A bizalom vajon naivitást is jelent egyben? Magam sem tudom, ha így van akkor nyíltan vallom, hogy naiv vagyok. Bízom az emberekben, bízom másokban akkor is, amikor talán nem kellene, képes vagyok meglátni a jót a legtöbbekben, akkor is, amikor nyilvánvalóan nincs itt senki szerint sem, de valahol mélyen... talán még egy Benedict félében is ott lehet, vagy volt valaha? Gregory-ban is bízom, pedig azért küldték ide, hogy visszavigyen, vagy megöljön igaz? Mégis elhiszem neki, hogy új életet akar kezdeni, pedig a saját szememmel láttam, hogy milyen volt a régi életében. Az emberek változhatnak, még a vérfarkasok és a vámpírok is. Chris elkövetett egy hibát, de talán belátta, hogy nem kellett volna ezt tennie. Ha nem teszi, most nem lennék itt ez is igaz, nem ismerhettem volna meg soha Gregory-t sem, és azt szokták mondani, mindennek oka van. Talán annak is, hogy én itt vagyok és talán ez nem is olyan rettenetes. Talán Chris tényleg megbánta, amit tett, talán tényleg jóvá akarja tenni és én megpróbálok majd megint bízni benne. Vajon ez tényleg naivitás lenne? A megbocsátás képessége? Sokak szerint negatív tulajdonság, sokak nem képesek rá, de pont ezzel lehetünk többek, mint az átlag, pont ezzel lehetünk mások. Az élet rövid, egy vérfarkasnak legalábbis, vagy egy embernek, nem élhetjük le gyűlölködésben. - Semmi baj, tudom, hogy te... más vagy. - mint én, másképp gondolkodik és talán nem is fog már soha megváltozni, én pedig nem is várhatom el ezt tőle. Megpróbálok még egy halvány mosolyt az arcomra varázsolni, mielőtt feltápászkodik az ágy széléről. Talán jól esne, ha maradna még, de azt hiszem, ha így lenne, akkor aludni sem tudnék. Aludnom kell, ki kell pihennem ezt a rémes napot, hogy holnap tiszta fejjel képes legyek gondolkodni, hogy képes legyek eldönteni mit is akarok. Nem akarom az egész életemet meneküléssel tölteni és Gregory-nak igaza van Benedict megtalálhat minket, akkor viszont segítség kell, erős segítség és Chris igenis erre tökéletesen alkalmas személy. Nem ismerek mást, aki mellettünk állhatna, és kétlem, hogy Gregory régi kapcsolatai közül erre bárki alkalmas lenne, többségük jó eséllyel inkább átadna minket annak, akivel épp hogy soha nem akarunk találkozni több. - Ezt... ezt nekem kell elintéznem, de köszönöm, hálás vagyok azért, hogy segítesz. Jó éjt Greg! - újabb halovány mosoly, miután bevackoltam magam a takaró alá. Egy pillantást még vetek rá, ahogyan kilépdel az ajtón és óvatosan behúzza maga után, mintha már most aludnék, pedig én követem a lépteit, aztán már csak a halvány sötétség marad a szobában, engem pedig tényleg hamar elnyom az álom. Nem csoda, eseménydús és kimerítő napom volt és az az alkoholmennyiség sem tűnt el csak úgy nyomtalanul a szervezetemből csak azért, mert lezuhanyoztam.
Az idő gyógyír minden panaszra, szokták ezt mondani azok a nagyokosok, akik szerint ez tényleg így van. De valójában csak halványan emlékezünk majd arra, ami egykoron jelentett valamit. Ami fájt, vagy örömet okozott, esetleg egyszerre tudtunk tőle örmünkben és bánatunkban sírni. Voltak ilyen élmények az én életemben is, az első gyilkosságom például ilyen volt. Szomorú voltam, ostoroztam magamat, amiért megtettem azt a lépést, amiért meghúztam a ravaszt, de bennem volt az a groteszk öröm, hogy megtettem és nem hánytam el magam attól a mocsoktól, amiben már akkor is éltem. Egy ideig mindenki képes lenyelni ezt a borzadályt. Az önbíráskodást, s azt, hogy egy sajátos világban éltünk, amiben diktatórikus módon egyetlen ember szavát követtük. Azét, aki maga sem vallja be, mennyire megkeseredett életet él, s örömet okoz neki más, ugyanennyire megkeseredett emberek életét kioltani. Benedict mindig is értett valamihez. Az agymosáshoz, de volt egy pont, ahol én már nem nyeltem le több mocskot. És ha valamit ő nem bírt elviselni soha, hát az az ellenszegülés. Láttam már, milyen sorsra jutottak árulók, akik megpróbáltak kilépni ebből az árnyékból. És a ott látottak alapján a legjobb, ha engem nem találnak meg. Constance sorsa sem forrhatna újra össze az övékkel, de ő még így is előkelőbb sorsot fog kapni a nagyvezértől, mint én. - Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. - suttogtam a szavakat nagyban elmerengve. Bár ismerhetett már annyira, hogy belássa, nem voltam az a figura, aki megtagadta a jelent, csak hogy pár nyugtató szót tudjon suttogni a másik fülébe. Vad realista voltam, az optimizmus gyökereit már régen kiírtották akkor még ifjonc szívemből, s nem is voltam képes máshogyan látni a jövőt, mint egyszerű tények halmazaként. Minden ok-okozat szerint jön majd létre, és mindkettőnk sorsában van egy-egy választás, amely talán kellemesebb okozatot hozhat magával. De a talán szócskának mindig nagy jelentősége volt emberi életekben. Feltápázkodtam bellőle, mikor a karórámra nézve láttam, hogy benne járunk már az időben. Eleve nem egy korai vendég volt, de úgy döntöttem, az a legfontosabb, hogy most hagyjam őt aludni. Bennem volt ennyi tapintat, és tudtam hogy ha most nem is, de később hálás lesz ezért a pár órácskáért, amit pihenhet. Az alkohol meg fogja tenni a hatását, de nem volt szívem még jobban leitatni.- Holnap minden ki fog derülni. Ha kell, én magam beszélek a vámpíroddal, hogy ne kínozzon téged az emlékeid hiányával. - néztem még rá egy apró, parányi mosollyal. Nem volt bennem félelem azt illetően, hogy kikezdjek egy vámpírral, volt már komolyabb problémám is vámpíroknál. - Aludj jól, Connie! -néztem még rá, a szavakat halkan mormolva el, majd leoltottam a villanyt, és elhagytam a kis hálószobát. Jó lesz nekem a kanapén. Jó volt végre nem egyedül álomra hajtani a fejemet ebben az amúgy csendes kis lakásban.
// köszönöm a játékot. Hamarosan érkezik a kezdőd is!
- Talán csak több idő kell, hogy sikerüljön. - még neki is új ez a helyzet igaz? Még mondhatni nekem is, főleg most, hogy minden a feje tetejére állt, és azt hiszem mondhatjuk, hogy ennél már csak zűrösebb lehet, ha beszélek Christopherrel, ha kiderül az igazság, ha felelősségre vonom, ha válaszokat követelek tőle. Nem tudom, hogy mi lesz, de most mégis minden rossz ellenére én próbálok meg azt hiszem valahogy erőt önteni belé, bár ez sem olyan rémes dolog, legalább addig sem magammal foglalkozom, a sajgó kezeimmel és a mardosó érzéssel, ami a lelkemet fojtogatja. - Azt hiszem ez... ez nem a legjobb taktika arra, hogy megnyugtass. Most azt kéne mondanod, hogy majd megoldódik minden, hogy... hogy bízzak a jövőben. - csak egy pillanatra csuklik el a hangom, de végül összeszorítom a számat és megkeményítem a vonásaimat. A fél délutánom azzal telt, hogy könnyeket hullattam, mi értelme még többet? Nem lesz attól jobb semmi sem. Ettől még ugyanúgy rémes ezt hallani, hogy úgy sincs esélyünk semmi normálisra, mert az életünk ebből áll, folyamatos menekülés vár ránk, és nem is lesz ennél már soha jobb. Én már... elfáradtam, és nem tudom, hogy bírnám-e ezt örökké, vagy legalább is, amíg élek. Ez milyen élet lenne? Cseppet sem jó, kínzó és veszélyes és én rettegek tőle, hogy tényleg ez vár rám. Talán Chris... ő befolyásos, segíthetne benne, elrejtene, de szívességet kérni épp tőle, amikor még csak azt sem tudom, hogy miért tette velem azt, amit tett... Jót tesz most a zuhany, nem véletlenül engedek magamra, az arcomra kiadós mennyiségű hideg vizet. A szemem így is vörös marad, de legalább egy kicsit lehűt, egy fokkal jobb, mintha hagynám, hogy a teljes kétségbeesés uralkodjon el felettem. - Ő azt akarta, hogy közéjük tartozzam, hogy olyan életem legyen, mint nekik. - sóhajtok csak egyet, ahogyan oldalra fordulok, hogy felé nézhessek közben. Nem csukom még le a szememet, túlságosan sok minden történt ma és még nem érzem elég erősen az ólmos fáradtságot, ahhoz valahogyan le kellene nyugodnom, ami nem megy könnyen. - Nem tudom. Azt hiszem ez már nem rajtam múlik, csak is Christopheren. Ha ő akarja, akkor segít ebben. Ő intézte, ő... vett el mindent, szerintem csak ő adhatja vissza. Talán... talán segíthet nekünk akkor is, ha Benedict előkerül. - bizonytalan szavak, mert én magam sem tudom, hogy tudna-e, vagy akarna-e segíteni, vagy hogy egyáltalán jó ötlet-e bízni benne akár csak egy kicsit is. Tényleg nem tudom, talán majd holnap könnyebb lesz ezt is kitalálni, vagy ez is csak egy értelmetlen kósza remény, amiben butaság hinnem? Holnapra sem változik semmi, nekem kell eldöntenem, hogy képes leszek-e még bízni benne, vagy bárkiben is egyáltalán, vagy hogy mit kezdek az életemmel és egyáltalán, hogy hogyan, mert most tényleg kilátástalannak tűnik minden.
- Én csak nem találom az egyensúlyt. Szeretném, de.. talán bennem van a hiba, amiért képtelen vagyok felfedezni magamban. - vallottam be. Minek is szédítettem volna ostobaságokkal, mikor ez a színtiszta igazság? Mindannyian egy nagy gödörben vagyunk, csakis rajtunk múlik, hogy ki tudunk-e mászni belőle, vagy sem. Nem számíthatunk senkire, még egy kilógó faágra sem, amely talán úgy néz ki, hogy megtart, de közben mégsem. Ez az egyedüli harcunk, méghozzá saját magunk érdekében. S én ebben a harcban bukásra álltam, amióta csak világ a világ. Felsóhajtottam, majd egy pár másodperc erejégi lehunytam a szemeimet. - Te tudod a legjobban, hogy niincs menekvés abból az életből, amibe belekeveredtünk. Én önként léptem be végső elkeseredésemben, míg neked... kényszer volt a fogadott apád lévén. Egyikünk számára sincs kilépés. És tudod, hogy ki volt a fejesünk.. ő pedig soha de soha nem fogja feladni a kesesésünket. - ráztam meg a fejemet. Benedict olyan volt, mint valami pióca. Úgy tapadt, mint valami gyilkos kórokozó hordozója, hogy bennünket is megmérgezzen, majd magával rántson a biztos halálba. Már évek óta ismertem, minden eszközét meg fogja ragadni annak, hogy a nyomunkra bukkanjon. - Nem telepedhetünk le itt. Mindig mozgásban kell lennünk, különben valaki szagot fog. Ott vannak mindenhol. - nyeltem újabbat. Nem voltam sem optimista sem pesszimista. Ez tárgyilagosság és realizmus. Sikerült a szememet levenni róla. Nem bámultam legalábbis olyan szinten, mint aki teljesen meg akarja enni őt méghozzá élve. Eléggé régen volt már közöm nőhöz, ez köszönhető annak, hogy meg sem álltam addig, míg nem éreztem kellő biztonságnban magamat. Chicago egészen távol van innét, de még csak meg sem próbálhattam utánanézni, vajon hol jár most Benedict, hisz ki tudja, hogy nem-e ekkor szúrnának ki az emberei? - Öhm. Maradhatok, ha tényleg... ezt szeretnéd. - ültem le az ágy szélére, miután lepakoltam pár párnát, és halovány mosoly jelent meg a szám széleiben. - Te is jó döntést fogsz hozni. Elárultak. Nem bocsájthatsz majd meg egyik pillanatról a másikra neki. Gondold végig jól. - vált a hangom suttogóvá, hisz ha aludni akar majd, talán így könnyedebben ráhangolódik. - Azt akarom, hogy nekded is jó élet jusson. Az apád is így akarta volna. Vagyis, a maffiás apád.. - húztam el a számat. Elég szomorú hogy nem emlékszik a saját, igazi szüleire. - Sajnálom. Nem akartam felhozni ezt a témát. Biztosan szörnyű, hogy nem ismered a valódi szüleidet, és.. semmi esély, hogy visszaszerezd az emlékeket? - kérdeztem aztán. Már megint kérdeztem, annak ellenére, hogy hagyni akartam aludni. Csak hátradőltem, hátam súrolta az ágy támláját, de a villanynak köszönhetően tökéletesne láttam Constance arcának minden rezdülését.
Talán igaza van, tényleg butaság abban reménykedni, hogy az életemben megtalálhatom azt a bizonyos egyensúlyt. Tudom, hogy már nem csak arról beszélünk, hogy a sok alkohol miatt alig állok a lábamon, most már kicsit mélyebb értelmet halásztunk elő, de valahogy azt is nehéz nekem rendbe tenni magamban, bármennyire is próbálkozom vele. Lehet, hogy szimplán csak jobb lenne most nem gondolnom semmiféle mélyebb jelentőségre, vagy csak simán nem gondolni semmire sem. - Ez nem hangzik valami jól és főleg nem valami megnyugtató. Te nem is vágysz az egyensúlyra? - középen lenni csak egy kicsit. Tudom én, hogy ott vannak a hullámzó érzelmek, meg a folyamatos ősi ösztön, ami emberi alakban is ott van bennünk, no meg persze a harag és... mintha csak folyton valami feszítene belülről, ami aztán vagy mély letargiába dönt, vagy képes felvinni a legmagasabb csúcsokra. Nem valami egyszerű kezelni, ha lenne döntési lehetőségem, akkor lennék szimpla ember, de sajnos ez soha sem volt választás kérdése. És mi még csak ki sem kapcsolhatjuk az érzéseinket, ahogyan azt egy vámpír megteheti. Na persze nem tudom, hogy én most megtenném-e egyáltalán. Vajon kikapcsolnám, ha képes lennék rá? - Muszáj? Semmit sem muszáj... minden a döntéseinken múlik. - rázom meg a fejemet. Na persze csak óvatosan, mert a végén még a túlzott lendületnek hála itt helyben szédülnék el megint és az nem lenne valami hasznos. A szavaira viszont már meglepetten pillantok fel. Jó dolog, hogy meg tudsz változtatni másban valamit, jó lenne, ha... magamban is tudnék, erősebbé kéne válnom, csak még mindig nem tudom, hogy miképpen. - Azért, mert nem akartál megölni, és... remélem, hogy megtalálod az utadat Greg. Megérdemled, hogy megtaláld. Mind megérdemelnénk. - mindenkinek jár, még ha az a középen nem is olyan egyszerű, ha az egyensúly számunkra nehéz is, de megérdemli ő is, hogy meglelje, mert változni akar. Ez a lényeg, hogy akard a jobbat. Nem törölhetsz el mindent, amit tettél. El sem tudom képzelni, hogy vajon hány rémálom zavarhatja meg az alvását éjjelente, de... mégis csak az a lényeg, hogy legalább próbál jó útra térni, új életet kialakítani magának. Ebben pedig nekem kéne segíteni neki, csak hát most nem vagyok pont a legalkalmasabb támasz. Pár pillanatra aztán újra eltűnök a fürdőben, hogy felkapjam azt, amit tőle kaptam. Erre a célra most tökéletesen megfelel az elnyűtt póló. Szerencse, hogy egyébként sem vagyok kifejezetten egy magas, vagy nagydarab alkat, olyan, mint egy combközépig érő bő ruha, alváshoz tökéletes lesz. - Semmissé? Még nem tudom hogyan. - halk sóhaj csak, ami kiszökik ajkaim közül mielőtt kilépnék a fürdőből. Tényleg nem akartam én elfoglalni az ágyát, de azt hiszem most az ellenkezés sem menne túl jól, nincs hozzá erőm, örülök, hogy állni tudok. Mégis rossz érzéssel tölt el az, amikor aztán kifelé indul. Nem kellene még jobban terhelnem tisztában vagyok vele, de most egyedül lenni... hát arra aztán tényleg nagyon nem vágyom. - Nem maradnál? Legalább, amíg elálmosodom. - most még olyan sok minden zakatol a fejemben, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnik az, hogy gyorsan eljussak az alvás fázisáig. Egyedül pedig főleg. Félek tőle, hogy csak újabb zavaró gondolatok bukkannának elő, hogy nem tudnám őket kezelni, hogy nem hagynának úgy sem aludni. Aztán jön a kérdés, amire kissé igen elkerekedik a szemem, hiszen mit is mondhatnék rá ilyen hirtelen? Vissza... hozzá... hisz azt sem tudom még, hogy mi ez az egész. Talán tévedek, legalábbis próbál ebben a hitben ringatni magamat, miközben valahol mélyen tudom, hogy szó sincs róla. Megérzés, női hatodik érzék, teljesen mindegy mi súgja, de így érzem. - Nem... tudom. Beszélnem kell vele, kideríteni, hogy mi ez az egész, hogy jól sejtem-e egyáltalán, hogy ezt tette velem és... azt sem tudom, hogy hová menjek egyáltalán. - hiba volt tudom egy emberre építeni mindent, de sajnos így alakult. Chris volt a legjobb barátom, ő segített átvészelni ezt az egész vérfarkas mizériát, ő volt ott, amikor minden összeomlott körülöttem és most miatta történt meg megint mindez. Újra kellene építenem mindent... megint, és ez finoman szólva is megrémiszt, gondolni sem merek most még rá.
Elmosolyodtam, még ha ez nem is volt túl passzoló a szituációhoz. Hisz bármely irányból megállapítható lenne, ez a lány szenved, s én most csak mosolygok rajta? Inkább azon, hogy az áruló barátjánan tényén kívül még mindig annyira szerencsétlen, de azt imádnivalóan csinálja. A szavai pontosan ezért váltottak ki belőlem mosolyt. - Az egyensúlyt. Mi vérfarkasok azt ritkán találjuk meg. Vagy a ló egyik oldalára esünk, vagy a másikra, de sosem vagyunk középen. Ez valami... ősi blabla. - legyintettem. Ez az egész ráadásul nem volt összefüggésben a vérfarkas létével, habár mindez nyomással van a személyiségére, ehhez kétség sem fért. A megoldást állítólag magunkban találjuk, de úgy hallottam, a vámpírok és egyéb lények sosem szembesülnek ilyen problémával. Mi vérfarkasok lehetünk a jáborak, akik életük végéig szenvednek, ha egy félresikerült alkalom végett megöltünk valakit. Van a másik véglet. Én pedig... a munkám miatt váltottam ki az átkomat. Mindannyian viselünk valamit a hátunkon. Pontosan ezért nem lesz soha egyensúly az életünkben. - Muszáj volt. - bukott ki belőlem. Ez úgyis a vallomások ideje az életemben, miért is titkolnám? - Nem volt hová tartoznom. Eleinte azt hittem, csak egy futó hóbort, de figyelmeztettek, hogy aki beszállt, az többé nem szállhat majd ki. Erről teljesen megfeledkeztem. El kellett tennem az érzelmeket egy... poros polcra. - A mosolyom ezúttal keserűséggel telt meg. - És nem is éreztem semmit, egészen pár hónappal ezelőttig. Akkor, mikor nekem adták az ügyedet. Felébresztettél bennem valamit. - mondtam aztán őszintén. - Azt, hogy csak bíznunk kell, és akkor el tudunk indulni. Én pedig elindultam. Eleinte utánad... most pedig keeresem a saját utamat. - fordítottam el egy pillanatra a fejemet, és mély levegőt vettem. A tekintetem ismépt elfordult, miután átnyújtottam neki a ruhaneműt, de hallottam, hogy ismét eltűnik a fürdőszoba ajtaján túlra. NEm is láttam ebben problémát. Nem kellenek ahhoz különösebb érzések, hogy egy férfi megkívánjon egy női testet, ha már oly' régóta a közelségét sem érezte egyetlennek sem. Ezért is vettem mély levegőket, és próbáltam azokra a borzalmakra gondolni, amiket én követtem el az elmúlt időszakban. Hát igen. Ez hatott. Tudnék tippeket adni férfiaknak, hogyan hűtsék le magukat. - Semmissé fogod tenni te magad. - magyaráztam őszintén. - Vagy így vagy úgy. - mondtam őszintén, majd mikor ismét előbukkant, már azon voltam, hogy összeszedjem a saját holmijaimat. - Aludj az ágyon. A kanapé túl kényetlen lenne a fájó fejednek. - fogtam meg még egy takarót is, majd elindultam volna kifelé, de végül meggondoltam magam, és még kibukott belőlem. - Visszamész majd hozzá?
Egyedül... talán jobb lett volna, ha többet vagyok egyedül, de nem voltam. Valaki mindig volt mellettem, valaki aki aztán elárult, aki cserben hagyott, legalábbis amennyire emlékszem, hiszen jó eséllyel van az életemnek olyan része is, amire nem emlékszem, amiről még csak halvány sejtésem sincsen. A nevelőapám... most pedig Chris. Talán nincs igazam, talán tévedek, de a zsigereimben érzem, hogy így van, hogy nem csak valami buta gyanúról van szó, hanem igenis jól gondolom és e miatt csak még jobban ki vagyok. Kezelnem kéne, de egyelőre nem megy, talán majd idővel, talán majd szép fokozatosan, csak még nem tudom, hogy hogyan és mikor... még tényleg nem tudom. Talán egyelőre tényleg egy kiadós alvás kell nekem, aztán reggel... Hát nem tudom, nem hiszem, hogy reggel hirtelen bármi jobb lenne. - Holnap azt hiszem így is úgyis fájni fog a fejem, de... megpróbálom megtalálni az egyensúlyt. - bár ez most csak egy kósza kijelentés, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg menni is fog, hiszen mégis csak olyan fájdalmat éltem át ma, amit még nem tudom holnap hogyan fogok rendezni magamban. Tudom, hogy beszélnem kellene Chrisszel, főleg amíg ez nem teljesen biztos, de ez még sem olyan egyszerű, mint ahogyan én azt hittem... egyszerűen félek tőle, hogy mi fog mondani. Lehet, hogy végül igent és akkor nem tudom, hogyan nézek valaha is a szemébe újra. - Én... sosem utáltalak, csak nem értettelek Gregory. Nem tudtam, hogy miért teszed, hogy miért dolgozol olyan embereknek. - nem volt sosem fényes a viszonyunk, de ő végül mégis úgy döntött, hogy nem azért jön ide, hogy megöljön, hanem hogy inkább az életén változtat és megpróbál valami mást, kiszállni a mókuskerékből és normális életet élni. Ezt még a mai napig is becsülöm, még ha nem is tudom pontosan az indokait. Nem tudom, de talán nem is számít, hogy mindezt csak a jobb élet reményében tette, vagy azért is, mert nem lett volna képes velem végezni. Nem érdekes, hogy miért, az a lényeg, hogy megtette és persze azért számolhatott vele, hogy úgy sem adtam volna olyan könnyen a bőrömet. - Köszönöm! - legalább már egy halvány mosolyt sikerült magamból előcsikarni, de arra nem tudom megállni, hogy ne következzen egy újabb kissé talán zavart verzió, amikor láthatóan hirtelen kapja el a tekintetét. Na igen, jelen állapotomban erre aztán végképp nem gondoltam, hogy számára akár zavaró, kellemetlen... figyelemfelkeltő is lehet a megjelenésem. Összefonom magam előtt a két karomat, mintha ez egyébként bármin is változtatna. Puszta ösztönös reakció csupán. - Tökéletes lesz és nem hiszem. Ha csak nem tudod semmissé tenni a mai napot, akkor nem, így is sokkal többet tettél, mint bárki tett volna.- főleg meg nem igazán vannak tömegesen, akik közel állnak hozzám, így pedig tényleg nagyon nehéz bárkihez is fordulni. Chris miatt valahogy félretoltam mindenkit, mert benne bíztam és nem kockáztattam mással, erre... kiderült, hogy benne nem szabadott volna, így viszont más sem maradt. Mondhatni pech. - Összedobod nekem a kanapét az alváshoz? Az ágyadat nem akarom elfoglalni. - mielőtt még ilyesmi megfordulna a fejében és persze ezt már akkor mondom, amikor újra előkerülök a fürdőből ezúttal már a tőle kapott pólóban.
Egykoron én magam is egyedül voltam. Magányos farkas, ez jellemző volt rám, a kegyetlenséget napról napra fedeztem fel, s hiába hunytam volna le szemeimet rögtön, mikor meghúztam a ravaszt, nem tehettem. Gyengeséget sugallt volna, azt pedig nem engedhettem meg magam egy olyan csapatban, mint a Benedict féle klán. - Mindannyian vagyunk egyedül. Néha ez csak.. kell. - suttogtam halkan. Más helyzetekben voltunk egyedül mondjuk, így talán a szövegem némileg úgy hangozhat, mintha kliséket imádnék tanácsolni, de ez egyáltalán mem jellemző rám. Csupán saját példámból indultam ki. De ő nő. S mi több, az egész élete máshogyan kezdődött, és végződik majd.. ezek szerint még ő maga sem tudja, hogyan vette kezdetét valójában. Az árulás onnan jött, ahonnan ő nem várta volna. Ez leginkább azt bizonyítja, amit már én is többször elmondtam. Az élet kegyetlen. Kacifántos. És kigúnyol utána, mintegy hogy sót dobjon a sebbe. - Talán meg kell találnod az egyensúlyt a kellő mennyiség és a túl sok mennyiség között. Egy pár pohár ellazít, megpróbálhatsz vele gondolkodni, de ha túlzásokba viszed, csak a fejed fog fájni. - utaltam arra, hogy ha másképpen nem tud belekezdeni, hát dobjon le egy, maximum két pohár italt valami normális nedűből, ne holmi kevert pocsolyából. - A gondolataidban sajnos nem segíthetek. Nálad jobban ezt most.. senki nem tudja. - néztem rá biztatóan, habár tudtam, hogy ez nem jelenthet neki sokat ebben a percben. Nem is nagyon tudtam volna megmondani, mi az, ami ilyenkor segíthetett volna egy megtört nő szívén. Nem volt sok tapasztalatom ezen a téren. - Annak a bajával foglalkozom, akinek szüksége van rá. S úgy tűnik, neked most van. Szóval csak semmi.. szóval hagyjuk. Örömmel teszem. Még ha ketőtnk kapcsolata soha nem is volt fényes. Az ilyen helyzetek képesek összehozni a legnagyobb ellentéteket is. - kacsintottam rá, de nem vártam a vidámságot tőle még mindig. Veszett ügy lenne, most nem a megnevettetésére kellett koncentrálnom, sokkal inkább arra, hogy lefeküdjön aludni fürdés után. És kialudja az alkohol mámorát. Amíg ő elvonult a fürdőben, a szavaival élve, vízzel és szappannal együtt, hogy azokat használja fel kinézetének rendezésére, felsóhajtva nyitottam ki a bőröndömet, amit még nem volt időm kipakolni. Csak pár napja laktam itt, és azt sem tudtam, meddig maradok. Arttól függ, veszélybe kerülünk-e. A főnök ügyes és okos. Kettő már könnyebben lebukik együtt mint egyedül. És Connie-val együtt már ketten vagyunk ugyanabból a bandából. Éppen a gondolatokat szakította meg a lány, mikor kisétált a sfürdőből, törülközőbe csavarta nedves testét, hajából pedig pár apró vízcsepp hullott ki. - Öhm.. szóval.. épp azt kerestem. - köszörültem meg a torkom, hirtelen kapva el róla a szememet, hiszen nem bámulhattam rá úgy mint egy éhes szörnyeteg. Rég láttam már nőt ilyen kevés anyaggal magán, de semmi szükség arra, hogy félreértse a szándékaimat. - Tessék, vedd fel ezt. - adtam át neki egy kinyúlt felsőmet. - Ez jó lesz elvileg. Rám is nagy, szóval rád sem lesz kisebb. - mosolyodtam el félrebillent fejjel. Már az is haladás, hogy némi humort meghallottam a hangjában. - Biztos nincs szükséged még másra?
Ez az egész... nem tudom még hogy igaz-e, de azt sem, hogyan leszek képes feldolgozni majd. Nagyon nehéz... túltenni magam rajta azon, amit Chris tett. Már ha tett,hiszen még nem biztos, de ha igen... és az ösztönöm azt súgja, hogy nem tévedek. Az ösztönömre kéne hallgatnom, de mégis próbálom magamban elnyomni, mégis próbálok úgy tenni, mintha rosszul gondolnám, rosszul érezném, mert így most könnyebbnek tűnik a dolog. Az a baj, hogy tényleg félek, mert ha még az is átvert, akiben évek óta bíztam, akkor mégis kiben bízhatnék meg innentől egyáltalán? A szavaira viszont meglepetten pillantok fel rá. Próbálom törölgetni a könnyeimet, de nem nagyon megy, főleg úgy, hogy a kezem nincs pont a legjobb állapotban. - Én nem... Ő segített is nekem. Ha nincs, nem tudom kezelni ezt... amikor elszöktem egyedül voltam teljesen, és az átváltozás... minden hónapban... De most... ha ezt tette... - újra elcsuklik a hangom. Rettenetes az egész. Nem tudom, hogyan kéne kezelnem. Talán el kéne mennem, eltűnni a városból, az életéből. Igen talán elég nagy büntetés neki, ha így viselkedem vele, de ha nem voltam neki elég fontos, akkor ez nem fog olyan sokat számítani nem igaz? És magamat is kínzom vele, mert mégis csak a barátom, egy fontos barát, aki sokat segített nekem, de most csúnyán megbántott, ha ez az egész tényleg így van... nagyon csúnyán. - De holnap muszáj lesz gondolkodnom és holnap sem tudom, hogyan teszem majd meg. - ez itt a baj, holnap fel kell kelnem, bár még azt sem tudom, hogy ma hogyan fekszem majd le, hogyan leszek képes egyáltalán aludni. Valahogy muszáj lesz, mert iszonyatosan fáradt vagyok, de közben zsibong a fejem és úgy érzem, mintha menten szét akarna hasadni. Pedig most bőven elég az, hogy a kezeim fájnak és hogy holnap jó eséllyel következik majd a kellemes másnaposság, mert elég rendesen sikerült kiürítenem az üveget, amit magammal vittem a vízeséshez. - De nem lennél köteles az én bajommal foglalkozni. Neked is van épp elég. - neki is be kell illeszkedni most, neki is új életet kell kezdeni, ami még új és szokatlan számára, és én most még a saját bajommal is terhelem, amit én csináltam magamnak azzal, hogy bíztam valakiben, akiben talán nem kellett volna és ő már az elején megmondta, hogy vámpír... ne bízzam meg benne. - Rendben, azt hiszem most a víz is jót tesz meg a szappan. - bár nem tudom, hogy a tömény alkoholszagot elveszi-e egyáltalán, ahhoz valami ütős kéne. Végül csak belépek a törölközőmmel a fürdőszobába, és behúzom magam mögött az ajtót is szépen. Kellemes a víz, jót tesz most, de azért tényleg nem maradok túl sokáig, annak nem is lenne most értelme. Talán tíz perc mire vizes hajjal, egy fokkal felfrissültebben, csak még mindig vöröslő szemekkel kerülök elő a törölközőbe csavarva magamat, amit tőle kaptam. - Ugye van valami kinyúlt pólód, amit kölcsön tudsz adni? Pizsit nem hoztam. - halvány mosoly, pocsék humor, de most ennyi az, ami telik tőlem, és ennél még azt hiszem egy ideig nem is fog majd több.
Furcsa ezt mondani, de ha máshogy nem is, felszínesen ismertem ezt a nőt. Egy tüneményes, jólelkű ámde néha naív lélek, és azt hiszem, hogy ezt most élte meg igazán. Valaki kihasználta, eljátszotta, hogy a barátja, csak hogy magának elégtételt szedjen vagy.. más indokot nem tudok találni ilyen alávaló cselekedetre. Már csak azért sem, mert jómagam sosem törtem azon a fejemet, hogyan tudnék bántani egy nőt. A munkám része lenne, de mindig parancsot teljesítettem, soha egy percig nem volt szándékomban önmagamtól, hogy fájdalmat okozzak egy hozzá hasonlónak. Hisz mégis mivel árthatott volna a világnak? Azon kívül, amit az apjával tett.. talán leszakított egy szép virágot? Ennél komolyabb "bűnt" nem nézek ki belőle. - Tudod jól, hogy bűnhődnie kell. - szólaltam meg aztán. Eszem ágában sincs felbújtó lenni, de nem engedheti csak úgy azt hogy az a vámpír ismét a bizalmába lopózzon, majd újra átverje. - Bár ha tényleg olyan jó barátok vagytok vagy voltatok, talán már az is elég nagy büntetés neki, ha.. azt érzed iránta, amit.. szóval most láthatóan érzel. - köszörültem meg a torkom ahogy végignéztem rajta, majd elfordítottam a pillantásomat. - Gondolkodni nem lehet akármikor. Ahhoz jó idő és jó hely kell. Az idő pedig még nem alkalmas, eléggé friss a sebed. - magyaráztam. Nem tudom, honnan jött ez a sok zagyvaság, hisz sose beszélek senkivel így, nem érdekelnek mások lelki nyűgjei, és úgy általában kerülöm a beszélgetést másokkal, hisz bárhogy is nézzük, talán a jövőben ő lesz az, akivel végeznem kell. S ezért tejles mértékben felesleges bizalmi viszonyt kialakítani bárkivel. Eleinte féltem hogy egyszer nekem kell majd megölnöm Constance-ot is. De erről már letettem. Én is szökevény vagyok. Ha elkapnak, nagy eséllyel más kezében lesz gyilkos fegyver. - Ne köszönj meg semmit, nincs miért hálálkodnod. - súgtam aztán a fülébe, és biztatóan végigsimítottam a vállán. Felsóhajtottam, aztán a fürdő irányába néztem. - Gyere. - indultam meg az ajtó felé, ott mellette. NEm nagy lakás, egyáltalán nem könnyű eltévedni, de a biztonság esetére. - Itt találsz törülközőt. - nyitottam ki egy szekrényt, és kihúztam belőle egy darabot. - Túl nőies cuccaim nincsenek, mint tusfürdő meg... bármi amire egy nőnek szüksége lehet, de. okos nő vagy, gazdálkodj ki valamit az én cuccaimból. - böktem a kád melletti részre egy halvány mosollyal, majd hátat fordítva elindultam kifelé. Most nem várom el hogy vigyorogjon vagy nevessen. Ez nem olyan pillanat.
Túl sok érzés, túl sok zavaró gondolat, amikkel jelenleg nem tudok mit kezdeni. Egyszer már elárultak, egyszer már átejtett az, akit az apámnak gondoltam... hiába hogy csak szimplán örökbe fogadott, de attól még az apám volt, ő nevelt évekig és aztán mégis meg akart ölni, amikor arra került a sor. Ezt soha sem egyszerű feldolgozni és én még nem is tettem túl magamat teljesen rajta és most itt az újabb árulás, Chris, aki talán az egész életemet felforgatta, talán az egészet tönkretette és mindent elvett tőlem. Ezt... mégis hogyan kéne kezelnem? Tudom, hogy még csak nem is biztos, hogy ő volt, talán valaki egész más, de ha ő akkor... akkor ilyen árulást még soha senki nem követett el ellenem és nem tudom, hogyan lennék képes újra megbízni benne, hogy egyáltalán lehetséges-e valaha is. Ezért vagyok képtelen abbahagyni a sírást és ezért éreztem úgy, hogy muszáj törnöm-zúznom, hogy kiadjam magamból a haragot, a kétségbeesést, a fájdalmat és a megannyi gyötrő gondolatot. - Az... az a legrosszabb, hogy... még most sem tudom, hogy akarom-e ez... hogy megbűnhődjön. - szipogom, miközben közelebb húzódom hozzá. Ez most kell, muszáj, hogy valakinek érezzem kicsit az ölelő karjait, hogy képes legyek valahogyan lenyugodni végre. Egyáltalán nem tudom, hogy menni fog-e, de tudom, hogy muszáj lesz. Ha nem tudok tovább lépni valahogy, akkor vége.. akkor azt hiszem elvesztem és fel is adhatom itt ebben a pillanatban igaz? De még sem tudom, hogy akarnám-e, hogy Chrisnek baja essen, hiszen segített, ha ő nincs akkor nem bírom ki az átkot, akkor nem vagyok képes átvészelni azt sem, hogy vérfarkas lettem. Segített nekem, ezt kár lenne tagadni, de mégis... talán az is csak átverés volt, semmi több, csak valami hátsószándékkal csinálta. Hangosan sóhajtok egyet, próbálok a hangjába kapaszkodni, próbálok most rá figyelni és elűzni a gondolataimat, a millió kérdést, ami bennem sorakozik, és mintha a számuk csak percről-percre nőne. - Nem tudom, hogy képes leszek-e még tisztán gondolkodni valaha is. - pillantok rá könnyes szemmel, miközben ő épp talpra állítani próbál. Túl sok minden történt, túl sok rossz és fogalmam sincs, hogy tudok-e még valaha bízni valakiben. Tudom most mindent a legrosszabb fényben látok és talán változni fog ez majd később, ha kialszom magam, de... még nem tudom hogyan. - Nem kell orvos. - rázom meg a fejemet. Úgyis rendbe jön, maximum lassan nem igaz? És azt hiszem ezek a sebek kellenek is, emlékeztetőül... hogy holnapra se felejtsem el, amit nem szabad elfelejtenem. A szavaira végül lassan bólintok. Megtörlöm az arcomat. Igen, fürdenem kell és azt hiszem megmosni az arcomat, csak rá kell vennem magam, hogy meg is tegyem. - Köszönöm Gregory... tényleg köszönöm! - nem lenne köteles segíteni nekem, mégis itt van és mégis mellettem áll, pedig megtehetné, hogy elküld, vagy csak minimálisan foglalkozik velem. Nem ez lenne a dolga, mégis mellettem áll és... nem is tudom, hogy kire támaszkodhatnék most, pedig nem azért jött a városba, hogy az én bajommal foglalkozzon, hiszen neki is van most épp elég nem igaz?
Még csak hasonlóval sem találkoztam soha. A természetfeletti világ óriási varázslatokra képes, képes arra, hogy egész csoportokat fosszon meg a hatalomtól, s ezek szerint egy boszorkány akár képes lehet arra is, hogy egy egész fejezetet töröljön ki valaki fejéből. Hihetetlen és egyben rendkívül elképesztő. Egy világ, ahol minden előfordulhat. De nem hittem volna, hogy ennek a nőnek lesz valaha is nagyobb problémája annál, minthogy a maffia a nyakában van, és bármikor bekopoghatnak az ajtaján... a hideg futkosott a hátamon, ahogy belegondoltam, vajon milyen érzések vannak a fejében, a szívében. Rázták a könnyei, és ettől még az én szíverm is meglágyult, annak ellenére, hogy engem egyáltalán nem szokott érdekelni az ilyesmi. Mások lelki nyűgje még annyira sem. - Mmm.. - bukott ki belőlem egy morajló hang. Nem ismertem személyesen a vámpírt, akiről beszélt. Annyit tudtam, hogy legutóbb még az életét is képes lett volna azért adni, hogy védelmezze őt a rágalmaimtól.. emlékszem! Élénken emlékszem, hogy a saját bőre által is képes lett volna azt mondani, hogy annál a féregnél jobb és szentebb vámpírt még nem látott. Oké, ez talán túlzás. De itt van, és zokog.. megérte védelmezni valakit, aki láthatóan erre nem szolgált rá? Hogy.. megbízzon valakiben, miközben talán az égvilágon semmit nem látott még a valódi orcájából? - Meg fog bűnhődni. Ez megígérhetem neked. - suttogtam halkan. A haját simogattam, miközben hozzám fészkelődött. Már nagy haladás, hogy nem lökött el, pedig a mi kettőnk kapcsolata sem egy fényes kapcsolat. Barátságnak nem is nevezném, az inkább amolyan... múltbéli jelzése volt a viszonyunknak. Talán nem is lett vége soha? - Bármi lehetséges, ha boszorkányok és vámpírok vesznek körül, Constance. De nem tiszta a fejed... - súgtam még halkabban mint az előbb, majd talpra álltam, magammal húzva őt is. - Ma estére itt maradsz, holnap pedig elviszlek, megnézetjük ezt a sérülést - mutattam a kezére. Én már elláttam, de semmi sem biztos. Nem vagyok orvos. Ügyeletes nővér sem. - Talán kezdhetnénk a fürdéssel. Mármint... te fürdesz, én valami tiszta göncöt kerítek neked. - ttettem hozzá. Nehogy félreértse a szándékaimat.
Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól gondolom, még mindig meg van rá az esély, hogy tévedek, de... félek hogy nem és már csak a gyanú is iszonyatosan fáj. Nem tudom, hogy mégis hogyan leszek képes ezt rendezni magamban, mert ha ő volt... ha az egyetlen olyan ember az utóbbi években, akiben bíztam elárult, akkor hogyan bízhatnék meg innentől bárki másban? Mégis hogyan legyek képes egyáltalán tovább létezni ennyi kétellyel a hátam mögött? Azt sem tudom, hogy ki vagyok, hogy milyen életem volt, hogy mik történtek velem. A családom már rég meghalt, nem is emlékszem rájuk. Az ember úgy tud tovább lépni, ha valakit elveszít, akit szeret, hogy megmaradnak neki legalább a boldog emlékek, de nekem nem maradt semmit. Én... én csak úgy érzem, hogy teljesen és végleg elvesztem, és nem tudom, hogy mégis hogyan és mitől lesz ez majd jobb. Jobb lesz valaha is? Talán butaság volt, talán nem kellett volna akarnom ennyire tudni az igazat, de kétségek között sem élhettem életem végéig, az sem megoldás. Sehogy se jó, most egyértelműen sehogy se jó, és igen baromira irigylem a vámpírokat, akik ki tudják kapcsolni az érzéseket. Bár meg tudnék szabadulni attól a rengeteg gyötrő kétségtől! - Kitörölt mindent Greg, elvette az életemet azt hiszem... Nem tudom miért, vagy hogy lehet, de... talán minden hazugság volt, a barátsága, a... az egész életem. - nem megy jól a beszéd, akadozva és lassan próbálom kinyögni a szavakat, túlságosan erős a sírás, amit végre úgy istenesen szabadjára engedek, ahogy még az elmúlt órákban nem hagytam magamnak. Talán tévedek, nem biztos, de van bennem ez a rossz érzés és ha igazam van... ha jól gondolom, akkor tényleg ezt tette velem, akkor a legjobb barátom egy aljas áruló, aki csak kihasznált és még csak nem is tudom, hogy miért. Az ölelés most jól esik, bár nem mondom, hogy könnyen le tudok higgadni, egyelőre nem megy, csak hozzábújok és próbálom valahogy elállítani a könnyeket. Úgy érzem, hogy az egész életem, a világom kezd összedőlni és ezt nem éppen könnyű feldolgozni, azt hiszem ez érthető. Kicsit elhúzódom, és próbálom törölgetni a szemeimet. - Nem tudom... nem tudok aludni, nem tudom, hogy menne-e. Ez az egész... szerinted lehetséges? Áh, nem jótól kérdezem. - fájdalmas, inkább talán elkeseredett mosoly jelenik meg az arcomon. Nem tudom, tényleg nem. Beszélnem kell Chrisszel, ez az egy, ami teljesen biztos, de mégis hogyan? Ha átvert, akkor hazudhat újra igaz? És meg is fogja tenni, simán kinézem belőle ezek után.
Egyre érdekesebb beszélgetés elé nézek. Az, hogy kiköti, ne merészeljem azt mondani, hogy én előre megmondtam, már eleve baljós érzéseket kelt fel bennem. Nem is tudom, hogy miért hagytam őt egyedül elmenni. Láthatóan nem áll meg egyedül a lábán, és van egy olyan érzésem, hogy a testi és a lelki sérüléseket nem ugyanaz az ember okozta. De talán tévedek. Már fogalmam sincs, hogy mit kellene hinnem ezzel az egésszal kapcsolatban. Csak azt tudom, hogy neki... nagyon fontos szerepe van az életemben.. jobb, ha vigyázok, mit mondok majd, nem akarom, hogy azt higgye, hogy... semmi! Chris... máris remekül kezdődik! Valahogy előre sejtettem, hogy a kis vámpír cimborájának köze van az egészhez. De nem is nagyon szoktam hozzá ahhoz, hogy tévedjek. Ez már amolyan... megszokás részemről. Mindig beigazolódik minden sejtésem. Talán erre gondolt, mikor azt mondta, hogy ne mondjam, hogy én előre szóltam. Jó ég, vajon mit művelt vele?! Vajon ő bántotta?! - Hogy... hogy micsoda? - kérdeztem eltátott szájjal, mindkét szemöldököm a homlokomra szökött, és egyszerűen nem hittem a fülemnek. Mégis, mi a fenét csinált ez a félezsű pasas? Nem igazán kaptam már választ.. hiszen rögtön kitört belőle a sírás, és fogalmam sincs, hogy miért... egyszerűen megsajnáltam. Úgy, ahogyan eddigi életem során még senkit. - Hé... cssss! - suttogtam halkan, ahogy odabújtam mellé, és magam sem tudom, hogy mi vezérelt, de a mellkasomra öleltem őt, és köré fontam a karjaimat, lágyan simogatva kócos haját. - Le kell higgadnod.. - suttogtam a fülébe. - És mindenek előtt ki kell aludnod magad. De ne is gondold hogy elengedlek innét ilyen állapotban!
Meglepetések? Nem szeretem a meglepetéseket, ennek ellenére mostanában mégis túlságosan sokban volt részem és túlságosan nagyokban. Baromira úgy érzem, hogy sok nekem ez az egész. Chris talán hazudott, talán totálisan átvert és kétlem, hogy Gregory védeni fogja majd őt, de nem is akarom. Nem tudom, hogy igaz-e az, amit sejtek, de elég nagy esélyt látok rá, és fogalmam sincs, hogy a fenében kéne ezt az egészet feldolgoznom. Egyelőre nem megy. Kiborító, és... túlságosan fájdalmas. Ha pont az az egyetlen ember - vámpír - árul el, akiben megbízol, akkor nem csoda, ha úgy érzed, hogy az életet nem ér nagyjából semmit sem igaz? Én pedig most pontosan így vagyok ezzel, és nem tudom, hogy... hogy mégis hogyan jöhetnék ki ebből jól. Félek tőle, hogy nagyjából sehogyan sem. - Úgy gondolod, hogy csak... talán? - oké, ez most nem tesz jót az amúgy is rémes lelki világomnak, főleg ennyi alkohol után, amit sikerült ledönteni a torkomon, hogy még csak nem is feltételez jót rólam. Segítettem neki lakást keresni, a városban helyet találni magának, pedig nem lett volna muszáj, és ezek után nem feltételezi azt, hogy ha ilyen állapotban állítana be hozzám, akkor nem támogatnám? Ez... igenis baromi sértő és bántó, főleg amikor egyébként is úgy érzem, hogy minden összeomlott körülöttem és kb. senkinek sem számítok. Jót is tesz most, hogy iszom és eszek hozzá pár falatot. Addig is sikerül kissé elterelni a gondolataimat... na jó nem, kamu, nem sikerül, csak legalább fél pillanatig arra koncentrálok, hogy ne öntsem magamra a forró lét, mert annak se lenne jó vége. Nem csak a kanapé látná kárát és hiába gyógyul gyorsan a forrázás is, most nem jönne jól, ha még ezt is elszúrnám, azt hiszem az már tuti, hogy afféle utolsó csepp lenne. A figyelmeztetésre azért bólintok, nem égetem szét a torkomat, legalábbis igyekszem azért. Tudom én, hogy az a pár szó most nem sokat ér és ennyiből nem fogja érteni, hogy miről is beszélek, de nem megy most jobban a részletezés, legalábbis nem azonnal. Hallgatok még, amíg le nem tettem a poharat, hogy aztán engedjem, hogy rendbe tegye a kezemet, vagy legalábbis próbálkozzon vele. Tuti, hogy elég kellemetlen lesz majd eltávolítani a szálkákat... és akkor még finoman fogalmaztam. - Megígéred, hogy... nem azzal kezded, hogy te megmondtad? - próbálok nem a kezemre figyelni, mert tudom én, hogy tele van szálkákkal, fáj is, de fájni fog ez jobban, ha igyekszik majd rendbe tenni... de most még ez se érdekel igazán. - Tudod Chris, akiről meséltem, aki segített az átok kiváltása után, miután eljöttem... Azt hiszem valamit nagyon... Valahogy... az egész életem csak valami átverés. Egy boszorkány segített, tudni akartam, hogy ki vagyok és... négyszáz éves vagyok Greg! El tudod ezt képzelni? Azért nem emlékszem a gyerekkoromra, mert... mert elvették, kitörölték, ahogy az utóbbi évszázadokat is és... és Chrisnek ehhez köze van, azt hiszem, hogy köze van. - megremeg a szám széle, és most hogy ezt így szavakkal is kimondom, nem tudok mit tenni, de megint felszínre tör a sírás. Csak nézem a szépen tönkretett kezemet, nem nézek fel, csak azt figyelem, mintha attól bármi jobb lenne, és csak némán rázkódik a vállam. Az egész életem... az egész egy rohadt nagy hazugság és még csak nem is tudom, hogy van-e bármi is, ami igaz volt... bármi.
Tényleg ideje lenne megtanulnom, hogy a nők tele vannak meglepetéssel. Constance pedig világ életében egy olyan nő volt, aki - hát megkockáztatom, hogy így van - még önnön magának is meglepetéseket okoz. Kaptam már kis betekintést az életébe.. és tudom, mennyire szeretné megtalálni magát. De vajon lehetséges ez azok után, ami történt vele? Maffia és egyebek... olyan események ezek egy ember életében, amit mindig próbálsz majd kitörölni, de sosem sikerül végleg. Ezek olyan pillanatok, amelyek beleégnek az ember agyába. Felejthet el foszlányokat... de az egészet soha de soha nem fogja. - Nincs mit megköszönnöd. Talán fordított helyzetben te is megtennéd értem. Azt hiszem. - motyogtam a végére még azt az utolsó két szót, bár tény, hogy most nem a bizalmatlankodás ideje jött el. Nem is tudom, hgy mi történhetett vele, mi érte el, hogy ennyire az üveg aljára nézzen, s most mi váltotta ki azt, hogy idejöjjön hozzám, pont hozzám, akivel nemrégiben még dacosan vitatkozott a Whitmore főiskola parkolójában. Igen. Tele van meglepetésekkel. Elégedetten néztem, ahogyan issza a forró folyadékot. - Csak óvatosan. Még kissé meleg. -[/b] tettem hozzá, majd helyet foglaltam mellette, és előkerestem mindent, amit szükségesnek láttam. [b]- Öhm... - kezdtem végül el, ahogy hallottam szavait. Hangja néha még megremegett, éreztem egyes szavain, hogy nem csak pár pohár sliszkolt le a torkán, de ennél érdekesebb volt mindaz, amit ecsetelni kezdett nekem. - Ezt nem igazán értem. Kifejtenéd bővebben, hogy mi is ez az egész? -kérdeztem, tekintetemben pedig láthatta, hogy egyáltalán nem értem jelenleg, miről is van szó ebben a szentséges percben. Közben gyengéden megfogtam a kezét. Eléggé ramatyul nézett ki. - Ezt is szépen... elintézték. Vagy elintézted.... ha már túl vagy egy boxmeccsen. - figyeltem a bőrét a tenyerén, majd felsóhajtottam, és tovább tartottam, miközben a megfelelő eszközök között kezdtem keresgélni. - Tele vagy szálkákkal.
♫ Need you now ♫ Nevetnék, más esetben talán nevetnék a megjegyzésén, de nem egy vidám részeg vagyok. Nem tett jót nekem az ivás, nem lettem tőle jobban, talán mert nem ittam eleget, vagy épp túl sokat, vagy a szervezetem túl gyorsan tünteti el az alkohol hatását, nem tudom, de nem is igazán számít. Csak azt tudom, hogy kezd minden a feje tetejére állni, én pedig túlságosan bizonytalan vagyok most ahhoz, hogy vállaljam azt, hogy hazamegyek. Nem tudom, hogy Chris-e az, aki ezt tett velem, de félek tőle megkérdezni, félek a választól, félek tőle, hogy kiderül, hogy ő volt... és abból sejtelmem sincs, hogyan állok majd fel. A legrosszabb az egészben, hogy pont ide jöttem, Gregory pedig nem fogja őt védeni, sőt, csak megerősíti majd, hogy ő megmondta nem szabad vámpírokkal cimborálni. Nem tudom, hogy mit kéne tennem, pont ezért ittam, mert könnyebb elnyomni mindent és egyszerűen nem figyelni rá, sokkal könnyebb, mint gondolkodni és megpróbálni feldolgozni egy ilyen lehetetlen helyzetet. Hagyom hát, hogy lenyomjon a kanapéra, hogy levegye a kabátomat. Igen simán beillenék most valami fésülgethető babának, nem hiszem, hogy túl sok minden lenne, amivel ellenkeznék. - Köszönöm, tényleg mindent. - nyelek egy nagyot már csak az uborka emlegetésére is. Nem fogom még a taccsot is kidobni itt neki, nem akarom, így is látszik rajta, hogy nem igazán értékeli a helyzetet, hogy betoppantam hívatlanul az éjszaka közepén. Kész csoda, hogy nem leptem meg miközben épp van nála valaki, vagy tudom is én. Mázlim van, mert akkor tényleg nem tudom, hogy hova mentem volna. Egy gyenge, de hálás mosollyal veszem át a bögrét és kortyolok belőle párat. Jól esik, legalább meleg, aztán jöhet első körben egy falat. Csak a szép lassan, hogy még véletlenül se bolyduljon fel túlságosan a gyomorom nagy hirtelen. Nem akarom használni azt a már említett segédeszközt, így is elég pocsékul festhetek, nem kell még beköszönnie a kis rókának is. A kérdésére pillantok csak fel újra, miközben ő motoszkál, és hamarosan már mindenfélével tér vissza. Kellemes lesz kiszedegeti a szálkákat az öklömön a bőr alól, ha ment alá, márpedig amilyen szerencsés alkat vagyok, erre simán van esély. - A rövid, vagy a hosszú verzió érdekel? A rövidben vettem egy nagy adag whiskeyt és bokszmeccsre hívtam a vízesés melletti fákat. A hosszabban... azt hiszem kiderült, hogy az egész eddigi életem egy... rohadt nagy átverés. - de az hosszabb, tényleg jóval hosszabb. A rövid változat az egyszerű, csak épp abban nincsenek okok, és az átlag ember, sőt még vérfarkas sem szokott harcba bocsátkozni a fákkal csak úgy szórakozásból.
Régen volt már dolgom részeg nővel, legalábbis olyannal, aki alaposan becsiccsentett. Jelenleg róla nem tudtam eldönteni, hogy melyik az igaz, szóval... mindenesetre próbáltam nem túlzottan tapló lenni, valamint úgy megszólalni, hogy a szövegem inkább legyen humoros mintsem vérkomoly, de nem sikerült. Bár ezt betudom annak, hogy jelenleg több alkohol van benne valószínűleg, mint az egész Mystic Grillben, legalábbis annak a pultja alatt. Nem tudom, mi történt vele, vajon tényleg ennyire rossz napja van? Múltkor, mikor beszéltünk, nem tűnt elkeseredettnek, hacsak az nem vált ki az emberből elkeseredettséget, hogy szinte rejtőzködve kell élnie. Ma már én is közéjük tartozom, de van egy olyan érzésem, hogy őt nem ez nymasztja, hiszen ha úgy lenne, valószínűleg nem most öntött volna fel a garatra.. nem mintha annyira tudnám, hogy mióta űz sportot az ivásból... inkább nem is beszélek be magamnak semmit, jobb lesz az úgy. Ha nem most, akkor kijózanodva úgyis beszélni fog. - Ennél én azért szebben mondtam, hogy bűzlesz. - sóhajtottam fel, és próbáltam minden empátiát összeszedni, de valami hibázott a saját gépezetemben, mégpedig az, hogy sosem voltam még részeg. Ittam már, de részeg ilyen szinten még nem voltam. Szóval jelenleg nem nagyon tudom a helyzetet hová tenni. Ahogy egy pillanatra ismét szembekerült velem, vettem csak észre, hogy szemei eléggé vöröslenek. Valószínűleg sírt... akkor viszont bukik az előző elképzelés, miszerint a régi bandától fél.. abban az esetben tartok attól, régen elhagyta volna ezt a várost. - Na jó, gyere. - suttogtam, és segítettem neki levenni a kabátját, azt követően pedig a kanapéhoz sétáltam vele, és oda nyomtam le, de eléggé gyengéden, hogy semmiképpen se mondhassa, hogy nem vagyok udvarias egy nővel. - Hozom a kávédat. És a szendvicset. Uborka nélkül- - tettem aztán hozzá. - Bár van egy olyan sejtésem, hogy a szőnyegem sorsát nem az uborka fogja majd eldönteni, szóval hozok valami más... öhm... segédeszközt is erre az esetre. - köszörültem meg a torkom, majd pár pillanat erejéig eltűntem a konyhában. A kávé nemrég főtt le, így ezzel nem kellett sokat vacakolnom, bögrébe töltöttem, a szendvics elkészítése is csupán egy percig tartott, tettem bele felvágottat, kevés paprikát és paradicsomot, majd mikor tudtam, hogy nem lát be a konyhába, a kávéjába egy nyugtatót is belemorzsoltam. Van egy olyan érzésem, hogy erre szüksége lehet. - Parancsolj. - tértem aztán vissza a nappaliba, letéve elé a tányért a szendviccsel, a bögre kávét pedig a kezeibe adtam, de gondoltam, ő fogja előbb eldönteni, melyiket fogyasztja el hamarabb. Csak ezután indultam el a kis szekrény felé, ahol az orvosi kellékeket tartalmazó ládikát tartom. - Mit sikerült művelned magaddal? Vagy mással? Egyáltalán mi történt? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de hangomban több együttérzés volt.. mint az arcomon.
♫ Bonny Portmore ♫ Na igen az a lány, aki a parkolóban voltam most sehol sincs. Egy világ omlott össze bennem rövid idő alatt, és még csak nem is biztos, hogy igazam van, de ha igen... akkor mégis mi a fenét csináljak? Fogalmam sincs, hogyan lehet ezt kibírni, túlélni... elviselni egyáltalán? Ha ez igaz, ha tényleg már négyszáz éve... ha ő csinálta, ha elvett tőlem mindent...? Az egész annyira abszurd és sejtelmem sincs, hogy egyáltalán miért tette, ha tényleg így volt. Tudnom kell, de még sincs merszem, hogy most hazamenjek, hogy megkérdezzem tőle, hiába hogy ezt kéne. Odaállni elő és kérdőre vonni hirtelen, hogy ne készülhessen fel rá, hogy nem mondjon semmit, ami nem igaz, hogy kénytelen legyen elmondani nekem szépen az igazat, mert... mert egyszerűen nem lehet hogy ezt csak úgy szó nélkül hagyja. Túlságosan kiborító, és én nem tudom, hogy mégis mi a fenét csináljak, ebben az állapotban pedig gondolkodni sem tudok igazán. - Kösz! - igen, tényleg nem vagyok ma a legbőbeszédűbb, de hát mit tehetnék, nem lehet minden tökéletes nem igaz? Legalább sikerül bejutnom a kezdeti megingás után. Az ajtófélfa sokat segít, az most egyértelműen stabil pontnak tűnik. Legalább valami, mert jelenleg az életemből a stabilitás az úgy ahogy van elszökni készül minden tekintetben, nem csak azért, mert ittam, úgy általában lelkileg is. Pedig akaratos és erős teremtésnek mondanak, de most... valahogy egyiket sem érzem magamban. - Mondd csak ki, hogy büdös vagyok! - egy kissé sikerül zokon venni a megjegyzését, de aztán végül csak eljutok valami ülőalkalmatosságig. Az lesz a cél, ami a legközelebb van, mindegy, hogy szék, kanapé, fotel, netán csak a szőnyeg a padlón, ami puhának tűnik. Még addig se sikerül eljutni, hogy levegyem a kabátomat. Az így is nagyon jól látszik, hogy vörösre sikerült sírni a szemeimet, sejtheti, hogy nem az a vidám típus vagyok most, az alkohol pedig ezen jelenleg csak ront. - De a kávé azt hiszem jó lenne... és talán a szendvics. Csak ne tegyél bele uborkát, mert... akkor azt hiszem búcsút mondhatsz a szőnyegednek. - oh nem a uborkát amúgy sem bírom, de most érzem a szagát és ebben az állapotban ez nem tesz jót. Biztos, hogy ha akármi is van még a gyomromban, akkor az kijönne belőlem, ha a közelembe kerülne akár egy karika uborka is. Máskor figyelmen kívül tudom hagyni, de most még az átlagnál is érzékenyebb a gyomrom. - És azt hiszem kéne valami... fertőtlenítő is. - beheged majd gyorsabban, mint az átlagé, bár nem annyira, mint egy vámpírnak, de azért látszik, hogy mindkét öklöm csupa vérmaszat még most is. Azóta nem jártam sehol, ahol lemoshattam volna, de már eléggé rászáradt ahhoz, hogy ne kenjek össze semmit. Ellenben lehet hogy érdemes lenne kitisztítani a sebeket, mert nem lesz hasznos ha a bőr szépen ránő az esetleges szálkákra, amiket sikerült összeszednem a fatörzsekkel vívott ádáz harc közben.
Még mindig nem voltam tisztában érzekésének okával. Abban azonban igen, hogy nem önmaga. LEgalábbis nem az a lány, akit nemrégiben még a főiskola parkolójában láttam, és aki vadul védekezni próbált, nehogy megtámadjam. Ez egy teljesen más nő volt.. a tekintetében egészen más fények játszottak. Már ha lehet fénynek nevezni az alkohol enyhe mámorát. Mondhatjuk úgy is, hogy nem ismertem rá. Mi a fene történik most? Vele meg velem is?! Mert egyszerű tény, hogy most az ittlétével hatással van rám is. Arról már szót sem ejtek, hogy bőbeszédűségét mintha ott felejtette volna a Whitmore-on. Alig beszélt, még a kérdésre is pár szóval válaszolt... ami nem lenne totálisan furcsa, ha nem láttam volna, hogy képes ennél jóval többet beszélni. Túl sok a kérdés.. de mindig jó voltam abban, hogy kiderítsem azt, amit tudni szeretnék. - Öhm. - bukott ki belőlem először, ahogy ismét végignéztem rajta, és beletúrtam a hajamba. - Végül is... miért ne? - kérdeztem magamtól, bár ha tudatánál lett volna, nyiván sejtette volna, hogy itt nem marad annyiban a téma. Kicsit szélesebbre tártam az ajtót, hogy be tudjon lépni rajta, és próbáltam nem elröhögni magam, miután az előbbi kis kézgyakorlata után ezúttal elindult befelé. Régen láttam már részeg nőt, szó mi szó! Bár őt se nevezném részegnek, inkább csak egy kicsit... becsiccsentett. Igen, a lehető legjobb szó. Ahogy elhaladt mellettem, akaratlanul is megéreztem a whisky jellegzetes illatát. Ezúttal bizonyára nem azért árad belőle, mert pultos a Grillben. Valószínűleg más okai is vannak erre. A kérdés az, hogy micsoda. - Fáradj beljebb. - csuktam be végül az ajtót, de biztonság esetére ott álltam a közelében, nehogy orral söpörje végig a padlót. - Nem kérnél valamit, szépségem? Egy pohár vizet egy jó nagy adag szendviccsel vagy chipsszel? Esetleg egy kávét? Rád is boríthatom. Talán elnyomná a whisky szagát. - sóhajtottam fel, de egyáltalán nem rosszallóan, bár tény, nem ismerem a humorérzékét betintázva.
♫ Bonny Portmore ♫ Igazság szerint nem is tudom, hogy pontosan miért vagyok itt. Azt hiszem csak nem tudom, hova mehetnék most, vagy hogy egyáltalán mit tegyek. Őt kéne megkeresnem, kérdőre vonni, hogy vajon tényleg igaz-e, amit gondolok, vajon tényleg jól sejtem-e. De ha mindezt elmondom Gregory-nak tudom, hogy mi lesz az első reakciója. Hogy ő megmondta, hogy egy vámpírban nem szabad bízni, hogy ők mindig ugyanolyanok maradnak, hogy ne higgyem, hogy bármikor is fontos lehet neki bárki, de... valaha ők is emberek voltak, akkor ennyi erővel nem kéne megbíznom senkiben soha, és az úgy milyen élet egyáltalán? Ha mindig csak egyedül vagy, mert senki felé sem nyitsz... akkor mégis miért értelmes küzdeni, vagy tenni valamit? Az is kész csoda, hogy sikerül eltalálnom az ajtót a kopogtatással, de szerencsére elég nagy a felület, ellenben kicsit más lassabb vagyok a kelleténél, így még szinte a levegőben van a kezem, amikor kinyitja azt, olyan hirtelen történik. Halványan még látszanak a folyamatban lévő gyógyuló sebek a kézfejemen, de a vér az még egészen rendesen. Na igen, ne bokszolj fákkal, mert akármilyen erős is vagy, ők sokkal tömörebbek, de vannak pillanatok, amikor az efféle logika rendkívül távol áll az embertől, sőt még a vérfarkastól. Nehéz kivenni, hogy amikor meglátom, akkor pontosan mi is látszik az arcomon. Valamiféle, fájdalmasan elgyötört elnézést kérő mosoly, ami pillanatonként változik igazság szerint. Látszik, hogy nem vagyok teljesen ura a vonásaimnak. - Nincs hol aludnom. Vagyis... nem igazán szeretnék hazamenni. - bököm ki köszönés helyett, az valamelyest valamiféle integetés szerű volt, amit még akkor produkáltam, mikor a levegőben maradt a kezem a kopogtatás után. Fogjuk rá, hogy annak szántam és nem csak zavart ujjtorna volt. - Lenne egy szabad kanapéd... matracod... padlód? - valami, akármi, de azért az utcán még sem tölteném az éjszakát. Amikor kijjebb tárja az ajtót, akkor el is indulok befelé, persze, amennyiben még ezek után is úgy gondolja, hogy beenged, főleg, hogy érezni, hogy istenesen árad belőlem a whisky utálatosan tömény szaga. Nem ez nekem nem illat, sosem voltam oda az alkoholért, de van, amikor kivételt kell tenni, mert muszáj. Az első lépésnél megkapaszkodom az ajtófélfában, de aztán nagyot nyelek és erőteljesen igyekszem megállni a lábamon és a továbbiakat már kb. egyenes irányban megtenni a saját lábamon.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 13, 2014 8:40 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
constance & gregory
what are you doing here?
A tükör előtt állva vettem szemügyre az arcomon megjelenő ráncokat. Vérfarkas vagyok. Mindez nem egyenlő azzal, hogy nem jelennek meg rajtam az öregedés jelei. Én nem vagyok halhatatlan. Sajnos. De talán nem is lennék képes örökké élni. Meghagyom a vérszívókat. A kezemben nemrég egy egész üveg bort tartottam, de miután egy poharat teletöltöttem vele, jobbnak láttam letenni, és lehunytam a szemeim, miközben belekortyoltam az édes nedűbe. Visszakalandoztam egy régi világba, mikor még nem volt se maffia, se semmi más. Csak én... egy kis világ... az árvák világa, amibe beletartoztam még egykoron. De mindez köddé vált, mikor felkaroltak.. mikor azt mondtam, hogy nem számít senki élete, csak a pénz. Mekkora hibát követtem el! Hirtelen jövő kopogás zaja miatt pattant ki a szemem, és meglepetten emeltem fel a fejem, hogy oda pillantsak. - Nem vagyok itt... nem vagyok itt senkinek - súgtam egészen halkan, elgyötört pillantással, mely az emlékezés miatt jött ki rajtam. Nem szerettem ilyen lenni, ezért sem merengek ilyen sokat a múlton. Újabb kopogás... a pohár, melyet a kezemben tartottam, a benne lévő vörösborral egy az egyben a padlóra zuttyan. Mit sem törődöm vele, mert nem érdekel. Az ajtó vonzza a tekintetemet, mert valami mágnes módjára vonzz... úgy, mintha hozzá lennék ragasztva. A kilincsre tévednek ujjaim, majd hirtelen felnyitottam azt. Nem számítottam arra, akivel szemben találtam magamat. - Constance? - szólítottam őt a nevén, miközben próbáltam arca minnden szegletét felismerni. Nem volt önmaga. Valami miatt... nem éreztem, hogy ő lenne az. Nem is lehet ezt ilyen egyszerűen elmagyarázni. - Miben segíthetek neked? - vontam fel a szemöldököm, de már ki is tártam az ajtót hogy bejöhessen, ha szeretne.
♫ Stronger (what doesn't kill you) ♫ Azt mondják az élet nehéz, mindig gurít eléd egy új akadályt, ha már kezdenének rendeződni a dolgok, de csak azért, hogy mindig legyenek kihívások... Hát nekem rohadtul nincs szükségem több kihívásra! Már így is volt épp elég és köszönöm szépen nem kérek többet. Jó lenne most már egy kicsit hanyagolni őket, és csak élni normálisan végre. Nem is tudom, hogy erre egyáltalán van-e bármi esélyem, most valahogy egyáltalán nem érzem úgy, bár persze amikor az aktuális rossz megtörténik az emberrel nem sok reményt lát arra, hogy bármi pozitív irányba változhat. És persze nem segített semmit az az idő sem, amit a vízesésnél töltöttem el. Hiába a végülis kedves beszélgető partner, Nicholas sem segített, hogy jobban érezzem magam, no meg kitaláljam, hogy mit is akarok, vagy mi lenne jó nekem. Tényleg fogalmam sincs. Nem merek elé állni, lehet hogy az lenne a megoldás, hogy lelépek a városból, csak... tudjátok van az az állapot, amikor már egész jól megszoktad az életedet és mindent megint előröl kezdeni... no meg azért még ott van bennem most is valami buta halvány remény. Tudom, hogy értelmetlen, tudom, hogy nem kéne, hogy legyen, de hát... attól még van. Lehet, hogy jó oka volt rá, talán meg tudná magyarázni, de az is benne van a pakliban, hogy megint kitöröl mindent és a végén valami kis bábu leszek, akit simán lehet irányítani. Kissé bizonytalanul állok meg az épület előtt. Jó pár napja már, hogy segítettem Gregorynak, talán van az egy jó hete is, vagy több? Összefolynak a napok. De tudom, hogy ez lett a kis lakása, az új életéhez, meg minden. Neki se egyszerű tudom és az se biztos, hogy itthon van, bár lassan inkább a hajnal felé közelítünk, elmúlhatott már éjfél, bár nem vagyok benne teljesen biztos. Mindenesetre végül rászánom magam, hogy belökjem az ajtót, és elinduljak felfelé a lépcsőn. Csak az egyik kanyarban kell kicsit megkapaszkodnom. Azért érezhető, hogy sikerült kissé többet innom a kelleténél, és mostanra már egészen szépen kezd hatni az ital. Összeszorítom a szemem, de végül sikerül megállni normálisan és végül elérni az ajtaját, hogy néhány talán kezdetben erőtlenebb, majd erősödő kopogással adjam a tudtára, hogy itt vagyok. Tényleg nem tudom, hogy hova mehetnék... most nem lennék képes csak úgy hazamenni.