottam fel, és elindultam felé, habár a magam tempójához képest kissé lassabban. Mikor már eléggé közel értem hozzá, lenéztem, bele azokba a gyönyörű szemekbe. Igazából csak most figyeltem meg. Vagy már a képzeletem játszott velem. - Nem fogom bántani. Becsületszavamat adom rá - mondtam teljesen őszintén, habár egy tolvaj esetében eléggé érdekes szóhasználat volt. Azt pedig ő is tudta, hogy ilyen állapotban tényleg nem lesz erőm kezet emelni rá. Utána pedig... ha megment, előbb avatom szentté, semmint hogy egyetlen haja szála is meggörbüljön. - Örökre az adósa maradok.
Én magam is könnyedén átmentem volna az elém állított akadályokon, ha csak a makacsságom lett volna a belépő a versenyre, de ez a férfi rajtam is túltett. Miért olyan nehéz elfogadni másoktól a segítséget főleg, ha az élete is múlott rajta? Én legalább tudtam, hol vannak a határaim, bár ritkán keveredtem olyan helyzetbe, amely a levegő elfogyásával ijesztgetett volna és a végkifejletek között ott volt a halál lehetősége is. Ez inkább a testvéremre volt jellemző, én megmaradtam a kissé óvatosabb vészmadárnak, akinek abban a pillanatban, ahogy William maradásra kérte mosoly húzódott a szájára. Diadalittasan állítottam meg a lépteimet és egy hosszú pillanatra elgondolkoztam azon, vajon miért töröm magam vele? Percekkel ezelőtt ismertem meg, semmit sem tudtam róla, könnyen lehet, hogy csak azért nem fosztott ki és ölt meg, mert túl sok vért veszített és a karját is alig bírja felemelni. Mi biztosít arról, hogyha segítek neki és jobban lesz nem én leszek az első, akinek átvágja a torkát? Furcsa, az aggodalmaim ellenére mégsem éreztem úgy, hogy ennek a lehetősége is felmerülhetne. Visszafordultam felé, tekintetemmel végigpásztáztam az arcát és sóhajtottam egyet. A jó szívem, ugye... Eva mindig mondja, hogy ne foglalkozzak másokkal. Mintha az olyan könnyű lenne. - Lop másoktól. Varázslatos. - Jelentettem ki halkan, motyogva. Ismét egy ok, amiért távol kellene tartanom magamat tőle, a hozzá hasonló emberek nem sok jót rejtegettek magukban. - Mondanám, hogy csak akkor segítek, ha felhagy a rossz cselekedetekkel, de a világot még én sem tudom megváltani a szavaimmal. - Ismét a sebére néztem, amely talán csúnyább volt, mint mióta elfordultam tőle. Vagy csak a képzeletem és a szívem járatta velem a bolondját. - Itt nem tudok semmit sem tenni. A sebet ki kell tisztítani és összevarrni, utána pedig szerezni valamit, ami megakadályozza az elfertőződést. - Nem voltam doktor, ám az anyám értett az orvosláshoz, abban a faluban, ahol születtem minden ilyesfajta bajt ő látott el. Mellette üldögélve elég hamar idő alatt, már kislánykoromban is ismertem néhány fortélyt, ami jól jött a későbbiekben és amihez nem volt szükség varázslatra. Jobban szerettem tartalékolni a mágiámat. - Nem messze lakom innen. Ha nem fél attól, hogy gyilkos vagyok, akkor szívesen meghívom és meglátom, mit tehetek. - Pár perc séta, ennyi belefér. Ha minden igaz, tekintve, hogy ki tudja, mióta járta az erdőt a férfi.
Nők. Nem lehet velük élni. De nélkülük sem, már ahogy a szavai alapján leszűrtem, elvégre ezek szerint ért a sebek ellátásához is. Nem tudtam, hogy mégis miért vele sodort össze az élet, talán a sors keze... pedig egy olyan gazfickóért sem lenne kár, mint én. Ki sírna utánam? Nekem nincs senkim, és attól tartok, hogy még valami kis összejövetelt is tartanának azok, akik az ellenségeim közé tartoznak. Próbálkoztam megszerettetni magam emberekkel... talán nem elég erősen, és emiatt tartok jelenleg ott, ahol. Nem voltam gazdag, nem törődtem mások érzéseivel... így nem is várhattam el viszont, hogy törődjenek velem, miközben én sem tettem meg ezt. Valószínűleg ezért is lepett meg annyira az, hogy segíteni akart nekem. Előtte még soha senki nem ajánlott fel ilyet, sőt! Igaz, amit mondtam; néhányan amint megtudnák, hogy a sérülésem veszélyes az életemre nézve, első sorból néznék végig, ahogyan elvérzek. Ez a nő viszont valamiért nem akarta ezt hagyni... a tekintetében láttam, hogy félnótásnak tart, de legalábbis szájhősnek. Sosem voltam hajlandó alárendelni magamat másoknak, nem még egy nőnek. Jó lesz megjegyeznem a nevét. Makacs vagyok, mint egy öszvér, de ezért ki hibáztatna? Nem nagyon akadt még olyan, akire bizalommal nézhettem volna. - Én... - kezdtem bele, mikor láttam, hogy elindult, és nagyot sóhajtottam. Lassan haladt, de csak a hátát pillanthattam meg, mert... lassan de biztosan itt hagyott volna. Viszont adott lehetőséget arra, hogy rácáfoljak magamra, és oda süllyedjek, hogy a segítségét kérjem. - Ne menjen el. - bukott ki belőlem lehajtott fejjel, leginkább mert ismét benyilallt a sérülésem, és oda pillantva tudtam, hogy az általa saccolt pár órával is sokat mondott. Túl mély volt a heg, valószínűleg olyan helyen sebzett meg, ami nem fog könnyen eltűnni onnan. - Sajnálom, csak... nem szoktam meg mások segítségét. Ahogyan én másoktól, úgy általában tőlem is csak elvesznek. - köszörültem meg a torkomat. Vallomás, hogy tolvaj is vagyok, bátor. De valószínűleg rájött volna már arra, ha veszélyes lennék rá nézve. Erős, izmos férfi vagyok, de nem vadállat. Nőkre még sosem emeltem kezet. - Tényleg segítene? Vagyis... tudna? - Nem tudtam, hogyan kellene ezt megfogalmaznom. Azon kívül, hogy nem akartam meghalni.
Már fel sem figyeltem arra, hogy ismételten a férfitársadalmat fényezte. Mondhatni hozzászoktam, három mondatából kettő erre irányult, én pedig próbáltam nem reagálni. A kor szellemétől eltérően hittem abban, hogy mi nők is képesek vagyunk megvédeni magunkat és a birtoklói lehetünk ugyanazoknak vagy éppen hasonló erényeknek, mint a férfiak, bár sok csodálnivaló nem akadt a gondolkodásmódomon: Eva-val magunkra voltunk utalva jó ideje, kettőnk szövetségét senki sem segítette, együtt voltunk a világ ellen, mégpedig úgy, hogy ez egyikőnk néha erre, a másikunk pedig éppen az ellenkező irányba húzott, aztán valahol középúton kiegyenlítettük a kanyarokat. Ez a férfi erről semmit sem tudott, mégsem éreztem késztetést arra, hogy sarkon fordulva magára hagyjam a nézeteivel, hiszen sokkal inkább foglalkoztatott a kérdés, vajon mi rejtőzhet a számomra kissé felszínesnek tűnő szavak mögött. William érdekes jelenség volt. A maga módján lebilincselő és szokatlan volt ez a fajta érzés tőlem… hosszú folyamat volt az, aminek során engem meg lehetett nyerni és valaki elérte, hogy igazándiból foglalkozzak vele. Szerettem az embereket, de kezdett rám ragadni Eva paranoiája, néha hajlamos voltam ott is fenyegetést látni, ahol egyébként jó szándék volt. Talán ez a sors vár rám. - Nem ez lenne az első seb, amit ellátok, de ha Önnek feltett szándéka, hogy még a mai nap folyamán meghaljon, tegye csak. - Jelentettem ki. Nem voltam orvos, de rendelkeztem a sebek ellátásának különleges képességével nem beszélve arról, hogy akár a varázserőmet is használhattam volna az ellátására, bár ha nem volt muszáj, inkább kerültem a mágia használatát. Soha nem lehetett tudni, véletlenül ki lát meg és kezd el kiabálva máglyára küldeni… ezért is voltunk szinte állandó mozgásban. - Egy makacs öszvérrel kevesebb lesz a világban, biztosan ki fogja bírni valahogy az emberiség a hiányát. Főleg, hogy nincs is igazán hova mennie, mert ha lenne, akkor már régen lett volna egy rokon, barát vagy éppen hölgy, aki ellátta volna a sebét. - Bajba került, megtanították a leckére egy mélyen tátongó vágás segítségével és így is ő az, aki hősködni akar? Most már biztos volt, hogy az előttem ácsorgónak hiányzott az egyik kereke. Legalább. - Ha megbocsát, akkor elköszönök. Legyen szép az elkövetkezendő pár órája. – Felvontam a szemöldökömet és hátat fordítottam neki, ehhez minden erőmet össze kellett szednem, hiszen nehezemre esett volna magára hagyni. Viszont ha tényleg annyira agyalágyult, hogy engedi, hogy ellépdelve mellőle itt hagyjam, akkor nem lehet rajta segíteni.
Bólintottam egyet, jelezvén, hogy megértettem, amit az ikertestvéréről mondott, és egy mosoly jelent meg az arcomon. - Ebben a szűkös világban már minden furcsaság boszorkányságnak hat. - fejeztem ki a véleményemet egyszerűen, hiszen tudtam én nagyon jól, hogy milyen amikor valakinek a testvére majdnem vele egy időben jön a világra. Egyszer találkoztam hasonlóval, de apám meg is tiltotta, hogy efféle "szerzetekkel" keveredjem egy társaságba, mert annyira megvilágosult ember volt, hogy nem látta az orrát sem. A lényeg viszont abban volt, hogy nem szálltam szembe az akaratával, és azt tettem, amit tőlem kért. Elkerültem az ikreket, de valószínűleg nem veszítettem sokat, mert én magam inkább vagyok egy magányos farkas, mintsem hős lovag, aki falkában jár. A lovag kifejezés rám eleve sértésként hat, elvégre amim van, azt nem egy nép miatt csináltam, és szégyen vagy sem, de nem is mindet tisztességes úton szereztem meg. Még szélesebbé vált a mosolyom, ahogy megláttam benne felcsillanni valamit. Szavakkal nehéz is lett volna elmondani, hogy mi volt az, tekintve, hogy ahogyan lángra gyúlt, még egy kötözködő szót sem mertem volna kinyögni, bár ez egyáltalán nem állt szándékomban. - Már megtanultam, hogy egy férfinak sosem elegendő a szókincse ahhoz, hogy győzzön egy nővel szemben. Már ha egy szópárbajról van szó. Minden ellenkező esetben a győzelmem előre meg van írva. - pillantottam ravasz szemmel a fegyveremre, habár ez mindennek tűnhetett, csak fenyegetésnek nem. Ellenségeket szerezni ma nem volt listára véve, főleg nem egy nő személyében, így minden létező módon megpróbáltam elkerülni azt, hogy konfliktusba keveredjek. Igaz, elég kevés esélyt láttam erre, főleg eme nő esetében. Az, hogy szemügyre vette az átvérzett ingemet, valószínűleg arra is választ adott neki, hogy elég mély sérülésem lehet. - Tudja, hogy van ez. Az ember mindenkibe bizalmat fektet, aki többet ígér pár csillagnál. - vontam egyet a vállamon, láthatóan egyáltalán nem stresszelve magamat, hogy egy ilyen sérülés látszódik a mellkasom alján. A segítő szándékú szavak azonban megleptek, és rögtön össze is húztam a vékony felsőt, eltakarva így a vérfoltot. - Mégis miben tudna segíteni? Hacsak nem egy női kézzel megáldott doktor, amit eddig jól eltitkolt, akkor nem tud segíteni. - válaszoltam ellentmondást nem tűrve, habár ez a makacsság egyszer tényleg megássa a síromat helyettem. Elég inspiráló nőnek tűnt, tele valami furcsa energiával, és tudtam, hogy ha most elindulok, két lépés után fogok összeesni a vérveszteség miatt.
Ismét halvány mosolyt engedtem meg magamnak. Sokan gondolták azt, hogy amiért ikrek vagyunk hasonlítanunk kellett volna a külsőségekben, a legtöbben meglepődtek, hogy mindössze a hajunk színe egyezett meg. Sőt, még belsőleg is a lehető legkülönbözőbbek voltunk. Eva volt az, aki a magabiztosságot, az erőt, a megfékezhetetlenséget képviselte, én pedig inkább az óvó, anyáskodó, türelmes típusba tartoztam. De ez így volt jól… ha én nem lettem volna, a nővérem már többször megégette volna magát, ez tény. És nem bántam, hogy nekem kellett a háta mögött állnom, hogy elkapjam, ha az egyik veszélyes cselekedete balul sült volna el. - Mi nem azoknak az ikreknek a csoportját erősítjük. Ha látná és ismerné őt, maga is megmondhatná, hogy nincs sok dolog, amiben hasonlítunk egymásra. – Elkaptam a pillantását, amiben nem is tudtam hirtelen, mit véltem felfedezni. Ilyen az én szerencsém. Az a jóképű férfi, aki velem szembe jön az erdőben csakis egy átutazó zsivány lehet, nem egy rendes ember, aki egyszerűen csak eltévedt. Mégis volt valami a szemeiben, ami nem hagyott nyugodni… nem tűnt bűnöző alkatnak, a mosolya sem erről árulkodott attól függetlenül, hogy az aura, ami körülvette inkább óvatosságra intett. Ám semmi kedvem nem volt hátat fordítani neki, sőt, késztetést éreztem arra, hogy maradjak és hallgassam szavait. – Ugye nem akar vitát kezdeményezni arról, hogy mi nők egyedül is képesek vagyunk megvédeni magunkat. Biztosítom, én nyernék. – Állapítottam meg kissé kiszélesedett mosollyal nézve rá. Eva-nak és nekem könnyű dolgunk volt, a varázslat is segítségünkre volt, ám nem egy olyan nőt ismertem, aki képes lett volna hegyeket is megmozgatni, ha úgy kívánta a kedve. De William-nek igaza volt, a szüleink halála volt az a pont, ami megedzett mindkettőket és kényszerített arra, hogy erősek legyünk… engem legalábbis. - Mégis mi mást várhattam volna? – Felvontam a szemöldökömet. Persze, hogy gyakran bajba keveredett, szinte borítékolható volt, hogy nem a meghunyászkodó viselkedést pártolta, amely ugyan a túlélésben segítette volna, de a férfiúi büszkeségén csorbát okozhatott. Arra viszont nem számítottam, hogy egy éktelenkedő vérfoltot fogok meglátni a kabátja alatt. A sebet magát nem láttam, de a lában szinte magától vitt előre, összeráncolt homlokkal, aprót nyelve néztem a vérfolt irányába. - Mibe keveredett? – Kérdeztem, nem mintha közöm lett volna hozzá, majd felsóhajtottam. – Nem járkálhat nyílt sebbel úton-útfélen. Ha nincs kitisztítva, akkor elfertőződik, amibe belehal. Persze ha nem vérzik el előbb. – Néztem rá ismét. A gondoskodó énem ismét dolgozni kezdett bennem, tegnap óta nem kellett aggódnia a testvérem miatt, most talált egy másik célpontot, akire figyelhetett. – Hadd segítsek. – Csúszott ki a számon. Nem lett volna szabad felajánlanom, hiszen nem ismertem őt. Mégsem hagyhattam, hogy vérző sebbel az oldalán menjen tovább tudván, hogy tehettem volna az ellen, hogy holtan essen össze valahol.
- Ikrek.. öhm... - gondolkodtam el pár pillanat erejéig összeszűkült szemekkel, majd rájöttem, hogy valószínűleg nagyon előnytelenül fest így az ábrázatom, hát rögtön rendeztem is arcizmaimat. - Azok, akik teljesen egyformák? - kérdeztem. Ritkaság ilyen személyekkel találkozni, akikből lényegében kettő van. Egykoron apám ezt ördöginek nevezte, bizonyára a sátán műve. Ó, apám. Annyira hittél valamiben, amelynek semmi nem jelzi a létezését. S ha a sátán egy ilyen nőben testesül meg, mint aki előttem áll, hát nyugodtan vigyen magával a pokol legmélyebb bugyrába. Vele önként és dalolva távozom ebből a keserédes életből, melyben szerencsém már sosem lesz, sikerem még annyi sem. Az, hogy élek még, már maga valami óriási csoda, ezt is Fortunának köszönhetem. Elmosolyodtam. - Minden bizonnyal nagyon összetartó testvérek lehetnek. A túléléshez ez kell, főleg nők esetében. - vallottam be saját nézeteimet, tekintve hogy ismertem bizonyos férfiakat, akik szándékosan ilyen nőket szemeltek ki maguknak. Árvákat. Bizonytalanokat. De ez a nő előttem mindennek tűnik, csak bizonytalannak nem. Van benne valami igencsak erős. Ami mások számára is erőt sugározhat. Inkább ő bizonytalanítja el az ellenfeleit, ha akad olyan. Egykoron én is olyan férfi voltam, aki az ilyen nőkben lelte örömét, hol beleegyezéssel, hol anélkül, de változni tudni kell. S meg is követeli ez a kor, hogy így legyen. - Egyelőre csak átutazóban. Ezen a vidéken legalábbis. Nem származom olyan messze innét. De itt nem ismerek senkit, és.. elég gyakran keveredem bajba. - vontam egyet a vállamon keserű mosollyal. Tegnap bele is keveredtem egy kardpárbajba valami öltönyössel, amiért megpróbáltam ellopni tőle a pénzét. Majdnem sikerült, de az utolsó pillanatban észrevette. Sebet ejtett a hasam bal alsó sarkán, melynek vérzését tegnap alig rtudtam csillapítani. Egy magát orvosnak valló sarlatán látott el. - A baj csak úgy követ engem. - mondtam aztán, és külső kabátomat félrehúzva vettem szemügyre sérülésemet, melynek köszönhetően a szürke felső azon részét átitta a vöröslő vér.
Elmosolyodtam, a gesztusomba belevegyült egyfajta köszönetnyilvánítás is, hiszen nem gyakran találkozom olyan emberekkel, akik túlságosan díjaznák a szókimondásomat. Nem voltam a maró gúnnyal, nagyon velős hozzászólásokkal élő fajta, mégsem szerettem magamban tartani a véleményemet, főleg nem akkor, ha az gyökeresen különbözött a beszélgetőpartnerem álláspontjából. Mi értelme van annak, hogy valaki csak bólogat és nem tárja fel a saját személyiségét a másik előtt, ezzel abba a hitbe ringatva a vele szemben állót, hogy mindenről ugyanúgy gondolkodik, mint ő? Semmi. A hazugságok, füllentések, titkolózások nem vezetnek jóra, ha anyám nem nevelte volna belém ezt az elvet, már akkor is rájöttem volna magamtól. - Talán azért kellett találkoznunk, hogy felnyissam a szemét, ami a bajtársait illeti. – Állapítottam meg játszi könnyedséggel, miközben az arcán megvillanó mosolyt vizslattam. Nem volt az általános értelemben vett legbiztatóbb és legmelegebb mosoly, amit valaha láttam, mégis volt benne valami különleges, olyan, ami odavonzza a tekintetet és elhiteti az ember lányával, hogy akár még jól is érezheti magát a társaságában. A férfiból áradt egyfajta elbűvölő báj, valamint gyanakvásra okot adó sárm, ami mellett hosszú idő alatt felgyülemlett tapasztalatokat éreztem. Hasonlót, mint az eredetileg éjszaka teremtményeinek szánt vérszívóknál, ám nem szerettem volna őt ennek a kategóriának a tagjának tudni. Ahhoz… valami hiányzott belőle. - Az én családom a nővéremből áll. Ikrek vagyunk, néhány perccel idősebb, mint én és nem is lehetnénk különbözőek. – Muszáj volt pont egy idegennek előadnom ezt némi sóhajjal körítve? Az életem szinte abból állt, hogy Eva miatt aggódtam, most sem tudtam merre jár vagy min töri a fejét. Ahogy ő szokta mondani, addig jó, míg nekem sejtésem sincs semmiről. – A szüleink rég meghaltak, azóta ketten vagyunk a világ ellen. – Hoztam tudomására a tényt, miszerint nekem a nővérem a legfontosabb a világon, az egyetlen, akivel törődhetek annak ellenére, hogy ő nem mindig igényelte az anyáskodásomat. - Szóval csak átutazóban van vagy hosszú időre marad? Esetleg régóta itt él, csak eddig nem futottunk össze? – Kérdeztem rá. Nem annak a típusnak tűnik, aki bálokra és összejövetelekre jár, én viszont gyakran megfordulok ilyeneken, legtöbbször ott ismerem meg a város lakóit. Őt viszont eddig egyszer sem láttam és nem gondoltam volna, hogy az erdőben fogok összefutni valakivel. Főleg nem, hogy olyasvalakivel, mint ő.
Szavai egyáltalán nem leptek meg, hisz nem is tűnt könnyed nőnek, akit húsz másodperc alatt képes lenne bárki is levenni a lábáról.. negatív értelemben véve. A szája is a helyén van, ha mondhatjuk így, hiszen nem félt elmondani a véleményét, és ez a mai világban igencsak ritka női erény. Hála az égnek, végre egy normális nőszemély. Elegem van már a vihogó, mindig bólogató fehérnépből, néha még egy-egy lóval is értelmesebb beszélgetést vagyok képes lefolytatni, mintsem velük. - Nos, máris abba az apró töredékbe tartozol, amelyekbe nők nem gyakran. - fűztem csupán ennyit hozzá. Egy nő, aki a saját árnyékától is megijed.. csak az hiányozna még a nyakamba! Nem akarok közösködni egy olyannal sem, ami nem képes megállni a helyét a világban, és valószínű, hogy előbb fojtanám meg, mint bárki mást. - Hm. - bukott aztán ki belőlem, mikor közölte a férfiakról alkotott véleményét. - Sajnálom, de ilyen tekintetből még sosem mértem végig bajtársaimat. - vontam egyet a vállamon gyámoltalanul, bár nem azért, mert megilletődtem vagy ehhez hasonló, sokkal inkább azért, mert rossz volt belegondolni, vajon hány másik nő gondolhatja még ezt rólunk. Ez olyan, mintha engem is minősítenének, és.. én kénytelen vagyok elismerni, hogy sosem leszek teljesen jófiú, túl sok a fekete folt az életemben, de ettől eltekintve a nőkre sosem voltam ártalmas. Anya nélkül nőttem fel, de nem azért mert elhagyott, hanem mert meghalt. Ezt követően pedig rájöttem hogy becsülni kell, hisz mi lenne ha én ölnék meg olyat, aki valakinek az anyja? Ezt még én sem engedhetem meg magamnak. - Ne sajnálja. Gazember volt. A rosszabbik fajtából. - mondtam ki őszintén, majd felsóhajtottam, és valami alattomos mosoly jelent meg ajkam szegletében. - A maga családja? - kérdeztem végül.
Érdekes. Senki sem mondaná meg rólam, hogy már majdnem a nyolcvanadik életévemet taposom, hogy nem abba a kategóriába tartozom, amibe a legtöbben megpróbálnak besorolni és hogy több ész szorult a fejembe, mint a kinézetem szerinti több lánynak. Ez nem puszta gondolatfuttatás, hanem tény, mivel Eva varázslatának hála vagy nem hála képtelen vagyok öregedni sokkal több mindent láttam már, mint a mai kisasszonyok. Úri hölgyek, ahogyan a férfi nevezte őket. - Köszönöm, tudok vigyázni magamra. Nem úgy neveltek, hogy megijedjek a saját árnyékomtól is. - Halványan elmosolyodtam és az sem szeppentett meg, hogy szinte sütött róla egyfajta magabiztosság, ami igazából még imponált is nekem. Nem bántam, ha egy férfiban megvan a potenciál arra, hogy önbizalma legyen, hogy önmagát jónak, másnak tekintse, mint a többiek és azt árassza magából még ismeretlenül is, hogy bármelyik pillanatban ki tudna állni bármilyen elé állított próbát. Már csak arra a kérdésre kellett választ találnom, hogy miért fogalmazódtak meg ilyen gondolatok a fejemben, amikor ránéztem. - Szóval mit gondolok a mai férfiakról? - Vontam fel a szemöldökömet. - Kicsinyesek, rendszerint taplók, nem értik a nemet és csak az számít nekik, amit ők gondolnak. - Nem rejtettem véka alá a véleményemet, nyugodtan kövezzenek meg érte, nem érdekel. A kézcsókja lehetett volna a kiindulópontja annak, amit az előbb elé tártam, de úgy éreztem, hogy nem volt más, csupán egy őszinte gesztus, hátsó szándék nélkül. - Ha maga a kocsmában csak azért fog így viselkedni, mert gyászol és elkeseredett, az elnézhető. Részvétem az apja miatt. - Mondtam mérsékelve az iménti mosolyomat, hiszen egy szülő elvesztése nem elhanyagolható dolog. Nekem ugyan Eva volt az egyetlen élő családtagom, de ha vele lenne valami... azt nem élném túl.
- Ha szabad megjegyeznem, ebben a mai világban mindenhol úrinőké a főszerep... nagyrészük nem képes vigyázni saját magára, de kérem, bocsássa meg nekem, ha netán tévednék, s rossz kategóriába soroltam önt. Nem állt szándékomban megbántani. - küldtem felé biztató mosolyt, majd körülnéztem. Tényleg egyedül van itt, ami eléggé bátor lépés, mégis csak egy erdőben vagyunk. A város sem biztoságos az utóbbi időben egy nő számára, nemhogy még egy erdő. Nappal van, ez tény. De kin segít ez az apró tényező, ha senki nincs a közelben? S ezt... talán nem ártana mérlegelnie. Vagy gyakorta megteszi ezt az utat? Akkor még hogyhogy nem láttam soha? Egy furcsa fintor jelent meg ajkam szegletében, mikor általánosított. - Az attól függ, hogy ön szerint milyen minden férfi. - vigyorodtam el szélesebben, majd szemtelen módon rákacsitottam. A gondolat, mely szerint azt hiszi, aljas gondolataim támadtak vele kapcsolatban, nem állják meg a helyet. Pontosabban, talán igen, de ez mégis csak más. Fiatal és ártatlan nők megerőszakolásáben semmi érdekes heccet nem találok, nem is keresek, szóval remélem, ki fogom érdemelni a bizalmát. Már csak azért is, mert szimpatikusnak tűnik számomra. Ez ritkán fordul elő. Ilyenkor már régen elküldök mindenkit egy kellemesebb tájra. - Zooey. - ismételtem, majd ahogy ujjai az enyéimhez értek, lehajolva kézcsókot leheltem kézfejére. ELégedett mosoly suhant át saját arcomon. - Apám nemrég hunyt el. Munkát keresek, de senki nem alkalmaz, mert... ezt kérdezze meg tőlük. - Egy keserű fintor jelent meg ajkaimon. - Így kénytelen vagyok borba fojtani a bánatom.
Nem gondoltam volna, hogy akárkivel összefuthatok itt. Még Eva-val sem, azt hiszem csak egyszer jött ide utánam kiskoromban, amikor már tényleg nem volt elképzelése arról sem neki, sem a szüleinknek, hogy hol lehetek. Azóta megváltozott, sokkal inkább vonzotta a csillogás, minthogy ok nélkül betegye a lábát az erdőbe, ezért nem is próbálkoztam soha azzal, hogy ilyen jellegű kimozdulásokra biztassam. Ő nem tett le arról, hogy én kísérgessem őt és nem is zavart a gardedám szerepe, hiszen az életem fő tevékenysége az ős szemmel tartása volt, de nem mindig élveztem a bálokat, a nemesek közelségét. Jobban szerettem az egyszerű dolgokat. Az olyanokat, mint ez az erdő. - Nem vagyok az a tipikus fiatal hölgy, akikhez ezek szerint Ön hozzá van szokva. - Néztem rá talán kicsit elítélőbb tekintettel, mint kellett volna és ezért csak magamat hibáztattam. Tisztában voltam azzal, hogy nem tartozom a tucat emberek közé már csak azért sem, mert különleges képességekkel rendelkezem, azért meg főleg nem, ahogy viselkedem. Nem voltam az a tipikus hercegnő, aki a nyilvánosságnak a megszeppent, illedelmes arcát mutatja, a színfalak mögött pedig a lehető legfeslettebbek és ők vágynak leginkább a szabadságra. Én mindig önmagamat adtam, nem is akartam meghazudtolna a személyiségemet senki előtt. - De nagyon úgy tűnik, hogy maga pontosan olyan, mint a többi férfi. - Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy ki vagy micsoda ő. Nem ismerem, soha nem találkoztam vele és ezután az összefutás után lehet, hogy nem is fogok. Fura, a szavait hallva nem kellett volna, hogy hirtelen szimpatikusnak tűnjön, de... nem igazán akartam, hogy hátat fordítson. - Az én nevem Zooey. - Elfogadtam kinyújtott kezét, az ujjaimat a markába csúsztattam. Érintése nem volt azokéhoz hasonlítható, akikkel illemből kellett kezet fognom, sokkal pozitívabb hatással volt rá. - Mi az oka annak, hogy keserű napjai vannak mostanában és a kocsmában keresi a vigasztalódást? - Érdekelnek az emberi sorsok, szeretek kérdezősködni az emberek hogyléte felőle. Ez alól ő sem lehet kivétel.
Nem vagyok egy jótékony útonálló. Soha nem ez vezérel, s nem is akarok jótékony császár lenni. Nekem semmim nincs, és ezáltal eltökélt szándékom, hogy másoktól is elvegyem azt, ami nekem soha nem adatott meg. Számomra ez olyan volt, mint éhezőnek egy kenyérmorzsa. Elégtétellel töltött el, habár minden este, amikor az innen nem messzi lévő patakban mostam le magamról a napjaim fáradságát, belegondoltam, hogy mennyire de mennyire utálatos, amit csinálok. Hogy ennyire gonosz vagyok másokkal, és elveszem azt, amilyük van. Kegyetlenség, vagy netán egy apró jellemvonás, mivel nem volt senki, aki példát statuáljon nekem? Fogalmam sincs. Ezt nem ebben a pillanatban fogom eldönteni. - Maradni? Itt, az erdő kellős közepén? Nem való ez olyan fiatal hölgyeknek, mint ön. - néztem végig rajta. Nem akartam illetlen lenni, de talán sikerült. - Mindig ezen az úton jutok be a közeli városba... ott van egy kis kocsma, tudja. Minden férfi úticélja a keserű mindennapokban. - Aprót vontam a vállamon, a mosolyomat azonban őriztem. - A nevem William. A barátoknak csakis Will. - nyújtottam felé a kezem, hogy ha megfogja, kezet tudjak neki csókolni. Ez így szokás. Talán nem vagyok egy jólnevelt férfi, de ezt még én is tudom, hogy így illik. És egy ilyen szép nővel még én se tudnék durván viselkedni. Nem érdemli meg.
Felálltam a fatörzsről és a kezembe fogtam a táskát, ami hű útitársam volt már az erdőbe vezető út során is, most pedig olyan érzésem volt, hogy bármitől megvédhetne. Olyan volt, mint egy rémálom vagy az éjszakában felrezzenő zaj után a takaró meleg, amely sokkal biztonságosabbnak tűnt, mint bármilyen fegyver. Tudtam, hogy egyik sem védhetett meg, de maga a kapaszkodás sokkal jobb érzelmeket keltett bennem. Ám ahogy megpillantottam a zaj okozóját rögtön lelassult a neszezés által okozott szaporább szívverésem. A férfi, aki előbukkant a fák közül cseppet sem tűnt veszélyesnek, sőt... arcvonásai sokkal inkább lágyságot, szelídséget tükröztek, de rögtön eszembe jutott, hogy a helyzetek többsége sokkal bonyolultabb ennél. Ott van példának okáért az ikertestvérem: senkinek eszébe nem jutna róla, hogy mire képes, hogy mennyire temperamentumos és milyen ötletei vannak, mégis teljesen más személyiség, mint amire az ember gondolna. Ebből kiindulva ki tudja, mire számíthatnék egy idegentől. - Semmi baj, csak nem vagyok hozzászokva, hogy valaki a hátam mögé lopózzon. - Mondtam kissé már megnyugodva és letettem a kezemből a táskát, amikor felajánlotta a segítségét. Nem terveztem még menni, mert ritka alkalmak egyike, hogy semmi dolgom nem volt. - Köszönöm a felajánlást, de még maradnék itt egy kicsit. - Pillantottam vissza rá. - Maga mit keres pont itt? Nem éppen szokványos része az erdőnek. Eléggé eldugott. - Vontam össze a szemöldökömet. Erre a helyre még kiskoromban találtam rá és ugyan rajtam kívül biztosan jártak mások is itt, de amikor én itt voltam, sohasem találkoztam senkivel. Ezért is szerettem itt eltölteni az időmet, ha kavarogtak a fejemben a gondolatok vagy csupán egy kis csendre vágytam. Ám a férfi jelenléte... valahogy máshogy hatott. Mintha nem bántam volna, hogy ide érkezett.
Csupán pár évszázada annak, hogy a bátyám szörnyeteggé tett. Egy vérengző fenevaddá, aki elpusztít mindenkit aki az útjába kerül. Már nem keresem az indokokat, hiszen felesleges. Hány ilyen mendemondát hallani, hogy két testvér örökös vívódásának végül mindig ez lett az eredménye, ó, de még hányat! Carlos sosem volt a szavak embere, ahogyan én sem... tettekkel mindig könnyedebben kommunikáltunk, és ami azt illeti, talán.. ez volt az utolsó cselekedete, amellyel sújtani akart. Sikerült is neki.. de csak egy rövid időre, hiszen elég hamar rájöttem, hogy miként és hogyan kezeljem a saját helyzetemet.. legalábbis, egy kicsit. Nem ismerek kontrolt, ha táplálékról van szó. Soha nem akartam kegyelmezni senkinek. Nekem se kegyemlezett az élet, ideje mindenkinek felfognia, hogy ez nem egy tündérmese! Városokat mészárlok le, méghozzá a csillapíthatatlan vérszomjam miatt. Mikor fiatal fiúként lovagolni tanultam, sosem hittem volna, hogy a hős lovagi életet erre cserélem majd.. legalábbis azt tervezték be nekem.. helyette ez lett belőlem, egy tomboló fenevad, aki városokat pusztít el, majd ezt folytatja egy másikban, majd egy azutániban. Senki sem gátolhatja meg abban, hogy elérjem amit akarok, különben végez vele. Gonosz vagyok? Vagy csupán elkeseredett? Éppen egy prédát szemeltem ki magamnak a város mellett, ahol jelenleg tartózkodtam.. szemrevaló, és csinos. A nyaka fehér és látszatra selymes... De mikor a pillantásomat elfordítottam, egy másik szembetűnő szépséget is megpillantottam. Az éhség, melyet az imént éreztem, eltűnt. Egy teljesen ismeretlen érzés kerített engem hatalmába.. nem tudom, mi ez. Mi ez? Nyeltem egyet. Lemondok az étkezésről... és a nyomába eredtem, de elég volt rálépnem egy csörgő faágra, hogy az megrezzenjen, s hangot adjon. A lány rögtön felfigyelt, én pedig megtorpantam. - Elnézését kérem, hölgyem! Nem akartam, öhm... megijeszteni. - löktem el véégül az arcom elől az engem takaró faágakat, miközben felé lépdeltem, és halványan elmosolyodtam. Nem volt ez szokásom.. de ő sem volt túlontúl szokásos. - Elég nehéznek tűnik a holmi, amit cipel.. segíthetek? - kérdeztem, ránézve a táskákra, melyeket kezében tartott.
Már régen el kellett volna hagynom Bulgáriát. Ugyan ide születtem és szerettem a vidéket, féltem, hogy túlontúl feltűnő lesz az ittlétünk. Ebbe a városba születtünk, Eva-t mégsem zavarta, hogy esetleg feltűnik valakinek: nem öregszünk. Mindig azt mondogatta, hogy akiknek feltűnhetne vagy halottak vagy annyira öregek, hogy a körülöttük lévők csupán egy megfáradt elme képzelgéseinek tudnák be, ha esetleg felismernének minket és arról kezdenének mesélni, majdnem hatvan éve volt két ugyanilyen kinézetű ismerőse. Ezzel a magyarázattal kis időre mindig sikerült megnyugtatnia, de utána mindig adott egy másik okot, ami miatt főhetett a fejem. Szüntelen forgat valamit a fejében és mérhetetlenül makacs ahhoz, hogy egyetlen percre is kirángassam a gondolataiból és a tervezgetéseiből. Hiába nem látszik rajta, hogy forognak a fogaskerekei... ismerem már annyira, hogy tudjam, túlságosan ravasz ahhoz és mindig megvannak a sajátos okai, hogy miért vagyunk egy adott helyen, miért kell ezt és azt csinálnunk... én pedig nem tehetek mást, mint segítek neki a magam eszközeihez mérten. Megpróbálom visszafogni ha szükséges, próbálok a lelkére hatni és szerencsére eddig még nem értek nagy kudarcok. Ám félek, hogy ez is be fog következni. Kellett a friss levegő, ezért az erdőben való sétálgatás mellett döntöttem, míg Eva egy állítólagos barátjával töltötte a délutánt. Nem akartam arra gondolni, vajon most pontosan miben mesterkedhet, ezért csak élveztem a szép idő nyújtottam lehetőséget egy kiadós sétára. Az erdő csodaszép, a levegő kristálytiszta, a természet kivirult és akárhányszor csak kiteszem a lában a fák és virágok közé, feltöltődöm. Egy kidőlt farönkre ülve vizslattam az előttem elterülő tavat, a távolban tornyosuló hegységet és ekkor éreztem, mi boszorkányok valóban a természet gyermekei vagyunk. Semmi sem képes ennyire feltölteni, mint ez a néhány röpke percnek tűnő idő, ami sokszor órahosszakba csúszott át. Hirtelen apró neszt hallottam. Nem tudatosítottam volna neki jelentőséget, ha abbamard, hiszen egy állat bármikor átgázolhat a faágakon megrecsegtetve azokat, de most más volt a helyzet, a hang folyamatos volt, léptek zajára emlékeztetett. - Ki van ott? - Kérdeztem megtörve a hirtelen gyanússá vált, túlságosan nagy csendet.
Szemeiben szinte rögtön láttam, hogy mennyi gondolat megfordul a fejében, amint kimondtam mit is szeretnék tőle a jövőben. Láttam, hogy jó és rossz gondolatok is eszébe jutottak, de nem tudtam pontosan hogy milyen gondolatok is ezek. Ilyenkor mindent megadtam volna, hogy tudjak olvasni a fejében. Én szerettem volna azt, hogy komolyan gondolja a kapcsolatunkat, viszont tudom hogy még soha nem kötelezte el magát komolyabban, és nem tudom hogy ezt miattam megtudná e tenni. - Rendben... - Válaszoltam röviden egy kis gondolkodás után, és halványan elmosolyodtam.
Szavai úgy jutottak el fülemig, mint valami édes muzsika... magam sem tudom, hogy mi által érezhettem ezt, ami azonban bizonyos hogy.. ez a nő nekem van rendelve. S őt.. csak őt tudnám örökkön örökké szeretni, méghozzá múlhatatlan szerelemmel. Tekintetem tükrözni kezdte a sok gondolatot, mely egyszerre fordult meg fejemben.. hol jók, hol rosszak voltak ezek a gondolatok, s én tudtam hogy itt és most döntenünk kell, mit akarunk.. egymással.. egymástól. Szerelem, és szabadság.. a kettő nálam nem tartozott egybe soha.. nem tudom, hogyan lehet valaki szabad, ha szerelmes.. és szerelmes, ha szabad. Ostoba és botor gondolatok, de nem tudok tenni ellene.. - Gyere el hozzám, jó? - simítottam végig arcán. Volt egy kis kunyhóm nem messze.. boldog lennék ha velem jönne..
- Pedig nem is akartam megkönnyíteni a dolgodat! - Mosolyodtam el, és hagytam, hogy gyengéden újra magához húzzon. Lehet nem kéne neki elmondanom az én nagy álmaimat, mert mi lesz ha egyáltalán nem így fog alakulni az életünk. Dobhatom a kukába az álmaimat! Talán kissé hezitáltam mikor megkért, hogy mondjam el mik a további álmaim, de végül nem sokáig gondolkoztam, hisz csak a kérlelő szemeibe kellett néznem, és máris megszólaltam. - Az, hogy a szerelmed örökké az enyém legyen, hogy soha ne felejts el bármi is legyen, és azt se hogy szeretlek! Ha az élet mégis úgy hozza, hogy most nem lehetünk együtt.. - Mondtam ki végül is, amit szerettem volna, kicsit sem egy ártatlan kislány módjára, és sütöttem le a szemeimet a végén egy nagy nyelés kíséretében. Nem kellett volna kimondanom, inkább tartottam volna magamban!
- Szeretlek hallgatni téged, míg álmodozol. Így ha nem is szándékosan, de segítesz nekem, hogy mire vágysz a jövőben. - simítottam végig arcán, s gyengéden húztam magamhoz újra. - És mondd, mik a további álmaid? Mit akarsz a jövőben, Katerina? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, gyenge pillantásokkal, direkt úgy vizslatva őt, hogy képes legyen elolvadni egyetlen pillantásomtól is. - Mesélj nekem... tudnom kell, mert tudni akarom. - súgtam fülébe.
Nem gondoltam volna, hogy így fog reagálni a meghívásomra. Mármint arcán megjelent a boldogság, méghozzá nem is kis mértékben. Ez nekem is egy mosolyt csalt az arcomra. Szerettem boldognak látni... - Addig nem hiszem, hogy kidobnának, míg nem csinálsz valami balhét... Ha jobban megismernének, akkor nem gondolnának olyan nagy bajkeverőnek! - - Igen ez a végső megoldás... Utána új életet kezdeni egy másik városban, összeházasodni, boldogan élhetnénk egy kis házban. - Kezdtem el álmodozni elvigyorodva. Azért szép álmok voltak ezek, és akkor lettem volna igazán boldog ha ezek teljesülnek is..
Bolond gondolatok ragyogták körbe bolond elmémet, s hittem abban, hogy talán tényeg komolyan gondolja, s talán van kettőnk számára esély.. főképp akkor hittem ezt, mikor tett egy vacsorameghívást, én pedig csak pislogtam, s egyik pillanatról a másikra fogott el az a mérhetetlen boldogság, melyet arcomon is láthatott. - A szüleid.. nem fognak kidobni onnan? Hisz elég nagy bajkeverő hírében állok, Katerina. - súgtam csöndesen, arcát gyengéden végigsimítva. - Nálam biztosan csak jobb férjet képzelnek. De.. végső esetben megszököm veled. - vigyorogtam tovább.
Bizakodó voltam mint bármelyik fiatal ilyen korában. Még nem ért annyi csalódás ahhoz, hogy már ne higgyek abban, hogy összejöhetnek a dolgok az életemben. Persze ez a későbbiekben változhat... - Én reménykedek, hogy van esélye... Mást nem is nagyon tehetünk. - Mosolyodtam el halványan. - Anyám a napokban vacsorát fog tartani. Jó pár embert meghívott a környező házakból... szóval arra gondoltam, hogy örülnék neki ha te is ott lennél. - Néztem reménykedve Victor szemeibe. Én sem gondoltam át, hogy ez mennyire jó ötlet e, de tényleg örültem volna, ha eljön.
Fiatalok vagyunk, kötetlenek, szenvedélyesek, és sok esetben naívak. Nem tudunk cselekedni ellene, hisz csak egy hiú ábrándot üldözünk évekig, mégis jólesik gondolni arra, hogy.. ez talán örök. Talán.. soha nem lesz vége annak, ami történik közöttünk. - Gyere, sétáljunk . - fogtam meg a kezét, majd mosolyogva néztem magam elé. - Nem is tudom elhinni, hogy.. talán van esélye annak, ami köztünk van.
Kezdőlap
