Öhm, hát nem mondom, igencsak érdemes arckifejezés ült ki Tatia arcára. Ami nyilván azért is jelent ott meg, mert nem látta magát. Abban az esetben úgy hiszem, rögtön változtatott volna rajta, hiszen... nem is tudom, mit mondjak. Olyan... furcsa volt. Érzelmes... és én ugyan tudtam, hogy létezik ez az oldala is, ennek ellenére mindig meg tudott vele lepni. Mert egyszerűen... nem így ismertem őt meg. - A lányom - bukott ki belőlem aztán a felelet, és elvigyorodtam, de inkább kínomban. - Tudom, mit akarsz mondani - emeltem fel aztán a kezem, hogy ne is nyikkanjon meg, hiszen még nem fejeztem be a mondanivalómat. - A lányom... akiről eddig nem is tudtam. Pedig majdnem húsz éves. Érted te ezt? És boszorkány... egy nagyon erős boszorkány - sóhajtottam fel, miközben megvakargattam a fejem búbját. - Nem tudom, mit kezdjek ezzelk a helyzettel. Én tudom, hogy sosem lennék jó apja, de senki másra nem számíthat.. az anyja... öhm... halott. Méghozzá ő maga végzett vele, és nem tudom, mit tegyek... nem tudom, hogy képes lennék-e őt tanítani... úgy ahogyan azt megérdemli - néztem kérdőn Tatiára. Bár ő bizonyára most lesokkolódott az információk hadától.
Legszívesebben elnevettem volna magam, miközben figyeltem rá. Ebben a pillanatban értettem meg, hogyha komolyan akarom őt venni és azt akarom, hogy jelen legyen az életemben, akkor az nem lesz könnyű folyamat. Sőt, talán nehezebb lesz mint az összes eddigi vállalkozás az életemben együttvéve. Éppen ezért futott át automatikusan az agyamon, hogy mihez kezdjek? Soha nem voltam az a típus, aki megfutamodik a kihívásoktól, de az érzelmek játéka más stílusú volt, mint amihez hozzászoktam. Mindenki tudja, hogy tudok érezni... és néha szeretek is. Szökőévente egyszer jólesik, ha valaki törődik velem, figyelembe vesz és nem csak a szörnyet látja bennem, aki mindössze szenvedést okozni képes, magával foglalkoznia pedig a specialitásává vált. Persze, így volt... de képes voltam mást is figyelembe venni, ha akartam. És Curtis-t akartam... akartam, hogy mellettem legyen, megbízzon bennem, beszéljen hozzám, ne rejtőzzön el előlem és közben fogadjon el olyannak, amilyen vagyok. Tényleg ilyen nagy kérés lenne? Több milliárd embernek sikerült elérnie ezt a célt, erre az én próbálkozásaim sorra fulladnak kudarcba. Remek, elértem az önsajnálat tetőfokát. Lehetne ennél jobb a nap? Megpróbáltam valamiféle elfogadható arckifejezést erőltetni magamra, hogy Curtis számára ne legyen teljesen világos, mi zajlik éppen bennem, viszont senki sem tartott tükröt elém, hogy láthassam milyen arckifejezéssel ülök mellette és nézek a szemeibe. - Nem hiszem. - Megcsóváltam a fejem és nagyot nyeltem. Új vendég? Aztán hirtelen eszembe jutott, kiről beszélhet. Csak nem hajlandó lenne elmondani, hogy a lánya a városban van? - Ki a vendéged? Kíváncsivá tettél. - Vontam fel a szemöldökömet érdeklődően, de előbb nyeltem volna le a nyelvemet, minthogy egy szót is szóljak arról hogy talán már tudom, mit akar mondani. Ha ő elmondja, én is elmondom. Így fair.
Csak bólintottam. Magam sem számítottam arra, hogy egyszer azt fogom mondani, mennyire forog a gyomrom saját magamtól... utáltam beteges vágyaimat, de néha kénytelen voltam belátni azt, hogy nem vagyok mindenható... sajnos. És ha nem vagyok az, hát... nem tudom azt mondani magamnak, hogy elég a gondolkodásból, és térjünk rá a llényegre. Akkor azt hiszem, érzéseim sem lennének úgy, mint most. Nem szeretném Tatiát... nem érdekelne a saját lányom... és nem akarnám mninden áron magam oldalára terelni Justice-t. Elég legyen a gondolkodásból! - Nem akarlak untatni... nem vagyok jó társaság... - suttogtam aztán, majd ledőltem a kanapéra, és egy sóhaj kíséretében néztem fel Tatia tekintetébe. - Meséltem neked a legújabb vendégemről? - kérdeztem egy picit furcsa hangon. Körülbelül olyan voltam, mint egy hitetlen. Bár nem is értem, miben kellett volna hinnem momentán. Jóban, rosszban? Szép jövőben? Nevetséges.
- Ugye nem gondoltad, hogy hirtelen irgalmas szamaritánussá válok csak azért, mert a hasonmásom bociszemeket meresztett rám? A saját tekintetemtől nem hatódok meg. - Vontam meg a vállam. Nem terveztem pálfordulást véghez vinni, főleg nem Elena miatt. Segítettem neki, de ennyi. Nem leszünk barátnők, bajtársak, családtagok, semmi. Szüksége van rám és ha ne adj Isten nekem is szükségem lenne rá, akkor ő is képtelen lesz az én segítségemre sietni. Ha már én voltam ilyen kedves vele... - Nem gondoltam volna, hogy ilyet hallok egyszer tőled. Rosszul vagy magadtól? - Vontam fel a szemöldökömet szemtelenül, kissé szemétkedve vele. Hátradőltem a kanapén, de tekintetemet nem vettem le róla, próbáltam kielemezni valahogy az arcából, hogy mégis mire gondol. Fogalmam sem volt, mi a fenét csinálhatott, hogy ennyire titkolja és állítólag utálja magát érte. - Úgy döntöttem, mégsem költözöm hozzájuk. Nem bírnám ki, bevallom, hogy sikítva rohannék ki a házból egy teljes óra után. Inkább a halál, mint a hasonmásom és családja hosszú távon. - Forgattam meg a szemeimet. - Szóval maradhatsz, ha van kedved. - Pislogtam rá szépen. Nehezemre esett kifejezni olyan fajta kívánságaimat, hogy maradjon mellettem, hiszen ebben még mindig nem voltam jó. Próbálkoztam... de hiába ugrottam volna szívesen fejest vele akármibe is, igazából... féltem.
- Ez a beszéd - suttogtam. Ez sokkal inkább Tatiásabb volt, mint a többi rizsa, és meg is könnyebbültem, hogy ismét látom azt a nőt, akibe beleszerettem. Mert mi nem az a tipikus pár voltunk, már ha nevezhetjük magunkat annak... egyszerűen jók voltunk együtt, de nem vártam, hogy jó legyen miattam. Ahogyan azt sem, hogy változzon meg értem. És remélem, neki nincsenek elvárásai, mert tudhatja, hogy nem vagyok olyan, aki másokért változik. Előbb vágom fejbe magam egy baltával, mintsem hogy változzak. - Tényleg jobb, ha nem beszélünk róla... hidd el, hogy nem akarod tudni. Nekem pedig... hányingerem van saját magamtól - sóhajtottam fel nagy nehezen, majd lehunytam a szemiemet. - Talán jobb lenne, ha mennék... elvégre ha te is mész, nekem sincs keresnivalóm itt - ráztam meg a fejemet. Elveszett a jókedvem. Talán az ostoba gondolatok miatt, amit szabadjára engedtem a fejemben.
Összevontam a szemöldökeimet, mintha Curtis a világ egyik legundorítóbb dolgát mondta volna nekem, úgy néztem rá. - Mi nem vagyunk egy család. Talán a leszármazottam és nem tudom letagadni, hogy a vérvonalam tagja, de nem a családom. - Csóváltam meg a fejem. Nekem egyáltalán nincs családom, pont Elena Gilbert, a hasonmásom tartozna bele? Inkább nem is gondoltam erre, mert a rokoni kötelék az tényleg megvan, ápolgatni is lehetne a kapcsolatot, ami közös vacsizásokhoz és ebédekhez vezetne, ezen járatni az agyam pedig felért egy kések közötti táncolással. - Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem, valamit mondani akartál nekem. - Néztem rá jelentőségteljesen. - Ki vele. Miért kellene meggyűlölnöm téged? - Tettem fel a kérdést és válaszra vártam, méghozzá normálisra. Aztán mégis mindössze annyit tettem, hogy egy legyintés kíséretében sóhajtottam egyet. - Inkább hagyjuk. Majd elmondod, ha készen állsz rá, nem zargatlak vele. - Kacsintottam rá.
Kissé megforgattam a szemeimet, ahogy meghallottam a bejelentenivalót. Hát... Tatia ezen oldalát eddig még nemigen láttam csillogni, de ezek szerint létezik. És talán jobb, ha nem lepődöm meg rajta, mert túl látványos lenne a reakcióm ebből kifolyólag. Inkább némaságot fogadok, bár ez egyértelműen nem fog menni, mert túlontúl... szabadúszó életművész vagyok. - Meglep, hogy segítesz a Gilbert lánynak. A helyedben először inkább végignéztem volna, hogy az angyali ártatlansággal megáldott lány végigírtja a fél várost - tűnődtem el csendesen, és nagyot nyeltem. Na igen, Salvatore volt tüske a szememben, nem élete szerelme. De az egyértelművé vált számomra, hogy Damon Salvatore-hoz Elena Gilberten keresztül vezet az út, és ő még mindig jön nekem egy halállal. Ne csak én élvezzem már a "JÓT". - De biztosan jó okod van rá. Ti egy család vagytok, még ha... az egyik legtávolabbi módon is... - sóhajtottam fel, és elnyúltam ismét a kanapén. Immáron jelentéktelennek találtam a mondanivalómat, mert azt hiszem, lesz mit kiörjöngenie itt. - És távol leszel napokig. Hát... remélem, élvezni fogod a gyerekzsivajt - jelent már meg ekkor egy vigyor az arcomon. Volt gyereke, de kevés időt tölthetett vele. És hát... ez nem elég ahhoz, hogy megszokja, főleg nem ezer év után, milyen gyerekek mellett élni. Bár pont én mondom, aki azt se tudja, miben mérik a gyereket?
Apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. A nyakamat tettem volna rá, hogy nem hallotta, hiszen a magam vámpírhallásával sem vettem volna észre ezt a halk lemondást, ha nem én engedtem volna ki a torkomból. Néztem, ahogy magára kap néhány ruhadarabot, de a neheze csak ezután jött... igazából fogalmam sem volt, mit vártam. Természetesen én is úgy éreztem, ahogy ő: ez a fajta gyengeség mostanában túl sokszor tör utat bennem, mégsem vagyok képes elfojtani. Először Klaus, aztán ő... és neki szavakkal még nem mondtam, mit érzek, aminek oka lehet, hogy képtelen lennék pontosan megfogalmazni, ám ha egy kicsivel jobban figyelne, akkor tudná: túl fontos lett nekem ahhoz, hogy elengedjem. Bólintottam egyet. - Akkor elmondhatnád, hogy miért kellene kidobnom téged innen. - Ezzel burkoltan azt akartam megfogalmazni, hogy akár ítéletnapig is ücsöröghet a kanapén, jelenleg nem nagyon van kedvem kitaszítani őt a birtokról. - De előtte nekem is lenne egy... bejelentenivalóm. - Forgattam meg a szemem. Hogy adjam elő anélkül, hogy ne nézzen jóságos tündérkeresztanyának vagy őrültnek? - A hasonmásom megkért, hogy segítsek neki elsajátítani a vámpírlét csínját-bínját. - Kezdtem el végül beszélni. - És én beleegyeztem. Meg ne kérdezd, hogy miért. - Emeltem fel a mutatóujjamat jó előre megakadályozva a lehetséges faggatózást. Nem akartam belemenni a részletekbe főleg, hogy egyáltalán nem rám vallott a hirtelen nagy segítőkészség. - Azt mondtam nekik, hogy odaköltözöm hozzájuk pár napra... amíg Elena szervezetéből ki nem ürül a boszorkányvér. - Jelent meg halvány, kárörvendő mosoly az ajkaimon. - Én is tudom, hogy milyen boszivért inni. - Pillantottam rá. Ő is tudja, hogy értem, hiszen belőle ittam. - Úgyhogy vár rám pár nap kínszenvedés. Ezek után a te híredet biztosan el fogom tudni viselni.
Egy futócsókot lehelt ajkaimra, majd felkelt, és belebújt a nadrágjába. Nekem sem kellett mindezt kétszer mondania, hiszen ha ő öltözik, én sem fogok itt pucéran tengeni-lengeni, a saját nadrágomba bújtam, de az ingemet ő vette magára, így azt nem kaptam vissza. Egy mosoly húzódoitt ajkaimra, és felnevettem. - Felettébb jóláll neked ez a ruhadarab - dörgöltem meg az államat, majd egy halk sóhajjal elgondolkodtam a kérdésen, amit feltett. Vagyis... először csak beszélt, és utána tett fel kérdéseket... - Nem vagyok az a típus, akinél a soha szó olyan gyakran szerepel a szótárban... - ráztam meg a fejemet, majd gyengéden simítottam végig az arcán, ahogy lehuppant mellém, és ujjammal végigcikáztam a saját ingem gallérján, annak ellenére, hogy éppen ő viselte. - Nem tudom, Tatia... hogy maradok-e - nyeltem egyet. - A te jelenléted általában... gyengévé tesz engem... és most van itt az az idő, amikor nekem nem szabad gyengének lennem... és ha megtudod, hogy mit tervezek, te magad fogsz kidobni innen - húztam el aztán a kezem tőle csendesen, és magamba roskadva burkolóztam ezáltal hallgatásba.
Bár még bőven ráértem volna azzal foglalkozni, hogy összeszedjem magam a lehető legkellemesebb megsemmisülés után, csupán pár percet adtam magamnak erre. Éppen annyit, amennyit Curtis is magának, hiszen nem kellett sok, hogy a kanapén üljünk és így simítson végig a kissé nedves arcomon. Elmosolyodtam a gesztuson, amolyan halvány, azonban érzékelhető mosollyal. Az ajkaihoz hajoltam és futó, lágy csókot adtam rájuk. Nem olyan szenvedélyeset, mint amelyekkel az előbb jutalmaztuk a másikat... sokkal inkább nevezném finomnak. Felálltam a kanapéról és magamra kapkodtam a fehérneműimet, viszont a felsőmbe és a nadrágomba lusta voltam belebújni, ezért Curtis ingét húztam a vállamra. A hajamba túrva ereszkedtem vissza a garnitúrára és azon járt az agyam, vajon mit mondjak? Mit kérdezzek? Mit jelentsek ki? Egyébként be sem szokott állni a szám, most meg képtelen vagyok szólásra nyitni? - Azt hittem soha többé nem foglak látni. - Ezek a szavak jöttek ki először belőlem, miközben rápillantottam Curtis arcára. Sejtelmem sem volt, mit fog szólni a hirtelen őszinteségrohamomhoz, ám a büszkeségem megőrzése érdekében próbáltam visszafogni magam. Na jó, talán néha én is lehetek ilyen... Igazából nem tudtam, hogyan kellene viselkednem, mert nem akartam sem túlságosan csöpögős lenni, sem olyan, mint egy kőszikla. A kettő között kellett volna találnom egy átmenetet, ami még nagyon gyakorlásra várt. - Meglepett, hogy itt találtalak. De jó értelemben. - Tettem hozzá, aztán sóhajtottam egyet. - Maradsz is vagy...? - Hagytam befejezetlenül a kérdést. Biztos voltam benne, hogy érteni fogja, mire akarok kilyukadni. És be kell valljam, örültem volna, ha a maradás mellett dönt.
Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mikor érte el őt a végleges megsemmisülés, de abban bizonyos voltam, hogy nem sokkal utána, talán két-három másodpercre rá, hála az izmai feszülésének, magam is átéltem azt a tökéletes érzést, mely már annyira régen várt ránk... rám.... és rá is. A levegő bennem akadt, furcsa hörgés bukott ki belőlem, és csípőjét masszírozva döntöttem úgy, hogy lassan de visszasétálok vele a kanapéhoz, és elhelyezkedem vele ott. - Csodálatos vagy... még mindig... - simogattam a verejtéktől nedves arcát.
Jóleső hümmögés hagyta el a számat, amikor úgy döntött, hogy önállósítja magát. Nem volt ellenemre, bár egyébként irányító típus voltam, szerettem ha egy férfi megmutatja, hogy mire képes. Éppen ezért is mosolyodtam el, miközben szorosabbra fontam csípőjén a lábaimat és egyik kezemet a hátára csúsztatva kapaszkodtam belé. Készségesen oldalra billentettem a fejem, hiszen lehunyt szemekkel élveztem ajkai kényeztetését a nyakamon, de másodpercek múltán rajta volt a sor, hogy a vállgödrébe hajtsam a fejem és egyre nagyobb sóhajok közepette átlépjem a mámor kapuját. Testem megremegett, maradásom abban a másik világban eszemmel felmérve túlságosan rövidnek bizonyult, de annál jobb volt. Ahogy pedig próbáltam összekaparni magam apró csókokkal halmoztam el Curtis nyakának bőrét.
Nem véletlenül szerettem azt, hogy ez a nő ezer éves tapasztalattal áll a háta mögött... hiszen mindent tudott erről. Értett mindenhez...! És ezt imádtam. Ez volt az egyik, amit szerettem benne azon kívül, hogy... őt magát is szerettem. Annak ellenére, hogy egy manipulatív nőszemély... mégis jobbnak tartom, mint Katherine-t... bár mostanság nem hallottam Katerináról. Ki tudja, talán ő is jó útra tér... - Tatia... - túrtam hajába, majd gondolva egyet, úgy döntöttem, hogy én veszem át az irányítást. Így hát egy pillanaton belül már a legközelebbi falra kentem őt, csípőmre szorítottam lábait, és gyorsabb ütemre kapcsolva igyekeztem, hogy elérje a gyönyört... és vele együtt, ugyanabban a pillanatban én is... nyelvemmel nyakát, majd melleit simogattam, míg csípőm szorosan hozzásimult, miközben újra és újra mozdultam.
Halvány mosoly kúszott az arcomra az ő sóhaját hallva, de nem voltam rest hangot adni annak, hogy mennyire élvezem az együttlétet. A hajába túrtam és az ajkaira hajoltam, forró csókban forrtam össze vele, közben pedig a csípőmet mozgattam hol lassabban, hol gyorsabban. Szerettem Curtis-szel lenni és egyre inkább rá kellett jöjjek, hogy nem csak így, hanem szimplán úgy is, hogy ülünk egymással szemben vagy éppen a másik vérét szívjuk. Ahogy arra is rájöttem, hogy nem kell majd sok, hogy beköszöntsön nálam a gyönyör, hiszen egyébként is vágytam rá. Kezeim a mellkasára, aztán a hátára siklottak és végigsimítottam a gerincén, később a nyakába hajolva kényeztettem és ingereltem bőrét.
Nem tudom, hogy meddig bírtam volna húzni... hiszen szavaim ellenére is úgy éreztem, hogy itt helyben... felrobbanok, ha nem lesz az enyém most rögtön... kellett nekem. Nem azért, mert... égetnivaló szükségem van most egy nőre, nem. Nekem... ő kellett. Egyes egyedül ő... nem érdekel, hogy mi történik a való életben, ez most egy valóra vált álom, és örökké itt akarok maradni, soha fel nem ébredni. Nem tétováztam tovább, teste melegébe vetettem magam, és amit éreztem, többet jelentett, mint az egész mágikus világ, amit magaménak tudhattam... nem vallottam magamat a legerősebb boszorkánynak, hiszen ismerek olyat, aki erősebb... de mégis, majdnem a legidősebb életben maradt vagyok... erős... és msot ez az erő hidegen hagyott. Kezem arcára siklott, ahogy jóleső nyögés hagyta el először az ő-, majd az én ajkaimat is, és másik kezemmel csípőjére kúsztam, így mozdítva őt meg. Elég régen voltunk együtt, mi ketten... de nem hiszem, hogy ez változtatna a mostani helyzeten bármit...
Tetszett a határozott hangja, mégis aprót felnevettem. - Ez nem csak így működik. - Suttogtam a fülébe, aztán egy puha csókot nyomtam az ütőerére, ám éhes egyáltalán nem voltam. Nem a vérére, arra ott van az erdő, hiszen hirtelen az is eszembe jutott, hogy egyszer ittam a véréből és az sem tett velem túl jót, tehát inkább hanyagolnám a későbbiekben ezt a tevékenységet. Felsóhajtottam, ahogy ajkai a melleimre vándoroltak és ujjai a hátamon siklottak végig. Szemétkedő hangja nem tetszett, de tudtam, hogy ő sem fogja türtőztetni magát, elvégre reakciói nem éppen arról árulkodtak, hogy bármelyik pillanatban úgy döntene, hogy neki mégsincs kedve ilyesfajta tevékenységhez. - Csodálod? - Kérdeztem mosolyogva és hajába túrtam, hogy a következő pillanatban sokkal párásabb sóhaj hagyja el a számat, hiszen megéreztem őt magamban.
- Nemcsak szeretném... akarom, hogy csak az enyém légy... követelem... - markoltam feszes fenekébe úgy, mintha itt helyben fel tudnám falni őt ajkaimmal, de... szívem úgy vert, hogy képtelen voltam nagyon mozdulni is... lenyűgözött, tekintete megbabonázott, minek következtében képtelen voltam arra, hogy több levegő jusson a tüdőmbe a kelleténél... A nadrágom úgy tűnt el rólam, mintha egy csettintéssel levarázsolta volna rólam, majd az ölembe ült, és ajkam ismét melleire borult, ott kényeztetve őt folyamatosan. Kezeim gerincoszlopát simították végig, majd elvigyorodtam. - De türelmetlen itt valaki... - vált gonosszá a hangom, de... érezhette rajtam is, hogy egy perc, és nem fogok uralkodni magamon tovább, itt helyben az enyém lesz...
Elmosolyodtam szavai hallatán, elvégre az volt a célom, hogy megbolonduljon. Képletesen és már értelemben persze. Ezt próbáltam elérni simogatásommal, csókjaimmal, érintéseimmel és ezért is siklottak le ajkaim a vállára, hogy azt kezdjem el csókolgatni, miközben ismét végighúztam kezeimet a mellkasán. Túlságosan vágytam rá ahhoz, hogy belassuljak, ezért vámpírgyorsaságomat kihasználva szabadítottam meg őt a nadrágjától, hogy utána visszaüljek az ölébe és forró csókot leheljek a szájára. - Szeretnéd? Ha csak a tiéd lennék? - Kérdeztem suttogva a füléhez hajolva, miközben kezem a férfiasságára vándorolt és ott kezdtem el ingerelni. - Akarlak. - Nyeltem egy nagyot.
- Hm, kisasszony, ez milyen nyálas duma... - utaltam első mondatára viccelődve, tovább simogatva a derekát, és érezhette, hogy mindez tényleg csak tréfa és semmi bántás nem lakozik benne. Nem akarom bántani... egészen mást akartam tőle. Majdnem elfelejtettem, hogy egy vámpírral van dolgom, hiszen miközben a melleit simogattam, és nyakát kényeztettem, hirtelen fordult a kocka, és a kanapéra kerültem, míg ő az ölembe, és féltem, ebben a pillanatban már tökéletesen érthette, hogy milyen hatást váltott ki belőlem már csak ennyivel... - meg tudok bolondulni tőled... - simítottam végig gerince vonalán kezmmel, lehunyt szemekkel, ahogy az ő ajkai kényeztették az én nyakamat, és a vágy szinte már átütötte a bőrömet, olyan forró lávával telt meg vérem helye. - Ugye... csak az enyém vagy...? - kérdeztem halkan, alig véve észre, hogy igen... az én hangom az, amit hallok. Ostoba kérdés...
Egyszerűen csak élveztem a csókjait, nem gondoltam semmi másra. És nem is akartam... ki akartam zárni minden zavaró gondolatot a fejemből, hogy mindössze arra tudjak összepontosítani, koncentrálni és miegyéb, hogy itt van velem. Ez volt a legfontosabb. - Szeretem, amikor mosolyogsz. - Mosolyodtam el én is és meglepődtem saját magamon, hogy ezt mondtam. Nem voltam ilyen típus, mégis... szinte jólesett, hogy ilyesmi csúszott ki a számon. Mert örültem. Hogy konkrétan minek? Nem lett volna egyszerű megnevezni. Aprót sóhajtottam, amikor kikapcsolta a melltartómat és keze a melleimre vándorolt. Az ajkaimba haraptam és bólintottam. - Nekem nem tetszik a változatosság? - Néztem a szemeibe ravasz csillogással, de utána nem tudtam ezt tenni, hiszen a nyakamba hajolt és azt csókolgatta. Mi tagadás, nagyon is élveztem. - Elfelejtetted, kivel beszélsz? - Motyogtam és kezeim közé fogtam az arcát, hogy egy pillanat alatt vámpírsebességre kapcsolva a kanapéra ültessem mindkettőnket úgy, hogy én az ölében helyezkedtem el. Végigsimítottam mellkasán és most én voltam az, aki nyaka bőrét kezdte el kényeztetni, közben ujjaim lejjebb csusszantak és a nadrágja gombjával kezdtem el babrálni.
Az, hogy egy kicsi ellenvetés sem volt benne, csak feljebb szította bennem azt a tüzet, melyet midnig is éreztem az utóbbi időben, ha a közelemben van. Mert... istenem, a lángolás, a szenvedély... magam sem tudnám szavakba önteni, mennyire jólestek azok az emberi érzések... emberi érzések, melyek igazából nem kellene, hogy jólessenek. - Miért? - kérdeztem mosolyogva, miután eltűntette rólam az ingemet, és a háló felé pislogtam, majd visszanéztem rögtön az ő szemeibe.- Nem tetszene a változatosság? - pillantottam a kanapé irányába, végigsimítva hátán, hogy egy pillanaton belül a melltartójától szabadítsam őt meg, és tetszéssel időzött el aztán tekintetem a fedetlen mellkasán, míg kezeim ösztönösen simultak rá melleire, és gyengéden kerestem meg ajkaimmal ütőere vonalát.
Ha azt mondta volna, hogy ő márpedig azonnal eltűnik innen, mert nem bírja tovább, nem is tudom, mit csináltam volna. Talán őrjöngő üzemmódba kapcsolok és rosszabb dolgokat művelek, mint eddig bármikor... hiszen... most szükségem volt valakire, aki mellettem van. Rá volt szükségem. Nem akartam egyedül lenni, az minden kívánságom, hogy itt legyen mellettem még akkor is, ha csak ülnénk egymással szemben és bámulnánk a másik arcát. Nem lett volna lényeges... megfelelt volna... mert éreztem, hogy ő megért és elfogad engem, emellett meg is bízhatok benne. Utáltam megbízni akárkiben is, mert sohasem vezetett jóra, mégsem engedhettem el őt még egyszer magam mellől. Keménység és ridegség ide vagy oda. Tarkójára csúsztattam a kezeimet, amikor ő csókolt meg engem. Éreztem, ahogy végigfuttatja ujjait a testemen és engedelmesen emeltem fel a kezeimet, hogy lehúzhassa rólam a jelenleg túlságosan szükségtelennek vélt felsőmet. Ezután kezdtem el kigombolni az ingét, miközben csak néha váltam el szájától. Amint végeztem letoltam a válláról az anyagot és végigsimítottam a mellkasán, aztán finoman megfogtam a kezét. - Ezt folytathatnánk máshol is. - Suttogtam a hálóra célozgatva.
Olyan volt ez, mint valami valóra vált mese... az én mesém, ami soha ilyen valóságos még nem volt... egy lány, aki rossz, és gonosz... és én így szeretem szívem minden létező szerelmével, amivel csak embert tudok szeretni. Képtelen lennék arra, hogy... ne szeressem többé. - Tatia... - suttogtam halkan a nevét, ahogy elvált ajkaimtól, és vállamra, majd nyakamba temette arcát, úgy ölelve magához, mintha legalább össze lennénk ragasztva, de ezt a fogságot akár az életem végéig is vállalnám, ha így vele lehetek. - Nem megyek el... csak ezt akartam... csak téged... veled lenni... - simogattam haját, majd beletúrtam a hullámos fürtökbe, és úgy tapadtam vissza szájára, mintha legalább az életem múlna azon, hogy most csókolhatom. Kezeim végigsimítottak mellein, hasán, derekán, megállva dekoltázsánál, és felfelé kezdtem húzni a felsőt, miután ismét visszatévedtem a csípőjéhez. Egy pillanat elteltével a blúz már ott volt a kezeim között, és csupasz felsőteste az ingemhez simult... már így is jó volt érezni.
Elmosolyodtam és temérdek helyzettel ellentétben ebben a pillanatban mosolyom tényleg őszinte volt. Örültem annak, hogy nem tolt el magától, hanem éppen ellenkezőleg magához vont, így én is bátrabb voltam. Nem mintha eddig is szükségem lett volna akármilyen támogatásra, de felszabadultabban csúsztattam kezeimet az arcára, hogy csókom szenvedélyesebbé váljon és ezzel együtt a tudatára hozhassam: ha valamikor, hát most nem akarom őt elengedni. És én azt hittem, nehéz engedni a bennem felszínre törni akaró érzéseknek. Talán így van, ám jelenleg nem ezen az állásponton voltam. Kis idő múlva mindezek ellenére elváltam az ajkaitól és pár másodperc erejéig belemélyedtem a tekintetébe. Nem tartott sokáig, két pillanattal később a nyakába borultam, lehunytam a szemeimet. Olyan látványt nyújthattam, mint egy kislány... de minő meglepő, egyáltalán nem bántam vagy szégyelltem. - Maradj velem... kérlek! - Suttogtam és hatalmasat nyeltem, miközben fejem a vállgödrében pihent. Nem tudtam mást mondani, fogalmam sem volt, milyen szavaknak kellene elhagyniuk a számat.
Nem mertem gondolkodni... vagyis de: egyetlen dolgon gondolkodtam most... próbáltam felidézni, hogy mikor voltak utoljára ilyen tüzes, és heves érzéseim valakivel kapcsolatban... és nem találtam párját... nem... pedig azt hittem, hogy voltam már szerelmes, de most, hogy érzem, mi a valódi érzelem, hát tudom, hogy... soha nem éreztem még ragaszkodáson kívül mást... de Tatia más. Kezeim hirtelen fonódtak dereka köré, úgy viszonoztam csókját, mintha ő lenne az életem egyetlen lehetséges megmentője, és csak ezzel a csókkal hozhat vissza az életembe... a boldogság, melyről szintén azt hittem, hogy nem létező életjelenség, most úgy áramlott végig rajtam, mint valami szél... és a szavai még mindig csengtek a fülemben... nem akarja, hogy elmenjek... Már Klaus Mikaelson gondolata sem volt fontos... a legjobban most ő nem érdekelt... mert Tatia jelen pillanatban csak hozzám tartozik, csak az enyém... Végigsimítottam hátán, beletúrtam hajába gyengéden, mégis ragaszkodón, és birtoklón... hiszen ez voltam én... a férfi.
Kezdőlap
