Tatia előttem termett, és mondani kezdte a magáét. Mondjuk nem eresztette túl bő levére, de... hát istenem, ilyen idegállapotban én sem lennék képes strófákat zengeni.
- Kedvesem, remélem látod rajtam, hogy hidegen hagy, mint beszélsz. Inkább magyarázkodj ennek a szájhősnek. - böktem a fejemmel a hibrid felé.

Kényelmesen elhelyzezkedtem, az üveg nyakát markolászva, miközben figyeltem ezt a cívódást. Láttam a boszorkány hapsin hogy érzelmeket táplál Tatia iránt. De még milyeneket... viszont a másik oldalról is jöttek ugyanilyen rezgések. Ezek a szerelmi háromszögek.. mindig összezavarják a magamfajták fejét.

- Nem unjátok még? - sóhajtottam fel, a kezemet figyelve, mintha ezer éve nem tehettem volna ilyet. - Nagyon szép a szerelem, de nem nektek való, ideje lenne már rájönnötök. - néztem rájuk komolysággal a tekintetemben, majd a boszi hapsi felé villantottam egy vigyort. - Meg kell hagynom, káprázatos módon tűntetted el azt a nőt a föld színéről. Ősvámpírhoz méltó halál volt. - kacsintottam rá. Nyomonkövettem a dolgokat, a Petrovák mindig egész estés mozifilmet nyújtottak.

Villámló szemekkel meredtem Oliver képébe, mikor - mint aki otthon van - kényelmesen elterpeszkedett a kanapén. A farkas már ott állt készenlétben a lelkemben, hogy bármikor előhívjam, ha szükség van rá, és visszaküldjem ezt a faszkalapot oda, ahonnan előrángatták.
Valami ekkor megütötte a fülem. Hitetlenkedve nyúltam Tatia karja után, és visszarántottam magam mellé.
- Egy pillanat! - emeltem meg a hangomat. - Mi az, hogy jól tudod, hogy nem volt más választása? - böktem a férfi felé. - Te tudtál... Erinről? Közöd volt hozzá? - üvöltöttem bele Tatia arcába totális hangerővel. - Ezt nem hiszem el! Újra hülyének néztél! És ott ültünk a Grillben órákig, boszorkány után kutatva, miközben itt egy boszorkánymester! A házadban! Érzem, hogy mi ő! - fordultam a pasas felé. - MI EZ AZ EGÉSZ ITT? - ordítottam bele a levegőbe. Mindenkinek címeztem a kérdést.

Szinte még levegőt sem vettem, úgy kapkodtam a tekintetemet Oliver és Curtis között. Egy percre teszem ki a lábamat a saját házamból és ez a látvány fogad? Ez őrület... és szürreális. Oké, én is visszahoztam már egyszer Olivert a halálból, de miután Klaus megharapta nem hittem volna, hogy újra látni fogom. Szerintem már ő maga sem tudja, hogy hányszor halt meg, majd jött vissza az életbe... elképesztő!
- Nem értem. - Nyögtem ki és a szemeimmel követtem Oliver alakját, amikor leült a kanapéra. Valaki csípjen meg, de nagyon gyorsan! Aztán Curtisre néztem Oliver szavai miatt. Csak úgy visszahozta a halálból? Hiszen a múltkor nem sikerült neki azzal a férfival a kriptában, most mi változott meg?
Aztán amikor Curtis megszólalt... na ez volt mindennek a teteje. Az elmúlt óra hossza próbálkozásának, miszerint ne ejtsem ki a számon, hogy tulajdonképpen ő ölte meg Erint, annyi volt. Lehunytam a szemeimet és Klausra rá sem mertem nézni. Felkészültem arra, hogy most követem a lányomat a halálba, csakhogy én ténylegesen meg fogok halni... mert valószínűleg rá fog jönni, hogy én ezt tudtam. Tagadhatnám, de nem lenne semmi értelme. Ezzel pedig ismét mindennek annyi...
- Nem vagy normális! - Vámpírsebességgel Curtis előtt termettem, de nem csináltam semmit, csak belemeredtem a szemeibe, pedig legszívesebben ordítottam volna. És persze ehhez kapcsolódva gyilkolni is kedvem támadt. - Nem kellett volna ezt tenned. Egyiket sem! - Emeltem meg a hangomat.

Nem reagáltam egy mondatot sem Oliver szavaira, helyette inkább Tatia arcát bámultam, majd Klaus-ét. Sejthettem volna. Na, ezért nem éri meg lemondani valami fontosról valami olyasmiért, ami bizonytalan. Még jó, hogy nem szelidültem meg teljesen, mert most... nagy bajban lennék.
- Ó, köszönöm, hogy rám fogod. - küldtem egy gunyoros vigyort Oliver irányába. - De mit tagadjam, igaza van. Én hoztam őt vissza az életbe. Az okokat felesleges firtatni, semmi közötök hozzá. - néztem rezzenéstelen ábrázattal hol KLausra, hol Tatiára. - Szívből sajnálom, hogy meg kellett ölnöm a lányodat, de nagyon jól tudod, hogy nem volt más választásom. És ezzel a sorral befejeztem az érzelemkitörést. - címeztem Tatiának nemtörődöm stílusban.

- Nem te fogsz jómodorra nevelni, kistacskó! - néztem dühödten a boszorkányra. Valószínűleg az, ha már hatalmában áll engem visszahozni. Mindenféle különlegesség nélkül. Nem kellett neki se véráldozat, se nyaklánc, semmi csak egy sima varázslat. Húzós mágus..

Az ajtó felé kaptam magam is pillantásom. A vámpír érzékeim még így is kiválóan működtek, szinte attól a pillanattól, hogy újra levegő töltötte el a tüdőmet. S akiket megláttam.. hm, nem vágytam erre a közös látványra. - Oh, Tatia és Klaus... még mindig együtt? - mondtam gunyorosan, és leültem a kanapéra egy sóhajtással, újra beleittam a tequilás üvegbe, és a boszorkány hapsira néztem. - Ne engem kérdezzetek. Ő csinálta. Hogy mi céllal.. NEM én kértem! Ezt hozzá kell tennem! - mondtam mentegetőzve.

Néma csendben kísértem haza Tatiát. Valahogy mindketten a gondolatainkba merültünk, volt belőlük bőven. Ott volt minden, kimondatlanul. Erin, Christopher... és persze mi ketten. Nagy lépést nem mertünk tenni egymás felé, még nem. És bármily hihetetlen, én sem akartam mást jelenleg, csak biztonságban tudni Tatiát.
Beléptem vele együtt a nappaliba, és a kérdésére megvontam a vállam.
- Gondolom, kereshetnénk másik boszorkányt. Valahol találunk egyet. Valakit, aki erős... és akit bármi áron rábírhatok a közreműködésre - fordítottam oldalra a fejem, Tatiával egy időben, hogy aztán magam is lefagyjak. Mert a látvány olyan volt, mint egy szürreális rémálom. Oliver.... Tatia nappalijának a közepén.
- Lehetetlen! - húztam össze a szemöldökömet, de már éreztem, hogyan gyűlik bennem fel a pusztító harag. - Megöltelek! Én magam öltelek meg! Talán nem volt elég? - köpködtem sziszegve a szavakat Oliver felé.

Grill

A hazafelé tartó úton nem sokat beszéltem, mert nem igazán tudtam mit mondani. A Grillben talán még a kelleténél is többet beszéltem, kikotyogtam magamból mindenféle érzést, kételyt, fájdalmat. Az ilyen alkalmak száma nagyon ritka volt, elvégre nem szerettem ezekről beszélni. Sokkal jobban bírtam, ha kemény és erős, valamint megrendíthetetlen voltam.
Behívtam Klaus a házba, hogy ne a küszöbön köszönjek el tőle és ha van még valami ötlete a bosszúállással kapcsolatban, akkor el tudja mondani. Kíváncsi voltam, hogy Curtis vajon itt volt-e még vagy lelépett-e. Én a helyében az utóbbit tenném, hiszen az elmúlt órákra való tekintettel még jobban kiszámíthatatlanná váltam, mint eddig voltam, így lehet, hogy még egyszer nekiugrom.
- Akkor mi legyen? Keressünk boszorkányokat és majd hívjuk egymást? És konkrétan mit is akarunk a bosziktól? - Ez még nem volt teljesen világos, lehet, hogy Klaus elmondta már, csak éppen máshol járt a fejem.
Egyre beljebb és beljebb lépkedtem a házban, míg végül megtorpantam. A nappaliban megpillantottam Curtis és... Olivert? Tényleg ennyit ittam volna, hogy hallucinálok? Nem ez, nem lehetséges... mégis hogyan? Hiszen ő halott! Most viszont nagyon is élőnek tűnt, ahogy a tequilás üveget markolgatta. Azt hittem, hogy menten elájulok.
- Mi a... - Még a hangom is elakadt, a lában pedig földbe gyökerezett. Nem hittem a szememnek. - Hogy...? - Néztem Oliverre döbbentem. - Te? - Kaptam aztán Curtis felé a fejem. Az arcáről szinte sütött, hogy benne van a dologban.

Úgy rohantam utána, mintha belém is villám csapott volna. Hallottam, hogyan csapott az ajtóra, és ugyan lihegve értem csak oda utána, de... láttam, hogy nem túl nyugodt. Hát igen, én sem örülnék annak, ha be lennék zárva. Remélem, nem klausztrofóbiás.
- Nos, én nem így mondanék köszönetet annak, aki kihozott a pokolból - néztem rá meglehetősen szúrósan, miközben elvigyorodtam, nem kis gonoszsággal. - Remélem tisztában vagy azzal, hogy hol vagyunk. Viszont hozzá kell tennem, hogy nem hagyod el a birtokot egy jó ideig. Nem akarom, hogy bármi is megtudja, életben vagy. Kivéve Tatiát - tettem hozzá sürgetően, és mintha égi jel lett volna, máris... hallottam az ajtó felől a zajokat. Tatia hazaért.

/ PInce/

Amilyen sebességgel ki akartam jutni innen és kijöttem a pincéből, olyan sebességgel ütköztem neki valami falnak az ajtóban. Próbáltam újra.. és újra... mit sem értem el vele. Ez kezdett felbosszantani. Tatia birtokán volotam, ez egyértelmű. Talán ő akarta, hogy visszatérjek ? Miért akarná, ha egyszer végignézte a halálomat.. lesz még elszámolnivalóm vele. De most a legfőbb célom Elena. A szokásos.

- Ki a pokol vagy TE?! - ordítottam a pince felé tajtékozva, nagy nyelésekkel és dühödten rácsaptam az ajtóra, hogy ezután egy pillanat alatt a nappaliban teremjek és beleigyak a tömény tequilába. Ez jól fog esni. Ellazít.

Amikor ébredezni kezdtem, szinte tudtam, hogy egyedül vagyok... a nyakam még mindig sajgott, de azt tudtam viszont, hogy ki miatt. Tatia... harapott meg. Te jó ég, hová mehetett? Hiszen... nem, nem lehet... de mégis...! A vérem... a vérem neki egy valódi méreg...
- Te jó ég... Tatia, hogyan lehetsz ennyire ostoba? - pattantam talpra, de csak fel-alá tudtam sétálgatni. Mégis mit gondol, boszorkány vagyok, szerinte nem vigyázok a saját véremre...?!

Figyeltem, hogy mit műveltem vele. Csúnyán elbántam vele, az tény... a nyakát harapások borították, összecsuklott és a szemei lehunyódtak. Most már kezdtem egy kicsit rosszul érezni magam... aztán ez a kialakuló bűntudat rögtön elmúlt, mintha csak kiszipolyozták volna belőlem.
- Szép álmokat. - Vetettem oda gúnyosan az eszméletlen Curtisnek és elindultam az emelet felé, hogy átöltözzek. Ám útközben eszembe jutott valami... meg kellett látogatnom valakit... szinte késztetést éreztem arra, hogy beszéljek Esther-rel. Így fogtam magam és miután levettem a véres ruháimat a villa felé vettem az irányt.

Mikaelson villa

Mit tehettem volna? Megint olyanná váltam, mint egy préda... eddig midnig én voltam az, aki bántott másokat. Most én bántottam mást. Méghozzá nem is akárkit. Azt, akit szerettem... mert a fenébe is, beleszerettem ebbe a romlott ribancba! Talán ezért érintett ennyire borzalmasan az, hogy fájdalmat okoztam neki... fájdalmat, olyat, amilyet már nem érdemelne...
Amikor percekkel, vagy másodpercekkel később kihúzta belőlem a fogát, már lihegtem. Semmi erő nem volt bennem... nem tudtam elmondani neki, hogy a vérem... a vérem nem olyan, mint amilyennek ő érzi... az én vérem MÉREG! Csak pislogtam még rá néhányat, majd... azt éreztem, hogy összecsuklanak lábaim... és amit ezek után láttam, az a sötétség volt.

Nem hatott meg a megtört tekintete sem. Egyébként sem voltam olyan típus, akit a kiskutyaszemekkel meg lehetett hatni vagy egy megrökönyödött nézéssel el lehetett volna intézni, hogy megváltoztassa a viselkedését. Nem, engem az ilyen tényezők sohasem befolyásoltak, miért pont most lenne ez másként? Azért, mert Curtis kezdett fontossá válni a számomra? Jelen pillanatban ez nem volt elég nyomós indok... hiszen megölte a lányomat. És akármilyen kétszínűnek hatott ez, nagyon szomorú voltam emiatt. Ezt nem lehetett megmagyarázni, megérteni vagy elképzelni. Sokkal bonyolultabb és tragikusabb dolog volt ez annál.
Az idő teljesen relatívvá vált, egyáltalán nem érzékeltem. Nem tudom, mennyi ideig szívhattam Curtis vérét, mindössze annyi éreztem, hogy nem akarok leállni, mert túlságosan dühös voltam. Haraptam és haraptam a nyakát, nem olyan voltam, mint egy ezer éves tapasztalt vámpír, hanem mint egy őrült újonc, aki elejtette a legelső áldozatát és nem tudott betelni vele. Ha úgy nézzük, akkor tényleg új szerepben tündököltem: a megbántott és megsebzett anyáéban, akitől örökre elvették a gyermekét. És az az ember fosztott meg tőle, aki nem volt közömbös számomra és akire nem ellenségként tekintettem... egy pillanat alatt tudatosult bennem ez a gondolat, hogy ez mennyire igaz és nem engedhetem, hogy ilyen egyszerűen megússza. Curtis a bizalmamba férkőzött, éppen ezért sokkal jobban kell bűnhődnie, mint a többieknek.
Ez volt az oka annak, hogy végül elengedtem. Lefejtettem a kezeimet a válláról, ujjaimmal megtöröltem a véres számat és lenyalogattam onnan a vörös folyadékot. Jólesett a vére, igazán ízletes volt. - Hmmm... nem is tudom, miért nem ettem még belőled. Mostantól te vagy az elsőszámú fogás az étlapomon. - Kíváncsi voltam, mennyire intéztem el. Meg tud-e egyáltalán szólalni vagy nem? A legjobb, hogy nem éreztem semmit. Olyan voltam, mint... amilyen régen és amilyennek lennem kellett.

Tudtam, hogy még csak a kezdete jött el valaminek. Most fog még csak jönni a baj... és tudom, hogy nem hagyja annyiban. Ő nem olyan nő, aki lemond a bosszúról. Vagy lemond arról, hogy fájdalmat okozzon annak, aki őt bántja. Mert Erin halálával őt is bántották... az anyját. És nem tudtam eldönteni, most inkább meneküljek-e el. De miért? Úgyis utolér. Semmi esélyem ellene.
- Tatia... ne csináld... - néztem a szemébe megrökönyödötten, szinte könyörögve, de a következő pillanatban már harapott is. Mélyen, belém... a nyakamba... és csak azt éreztem, hogy megfeszül minden porcikám. Engem harapott meg... engem! Akinek ő olyan fontos...
Összeszorítottam fogaimat egy néma kiáltás után, de nem tudtam védekezni ellene.

Egyre csak azon járt az agyam, hogy miért? Christopher miért ölette meg Erint? Mérges volt rá és rosszul esett neki, hogy a volt felesége beleszeretett valaki másba, de nem láttam a szemében a vágyat, ami arra késztette volna, hogy végezzen a lányommal. Hiszen szerette őt... és az sem elég indok, hogy Erin már mást szeretett. Én sem öltem meg Klaust, amikor bejelentette, hogy Erint szereti és őt választja... De vámpírok vagyunk, tőlünk bármi kitelik. Én is csak azért nem tettem el őket láb alól, mert valami megváltozott bennem. Nem lettem jobb személy, szó sincs róla, éppen csak... kissé más. Emberibb. De ezek után mi értele? Mi értelme lenne egy kicsit is engedni az érzelmeknek? Ha megteszem, akkor rögtön valami olyan történik, ami felnyitja a szemeimet: nekem nem ilyennek kell lennem.
Egy tizedmásodperc. Ennyi időmbe került volna, hogy elroppantsam Curtis nyakcsigolyáját, kitépjem a szívét vagy megszabadítsam a testében keringő vértől. Ilyen rövid idő alatt végezhettem volna vele, de türtőztettem magam. Borzalmasan dühös és szomorú voltam, de... azt hiszem, hogy nem tudtam volna megölni őt. Ez viszont nem azt jelentette, hogy nem ragadtam meg újra a vállát és nem szorítottam újra teljes erőből a falhoz. - Te szerencsétlen! - Összeszorítottam a fogaimat, úgy préseltem ki a szavakat az ajkaim közül. - Megigézett? Nem túl jó magyarázat. - Éreztem, hogy a tekintetem már vérben forgott és az erek is kivörösödtek a szemem alatt. - Megölted a lányomat! - Kiáltottam az arcába és nem teketóriáztam tovább, amint a szemfogaim is megnyúltak, rögtön megharaptam. Durván mélyesztettem a fogaimat a nyakába és nem érdekelt semmi, csak az, hogy revánsot vegyek Erin halálán. Tisztában voltam azzal, hogy a lányom ettől nem ébred fel, ennek ellenére tovább csináltam, amit elkezdtem.

- Tatia, én... én... - akadoztam még mindig, mint valami elmeroggyant, és nagyon nehezemre esett visszafogni magamat, hogy ne engedjek ki valami könnyet a szememből. Soha nem szoktam sírni, mert nem férfiakhoz méltó. De Tatia arcát látva, most ahhoz lett volna kedvem. Mit tettem vele... mit tettem velük?! Megöltem a lányát, és ezzel... megöltem benne is egy részt... szívtelen férfi vagyok, az egyik legszívtelenebb, legrosszabb, aki csak lehetnék...
- Én... ő megigézett... - lihegtem, mintha üldöznének. Féltem Tatiától... rettegtem, és tudtam, hogy ha azt hittem, ismerem a haragját, hát nagyon tévedtem.

A mellkasom egyre jobban szorított, a tekintetem pedig homályosabbá és homályosabbá vált a kitörni készülő könnyektől. A lányom meghalt... nem elég, hogy borzalmas anya voltam, még az esélyt sem kaphattam meg, hogy netalántán egyszer kibékülhessek vele és normális viszonyt ápolhassunk. Elvették tőlem ezt a lehetőséget... Curtis vette el. Pedig ő volt az, akiben az elmúlt időben elkezdtem bízni... ő vigasztalt, ő mondta, hogy próbáljam meg rendezni a viszonyomat Erinnel... és most mégis megölte? De miért? Miért az én lányomat? Erin tudomásom szerint semmit sem ártott neki... és én csak most kezdtem el érezni a súlyát annak, hogy mit tettem. Nem most, hanem már ezer évvel ezelőtt... már akkor is önző voltam, hiába próbáltam eddig ezt tagadni magam előtt. Akkor rontottam el mindent... mennyivel egyszerűbb lett volna normálisan felnevelni a lányomat és emberként meghalni! Így vámpírként szenvedhetek és még azt sem mondatom el Erinnek, hogy mennyire sajnálom... mert meghalt... és ez nagyon fájt nekem, hiszen az anyja voltam akármilyen háborúban álltunk egymással és akármit tettünk a másik ellen.
De ekkor meghallottam egy nevet. Christopher? - Az a mocsok... - Szűrtem a fogaim között dühösen. Eszméletlen vágyat éreztem aziránt, hogy megöljek valakit. Őt vagy Curtist itt mellett. Valamelyikőjüket! - Mit mondott neked? Hogy vett rá, hogy megtedd? - Fordultam ismét Curtis felé mérgesen. Talán még sohasem voltam ennyire vérmes. És ez még csak a kezdet...

Elengedte a nyakamat, de szemmel láthatóan nem azért, mert... mert ő el akarta. Csakis azért, mert elernyedtek ujjai, és így nyakam szabaddá válhatott.
- Tatia, én... - léptem el menten mellőle, nehogy rögtön fojtogatni kezdjen újra, így nézve az összegörnyedt alakját. Mennyire fájt őt így látnom... te jó ég, mennyire!
- Christopher... - ejtettem ki csak ennyit. Ebből értenie kell majd... azt hiszem.

Olyan érzés volt ez, mintha tarkón csaptak volna. A kezeim elernyedtek, így Curtis nyaka kicsúszott az ujjaim közül és azt hittem, hogy menten összecsuklok. A lányom... megölte őt... meghalt? A kislányom? Nem, az nem lehet! Erin nem lehet halott!! Mindennek ellenére, figyelembe véve, hogy mennyire utáltuk egymást és keresztbe tettünk egymásnak... ő a lányom volt. Az én lányom, akit... akit mindig is szerettem.
- Hogy... hogy tehetted? - Nagyon nyeltem, a hangom keserűvé vált, a torkom összeszorult, ahogy a szívem is. Soha nem éreztem még ilyet... mintha belőlem is megöltek volna egy darabot... - Miért? Miért csináltad? - Ismét megemeltem a hangom, most már kiabáltam. Egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, egyre szaporábban vettem a levegőt és a mellettem lévő asztalra támaszkodtam. Ezt még megkeserüli...!!!!

Nem is számítottam másra. Még mindig remegtem, legalábbis jobb szó erre nincs. A hideg, vagy éppen a meleg rázott, és azt hittem, itt rögtön elsüllyedek, elájulok, vagy bármi, csak ne kelljen látnom a szemeit.
- Én... én... - dadogtam továbbra is rekedten, de már szinte fuldokolva, hiszen felkent engem a falra, és erősen szorította a torkomat. - Én... megöltem őt... - vallottam be reszketve, és máris féltem, mi fog következni. Hogyan reagálhat egy anya az ilyesmire?

Feszülten vártam, hogy mit fog mondani. Nem volt kedvem azt a játékot játszani, amikor harapófogóval kell kihúzni belőle mindent. Nem, ebben a helyzetben nagyon is türelmetlen voltam, nem mintha máskor a türelmemről lettem volna híres...de ez tényleg nagyon más volt. Felment bennem a pumpa, ahogy motyogott... ez Erin vére rajta? Erin meg tudja védeni magát, neki nem lehet baja.... a lányomnak nem eshet bántódása! Ha valamit, hát ezt örökölte tőlem.
Hatalmas levegőt vettem, a mellkasom pedig szorítani kezdett. Dühössé váltam, ennek pedig az volt az eredménye, hogy hirtelen Curtis elé léptem, megragadtam a torkánál és a szemközti felhoz szorítottam.
- Hol van a lányom? - Sziszegtem az arcába vilámló szemekkel. - Mit tettél vele? - Kérdeztem kiabálva, aztán szorosabbra fontam ujjaimat a nyakán és feljebb toltam a fal mentén. - Beszélj!

A lotyó barátnő távozott, de nem könnyebbültem meg. Már nagyon is... vert a szívem ettől az egész helyzettől, és tudtam, hogy most van itt a pillanat. Most beszélnem kell... vagy most, vagy soha máskor.
- Én... Tatia... ez... ez a lányod vére... - mondtam ki kerek-perec remegő hangon, és féltem, hogy itt helyben magam is összeeszem.

Ledermedtem. Nem volt elég, hogy csupa vért volt, még egy értelmes szó sem jött ki a száján... komolyan mondom, hogy ez... erre még szavakat sem találtam. Főleg, hogy Erinről kezdett beszélni... a lányom...mit csinált a lányommal?
Mila megölelt és távozott, de én csak álltam egy helyben, mint akit fejen vágtak. A vér...ő pedig Erint emlegette... nem, ez nem lehet.
- Mi a francot csináltál? - Léptem közelebb, de már megemeltem a hangomat. Nagyon rossz sejtésem volt.

Mikor ez az idióta dadogni kezdett, csak megforgattam a szemeimet. Úgy hittem, ennek valami az agyára ment. Ami magyarázná, hogy miért van két embernyi vér a ruháján.
- Na jó, nekem ez sok - sóhajtottam fel, legyintve, majd Tatiára néztem, és még megöleltem. - Vigyázz erre a kreténre, szegény valahol meghippant idejövet - sétáltam el a férfi mellett, szándékosan meglökve a vállát, majd nem törődtem innentől kezdve ezzel az üggyel.
Bár nem voltak kellemes sejtéseim... Erinnel kapcsolatban.

(Mila lakása)