Nehezen jutottam el idáig, de amint beértem az erdőbe láttam, hogy már Aurora itt van.. legalábbis az autót láttam. Már alig álltam a lábamon, de megakartam keresni Aurorát. Ezért elkezdtem az erdő mélye felé rohanni. Siettem ahogy csak tudtam és nem sokkal később őt is megláttam a földön kuporogva a fájdalomtól. -Aurora.-nyögtem ki és egy pár másodperc múlva én is üvöltve zuhantam a földre. A csontjaim recsegtek és ropogtak, már se szó se beszéd nem hagyta el a számat csak azok a fájdalmas üvöltések.

Katherine ;;

Első mondatára nem is figyeltem,a másodikra annál inkább. Kezdett felhúzni ez a nő. Mi az hogy,"Te kis tudatlanka?!" -a gondolataimban gúnyosan utánoztam őt,de amúgy megőriztem a hidegvéremet,amit próbálok tartani. Elvégre az 'embert',mi mással lehet jobban felpiszkálni,mint azzal hogy nem is vesszük észre. Na jó,más esetben,ha tényleg ember lenne az illető,már nem élne. Legszívesebben nekimentem volna,de inkább hagytam. Nem tudtam mennyi idős,és hogy mennyire tapasztalt,lehet simán leterítene.. Mondjuk egy érződött rajta,hogy nem idősebb mint Tatia.
-Mégis itt vagy... -húztam fel ismét a szemöldökömet. Volt valami érdekes benne,ami rám hasonlított,és nem hagyott nyugodni...
-Nem mintha érdekelne. -vontam meg a vállam,miközben a hajamba túrtam.

Nem sokkal később megjelent Andew mögöttem. Halkan felnyögtem az újabb fájdalomtól. -Mpndtam, hogy nem kéne együtt lennünk most.- Nyögtem alig hallhatóan, és megpróbáltam kicsit messzebb kúszni tőle. Nem akartam, hogy miattam bármi baj is legyen. . Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem tettem. Próbáltam tartani magamat. Kezem a földbe markolt, és újra nyöszörögni kezdtem. A csontjaim az izmaim, szinte mindenem fájt de őrjítően jelen helyzetben. A könnyeim is eleredtek a végére. Én ezt nem fogom kibírni...- Mondtam ki magamban hisz lassan már arra is képtelen voltam, hogy megszólaljak. Hallottam csontjaim törését, és fájt, nagyon is.

-Nem foglak egyedül hagyni. Nem érdekelnek a következmények.-mondtam kissé ingerülten. Mindig is segíteni akartam neki, bármibe is keveredett, most se lesz ez másképp. -Ne..m-próbáltam kinyögni a mondatot, de mielőtt kimondhattam volna már azt se tudtam, hogy mi történik, csak a fájdalom volt az amit éreztem, semmi más.. Perceken belül már nem éreztem fájdalmat, de azt se tudtam, hogy mit csinálok....csak a düh, és az indulat..

Nem kellett sokat várnom, hogy bekövetkezzen az átváltozás. Percek alatt lezajlott, fájdalommentesen mint általában, vagy még ha fájt is én azt is élveztem..Minden teliholdkor ugyanazt csinálom, próbálom jól érezni magam, és most se lesz ez másképp. Megfordult a fejemben az is, hogy megkeresem Seant, de aztán elvetettem az ötletet.. Ki tudja? Lehet, hogy az ő kis szerelmével van épp...és ez kiakaszt.. De lényegtelen..Legalább ilyenkor kiadhatok magamból mindet, dühöt, idegességet és egyéb rossz tényezőket..

Elkezdtem futni, be az erdő mélye felé, hátha találok egy-két szerencsétlen táborozót vagy talán egy vadászt akit széttéphetek..
Nem is nagyon érdekelt már, hogyha megölök bárkit is..Felemelő érzés, és nekem csak ez az ami számít.

A végén már nem is éreztem semmit, ez talán azért volt mert már nem voltam ura saját elmémnek. A fájdalom csillapodott, és a végére már nem is éreztem semmit. Átváltoztam. Vérfarkas lettem, most először.
Andrew-nál ez még nem következett be teljesen, így elkezdtem futni az erdőben. Olyan gyorsan ahogy csak bírtam.

(Yve háza)

Dühös voltam. És munkált bennem valami... valami ami azt súgta tegyek kárt... üssek... öljek... Szomjaztam... dühöngtem, és szomjaztam... együtt, és ezzel Yve és Delilah közelében maradni veszélyes volt, hisz ember mind a kettő, és amikor megszorítottam Yve-t... nem tudom mi motivált olyan erőre, pedig sosem akarnám bántani... és mégis majdnem... közel volt, nagyon közel... Vért akartam, és túl erős volt bennem az ösztön... a gyilkos ösztön! Valami nem stimmelt velem... éreztem... belül, legbelül magamban... Valami gonosz... ami olyan csábító volt, és erős, hogy úgy éreztem magába kebelez. Akartam azt a vért, mindegy milyen áron, ezt diktálta a fejem...

Fogalmam sincs hogyan kerültem az erdőbe. Csak mentem a fejem után, el, minél messzebb, ahol már nem érzem Yve-ék illatát, és valamikor észrevettem hogy fák vesznek körül. Megtorpantam, és körbenéztem. Sehol nem láttam senkit... furcsálltam magam, de... valahogy továbbra is ott volt az az ösztön hogy menjek tovább... Talán a bűntudat... hogy mit tettem Yve-val, és hogy mit akartam... csak mentem és mentem, be a sűrű erdőbe, nem érdekelt semmi... csak minél messzebb akartam kerülni hogy ne bántsam a családom, bármi borítsa is el az agyam...

(Hotel; Gabe lakása)

- Azt hiszem itt jó lesz! – álltunk meg egy olyan helyen mélyen benn az erdőben, ahol már szinte a másik várost jelző tábla közelebb volt, mint emez. Nem számít. Muszáj volt. És a muszáj nagy úr! – szokták mondani, és én hittem benne. Most… nem lesz semmi baj. Nem lehet! És kidobva egy pokrócot az őszi hűvös fövenyre, teljesen elkényelmesedve hanyatt, vártam a végzetem. És nem is kellett olyan sokáig várnom….

Csak néztem ahogy elfekszik a fűben de még mindig nem szóltam egy szót sem. Bűntudat? Neeeem, nekem olyan nincsen. Azt hiszem. Amit már egyszer megtettél azon kár elmélkedned, nem? Az időt nem lehet visszafordítani, és ha egyszer jó volt… Hát akkor jó volt és ennyi! Fátylat rá! – rendeztem le fejben, és inkább nekidőlve a kocsi oldalának, keresztbe rakva a lábaimat és a kezeimet.. vártam. Talán már a holnapot.

Éreztem a testemben ahogy végigfutottak a hideg hullámok. Jól tudtam ez minek az előjele. Felültem… először még csak fel, aztán felbámúlva a holdra, ami a felhők közül kúszott ki éppen belebeszéltem az éjszakába.

- Elkezdődött… - dörmögtem, de nem hallottam a hátam mögül választ. Ekkor volt csak, hogy megfordultam.

- Nev… ?- kérdeztem valami életjelre várva, de akkor ő már kétrét görnyedt. Benn feküdt a fűben, hallottam ahogy a fogai egymáson súrlódnak, de egy hangot sem szólt. Ez mukkot sem. És én most büszke voltam a tesvéremre.

- Kitartás… tesó! – néztem minden bizalmat belesűrítve a szemeimbe, de a következő pillanatban éreztem a gerincembe szúró fájdalmat, mintha pengével élesítenének, és elvágódva a pokrócon, kettétörve… félben… innen már minden mindeggyé vált… Teljesen mindeggyé….

A mancsaimat nyalogattam. Hogy miért? Nem tudom. Vártam az alfára. A döntésére. Nem tűnt túúúl... határozottnak, de ő az alfa. Ezt már jó alaposan a fejembe véste. - kezdtem el vakarózni ahogy megcsípte valami az oldalamat. Rohadt bolhák! - vicsorogtam odakapva, de kicsi az esélye hogy belőttem. Mindig is kicsi volt.

Ekkor kaptam csak fel a fejem. Az alfa fenn állt, fenn azon a fém... izén, és ő is figyelt. Egy hang volt. Közülünk való, de valami sokkal hatalmasabb. Tiszteletet parancsoló és ezt valahol a zsigereimben éreztem. Nyelnem kellett. Pofámat az alfára szegeztem, mi lesz!? Megyünk.. nem megyünk? - kérdezte a szemem, habár nem is nézett rám. Minden egyes porcikám azt diktálta, mennem kell! Most! Mégsem engedhettem. Tudtam, ha előtte lépek, pokolian megkeserülöm. És én nem akartam újra érezni, a fogait a bőrömben...

Újra a megszokott. Ezt a terepet már nagyon jól ismertem, tudtam már mi-merre, ismerős szagok és nem állt szándékomban össze-vissza rohangászni, hogy zsákmányra leljek. gy szippantás kell. Csak egy szippantás, melyik az uralkodó szélirány, ott egy magaslat, Hopp! és már fenn is voltam. Innen már sokkal kényelmesebb. belátok mindent, erre jönnek a szagok, és kifinomult orromat a magasba emeltem. Ekkor csapott meg egy hang. Nem tudom mi volt, annyira ismerős, és mégis ismeretlen, de a vérem.. a vérem mintha tudná, hogy neki szólongatnak. Válaszolnom kellett. Ezt diktálta az ösztön, és ahogy belekezdtem, a béta is csatlakozott. Ahogy vagy ezernyi más, a távolból és közelről jövő hang a messziben. A béta felé morogtam. Megértett. Biztos voltam benne, hogy megérett, és egyetlen ugrással teremtem újra lenn. Éreztem a visszarúgó földet a mancsom alatt, de már nem is álltam meg, azonnal rohanni kezdtem. Száguldottam. Egy ismeretlen hang, ismeretlen irányába. De egyszerűen kellett... Tudtam, hogy nem ellenkezhetek...

(elhagyott templom)

Lement a nap. Az semmi, de a Hold meg feljött... méghozzá nem is akármilyen, a telihold! Betöltötte az eget, és az erdőt a fénye... legalábbis nagyrészt. A fák lombozata hiányában már az ágakon kívül nem volt ami akadályozza a fényt. Illetve csak a felhők.
Felpillantottam a holdra, egy pillanatra megállva egy fenyő mellett, és épp abban a pillanatban... üvöltések sorozatát hozta felém a szél. Nem egyet, nem is kettőt, de sokat. Nem is tudtam megszámolni mennyi farkas... illetve vérfarkas, hogy pontos legyek, hisz nyilvánvaló volt hogy nem mezei lények rendeznek ekkora csinnadrattát az erdőben telihold éjjelén.
De mivel egyik hang se közeledett felém, nem is törtem magam hogy menekülésre adjam a fejem. Minek, úgyis felesleges, egyszerűen szétáradt bennem egy "minden mindegy" érzés, így azt hiszem az sem érdekelt volna ha megesznek... tán még köszönetet is mondok, elvégre közveszélyes vagyok... ma majdnem kárt tettem életem szerelmében, és ki tudja mi lett volna ha Delilah-t szorítom meg véletlenül... belegondolni is borzalmas... Nem érdemlek életet, egy veszedelmes dög vagyok!!

Öntudatlan indultam meg újra előre, befelé az erdő sűrűjébe. Hogy farkasok? Kit érdekel...! Mentem tovább, amerre láttam, vagy épp nem láttam, mert tulajdonképpen nem is figyeltem. El-elkalandozott mindenfelé a figyelmem, fákra, bokrokra, a földre, vagy épp az égre. Ám egy pillanatban amikor egy távoli pont felé meredt a tekintetem, valami új észrevétel akadt meg a figyelmemben. Mégpedig valami nagyon fényes dolog. Valahonnan a távolból sugárzott, és ha a fülem és érzékeim nem csaltak, ott valami nagyon... NAGY dolog történt. Hogy kíváncsi lettem? Igen. Hogy ostobaság? Igen. Hogy merész ötlet? Még inkább igen! De hát kíváncsi voltam, szóval elindultam arrafelé... hogy kiderítsem, mi van ott...

(folyt. köv. Elhagyatott templom)

Halkan felsóhajtottam mit sem törődő szavaira, és visszadőltem a fának. Az égre néztem, amin ott világított a telihold. - Egyszer majd megfogod járni, és egy vérfarkas fog beléd harapni. Elhiheted, hogy nem kellemes érzés. - Fintorodtam el egy pillanatra, és újra a lány szemeibe néztem, az égről levéve tekintetemet.

Ez a nő egy lehetetlen személyiség.. Csak úgy áradt belőle a "jóindulat". Nem mintha rászorulnék a kedvességére,sőt! Legalább nem kell bájcsevegnem semmilyen idiótával.. Meg,mintha nem tudnám milyen lehet egy farkas harapása. Egy párszor már majdnem megtapasztaltam,szóval van róla sejtésem. Vettem egy mély lélegzetet,és belenéztem a szemeibe. Egy pillanatra el is kaptam a tekintetét. Majd mikor témát szerettem volna váltani a farkas dologról,iszonyatos zaj csapta meg a fülem egy perce,nem messziről. Ordításokat hallottam,mint állattól,mint emberi lénytől egyaránt. De hát telihold van,szóval nem foglalkoztam vele,bár az agyam az elején kattogni kezdett hogy mi lehetett az,hagytam a fenébe.
-Ki tudja.. -vontam meg a vállam hetykén,miközben egy másodpercemre az én arcomra is kiült a fintor.
-Mindenesetre,nem félek tőlük,és nem is gondolom hogy kellene. -mosolyodtam el,kissé gúnyosan. Tényleg nem féltem egy farkastól sem,mint ahogy semmilyen más lény sem rettentett vissza. Ha egy meg is harapna,ő sem járna túl jól,pluszban ha a tudomásaim nem csalnak,akkor tudom hogy mi a farkasharapás ellenszere..

Az éjszakából nem sokra emlékeztem. Másnap reggel nyertem vissza eszméletemet, az avarban fekve. Nem tudtam igazából, hogy mit tettem az éjszaka folyamán. De legalább túl voltam az első átváltozáson! Testem minden része sajgott kissé, de ez semmi nem volt ahhoz képes ami tegnap este éltem át. Azt mondják jobb lesz, de egyenlőre míg nem tudom, egyszerűen nem tudom elképzelni. Majdnem az erdő szélén voltam, így nem kellett sokáig sétálgatnom az erdőbe ruhátlanul. Percek múlva megtaláltam kocsimat, és az ülésről kivéve felvettem pár ruhadarabot. Ezután beültem az autóba, és hazavezettem.

Aurora lakása

Katie

Hangokat hallottam az erdő közeli részéről, de igyekeztem ezt kizárni. Érdekelt viszont, hogy mi történhetett ott, de végül hagytam a fenébe, és csak egy pillanatra a hang irányába néztem. Telihold van, ilyenkor elég sok minden történik, úgy hogy nem is kéne csodálkozni rajta, hogy mik történnek itt.
- Ilyenkor már nagy a vámpír szája, mikor már van rá ellenszer, és tudja, hogy mi is az! - Mondtam el az igazságot. Azelőtt, mikor még nem tudták a vámpírok az ellenszert, sorra haltak meg egy egy ilyen kis telihold alkalmával. Egyszer nekem is volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy milyen egy vérfarkassal szemben állni, aki vicsorogva, és ugrásra készen állt előttem. Várt, hogy mikor csaphat le rám, de aztán megmenekültem. Nem félek tőlük, de egy időre épp elég lesz belőlük. Sosem szerettem a fajukat, még ember alakban, nem hogy még így.

[April és Nathalie lakása]

Gyalog jöttem egészen idáig. Kellett a friss levegő, ki kellett szellőztetnem a fejem, mivel elég sok gondolat kavargott benne.
Az a lány még sehol sem volt, ezért leültem egy korhadt fatörzsre és vártam, hogy végre megérkezzen.

(Violet háza)

Nem siettem annyira, hiszen én voltam az alap összetevő. Nélkülem amúgy sem tudott volna mit csinálni. Talán még azt is hihette, hogy felültettem. Nem beszéltünk pontos időpontot és mindenkinek más az este. Mikor megérkeztem csak félreparkoltam majd belevetettem magam az erdő mélyébe. Nem sokkal később meg is láttam egy korhadt fán ücsörögni. - Kezdhetjük?

Lépteket hallottam aztán láttam is kirajzolódni egy emberi alakot a sötétben..Ő volt az..-Igen kezdhetjük.-álltam fel a fatörzsről. -És most mit is fogsz pontosan csinálni?-vontam fel a szemöldökömet. Azért érdekelt, hogy mit fog csinálni velem azon kívül, hogy erősebbé tesz.

Nem is igazán reagáltam a kérdésére csak elkezdtem készülődni. Egy nagyobb kivágott fának a törzse megfelelőnek tűnt. Körbe pakoltam gyertyákkal majd meg is gyújtottam őket. Elővettem a táskából a ma sikeresen begyűjtött ember vért és felé nyújtottam. - Ha mondom ezt idd meg. És a kérdésedre válaszolva ha minden jól megy akkor változol át amikor akarsz. És pluszban kicsit erősebb is leszel. - A saját hasznomat inkább nem fűztem hozzá.

Nem igazán válaszolt a kérdésemre, de nem is faggattam tovább. Elvettem a felém nyújtott üvegcsében lévő vért.
Amikor végre válaszolt a kérdésemre, csak halványan elmosolyodtam, de nem válaszoltam. Valahogy most egy szó sem csúszott ki a torkomon, csak vártam a parancsszót, hogy mikor igyam meg az üvegcse tartalmát.

Elkezdtem halkan mondogatni a varázsigét ami természetes fejből ment, mint majdnem az összes. Igaz ismétlés a tudás öreganyja ezért nekem is át kell nézegetnem néha.
Hosszú percek teltek el mikor bólintottam neki, hogy megihatja a vért, majd elővettem egy tálkát és egy kést amibe a saját véremet már bele is csepegtettem majd felé nyújtottam. - Te jössz. - Mondtam mielőtt folytattam volna a varázsigét.

Figyelmesen néztem a műveletet és vártam a végszóra amit percek múltán meg is kaptam.. Lassan, de finnyásan megittam az üvegcsében lévő vért. Majd amikor felém nyújtotta a tálkát is és a kést is.. Ejtettem egy vágást a kezemen, majd a tálba csöpögtettem. -És most? -néztem rá a tálkát szorongatva.