Azok után, hogy végighisztizte, aztán végigduzzogta az utat, fogadni mernék, hogy olyan lesz a légkör, hogy még a kés is megáll majd a levegőben. Annál inkább meglep, ahogy kínálásomra egy ördögi mosoly villan fel az arcán, és vihargyorsan teszi meg a köztünk lévő távolságot. Érdeklődve nézek rá, kíváncsi vagyok, vajon a bosszúvágya és a sértett önérzete, vagy éppen az irántam való vágyódása a nagyobb-e jelenleg. Nos, hamar megkapom a választ a kérdésemre. Halántékomra teszi kezét, aminek hatására olyan képek villannak fel szemem előtt, hogy úgy érzem egy másodperc tört része alatt, hogy kb tíz fokkal szökött fel a hőmérséklet a szobában. Persze, nincs ez így, csupán engem önt el a forróság, és már épp átkapnám a derekát, mikor meghallom a gúnyos, metsző hangját. - Ah, szóval újra Brannagh vagyok? - érdeklődöm, és képtelen vagyok megállni vigyorgás nélkül. Dühös, méghozzá nagyon, és valami oknál fogva imádom, amikor pukkad a méregtől. A jókedvem sajna nem tart sokáig. Már abban a pillanatban, ahogy haját meglebbenti egy különös szélroham, tudom, mi fog következni. Tompán felnyögök a gyötrelemtől, ahogy elönt az az érzés, miszerint az agyam minden molekulája egy nukleáris robbanásnak van kitéve. Szerencsére nem tart sokáig a kín, és mikor ismét stabilnak érzem a talajt, megrázom a fejem, mint mikor a kutya rázza ki a füléből a vizet. Ez már nem az első alkalom, hogy ilyesmivel próbálkozik, és nincs olyan fájdalom, amit idővel ne lehetne megszokni. - Igazán kitalálhatnál már valami újat, szívem - csúszik gunyoros vigyorba a képem. - Ezt már ismerem. Ciki, ha egy boszorkány eszköztára csak ennyiben merül ki - piszkálódom, mire csak egy megvető tekintetet kapok válaszul, aztán két mondat kíséretében Angel távozik, úgy megvágva az ajtót maga után, hogy csaknem lepereg a vakolat. - Úgy csinálsz, mintha te nem élvezted volna! - szólok Angel után, tudom, hogy - hála a vámpírhallásnak - még a folyosón is hallja a szavaimat. - Mellesleg ha engesztelésre vársz, hiába. Nem vagyok az a típus, ha még nem tűnt volna fel! - öntök ki egy pohár whiskyt, és felhajtom. Tökéletes időtöltés lesz a tömény piálás az elkövetkező néhány napra...
Két nap telik el úgy, hogy Angel nem jelentkezik. Nem aggódom különösebben. Mély érzések fűzik hozzám, és bármekkora is a sértettsége jelenleg, tisztában vagyok vele, sokáig úgysem bírja nélkülem. Hagy morcoskodjon még egy darabig, ha jólesik neki... ez még nem a világ vége. Én viszont unom magam, szórakozni vágyom. Ha már Angellel jelenleg nem lehet, akkor itt az ideje, hogy visszatérjek a sármos gyilkos szerepébe, és beleugorjak fejjel a szórakozásba és a gyilkolásba.
"Nélküled: szívemben pokol van, Veled: nagy, néma fájdalom..."
Még a szállodában okozott meglepetést azzal, hogy vissza váltott és ugyanaz a kiállhatatlan, bosszantó vámpír lett, akit szeretek. Alig tudtam felvenni a ruhámat, éppen valamivel vissza akartam neki vágni, mikor fogta magát és egyetlen szóüó nélkül a vállára kapott. Hiába rúgkapáltam nem eresztett, ha használom rajta az erőmet, azzal magamban is kárt teszek. Így mikor az anyósülésre tett és jó szorosan beövezett, nem hogy ne szökjek meg, hanem még levegőt se kapjak. Ezt nem állhattam meg szó nélkül, hisztizni kezdtem, miszerint nincs joga ehhez és a pokol legmélyebb bugyrába száműztem szóban. Nem törődött vele igazán, az erőmet nem szívesen használtam volna, hiszen nem akartam még meghalni, bár neki kijárna az egyszer biztos. Így egy harmadik taktikához folyamodtam, sértődötten felfújtam az arcom és az út további részében egyáltalán nem szóltam hozzá, amire válaszul ő jókedvűen felhangosította a rádiót. Az ablakon meredtem kifelé, mikor egyszer csak feltűntek New York jellegzetes felhőkarcolói, apró mosolyra húzódott a szám széle. Otthon, édes otthon! A ház előtt leparkolva érzem, ahogy várakozóan rám néz, de én még csak rá sem pillantok inkább kicsatolom az övem végre. Kiszállva a kocsiból becsapom magam mögött az ajtaját és olyan sebességgel indulok meg a lift felé, mint egy fújtató musztáng. Dühös vagyok rá, amiért választási jogot sem adta meg számomra, úgy kezelt akár egy bábút vagy guminőt, akit csak úgy felkap és cipel magával. A pár perces liftút is olyan némán telik el, ahogy a kocsiban töltött idő, ahogy kinyílik az ajtó ugyanazzal a sebességgel lépek be az otthonos lakosztályba. Hallom ahogy kattan a zár, nem mintha megtudna állítani egy zárt ajtó, naivitásán jót nevetek magamban. Hangja szakít ki a gondolatmenetemből, amiben arról fantáziálok mégis hogyan kellene megbüntetnem őt. Végre rá emeleme pillantásom, éppen látom, amint a bárpulttól felém fordul, széles vigyorral az arcán érdeklődik. Szemeimet forgatom, majd egy ördögi mosolyt villantok és két határozott lépéssel átszelek a kettőnk közötti távolságot. - Ilyen sorrendben, ha kérhetem - egyik kezemmel kisimítok egy kósza hajszálat az arcából, majd tenyerembe helyezem azt. Képeket mutatok neki arról,- hogy ha nem dühít fel, - mit csinálhattunk volna abban a liftben. Végül a legforróbb, szenvedélyesebb pillanatnál elveszem a kezem tőle, ezzel megszakítva amámorító képsorozatot. - Ezt most nagyon elcseszted Brannagh! - sziszegem a fogaim közül, szemeim szikrákat szórnak felé. Szeretek veszélyesen élni, így ha neki fájdalmat okozok az tudom nem marad megtorlás nélkül. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a mi kapcsolatunk se veled, se nélküled viszony. Egyszerre tudom gyűlölni és szeretni, ha bárki bántaná az a lehető legdurvább kínokat élné át, viszont sokszor én magam fújtanám meg. Mindezek ellenére tudok, hogy az életem nélküle üres lenne, maga a sötétség. De a vörös ködfátyoltól ez nem jut el a tudatomig, egyetlen cél lebeg a szemem előtt, hogy jól móresre taníthassam. Koncentrálni kezdek, mire hirtelen támadt szél kap bele a hajamba, látom magam előtt az érhálózatát, ahogy egyre jobban forrósodik az én erőm hatására. Mikor a halántékához kap fájdalmában, hátrálok pár lépést az ajtó felé. - Gondolkodj el azon mit tettél. - vágom oda, miközben kinyitom az ajtót - Hívj, ha már tudod, hogyan engesztelj ki - teszem hozzá, majd köszönés nélkül távozok, amilyen gyorsan csak tudok. Nem véletlen mondtam neki, hogy haza akarok menni, nem hozzá, hanem a saját lakásomba. Szükségem van a régi életemre, ugyanakkor nem feledkezhetek meg a családomról sem.
||Love Story|| tőlem ez záró volt várom a közöset || ®
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Feb. 14, 2017 5:09 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
(Mystic Falls)
A visszaút meglehetősen felemásra, ugyanakkor mókásra sikeredett. Angel először olyan masszív hisztit művelt, mikor az anyósülésre raktam, és jó alaposan meghúztam körülötte a biztonsági övet, hogy azt hiszem, ez még az elkövetkező ezer évre is bőven elég lesz nekem. Lépni viszont mit sem lépett, nyilván ha fizikailag áll bosszút rajtam, miközben vezetek, elkerülhetetlen lett volna egy karambol. Ennél fogva - mikor látta, hogy a hisztije, és szavai leperegnek rólam - bevágta a durcát, és következetesen hallgatott egészen New Yorkig. Nem bántam az áldott csendet, felhangosítottam a rádiót, és én ezzel teljes mértékben jól éreztem magam. Akkor főleg, mikor a távolban megláttam a felhőkarcolók sziluettjeit, és a város fényeit. Angelnek egy valamiben igaza volt: hiányzott a város. Ahogy leparkolok a ház előtt, várakozásteljesen nézek Angelre. Nem tudom, hogy azért-e, mert belátta, jobb ha nem ellenkezik velem, vagy azért, mert mindennek dacára még mindig vágyja a társaságomat, de ellenkezés nélkül bevonul velem a házba, amelynek felső szintjén van a lakosztályom. Bár az a tény, hogy velem vonul be, nem teljesen fedi a valóságot. Úgy porzik el mellettem, hogy egy pillantásra sem méltat, és minden mozdulatából sugárzik a dac, amin igazából jót derülök magamban. Egy hang nélkül szállunk be a liftbe, és tesszük meg az utat a felső emeletig, ahol a lakosztályba is úgy lép be, mint a lépcsőházba. Követem, bezárom magunk mögött az ajtót, aztán kényelmesen elsétálok a bárpultig. - Kérsz valamit? - fordulok Angel felé. - Konyakot? Pezsgőt? Gint? Esetleg a véremet vagy a fejemet? - érdeklődöm széles vigyorral. Fene tudja miért, még ha veszélyes is a boszorkány ereje miatt, de kedvelem a dühös és tajtékozó Angelt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Aug. 29, 2016 9:59 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Chad & Angel
Napok telnek el, elmondhatatlanul lassú, és unalmas napok. Talán van már egy hete is, hogy nem hallottam Angelről. Ezek szerint betartotta az utolsó ígéretét és szavát, és kilépett az életemből mindörökre. Igaza van. Nem illettünk egymáshoz. Én nem tudom megadni neki, amit ő akar, és ő sosem fogja megadni nekem, amit én akarok. Összehozott minket az élet évszázadokkal ezelőtt, és most újra, néhány hét erejéig, ez minden. Fogadjam köszönettel, mint a sors ajándékát, és ennyi. Mégis nem tudom, mit vártam, mire számítottam? Mint mondtam, nincs olyan emberi lény, aki mellettem képes maradni, ha látja, valójában mi, és milyen vagyok. Engem már gyerekkoromban végérvényesen elnyelt a sötétség, és nincs, ami megváltás lehetne számomra. Azt hittem, ő talán másmilyen lesz, de tévedtem. Miért nem kért, hogy fejezzem be? Csak egy szó lett volna ott, a fürdő padlóján, hogy azóta is rendben legyen minden. Szinte most is látom magam előtt kék szemeit, telve fájdalommal és haraggal, ahogy abban a dermesztő pillanatban a lelkem legmélyébe látott. Akkor és ott, egyszerűen olyannak látott, amilyen vagyok. Látta bennem a szörnyeteget. Még soha, senki nem hagyott így faképnél, ahogy ő, és hiába próbálok logikus magyarázatot találni a viselkedésére, vagy akár a magaméra. Mindig megtorpanok annál a pillanatnál, amikor úgy érzem, mintha ő taposott volna el engem. Haragszom rá, mert nem engedett nekem. Mi a francért csinálta? Persze... hiszen annyira különbözik minden más nőtől, akit eddig ismertem, hát nyilván a reakciói is mások. Mindketten másra számítottunk a másiktól, ennyi az egész. Napok óta csak létezem. Visszatértem a gátlások nélküli gyilkoláshoz, de bármennyi vért ontok, akárhány nőt rángatok a hálószobámba, képtelen vagyok menekülni Angel emlékétől, mintha az a kobaltkék szempár beleégette volna magát a lelkembe. Csak céltalanul őgyelgek a lakásban, és különös módon egyedül érzem magam. Eddig sosem zavart ez ilyesmi, most vajon miért? Mit kéne tennem? Keressem meg, és mondjam el neki, hogy ne gyűlöljön? Mintha a Napot kérném, hogy ne süssön. Kérjek tőle bocsánatot? Soha. Nem vagyok az a fajta, és nem fogom megtenni senkiért. Vajon mit csinálhat most? Merre járhat? Lehet, hogy azóta is a bárokat járja? Talán már talált valaki mást, és eszébe sem jutok? A puszta gondolat is nyugtalanító. Életre keltem, mióta ismerem. Az elmúlt néhány hét volt hosszú életem leggyönyörűbb, legizgalmasabb, legkiszámíthatatlanabb időszaka. - Elcseszted, te barom - mondom magamnak, hangom tompán visszahangzik a nappaliban. A vadonatúj kanapémon fekszem, miután a régit egy mozdulattal kiirtotta a világból. Talán legszívesebben velem is ezt tette volna. Egyszer megöltem, és magára hagytam. Most újra megtettem, bár ezúttal ő hagyott el engem. A végeredményt tekintve lényegtelen. De talán tudhatom, mi van vele... valamiféle felelősséget érzek iránta. Ha megtudja, hát az sem érdekel. Ha cserébe kitépi a szívem, az sem. Legalább elcsitul ez a különös, megnevezhetetlen, de roppant szúró fájdalom. Szerencsére mindig van akit fenyegetéssel, vagy pénzzel rá lehet venni bármire, így némi szaglászásra is. Megbízást adok egy emberemnek, hogy nyomozzon utána, vajon a városban van-e még egyáltalán, vagy hogy kivel tölti az idejét. Hogy mit teszek a kapott információval? Azt jelenleg még nem tudom. Talán csak azért csinálom, hogy legalább ennyivel is közelebb legyek hozzá. Hosszú ideig kell várnom, nagyon hosszú ideig. Két hét telik el, mire megkapom az első jelet. Elhagyta a várost, mintha még a levegő, amit velem kell szívnia is megmérgezné őt. Jócskán arrébb ment az államokban, egy Mystic Falls nevű helyre. Egyedül, társaság nélkül. Ez ad némi okot az optimizmusra. Nem csomagolok, nincs szükség rá. Elég a ruha, ami rajtam van. Talán dolgom végezetlenül fordulok vissza, ki tudja? Zsebre vágom az autóm kulcsát, és belenézek közben a bárpult tükrös üvegébe. Mit akarok? Talán azért ilyen fájdalmas nekem ez az egész, mert valami mást akarok tőle, mint az eddigi nőktől? Talán valami többet? Vele akarok lenni? - Igen - suttogom a tükörképemnek. Aztán eszembe ötlik egy gondolat, ami olyan mulatságos, hogy elsőre elnevetem magam - hetek óta először. Hát hogyne, alighanem a teljes őrület jele lenne, ha ajándékot vinnék. Én, egy nőnek... max valami párhuzamos dimenzióban. De már késő, a gondolat az agyamba fészkelte magát, kitörölhetetlenül. Még mielőtt másképp döntenék, kikapom az apró dobozt a fiókból, elsüllyesztem a nadrágom zsebébe, és úgy rohanok ki az épületből, mintha űznének. Vissza tudnám őt szerezni? A gondolat is megrémít. Mégis, szükségem van rá. Néhány nap múlva kiderül, sikerült-e végleg elb*sznom mindent.
Két verziót állítottam fel magamban a lehetséges végkifejletet illetően. Az első az volt, miszerint mélyen magába néz, aztán bűnbánóan utánam somfordál, és elismeri, miszerint a kettőnk viszonyában én vagyok az uralkodó fél. A másik az volt, hogy felöltözik, és vissza sem nézve távozik. Nos, a harmadik verziót nem vettem számításba, miszerint utánam jön, csupán azért, hogy ledorongoljon, és éreztesse velem megvetését. Hallom, ahogy a magam után behúzott üvegajtó újra kinyílik, és megjelenik mellettem Angel. Csupán egy pillantásra méltatom, aztán visszafordítom a fejem a város irányába. Még mielőtt megszólalna, már azt hiszem tudom, hogy mit fog mondani, és nem is csalódom. Bár tény, hogy a megfogalmazása nem éppen pontos. Nem tudom elveszteni azt, ami nem volt az enyém. Ami eddig bármely más nővel működött, vele nem. Minden nőnemű lény, akit valaha utamba sodort az élet, tisztában volt vele, hogy én teremtettem uralkodónak, míg nekik az alázatos meghunyászkodás volt osztályrészük. Cserébe megkapták tőlem, amit akartak: pénzt, gyönyört. Egyszerűen üzlet volt az egész, és ha véget akartam vetni ennek, vagy az ajtó elé raktam őket, vagy megöltem mindet. Igen, ezekről a nőkről elmondható, hogy az enyémet voltak, de Angelről nem. Az ő dacos, akaratos, kihívó lénye sosem engedte volna meg, hogy fölé nőjek, de azt sem volt képes megérteni, hogy én ilyen vagyok, és egyszerűen nem lehetek más. Talán én magam teremtettem őt ilyenné akkor, mikor megöltem abban a temetőben, néhány száz évvel ezelőtt. Mindössze néhány megvető szót dob felém, aztán sarkon fordul, és távozik. Megkövülök, tehetetlenül és védtelenül állok haragja előtt. A könnyeket mindig ismertem és megértettem, de az indulatot, ami benne játszik, talán még sosem, és még senki nem fordította így ellenem. Valahol mélyen azt hiszem, tökéletesen illik az én érzelmeimhez. Eltűnik mellőlem, mintha soha nem is létezett volna. Csak csöndet hagy maga után, és egy apró búcsúajándékot. Beletelik kis időbe, mire észreveszem a lángokat, ahogy már a függönyt nyaldossák, és köpenyemmel verem szét a lángokat, míg ki nem alszik az utolsó parázs is, hogy füstölgő hamut hagyjon maga után. Lerogyok a bárpult melletti székbe, és nézem a pusztítást. Nem, nem a szobában... hanem abban a bizonyos romlott szívemben.
Egy erős mozdulattal leemel magáról, mire csak értetlenség sugárzik az arcomon, mogorva kifejezéssel talpra pattan.
Felkapja az ajtó mellett lógó fürdőköpenyt, a tükrön át vet rám egy cúnya pillantást. Úgy morog rám, mint a bundás kutya, megint figyelmeztet, hogy örüljek az életemnek és annak, hogy nem bántott még igazán. Gúnyos hangon ejti ki a becézést, aminek köszönhetően gyilkos pillantásokat kap tőlem. Előbb meglepettséget olvashat le arcomról, képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen könnyedén elengedne, de a következő szavaival összetöri a nem létező szívemet, lelkemet szilánkosra szaggatja. Mielőtt bármit is mondhatnék felkapja a maradék pezsgőt és bevágja maga mögött az ajtót, ami hangos csattanással jelezte távozását. Próbálom összeszedni magamat, de képtelen vagyok rá... Egyetlen szó nélkül felkelek, tükörbe egy utolsó pillantást vetek magamra, sóhajtást követően letörlöm a könnyeimet, mintha mi sem történt volna. Emelt fővel lépek ki az ajtón, arcomról egyetlen érzelmet sem tud senki leolvasni, az angyal bőrbe bújtatott jégkirálynőt sikerült visszahoznia az utolsó mondatával. Ezzel szemben belül tomboltam, minden összezavarodott és a bennem feszülő mágia ki akar törni. Hagyom neki, hadd tegye a dolgát, érzem, amint a hirtelen támadt hűvös szél hajamba kap. A hálóban magamra kapom a ruháimat, miközben érzem egy-egy léptem alatt remeg a padló. A kanapé előtt megállok, magamhoz veszem a táskám, pár másodpercnyi kutatás után kiveszek egy cigarettát, számba helyezve a szál egyből meg is gyújtom. Hiába van a kezemben az öngyújtó hála boszokrány kivoltomnak nincs szükségem rá, egy slukk, majd kifújom a füstöt. Egy évben talán, ha egyszer döntök a cigaretta mellett, hiszen az esetek túlnyomó részében megnyugtat. Körbe pillantok hol lehet az a szemétlába, meg is pillantom az eltolt üvegajtón keresztül. Az erkély korlátján könyököl, hangtalanul kilépek hozzá, látom ahogy a várost kémleli. New York fényei csodásak, mintha megannyi parázs égne egyszerre, a szennyezett levegőn keresztül pislákolnak a csillagok, míg a Hold ezüstös fénye elveszik a kavalkádban. Hallom, ahogy fúj egyet, ezt az alkalmat használom ki és mellé lépek, a természet mellettem áll, dörög és villámlik, mindjárt leszakad az ég, míg orkán erelyű szél kavarog a levegőben. - Sikerült elérned a célod Brannagh... Elvesztettél! - mondom, majd meg sem várva a válaszát vissza lépek a lakásba. Hallom, ahogy kint elered a monszunszerű eső, az egész kóceráj remeg és tombol a szél, míg a kezemben lévő öngyújtóval játszom. - Ég veled Chad Brannagh! - szólok még oda félvállról és temérdek gyűlölettel a hangomban. Az égő öngyújtót a kanapéra dobom, amit egyetlen szempillantás alatt bekebeleznek a lángok az erőm jótékony hatásának hála. Az ajtót érzelmektől felhevülten bevágom magam mögött, ami éppen olyan hangosan csattan, ahogy nem rég a fürdőszobáé is.
Eltolom a nappali egyik falát betöltő üvegajtót, és kilépek a hűvösebb levegőjű éjszakába. Lehunyom szemem, nagy levegővétellel igyekszem magam lecsillapítani, és elcsitítani azt a különös, szúró fájdalmat, amit a mellkasom közepében érzek. Nem tudom elmondani, mi lüktet a szívemben úgy, mint egy friss seb, nem tudom nevén nevezni, de egyet tudok: elmondhatatlanul pocsék érzés. Rákönyökölök az erkély korlátjára, és kibámulok a városra. Nézem az épületek ablakaiban, és az utcákon világító lámpák fényét, és a New York felett megannyi gyémántként szikrázó csillagokat, és a Hold ezüst korongját. Nem tudom, Angel vajon mit csinál éppen... talán épp magába néz, és utánam jön, vagy telve haraggal csakugyan öltözik, hogy kilépjen az ajtómon, és ne halljak felőle többet, egyszerűen fogalmam sincs. De akármit is tegyen, nem tudnám, igazából nem is akarnám neki elmagyarázni, hogy mi zajlik most bennem. Nem haragnak nevezném, vagy felháborodásnak, inkább valamiféle különös szürkeségnek, ami rám telepedik, akár egy felhő. Nem tudnám neki elmondani, hogy el sem képzelni, önmagamhoz mérten mennyire voltam más vele. Kedvesebb, megértőbb, még akkor is, ha ő nem így látja. Ha mellette vagyok másképp érzem magam, és ez a másság megrémít, mert olyan érzéseket kelt bennem, amiket eddig nem tapasztaltam, és amiket ezen tapasztalatok híján nem is tudok hová elhelyezni a... hogy is hívta ő? Romlott szívemben. Kissé keserűen fújok egyet, mintha felnevetnék, de a vidámság ezúttal messzire elkerül. Egyet tudok biztosra: bármi is legyen az, ami elfog engem, ha ő a közelemben van, sosem fogom engedni, hogy megtörjön, és maga alá gyűrjön, a győzelme mámorában. Nem vett velem zsákbamacskát, pontosan tudja, milyen vagyok. Ha nem fogad el így, akkor talán nincs is értelme, hogy vele töltsem az időmet. Akkor talán tényleg jobb, ha megy, és keres olyat, akinek a karjában megkapja azt, amit szeretne, és aki önként és dalolva hódol be neki. Mert én erre nem vagyok, és soha nem is leszek képes. Még akkor sem, ha soha nem látom többé, és akkor sem, ha ez a furcsa, bénító fájdalom, ami a szívemből kiindul, szinte letaglózza a testemet és minden érzékemet.
Ahogy a szavait hallgatom, rá jöttem mennyire igaza van. Más tényleg ezt tette volna és abban is egyetértek, hogy a szívét kellett volna kitépnem. De szeavai meglepnek, őszintének tűnt, semmi kertelés vagy magyarázkodás nélkül, csak kimondta, amit valójában gondol a szíve mélyén. Apró mosoly bújkál a szám sarkában, miközben rá meredek, szemeimben valami furcsa fény csillan meg. De ez a varázslatos érzés hamar elmúlik, hála a kis jelenetének, amivel szétzúzza az álmaimat és minden mást. De ennyivel nem ússza meg, úgy döntöttem megmutatom neki a legvéresebb emlékeimet, mik miatt nem tud megijeszteni. Csettintésem halltán egész testében összerezzen, mire hatalmas vigyorra húzódnak ajkaim, szabadjára engedem fékezhetetlen erőmet, miközben a múltam darabkáit kémleljük. Halvány mosolyát látva elgondolkodom rajta, hogy még hányszor szeretném látni ezt az arcot a jövőben és rá kell jönnöm, hogy temérdekszer, mégis szavai hallatán meg jobban kihúzom magam, büszkeséget érzek legbelül. Tekintetemet keresi, amit meg is talál egy idő után, mélyen az övébe fúrom az enyémet, amiben kezd kihunyni a bosszú, iszonyat lángja. Apró pír önti el arcom, amint suttogását hallom, miszerint tökéletes vagyok, ezt még senki sem mondta. Soha, senkitől nem hallottam ehhez hasonló jó szót. Végre sikerült bebizonyítanom neki, hogy nem csak a testem értékes, hanem az elmém is. - Helyes, én is így gondoltam - vigyorgok rá, még mindig bűbájosan. Nevetése édes melódia a füleimnek, egyetlen nonverbális jele képes rá, hogy elfújja az összes haragomat. Szemeimet forgatom mondandójára, de képtelen vagyok levakarni arcomról a mosolyt, ahogy szeme a haló felé villan. Van egy olyan sejtésem nagyon hosszú éjszakánk lesz, de nem ez az utolsó... - Nincs más választásod, de lásd kivel van dolgod elengedlek - kuncogok, miközben karjait elengedem, de nem szállok le róla. Ajakimat az övére tapasztom, majd egyetlen szempillantás alatt felkelek és megindulok a háló felé. - Még várnom kell perceket vagy végre jössz már? - teszem fel a kérdést, mikzöben még visszafordulok felé. Tudom, hogy nem telik bele egy percbe és mellettem fog teremni száján azzal az ellenállhatatlan mosollyal, aminek köszönhetően a szívem hevesebben ver, gyomromban pillangók repdesnek. Mégsem tudom szavakba önteni mi ez az érzés valójában...
Megkapom kérdésemre válaszként a következő kérdést, miközben visszaül mellém, és figyelmesen néz rám, ettől kissé keserűen nevetek egyet. Mégis, miért gondoltam? Nem kell nagy logika hozzá, hogy kitalálja. - Miért ne hagytál volna ott? Csodálkozom, amiért nem így történt. Bárki más ezt tette volna. Kiegészítve azzal, hogy a torkomon rángatja ki a szívemet, csak mihez tartás végett. A kárhozatnak abba a mélységébe, amiben én élek, senki nem lenne hajlandó fejest ugrani. Vagyis, senki más, rajtad kívül - válaszolom aztán halkan, és teljesen őszintén. Wow, ez a pillanat is eljött az életemben, hogy kimondom amit gondolok, szépítgetés, finomítgatás nélkül, anélkül, hogy megpróbálnám megvezetni, átverni, vagy hasznomra fordítani a dolgokat. És mindezt egy nő hozza elő belőlem, ez pedig köbre emeli az eddigi - önmagammal szemben tanúsított - csodálkozásomat. Nem hagyok neki sok időt rá, hogy felfogja a válaszomat, mert nem sokkal később már a kanapéba préselem testét, és miközben énem sötétebb fele visszaveszi az uralmat a becsületes, ezáltal halálosan unalmas felétől, látom, ahogy Angel tekintete megváltozik. Eddig a vágyakozás lobogott a pillantásában, és valamiféle szimpátia az ördöggel. Most viszont mintha tettünk volna néhány lépést hátrébb az időben: nem látom most azt a nőt, aki a bárban megértett, aki elnézte a romlott lelkemet, a bűnös hajlamaimat, akit nem érdekelt, hogy áldozatok ezrei az útjelző kövek az életem folyamán. Helyette visszakapom azt a nőt, aki az első együtt töltött éjjel után, mikor ráeszmélt a velem kapcsolatos igazságra, a szemembe vágta, mit gondol rólam. Egyetlen különbség van csupán: az, hogy míg mindaddig soha nem érdekelt, ha valakit megtörtem lelkileg, és abban a pillanatban az sem hatott meg túlzottan, hogy ő mit gondol rólam, az elmúlt hetekben azt hiszem én vagyok az, aki átment valami nagyon különös változáson. Talán ez a változás hajtott, hogy újra útjába akadjak, ez űzött akkor, mikor szinte megszállottan ismét látni akartam őt, ennek köszönhetem azt a belső késztetést, aminek következtében most itt van velem, mellettem, és még ha szíve minden megvetésével néz is rám, ne akarjam elengedni. A haragja, az engem érintő lesújtó véleménye is jobb annál a semminél, ami akkor lenne, ha magamra hagyna, és kivonná magát az életemből örökre. De nem tagadhatom le az igazságot, hogy mi vagyok, és főképpen, hogy milyen vagyok. Ahogy a galamb nem válik sassá, a gyík mindig gyík marad, én sem fogok változni. Nem akarom, és nem is tehetem. Egy vámpír, akiben emberi lélek lakozik? Egyenlő az öngyilkossággal, vagy az őrülettel. Mert a lélek együtt jár azzal, hogy át kell értékelni egy életet, amibe bele tartoznak az áldozatok sikolyai, a szörnyűségek végtelen folyamata, és a végén a szív nem bírja el a súlyt. Az ilyen vámpír aztán elmegy, hogy bevárja a napkeltét egy háztetőn, és ne találjanak rá porladó csontjaira sem. Ezért nem lehetek más, és nem változhatok. Élni akarok. Talán elszaladó gondolataim számlájára írhatom, hogy szorításom lassan gyengébb lesz, mígnem engedem, hogy kihúzza kezét vasmarkomból. Mellkasomnak támasztja vékony ujjait, és engedelmesen dőlök hátrafelé, magammal húzva őt is, mígnem újra ülő helyzetbe kerülök a kanapén, Angellel az ölemben, és ha eddig én osztottam neki a jelképes sebeket, akkor azt hiszem, ezúttal rajta a sor, hogy revansot vegyen. A pillantása még mindig elmondhatatlan haragról tanúskodik, amibe bosszúszomj is vegyül, és ebben a pillanatban én vagyok az, akinek a szívébe mintha lándzsa fúródna ettől a tekintettől. Félve, kiskutyaszemekkel nézek rá, mert nem tudom, mi következik... vagy azonnal darabokra töri a csontjaimat, hogy elégtételt vegyen mindazért, amit ellene elkövettem, vagy felkapja a ruháit, de még mielőtt távozik, kipróbálja rajtam boszorkányereje nagyságát, ami gyaníthatóan nem lesz épp fájdalommentes momentum az életemben. Azon kapom magam, hogy nem bánom, bármit is tesz, elviselek minden fájdalmat, de nem akarom, hogy menjen. Valami oknál fogva képtelen lennék elengedni magam mellől. Egész testemben összerezzenek, ahogy csettint egyet, és miközben mintha a természet erői szabadulnának el a négy fal között, agyam megtelik olyan emlékekkel, amik nem az enyémek. Képek sora villan fel előttem, legalább olyan véresek, és kegyetlenek, akár az én emlékeim. Egyrészt borzongva, másrészt néma elismeréssel adózom a látványnak, mígnem kiszakít mindkettőnket a látomásból, hogy zihálva térjek magamhoz, bár levegőt nem sokáig kapok, mert keze ereje minden teljével szorítja meg a torkomat. Megfenyeget, méghozzá olyan módon, hogy egy pillanatig sem kételkedem szavai komolyságában, aztán a levegő ismét utat talál a tüdőmhoz, és akaratlanul is nyekkenek egyet, ahogy szerepet cserélünk, és most én kerülök abba a testhelyzetbe, amibe én kényszerítettem őt néhány perccel ezelőtt. Szavai viszont már nem épp bosszúról szólnak... felveszi a történtek fonalát ott, ahol a kis birkózásunk előtt félbemaradt, ettől pedig önkéntelenül egy halvány mosoly fut végig az arcomon. - Azt hiszem, mély elismeréssel kell hogy adózzam neked - keresem meg szememmel az ő tekintetét. - Nemcsak szép vagy, és okos, de ugyanolyan véres gyilkos, mint én magam. Te is tudod, hogyan kell támadásra támadással reagálnod, te magad is megtapasztaltad, hogy nincs édesebb a beteljesített bosszúnál. Egyszerűen tökéletes vagy - suttogom. - Nem nézlek játékszernek. Bebizonyítottad, hogy egyenrangú fél vagy mellettem - teszem hozzá, aztán ahogy minden átmenet nélkül megjátssza az ártatlan kislányt, elnevetem magam. - Jól van, megígértem a meglepetést, állom a szavam. De elmondani nehéz lenne... engedd, hogy megmutassam - vágok szememmel a hálószoba felé. Ó igen... amit most fogok tenni, az nemcsak őt, engem is alaposan meg fog lepni. Azt hiszem teljesen megőrültem, és elment minden józan eszem, mert ő az első, akinek ilyen engedményt akarok tenni, anélkül, hogy egy percig is elgondolkodnék rajta, vajon nem fogja-e kihasználni a soha vissza nem térő alkalmat a megleckéztetésemre.
Hallom, ahogy visszakérdez, miközben a pulthoz sétálok, ahogy azt is, hogy benne akad a levegő. A pohár reccsenése a kezében is mind-mind arról árulkodik mennyi kíván, de nem tudok ezzel foglalkozni. Innom kell, elég sokat, hogy megtudjam emészteni az egész estét. Hiszen megmentett, elhívott vacsorázni, alkut ajánlott, amit nem fogadtam el, így megfenyegetett és bepillantást nyertem a múltjába. El akart hagyni örökre, de nem engedtem. Mégis miért? Most itt vagyok újra a lakásán, úgy érzem a megfulladok, mégsem érzek semmit, a ruha feszül testemen és megakarok tőle szabadulni. Igen, mindentől meg akarok szabadulni most rögtön. - Miért hitted azt, hogy ott hagylak? - teszem fel a kérdést újra, kicsit kibővítve. Tudnom kell a válaszát, hátha akkor én is megkapom a sajátomat. Visszaülök mellé, magam elé meredve próbálom őt kielemezni és azzal együtt magamat is, hátha abban rejlik a válasz a kérdéseinkre. Egy pillanatra elakad a lélegzetem azon, hogy újra igazat adott nekem morogva. Ez a szerencsenapom vagy mi történt? Chad Brannagh mai este folyamán többször adott nekem igazat, mint ismeretségünk során, arról nem is beszélve, hogy sikerült legyőznöm a benne tomboló vadállatot. Okos fiú, önként szabadul meg indétől, mielőtt egy újabbat tépnék cafatokra. Ezt már szeretem azt meg kell hagyni, mellkasa melleimnek feszül, érzem duzzadó férfiasságát, miközben a vágytól már mindketten tüzelünk. Derekamra csúsztatja kezét, aminek köszönhetően bizsergés fog el, úgy érzem lélegzetem eláll, akarom őt itt helyben. De mire észbekapok már a kanapén fekszem, hajam szétterül a karfán, miközben testével a bőrkanaépa présel. Hiszem, hogy már nem bír magával és nekem fog esni, éppen ezért lábaimmal a csípőjét ölelem, hogy könnyebben hozzám férhessen. De nem tévedhettem nagyobbat, mint abban a pillanatban, kezeimet fejem fölé szorítja, egy cseppnyi finomkodás nélkül, fejét felszegi, miközben beszél. Szemeim elkerekednek egy pillanatra, ahogy hallgatom, nem hittem volna, hogy tényleg kapok mindenre választ tőle, halkan kuncogok rajta, miszerint lerohantam. Mondandóját folytatja, újra igazat ad félig, de a vképembe vágja, hogy ő nem magányos. Fejemben megszólal a vészcsengő, hogy meneküljek, mert a fölöttem lévő férfi nem az, aki az előbb itallal kívánt és nem is az, akit mindennél jobban kívánok, Ő az a féreg, akit halálom előtt láttam, akit megakartam ölni. Feleslegesen próbálkozok, keményen szorítja csuklóimat, miközben nevet értelmetlen vergődésemen. Folytatja a kiselőadását, olyan helyzetbe kényszerít, hogy a szemeibe kelljen néznem. Ezek a tekintetek nem a vágytól égnek, hanem a mérhetelen erőtől, hatalomtól és kínzástól. Költői kérdést tesz fel, aminek a válaszát már tudom, hogy nem akarok hallani. Elmeséle az életét, az érzéseit arról, amit saját szemeimmel láthattam. Élvezetét lelte abban a sok szörnyűségben, amit elkövetett, kielégítette a sebek látványa, a patakokban folyó vér és a torokból való üvöltés, amit kicsikart belőlük. Lehajol hozzám és bárhogy ellenkezek apró csókot nyom nyakamra, testem reagál érintésére, miközben az elmém elítéli azért és átkozza halandó mivoltom ezen részét. Újra felveszi a szemkontaktust velem, miközben folytatja a gyilkos meséjét. Tudtam miről beszél, azzal a különbséggel, hogy a másik oldalról, utáltam a kiszolgáltatottságot. Kegyetlen nevetése fáj fülemnek, egyik kezével elengedi a karom és megfogja az arcom. Szavaival éles tőrt márt meg bennem újra, mint azon a napon tetteivel. Ha a szemeimbe néz nem láthat bennük mást, csak mérhetelen gyűlöletet és hatalmas megvetést mindazért, amit hallottam, láttam és tapasztaltam tőle. Hogyan lehettem ilyen ostoba? Igaza volt, ott helyben szemközt kellett volna köpnöm és porig alázni, megérdemelte volna jobban mint bármi mást. Vigyora kiszélesedik, de mielőtt bármit is tehetnék, hosszan és szenvedélyesen csókol. Az a felem, amelyik az étteremben nem hagyta elmenni most feléled és viszonozza tettét, már nem én irányítom a testem és közelebb húzom magamhoz. De a varázs végetér megszakítja csókunk és fülembe suttog édes szavakat, amiket képtelen vagyok elhinni neki. Mielőtt megszólalhatnék olyat tesz, amivel mindent kitöröl elmémből, levegő után kapkodva búgja a fülembe, hogy kíván és van számomra egy meglepetése. Tényleg? Ó Chad, nekem is van éppen elég meglepetésem a te számodra... - Hadd halljam azt a meglepetést - suttogom mézédesen, miközben óvatosan kihúzom kezeimet az övéből. Nyakába kapaszkodok és felhúzom magam rajta keresztül ülőhelyzetbe, hogy egy magasságban legyünk újra. Eltávolodok tőle éppen annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni, míg az övében csak a vágyat látom, addig az enyém bosszúszomjas. - Azt hiszed azért tettem, azt a sok rosszat, mert magányos vagyok? Ebben az esetben ostobább vagy, mint hittem! - egyet csettintek, mire megváltozik az egész szoba. Előbb láthatja, ahogy Calder megment a szüleim karmai közül, akik jópénzért el akartak adni, akkor még csak egy ijedt, reszketeg kislány voltam, aki ki volt szolgáltatva. Míg a következő képkocka egy érett nőt mutat, aki vérben forgó vörös szemekkel gyilkol. Az előbb látott két emberrel játszadozik, kínozza a testüket, képtelenek mozdulni csak ordítanak a fájdalomtól, majd darabokra szaggatva őket lakmározik a vérükből és a húsukból egyaránt. Láthatja, ahogy az erőtől duzzadó, féktelen boszorkány tombolását, majd azt, hogy vigyorral az arcán nézi végig, amint egyetlen szerettét, Caldet elföldeli. A 17. századi London báljain való féktelen, véres mulatozást egy vámíprnő társaságában. Ezt követően végetér a kirándulás múltam darabjaiban, újra Chad lakásának látványa fogad minket. A pillanat erejét kihasználva torkon ragadom, miközben orkán erejű szél tombol a szobában újfent, a padló remegni kezd és hallatszik, ahogy a vitrines szekrény üvegei repedeznek. - Ne merészelj még egyszer tárgyként kezelni vagy megismered az igazi haragom - sziszegem neki bosszúszomjas tekintettel, szemeim szikrákat szórnak felé. Majd mintha mi sem történt volna elengedem a torkát, a szél eláll, a remegés elmúlik és az üvegek is épségben maradtak. Vámpírgyorsasággal változtatok a helyzeten, most én nyomom a kanapéba testét, miközben csípőjén ülök törökülésben, kezeit feje fölé helyezem és nem engedem onnan. - Most már mondhatod a meglepetést és ajánlom, hogy tényleg tetszen - vigyorgok rá csillogó szemekkel. Olyan édesen, akár egy szende, ártaltan szűz lány...
♫ Music: Begin again » Note: ne utálj nagyon, én imádlak attól még
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Aug. 09, 2016 7:50 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
To: Aingeal
Szemmel láthatóan nem csak számomra szokatlan a helyzet, amibe belekerültünk, vagy épp önfeledten rángattuk bele a másikunkat is. Ő ugyanolyan szótlan, ahogy én is, bár erre nyilván nagyon jó magyarázat, hogy neki sokkal több emészteni valója van, mint nekem. Eddig is tisztában lehetett vele, hogy nem én vagyok a herceg a fehér lovon, most a saját szemével láthatta is, hogy milyen tettekre voltam - és vagyok ma is - képes, ha úgy hozza az élet. Nem finomkodok, nem gondolkodom, és egész halhatatlan létemet az "ivás-gyilkolás-d*gás" szentháromságra építettem fel. Ha valami másra vágyik, akkor azt hiszem jobb, ha máskor kezdi el keresgélni, olyas valakinél, akitől ezt megkaphatja. Bár az is lehet, hogy valamiféle morbid kíváncsiság, esetleg némi egyelőre jól titkolt perverzió tartja az oldalamon, ki tudja? Mindenesetre most láthatóan belefeledkezik a gondolataiba, mert csak akkor rezzen meg, és tér vissza lelkileg is a nappaliba, mikor az itallal a kezemben leülök mellé. Nem hezitál, úgy veszi ki a kezemből, mintha tized másodperccel állna a szomjhalál előtt, és máris lecsúszik torkán a maró folyadék. Aztán mintha nem lenne elég, felkel, és kiszolgálja önmagát a készletemből, miközben egyetlen rövid kérdés hagyja el az ajkát. - Mit miért? - visszhangozom a szavát, de aztán csakhamar bennem is akad a levegő. Mert nem csak hogy csábítóan ringatja a csípőjét a bárpultig - még akkor is, ha nincs tudatában - ahogy lehajol, hogy kihalássza a teli whiskysüveget, észvesztően kerek fenekére ráfeszül a ruha, és azon kapom magam, hogy a pohár gyanúsan megreccsen a kezemben, mintha az erős markolással akarnám elérni, hogy visszatartsam magam, és ne rohanjak rá azonnal, mint egy eszelős. Mindazonáltal szerencséje van, hogy gyorsan visszatér hozzám, mert önuralmam végső határán táncolok kis műsorszámát látván, bár így sem jobb a helyzet, mert megcsap parfümjének, és bőre illatának különös egyvelege, amitől minden egyes sejtemet megrohanja az a fajta vágyakozás, aminek következtében nem mindig kérek beleegyezést a szexhez. Az egyetlen, ami kissé lehűt, és visszatart, azok a nekem címzett szavai. - Csakugyan hasonlítunk egymásra - mormolom aztán, ahogy kifejti álláspontját és felskiccel egy gyors jellemrajzot magáról. Nocsak, eddig azt hittem, ő az a kissé szirupos-negédes fajta, aki egy férfi egyetlen mosolyától máris esküvőről fantáziál. Most pedig kiderül, hogy nem jobb nálam, legfeljebb a marketingje az, ahogy előadja az ártatlan kislányt. Az önelégült vigyor visszacsúszik a képemre, és kezdem érezni, hogy egyre inkább megtalálom önmagam, és ez akkor sem hervad le a fejemről, mikor - miután meghúzta néhányszor az üveg tartalmát - nemes egyszerűséggel az ölembe pattan, és megcsókol. Ezúttal nem várom meg, hogy ismét szétszaggassa az ingemet, önként szabadulok meg tőle alig néhány másodperc alatt, és ahogy mellkasom nekifeszül kerek melleinek, szinte a maradék kontrollt is elvesztem önmagam felett. Ágyékom életre kel teste forróságától, de rájövök, hogy még mindig szolgálhatok neki némi meglepetéssel. Derekára csúsztatom a kezem, és mire észbe kapna, máris a hátán fekszik, míg én testemmel préselem bele a puha bőrkanapéba. - Akkor tisztázzunk le néhány dolgot, szívem. Először is, tudom, hogy vágysz rám, ahogy én is rád. De azt mondtad, először válaszokat akarsz. Én legalább következetes vagyok, és nem rohantalak le addig, míg nem tudtad meg az igazat - szegem fel a fejem, és ugyanúgy, ahogy első alkalommal is, feje fölé szorítom kezeit, de nem finomkodok. Ha akarna se tudna kiszabadulni a szorításomból, legalábbis addig nem, míg el nem mondom, amit talán nem szeretne tudni, de ha már lúd, hát legyen kövér, hagy lássa meg istenigazából, ki is vagyok én. Aztán úgyis az enyém lesz, és elveszem, ami jár nekem. - Másodszor, ha úgy gondolod, egyformák vagyunk, azon egyszerű tényből kifolyólag, hogy manipulálunk, büntetünk, megszállottan imádjuk a hatalmat, akkor be kell ismernem, hogy igazad van. De a hasonlóság itt véget is ér köztünk - nevetek fel, ahogy látom, hogy hasztalan igyekszik szabadulni erős markomból. - Hagy áruljak el neked még valamit édesem, és jobb, ha ezt is tudod rólam. Lehet, hogy a te szíved magányos, és ennek számlájára írsz mindent, amit csak elkövetsz. Eláruljam, én viszont miért tettem meg mindazt, aminek szemtanúja voltál? - kényszerítem olyan helyzetbe, ahogy mindenáron kénytelen legyen belenézni szemeimbe, ahol nem csak a vágy, hanem a már jól ismert ördög is feléled. - Azért, mert megtehettem. Mert elmondhatatlanul élveztem. Mert szinte már a szexuális kielégüléssel ért fel, ahogy láttam az ostor sebeit, ahogy szétnyílik nyomán a hús, és patakokban folyik a vér. Imádtam a fájdalommal teli ordítás hangját, olyan zene volt füleimnek, mint a te sikításod legutóbb, mikor a felhők fölé juttattalak - hajolok le, és apró csókot nyomok a nyakára, majd visszatérek a szemkontaktushoz. - És imádtam megerőszakolni a lányokat is. Fel sem fogod, mekkora élvezet volt minden ízében kiélvezni a kiszolgáltatottságukat, ahogyan testük minden nyílásában megmártóztam - nevetek fel röviden, és kegyetlenül, majd egyik kezemmel elengedem Angel karját, és megfogom az arcát. - És a válasz arra, hogy veled miért tettem meg, amit tettem: ugyanezért. Mert egyszerűen megtehettem. Hatalmamban állt. És ha valamit sajnálok, akkor azt, hogy nem voltál magadnál amikor tövig fúrtam magam beléd - szélesedik ki a vigyorom, de még mielőtt elszabadulna a pokol, megcsókolom hosszan, és szenvedélyesen. - De most eszem ágában sincs ilyesmit tenni veled. Azt akarom, hogy ugyanúgy élvezd, ahogy én. Látni akarom, hogy elszállsz tőlem, ugyanolyan önfeledten, ahogy legutóbb - suttogom, és még mielőtt megszólalhatna - nyilvánvalóan ezerféle halálnemet kívánva nekem - rátalálok a vékony felsőn keresztül a mellbimbóira, és finoman beléjük harapok, miközben csípőmmel nekiszorulok testének. - Kívánlak - zihálom levegő után kapkodva. - És csak hogy lásd, ezúttal nem akarlak sem kihasználni, sem bántani, van számodra egy apró meglepetésem.
Előzmény: Steak and Shake gyorsétterem Mintha a csókom méregként hatott volna rá, teljesen lefagyott és valószínű azt sem hallotta, amit akkor mondtam neki. Talán mást várt tőlem? Már magam sem értem, ahogy a cselekedetét sem. Kézen fogott és maga után húzott a kocsijáig, engedelmesen beszálltam, egyikünk sem szólt egy szót sem, csak a rádió hangja törte meg a némaságunkat. Nem éreztem kellmetlennek a helyzetet, hiszen nem volt szükségünk szavakra, néha rá pillantottam, a tekintetünk találkozott, de mintha minden megváltozott volna. Legutóbb mikor a kocsijában ültem fűtött minket a vágy egymás iránt, alig bírtuk ki, hogy ott helyben ne másszunk egymásra, most viszont kényelmesen, némán várunk valamire... Hogy mire? Az egyenlőre rejtély, hiszen pár óra leforgása alatt annyi mindenen mentünk keresztül, amin egy ember talán hosszú élete során megtapasztal. A liftajtó csilingelését már megszoktam, ahogy nappalija sem okozott nagy meglepetést, az-az idő régen elmúlt. Kezemet itt engedi el, ahogy első alkalommal is, még mindig nem értem, miért szorongatta úgy, mintha megakarna akadályozni abban, hogy megszökök előle. Azt hittem éppen eleget bizonyítottam a büfében. Sehova sem szándékozok menni, csak vele, ha ő is úgy akarja. Úgy mászkálok a lakásban, mint egy agyatlan zombi, rutinszerűen telepedek le a kanapéra, ebből az elvont állapotból szavai rántanak ki. "Szükségem van italra" Próbálom felfogni a szavak jelentését, miközben egyik tincsemmel játszok, de képtelen vagyok rá, a fejem zsong a sok információtól és új emociótól. Mondandójára felkapom a fejem és szemöldököm homolokam közepére szökik, nem lehettem valami szép látvány, de önkéntelen reakció volt, közben minden kérdés nélkül leül mellém és kezembe nyomja a poharat. Áh, igen ital... Most kezdem kapisgálni az első mondatát, mióta ide értünk, ahogy a folyadékra meredek tudom, hogy whisky-t töltött ki, jég nélkül, ha jól látom. - Miért? - teszem fel a kérdést, majd felhörpintem az italt. Elég keserű, végigmarja a torkom, de jóleső érzéssel tölt el, hiszen végre érzek valamit. Egyetlen szó nélkül felkelek és a bárpulthoz sétálok, kinyitom az ajtót és kiveszem az egyik whisky-s üveget. Motorikus mozgással visszacsukom az üvegajtót, majd visszasétálok és leül Chad mellé. Kérdéssorozatot vág hozzám, miközben a fejét félre hajtja és a szemeimbe néz az asztali lámpa félhomályában. Kérdéseit pontról pontra veszem, értelmezem, miközben elveszek a tekintetében, rabulejt vele, képtelen vagyok megmozdulni. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, kinyitom az üveget és jól meghúzom, majd letörlöm az ajkamon lefolyni készülő cseppet. - Ahogy már mondtam, akarom, amit akarok és nem érdekel, mit kell tennem hozzá - válaszolom, miközben halvány mosoly bújkál a szám sarkában. Tisztában vagyok vele, hogy mit akart tenni, hiszen én is ezt szerettem volna. Eltaposni, megszégyeníteni, legyőzni és diadalmaskodni felette, azt akartam, hogy a lábaim elé boruljon. Megtehettem volna, hogy a szemközt köpöm, majd a arcába nevetek és faképnél hagyom, ezt kellett volna tennem, mindazért, amit velem szemben elkövetett a bosszúszomjas felem erre vágyott. De tisztában voltam a következményekkel, ha ezt mind megteszem, akkor soha többé nem láthatom... és valamiért úgy érzem abba egy részem belehalt volna. - Tisztában vagyok vele, hiszen én is ezt akartam tenni. Éppen ezért azt hiszem mi sokban hasonlítunk egymásra sőt... - gondolkodom el egy pillanatra, ajkamba harapok, majd folytatom a mondandóm - Ugyanolyanok vagyunk, manipulálunk, szomjazunk a hatalomra, irányítunk, büntetünk, de a tetteinket egyetlen mélyen ülő dolog határozza meg.... Magányosak vagyunk a szívünk legmélyén. - válaszolok a második kérdésére. Bár inkább hangos gondolkodásnak mondható, hiszen önkéntelen hagyják el ajkaimat a szavak, úgy áradnak belőlem, mintha megigézett volna, hogy az igazagt, csak is az igazat mondhatom. Vajon azért teszem, mert vágyok rá? Nem, annál sokkal többről van szó.... Mégis miért? Ez egy olyan kérdés, amire én sem tudom a választ. Igaza van elkellett volna rohannom rögtön, amint bepillantást nyertem a múltjába, hiszen ő egy szörnyeteg, maga az ördög... rajtam kívül több mint egy tucat lányt becstelenített meg, embereket kínzott kíméletlen egy cseppnyi megbánás nékül. De valamiért ezt mind képes vagyok elnézni neki. Próbálom magam meggyőzni, hogy ez azért van, mert én is követtem el hibákat a múltban és nincs rá más okom vagy magyarázatom. Ugyanakkor tudom, hogy ez életem egyik legnagyobb hazugsága, mert ennél többről van szó. Mégis mi az?!? Válaszokat akarok, viszont azt csak is tőle fogom megtudni és nem a múltunk miatt. Kattogó elmémet próbálom csitítani, miközben kezd felmenni bennem a pumpa, mert nem találom a megoldást, így még egyszer meghúzom az üveget, majd a dohányzó asztalra helyezem. Chad szemeibe meredek, majd a következő pillanatban már az ölében ülök ele szemben. Az elfogyasztott alkohol kezdi megtenni a hatását, annak mámorában, vámpír képességeimet felhasználva hirtelen cselekszem. - Talán mindkettő, de gyerünk derítsük ki melyik miatt van - búgom neki, miközben egyik kezemmel a hajába túrok, szemeimmmel nem engedem el az ő kék-zöld tekintetét, ajkaimat hevesen az övére tapasztom.
Egyetlen hang nélkül tettük meg az utat idáig, csak az autórádió muzsikája oldotta némileg ezt a némaságot. Nem kellettek szavak, egyszerűen nem volt rájuk szükségünk. Néha egymásra néztünk, mintha csak tapogatóztunk volna egymás felé úgy, ahogy eddig nem. Mert az éjszaka, amit együtt töltöttünk, gondoskodott róla, hogy ismerjem testének minden porcikáját, most pedig mintha elkezdeném megismerni másképpen is. És ez fordítva is igaz. Engedtem, hogy belém lásson, és lám, míg mindig itt van velem. Úgy döntök, nem bogozgatom tovább az okát, vagy miértjét, csak kimondatlanul örülök a ténynek, hogy megoszthatom vele az autómat, és nemsokára a lakásomat is. Bár nyilván lesznek még kérdései, de talán a legrosszabbon már túl vagyunk. Igaz, jobb nem előre inni a medve bőrére. A liftajtó csilingelése már nyilván ismerős neki, ahogy a nappalim berendezése is. Csak itt engedem el a kezét újra, ahogy már tettem az első alkalommal is. Fura, hogy ahányszor ide hozom, mindig úgy szorongatom az ujjait, mintha ezzel akarnám megakadályozni, hogy meggondolja magát, és félútról lelépjen mellőlem. - Nem tudom hogy vagy vele, de azt hiszem, nekem szükségem van egy italra - lépek a bárpulthoz, és ezúttal töményen adagolom a whiskyt. Jókora adagot, és jég nélkül, mindkettőnknek. Mire visszafordulok, ő már a kanapén ül, és egyik hajtincsével játszik. Talán ő is zavarban van, és nem tud mit kezdeni a helyzettel, mert neki is olyan szokatlan az egész, mint nekem. Feljönni egy idegen lakására, és eltölteni egy észvesztő éjszakát? Az rendben van, előfordul bárkivel, felnőtt emberek vagyunk, akiknek az életébe belefér az ilyesmi. De most valami mást készülök vele megosztani, mert tudom, hogy még mindig vannak kérdései, és azok után, amiket látott a múltamból, túl nagy megrázkódtatást már nem okozatok neki. - Bármibe lefogadtam volna ott a bárban, hogy felképelsz, aztán faképnél hagysz - mondom aztán minden átmenet nélkül, és leülök mellé, kezébe nyomva az italt. - Miért nem tetted? Tekintsünk el attól, mi történt köztünk a múltban, és akkor mit tettem veled. De most, a jelenben? El akartalak tiporni, diadaltáncot járni a lábaim előtt heverő testeden, és most itt ülsz mellettem, anélkül, hogy világgá rohantál volna. Miért? Vajon azért, mert azóta is vágysz rám, vagy mert még mindig keresed a válaszokat a te múltadat érintő kérdésekre? - hajtom félre a fejem, és belenézek a szemeibe, amik úgy csillognak felém az apró asztali lámpa félhomályában, hogy a legszebb gyémánt is csak homályos üvegcserép lehet hozzá képest.
Hergeljük egymást, azt hiszem, erre ez a legmegfelelőbb szó, vagy kifejezés. Mindketten tudjuk, miért vagyunk itt, de nem sietünk el semmit. Még akkor sem, ha ez a viselkedés egyáltalán nem vall rám. Úgy érzem magam, mint mielőtt beleharapnék egy szép szelet húsba, vagy felhajtanék valami mámorító, részegítő italt. Először körbe kell járni, ízlelgetni, hagyni magunkat csábítani... és ha végre megkapjuk, amit akarunk, akkor az már sokkal élvezetesebb lesz így. - Tudok jobb programot is a városnézésnél - lehelem már szinte az ajkára. - És okos lány vagy. Tudod, hogy milyen folytatásra vágyom, mert te magad is arra vágysz... máskülönben nem lennél itt - teszem hozzá, a vágytól már rekedt hangon, és ahogy végigsiklik szeme a testemen, nyilvánvaló jelét látva az irántam való vágyának, az alsó ajkába harap, ettől az apró mozdulattól pedig szinte bennem reked a levegő. Nem vagyok képes másra, hogy arra, hogy magamhoz húzzam, ajkamat az övére tapasszam, és miközben nyelvem megkeresi az övét, hogy játékos táncba kezdjenek, beletúr a hajamba, finoman masszírozva vele fejbőrömet. Egész testemen végighullámzik valami elmondhatatlanul jó érzés, csak arra kapom fel felem, és térek vissza a felhők feletti lebegésből a valóság talajára, ahogy széttépi ingemet, és a gombok úgy pattognak szét a szobában, mint a gellert kapott pisztolygolyók. A hirtelen jött hűvösebb levegő megérinti a mellkasomat, de nem oltja ki a vágy tüzét, és meglepve konstatálom, hogy másnak ilyen merészségért már alighanem azon nyomban kitörtem volna a nyakát, vele azonban nem akarom megtenni. Nem... szükségem van rá. Bármilyen értelemben. Egy kellemes éjszakára... kettőre, vagy háromra is akár. Sőt, igazából talán hosszú távon is megtarthatnám. Egy két lábon járó ételhordó és ágymelegítő egy személyben. Talán nem lenne rossz megtapasztalni az ilyen újdonságot is az életemben. Így hát csak felmorranok, mikor megszabadít az ing cafatjaitól, majd felkelek, és felkapom őt is. Két lába körülöleli a csípőmet, érzem az öléből áradó forróságot, és miközben újra szomjasan szívni kezdem a száját, átsétálok vele a másik szobába.
Hallgatom, hogy beszél, közben száját nézem, ahogy a hangokat képezi. Tekintetünk összér, újabb szikrák pattannak a levegőben, majd nézem, ahogy iszik és ugyan így teszek. - Ha akarod, majd körbe vezetlek - suttogom, odébb simítok egy homlokába lógó tincset - Milyen folytatásban reménykedsz? Érzem, felrobban a vágytól, miközben összeér combunk. Hosszú lábaimat átvetem az övén, miközben bemutatkozok neki újra. Imádom, ahogy kiejti nevemet, mint egy lágyan csengő melódia. Az ő szájából máshogy hangzik, kellemes, egyedi és van benne valami különlegesség, mintha ezzel az egyetlen szavával teljesen belém látna. Apró pír önti el az arcom, míg ő mosolyog. Miközben simogatom halk sóhaj hagyja el ajkait, mire halkan kuncogok. Tekintetem végig futtatom testén, kemény ágyékát látva alsóajkamba harapok, ezzel is elnyomva feltörni készülő kéjes, csendes nyögést. Mintha mi sem történt volna szemeit bámulom tovább. Ugyan azt teszi, amit én, megőrjít azzal, hogy várakoztat. Mosolya ennivaló, csibészes, kisfiús, szavai mégis elvarázsoltak egyetlen másodperc alatt. - Légy önmagad. Kezét tarkómra csúsztatja, mire bizsergő érzés fog el, ezt fokozza azzal, hogy magához húz. Végre megcsókol, így ajkaiba tudom csak suttogni a kérésem. Nem vad, se durva, mégis van benne valami ellenállhatatlan férfiasság. Mozdulatai vágytól fűtöttek, szenvedélyesek. Felsőmet lejebb tolva már kulcscsontom hinti be forró csókokkal. Szerencsére kabátjától már megszabadult, így ingét egyetlen mozdulattal ketté téptem. A leszakadt gombok szerte szét szóródtak a földön, pattogó hangot hagyva maguk után. - Bocsánat, kapsz másikat helyette - suttogom szakaszosan. Ujjaimmal tarkója mentén hajába túrok, miközben nyakát puha csókokkal hintem be, ütőere mentén apró ajak harapásokkal megspékelve.
Már az idefelé úton feltűnt, hogy benne éppúgy él a vágy, ahogy bennem is. Az arca kipirult, a szeme csillogott, és éreztem kezemben tartott ujjainak tüzes érintését. Most pedig, ahogy itt ül mellettem, és lábunk összeér, szinte borzongok a vágy emésztésétől, ami már minden sejtemben ott lángol. - Nem láttam még sokat a városból - fürkészem folyamatosan a pillantását - de ha a folytatás is olyan lesz, mint a kezdet, akkor már megérte idejönnöm - iszok bele én is a saját italomba, aztán nézem, ahogy aprót kortyol a koktéljából, és eltűnődöm, vajon milyen lehet, ha a kókuszos íz keveredik ajka ízével. Csak az ránt ki kissé a merengésből, ahogy kezét nyújtja, és ő is kimondja a nevét, amit egy ideig ízlelgetek az ajkamon. Olyan, mint egy édes, eddig sosem kóstolt, vagy ízlelt gyümölcs. - Aingeal - ismétlem utána. Különös csengésű név. Egyszerre előkelő, egyedi és mintha lágyan simogatná számat, ahogy újra kimondom. - Különleges név, egy igazán különleges lánynak - mosolygok rá, és önkéntelenül is előtör ajkaim közül egy apró sóhaj, ahogy végigsimítja karomat, és megáll a nyakamon. Csupán ettől az apró érintéstől máris elemi erővel robban ki belőlem a vágyakozás. Az ágyékom alig egy másodperc alatt lesz kőkemény, és hiába igyekszem, nem tudok visszaemlékezni rá, mikor váltott ki belőlem nő utoljára ilyesmit. Talán azért, mert általában csak nemes egyszerűséggel elveszem, amit akarok, és kész. Ő viszont nem csak gyönyörű, hanem készséges is, és ha képes lesz ma éjjel olyan élményt nyújtani nekem, mint senki más, megfontolom, hogy hosszabb távon is életben hagyjam. Enni, és ölni képes vagyok mással is. De a hozzá hasonló habitusú nő olyan, mint a réten, a mezei virágok közt egy szál rózsa. Meg kell becsülni. - Ki vagyok én? - suttogom az ajkára, mikor hozzám hajol, és alig egy centire van szája a számtól. - Akit akarsz, hogy legyek. Ha te angyal vagy, akkor én lehetek az ördögöd - vigyorgom el magam csibészesen, aztán kezem tarkójára csúsztatom, és magamhoz húzom, hogy végre megcsókolhassam. Nem vagyok vad, vagy durva, azt hiszem, egy ilyen nő megérdemli, hogy kegyosztó kedvemben legyek, és ő is megkapja az élvezetet. A mozdulataim ettől függetlenül vágytól fűtöttek, szenvedélyesek, és azon kapom magam, hogy felsőjét lebontva róla, forró csókjaimmal már vállcsontjánál járok.
Ő sem vár tovább, tömör válasza kissé parancsoló, annak ellenére megfogja kezem, őgy húz maga után a kocsijáig. Meglátva az ezüst Porse-t egy pillanatra csodálkozás ül ki az arcomra, mire önelégült vigyort kapok válaszul. Nem hittem volna, hogy egy ilyen jómódú férfiba botlok. Egyetlen szó nélkül helyet foglalok az anyósülésen, mire ő meghúzza körülöttem a biztonsági övet. Apró mosoly bújkál szám szélén, arcát kémlelem, hatalmas lelkierőre van szükségem, hogy rá ne vessem magam ott helyben. A liftajtó apró csilingeléssel kinyílik, elém térül egy pazar lakás képe. Faborítású előtéren át a nappaliba vezet, csak itt engedi el a kezem, mit eddig görcsösen szorongatott, mintha attól tartana, hogy megszököm. Szemei csillogásából látom, ugyan azt akarja, mint én és éppen annyira kíván. Újfent meglep kellemes modorával, az autóban történtek után feltételeztem, hogy egyből nekem esik. De a kanapé felé int, hogy foglaljak helyet, míg ő megáll feltehetően a bárpult előtt. - Köszönöm, most az egyszer elfogadom - válaszolok hamiskás mosollyal. Valószínűnek érzem, ha nemet mondok, akkor is kapok egy általa kevert koktélt. Mellém ülve a bőrkanapéra kezembe nyomja az italt, míg én a belső teret pásztázom. Tipikus legénylakás, semmi cicoma, pompa inkább egyszerű és letisztult, mégis van benne valami elegancia. - Nem gondoltam volna, olyan mintha évek óta itt élnél. Viszont örülök, hogy tetszik a város. - aprót kortyolok az italomból, majd az üveglapú kávézóasztalra helyezem. Érzem a testéből áradó hőt, ahogy közelebb ül hozzám, felé fordulok, így lábaink összeérnek. Chad Olyan ismerősen cseng ez a név, mintha már hallottam volna ezelőtt. Próbálom visszaidézni, mi okozza a folyamatos de ja vu-t mióta szóba elegyedtem vele. - Ahogy már említettem Aingeal vagyok, de a barátaimnak Angel - fogok vele kezet, miközben mélyen szemeibe nézek. Láttam már ezt a szempárt valamikor régen, talán abban az időben, mikor még volt családom. Bármi történjék is ma éjjel, ki fogom deríteni ki ő és miért nem emlékszem rá. Ujjai közül kihúzom kezem, végigsimítom karját felfelé, nyakánál elidőzök egy kicsit. Érzem vérének lüktetését, azt szokták mondani nem szép dolog játszani az étellel, de néha kivételt teszek. Tenyerembe helyezem kissé borostás arcát, közelebb hajolok hozzá. - Ki vagy te? - teszem fel a kérdést, szemein keresztül próbálom megfejteni egész lényét. Alig bírom türtőztetni magam, a vágy elborítja elmém, testem minden porcikája kívánja őt. - Akarom... - lehelem az ajkaira, de nem csókolok meg. Hagyom, hadd ölje meg a vágy, kínozza minden egyes érintésem.
A liftajtó halk csilingeléssel kinyílik, és apró, faborítású előtéren át egyenesen a nappaliba érkezünk. Csak itt engedem el a kezét, amit egész idő alatt szorongattam, mintha azt akarnám megakadályozni, hogy meneküljön előlem, meggondolva magát. Meglehetősen érzékenyen érintett volna, ha valahol félúton lefújja a tervezett programomat, bár most, ahogy belenézek a szemébe, látom a csillogásán, hogy ő legalább ugyanúgy akarja ezt az egészet, ahogy magam is. Ha tudtam volna, hogy errefelé ilyenek az emberek, már legalább száz évvel korábban New Yorkba költözöm... - Helyezd magad kényelembe - mosolygok rá, és a kanapé felé intek, majd megállok a bárpult előtt. - Egy italt? Remek koktéljaim vannak - teszem hozzá. Igen, mára már elég ennyi... nincs kedvem eszméletlenre itatni, mivel ma éjszakára még szükségem van az eszére, és nem utolsósorban a mozgékonyságára. Ahogy elképzelem, ahogy majd meztelen teste az enyémhez simul, nagy levegővel kell kissé lejjebb hűteni magam. Noha szívem szerint máris a lényegre térnék, meg kell adnom a módját a dolognak. Régen persze nem vacakoltam sokat, ha megkívántam valakit... általában cselédeket, akiknek egyenesen kötelessége volt minden igényem kielégítése. Ha nem akarták szép szóval, ment erőszakkal. Nem érdekelt sem a sírásuk, sem a sikítozásuk, sem az ellenkezésük. A gróf fia voltam, senki nem törhetett pálcát felettem, ennyi az egész. Ma már persze finomítani kell a módszereimen. Nem azért, mintha széplélekké váltam volna azóta, hanem mert változnak az idők, és az új korok új szabályokkal járnak. Nagyon kevés vámpír viseli el a hozzám hasonló távú halhatatlanságot, pont azért, mert alkalmazkodókészség híján vannak. A rugalmasság és körülményhez való idomulás segítette elő, hogy még ma, ebben a korban is itt legyek, éljek, lélegezzek, és hódoljak az élet minden gyönyörűségének. Kikeverem a koktélját, aztán elsétálok a kanapéig, és miközben leülök mellé, kezébe nyomom az italt, aztán követem tekintetét, ahogy a lakást pásztázza. - Nem igazán laktam még be... csak nemrég költöztem New Yorkba - mondom, aztán közelebb fészkelem magam hozzá. - Egyelőre azt hiszem mondhatom, hogy nem bántam meg. Mellesleg a nevem Chad - nyújtom neki a kezem.
Kezdőlap
várom a közöset 
|| 
Hallgatom, hogy beszél, közben száját nézem, ahogy a hangokat képezi. Tekintetünk összér, újabb szikrák pattannak a levegőben, majd nézem, ahogy iszik és ugyan így teszek. 
Ő sem vár tovább, tömör válasza kissé parancsoló, annak ellenére megfogja kezem, őgy húz maga után a kocsijáig. Meglátva az ezüst Porse-t egy pillanatra csodálkozás ül ki az arcomra, mire önelégült vigyort kapok válaszul. Nem hittem volna, hogy egy ilyen jómódú férfiba botlok. Egyetlen szó nélkül helyet foglalok az anyósülésen, mire ő meghúzza körülöttem a biztonsági övet. Apró mosoly bújkál szám szélén, arcát kémlelem, hatalmas lelkierőre van szükségem, hogy rá ne vessem magam ott helyben. 
