- Akkor ezt megbeszéltük. - Kacsintottam rá egy halvány mosollyal az arcomon. Szimpatikus. Főleg, hogy a végére sikerült kizárnia azt, ami visszatartotta volna a dologban. De most az én gondolataim sem túlzottan itt voltak szóval nem hibáztatom. A lényeg, hogy mindkettőnknek sikerült kicsit kikapcsolódnia.
- Miért? Szeretnéd, hogy maradjak? - Nem volt szokásom ezek után még beszédet tartani vagy ilyesmi szóval nem igazán látom értelmét, hogy maradjak. Amúgy is kellene valami helyet találni ahol meghúzhatom magam. Talán az egyik ember ráveszem, hogy a úgymond lakótársammá váljon onnantól pedig a korlátlan vérbankommá. Az ilyesfajta igézések soha nem álltak túlzottan messze tőlem. Megvalósíthatónak látszik szóval, miért is ne.

(Tristan és Samantha lakása)

Mikor megérkeztünk az erdő széléhez az ösztöneimet követve vetettem bele magam a mélyébe. Mintha pontosan tudnám, hogy hol van. Legalábbis, mintha érzékelném. Ezek szerint még nem késtünk el. Csak nem tudom, hogyan fogja lereagálni ezt az újra találkozást..
Nem tudom mennyi ideje "kóborolhattunk" az erdőben amikor elfogott egy nagyon furcsa érzés és mikor oldalra fordítottam a fejemet megláttam egy nőt és egy férfit. Mindketten tinédzsernek néztek ki, de mindkettőről érezhető volt, hogy vámpír. Hátrafordultam Tristan felé, majd válaszra sem várva összekulcsolt ujjakkal megindultunk a páros felé.

Nem tudom, hogy válaszolt-e bármit is, mert már nem igen figyeltem oda. Igen ez vagyok én. Nem fordítok több figyelmet az emberekre, mint amennyi éppen szükséges. Közeledő lépteket hallottam. Társaságunk lesz. Már csak az a kérdés, hogy milyen. Eleinte olyan volt, mintha körülöttünk keringtek volna ami eléggé furcsa volt. Ezért is figyeltem fel rájuk. Hallgattam ahogy egyre közelebb és közelebb érnek hozzánk. Már szinte elvigyorodtam a puszta gondolattól, hogy ezek már megint valami eltévedt túrázok.. Ha igen akkor azt hiszem mindig jól jön egy kis desszert.
A hátam mögül kezdtek el közeledni.. Talán tanácsot kérnek, hogy merre tovább. De rossz személytől szeretnék ezt megtenni. De mikor megfordultam nem azzal találtam magam szembe amivel szerettem volna. Ez ő volt. - Mi a... - Nyögtem ki nagy nehezen. Másra nem is voltam képes.. Csak ennyire. Annyi ideje keresem és most csak úgy belefutok. Véletlen lenne? Nem tudom. De az már biztos, hogy mozdulni nem bírok. Ledermedtem. Annyi érzés keringett bennem. Legszívesebben már rég kitéptem volna a szívét a helyéről, de nem tehetem.. Ő az egyetlen megmaradt családtagom. Bármennyire is gyűlölöm jelenleg.. Nem ölhetem meg. Bármennyire is lennék boldogabb tőle jelen pillanatban.

Nem válaszoltam a kérdésére csak elvigyorodtam, azt hiszem ebből ha nagyon akarta volna le is szűrhette a dolgokat. A következő pillanatban viszont elég furcsa arckifejezést vett fel, majd engem is megzavart a léptek zaja.. Lassan pedig két alak tűnt fel az erdő sűrűjéből amire Naomi szinte halálsápadtra változott. Ha jól sejtettem akkor ismerte őket, vagy nem tudom, de nem nagyon tudtam egy szót sem kinyögni. Hülyeség is lett volna kérdezősködni..
-Ismered őket? -fordultam aztán mégis felé, kérdően meredve rá. Bár az arckifejezéséből ítélve nem éppen kellemes meglepetés érte.

A düh és a gyűlölet. Ez vette át az irányítást felettem. Őt MÉG nem bánhatom. Hiszen válaszokra van szükségem azért vagyok itt, de valakin.. vagy valami le kell vezetnem a dühömet. Szegény srác azt hiszem kicsit rossz szemmel fog nézni rám ezután. De mióta is érdekel?
- Az egyikőjüket igen, sajnos.. - A következő pillanatban már Deannel szemben álltam. - Bocsi édes. Ez semmi személyes tényleg.. Csak jobb lesz így. - A következő pillanatban már ki is törtem a nyakát, majd eldőlt, mint egy zsák krumpli. Eleve nem volt szükségem arra, hogy hallja a beszélgetésünket. Más részről tényleg jól esett. Hiszen, ha már a düh és a gyűlölet visszafúrták magukat.. Nem sok időbe telik a többi érzelmemnek is. Azt viszont nem engedhetem.. Nem akarok érezni.
Ők továbbra is közeledtek felénk, majd én is tettem pár lépést feléjük, majd csak megálltam előttük. Annyi mindent tudtam volna mondani, de most valahogy semmi nem jött ki a számon.

John
Emberi léptekben vágtunk át a városon, bár így is a városnéző tempónál valószínűleg kiverte a biztosítékot ...Nemhogy várost nézni, levegőt venni sem volt időnk két lépés között.
Az erdő szélénél sem adtam alább, egészen a sűrűjébe vezettem Őt, s talán egy szó nem hagyta el számat. Kivártam a megfelelő pillanatot, megvártam a megfelelő helyet, majd mint célba ért hajós, úgy horgonyoztam le egy kietlen kis..fogalmam sincs hol... Előttem fa, mögöttem fa...talán még alattam is... De nekem teljes meggyőződésem, hogy ez így bőven megfelelő lesz az elvárásaimnak.
És mik az elvárásaim? Mik a terveim? Kicsit morbidabb módszerekkel szeretném késztetni, hogy egy olyan élményt szerezzen...., ami nekem anno nekem megadatott. Ami minden új vámpírnak megadatik. Ami megváltoztatta a nézőpontomat. Szabadnak lenni, és mégis függeni. De érezni, hogy bármit megtehetsz, hogy az erő ott lakozik benned, és nem kell félni kiengedni. Csak tenni, ami jól esik. Szabadnak lenni.
Keselyűként mosolyogva alakítottam ki egy mozgásteret, mely körnek középpontjában Ő állt.
- Érezted már azt, hogy szabad vagy? Hogy nem számít, mennyi idő, mert bármennyit megengedhetsz magadnak? Hogy nem kell folyton a hátad mögé nézned, hogy rád támadnak-e? Hogy önmagad lehetsz? Ez egy játék, John. Élet-halál játék - hangsúlyoztam magasztalva a szavakat. Érezze, hogy nagy a tét. Megindultam felé, le sem lassítva futottam karjaiba. S kihasználva a nagy lendület által okozott meglepetésszerű mozdulatokat, egyik kezéről leügyeskedtem a gyűrűjét, másikkal pedig zsebébe süllyesztettem sajátomat. Nagy játék nagy tétekkel. De mégis..ésszerűen belegondolva, a tétek csak szimbolikusak... Még mindig boszorkány vagyok, de van egy sejtésem, hogy az Ő tudatáig nem fog eljutni most és itt ez.
- Kis motiváció. Nézz a kezedre. A másik kezedre - kacsintottam rá immáron két lépéssel eltávolodva tőle. - A nap körülbelül 2 óra múlva éri el azt a szöget, hogy az összes sugara áthatol a fák sűrűjén nem nagyon kedvezve nekünk. De, hogy lásd a játék értelmet, én a helyedben matatnék kicsit a zsebemben! A másikban... - kuncogtam fel összezavarodottságán.
- Ja, még nem is mondtam. A játék neve: ....fogócska - miután az utolsó szó is elhagyta ajkaim, hatalmas lendülettel vettetem be magam a vámpírok játszóterébe. Sok szerencsét, John!

Samantha egész végig fogta a kezemet. Szokatlan érzés ez, főleg hogy évszázadokig soha nem volt példa ilyesmire. Samantha halott volt... szinte mondhatni, menekült a kísértésemtől, de most nem ezen volt a lényeg. A város szépségére sem tudtam figyeélni rendesen, ahogy megláttam egy másik párost, és teljesen ledermedtem, ahogy láttam Naomi-t... egy férfival. Oké, nem ez volt a kezdő kép, amit megálmodtam magunknak.
Egy hirtelen pillanat, a srác máris törött nyakkal hevert előtte, és ez valami büszkeséggel töltött el. Tudja ez a lány, hogy mit csinál... nagyon is tudja!
- Naomi... - motyogtam a nevét, mikor megálltam előtte, és fél szememmel Samantha-ra sandítottam, majd nagyot nyeltem. - Hát... most... újra találkozunk - nyögtem ki csak ennyit. A világ leghülyébb szövege.

Egy pillanatra sem engedtem el a kezét, hiszen most én voltam az ő támasza. Szüksége volt rám, mint még soha. Nem tudom, hogy mennyire fog jól menni ez a család újra egyesítés akció, de végig mellette leszek. Bár nem hiszem, hogy első találkozásra megtudják oldani minden problémájukat, de legalább egy kezdet.
Ahogy közeledtünk feléjük a mellette levő férfinak kitörte a nyakát. Hát nem egy szende kislány az már biztos. Ha az is volt most már biztosan maga mögött hagyta.
Szorosan Tristan mellé álltam, hogy egy pillanatra se felejtse el, hogy itt vagyok vele. Azt hiszem ha sokat fog hisztizni én leszek az akit vissza kell fogni. Nem akartam beleszólni a családi dolgokba, de őt nem hagyhattam itt. Ezért maradtam. Ha tetszik neki, ha nem.

Felnevettem. Nevetséges, hogy ennyi idő után is csak ezt tudja kinyögni. Sőt egyszerűen már szánalomra méltó. Most azt hiszi ezzel minden meg van bocsájtva és a karjaiba ugrok, mint egy idióta gyerek aki a rég elvesztett családtagjával találkozik? A francokat. Már csak azért sem, mert közel sem vagyok gyerek. Már bőven volt időm kinőni abból a korszakból.
- Komolyan? Ennyi idő után csak erre vagy képes? Hát most újra találkoztunk? Ha tudtam volna, hogy ennyire szánalmas vagy nem töltök ennyi időt azzal, hogy megkeresselek. - A mellette levő hölgyeménnyel eleinte nem is foglalkoztam, majd eszembe jutott valami.
- Ahogy látom elég fontos ez a hölgyemény a számodra. - Mértem végig a szemeimmel. Számomra nem tűnik többnek egy átlagos embernél kinézetre természetesen. - Talán ha kitörném az ő nyakát is átéreznéd egy kis részét annak amikor én megtudtam, hogy hazugságban nőttem fel. - Mondtam összeszorított fogakkal. - Miért? - Bukott ki belőlem a kérdés ami már annyi ideje foglalkoztatott.

Samantha egyre szorosaabban tartotta a kezemet, és azt hiszem, így akarta a tudtomra adni, hogy bármi is legyen, ő itt van velem... ami most rendkívül nagy támaszt jelentett.
Nem számítottam én túl nagy egymás nyakába borulásra, de... amit kaptam, az sem esett túlzottan jól. Mert ami azt illeti, igazat véltem felfedezni Naomi szavai mögött. Hogy mennyire megváltozott... istenem, felnőtt nő!
- Naomi, kérlek... - mondtam neki, ekkor már valami furcsa ironiával az arcomon, majd Samantha-ra mosolyogtam, de a kezét még így sem engedtem el. Kezdtem zavarban érezni magamat.
- Mit miért? Naomi, csak védeni akartalak azzal, hogy... inkább másra bíztalak, mintserm hogy egy vámpírral kelljen felnőnöd! - mondtam, kis felháborodással a hangomban, miközben kissé megfeszült az arcom. Ha hozzáérne Samantha-hoz... azta, nem tudom, hogy mi is tennék.

Talpraesett az egyszer már biztos. Viszont a fenyegetőzése azzal, hogy kitöri a nyakamat.. Legszívesebben a képébe röhögtem volna, de nem tettem Tristan miatt. Neki sokat jelent. Nekem meg csak egy nyamvadt ribancnak tűnik. De hát mindenkinek meg van a maga nézőpontja.
Mielőtt megmozdulna már halott lenne, de nem akartam beleszólni a dolgokba hiszen itt most nem én vagyok a lényeg. Azért vagyok itt, hogy Tristan támogassam nem pedig, hogy megöljem azt a személyt akit rajtam kívül még szeret. Soha nem tudnék ekkora fájdalmat okozni neki. Ahhoz én túlságosan is szeretem. De ha továbbra is így fog vele beszélni.. Én nem tudom, hogy meddig bírom megfékezni magamat.

- Védeni? Inkább éltem volna veled, mint azokkal az idegenekkel akiket egykor még a családomnak hittem. Eltervezték az életemet, mintha az ő gyerekük lettem volna. Én azt az egészet nem akartam. Nem akartam egy olyan férfihoz hozzámenni akit nem is ismertem még. Szeretni akartam.. Ezért elszöktem. Ekkor találkoztam valakivel aki elmondott mindent.. Mindent. Rólad, a családomról. Ha egy ideig velem maradtál miért okozott volna akkora problémát még pár év? Tudod.. Jó ideig azt kívántam, hogy bár megöltél volna engem is. Akkor nem kellett volna soha annyira elárulva éreznem magam. Szét tépett belülről. Ezért döntöttem el, hogy az leszek ami te is.. Hogy megkereshesselek. De ahogy látom nem sok értelme volt. Hiszen csak annyit tudsz mondani, hogy azért, mert így akartál megvédeni.. Nem.. Mondd csak ki. Nem akartad vállalni a felelősséget és csak arra emlékeztettelek, hogy mit is tettél. De tudod mit? Nem is érdekel. A családom meghalt. Egyedül vagyok. Nincs szükségem rád ahogy eddig sem volt. - Befejeztem a monológomat és éreztem, hogy mintha könnyek marnák a szememet. Már több évszázada annak, hogy sírtam. Nem akarok érezni.. Ezt a fájdalmat nem. Elpusztít belülről.. Ki kell zárnom. Újból mindent. Nekem ez nem megy. Én nem akarom még egyszer így érezni magam. Az érzelmek egyenlőek egy önkínzással. Nyeltem egyet és lehunytam a szemeimet közben próbáltam megnyugodni.. Muszáj lesz. Nem mutathatom magam gyengének.. Most végképp nem.

Láttam a dühöt a tekintetében ahogy felém fordult. Csak az igazat mondom. Akkoriban tényleg úgy gondoltam, hogy jobb lett volna meghalnom, minthogy éljek. Talán most is bennem van ennek a gondolatnak a töredéke. A legszörnyűbb ebben az egészben, hogy nekem is rosszul esik, hogy ezt kell mondanom. De ha most nem mondom el soha nem fogja megtudni.
Eleinte legszívesebben leráztam volna magamról a kezeit és ellöktem volna magamtól, de még sem tettem. Pedig talán így lett volna a legjobb.
- Miért nem mondhatom el azt ami igaz? Halott lennék? Ne akard megtudni hányszor kívántam már.. - Ki akartam tépni önmagamból a puszta emlékét is, de mivel erre nem voltam képes.. A vele kapcsolatos érzéseimtől szabadultam meg.. - Törd. Sőt.. Tépd ki a szívem a helyéről.. Most már nem egy védtelen gyerek vagyok. Ölj meg. Rajta. - Széttártam a karjaimat és vártam. Nem hiszem, hogy képes lenne rá, de ha mégis akkor azt hiszem így jártam. Legalább megszabadulok a visszatérni készülő fájdalomtól.

- Csesszék meg, értsd már meg, hogy mindent CSAK MIATTAD TETTEM, TE MAKACS NŐSZEMÉLY! - ordítottam már a képébe, ahogy egyre inkább kihozott a sodromból. Most mit vár tőlem, hogy tűrjem békével, miközben arról beszél nekem, hogy mennyiszer kívánta a saját haálálát?!
- Szeretlek, Naomi, évszázadokon keresztül nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád, és ezek után ezt kell hallanom tőled?! MINDENT A TE ÉRDEKEDBEN TETTEM! - keltem ki magamból teljesen, és ha vérfarkas lettem volna, azt hisezm, most telihold ide, vagy oda, de átvedlettem volna azzá. Egy szörnnyé. - Ha mellettem maradsz, tudod mi várt volna rád? Annak a szenvedésnek a háromszorosa, amit túléltél így is... ilyen lettél, egy vámpír, nem véletlenül! És tudod mit? Én nem bánom, hogy ez lettél... hogy ilyenné váltál - csitultam el végül.

Kihoztam a sodrából. Hurrá. Alig ismerem. Homályos emlékképeim vannak csak róla.. Viszont az arcát a mai napig nem felejtettem el. Az valahogy belém égett. Annyira nem értjük meg egymást.. Látszik, hogy egy családból származunk ez már biztos. Miattam tett mindent. Na ne vicceljünk már.
- Akkor miért nem kerestél eddig? Miért én voltam az aki minden apró nyomodba úgy kapaszkodott, mint egy idióta? Legyen szó egy apró szóbeszédről vagy akármiről. - Jó ideig azt hittem nem is akarja, hogy megtaláljam. Hiszen azért hagyott el, mert nem volt rám szüksége. - Nem érdekelt volna semmiféle szenvedés ha mellettem lettél volna... Hát nem érted..? Egyedül voltam egész eddigi életemben. Nem akartam senkit se közel engedni magamhoz... Mert nem éreztem volna mást csak fájdalmat. Épp ezért is kapcsoltam ki az érzéseimet. De a célomat nem felejtettem el. Ami az volt, hogy megtaláljalak téged. - Egy pillanatra se emeltem fel a hangomat. Ha felhúznám magam.. Nem tudnék tisztán gondolkodni.

(Clarissa)

Volt nem kevés érvem arra, miért is rossz ötlet, hogy mi most idekint vagyunk... a város sem volt ínyemre kicsit sem, de az erdő sem volt kedvezőbb. És az, hogy bárhol találkozhatunk emberekkel, az csak... az egyik dolog volt, ami miatt rosszul éreztem magamat. Emellett ott volt az is, hogy... ugyan az ujjamon ott volt a gyűrűm, mely megvédett engem, és hát eddig is az volt a dolga, hogy megvédje az életemet, de... az, hogy kitörhetik a nyakam talán, valamikor, és ebből megmenthetne, és az, hogy minden körülmények közt elégek a napon ha lekerül az ujjamról, az nem ugyanaz... Láttam már a munkám során vámpírokat elégni, és kicsit sem örülnék, ha én is úgy járnék... főként most nem, amikor itt a nő akir szeretek, itt van Elena, akit vissza akarok kapni, itt van a családja, és itt van... egy magzat, akinek olyan peche van, hogy én vagyok az apja...
Ezen a rossz érzésen az sem segített, amikor Clarissa megállt az erdő egy pontján, és... és egy olyan arckifejezéssel fordult felém, miközben megindult körben körülöttem, ami semmiképpen sem ígért jót... Ahogy az sem tetszett igazán, hogy úgy járt körülöttem, mint oroszlán a prédája körül. Nem tudtam mit akar, de már előre ellenérzéseim voltak.
- Játék? - kérdeztem vissza hitetlenül, s felvonva fél szemöldököm, amikor belekezdett egy... hát, egy elég érdekes beszédbe. Nem tetszett, sem hogy játéknak véli az életet, sem hogy hangsúlyából ítélve mókásnak is... Lehet hogy Ő élvezi ezt, és hogy látja a jó oldalakat, és... igen, azt hiszem értettem, hogy mi a célja... de én... erre nem véltem késznek magamat. Én világéletemben gyűlöltem a vámpírokat, vadásztam rájuk, aztán... előbb a lányom férje, majd a lányom anyja, majd már a szerelmem is vámpír volt... és most én. Én, mint vámpír... Groteszk, és nevetséges, rémisztő, és kiborító, elképesztő, és elviselhetetlen... Valami, amit olyan szinten nem akarok, hogy arra szavak sincsenek. De mégis ki kell bírnom... Érte, Clarissáért, és a gyerekért. Ami több szempontból is nehéz, így... nem éreztem épp indokoltnak most még ezt a lelkesítő beszédet. Az örök élet pedig főleg nem foglalkoztatott. Soha az életben nem akartam örökké élni... csak... csak talán Clarissával... DE mikor erre gondoltam, még csak kósza ábránd volt, csak mese, csak "bárcsak", és nem valóság! Én kevés vagyok az örökléthez!
- Clarissa, kérlek... - kezdtem volna bele, hogy leállítsam Őt. De ahogy felém fordult, és felém indult, előbb az első pillanatban a szemei voltak, melyek megakasztották a szavam, aztán az, hogy nemes egyszerűséggel a karjaimba suhant. Meglepődtem. Bár Őt érezni, lényegesen jobb érzés volt, mint hallgatni, milyen jó is vámpírnak lenni... Már kezdtem volna örülni, hogy nem erőlteti olyan nagyon ezt a lelkesítő beszédet, mikor is helyette viszont... egyszerre ért két nem túl kellemes élmény. Az első, az az érzés volt, az érzés, hogy nincs rendján valami, valami nincs a helyén... a kezem... a kezemen nincs...
Aztán jött is a következő ezzel együtt, ahogy Clarissa azt mondta, nézzek a kezemre, és... én megtettem.
- Te megőrültél??! - kaptam volna rögtön a kezéért, hogy visszaszerezzem a gyűrűmet, de Ő addigra ellépett tőlem. Hiába magyarázott, engem most aztán elmondhatatlanul hidegen hagyott a nap mozgásideje is, a szögek is, meg minden más is... Körbepillantottam, de... de szerencsére jelenleg árnyékban álltam, a napfény nem ért el... Ellenben Clarissát... Ő a napsugarak közt állt... nem tudtam odamenni...
Idegességemben már azt fontolgattam, nem érdekel a fény... akkor is visszaveszem Tőle a gyűrűmet, de a folytatás újabb problémát szült, legalábbis nekem, mert Ő látszólag szuperül mulatott, ellenben rajtam nem segített, hogy a zsebeimet kotorva, egy másik gyűrűt találtam, az Ő gyűrűjét, hogy pontos legyek...
- Elment az eszed?? - kérdeztem megbotránkozva, és tényleg megindultam volna már feléje, és próbáltam nem lennragadni a "fogócska" szónál... mert volt a szónál jóval nagyobb gondunk is... Egész pontosan az, hogy a nőm megőrült...
- CLARISSA!! - rikoltottam utána, és lendültem volna én azonnal, hogy utána... de a fenébe is, a nap akkor is ott süt, ahol nem kéne... MINDENHOL!! - Clarissa, gyere vissza!! Gondolj a gyerekre!! - próbáltam volna én az árnyékban állva kiabálni, hátha visszajön... de... a hallásom nagyon nem azt támasztotta alá, hogy visszajönne... épp ellenkezőleg, Ő sokkal inkább távolodott... Így bő egy perc idegtépő agyvérzésroham után kénytelen voltam lépni valamit, elvégre az kizárt hogy itt ácsorogjam, míg Ő az erdőben rohangál gyűrű nélkül... Utána kell mennem! És lehetőleg nem meghalnom közben.
Így vettem hát rá végül magamat, hogy induljak meg, és amilyen sebességgel csak tudtam, fussak, ne totojázzak, torpanjak meg, és ehhez hasonlók, hanem fussak, ahogy csak bírok, arra, amerről hallottam a lépéseit.
- Clarissa! - kiabáltam, mikor megpillantottam a távolban, ahogy rohan el messze, és próbáltam rákapcsolni, futni úgy, ahogyan csak bírtam.. (és közben igyekeztem NEM törődni vele, hogy igenis élvezet, úgy futni, mint még soha azelőtt... fáradtság, és nehézség nélkül), mert mindenáron el akartam Őt kapni, visszahúzni a gyűrűjét, visszakapni az enyémet, és megmondani neki, hogy ezt SOHA többet ne tegye velem... Még akkor se, ha lehet élvezni is... Igen, ezt akartam! És ezért igyekeztem futni, mindennél gyorsabban, s elcsípni Őt mielőtt eltűnhetne újra előlem...

Őrült módjára keringtem az erdő északi oldalán, levágtattam a délire, s újból az északira. Őrült vagyok? Lehet. De talán pont ez a csipet kis őrültség tart minket még mindig a talajon. Talán pont ez..
Nem fordultam hátra, nem szóltam egy szót sem. Hallottam fülemben trappolását a szikkadt, csapadékért óbégató talajon, és mosolyom nem lankadt, elégtételt érezve terült még inkább szét arcomon. Lassítva bevártam, majd mikor már majdhogynem lépéstávolságba került, újból erőre kapva tettem egy kanyart és immáron érzékeimre hagyatkozva hátrafelé tettem a métereket. Jó volt kicsit figyelni Őt, látni, ahogy küzdd,de még láttam... még ..nem érti a lényeget. Ez nem egy feladat, ez egy játék.
Jobb kezemet egy fatörzsbe akasztottam, így átlökve magam a másik oldalára, és elbújtam mögötte. Fejem néhol kibuktattam, és rálestem, lábam pedig körkörösen tette meg a lépteket, hogy Ő maga ne érjen el. Hangosan, tisztén és őszintén kacagtam fel, amikor próbálkozott,de nem ért el...
Egy hirtelen fordulatot véve suhantam mögé, és jókorát paskoltam fenekére, de nem hagyva, hogy elveszítsem a pozícióm ebben a macska-egér játékban, egyet ugorva kerültem fel egy magas, masszív faágra.
- Ez egy játék,drágám. De tétekkel... - suttogtam a szavakat, és elengedve a fatörzset dőltem hátra. Hátam egyenesen kitartott, lábaim pedig már kicsúsztak az ág alól. Kitárva karjaimat zuhantam a mélybe. Na vajon most mi lesz?

Minden szava olyan volt, mint egy-egy ostorozás a szívemnek. Mégis hogyan reagáljak minderre? Mit mondjak még, ha a sajnálatom nem elég? Mi lehet elég belőlem?
- Soha nem felejtettelek el... Naomi... - ráztam meg a fejemet, ezt viszont már nagyon nagy nyeléssel tudtam csak megtenni, majd újra megfogtam Samantha kezét.
Úgy éreztem ezt, mint egy veszett ügyet... talán van, amiért már nem érdemes küzdeni. És ez valószínűleg már... ilyen.
- Akarsz még mondani valamit, vagy... - kérdeztem tőle rekedten... úgy fájt, és ezt hallhatta a hangomban. De nem hajlandó nekem megbocsájtani... én pedig nem vagyok küzdőszellem. Feladom a harcot, mielőtt belekezdenék.

Egyre nehezebb volt tartanom magam. A könnyek ismét marni kezdték a szememet, de nem akarok sírni. Nem lehet.. Már annyi ideje megvagyok enélkül, hogy most is megleszek..
Annyira gyűlölöm.. Vagyis azt hiszem, hogy gyűlölöm. Nem tudom.. Ez a gyűlölet egyszer szeretet volt. Alig fogtam fel a világból dolgokat, de azt tudtam, hogy szeretem. Mert vigyázott rám. Ha jobban belegondolok nem is várhattam el, hogy szülőnek álljon akkoriban.. De attól még ugyan úgy fáj, hogy ott hagyott.. Idegenekkel.. Nekem nem rájuk volt szükségem. De a múltat már nem lehet megváltoztatni. Éppen ezért múlt.. "Elmúlt".
Megráztam a fejemet, hiszen nem volt mit mondanom.. Nem tudtam mit mondani.. Egy dolgot még szerettem volna megtenni mielőtt elválnak útjaink.. Megint. Engedtem a bennem élő kislánynak és átöleltem.. Ebben az ölelésben azok az érzések voltak benne.. Amit akkor képtelen voltam elmondani.. Talán még most is.

(Clarissa)

Eszem valahol otthagytam, ahol indultunk, legalábbis az biztos, hogy nem vagyok normális. Gyűrű nélkül futkosok az erdőben a terhes barátnőm után... vámpírsebességgel... Ez nem igaz... És ráadásul ez a nő... ez a nő még élvezi is! A francba, is mi ütött belé? A halálom, vagy a terhesség hat Rá így?? Bármi is az, meg kell állítanom, mielőtt megöleti itt nekem magát...
- Clarissa, a fenébe is! - kiabáltam csak újra utána, próbálva elkapni, mikor elég közel kerültem, de nem sikerült most sem, és másodszor sem, mert mikor már épp elkaptam volna, Ő mindig kicsúszott az ujjaim közül.
- Állj meg! - próbálkoztam újra és újra, de Ő csak incselkedett Velem, szembefordult, ellendült, eliramodott, amit épp kellett, vagy ami eszébe jutott, nem is tudom... De elmondhatatlanul idegesített azzal amit csinált. Főként akkor kezdett el betelni a pohár, amikor egy fa mögé bújt, és körben kezdett el velem fogócskázni. Mint egy 5 éves... De komolyan, 5 éves, idegesítő. eszement, őrült, és hiába gyönyörű, és imádom, most jelenleg meg tudnám... fojtani azt a kis koboldot benne, aki most ezt teszi...
- Ez nem játék, ez az életünk! - válaszoltam, felkapva a fejemet, ahogy ugorva egyet, a fejem felett kötött ki, de nem volt időm részletezni amit mondani akartam, mert Ő hirtelen dőlt hátra, és... és csak azt láttam, ahogy zuhan... Nem volt időm sem hogy gondolkodjak, vagy ráeszméljek bármire... vagy akarjak bármit, csak azt tudtam, hogy... NEM ESHET LE!!
- Clarissa... - kaptam a karjaim közé, még mielőtt a földre pottyant volna -, Édesem... jól vagy?? - kérdeztem ijedten, és a lábaira állítva fogtam kezeim közé az arcát, hogy megnézzem, majd öleljem magamhoz, de úgy hogy még esélye sem legyen kiszabadulni a karomból...
- A fenébe is! Mi a bánat ütött beléd?? Megőrültél?? Terhes vagy, az istenit! Gondolj a gyerekünkre, ha az én szívem nem érdekel, hogy mit okozol vele ha ilyeneket művelsz... ha így megrémisztesz... akkor legalább Őrá gondolj!! - nyúltam kapkodva a kezéért, és amilyen finoman csak képes voltam rá ebben a sebességben, visszahúztam a gyűrűjét az ujjára, s markomat tartottam elé, hogy én is kérem az enyémet de máris! Láthatta a szememből hogy nem viccelek... Most még az sem tudott zavarni, hogy most először mutattam... nem is tudom... olyan igazi vérbeli aggodalmat előtte a gyerek iránt, és talán... most először hívtam a mi gyerekünknek ezzel a vehemenciával... és... nem tudom, de tényleg megijesztett, hogy bajuk lehet. - Szeretlek, Te őrült, de még egy ilyen, és én... én... én nem is tudom mit teszek veled... - fúlt el a hangom, és keserves nyeléssel csókoltam meg ajkait...

Naomi & Tristan & Samantha

Már magam akartam innen elmenekülni. Hogy miért? Ezt csak azok érthetnék, akik már jártak az én cipőmben. És valljuk be, olyanokból olyan kevés van, mint a fehér hollókból.
Már éppen mondani akartam Samantha-nak, hogy menjünk innen... menjünk, mert az idegeimnek ez túl sok... és megint előjön belőlem az az állat, akit próbálok elfojtani, hiszen Ő... még Samantha-ra is veszélyes lehetne.
De ekkor... megtörtént, amire nem számítottam. Naomi nem szólt egy szót sem... helyette megölelt. És... nagyot nyeltem... a karjaim szinte befolyásom nélkül fonódtak át rajta, és mintha ő lenne számomra a levegő egyik része...
- Naomi... - súgtam, valami különös szomorúsággal, mégis boldogan.

Valahogy nem illett bele a képbe az ölelkezés, de most nem is ez számított. Hanem az, hogy szükségem volt rá. Igaz, hogy a múltban sokkal jobban, de most legalább megpróbálhattam betölteni egy kis részét annak a hiánynak ami bennem tombolt. Csak öleltem fogalmam sincs mennyi ideig, de ez nem is számít. Jól esett. De nem maradhattam így, mert az már mondhatni kicsit kínossá vált volna.
- Ennyi elég azt hiszem. - Kapartam meg a torkomat és zavaromban tettem egy lépést hátrafelé. Nem mostanában volt ilyesfajta érzelem megnyilvánulásom.
- Akkor itt a búcsú ideje, Tristan. - Ha a közelében vagyok ugyanaz a törékeny kislány leszek aki voltam.. De én már nem vagyok az.. Nem akarok az lenni.