Elhúztam a számat. Reméltem, hogy igazat szól és az, hogy átlépte a város határait, nem azt jelentette, hogy a családban báminemű motiváció alakult volna ki a visszatérésre. Mystic Falls egy nyomorult, poros, unalmas kisváros volt, de az enyém. Mikaelson-mentes. Az ország másik végére történő távozásuk után senkivel sem kellett megmérkőznöm a főgonosz címért, én voltam az egyetlen, aki színvonalas irthatja a népet és tarthatja őket rettegésben, ha kedve van hozzá és reméltem, hogy ez nem fog változni. Évszázadokig városról városra jártam, nem mertem sokáig egy helyben maradni, mert nem akartam, hogy a Mikaelson-ok elkezdjenek a nyakamba lihegni. Szembenézni velük, egy levegőt szívni a világ legidegesítőbb családjának tagjaival sohasem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé… voltak időszakok, amikor mindent megtettem volna azért, hogy befogadjanak, velük lehessek, közéjük tartozhassak, ám ma már láttam, mennyire szánalmas voltam akkoriban. Sokkal jobb volt a távolságtartás és az elhatárolódás a közös múltunktól függetlenül. - Azért vagyok itt, mert ti nem vagytok itt. Élvezet látni, hogy a város fellélegzett a távozásotok után, aztán rájött, hogy én még mindig itt élek. – Halvány mosolyra húzódott a szám. Nem terveztem sokáig maradni. Néhány hét, esetleg hónap, aztán keresek egy helyet, ahol pörög az élet, ég a talaj a lábam alatt, ahol pezsgő kultúra és éjszakák várnak rám. Semmit nem vártam jobban, minthogy belecsöppenjek egy metropolisz mindennapjaiba és a levegővel szívhassam magamba a lehetőségek tárházát. Viszont most még szükségem volt arra, hogy a hasonmásomat kínozhassam, várjak arra, hogy a szerelme és baráti sleppje tervez-e valamilyen bosszútól fűtött megmozdulást ellenem és persze táncolnom kellett a volt férjem idegein is. Hogy hagyhattam volna őket cserben? - Hotelrecepciósnak tűnök vagy mi? – A szemöldökeim a homlokom közepére szaladtak. – Nem bánom, ha hatalmas vágyat érzel a maradásra, válaszd ki, melyik vendégszoba a legszimpatikusabb, de nehogy azt hidd, hogy ebből szokást csinálhatsz. – A figyelmeztetésem teljesen komolytalan volt. Akkor jött ide, amikor akart, nem bántam. A tény, hogy Mikaelson-vér csörgedezett az ereiben kissé rossz színben tüntette fel a szemeimben, de még így is ő volt az első a listámon, akit el tudtam viselni, sőt, még örültem is a látogatásának. Ma még úgysem beszéltem senkivel, jólesett kinyitnom a számat. - Dicsekedni? Várj, kitalálom! – Felpattantam az asztaltól és szélesebb mosollyal fordultam vissza feléje. – Elérted, hogy a bátyád két összefüggő napon keresztül a hüvelyében hagyja a kis tőrét és ne a szívedben pihentesse. Vagy elhitette veled, hogy elérte, te is ugyanolyan értékes vagy, mint a többiek? Édes, kicsi Kol! Hát nem megmondtam már neked ezerszer, hogy nem szabad a családtagjaidra hallgatnod? – Törődően megsimogattam a haját, míg ő a kanapén feküdt. Mintha egy kis háziállat lett volna. Nem bánnám, ha ilyen kiskedvencek lepnék el az otthonomat.
Mystic falls... mekkora undort kelt bennem már csak a gondolata is. Ez a hárpia nagyon is értékelhetné majd e nemes cselekedetemet, miszerint csak is miatta képes voltam betorpanni. Ugyan nem kérte, talán a háta közepére sem kíván, de még is tudni fogja, hogy mindig volt számára valaki aki nem hagyta magára. Nem mintha annyira odaadó, tökéletes barát lennék én bárki számára is, de Tatia és én, nos, mi mindketten olyanok vagyunk mint a bukott angyalok. Mennyeiek voltunk, mégis letaszítottak bennünket a pokol legalattomosabb bugyrába, a véget nem érő fájdalmakkal telt mélységbe. Mégsem mi lettünk a királya és királynője ennek a pokolnak. A legszebb az egészben az, hogy még mindig életben vagyunk. A magunkfajták különben sem húzzák sokáig, ám megvan a magunkhoz való eszünk. Talán némi szerencse is? Meglehet. Átszellemülten terültem el a kanapéján. Alig várom, hogy eldicsekedjem neki azt, hogy még is mit tettem az egykoron hőn szeretett szerelmével. Na jó, most melyikre is gondolok? Nos, igen... jogos. Kizárásos alapon az én talpnyaló bátyámra gondolok, elvégre Niklaus épp megérinthetetlen ami igencsak kizökkent a békés zónámból. De egyelőre kénytelen vagyok beérni a legidősebbik fivéremmel. Elárulom, hogy ez még korántsem nyugtat hiszen nekem először sem ő kellett. Még is jobb, mint a semmi, s ráadásul tiszta jókat szórakoztam a gyötrelmein, nyers fájdalmán melyt csak is én okoztam neki. Épp ahhoz hasonló érzést kellett átélnie, mint amilyent én éltem át mikor rabszolga módon szúrt le engem Niklaus számára. ostoba egy húzás volt, most már ő is tudja. Tatia pedig biztosan örülni fog a hírnek, kétségkívül! - Neked is szervusz! - Szólaltam fel ironikusan, miközben a számat is húztam a legelső mondatán. Pedig a macskák ördögi teremtmények, pontosan azért is kedvelem őket annyira. Szemem sarkából észleltem, hogy leült az üvegasztalra és az illat árulkodott mindarról, hogy a pohárból már a kihűlt vörös nedv amit épp fogyaszt. Fúj. Kérdését követően egyszerűen csak elmosolyodok akaratlanul is. Hiába, de ezen nem tudtam nem elvigyorodni. Én. visszajönni. ide. Komolyan? - Tatia, már most kezdesz megrémiszteni! - Hangom már-már sértődött hangvételű, arcom vonásai pedig annál inkább. - Ide visszatérni? Ha New Orleanst nem viselem jól, akkor mit gondolsz, itt hogyan érezném magam? - Könyörögnék a halálért. Rühelltem itt lenni mindig is. - Én már eleve azt sem értem, hogy te mit keresel itt. Csak nem ennyire idekötnek azok a gyönyörű, meghitt pillanatok? Ha érted mire gondolok... - Kacsintok rá pajkosan, már most tökéletes precizitással táncolva az idegein. Nem bírom megérteni, hogy ő még mit keres itt. A helyében én már a Bahamákon süttetném a bőrömet. - Csak gondoltam beugrok. De akár elszállásolhatnál egy éjszakára. - Vigyorodom el játékosan, szórakozásnak szánva a dolgot. - Tulajdonképpen csak érdeklődni jöttem irántad, hogy még is milyen csodálatos életet élsz itt. Amúgy nem... csak dicsekedni jöttem. - Hamar elárultam a szándékomat, még mielőtt még tényleg elhiszi, hogy annyira vad módon érdekel mi van vele. Érdekel, de az ráér később is. - Van egy olyan érzésem, hogy neked is tetszeni fog. - Mutattam rá egy pillanatra, miközben felpezsdülten felülök, várva a reakcióját a dolgokra.
Mit keres itt? Ha Kol betoppan, véletlenül összefutunk vagy nagy ritkán tervezetten, akkor valamilyen úton-módon mindig ital kerül a kezünkbe és a fejünket támasztva végezzük, miközben kibeszéljük a világ nagy dolgait. A Mikaelson-családdal való vegyülésem egyetlen pozitívnak nevezhető hozadéka Kol barátsága volt. Szövetsége. Társasága. Egyikünk sem volt az a típus, aki karkötőt adna a másiknak, hogy mindig emlékezzen az őket összekötő kötelékre, de ezt a ravasz rókát képes voltam huzamosabb ideig is elviselni, ha arról volt szó. Két napig is eltartana, ha az összes testvéréhez és szülőjéhez fűződő viszonyomat dalba akartam volna önteni, aminek akár a közepén leugorhattam volna egy hídról: a memoárom ezen része nem a túlzottan szép történetekről szólt, egyetlen jó pillanatot száz rossz ölelt körbe és egyáltalán nem volt kedvem egyik felidézéséhez sem. Túl sokáig voltam a Mikaelson-ok emlékének rabja, a játékszerük annak ellenére, hogy nekem köszönhetik az életüket - ha én nem lennék, ők sem. Az én vérem csörgedezik az ereikben. Ehhez képest mit kaptam tőlük? Esther Mikaelson segített benne, hogy az agyam, az emlékeim teljesen összekuszálódjanak és megint eszembe jusson, mennyi mindent nem köszönhetek meg neki és a családjának. - Tudod, hogy gyűlölöm a macskákat, úgyhogy ne ciccegj itt nekem! - Magassarkúm koppant a márvány lépcsőn, ahogy elindultam lefelé, majd a nappaliba mentem. Azelőtt láttam magam előtt, hogy kényelmesen elhelyezkedett, mielőtt ténylegesen a szemeim elé került volna. Levetette magát a kanapéra, én pedig a mellette álló üvegasztalra ültem és belekortyoltam az ebédként szolgáló pohárban lötyögő vérbe. Ügyeket intéztem, nem volt se időm, se kedvem vadászni menni. Talán éjszaka, de hát... csak az ökör iszik magában. Kinőttem ezt a várost, ám még nem vettem rá magam a továbbállásra. - Ha terapeutát keresel, rossz a házszám. De persze, érezd csak otthon magad. - Legyintettem. Túl voltam már azon a korszakon, hogy a magánterületem megsértését komolyan vegyem, főleg, hogy én is mindenkivel ezt csinálom. Mit játsszam a sértődöttet? - Mit keresel itt? Ha te vagy az előszele annak, hogy az egész családod visszacuccol Mystic Falls-ba, most üss agyon. - Megforgattam a szemeimet. Ahol egyszer sas voltál, ne menj vissza verébnek... és itt már mindenki elfelejtette az ősi vámpírokat.
- Cicc-cicc-cicc! - Ciccegtem egy sort miközben a házba nemes egyszerűséggel léptem be. Sejtelmes tekintetem az ő alakját kutatta, azt a nőét, aki még Petrova létének ellenére is kiváltott belőlem némi szimpátiát, de... honnan a fenéből is?! Tatia a maga módján olykor hajlamos a picsogásra ahogy a többi Petrova egyaránt, ám a különbség az, hogy őt láttam ezzel a cicaarccal legelőször, így őt mondhatni nem tekintem másolatnak. Már akkor kialakult közöttünk némi viszony, persze attól jóval eltérőbb kapcsolat, mint amilyent a két ósdi bátyámmal alakított ki. Petrova vér ide vagy oda... nem elégszenek meg egy férfival. Persze, ez akkoriban történt így, jelen helyzetben őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi sújtja szegényt. A magam módján nem vagyok kavics, így hát próbálok némi törődést imitálni felé, elvégre kétlem, hogy most a férfiak kegyeiben nyugtatná önmagát. Mintha hírlett volna, hogy az egykori két szeretőjével sem igazán találja ma már meg a közös hangot. Huh, nincs egyedül, mert én sem bírok velük szót érteni. - Képzeld, jöttem lelkizni, úgyhogy ha érdekel, akkor itt lent várlak a nappaliban! - Hangomat megemeltem néhány oktávval, mert biztos vagyok abban, hogy a ház valamelyik részében fogom őt találni. De ha nem muszáj, akkor nem fogok bújócskásat játszani. Majd máskor. Végül is azzal a lendülettel vágtam magamat hátra a kanapéra, s oly kényelmesen feküdtem el rajt, mintha azt egyenesen az én testemhez szabták volna. Egyik karomat a homlokomra helyeztem, s automatikusan hunytam le a szemeimet épp úgy, mintha csak otthon érezném magamat. Nem igazán zavart sohasem ha idegen házban voltam, merthogy azt csinálok, amit csak akarok. Ha pedig Tatia ebbe beleköt, az legyen élete legnagyobb gondja, hogy kisajátítottam a kanapéját. Nem is fogom engedni, hogy leüljön mellém. Ch, most ez itt az enyém addig, haha!
Tényleg elgondolkodtam azon, hogy nem kellene több időt töltenem a társaságában. Elvégre amit akartam, azt mindenestül megkaptam. Felesleges köröket pedig teljesen értelmetlen lenne futkározni, sem neki, sem nekem nincs rá igénye. Elmondta, hogy mit érzett és mikor érezte. Az időt már nem forgathattam vissza, és ebben a pillanatban ezt már nem is bántam. Azért akartam vele találkozni, hogy bosszút álljak azért, amit tett. Amit érdemeltem, azt már megkaptam, ennél többre feleslegesen áhítoznék. Elég szenvedést okoztam neki ahhoz, hogy elgondolkodjon a kettőnk dolgán, és neki ez volt a legnagyobb átok. Nem a fizikai fájdalom - amivel feleslegesen próbálkoznánk az esetében - az, ami jelentene nála valamit. Ezer év volt a hátunk mögött, és mindketten egy és ugyanazon dolgot utáltuk a legjobban. A múltunkat. Azt, amit elkövettünk, vagy éppen hogy nem tettünk meg. Sokat ártottunk egymásnak is, volt egy olyan érzésem, hogy tőlem tanulta a legjobb trükkjeit, csak éppen mesterfokra emelte ezeket. Emberként sem voltam túl kíméletes, meglehetősen furcsa szokások tulajdonosává váltam az apám halálakor, a manipuláció csak egy volt a sok közül. De rajta gyakoroltam a legszívesebben, és legalább tudta, hogy ebben - az iménti kis "melyikünk volt a rosszabb szülő?" jelenet után - nem sokat változtam. - Élvezetes Tatia Petrova egyik legnagyobb múltbéli démonjának lenni. - jegyeztem meg aztán, mikor végighallgattam. Az, hogy nem kellene velem szembenéznie, már lényegtelen. Úgy éreztem, olyasmit ültettem el a fejében, ami egy ideig sem így, sem úgy nem fogja békén hagyni. És ezt nagyon is élveztem. A távozás volt a legjobb ötletem, mégsem jutottam túl sokáig. Az, hogy három másodperc múlva ott tartottam, ahol nagyjából az előbb, lombozó volt a fejlődésemre nézve. Annyi különbséggel álltam most ilyen közel hozzá, hogy nem fojtogattam, hanem mohó fenevadként birtokba vettem ajkait. Ujjai elvesztek a hajamban, közben én sem engedtem tarkóját, de apró elszakadásunk során rögtön elvigyorodtam. - Bizonyísd be, hogy mennyire. - válaszoltam suttogva, majd kezeim a derekára siklottak. Kettőnk macska-egér játékában mindig is cserélődtek a kiszabott szerepek, hol én voltam a macska, ami éhes bestiaként vetette rá magát, hol ő volt a nyávogó kis szörnyeteg, aki tudta, hogy mivel csavarjon az ujjai köré. Szerettem az irányítást, nehezen mondtam le róla, és ha valamit, hát ezt rögtön meg is állapították rólam. Mégis én szakadtam el. A legnagyobb bizonyítási vágy uralkodott el bennem, mégis észnél kellett lennem. - Még élvezetesebb a tudat, hogy ezúttal te is vágysz rám. - szólaltam meg aztán, majd elengedtem, de a vigyoromból nem sokat veszítettem. - Mikor legközelebb találkozunk, bebizonyítom, mit hagytál ki kilenc évszázadon keresztül. - mondtam, majd szemtelen kacsintást követően megtettem, amit az előbb kellett volna. Köddé váltam.
Menekülni kellett volna. Vagy ha azt nem is, csak nem hagyni, hogy még jobban belekerüljek a helyzet hurrikánjába, ami úgy húzott lefelé, hogy rögtön rájöhettem: ebből az egészből nekem megint csak bajom lehet, de hogy jól nem fogok kijönni belőle, az biztos. Fekete szívemen és sötét lelkemen újabb lyukat ütött azzal, hogy a lányom hiányát használta fel ellenem. Meg sem lett volna szabad lepődnöm, Cedric-től már emberkoromban elkezdhettem volna tanulni a manipuláció legkülönlegesebb formáit, halandóként kettőnk közül sokkal inkább ő jeleskedett ebben a tevékenységben, mint én. És úgy tűnt, voltak olyan erők, amelyeken még én sem voltam képes felülkerekedni… leginkább a múltam volt az én igazi ellenségem, amit hiába próbáltam jó távol rugdosni magamtól, hiába szerettem volna letagadni és nem foglalkozni vele, újra és újra felütötte a fejét és rosszabb volt, mint a pestis. Elpusztíthatatlan, kitörölhetetlen, az egyik része pedig közvetlenül előttem állt, de azt nem tudtam volna megmagyarázni, hogy egyáltalán miért foglalkoztam vele. - Akkor hagyjuk békén egymást. Eddig is megvoltunk a másik nélkül. – Szólaltam meg szinte kérlelően, amikor elfordult tőlem. – Mindkettőnknek könnyebb lenne. Neked nem kellene azzal foglalkoznod, hogy mit tennél a közelemben, nekem pedig nem kellene újra és újra szembenéznem veled és a múltammal. – Összeszorítottam az ajkaimat. Cedric attól függetlenül, hogy az egyik legnagyobb zavaró tényező volt az életemben, ismételten kezdte magát befészkelni a fejembe és ez nem tetszett. Nem voltam rá felkészülve. Elég volt nekem túlélni azokat az éveket, amelyek bizonytalanságban teltek az iránta való érzéseim ellentmondása miatt és nem hittem volna, hogy több emberöltővel később kerülünk ismét egymás útjába. Már megváltozva, kifordulva régi önmagunkból, mégis a sarokban tartogatva egy kis részt a régi énünkből… jelenleg túlságosan jó ötletnek tűnt, hogy magamra zárjam az ajtót és beleüljek egy kád jéghideg vízbe, ami lehetővé tenné a józan gondolkodásomat. Elléptem előle és láttam, hogy ő is távozni készül, legalábbis a szándék megvolt benne. Az előbb kimondott szavaimmal ellentétben szívesen kértem volna, hogy maradjon, a bennem tomboló kettősség egyszerre volt élvezetes és utálnivaló. Azzal számoltam, hogy kilép az ajtón, ám a következő pillanatban már úgy csókolt, mintha fel akarna falni és a hirtelen megdöbbenés után ujjaim a hajába túrtak, miközben viszonoztam a csókot. - El sem tudom mondani, mennyire gyűlöllek. - Suttogtam egy másodpercre elválva tőle, aztán ismét tettem arról, hogy ajkaink találkozzanak. Önszántamból ugyan, de keveset kaptam belőle, amikor ember voltam, a félelmeim meggátoltak abban, hogy teljes értékűvé varázsoljam a házasságunkat. Most ha egy kis ideig is, de élvezni akartam azt a vonzást, amit jelenleg gyakorolt rám.
Még mindig nem tudtam, hogy mit fogok tenni három másodperc múlva. Mások számára általában kiszámíthatatlan voltam, de én magam tudtam, hogy mit fogok tenni. Ez most tökéletesen megváltozott. Dühös voltam rá, arra, hogy azok után, amit mondott és tett, mégis elment. Meg sem próbált esélyt adni annak az egésznek, annak ellenére, hogy kezdett minden jól alakulni a körülményekhez képest. Mindig próbáltam úgy kezelni a házasságunk előtt és után is, hogy ne érezze, mekkora nagy kényszer áldozataivá váltunk ezzel a friggyel. De ott volt a különbség, én nem bántam, hogy összekötöttem vele az életemet, mert szerelmes lettem belé. Úgy, ahogyan egy férfi képes szeretni a feleségét. És egészen addig nem is bántam meg, míg ott nem hagyott mindent, csak hogy belevesse magát az idegenbe. Mi várhatott volna rá? Igaz, sosem volt erősségem azon törni a fejemet, hogy mi lett volna ha, de akaratlanul is előtörtek az alternatívák. Megannyiszor álmodtam vele, arról, hogy a gát, ami kettőnk között kapott helyet, csak áttört, és nem tartotta vissza semmi attól, hogy úgy tekintsen rám, mint én rá. De amikor vámpírrá váltam, az álmok megszűntek. Csak a düh maradt, a pusztító csalódottság, ami tökéletesen testet öltött az elmúlt fél percben. Ezer év dühe, pusztító haragja tört felszínre, és ennek tükrében hatalmas önuralomról tettem tanúbizonyosságot, mikor elengedtem a nyakát. Itt akartam hagyni, bár nem azért, hogy ne kelljen a szemébe néznem azok után, amit mondott, hanem hogy józan ésszel tudjam mérlegelni, mit is jelentett ez az egész. Ami új volt most neki, az ugyanolyan újdonság volt nekem is. Nagyot nyelve szippantottam az oxigénből, hogy végre eljusson az agyamig a levegő, és képes legyek tisztán gondolkodni, de nem sok szabad teret adott. A kitörésem után pár másodperccel már ott állt előttem. Pontot tett a dilemmám végére... megöljem vagy megcsókoljam. Helyette elvette tőlem a döntés jogát, és csókot lehelt a számra. Mindig képes volt meglepetéseket okozni, a csókban pedig benne volt minden, amit eredményeként tudhattunk be az elmúlt percek után. Mikor elszakadt, lehunytam a szemem, és éreztem, hogyan feszül meg ismét az állkapcsom. - Nem. Tényleg mindig szeretni foglak. Ez az én keresztem, ez az, amiért nem tudok ártani neked. - suttogtam a szavakat, a hangom közömbös volt, annak ellenére, hogy a mondatok ennél nagyobb érzelmeket tartalmaztak. - Nem tudom, mit kezdjek veled. Ezek után főleg. Már semmin nem változtat az, hogy én mit érzek, és mit éreztél te. Bár talán ez enyhe túlzás. - sóhajtottam ismét, majd elfordítottam a fejem, majd én magam is elfordultam, kezeim lassan a halántékomra kúsztak. - Itt vagy a fejemben. Itt, a mellkasomban. Amikor nem vagy a közelemben, nem érdekelsz. De amikor itt állsz előttem, annyi mindent tudnék mondani vagy tenni. - Most, hogy a dühöm lassacskán elpárolgott, ismét annak éreztem magam, aki emberként az ujjára húzta a gyűrűt. Tudván, hogy sosem fog viszonzást kapni. És most, hogy pár napja az egyetlen reményem is kitessékelt az életéből, nem maradt semmim. Egy hajszál választott el, hogy távozzak. Ez már másodjára történt meg ma, de ehelyett ismét visszafordultam, majd egy pillanat múlva ott álltam előtte, kihasználva a gyorsaságomat. Nem álltam meg azonban, rögtön magammal rántottam a falhoz, de ezúttal nem fojtogatást vettem célba. Tarkójára kulcsolva ujjaimat csókoltam meg ezúttal én, a dühöm pedig valami furcsa mohóságba váltott át.
Régen volt már abban részem, hogy valaki tőlem erősebb dühödjön fel és mutassa meg, nem biztos, hogy mindenható vagyok. Szerettem ezt hinni, de úgy tűnik volt, ami még rajtam is túlmutatott, a volt férjem irántam táplált utálata egy magasabb szint volt, amit nem tudtam megugrani. Nem is akartam, annak viszont örültem volna, ha elenged, mert ugyan a fulladásos halál nem jelentette volna a végemet, szívesen kihagytam volna egy eszméletvesztést. De mit vártam? Én akartam, hogy dühös legyen és normális esetben nem is bántam volna, hogy kihúztam a gyufát, most is csak… azzal, hogy én is megmutattam neki az emlékeimet, vissza akartam adni azt, amit ő tett velem. A lányommal való élményeivel ostromolt, pontosan tudta, hogy mekkorát rúghat belém és azért tette, mert semmibe néztem a házasságunk alatt… a macska-egér játékunk új fordulóhoz érkezett és nem én szerettem volna az lenni, aki feladja és abbahagyja a reváns adását akkor is, ha egyébként nem én voltam az erre jogosult. - Az életben hagyásom nem opció? - Láttam rajta… egyetlen hajszál, pár pillanat választotta el a lefejezésemtől és a szándékot szavaival is nyomatékosította. Volt már részem a dühében, de az az alkalom emberkorunkra volt visszatehető és már akkor is szívesen gyakoroltam azt a képességet, amelynek segítségével próbáltam tudomást sem venni az ő állapotairól. Idővel egyre könnyebben ment, hiszen szinte mutálódni kezdett felvéve az apja tulajdonságait, amiket ő is utált és én is ki nem állhattam. Akkor már tényleg nem volt visszaút… Most viszont minden más volt. Ezer év állt mögöttünk, benne felhalmozódott az utálat és engem idáig kísértek a ki nem mondott szavaim, őszinte, irányába táplált érzéseim. Elrántott a faltól, majd elengedett, én pedig úgy kaptam levegő után, mintha ez lett volna az első légvételem. Szinte még mindig éreztem az ujjai szorítását a nyakamon, az arcizmaim összehúzódtak, amikor ő elfordult tőlem és emiatt a saját ujjaimmal próbáltam megnyugtatni a bőrömet, de csak fájdalmat éreztem, így inkább a mély levegővételek mellett döntöttem. Foglalkozni sem akartam azzal, hogy eltűnik-e vagy itt marad, ám visszafordult felém és kiegyenesedve megláttam fátyolossá vált szemeit. Kár volt egyáltalán ránéznem, egy szempillantással később magamat is meglepve kezeim közé fogtam az arcát és a harag, a meglepődés és minden hozzá kötő érzés egyvelegével telve csókoltam meg. Kétségtelen, jobban esett, mint az előbb kívánt levegő. - Most már megölhetsz. - Suttogtam elszakadva tőle. - Bár mindketten tudjuk, hogy nem lennél rá képes akkor sem, ha az előbb még fojtogattál. - Az előbbiek után kevés okom volt a magabiztosságra, de majdnem ezer év óta jelenleg éreztem magamhoz Cedric-et a legközelebb és szükségem volt arra, hogy kimondjam a rejtegetett titkaimat, ha tiszta lappal akartam kezdeni a holnapi napomat. - Soha nem fogsz kiszeretni belőlem, nem számít mikké váltunk. Főleg most, hogy... már tudod, hogyan éreztem irántad valójában. - Összepréseltem az ajkaimat és eszem ágában sem volt elhúzódni a közeléből, ehelyett ujjaim a tarkójára futottak és lehunyva szemeimet vártam a várhatóan kitörő hahotájára. Ugyan ki lenne képes elhinni egyetlen szavamat is? Pont ő hinne nekem?
Mondanom sem kellett volna, ha belül egy láthatatlan kötél nem fogott volna vissza, örömmel tördeltem volna szét minden átkozott csontot a testében, mennyei zeneként fogva fel az egészet, csak hogy végre valamivel lecsillapíthassam a bennem tomboló szörnyeteget. Azt a szörnyeteget, ami most a vérére vágyott. Arra, hogy lássa szétfolyni a padlón. Mintha bármit is csillapítani tudtam volna vele. Kegyetlen dolog volt a szerelem, hát még a viszonzatlan mennyire marta a bensőmet minden egyes napon, amikor rá gondoltam. S mire kitaláltam volna valami méltó büntetést, amelyre szerintem rászolgált, lemondtam róla. Tovább léptem. Egészen eddig a percig úgy voltam vele, nem érte már meg. Új életciklusba kellett lépnem. Eddig tartott a nagy fogadalmam, hogy elengedem. Hogy közömbös marad majd számomra. Nem, sosem lesz az. Vagy gyűlölöm vagy szeretem, ez a két alternatíva játszott szerepet a listán. És eme két érzésnek kínzó, fájó egyvelege, amire nem tudtam volna azt mondani, hogy jó vagy rossz. Egyszer felemelő volt, egyszer pusztító. Sosem volt középút. Az egyik mindig elnyomta a másikat. - Inkább ne mondj semmit. - feleltem szinte rögtön, hangom nem csillapodott, nem is terveztem olyan könnyedén lenyugodni. Ezer éve vártam erre a pillanatra, s az imént még nem terveztem megfojtani, de most már egészen kellemes és élvezetes programnak tűnt. Hiába próbálkozott, nem tudta lefejteni magáról ujjaimat, láttam arcán, hogy egyre kevesebb oxigén jut testébe, emiatt egy másodpercig ravasz vigyor futott végig arcomon, de gyorsan el is tűnt. Le akartam nyomni azt a sok érzést a torkán, amit abban a pillanatban én magam éreztem a saját bensőmben tombolni. A lányára valószínűleg az ezer éve minden egyes napján gondolt, de az megfordult-e a fejében, hogy én mi mindent tettem vagy velem mi történt? Az a féle nő volt, akinek volt elég ereje saját burkot vonni maga köré - talán segítséggel, talán nem -, de én egyedül voltam, harcoltam és küzdöttem azért, hogy most itt állhassak, méghozzá egy egészen más valómban, mint amivel annak idején felruháztam magamat. Meg akartam változni a sok csalódás után, főleg miután a lányom is meghalt. Bizonyos értelemben. Nevetés bukott ki belőlem. - A hírhedt Tatia Petrova megijedt. Milyen drámai fordulat! - szorítottam meg jobban torkát, a szavaimat alig tudtam kipréselni fogaim szorítása között, és hirtelen indulattól vezérelve rántottam el a faltól. - Még soha nem éreztem ekkora megemésztetlen dühöt irántad. Azt, hogy ezzel az érzéssel két másodperc alatt képes lennék letépni azt a még mindig eszméletlenül csinos fejedet. - lazítottam a szorításomon, még ha szavaim súlya kicsit sem vált könnyebbé. Ekkora dühöt is csak ő tudott elővarázsolni belőlem, azt sem tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire. Elfordítottam a fejemet, lassan leemeltem a nyakáról ujjaimat. Vörös foltok jelezték, hogy szorításom jeleit még egy pár másodpercig biztosan látni fogjuk, majd felsóhajtottam. Csak most jutott el igazán a fülemig, amit az előbb mondott mindarról, amit érzett akkoriban. Visszafordultam felé, éreztem hogy az erek visszahúzódtak, tekintetemet könnyfátyol ejtette rabul. - Nem tudom eldönteni, hogy megölni-e akarlak jobban vagy megcsókolni. - nyeltem egyet.
Akárhogy is, kettőnk versenyét abban a számban én nyertem, hogy kit mennyire utál a lányunk. Cedric-nek igaza volt, ezt az előnyömet soha nem fogja tudni behozni, hiszen én voltam az, aki egyáltalán nem volt jelen a lányunk életében, aki elhagyta, akinek példát kellett volna mutatnia neki, megtanítania azokra a dolgokra, amelyeket csak egy anya taníthat meg a lányának… elvettem Erina-tól a lehetőséget, hogy normális gyermekkora, később pedig kiegyensúlyozott élete legyen. Ha nem szököm el otthonról nem változtam volna vámpírrá, a lányom élete ha ki is siklott volna, mégsem azokon a pontokon, amelyeken megtette. Egyikőnk sem lenne halhatatlan és ez a kifacsart horrormese hamarabb véget ért volna. Én hibáztam és már be is ismertem neki, de nem fogom többször… ettől sokkal jobban esett, hogy szinte hallottam hogyan veszi szaporábban, dühösebben a levegőt, miközben én közös életünk kevés idilli pillanataiból összeállított válogatásomat tártam a szeme elé jelezve, hogy én sem felejtettem el a szép perceinket, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy neki ezek megléte sokkal jobban fáj, mint nekem. Arra viszont nem számítottam, hogy ennyire felhúzom. A hátam a falnak csapódott, némi fájdalmat éreztem, ami hamar el is múlt, nem úgy Cedric ujjainak szorítása a nyakam körül. Mosolyom egy darabig még az ajkaimon időzött, kihozni belőle az állatot a bakancslistán egyik előkelő helyen szereplő pontja volt, látni benne a vámpírt, a kidudorodó ereket a szemei alatt olyan volt, mint a kisgyereknek elkapni a Jézuskát. Soha nem volt még ilyen. Hiába tudtam, hogy gyűlöl, megvetés áradt a hangjából és az összes gesztusából nem volt alkalom arra, hogy előjöjjön belőle az elátkozott vérszívó, ami keveredett az emberi sérelmeivel. Engem már láthatott így… de én őt nem. - Mit akarsz, mit mondjak? - Kérdeztem tőle nem engedve el a vérben forgó tekintetét. Ijesztő volt. Másmilyen, mint amihez eddig hozzászoktam és az újdonság varázsának kecsegtetése számomra mindig is olyan dolog volt, ami elvette az eszemet. - Hogy igen, te mindent megtettél? Hogy én voltam a hibás? Hogy sajnálom? Hogy szerettelek? - Ujjaim a nyakamat szorongató kezeire kulcsolódtak és lefejteni a tenyereit a légcsövemről nem volt elég erőm, mivel egyre kevesebb oxigén jutott a szervezetembe, de megpróbálni megpróbáltam. Erősebb volt nálam és ha valami, akkor ez tényleg szokatlan volt. Bár mit várhattam volna? Idősebb volt tőlem, férfiból volt és tombolt benne a düh. - Egy makacs lány voltam egy szerelemről alkotott eszményi képpel, aminek akkor sem tudtál volna megfelelni, ha lehozod a csillagokat az égről. - Mély levegőt vettem, sikertelenül, éreztem, hogy nemsokára fulladozni kezdek. - Úgyhogy a minden tőled telhető sem volt elég örökké.Viszont elég volt néhány pillanatig és igen, tudd meg, hogy akkor szerettelek. - Suttogtam lehunyva a szemeimet. Nem csak a fájdalom miatt, hanem mert most voltam vele a lehető legőszintébb hosszú évszázadok óta és nem volt ínyemre ennek az erénynek a gyakorlása, ha nem volt muszáj. - De amint megadtam volna magam ennek... - Nyeltem egyet és az ujjaim egyre ernyedtebben markolták Cedric csuklóját, szaporábban vettem a levegőt, ám próbáltam nem elszakítani a tekintetemet az övétől. - Megijedtem. - Vallottam be halkan. Lehet nem erre számított. Lehet, hogy azt a Tatia Petrova-t akarta maga előtt látni, akit a világ is látott már majdnem egy évezrede, de itt volt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
Hazugság lett volna azt állítani, hogy minden vágyam abban összpontosult, hogy megkeserítsem az életét. Ezen a ponton már túljutottam, nem is olyan régen megtettem az első lépést affelé, hogy inkább mással töltsem el az időmet. Célkitűzés lehetett volna az is, hogy megpróbálom megbékíteni a lányomat... többek között. De Erina szívében ugyanaz a szellem lakozott, mint az anyjáéban. Az első adandó alkalommal döntött, méghozzá amellett, hogy ő is elmegy. Elszökött. Egy nincstelen ficsúrt választott párjául, egy kis földönfutót. Talán okkal kellett volna elgondolkodnom azon, hogy velem volt a baj, ha a feleségem után a lányom is a semmibe tévedt, a bizonytalanságba léptek... egyikük sem tudta, mit hozhat a jövő számukra. De végül is a mai napig élne még, sőt, a leszármazottaink is elég gyakorta mászkáltak a városban, hát... lehet, lenne okom bűntudatot érezni, amiért én magam sosem ismertem meg a tulajdon unokámat. A lányom történetét ismertem, megírta a saját végzetét. Ezen már én sem segíthettem volna. - Addig nyugodt vagyok, míg téged egy fokkal jobban utál. Hidd el, ez segít az álmatlan éjszakáimon. - jegyeztem meg rezzenéstelen szemekkel, miután visszatért a jelenbe. Erina utálata ölni is képes lett volna. Egykoron már megölte vele magát, a férjét, és elhagyta vele a gyermekét. Azóta ezer év telt el, és nem voltam biztos abban, hogy felbecsülhető az a harag, ami ott tombolt abban a még fel nem növő szívben. Az utálatát sosem tudta megszüntetni, sosem próbálkozott, mindig is ez éltette. - Az egyik ok, amiért nem akarlak megölni az az, hogy tudom, ő akarja megtenni. Bár talán neki sem hagynám. Ha engedném, nemcsak téged, de őt is végleg elveszíteném, mert nincs kétségem affelől, hogy egyikőtök sem úszná meg élve. - vallottam be, ostobaság lett volna tagadni, hogy amit vagy akit egyszer megszeretünk, azt olyan könnyen ki is tudjuk onnan irtani. Ezer év utálat után is képes voltam a szívem egy apró zugában megőrizni azt a szerelmet, és sosem engedtem volna újra felszínre. Arra nem számítottam, hogy miután megfogta a kezemet, ő kezdeményezi azt, amit eddig én tettem vele. Látni mindazt, amink volt, majd látni mindazt, ami hozzájárult, hogy elveszítsem, felemésztő volt. A gyomrom görcsösen megfeszült, ahogyan végignéztem mindezt újra. Beleszeretni ebbe a nőbe életem legnagyobb hibája volt, de elkorcsosulni apám képére még nagyobb baklövésnek számított. - Elég! - bukott ki belőlem gondolkodás nélkül, elrántva a kezem, kiszabadult ujjaim pedig nyaka köré fonódtak. Egy pillanaton belül háta a falnak vágódott, de továbbra sem engedtem el, szemeim alatt éreztem azokat az ereket. Meg sem próbáltam visszafogni magam. - Én mindent megtettem. Apám halála előtt is mindent... érted. Azért, hogy boldogok legyünk együtt. - koccantak össze a fogaim. Nem kérdeztem, hogy miért nem tudott szeretni viszont. Tudtam, hogy miért nem tette. Ez az egész pedig tanúbizonyosságot tett arról, hogy még mindig nem tanultam meg teljesen kordában tartani magamat a jelenlétében, kiváltképp ha felbosszant. - Soha nem értem hozzád, csak amikor te akartad. Tiszteletben tartottam minden átkozott szarságodat, csak hogy egyszer elég jó legyek ahhoz, hogy kiérdemeljelek. Azt hittem, azon az éjszakán, mikor megtetted az első lépést... amikor hagytad, hogy szeresselek, elkezdődik majd valami. - De nem történt meg. A lányunkon kívül semmi más nem kezdődött el azon az éjszakán. Talán az apám halála miatt, ami akkortájt történt.
Nem bíztam benne, ezért is fogadtam kétkedve az ajánlatát, miszerint mutat valamit. Nem csupán őt tiszteltem meg ezzel, az emberi lakosság, ezen belül az ismerőseim jelentős hányadába nem vetettem túl sok bizalmat és gondoskodást, szűk volt az a kör, amely elmondhatta magáról, hogy az árulása megérintett volna. – Reméltem is. Mindig úgy képzeltem, hogyha te leszel az, aki végez velem, akkor a haláltusámat a nyilvánosság előtt kell eljátszanom. – Gúnytól csöpögött a hangom, mély levegőt vettem, amikor a kezei közé fogta az arcomat és rezzenéstelenül álltam az enyémbe mélyesztett tekintetét. Erina pont ugyanígy nézett rám azokon az alkalmakon, amikor azon törte a fejét, hogyan tehetne keresztbe nekem és ha ehhez hasonló tűz égett a szemeiben, akkor jó úton járt, ami általában sikerhez vezetett. Egy pillanatra hevesebben dobbant meg a szívem, ezek után semmi jóra nem számítottam, főleg, hogy Cedric-ről volt szó, aki már emberkorunkban is tökéletesen forgatta a szálakat, ha el tudta kapni azokat. Tanulhattam volna tőle, de egyszerű kislányként más feladataim voltak, nem annak az elsajátítása, hogyan járjak túl mindenki eszén és kapjam meg azoknak a dolgoknak nagy részét, amit akartam. A későbbiekben viszont élénken élt bennem a férjem emléke és ezen tulajdonsága, nem titok, hasonlítani szerettem volna rá. Szóval akár azt a balhét is ráverhetném, hogy ilyen szívtelenné váltam. Hirtelen képek jelentek meg előttem, le kellett hunynom a szemeimet az intenzitásuk miatt. Már a bárban sem tartottam jó mókának az elmémmel való szórakozást, de belementem, most különösképpen, hiszen nem mást láttam magam előtt, mint a kislányomat. Az első képkockákon alig lehetett három éves, hallottam gyermeki, szívet melengető kacaját, láttam, hogy szalad az apjához, miközben hosszú hajába kapott a szél. Az én gyönyörű hercegnőm… ekkor még nem sok idő telt el attól számítva, hogy magára hagytam. Megrándult az arcom, sorra következtek Cedric emlékei, amelyekről nem tudtam eldönteni, hogy igazak-e vagy csak az én lelkiismeretemre akart hatni a megjelenítésükkel. Őszintén be kellett vallanom magamnak, hogy sikerült belemarkolnia a lelkem azon darabkájába, ami szüntelenül őrizte a lányommal eltöltött boldog perceimet és azt az emberként megálmodott utópiát, amiben még neki is helye lett volna. És amire gondolni sem kellett volna tekintve, hogy ezer éve elveszett az összes esélye. Kipattantak a szemeim, Cedric kezei után kaptam, szólásra nyitottam a számat és próbáltam palástolni, hogy néhány tizedmásodperc erejéig nem jöttek elő a szavaim. – Elhiszem, hogy több élményed volt vele, mint nekem, valamiért mégsem kaptad meg soha az év apukája címet. Téged is utál, nem csak engem. Ne tégy úgy, mintha egy kicsivel is különb lennél nálam. – Ujjaim átfonták mindkét kezét, az érintés elengedhetetlen volt ahhoz, hogy most én legyek az, aki elárasztja az ő fejét különféle gondolatokkal. Az első találkozásunk, a spontán látogatásai, az esküvő előtti napok emlékével, amikor még jól éreztem magát a társaságában, annak az ölelésnek és boldogságnak az érzésével, amit akkor osztottam meg vele, amikor kiderült, hogy gyermeket várok és azokkal a pillanatokkal, amelyekben nem a gyűlölet járt át rá nézve, hanem a szeretet apró szikrája. - És te nem engem gyűlölsz, Cedric, hanem magadat, amiért nem voltál képes magadhoz láncolni.
Nem mozdult rögtön utánam, amiért nem is hibáztattam. Ha ő lépett volna ehhez hasonlót, esélyes, hogy egymás után legalább tucatszor meggondoltam volna, hogy mit is lépek. A bizalmatlanság részünkről egymás irányába valamiért érthetőnek bizonyult, habár joggal merült fel a kérdés, hogy ha egymással szemben ilyenek voltunk, akkor mit érezhettünk azok iránt, akik újoncnak számítottak az életünkben? Már ha akadtak ilyenek egyáltalán. Nem voltam ismerkedős fajta, megkíméltem magam az efféle társaságtól, ahogyan azt is megválogattam, hogy kibe kóstoltam bele egy stresszes nap után. Megvolt a magam ízlése, és ugyan biztos voltam abban, hogy jó úton jártam, az általam elfogadott út még egyáltalán nem jelentette azt, hogy ezt mások nem tudták volna bírálni. De ezt nekem kellett élnem, s míg én sem kerestem hibákat mások rendszerében, úgy ezt kölcsönösen is elvárhattam. Na jó, talán túlzás, hisz ha én begurultam, annak eredményeképpen telefirkálták a gyászrovatokat. - Küldd el a számlát. - jegyeztem meg. Tragikus volt életének azon szakasza, amiben én is helyet kaptam. Valamiért ez a megjegyzés se tudott megrázni, számítottam arra, hogy egyáltalán nem úgy tekintett arra az időszakra, mint aki felhőtlenül boldog volt. Attól függ, kinek mit jelentett a boldogság. Ehhez hozzápárosult az, hogy ilyen szempontból különböző elveket vallottunk. Megforgattam a szemem. - Ha a halálodat akarnám, közönség előtt csinálnám, drágám. - néztem rá felvont szemöldökkel. Ennyi stílusosság még bennem is akadt, igazán elismerhette volna azt, hogy a régi Cedric már közel sem dominált ebben a jelenlegiben. Nem azt akartam, amit a régi. Ő birtokolni akarta a szívét, a szerelmét. Először szerelemmel küzdött érte, aztán azzal a papírral, ami azt bizonyította, hogy házasok. De a mellékelt ábra mutatta is, hogy a papír régen is annyit ért, mit most. Közelebb húztam magamhoz, majd mikor csupán pár centi maradt közöttünk, mélyen szemeibe néztem, kezeimet arcára helyeztem, és felsóhajtottam. Nem éreztem úgy, mintha bármivel is tartoznék neki, sőt. Több mint valószínű, hogy nem érdemelte meg, az én értelmezésemben legalábbis egészen biztosan. Ő elszökött, ezzel döntött, nem akart végignézni egy folyamatot, melyben a lányunkból lassan ifjonc kamasz, majd nő lett. De ahogyan a bárban meg tudtam mutatni neki azt, hogy miként is csábítottam el annak idején egy egyszerű zongoraszólóval, szükségét éreztem megmutatni neki azt is, hogy mit hagyott veszni. Minden emlékemet arról, amit a lányommal töltöttem, esti mesét olvasva, vacsorát fogyasztva, a mezőkön piknikezve... nyitott könyvvé tettem előtte. Bűntudatot akartam? Talán igen. Egy pillanatra úrrá lett rajtam valami naivitás.
Felnevettem. Előttem a lehetőség, persze. Csak a lélek nem vitt rá a meggyilkolására. Más volt már a helyzet, mint emberkoromban, zsenge, törékeny, elméletileg tisztalelkű lányként könnyebben ki tudtam volna tekerni a férjem nyakát vagy elvágni a torkát, míg békésen aludt, mint most, több, mint ezer éves vámpírként. Nem volt értelme annak, hogy megfosszam őt az életétől, annak sem, hogy csak megpróbálkozzak vele. És nem is akartam, csupán szófordulat volt. Annak ellenére, hogy évekig vele éltem és az egyetlen gyermekemnek ő volt az apja, kevés szál kötött hozzá. A mindennapi életemnek nem volt része, viszont a találkozásaink felszakították a sebeket, elém vetítettek egy jövőt, amelyben mindketten okosabbak lehettünk volna és aminek maximum hatvan év után véget kellett volna érnie és… voltak periódusaim, amikor ezt a verziót akartam magamnak, nem azt, amelyikben fogtam magam és a hátam mögött hagyva az életemet kezdtem elölről a létezést, ezzel végül megkaparintva az öröklétet is. Rosszabb napjaimon rájöttem, hogy jobban kellett volna ügyelnem a házasságomra és a gyerekemet mindenáron magammal kellett volna vinnem, ha ugyanúgy el is tűntem volna. Megcsóváltam a fejem. Elrontottam a saját hangulatomat, a bárban véletlenül sem jutott eszembe, hogy idáig fogunk jutni. Naiv voltam, azt hittem, túltettem magam a múltam sérelmeim, ismételten kiderült, hogy nem… mindig lesz valami, ami előhozza belőlem az érzelmes tyúkot, aki nyalogatja a sebeit. Ha nem a lányom, akkor a férjem. Összeesküvés-elmélet gyártóként arra is gyanakodhatnék, hogy szövetkeztek ellenem. - Az életem nagy része nem volt tragikus. – Jelentettem ki felé fordulva. Megállt, visszanézett és felém nyújtotta a kezét, összehúzott szemöldökkel léptem közelebb hozzá, miután arra jutottam, bajom nem lehet abból, ha adok a rögtönzött meglepetésének egy esélyt. – Az a része pont igen, amiben benne voltál. – Ravaszkás mosoly ült ki az ajkaimra és mély levegőt vettem, mielőtt az övébe helyeztem volna a kezemet. Érdekes volt hosszú idő után ismét így érezni a bőrét, főleg, hogy az érintésétől hosszú ideig kirázott a hideg. Mára ez is változott. Nem voltam korlátozva és kényszerítve, így a hozzáállásom is változott. – Remélem nem a saját házamban akarsz megölni, mert esküszöm visszajövök a halálból, hogy magammal rángassalak. Van egy ismerősöm, aki visszahozna, úgyhogy az ötletet is nagyon gyorsan felejtsd el. - Elképzelésem sem volt, mit akarhat. Igazából… nem is ismertem a jelenlegi énjét.
- Már mióta előtted a lehetőséged, kedvesem. - sóhajtottam fel drámaian. Még hogy megfojtana... ezer lehetősége lett volna rá már majdnem egy évezreddel ezelőtt is. Mikor még az első időszakokban közös volt az ágyunk, és ugyan sosem érhettem hozzá, ő bármikor megfojthatott volna a selyemhímzésű párnák egyikével. Nem tette, nyilván okkal. Most pedig, hogy már én sem voltam erő szűkében, ráadásul ő sem, szintúgy nem lett volna értelme egymásnak esnünk. Nem bántam meg, hogy abban a szellemben neveltem fel a lányomat. Szükségem volt ennyi elégtételre, hogy végre valaki tényleg az enyém legyen, ne pedig egy nő emlékéé, aki most előttem állva arról szónokolt, hogy mennyire megváltozott. Nem is kellett volna ehhez beszélnie, én, aki már nem egyszer végigpörgette ismeretségünk minden momentumát fejben, tudtam róla mindent. Azt is, hogy akibe beleszerettem, már vagy nem él egyáltalán, vagy oly' mélyre temette el, hogy sosem fogja megtalálni senki. Nemcsak magammal kapcsolatban kérdőjeleztem meg azt, hogy képesek lennénk-e ismét szeretni, hanem rá nézve is ugyanezt a tanácstalanságot éreztem. - Talán célszerű lenne teljes egészében kiirtanod, eltemetned, aztán a frissen gravírizott sírkő felett elkortyolnod egy pohár édes pezsgőt. - vontam egyet a vállamon ekkor már mosolyogva. Támogattam-e abban, hogy szüntesse meg magában a régi Tatia minden létező formáját? Egyértelműen szükségem volt nekem is arra, hogy ne lássam többé. Túlságosan mélyen temettem el magamban azokat az érzéseket, amiket hozzá fűztem. Még szerettem, a Cedric, aki bennem élt, sosem szűnt meg szeretni, csak éppen háborúra használta fel az amúgy pozitívnak számító töltetet. Ő ölt vele, támadott és pusztított, miután a szeretetének tárgya megszökött. Ezért sem engedhettem, hogy újra felszínre törjön, újabb mély sebet vágva magamon. - Az íróasztal mellől számos dolgot nehéz volt intéznem, de történetesen a gyerekem agyát átmosni még onnan is megoldottam. A lényeges dolgokra mindig szakít időt az ember fia. - Álltam fel én magam is, de nem nyúltam az ital után, ahogyan ő tette. Nekem nem volt szükségem a nyelvem megoldásához italra,. - Nem tudtam volna elviselni, ha ő szeret téged, én pedig nem tudlak, mert nem vagy ott. - Őszinte vallomás volt. A lányom képes lett volna szeretni őt. Az emlékét, mindazt, amit megőrzött belőle. Én is szerettem, de önző lettem az idő teltével, és a lányom szeretetét magamnak akartam, nem egy bálványnak, aki sosem jött vissza érte. Szavai hatására megindultam az imént megtalált ajtók felé, gondolván, hogy nem készül kikísérni úgysem. Megtettem az első pár lépést, majd megálltam, de nem fordultam vissza felé. - Ennek semmi értelme. Csak beszélünk a tragikus életünkről, de ez az egész tett bennünket azzá, akik most vagyunk. - fordultam vissza felé, habár nem teljes egészében, majd felé nyújtottam a kezem. - Bízd rám magad öt percre. Nem bánod meg.
Nem vágtam közbe, kivártam, míg reagál az állításaimra és megadja a választ a kérdéseimre, hiába nem tetszettek a szavai. Ahelyett, hogy vázát törtem volna keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, neki hátat fordítva bámultam a velem szemben lévő falon helyet foglaló óra mutatóját, eme tevékenység ellenére akár szóról szóra vissza tudtam volna idézni a mondandóját. Az anyám meséi, az ő anyja halála, a lányom nevelése és az agyába ültetett információk, amelyek rólam szóltak és egy életre elástak előtte fokozva a bajt, amit saját magam okoztam, Cedric régi érzései... túl öreg voltam én már ehhez, mégis szükségem volt azok megbeszélésére, amelyek a múltban történtek. Terapeutát nem találhattam magamnak, nem fogom egy nyikhajnak elmesélni az életemet, ha más nem, csak hivatalos papírom lenne a rám aggatott elmebeteg nőszemély titulusról. A régi életem szereplői tökéletesek voltak a tisztázásra... lettek volna, de mindannyian változtunk. - Szívesen megfojtanálak. - Jelentettem ki normális hangszínt használva, már felé fordulva, távolról is megkeresve a tekintetét. - És mondanám, hogy azt a lányt is, aki kitolt veled, a lányával, a családjával és mindenkivel, de vele már megtettem. Csak egy kicsi maradt belőle és napról napra egyre jobban haldoklik. - Gyengeség? Igen. És nem érdekelt semmi, szerettem azt a halandót, aki bennem élt, csak akkor nem, amikor a legváratlanabb pillanatokban volt képes előbújni, meg akkor, ha nem éreztem önazonosnak és túl sok fájdalmat okozott egy érző, emberi pislákolás a sötét lelkem mélyén. - El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt gyűlölni téged azután, hogy tizenéves csitriként kis híján beléd szerettem. Hogy mennyire utáltam magam, mert nem egyeztem a gyerekem apjával... és hogy senki nem állt mellém. Az íróasztal mögött könnyű volt kitalálni a történeteket, ugye? - Mosolyra húztam az ajkaimat, olyanra, amilyet a keresztre feszítettek erőltethettek magukra haláltusájuk utolsó fázisában. A mellkasomban nyomást érezte az emlékek súlya miatt, mély levegőt vettem és igyekeztem megregulázni a vonásaimat. A zongorához léptem, a tetejéről a kezem közé kaptam a kitöltött italomat és belekortyoltam. Egy volt férj az egy volt férj, az exekkel mindig nehéz. - Akár mehetsz is, ha már az álmaid gyönyörűek lesznek. Mondanám, hogy örülök, hogy segíthettem, de nem lenne igaz. - A zongorának dőltem és az ablakból nyíló kilátást kezdtem pásztázni. Szavaimmal ellentétben nem vágytam a távozására, ahhoz képest, hogy frusztrált, jólesett a jelenléte. Mazochista hajlam, ám az, hogy majdnem ezer év után most akár normálisnak nevezhető beszélgetés folytattunk le, újszerű és kellemes volt. Tetszett a változása.
- Azzal sosem volt bajom, ha történeteket hallott rólad. Az anyjáról. Moira sosem mesélt rólad semmi sértőt. A probléma ott kezdődött, mikor az ellenszenve irányomban elkezdett nyomokat hagyni. - mosolyodtam el keserűen. - Azt hiszem, az anyád mindig is engem hibáztatott, amiért elszöktél. - sóhajtottam fel. - És... ezt az információt nem félt tovább adni a lányunknak. Ahelyett, hogy inkább az általa szeretett férfit mocskolta volna be, aki hozzám erőszakolt téged. Tudtam volna élni a házasságunk nélkül, amíg nem voltál a feleségem. De utána már... ahogy gyűrű került az ujjunkra, az egész annyira erős kötelékké vált a részemről, hogy nem tudtam az életemet utána nélküled elképzelni. De... te rákényszerítettél, hogy így tegyek. - mosolyodtam el keserűen, bár nem volt rám jellemző, hogy ilyen nyíltan beszélgessek, főleg nem vele. Csak egy nő volt, ostoba utánzata külsőleg annak a nőnek, akit szerettem. De már nem volt benne semmi, ami előhívta volna belőlem azt a szerelmes férfit, aki voltam mellette. Sosem emeltem rá kezet, sosem bántottam. És ezt az anyja is tudta, mégis úgy kezelt, mintha én lettem volna a szörnyeteg. Végül felsóhajtottam, és úgy döntöttem, mielőtt válaszolok neki, inkább a zongora fehér és fekete billentyűit bámulom tovább. - Az anyám a szökésed után fél évvel meghalt, úgyhogy... csak az én eszközeim maradtak, de sosem mondtam neki, hogy meghaltál. Ennél kegyetlenebb ember voltam. - billent oldalra a fejem. És tényleg az voltam. Egy megkeseredett senkiházi, aki inkább bosszúból azt mondta a gyerekének, hogy nem kellett az anyjának, és így hagytam őt felnőni. Könnyebb lett volna, ha azt hiszi, az anyja kiskorában meghalt. De nekem nem lett volna. Nagy nyeléssel nyugtáztam azt, hogy tényleg beszélni akar arról, amit kérdeztem. Meglepett, hogy nyílt kártyákkal játszik velem, ez valahogy a házasságunk után sosem volt jellemző ránk. Én el voltam veszve a dolgozószobában, ő pedig éppen ott kalandozott, ahol kedve támadt rá. Erina születése után legalább volt valami egy gyűrűn kívül, ami összekötött bennünket egy életre. Még most ő köt össze bennünket. - Azt hiszem, világos. - bólintottam, jelezvén, hogy felfogtam, amit mondott. Nekem azért sem esett nehezemre az egész, mert nekem nem volt kényszer, nem volt nagy erő, míg meggyőztek, hogy vegyem feleségül. Én szerettem, és ez erősebb volt mindennél, amit akkoriban el tudtam képzelni. - Azt hiszem, én mindenre választ kaptam, amire akartam. Most már nyugodtan fogok aludni éjszakánként. - mondtam némi rájátszással és egy szemtelen, pimasz mosollyal. De azt nem tudtam, neki van-e kérdése.
Furcsa jellem? Az már biztos, ám lehetett őt hibáztatni, hiába volt benne a vérében, hogy furcsa legyen, ha normális gyerek-, tinédzser és felnőttkora lett volna mindennel, sőt talán kicsivel többel is, mint amit egy átlagember megkaphatott, akkor nem ilyenné vált volna. Ismét ott voltam, ahol a part szakadt, nem találtam mást hosszú idő óta először, akit hibáztathattam volna a saját hibámért. Okolhattam volna Cedric-et, amiért saját bevallása szerint is olyanná vált, mint az apja, de mit is tudott volna kezdeni egy lánnyal, aki mellett nem volt anya, csupán szolgálók, őket tekinthette valamiféle pótléknak, valamint azt a nőt, aki engem hozott a világra. A tény, hogy gyűlöltem az anyámat nem befolyásolta a másikat, miszerint mellettem volt, míg felnevelkedtem, nem hagyott el, mindig számíthattam rá és azt az utat kereste nekem, ami szerinte igenis jó lett volna, csak azzal nem számolt, hogy a makacs lányának nem fog tetszeni. - Szóval nem akartad, hogy akár hallomásból is tudjon rólam. - Állapítottam meg, én is alig hallottam a hangomat, hiszen suttogóvá vált. Az orrom alatt motyogtam, mielőtt keserű, halk kacaj hagyta volna el az ajkaimat és ismét felé fordultam volna. - Moira szeretett engem, nem mondott volna neki semmit, ami túlságosan rossz színben tüntetett volna fel. Elmondhatta volna, milyen voltam, megmagyarázta volna neki, miért nem voltam mellette és nem azon az ostobaságon kellett volna felnőnie, hogy az anyja csak úgy elment. Vagy meghalt? Melyiket próbáltátok beadni neki a te drága anyáddal? - Vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Istenem, hogy én mennyire utáltam Cedric anyját… ha nem a fia miatt, miatta tűntem volna el. Persze, hogy mindenhez volt hozzáfűznivalója, észrevétele és tanácsa, az ég nem becsült annyira, hogy egy megértő, kedves anyóst adjon nekem, aki akkor szól, amikor kérdezik. Rosszabb volt, mint egy kakukkos óra, de ebből a gondolatmenetemből rögtön kirángatott Cedric kérdése. Számítottam arra, hogy előbb-utóbb e felől fog érdeklődni, mivel nem lett volna semmi baj, ha képes lettem volna őt szeretni. Akkor kibírtam volna, nem terveztem volna szökést és végül nem hagytam volna el még a földrészt is és őszintén szólva visszagondolva boldog lettem volna mellette. Valami mégsem működött. - Tökéletes voltál. - Néztem rá őszintén. Utáltam az őszinteséget, ettől függetlenül úgy jöttek belőlem a szavak, mintha már évek óta kopogtattak volna a számon, hogy engedjem ki őket, mert nem bírnak tovább bezárva lenni. Csak a megfelelő alkalom kellett. - Lenyűgöztél az első találkozásunkkor és akkor is, amikor eljöttél hozzánk azért, hogy kibeszélj a szobám ajtaja mögül, utána pedig még ezer alkalommal voltál rám ilyen hatással. Persze, hogy felmerült bennem annak a gondolata, hogy szeresselek. Képes lettem volna rá. - Vallottam be a régen magamban őrizgetett titkomat. Ugyan miért hangoztattam volna, hogy nem voltam annyira kőszikla vele szemben, mint azt ő és mindenki, sőt, én magam is gondoltam? - De kényszeríteni akartak arra, hogy boldog legyek, senki sem várta meg, hogy magamtól váljak azzá. Elvárták, hogy mosolyogjak, hogy jó képet vágjak a dolgokhoz és egy idő után… már csak így tudtam rád nézni. Kiöltek belőlem mindent, ami tovább fejlődhetett volna. - Nyeltem egyet és megszakítottam az addig tartott szemkontaktust, hátat fordítottam Cedric-nek. A traumákról való beszélés nem az én asztalom volt.
- A lányunk furcsa jellem. Ámbár... - sóhajtottam fel, és egy pillanatra Tatia szemébe néztem. - Az egész vagyonomat rátenném arra, hogy amint végzett a te idegeid kiírtásával, jön a listáján a következő, így nem hiszem, hogy túl sokáig kell még várnom a lányom nevezetes szeretetére. - Én is csak a vállamat tudtam megvonni erre. Valószínűleg nem voltam a legjobb apa. Ott vétkeztem, ahol tudtam, és beleestem abba a hibába, amibe az apám is, nem volt elég időm törődni a lányommal, és az ő szeretetét nem tudtam megvenni pénzzel. De miért is lepődtem volna meg ezen? Akkoriban elvakított az, hogy mi mindenre képes voltam egyedül, és elfelejtettem azt, hogy mennyiszer próbált az apám megvenni akár engem, akár a szeretetemet, de mindig tönkretettem azokat a dolgokat, amiket tőle kaptam, ezzel jelezve, hogy nem kérek az efféle ajándékokból. Erina annyiban más volt, hogy nem tette tönkre, csak a ládája mélyére vágta, hogy soha látni se kelljen többé ezeket a holmikat. Erina olyan volt, mint én. Én pedig olyanná váltam az üzletem élén, mint az apám. Ez pedig eléggé kevés mentség arra, amit mindketten elkövettünk a saját gyerekünk ellen. - Nem én neveltem fel. - hangzott el végül az őszinte mondat, amit eddig nem mondtam ki hangosan szinte soha. - Dajkák. Az anyád. Az én időm túl kevés volt ahhoz, hogy foglalkozzam vele. - vallottam be nagy levegőt véve, de hallhatta a hangomon, hogy erre voltaképpen egyáltalán nem voltam büszke. - Szerette az anyádat. De mikor a fülembe jutott, milyen történetekkel tömi Erina fejét, eltiltottam tőle. - húztam végig az ujjamat a zongora pár billentyűjén, majd abbahagytam, és egy újabb mély levegő kíséretében néztem, ahogyan Tatia feláll. - Nem vagyok büszke arra, hogy minden akaratom ellenére olyan lettem, mint az apám. És mai szemmel ezért is értem meg, amiért elhagytál. - Fogalmam sincs, hogy mit vettünk be, de ez az őszinteségi roham egyre inkább kezdte kínozni a gyomromat. Nem szoktam megnyílni senki előtt, hacsak nem éppen egy kalandba belekeveredve egy igézett nőnek adtam ki a gondolataimat tajt részegen, de ez más lapra tartozik. Nem is voltam kevésbé meglepett, mikor azt mondta, ideje őszintének lenni, és kérdezzek. Tudtam előre, hogy neki is érdekes kérdései lehetnek majd hozzám. Ezer év alatt jó pár kérdés szaporodott fel a fejemben, most azonban egy sem akart eszembe jutni. Ez a legjellemzőbb. - Soha nem merült fel benned annak a gondolata, hogy képes lennél szeretni? - Ez volt a legnyilvánvalóbb. Erre voltam a legkíváncsibb. Bár vannak emberek, akik nem egymásnak lettek teremtve. Lehet közös hullámhossz, de ha nincs szikra, nincs szerelem sem. De én szerettem őt olyan hévvel, amit azóta sem éltem át, és ezért keserített el sorozatban az elutasítás, amit a házasságunk ideje alatt kaptam tőle.
Tudtam én, hogy szeret. Szeretett. Nem voltam vak, hiába akartam az lenni a múltban, csak a teljesen ostobáknak nem tűnt fel, hogy a férjem mennyire odavolt értem, de nekem ez nem volt elég. És ma sem lenne az, mindig kellett és kell valami, ami több annál a tudatnál, minthogy egy másiknak én voltam a legfontosabb, a lelkét is eladta volna értem és mindent megtett volna azért, hogy csak egyszer rámosolyogjak. Elkényeztetett voltam, soha nem elégedtem meg azzal, amit az élet osztott nekem, ezért mentem szembe a sorssal annyiszor, ahányszor lehetőségem adódott rá és igen, többször vesztettem, mint nyertem a küzdelmekben, mégis az összes megérte. Talán az az egy nem, amely során elveszítettem a lányomat, elhagytam Cedric-et és egy teljesen új világba kerülve megkezdődött a versenyfutásom. Mennyi rossztól és kudarctól kímélhettem volna meg magam… elkerülhette volna a Mikaelson-okat, a vámpírrá válást, ezer év leélését, annak a lehetőségét, hogy egy nap találkozom a régi családommal, aminek a jelenbeli összetartó ereje a gyűlölet volt, ami egy normális napon nem zavart volna, ám arra gondolva, hogy a lányom az egyik legádázabb utálom, akaratlanul is elszorult a gyomrom. Erin volt a legnagyobb gyenge pontom, ezt az egyet hajlandó voltam bevallani magamnak is. - Nekem az a véleményem, hogy te örülhetsz, amiért még nem talált meg a szeszélyeivel. – Aprót sóhajtottam. - Minden egyes cselekedete ellenem irányul, amit nem csodálok, de végtére is te akadályoztad meg az akarata kiteljesedésében, úgyhogy jólesne, ha rád is legalább annyi figyelmet fordítana ebből a szempontból, mint rám. - Nem kellett volna vigasztaljon egy eszményi kép, miszerint Erina az apjának is bármi áron keresztbe szeretett volna tenni, ettől függetlenül mosolyt csalt volna az arcomra, hogy nem én vagyok az egyetlen potenciális áldozata. - De köszönöm, hogy felnevelted. Hogy foglalkoztál vele és megadtál neki mindent, amire szüksége volt… ezért nem vittem magammal. Tudtam, hogy én képtelen lennék jó életet biztosítani neki. Arról sem volt fogalmam, hová megyek, a gyerekemet nem tehettem ki az ismeretlennek. - Felálltam az apró ülőkéről, ahol eddig helyet foglaltam és megtettem pár lépést. A cipőm sarka visszhangzott a márványpadlón, ami felettébb idegesített, csakhogy képtelen voltam megállt parancsolni a járkálásomnak. Zavar, hogy ennyire megnyíltam Cedric előtt és hogy nem tudtam visszavarázsolni a kiejtett szavakat a számba, hanem már valószínűleg mélyen beivódtak a nárcisztikus exem agyába. - Ha akarsz, kérdezz nyugodtan. Játsszuk azt a játékot, amiben őszintének kell lenni egymással. - Pillantottam rá megtorpanva, felemelt fejjel a tekintetébe mélyedve. Úgy éreztem eljött az ideje a dolgaink tisztába tevésének: ő ezer évet várt rá, én ezer évig tartogattam magamban az okaimat, véleményemet, mondandómat ás most nagyon meg akartam szabadulni tőlük.
- Ezer évig kellett élnem, hogy ezt halljam. - sóhajtottam fel, mikor rövid idő elteltével elhagyta a száját egy mondat. Igazam volt. Még sosem mondott ilyesmit előtte, és amennyire ismertem, nem is lett volna képes rá. Nekem pedig főleg nem. Egy dacos kislány volt, mikor feleségül vettem, és ez csak felerősödött, mikor én magam változni kezdtem, és olyan lettem, mint a megvetendő példa; a tulajdon apám. Makacsságát pedig a lányunk is örökölte, és meg is lett az eredménye. Az egész életem katasztrófává változott, először akkor, mikor a tulajdon feleségem hagyott el, majd mikor a lányom tette meg ugyanezt. A sors fintorának éreztem, jhogy a két nő, aki mindent jelentett, ugyanazon módon fordított hátat, és a mai napig nem tudtam teljes egészében megemészteni, de tökéletesen tartottam magamat ahhoz, amit mondtam. A múlton már nem fogok rágódni sem most, sem holnap. Sem soha. Az én hibám akkoriban is csak annyi volt, hogy szerettem őket, és bebizonyosodott, amit apám mondott. Soha semmi nem lesz jobb, ha szeretet is vegyül a képletbe, és ha ezt érezzük, már halálra is ítéltük magunkat. Ő sosem szerette az anyámat, hát egy idő után már hozzászoktam a keserű nőhöz, aki dajkált, és a pofátlan apához, aki nem félt az anyám orra előtt is megjegyzéseket tenni, miféle lotyókkal tölti a szabadidejét. Ezt sosem tettem meg Tatiával, egyetlen nő sem férkőzött a bőröm alá a házasságunk alatt, de Erina szökéséig sem. A vámpírlétem viszont döntésút elé állított, és inkább választottam az élvezetekkel teli utat, mintsem a száraz, unalmas ösvényeket. Ujjaim megálltak, és felé fordultam, mikor a szavak sorjázni kezdtek ajkai közül. Néhány hete még bizonyára abban leltem volna örömömet, ha megfojtom őt, ezer évig ezt terveztem, elvégre valahogyan utat kellett törnie a haragomnak. De esélyes, hogy megtanultam elengedni... valamelyest. - Nem miattam kell megbánnod. -fordítottam el a fejem, ennyivel reagálva szavaira, és a zongora billentyűit kezdtem bűvölni tekintetemmel. Nem engem hagyott el elsősorban, és ezt ő is egészen jól tudta. - Nekem ott volt Erina. Kárpótolt mindenért. Mikor rájöttem, hogy eltűntél, csak az csillapította a mérhetetlen dühömet, hogy őt nem vitted magaddal. Olyan volt, mint te. - mosolyodtam el haloványan, és elmerengtem a múltban. - És olyan módon hagyott el, ahogyan te is tetted. - vontam végül egyet a vállamon én magam is, és elvigyorodtam. - A jutalmunk egy bosszúéhes lány lett, akinek az lenne a legnagyobb öröme, ha mindkettőnket elföldelhetne. - sóhajtottam fel.
Elhelyezkedtem mellette. A zongora előtt elhelyezett kis pad éppen elég volt ahhoz, hogy mindketten elférjünk rajta, tőlem szokatlan módon pár pillanatig meg sem szólaltam, csupán hallgattam, ahogy belekezd a játékba és a nemrég kiejtett szavait forgattam magamban. Utáltam a szentimentalizmust, legszívesebben a fogalmat is kitöröltettem volna a szótárakból, mégis a dallam hatására azok az emlékeim jöttek elő, amelyeknek azt hittem, hogy teljesen elfelejtettem a létezését. A mondás azt tartja, az idő mindent megszépít, de attól függetlenül, hogy halvány mosoly rajzolódott az ajkaim köré nem gondoltam úgy, hogy a múltam nem szeretett része szivárványos kiskertté tudna változni. Persze el kellett ismernem, voltak jó pillanatok: az első találkozásunk nem volt annyira rossz, hogy pokolra kívánjam azt a napot és igazából azt sem tudtam, mikor makacsoltam meg magam annyira, hogy szólni sem lehetett hozzám. Minden bizonnyal eleve a véremben volt ez a fajta lázadó viselkedés. Soha nem tudtam elképzelni, hogy mások szabályai szerint éljek, nem kellett ehhez sem vámpírlét, sem újrakezdés, elég volt egyszerűen felkelnem reggelente és éreztem, hogy nincs ember a földön, aki határokat szabhatna nekem. Mégis akadtak próbálkozók, szép számmal, az egyik legerősebb és legméltóbb ellenfelem pedig éppen mellettem ücsörgött és ahogy hosszú ujjai a billentyűkhöz értek ismét elérte, hogy ne a megtestesült ördögként, életem elrontójaként tekintsek rá. Kettőnk közül eleve már én voltam az, akire ezek a címek jobban ráillettek. - Igazad van. – Nyitottam szólásra a számat. Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani neki, de most megadtam magam. – Mindenben. Abban, hogy felesleges rágódni a múlton és abban is, hogy ha mindketten mások lettünk volna, akkor a megélttől teljesen különböző irányt vehetett volna az életünk. – Mély levegőt vettem, felé fordultam és bár nem kaptam el a tekintetét, érezhette, hogy nem csak a levegőbe beszélek. Azt nem szerettem volna, ha abbahagyja a játékot, talán a zene volt az, ami előhozta belőlem a tervezett vallomásomat. Ideje volt magamban is tisztázni azt, ami hozzá kapcsolt és megpróbálni kiirtani egy újabb tüskét a nem létező vagy éppen csak túlságosan sötét lelkemből. Természetesen a próbálkozás nem azt jelentette, hogy soha többé nem vágnék akármit a fejéhez, de… - Jól figyelj, mert ezt csak egyszer fogod hallani tőlem. – Sóhajtottam. – Tartozom egy bocsánatkéréssel azért, mert elcsesztem mindkettőnk életét. – Összepréseltem a számat. – Ha maradtam volna, akkor ugyan nem túl szép, de legalább emberi életet élhettünk volna, aminek egy idő után vége szakad, ha más nem azért, mert megöltük volna egymást. – Alig látható mozdulattal vontam egyet a vállamon. – Fogalmad sincs arról, hányszor bántam meg azt a napot, amikor elszöktem. – Vallottam be hirtelen. Tekintetemet a zongora billentyűire szegeztem és úgy éreztem magam, mint egy sebezhető kislány, aki éppen most teregette ki az összes titkát a nagy, veszélyes farkasnak. Idegen helyzet volt, hiszen általában én játszottam azt a szerepet, aki bármit bármikor felhasználhat a másik ellen. Nem kellett volna jártatnom a számat. Eddig is megvoltam ezekkel a gondolataimmal, most miért adtam ki őket magamból?
- Mm. Annyira gyűlöltél, amennyire én szerettelek. De ez van, a múlton felesleges rágódni. - legyintettem, ennyivel elintézve. Ma már egyenesen bolondnak titulálom múltbéli énemet, aki úgy küzdött eme nő kegyeiért, mintha ő maga lett volna a földre leszállt megváltó. Számomra az is volt. Minden annyira szépen indult az útjára, akkor kezdődtek a problémák, mikor az esküvő előtt pár hétre rá lebetegedett majd azt követően meghalt az apám, és rám hárult a vállalkozásának vezetése. Igazából már az esküvőn sem éreztem azt a bizonyos szikrát, amelyet az első pár találkozásunk során, valószínűleg már akkor túl feszült voltam, túlságosan olyan mint apám. Az lett belőlem, akit a legjobban megvetettem. Annyi kivétellel, hogy míg apám tekintetében én csak egy berendezési tárgy voltam, egy tagja a szükséges család illúziójának, a lányomat tényleg értékeltem valamire. Szerettem, talán túlzottan is, ezért tartottam igazi ketrecben, miután az anyja megszökött. Tanultam abból, legalábbis azt gondoltam, hogy sosem lehet egy gyermeket elhanyagolni.. de valójában ugyanúgy beleestem abba a hibába, csak azt hittem, hogy nem. Azt hittem, én ajándékokkal megvehetem a szeretetét, apám még ennyivel sem próbálkozott esetemben. Ugyanezt tettem a feleségemmel is, de őt végképp nem lehetett megvárásolni drága ajándékokkal. Átkoztam a pillanatot, mikor pont abba szerettem bele, aki ellenkezője mindannak, amilyennek egy feleségnek lennie kellene. Tekintetem fel és le sétálgatott a zongora fehér és fekete billentyűin, majd elégedett sóhajtást követően ültem le a kicsiny kis padra, amely mellesleg tökéletesen passzolt a berendezéshez is. Megmozgattam az ujjaimat, majd elmosolyodtam. Régóta nem nyúltam már zongorához, kételkedtem abban, hogy még képes vagyok egyáltalán megszólaltatni egy billentyűt úgy, hogy igazi zene származzék belőle. - Nem ehhez értettem. Hanem a nők nyelvén. Tudtam, hogy mire vágynak, és ez... - húztam végig ujjaimat a billentyűkön, melynek hatására a legvékonyabb hangtól a legmélyebbig szólt a pár pillanatig tartó hangzás. -, ez végképp a nők gyengéje. - vontam egyet a vállamon, majd elvigyorodtam. - Az a Cedric, aki görcsösen próbálta megtalálni a felesége szívéhez vezető utat, már nincs közöttünk. Valószínűleg ha én, ez a Cedric lett volna a férjed, alapvetően más lett volna az életünk minden területe. - vigyorodtam el, majd felsóhajtottam. Próbáltam visszaemlékezni a dallamra, amelyet akkoriban fejből játszottam. Azóta egyszer sem. Egyszerre volt túl kellemes, és túl fájó az a sok emlék, amely beugrott erről a dallamról. Végül megszólalt az első hang, majd azt követően az utána következő. Nem voltam szentimentális fajta, nem nosztalgiáztam soha, most sem érzékenyültem el, hiába a sok érzés és emlék. Talán pontosan ebben változtunk meg mindketten.
Megvontam a vállam. Emberként sem voltam a szokásos, akkori normáknak megfelelő prototípus és attól függetlenül, hogy visszagondolva biztosra mondhatom, legalább az anyámnak tetszett a különlegességem, sok fejtörést okoztam nekik. Egyetlen lépésemet sem bántam. Nem forgattam volna vissza az idő kerekét csak azért, hogy egyetlen szó nélkül beleegyezzek egy előre elrendelt házasságba, nem éreztem maga rosszul, amiért dacoltam Cedric-kel, majd elszöktem tőle és azt sem szégyelltem, hogy az utolsó időkben igenis megfordult a fejemben, hogy megölöm álmában. Nappal nem lett volna merszem a merényletre, mára ez is megváltozott: bárkit, bármikor képes lennék kivégezni, ha úgy szottyanna kedvem, de akkoriban sajnos nem rendelkeztem annyi kurázsival, mint most. Ha meglett volna hozzá a lélekjelenlétem, az évszázadok folyamán összegyűjtött tapasztalatom, a bátorságom, nem gondolkoztam volna. Felkaptam volna Erin-t és meg sem álltam volna vele a világ végéig, abban a pillanatban indultunk volna, ahogy megszületett. Á nem voltam felelőtlen, tudtam, hogy hiába nem szerettem Cedric-et úgy, ahogy egy feleségek szeretnie kellett volna a férjét, képes volt arra, hogy mindent megadjon a lányunknak. Szerette őt teljese szívéből, láttam, ahogy ránézett, ahogy éjszakánként néha ő is mellette virrasztott, amikor beteg volt és attól függetlenül tette ezt, hogy ő a szoba egyik felében, én pedig a másikban tartózkodtam. Rá mertem bízni a gyerekünket, akit nem akartam kitenni semmiféle veszélynek. Az apja gondjaira bízva azt hittem, nem lehet problémája. - Édesem, van róla fogalmad, hogy egy időben mennyire gyűlöltelek? – Tettem fel a költői kérdést. Persze, hogy tisztában volt vele, amikor ketten voltunk nem voltam mestere a rejtegetésnek. Belebetegedtem volna, ha összezárva is a jó, engedelmes nőt kellett volna játszanom. Elmosolyodtam szavai hallatán, belekortyolva az italomba pillantottam fel rá, fejemben szüntelen arra vonatkozó gondolatok kavarogtak, hogy vajon miért nem ilyen volt régen. A korszak nem engedte neki vagy kellett az idő, hogy magára találjon, kiengedje magából az összes feleslegesnek ítélt tulajdonságot és az öröklét segítségével egy új útra találjon? Miért is csodálkoztam? Rengeteg év telt el, az lett volna a megtestesült csoda, ha nem formálódik. És ha én is ugyanúgy tekintettem volna rá, mint régebben. - Legalább az önbecsüléseden nem esett csorba. Ez tetszik. – Vallottam be őszintén. Minek a felesleges palástolgatás, nem voltam a köntörfalazás embere. Akkor is megengedtem magamnak egy mosolyt, amikor kiszúrta a nappaliban ácsorgó zongorát, így ház a hangszer mellé léptem és felnyitottam a fedelét. - Játssz valamit. – Néztem rá egy másodpercre felhúzott szemöldökkel. – Ehhez mindig is értettél. – Ismerkedésünk folyamán engem is tanított, hiába nem voltam kezdő, hiszen a szüleim is szerették volna, hogy megtanuljak játszani rajta és én is kedvemet leltem a zeneleckékben. Cedric mégis mindig más volt, amikor a billentyűket bűvölte. Átszellemült, emberi teremténynek látszott, ezért varázsolhatott el annyira, hogy végezetül beletörődjek a házasságba és odaadjam magam neki azon az ominózus estén. – Vagy már nem szeretnél örömet okozni a feleségednek? – Kérdeztem ravasz somolygással, szinte felhívást téve keringőre. Nem én voltam az életében a nő, az én életemben nem ő volt a férfi, mégsem cseréltem volna le őt ebben a percben senki másra. Szórakoztatott, ennyi épp elég volt.
Még soha nem fürkésztem belülről Tatia Petrova otthonának szépséges panorámáját. Ennek az oka, hogy sosem voltam a meghívottak listáján, habár egészen biztos voltam abban, hogy nagy közösségi ember hírében áll, s minden létező eseményen, amelyen csak lehet, magamutogatóan meg is jelenik. Legyen szó egyszerű partiról, álarcos bálról, még kockáztatnám, hogy az a kedvence. Három vele egyforma nő élt a városban, és ismerve a játékos szellemét, valószínűleg ezt nem egyszer használta meg a mókázás kedvéért. Régen nem ilyen volt. Ahogyan én sem. A vámpírság vagy jót vagy rosszat tett nekünk, engem inkább pozitív irányból érintett, ám ő minden jóságot elveszített magából, legalábbis a felszínen semmiképpen sem kockáztatja, hogy lássa rajta valaki, képes még érezni bármit is. Ez voltaképpen nem zavart, régen is előnyt kovácsoltam volna abból, ha képes lettem volna az érzéseit elzárni e szekrénybe. Talán nem lett volna a legjobb húzás, de még úgy is jobb lett volna, mintsem az érzelmes ridegséget érzékelni. Szinte minden alkalommal megfagyott bennem a vér, ha besétált a szobába. Arról már szó sem essék, hogy majdnem soha nem aludtunk közös ágyban, és lényegében aligha mondható, hogy volt közöttünk bármiféle viszony. A lányunknak meg kellett fogannia valahogy, de az is egy eléggé szokatlan szituáció volt. És előre elterveztem mindent. Kitanultam addigra, mit és hogy szeret ez a nő, nem volt nehéz behúzni egy csőbe aznap éjszaka. - Sok írható a számlámra, de az, hogy kukkoló lennék, semmiképpen! - kacsintottam rá, majd átvettem tőle az aranyló, kitöltött nedűt, hogy belekortyolhassak. Az előbb már elkezdtem az adagolást a bárban, de még nem voltam olyan állapotban, hogy azt mondjam, túl sokat ittam voln. Azt a vonalat elég nehéz átlépni. Ezer év után már tudja az ember fia, hol vannak a határok. - Megmérgezni... engem! - ráztam a fejem méltatlankodva. - Ugyan, kérlek. A szökés könnyebb volt, mint hullákat hagyni a hátad mögött. - vigyorodtam el szélesen, majd közelebb léptem hozzá. - Mindannyian változtunk. Voltam fiú, aki a hősszerelmest akarta játszani, lehozni a csillagokat az égről, miköben szembeköpi az apja diktált szabályait. - vontam vállat. Emlékeztem még élénken, hogy milyen volt az a beszélgetés kettőnk között a birtokunkon, mikor döntöttek a sorsunkról. - Voltam boldogtalan férj, aki végül mégis olyan lett, mint az apja, hisz vér nem válik vízzé. És végül lettem egy vámpír, aki mindezeknek egy különös vegyülete, megspékelve némi sármmal, egy nagy rakás szexiséggel, szuper göncökkel. - néztem végig magammal. -, ideális beszélőkével, amivel bárkiről levarázsolok bármilyen ruhaneműt. Nem tudod, mit hagytál ki. - kortyoltam bele az italomba rezzenéstelen tekintettel, majd körbevándorolt pillantásom a helyiségen. - Hm, egy zongora. - jegyeztem meg. - Régi szép idők.
Kezdőlap
• 
