Nem tudom pontosan megmondani, hogy mégis mi az, ami olyan eszeveszettül felé vonz. Tetethetném továbbra is, hogy a ház és annak giccses stílusa minden egyes figyelmemet lekötik, de igazából csak figyelemelterelésként szolgálnak a számomra. Nem szabad arra gondolnom, hogy a közelsége milyen hatással van rám, vagy pusztán az, ahogyan beszél és a hangja szinte cirógatja a füleimet. Vele kapcsolatban minden annyira tökéletes, de ez koránt sem lep meg, hiszen a csábítás nagy mesterének is mondhatnám. Tudom jól, hogy nők ezrei hevernek a lába előtt. Még akkor is, ha nem kell szó szerint érteni. Fele karját odaadná legtöbb magányba burkolózó nő, hogy csak rá pillantson. Ahogyan az én koromban sokan mások is fejet hajtanának az akarata előtt. Szinte bármit megtehetne a nőkkel. Míg nekünk lerombolódna a hírnevünk őt még vállba is veregetnék mindazért, amit tett. Néha már nagyon elegem van ebből a hozzáállásból. A férfiaknak minden szabad, a nők pedig akkor a legjobbak, ha hallgatnak és tűrnek. - Lehetséges, hogy igaza van, de ezeket soha nem fogja senki kimondani hangosan. Ha pedig ettől boldogabb az, aki itt él, megteszi. Mert senki nem meri kritizálni. - Azt hiszem ostoba lépés is lenne ezt a két szót kiejteni a tulajdonosok társaságában. Vagy igazából bármilyen formában megemlíteni. De mivel most csak ketten vagyunk és tulajdonképpen ő is a ház ura bizonyos módon és az ő ajkait hagyták el a szavak nem az enyémet, így senkinek nincs joga kérdőre vonni. Fel sem tűnt, hogy ilyen közel van hozzám csak, akkor amikor már ajkai az enyémre tapadnak. Egyáltalán nem követelőző. Sokkal inkább gyengéd. De a csókja egy olyan folyamatot indít el a testemben, amitől akaratlanul is sötét fürtjeibe túrok és közelebb vonom magamhoz, hogy még csak meg se forduljon a fejében az, hogy elhúzódik tőlem. Finoman ízlelem ajkait és őszintén kezdem úgy érezni, hogyha akarnék se lennék képes arra, hogy elszakadjak tőle.
- Minden csak rajtunk múlik. - vigyorogtam tovább. Nem volt idegen a csábítás művészete, számomra nem jelentett problémát csak úgy egyszerűen az ujjaim köré csavarni valakit, ha éppen vágyódni kezdtem utána, de vele kapcsolatosan pozitív élmény volt, hogy úgy tűnt, itt nem szükségesek a pitiáner trükkök, elvégre megvolt kettőnk között mindezek nélkül is az a furcsa, szavakkal kimondhatatlan vagy elmondhatatlan kémia. A rezgés, amelyet kézzel foghatóan éreztem a levegőben, s mikor mélyet lélegeztem, egyenesen a tüdőmbe szívtam. Meglehetősen érdekes votl a helyzet, hisz ilyet még tényleg soha senki iránt nem éreztem. Engem nem lehetett könnyen lerázni, kitartó voltam és leszek mindörökké, ha akarok majd valamit, de vele kapcsolatban olyat akartam, amelyet mással szemben még nem. Tisztességesen játszani. Nem tudtam nevén nevezni ezt az érzést, talán szerelem, talán vonzalom, de nem akartam kihasználni, tekintve, hogy kettőnk talán sosem lehet együtt. Tisztában voltam apám szándékaival, egy elegáns, gazdag lányt keresett nekem, az pedig nem érdekelte, hogy addig mivel és kivel töltöm el az időmet, csak ha a frigy megköttetik, ne leselkedjek más irányokba. Mintha ő ezt annyira betartaná. Néha még titkolózni is elfelejtett anyám előtt, akinek azonban tényleg tilos mindennemű érintkezés más férfival. Micsoda világ. - Igen, elárul. Beképzeltséget, hatalomvágyat. - jutott eszembe hirtelen csupán ez a két jelző, majd kesernyés mosoly vette át az iménti vigyorom helyét, követve pillantását. Számomra már nem volt itt semmi új, csak követtem őt, szorosan ott álltam szinte a sarkában. A ruháját azért nem gyűrtem össze. Sosem beszélt a családjáról. Az apjáról tett egy-két megjegyzést, ezáltal azt sem tudtam, hogy vajon számára mennyire idegen az efféle luxus. - Van más, ami sokkal gyönyörűbb ennél. - súgtam aztán csendesen, mikor szembefordult velem. Tekintete szinte csillogott, én pedig előre lépve még szorosabban álltam meg mellette, tenyeremet arcára helyezve, s gyengéden simítottam végig bőrét. Odahajolva apró csókot leheltem szájára, de félő volt, hogy ha nem hagyom abba időben, túlzásokba fogok esni.
A birtok már kívülről is teljesen fényűző volt és tökéletesen lenyűgöző. Ha az apám tudná, hogy most itt vagyok csak vele, akkor azt hiszem a hajamat is leordítaná a fejemről, de amiről ők nem tudnak az nem is fájhat nekik igazából. Most a szívemet követem és lehet, hogy fiatal, bolondos, de legalább olyan, amilyen én magam. Nem akarok keseregni minden egyes döntésemen, avagy végiggondolni, hogy mennyire helyes az, amit teszek. Mert végül is nem számít. Azt hiszem, amit én teszek az apám szemében sosem lehet helyes. Akkor pedig miért is próbálkozzak? – Örömmel hallom. Azért remélem, hogy a lényegesebb helyiségekben lesz alkalmunk elkalandozni. – Pillantása és a mondadóm keveréke vöröst pírt csal az arcomra és igyekszem úgy fordítani a fejemet, hogy ő ebből semmit ne észlelhessen. Az egész olyan, mint egy igazi palota. Gyönyörű, ahogy van. Lehet néhol a díszítőelemek már-már túlzásnak tűnhetnek számomra még mindig teljesen varázslatosak. Kezeink érintkezése szinte folyamatos elektromossággal látta el a testemet úgy éreztem, hogy ő táplálja belém az energiát, miközben felvezetett a lépcsőn és a legelső szobához érve kedvesen elmosolyodtam. – Ugyan, Mr. Radev. Soha nem baj, ha valami túlságosan díszes, hiszen már maga a díszítés stílusa és mennyisége is elárul valamit az itt lakokról. – Ha nem mást, akkor bizonyítási vágyat. De, ahogyan megpillantottam a szobát egyáltalán nem éreztem túlzásnak. Talán pontosan azért, mert a lelkem mélyén én magam is ehhez hasonló fényűzésre vágytam, ami sajnálatos módon nem adatott meg nekem az életben. Lassú léptekkel lépek beljebb a szobába, ahol végighúzom az ujjaimat a finom bútorokon és az ágyneműn, ami a szoba stílusához hasonlóan van letakarva. – Ez egyszerűen gyönyörű. – Fordulok vissza felé, de azt hiszem őt közel sem nyűgözi le a látvány, mint engem. Bár én is szívesebben gyönyörködnék más fajta látványokban, de nem kívánok rossz hírnevet kelteni magamnak még az ő szemében sem.
Az egész helyzet valami olyasmiről árulkodott, amely rám nem volt jellemző. Egyrészt, sosem hoztam még haza egyetlen nőt sem. Igaz, nem két percembe tellett, mire ezt az egésze sikerült összehoznom. Elég ritkán fordul meg ezen a birtokon, hogy sem apám, sem anyám nem tartózkodik itthon. Ha így lenne, és itthon lennének, valószínűleg elkezdődött volna az előadás, hogy mit nem illik csinálni egy nővel gardedam nélkül. Kit érdekelnek a mindenhová követő kis pincsikutyák? - Sok olyan helyiség van az emeleten, amit sorban megmutatnék, Miss Petrova. - vontam fel a szemöldököm széles vigyorral, szemtelen fénnyel a pillantásomban. - És higgye el, hogy élni is fogok a lehetőséggel. - fogtam meg a kezét, hogy elinduljak vele a lépcső irányába. Nem volt mit szégyelnem ebben a birtokban. Minden aprólékosan kidolgozott, drága holmi... apám nem véletlenül érti a dolgát, és nem véletlenül hoz haza rengeteg pénzt nap mint nap. Az egész annyira hihetetlennek hangzik, ha csak úgy elmeséli valakinek, milyen szerencse kellett ahhoz, hogy egyik napról a másikra meggazdagodjon. Ám én csak nevetni szoktam, hisz ehhez nem tehetség kellett, hanem szerencse. Sosem voltam az a fiú, akit a férfiak akarnak gyermekként, én nem lelkesedtem apám egyetlen húzásáért sem, éppenhogy nevetséges fennhangon közöltem vele, ha a fellegekben járt, és nem reálisan gondolkodott. S nem egyszer jött ez a realizmus nagyon is jól. - Remélem felkészültél egy csomó csipkére és hatalmas bútorokra. A szüleim nagyokat szoktak álmodni. Alulról indultak. Azóta minden egyes apró holmijukon érezhető, hogy bizonyítani akarják, már nem földönfutók. - magyaráztam, ám hangomból kiérezhette, hogy számomra ez semmit nem jelent.
Soha nem éreztem úgy egy pillanatra sem, hogy a konyha csábítana. Vagy egyáltalán bármit is akarnék ott kezdeni magammal. Lehet, hogy a nevelésemnek köszönhető az ezzel kapcsolatos gondolkodásmódom, de nem is bánom. Nevetséges lenne, ha arra születtem volna, hogy egy konyhában robotoljak, hogy a férjem elé tegyem a vacsorát. Talán akkor képes lennék rá, ha szeretném, ahogyan Victort, de előbb égne le a lakás, mintsem bármi ehetőt képes legyek produkálni. A ház, a birtok magával ragad szinte minden egyes porcikája megragadja a tekintetemet, de van, amire sokkal inkább kíváncsibb vagyok. Szaporán lépkedek felfelé a lépcsőn, majd a tetejére érve megfordulok és Victor-ra mosolygok. – Csak egy kicsit felgyorsítom a körbevezetést, hogy az érdekesebb területekre is maradjon időnk. – Nem akarom a konyhát látni, vagy az előteret. Semmi olyat, amit akkor is láthatnék minden későbbi pletykaterjesztés nélkül, ami talán tönkreteheti a jövőmet. Az elrendezett jövőmet, amiről jelen pillanatban hallani sem akarok. Olyan egyszerű vele lenni, hiszen nem érzem a terhet, ami a vállaimra nehezedik az apám miatt. Miért kell mindent oly erőteljesen rám erőszakolnia? Nem lehetne saját akaratom? Nem követhetem a szívemet, ami egyenesen az előttem álló férfi karjai közé vezetne. – Nincs olyan helyiség, amit feltétlenül meg szeretne megmutatni? – Kezem finoman a vállára simul, majd lassan a testem mellé hullik vissza. Lehet, hogy ostobaság, mi jelen pillanatban a vágyaim felsőfokán helyezkedik el, de nem számít. Nem akarok úgy élni, hogy folyton a jövőm miatt aggódjak és ne tegyek semmit, ami meggondolatlannak számít. Szabad akarok lenni. Csak egyszer. Most pedig tökéletes alkalmunk nyílt erre.
Egy mosolyt belőlem is kiváltott a kijelentésével. Nehéz elhinnem, hogy bármelyik úrinőnek is a konyhában lenne a helye. Hiszen azért van a megnevezésük előtt az a bizonyos szó, hogy úri... nos, hogy kifejezzék a különbséget a rangon aluli cafkák és köztük. Katerina két keze túl értékes konyhai szolgálatokhoz. Túlontúl értékes. - Nyilvánvalóan a te helyed egy egészen más helyiségben van. Senki nem vonhatja kétségbe. - jegyeztem meg, arcom persze tükrözte a pimaszságot, míg szavaim ezt csak triplájára növelték. Nem akartam szemtelen megjegyzést tenni, de ő maga egy olyan nő volt, akivel bármely férfi büszkélkedhetett volna, ha netán házasságra, talán gyermekre adja a fejét. A szüleim tőlem már ezt várnák el. De nem találtam meg a megfelelő nőt. Vagy ő lenne az? Őt rendelte nekem a Sors? Mióta ismerem, nemigen szeretnék más nők szoknyája alá férkőzni, ennek nyilván köze van eme szépség ismeretéhez. Pedig nálam nagyobb szoknyepecért nem ismer egész Bulgária. De nem állok készen elkötelezni magam. Gyermekekre pedig gondolni sem akarok. Általában ezért kezdek mindig olyan nőkkel, akiknek akármennyire is tudják, hogy igazuk van, de nem méltóak arra, hogy bemocskolják a nevem egy fattyúval. A kezem megfogva kezdett el az emelet felé húzni, miközben még mindig az iménti kis megjegyzésén mosolyogtam. Az, hogy célba vett egy olyan területet, amely valószínűleg ennek alánynak még ismeretlen... gondolok a férfiak világára... hiszen kétlem, hogy egy olyan nővel állok szemben, aki mindenkivel megosztja ágyát. - Kedvesem, talán siet valahová? - vigyorodtam el ismét, ahogyan már a lépcső tetején jártunk, és végigmértem őt. Tudtam, mit súg számomra a teste. De vajon képes leszek leállni, ha csupán kettesben akár meg is kaphatom őt?
Szeretem őt. Komolyan. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy tisztán és feltétel nélkül. Bennem van a vágy, de nem az a mindent elsöprő. Bennem van a szerelem, de nem az a szívemig hatoló. Jelenleg csak úgy érzem, hogy az ő társasága nélkül már rég itthagytam volna ezt a kötöttségekkel és felelősségekkel teli világot. Nem érzem úgy, hogy minden gondolatom megérzi és megérti, de jelenleg csak az ő karjaiban lelem meg az otthonom. Vele nem kell komoly dolgokon törnöm a fejem, mint például az előre megtervezett házasság, amit bár mindketten elutasítunk esetemben, azért mégsem fejteném neki ki bővebben, hogy mit is gondolok erről a hagyományról. Mindketten tudjuk, hogy ostobaság és szemétség a kapcsolatunk ellen, de azt például nem árulhatom el, hogy én hivatalosan már elígérkeztem. Ahogy azt sem mondhatom el, hogy az is lehet csak a tiltás miatt vágyom ennyire a társaságára. Nem akarom, hogy így legyen, mert komolyan szeretem őt, de nem tudom befolyásolni az érzéseimet. Ez csak így van és kész. Talán ha nem tiltanák ennyire, hogy én válasszak férjet, akkor egyből elfogadnám a mostanit és nem rohannék kétségbeesetten egy másik férfi karjaiba, de az is lehet, hogy ez az elolthatatlan szenvedély, amit iránta érzek, soha nem fog kihunyni és ha a helyzet nem úgy állna, ahogy áll, akkor sem bírnám elviselni az életet nélküle. - A konyha nem az én helyem. - mondom somolyogva. A hálószoba viszont már annál inkább, teszem hozzá magamban és örömmel pillantok az emelet irányába, amerre a hálószobák találhatók. - Nagy csalódás lehetek a szüleimnek. Főleg az apám akadt ki, amikor rájött, hogy csak akkor kamatoztathatom a tehetségem a konyhában, amikor a sarokszekrény hátuljából kell megszereznem a dugipénzt. - vonok vállat, majd a kezét megragadva indulok az emelet felé.
Ha látna valaki, aki ismert mindezek előtt, nevetne rajtam. Nevetne azon, hogy miként vagyok képes szeretni egy nőt ilyen módon... meglepődne, hogy.. képes vagyok ilyet érezni. Méghozzá egyetlen nő iránt, s tartósan. Az érzelmek világa számomra eddig ismeretlen világ volt, és sosem hittem volna, hogy ez valaha megérint engem. Egy nő szerelme... elég ez nekem?! Ha Katerina Petrova forog szóban, bizonyára elég. A kérdés csupán annyi, hogy számára én elég vagyok-e... képes lennék-e arra, hogy betöltsem az űrt szívében? Vajon.. jöhet-e más, ki elrabolja tőlem? Szavai valamelyest nyugalmat idéznek elő nyugtalan szívemben, amely úgy dobogott, mintha most azonnal képes lenne kiugrani a torkomon. Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudok sokat adni. Nem vagyok olyan gazdag, melyet talán Katerina apja elfogad... nem vagyok senki. Egy férfi vagyok, ki legnagyobb örömét nőkben leli, hiszen ez az egyetlen, amihez ért. Ameddig nem kell átvennie a családi üzletet. - Nálad csinosabb nemigen lehet. - fogtam meg gyengéden kezét, miután körbemérte a helyiséget, majd elmosolyodva néztem az emelet irányába. - Nos, odafenn található néhány helyiség, egy másik társalgó.. gondolom nem kívánsz a konyhába látogatást tenni. - vigyorodtam el szélesen. El sem tudtam őt képzelni rablányok között. Bőre fehér, mint a hó. Barna bőrűek közé egyáltalán nem való.
Egészen furcsa és idegen ezt a heves vágyakozást, akarást, szerelmet érezni, ami minden percben dobogtatja a szívem, mihelyst a közelemben tudom ezt a férfit. Boldoggá tesz. Kétségkívül örömet okoznak a szavai, mosolyt csalnak az arcomra kedves mondatai és ijesztő módon egyetlen érintése nyomán felforr a vér az ereimben. De nem vagyok az a tipikus vak szerelmes. Fontos nekem, egyszerűen szükségem van rá, hogy a közelemben legyen, de tisztában vagyok, milyen kiszolgáltatott leszek ezzel. Így minden apró jelre odafigyelek, nem bonyolódom semmiféle konfliktusba ezzel kapcsolatban senkivel és nem kürtölöm világgá szerelmemet, mint azok az érzelmes szerzők a nyáltól csöpög költeményeikben. Szeretem, de halkan és óvatosan. - Szívemből szóltál. - billentettem enyhén oldalra a fejem. - Beragyogod az éjszakáimat. Segítesz túlélni a nappalokat. - mosolyodtam el bűbájosan. - Tudod, hogy elég. Bármiből bármennyit adsz elég. Hisz csak téged kérlek. - motyogtam komolyan, majd lassan belibbentem mellette az előtérbe. Szeretem a fényűzést, persze, de sosem volt életfeltételem. Ugyanúgy eltudnék éldegélni egy ronda viskóban, ha muszáj lenne, mint egy palotában. A pénz nem olyan fontos, mint például a saját életem, de természetesen jó ha van. Nem old meg minden problémát, nem éleszthet fel embereket, de valamiféle biztonságot ad, ha elég van belőle. - Csinos. - bólintottam elismerően, amint körbevezettem tekintetem az óriási előtérben.
Számomra mindig is olyan különleges volt a játék, melyet velem játszott, s nem tudtam betelni vele... a pimaszsággal a tekintetében, mellyel egyre inkább arra sarkallt, hogy egy életre megszerezzem őt magamnak. S tudtam, szinte kézzel érinthettem a tudatot, miszerint ő is így érez... én tudok olvasni a nőkben. S ő sem fog olyan könnyen átverni. Nem képes rá. Ahogyan egyik fajtájabéli sem. Ahogy meleg ujjai arcomon pihennek meg, jólesően sóhajtok, de csupán éppen annyira, hogy ne legyen túlzottan látszatkeltő, míg karjaim gyengéden csípője köré fonódnak, s nem csókoltam meg, nem! Csak tartottam őt karjaimban, gyengéden s úgy, ahogyan egy férfi csak szerelmesét képes tartani. - Az én éjszakámat már beragyogta, Miss Petrova. Mióta ismerem... nem volt egyetlen olyan éjjel sem, mikor nem éreztem hogy ott van velem... s egy levegőt szív velem. De önnel még... a levegőn is szívesen osztozom. - mosolyodtam el, majd ahogy meghátrált, egy torokköszörülést követően tudtam, hogy most ideje folytatni az útunkat, hiszen nem azért hívtam őt, hogy megcsodálja kívülről ezt a kúriát. - Úgy vélem, egy birtok sem lehet olyan gazdag, mint a Petrovák világa, de szívem minden érzésével abban reménykedem, hogy önnek elég az, amit adni tudok. - súgtam tekintetébe nézve, majd belöktem az ajtót, s vártam, hogy mellettem lépve ő is megcsodálhassa a terebélyes előteret, ahonnan lépcső vezetett az emeletre, s ajtó a nappaliba.
Széles mosollyal, elámulva vezettem végig pillantásom a szép és óriási Radev birtokon, de persze nem hagyhattam, hogy jelenléte és a ház varázsa teljesen elvonja a figyelmem. Kutató szemekkel lassan körbenéztem a birtokon, attól félve, hogy a szolgálókon kívül más is tartózkodik itt. - Szíves örömest járnám be ennek a háznak minden szegletét. – mosolyodtam el, mikor megcsókolta a kézfejem. Mindig is tetszett az ilyen gesztus a férfiaktól, de az ő ajkainak érintésére kellemes bizsergés fogott el mindig. – Feltéve, ha senki nem tartózkodik itt a szolgálókon kívül. – motyogtam félrebillentett fejjel és, annak érdekében, hogy előbbi mondatomban még véletlenül se találjon semmi kivetnivalót, közelebb léptem hozzá, majd megengedtem egy bűbájos mosolyt. – Azt hiszem nem ez a legjobb alkalom, hogy bemutass a családodnak. - valószínűleg nem néznének rám túl kedvesen. Édes szavai meghatottak és a mai napon először úgy éreztem, madarat lehetne fogatni velem, hisz csaknem szárnyalok a boldogságtól. Ha nem gondolok sorsomra, amely, mint sötét, vérszomjas kutyaként hamarosan rám talál, végtelen megnyugvás tör rám. Hiszen szeret. A férfi, akit én szeretek, viszont szeret. Ez bőven ad okot a boldogságra. - Na és ki volna épp oly értékes, mint egy aranyrúd és oly csillogó, mint a gyémánt? – kérdeztem játékosan. – Mert, ha egyre gondolunk, akkor azt hiszem téved, Mr Radev. – folytattam tovább a játékom, miközben még közelebb léptem hozzá, mikor már csak pár centi választotta el ajkainkat egymástól. Lehelet finoman végigsimítottam arcán. – Az a bizonyos drága kincs épp itt van. A maga karjai között és nem szándékozik máshol lenni. – suttogtam, majd közelebb hajoltam hozzá. Édes lehelete cirógatta a bőröm, de pár pillanat múltán széles, elbűvölő mosollyal hátráltam egy lépést. Pár másodpercig vártam és csak a csodás házat néztem, majd csillogó szemekkel tekintettem vissza rá. - Nos, indulhatunk? Innen is gyönyörű, de kíváncsi lennék a belsőjére is. – biccentettem fejemmel a ház irányába.
Nem járt még sosem az én otthomonban. Hiszen hogyan is nézett volna ki, ha egy fiatal, hajadon lány látogatást tesz egy férfi otthonában? Ráadásul.. nem, erre kár szót fecsérelni. Mindannyian tudtuk, mit jelentene az, ha ezt megtudná valaki. De mily' csoda történt, apám és anyám nem tartózkodik itthon, testvéreim sosem voltak, így néhány szolgán kívül senki más nem tartózkodott a birtokon. Ők pedig sosem beszélnek, ha a kezükbe nyomunk néhány aranydarabot. - Kérlek, hagy vezesselek körbe, Katerina. - csókoltam meg kézfejét, miután a rövid séta után megérkeztünk a bejárati ajtóhoz. Terebélyes volt, mint minden kúria belépője, hisz ez volt az építési stílus az utóbbi időben. - A szüleim mindig is adtak az önfényezésre. Szinte minden arról árulkodik, hogy milyen gazdagság vesz körbe minket. De úgy vélem, az én legdrágább kincsem még.. nincs a kezeim között. - fordultam szembe vele egy szelíd mosollyal. - Nem minden a giccs, és az arany. Valami lehet épp oly értékes, mint egy aranyrúd... még ha nem is csillog.. legalábbis idegen szemnek. De nekem minden gyémántnál fényesebb. - simítottam végig arcán.
Kezdőlap
