Csak akkor engedem el Angel kezét, mikor belépünk az étterem ajtaján. Egyetlen dolog van, ami egyszerre roppant mód kedvelhető és gyűlölhető New Yorkban: a tömeg. Elvileg tökéletes ahhoz, hogy egy magamfajta gyilkos eltűnjön az árnyékban, és láthatatlan legyen, de a fenébe is, néha jól esne magunk közt lenni, szem- és fültanúk nélkül. Ezen a helyen nem fog könnyen menni, ha a benn tartózkodók létszámát nézem. - Keressünk helyet - nézek Angelre, aztán megindulok a terem legtávolabbi pontja felé, ahol már nem asztalok, hanem bokszok állnak. Tökéletes hely ahhoz, hogy ne legyünk szem előtt, és ahogy mi nem látunk másokat, úgy minket se lássanak. A bokszban egy pár üldögél, és a szemem forgatom, ahogy látom a szirupos negédes ömlengést: egymást etetik, és két falat között nem hagyják ki a lehetőséget, hogy csókolózzanak is. Egy tisztességes vámpírnak, mint én is, azonnal felfordul a gyomra a látványtól. Mindazonáltal erőt veszek magamon, és megkopogtatom a nekem háttal ülő fickó vállát. - Hello - próbálkozom egy megnyerőnek szánt mosollyal. - Szükségünk lenne erre a helyre, és hajlandó vagyok kifejezni a hálámat, ha leléptek - teszek pénzt az asztalra, mire a pasas csak megvetően hörren egyet, majd visszatolja az ötven dollárost elém, és folytatják az egymásba feledkezést úgy, mintha mi sem történt volna. Megköszörülöm a torkomat, aztán az asztal fölé hajlok. Igénybe vehetném az igézést is, de az túl könnyű módja az elintézésnek, ahhoz csak végső esetben folyamodom. - Három másodpercet adok, hogy elhordjátok magatokat innen - címzem szavaimat a szerelemes párnak, és hagyom, hogy szemem alatt megjelenjenek a fekete erek, pillantásom pedig vörösben kezdjen el izzani. - Ha utána még itt talállak, kitépem a szerelmes szíveteket, és megetetem veletek. Világos? - kérdezem kedves mosollyal, mire szemmel láthatóan fehérre sápadva ugranak fel. Az ijedtség a hangjukat is elveszi, mert némán tátogva, szinte futólépésben távoznak a bejárati ajtón át. - Parancsolj, bébi - invitálom finom kézmozdulattal Angelt, és ahogy leül, én is helyet foglalok, szemben vele, és elégedetten nyitom szét az étlapot. Mintha csak ez lenne a varázsmozdulat, azonnal ott terem egy kötényes alkalmazott. - Két extra baconos hamburgert kérek - mondom határozottan, és Angel felé pislogok. - És a hölgynek ugyanazt - teszem hozzá, és várom, vajon aláveti-e magát az akaratomnak, mégha csak ily apró jellegű dologban is, vagy nem hazudtolja meg önmagát, és csak azért is ellentmond majd nekem. Az előbbi verzió mély megelégedéssel töltene el, a második pedig remekül elszórakoztatna, újfent.
Kérdésemre kérdéssel válaszol, miközben elmerül szemeimben, majd egyszerű válaszát követően megrándítja vállát. Persze, hogy őt nyerem vele, de nekem az kevés, túlságosan kevés. Harapásom hatására felsóhajt, amire mosollyal válaszolok. Nevetése tölti be a sikátort, ami gúnyos és hitetlenkedő egyszerre, ahogy mozdulok ő utánam fordul. - Tagadd csak nyugodtan szívem, attól még lehet az belőle - nevetek, miközben kilépek a fénybe. Hallom közeledő lépteit, ajkamba harapok, nehogy felkuncogjak. Olyan most akár egy kis pincsi, aki mindenhova követ, kedvemre való ez a felállás, hiszen imádok irányítani. Dallamos morgása még szélesebb mosolyra késztet, ahogy mellém lép egy pillanatra elidőzök arcvonásain. Mindig elveszi, amit akar, azért, hogy élvezhesse. Eddig hagytam magam, de most már nem fogom. Nem csak akarnia kell és elvenni, hanem harcolni is azért, hogy megkaphassa, amiért csorog a nyála, mióta utoljára találkoztunk. Kezemet megfogja, ahogy első találkozásunk alkalmával, érintése puha, keze mégis tűzforró. Megint úgy tesz, mintha több közünk lenne egymáshoz, nem bánom annyira, mint az mutatom felé. - Brannagh, te tudsz úriember is lenni? - teszem fel a kérdést, túldramatizált meglepett arcot vágok. Szabad kezemet az eltátott szám elé helyezem, miközben hagyom hadd húzzon a főutca felé, a szokásától eltérően finoman, egészen kedvesen teszi mindezt. (Előzmény:Belvárosi sikátor)
Bánatomra elengedi a kezem, mikor belépünk az étterem ajtaján. Rám néz, majd megindul a terem legtávolabbi pontja felé, ahol már nem asztalok, hanem bokszok állnak. Nagy sóhajt eresztek meg, majd követem lassan és megfontoltan. A hátsó rész tökéletesen ahhoz, hogy ne legyünk szem előtt, bármit megtehet ott, hiszen minket sem látnak. Az egyik bokszban egy pár üldögél, akik nyalják-falják egymást, mire csak a szememet forgatom. Tejszínhab szerű, nyálas, undorító filmben érzem magam, ahogy látom egymást etetik és smárolgatnak. Chad megkopogtatja a nekünk háttal ülő férfi vállát és beszédbe elegyedik vele. Kedvesnek tűnő mosolyt mereszt feléjük, mire halkan kuncogok és hallgatom tovább, ahogy próbálja meggyőzni őket. Pénzt tesz az asztalra, amivel felkelti a figyelmem, nem hittem volna, hogy ennyire bele ad mindent. Bár vámpírok vagyunk, - vagyis én csak félig-meddig - ami jár némi kiváltsággal. Pénz, hatalom és stb. De azt hiszem rossz embernél próbálkozik, mivel az ülő férfi csak hörren egyet, majd visszatolja a zöldhasút és tovább enyeleg, mintha semmi se történt volna. Chad megköszörüli a torkát és az azstal fölé hajol, közelebb lépek hozzá és megérintem a vállát. - Brannagh, hagyd a francba! Keresünk másik asz... - a végére sem értem a mondandómnak, mikor belekezdett az övébe. Minek ide igézés, ha bárkit meg lehet ijeszteni, úgy, hogy a szíve majd' megáll. Oda sem kell néznem és tudom, hogy szeme alatt az erek elfeketedtek, kidudorodtak és szeme vörösen kezd izzani. Persze! Nyílt színen fenyegessük meg a szerencsétlen halandókat, jó, hogy nem villantja ki rögtön a fogait is vagy mar beléjük. Bár jobban belegondolva az még talán tetszene is. Mosolya kedves, már nem bírom tovább és kuncogni kezdek, miközben a szerelmes pár falfehérré sápadva ugrik fel, némán tátogva sietnek el, de nem kerüli el a figyelmem, hogy a lány gyilkos pillantásokat lövell felém. Finom kézmozdulattal invitál az üres helyre, leülök, mire ő helyet foglal velem szemben. - Ugye tudod, hogy túlzásokba estél? - teszem fel a kérdést, míg ő elégedetten nyitja szét az étlapot. Egy csettintésre ott terem mellettünk egy kötényes alkalmazott. Chad határozottan választ magának és nekem is rendel, majd vár, hogy mit fogok tenni. - Majdnem sikerült Brannagh, egy extra baconos hamburgert és egy extra sajtosat kérek - mosolygok mézédesen a pincérre, aki válaszul kacsint egyet nekem. Nem figyeltem Chad reakcióját, de van egy olyan sejtésem köze lehet a pincér gyors távozásához. Unottan nézek körbe a helyen, próbálom megérte mi tetszik neki rajta. De semmit sem találok, tipikus Manhattani gyorsbüfé, amiből hiányzik az elegancia és a stílus. Előre dőlök, könyögöm az azstalon pihentetem, végül rá emelem tekintetem és újra eláll a lélegzetem egy pillanatra. Miután összeszedtem magam kérdőn meredek rá egyetlen szó nélkül.
Mégis, ugyan mire másra számítottam volna? Naná, hogy ellentmond nekem, legalábbis félig-meddig. Az egyik hamburgert cseréli csak le, így hát mondhatom, hogy félig enged nekem, félig nem, mint a mesebeli szegény lány, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is. Hihetetlen ez a nő, ahogy csűri-csavarja a szálakat, és a fenébe is, jobban felkelti a figyelmemet és a bennem lakó vadászösztönt ezzel, mint bármi mással. Nem csupán okos, és határozott, de képes rá, hogy dacoljon velem, ellenszegüljön az akaratomnak, ez pedig valami olyan üdítő változatosság, amit még eddig nem tapasztaltam, de be kell valljam - persze csak önmagamban, inkább leharapnám tőből a nyelvem, mintsem hangosan kimondjak ilyet - hogy kimondottan tetszik, hogy ilyen. Ahogy a kötényes fickó távozik, Angel körbehordozza tekintetét a helyiségen. Látom, nem túlzottan nyeri el a tetszését, egyedül akkor akad el a lélegzete ismét egy másodpercre, amikor rám veti újfent a pillantását. Képtelen vagyok betelni azzal a ténnyel, hogy nem csak én reagálok rá ilyen emócióval, hanem fordítva is működik a dolog. Ha teljesen sötét lenne idebenn, azt hiszem, még a köztünk ide-oda ugráló elektromos szikrákat is látni lehetne a levegőben. - Nem hiszem, hogy túlzásokba estem volna. Legalábbis semmi olyanba, ami veszélyes lenne rám nézve. Noha kedvelem a zűrzavart és felfordulást, mindig jó a magamfajta életében, ha van valami biztosíték a túl nagy lebukással fenyegető napok margójára - válaszolom, és ahogy kérdő tekintetét látom, röviden elnevetem magam. - Szívem, a város meglehetősen nagy, és bőven van benne potenciális áldozat. De hacsak nem szerzek egy ismerőst, aki vagy sírásó, vagy krematóriummal rendelkezik, és profi a tetemek eltüntetésében, előbb-utóbb a rendőrség is felfigyel a hullák növekvő számára. Ilyen esetekben, míg a hullámok elcsitulnak, jól jön egy ilyen barátságos kis hely, és a barátságos személyzet - válik a vigyorom egyre kajánabbá. - Az itt dolgozók mind az igézésem alatt állnak, amolyan mozgó vérbank gyanánt. Ha kedved tartja kipróbálhatod. Abból eszel, amelyikből akarsz. Például az a szőke ott, ő a kedvencem - mutatok a jelzett lány irányába. - Roppant készséges... minden téren - vonom fel a szemöldökömet cinikusan. - Mondjuk úgy, ez a hely az én kis aranytartalékom ínségesebb időkre - teszem hozzá, és az asztalon átnyúlva megfogom az ujjait. - Ne hívj Brannagh-nak - morgom elégedetlenül. - Szeretem, amikor kimondod a nevem. Sosem kedveltem, de a te szádból a Chad valahogy másképp hangzik, ami nagyon tetszik nekem. Ahogy az is tetszett, ahogyan az élvezeted közepén a fülembe nyöszörögted - teszem hozzá, és apró karikákat kezdek rajzolni kézfejére, élvezem bőrének selymes érintését. Csakugyan, őszintén nem tudnám már számolni sem, hány nőt döntöttem meg hosszú életem folyamán, volt hogy egyszerre többet is, de még egyik sem volt rám ilyen hatással, mint ahogy ő. Elég csak a szemébe néznem ahhoz, hogy eluralkodjon rajtam az az érzés, hogy legszívesebben most mindent lesöpörnék az asztalról, és sz*rva a közfelháborodásra, itt helyben tenném magamévá. Sarkosítván kimondva: mióta megismertem, egy két lábon járó merevedés vagyok. Megérkezik a hamburgerünk, és éhesen fogok neki az elsőnek. Noha természetesen a magamfajta számára az első számú táplálékforrás a vér, nem vetem meg az emberi ételt sem, már csak azért is így van, mert hála a modern kor vívmányainak, a gasztronómia fejlettebb, mint annak idején az én időmben volt. - Tudod - nézek közben Angelre elgondolkodva - mióta pontosan tudjuk, hogy kicsoda a másikunk, most először nézel rám úgy, hogy nem látok a szemedben gyűlöletet és utálatot irányomban. Legalábbis akkorát nem, mint eddig. Vehetem ezt pozitívumnak, vagy csak időt akarsz nyerni vele, míg kiforralod magamban a legszörnyűbb bosszút, amivel engem sújthatsz? - érdeklődöm, de nem haragosan, inkább tárgyilagosan.
Kérdésemre, miszerint túlzásokba esett, egyből válaszol, nem is akárhogy egy monológot hallgathatok tőle. Még, hogy nem volt veszélyes? Abba bele sem gondol, hogy mi van akkor, ha a csaj sikító frászt kap, arra mindenki felkapta volna a fejét a büfében. Ki nem kedveli a zűrzavar és a felfordulást? Ha ezt így folytatja kiábrándulok belőle, túlságosan jófiú. Blaaablaablllaaah.... Már nem is nagyon figyelek mondandójára, inkább az étlappal játszom, mikor fel figyelek a nevetésére. Édes, mélyről jövőv hang, amihez egy eszméletlenül helyes arc párosul. Ahogy mosolyog, arca kisfiússá változik, mintha alig múlt volna 18, bár az arcát keretező borosta ezt ellensúlyozza. A kis szentbeszédét folytatja, miszerint a város nagy, sok áldozatra van lehetőség. Annyira túl komplikálja a dolgokat, nem kell sírásó ismerős, ha valaki elég taktikus annak semmi szüksége ilyesmire. Éppen azon gondolkodom, hogy milyen kibúvóval távozzak a helyről, mikor felkelti az érdeklődésem. Vigyora kajánná változik, miközben beavat a kis titkába, miszerint megigézte az egész helyet. - Szívem, talán nem kellene mindenkit megölnöd, akiből táplálkozol. - oktatom ki egyből. Elgondolkodom az ajánlatán, miszerint kedvemre ehetek, de nincs kedvem csak táplálkozni az ő két lábon járó vérbankjaiból. Elkezd egy szöszire mutogatni, aki a kedvence vagy micsoda. Állítása szerint a elég készséges, ahogy szemöldökét felvonja biztosan tudom, hogy elégszer betette már neki. Erre válaszul fintorgok egyet, miközben végignézem az előbb említett szőkét. Csinos alak, domborodó fenék, bájos mosoly. Egy férfinak tényleg csak erre van szüksége? Büszkélkedik a helllyel, miközben az asztalon átnyúlva megfogja ujjaimat, kellmes bizsergés fog el érintésén. Halovány mosoly keretezi arcom, miközben összefűzöm ujjainkat, mint azok a bugyuta, nyáladzó szerelmesek. Még sosem tettem ilyet, eddig csak filmekben láttam, hogy szokás, de tetszik, mintha egybe tartoznánk. Egy kötelék, ami szét választhatatlan, olyan, mint a puzzle egy-egy darabkája, együtt tökéletesek, míg külön idomtalan, furcsa figurák. Elégedetlen morgásán halkan kuncogok, végre fel tudtam húzni, legalábbis egy kis időre. Szeretem kimondani a nevét, vagyis szerettem, egészen addig míg rá nem döbbentem ki is ő valójában. Azóta képtelen vagyok így hívni, egészen más értelmet nyert számomra ez a név. Olyan romantikusnak tűntek szavait, amit képes volt egyetlen másodperc alatt lerombolni, azzal, hogy felelevenítette a legutóbbi éjszakánk. Az eddigiektől eltérően most nem forgatom meg szemeimet, hiszen a beszólást sikeresen tompította azzal, hogy kézfejemre apró karikákat rajzol. Ezt a meghitt pillanatot szétzúzom azzal, hogy elhúzom kezemet az övétől. - Várj egy percet. Gondolom, akkor nem probléma, ha kiszolgálom magam... - gonoszul vigyorgok rá, majd felkelek. Vámpírgyorsasággal az előbb emlegetett szőke előtt termek és egy határozott mozdulattal kitöröm a nyakát, majd mintha mi sem történt volna, vissza telepedek az helyemre. - Úgy hívlak ahogy akarlak, ha tetszik, ha nem - vágom még hozzá. Éppen ki akarnám fejteni, miért hívom a családnevén, mikor meghozzák a hamburgerünk. Éhesen neki lát az elsőnek, én is ugyanezt teszem. Kettősségemnek hála meg tudom emészteni az emberi ételet is, sőt szükségem van rá, mivel a vér magában nem telít el úgy, ahogy egy normális vámpírt. Próbáltam kizárólag véren élni, de azt a szervezetem nagyon megsínylette, jobban kibírom a fémes illatú folyadék nélkül, mint emberi táplálék hiányát. Miközben az első falatot rágom ő elgondolkodva rám emeli pillantását és beszédbe kezd. Lenyelem a számban lévő pépessé vált ételt és rá mosolygok. Valamennyire igaza volt, nincs bennem sem gyűlölet, sem utálat felé, akármennyire is próbáltam. Valami van benne, ami vonzz és nem hagy nyugodni az első viszontlátás óta, ami miatt képtelen vagyok sokáig haragudni rá. Tárgyilagosan érdeklődik, amin elnevetem magam. - Sosem tudhatod, lehet most szedem ki belőled a gyengepontjaidat, hogy később felhasználhassam a bosszúhadjáratomhoz - kacsintok rá, miközben egy kis időre mélyen a szemeibe nézek, majd az előttem lévő zsíros kaját fixírozom. - Őszintén szólva haragudnom kellene rád és gyűlölnöm, hidd el sokáig így is voltam vele. Megakartalak találni és kínozni, majd a szívedbe döfni egy hatalmas fakarót, amiért ezt tetted velem. Ugyanakkor valami köszönet félével is tartozom neked, hiszen miattad élek és virulok még most is - felnézek rá mosolyogva, majd folytatom a mondandóm - Van bennem egy cseppnyi ellenszenv, mióta tudom ki vagy, éppen ezért nem tudom igazán kimondani azt, hogy Chad. Szóval, ha nem akarod, hogy Brannagh-nak hívjalak, akkor sűrgősen találj ki valamit - figyelmeztetem tárgyilagosan, majd újra a tányérra szegezem tekintetem. Magamnak sem akarom be vallani, de kedvelem őt, csókolnám ajkait és egész éjszakákat töltenék vele szívem szerint, miközben a másik felem cafatokra akarja tépni. Talán nem lettem volna ilyen dühös rá, ha nem ront meg, amellett, hogy elvette az életem. Hiszen a mi korunkban, ezért feleségül kellett volna vennie. Talán valahol, legmélyen erre vágytam... hogy megtaláljon álmaim hercege, feleségül vegyen és lehessen egy boldog nagy családom. - Nem lenne bennem ilyen ellenszenv, ha akkor nem erőszakolsz meg - gondolkodom hangosan - Az nap, amúgy is ki voltam szolgáltatva. Calder sírját látogattam meg, azóta is bűntudatom van, amiért segítettem eltemetni őt. Nagyon sokat jelentett nekem... - elkomorodok, hiszen ha róla beszélek vagy csak eszembe jut elfog valami leírhatatlna szomorúság. Nem várom el, hogy megértse, ahogy azt sem, hogy érdekelje mi történt velem aznap. Csak azt akarom, hogy legyen mellettem, annak ellenére, hogy mit érzek iránta, ne akarjon elhagyni. Az a gyanúm, hogy nem is akar elengedni, valami megakadályozza benne, mintha egy boszorkány megbűvölte volna vagy egy angyal...
Látom az arcán, hogy még mindig, minden magyarázatom ellenére helyteleníti, amiért ráijesztettem a turbékoló gerlepárra. Az okát nem tudom igazán: vagy azért, mert azt várta, hogy feltépem a torkukat, és azzal, hogy életben hagytam őket rácáfoltam a rosszfiú-image-re, vagy azért, mert a kelleténél jobban kockáztattam. Bár ez csak szerinte kockázat, szerintem nem. Ha kitört volna a pánik, azonnali hatállyal megölök mindenkit, aki benn tartózkodik, és az egyik megigézett alkalmazott egy jókora véres késsel a kezében várta volna a rendőröket, hogy elvigye a balhét. Engem sem ejtettek a fejemre... ugyanakkor nem fejtem ki a gondolataimat, és nem kezdek hosszas magyarázkodásba. Egyszerűen azért, mert ez az egész nem lényeges. Bár ahogy megjegyzést tesz, miszerint nem kellene mindenkit kinyírni, akiből vacsorázom, egy harmadik verziót támaszt alá: hogy a kelleténél lágyszívűbb, bármennyire is igyekszik palástolni, vagy az ellenkezőjét mutatni. - Szívem, miért ne ölhetnék gátlások nélkül? - kérdezek vissza, a szám sarkában bujkáló apró mosollyal. - Megteszem, mert hatalmamban áll. Sőt, megteszem, mert egészen egyszerűen élvezem. Mind vámpír mivoltomnál fogva, mind származásomnál fogva felette állok a halandó embereknek - jelentem ki megfellebbezhetetlenül. Hogy mit teszek velük, csupán morális elhatározás kérdése. Eltolom magam elől a hamburgerem maradékát, majd az asztalra könyökölök, és ujjaimat összefonva az ajkamhoz emelem, elgondolkodva nézve közben Angelre. - A vámpírok gyilkosok - jelentem ki aztán. Nincs a hangomban sem fölény, sem gúny, nemes egyszerűséggel a tagadhatatlan tényeket közlöm vele. - Minden teremtmény közül egyedül mi láthatjuk büntetlenül a halált. Mi egyedül dönthetünk róla, ki hal meg, és ki él, mi egyedüliek vagyunk azok, akik lesújthatunk, mint isten keze. Miért ne lenne kedvem a mindenhatót játszani? - kérdezem ironikusan. Igen, ennyit érnek az emberek, bár ő - nyilván félig-emberi, boszorkány mivoltából adódóan - ezt másképpen látja. Látom, ahogy kissé eltűnődik szavaimon, aztán felkel, és a szőke lányhoz lép. Kissé szélesebbé válik a mosolyom, mert felkészülök rá, hogy láthatom előtörni véresebbik énjét, de ami történik, tagadhatatlanul meglep. A lány törött nyakkal hanyatlik a földre, és két másik alkalmazott máris elvonszolja onnan, mielőtt a kíváncsi szemek felfedeznék. - Tessék, és még én vagyok elővigyázatlan - morgom, ahogy visszaül velem szembe, arcán tagadhatatlan elégedettséggel. Körbesandítok, de nem hangzik fel sehonnan velőtrázó sikoly, ami talán annak tudható be, hogy a jelenet némileg takarva volt a vendégek szeme elől. - Elrontottad a játékszeremet - teszem aztán hozzá kissé morcosan, bár túlzottan nem ráz meg a halott lány. Van még ott, ahonnan ez jött. Beáll némi csend, míg ő a hamburgerét majszolja, aztán válaszol a feltett kérdésemre. Kivételesen ő sem gúnyolódik, tárgyilagos választ ad a tárgyilagos érdeklődésemre. - Édes, akkor hagy áruljak el neked valamit - nevetek fel újra. - Egyetlen gyenge pontom van, de azt hiszem, azt már ismered. Ha nem, hát elmondom újra: szeretem, ha a kezemben van az irányítás, és a hatalom. És ha kell, akkor tűzön-vízen át is megszerzem magamnak - ülök aztán át egy hirtelen ötlettől vezérelve Angel mellé úgy, hogy testünk összeér. - Gyűlölni akarsz? Tedd, jogod van hozzá. Nincs tökéletesebb, mint egy olyan teremtmény, akiben lobog a szenvedély, a tűz, a tombolás, mert ezt teszi őt élővé. Meg akartál kínozni? Kár, hogy nem került sor rá - jegyzem meg szarkasztikusan, aztán, még mielőtt megmoccanhatna, minden átmenet nélkül felemelem a kezem, és megszorítom a torkát. Nem vadul, vagy durván, nem szándékozom megfojtani, csupán jelzésértékkel, hogy jobb, ha meghúz egy határvonalat velem szemben, azt illetően, hogy mit tehet meg, és mit nem. - Kitörted a nyakam - jegyzem meg meglehetősen kioktató hangnemben. - Túl bátor, és túl elbizakodott tett volt, szívem. Legszívesebben én is megtenném veled, hogy lássam, egy fél-vámpír vajon képes-e visszatérni a halálból úgy, ahogyan én. Mint már mondtam: gyilkos vagyok. Válogatás nélkül ölök, ha kell. De ahogy az előbb könyörületet mutattam két ember iránt, most is megtehetem - engedem el végül a torkát, hogy a tarkójára csússzon át a kezem. - Nem csak te akartál gyűlölni engem, én is ezt akartam érezni irántad. De ahogy te képtelen vagy rá, ugyanígy én is. Talán azért, mert a kelleténél nagyobb hatással vagy rám, és felülmúlhatatlan vagy az ágyban. És ami azt illeti... ez utóbbit roppant szívesen megismételném - mormolom már lágyabban, aztán magamhoz húzom, és az ajkára tapadok. Szomjasan szívom a száját, belemerülve a csókjába, csak akkor szakadok el tőle, mikor elér a vágytól elhomályosult agyamig a név, amit nemrég kiejtett a száján. - Mondd... - nézek a szemébe zihálva - túl nagy elvárás lenne, hogy ha velem vagy egy légtérben, ne emlegesd a régi, nem mellesleg azóta rég halott pasidat? - vonom fel a szemöldökömet. Azt már nem fogom bevallani, hogy bosszant a dolog, mert egyrészt az önérzetembe gázol vele, másrészt... a fenébe is, azt akarom, hogy én járjak a fejében, és ne valaki más. Egyszerűen ennyi az egész.
A madarék ételt eltolva magától az asztalra könyököl, miközben elgondolkodva szemlél. Ezt követően elkezdi ecsetelni, ami már így is tudok, a tényekről beszél. A vámprok gyilkosok, de én nem vagyok az. Nem tehetem meg, hiszen akkor le kellene mondanom a varázserőmről. Igen ebben van valami igazság, mi látjuk, ahogy a halál elragadja az embereket. Ironikus hangvételén apró mosolyra húzódik az ajkam, miközben elképzelem, ahogy mindenhatót játszik. - Szívem te játszhatsz mindenhatót, de attól még nem vagy az - közlöm vele a tényeket. Magamon érzem a tekintetét, ahogy elindulok a szőkeség felé, tudom, hogy mit vár tőlem. Azt hiszi, hogy most átváltozom valami vérmes szörnyeteggé, de csalódást kell okoznom, mert nincs kedvem vérfolyamot létrehozni. A lány teste önkéntelenül előre hanyatlik, két másik alkalmazott egyből elvonszolja. Igen, sikerült meglepetést okoznom neki, bár morog egy keveset. - Veled ellentétben én nem gyilkolászhatok kedvem szerint. Ha mindenkit megölök, akibe belekóstolok, azáltál elvesztem az erőm - mondandóm közben hirtelen szél kap bele a hajamba - Találsz te magadnak jobb játékot - vigyorgok még mindig diadalittasan. Csend áll be kettőnk közé, miközben én a hamburgereimet eszem, a nőkkel ellentétben gyorsan falom be az előttem lévő ételt. Felnevet újra, miközben a gyengepontjáról áradozik. Tisztában vagyok vele, hogy irányítás mániás, hatalomra van szüksége ahhoz, hogy életben maradhasson. Miközben beszél át ül mellém olyan közel, hogy a testünk összeér. Nem tudom mire készül, de ha itt helyben rá mászik azt hiszem nem fogom visszautasítani, érzem a kettőnk között lévő szikrákat. Őszintén elmondtam az érzéseim vele kapcsolatban, erre ezt is kiforgatja és átformálja. Tudom, hogy jogom van gyűlölni őt, ahogy ahhoz is, hogy elégtételt vegyek. Szarkasztikus megjegyzésére válaszolni akarok, de mielőtt megmoccanhatnék kezét a torkomra szorítja. Nem vadul vagy durván, éppen annyira, hogy érezzem hatalmát. Kioktató hangnemét meghallva szemeim szikrákat szórnak, nem szeretem ha valaki ezt alkalmazza velem szemben. Gyilkolás, könyörület... mind-mind olyan szavak, amikkel csak dobálózni tud, a jelentőségüket nem úgy értelmezi, ahogy egy ember tenné. Torkomat elengedi, kezét tarkómra csúsztatja és folytatja a mondandóját. Gyűlölni akart? Mégis miért? Képtelen gyűlölni... Ezt olyan jó hallani, nem hittem volna, hogy ekkora hatással vagyok rá én is. Elpirulnék, megjegyzésétől, miszerint felülmúlhatatlan ágytornász vagyok, de ezt már oly sokszor hallottam tőle, hogy kezd általános ténymegállaítássá válni. Mielőtt bármit is szólahtnék magához húz és bekebelezi ajkaimat. Teljesen elvesztem csókjától, vágyakozással teli. Minden porcikámmal még közelebb akarok kerülni hozzá, mintha egy mágnes lenne és én vagyok a tökéletes párja. Véget vet a csókunknak, zihálva néz a szemeimbe, szemöldökét felhúzva próbál komolynak tűnni és rá beszélni, hogy ne emlegessem... na várjunk csak! Régi pasim, aki halott? De, hiszen Calder nem is az... Féltékenysége zene füleimnek, azt hiszem megtartom magamnak az igazságot Calder kilétésől. Eltávolodok tőle és egy pofonnal ajándékozom meg, a csók előtti tettéért cserébe. - Kitörtem a nyakad, mert megérdemelted. Nem bátorság vagy elbizakodottság volt veled szemben szívem. Megtettem, mert tudtam, hogy fel fogsz éledni és örök életre megjegyzed, hogy velem sem lehet szórakozni. De tudod mit? Tedd meg, törd ki a nyakam! - vágom hozzá, miközben szemeim egyfolytában szikrákat szórnak. Gyűlöletét már meg sem említem, hiszen annak az lenne a vége, hogy felróvom neki a múltunkat. Az előbbi tettem ellenére egy szempillantás alatt az ölében kötök ki vele szemben elhelyezkedve. Kezeimet a vállán pihentetem, miközben mélyen a szemeibe nézek, csábító mosolyt villantok felé. - Mondd csak, túl nagy elvárás lenne, hogy ha velem egy légtérben vagy ne szorongasd a nyakam? - kérdezek vissza ugyanazzal a hanghordozással, ahogy ő tette - Ezzel a stílussal nagyon rosszul haladsz affelé, hogy megkapj - teszem hozzá, miközben még jobban hozzá simulok. Gonosz vigyor terül szét arcomon, közelebb hajolok hozzá, számat épp, hogy az övéhez érintem. - Van még egy gyengepontod édes - búgom ajkai közé, majd a következő pillanatban már a másik oldalt ülök. Könyökömet az asztalon támasztom, miközben a következő lépését várom. Ez egy elég érdekes játéknak ígérkezik, már csak az a kérdés melyikünk bírja tovább.
Első mondataira csak egy sejtelmes mosoly jelenik meg a szám sarkában, épphogy láthatóan. Fogalma sincs róla, honnan indultam, és hogyan is éltem, mert máskülönben nem tenne ilyen kijelentéseket. - Ó hidd el szívem, tudom, hogy milyen mindenhatónak lenni. Vagy ha annak nem is, hát olyan hatalommal bírni, amit te még talán álmodban sem tudsz elképzelni - teszem hozzá, és a fejem kissé félrehajtva fogva tartom a tekintetét, miközben önkéntelenül is megfordul a fejemben, vajon mit szólna, ha látta volna a múltbéli lényemet, aki voltam halandó koromban? Vajon hogy reagálna, ha látná azt a Chadet, aki kétségbeesve vágyott apja szeretetére gyermekként, mígnem kamasz ifjúként rájött, hogy az egyetlen, amit nemzője ismer, és amivel őt is meg tudja ismertetni, az a gátlástalan hatalom? Mit szólna, ha látná a régi Chadet, aki ezen hatalom által felvértezve küldött embereket kínzókamrába, korbácsolt meg személyesen, és aki kedve szerint erőszakolta meg a cselédlányokat? Mit szólna, ha látna engem nyolcszáz évvel ezelőtt, mikor apám, és birodalma bukása után engem összeverve, és megkötözve hurcoltak ellenségem elé, kitől örök életemet kaptam? Vajon undorodó, vagy izgató borzongással töltené el annak a Chadnek a látványa és lénye? Visszatérek a jelenbe, látom hogyan mozdul meg a haja, mintha szél támadna a helyiségben, és mosolyom kiszélesedik. - Csak el ne felejtselek figyelmeztetni rá, hogy miközben az én apró titkaimat és gyengeségeimet fürkészed, te is feltárod a sajátjaidat - jegyzem meg, majd átülök mellé. Nem csak azért, hogy teste érezhető közelségében legyek, azért is, hogy némi fegyelmezéssel tudassam vele: ha a nyakamat akarja tördelni, a következő alkalmat már nem fogom megbocsátani. Aztán, hogy kioktató, és kemény szavaimat némileg tompítsam, megteszem azt, amire már hetek óta vágyok újra: ajkamat az övére tapasztom, és megízlelem csókját, egészen addig, míg levegő híján el nem kell tőle szakadnom. Dölyfös önelégültséggel dőlök hátra, kényelembe helyezve magam, mert biztos vagyok benne, hogy a tettem és a szavaim eléggé meggyőzték ahhoz, hogy én nem az a fajta vámpír vagyok, aki tolerálja, ha nem ő diktálja a játékszabályokat. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem látom, mikor emeli a kezét, csak a pofon durranását érzem az arcomon, és csaknem kiesem a padból a lendülettől. - Au - motyogom hitetlenkedve, és végigsimítom égő arcomat, aztán visszafordulok felé, és ezúttal iszonyatosan, elmondhatatlanul dühös vagyok. Ezt a fajta emésztő haragot csak kevesen tudták eddig kiváltani belőlem, és azok közül egyik sem élte túl a velem való találkozást. Érzem, ahogy szemem alatt kidagadnak a fekete erek, és fogaim kibújnak ínyem alól, mert a ragadozó életre kel bennem. Emelem a kezem, hogy meglássuk, beigazolódik-e a felvetett elméletem, és kiderüljön, a valóságban tényleg képes-e a feltámadásra egy fél-vámpír is, de még mielőtt cselekedhetnék, az ölembe pattan. Lábaival körülfogja csípőmet, kezeit a vállamon pihenteti, a kék szemek pedig alig egy centire szikráznak az én szemeimtől. Arcom visszaváltozik, nem csupán a meglepetés erejétől, hanem azért is, mert nem akarom, hogy közelről lássa azt a lényt, akit valószínűleg nem annyira szívlel. Szavaival pedig visszafordítja felém az "egy légtérben tartózkodás" fegyverét, és a felháborodás úgy alszik ki lelkemben, mint a tűz, amire vizet öntenek. Szívből jövő, vidám nevetéssel reagálom le a bevitt találatot, és közben én magam sem ismerek rá önmagamra. Egyre inkább kezdem úgy érezni, mintha ő lenne a kígyóbűvölő, és én a kosárba zárt kobra, vagy mintha egyenesen ő lenne a kígyó, én pedig a kismadár, ami megbűvölve esik a csapdájába. Az ő szemeiben is megcsillan a vidámság jókedvű kacajomat hallva, közelebb simul hozzám, amitől a vérem hevesebben száguld az ereimben, szívem pedig olyan ütemre kapcsol, hogy egy átlagos halandó már alighanem a szívroham közelében bokázna tőle. Átfognám a derekát, de már csak az üres levegőt sikerül markolnom, mert a jelek szerint ő is képes kihasználni a vámpírlét gyorsaságát, másrészt képes játszani velem, méghozzá olyan játékot, ami egyszerre gyönyörű, és fájdalmasan szenvedélyes. - Helytelen a megállapítás - válaszolom a vágytól rekedten, mellkasom a kelleténél hevesebben emelkedik és süllyed le. - A gyenge pontom ezúttal te vagy. Vagy inkább úgy fogalmaznék, az én gyenge pontom a tiéd is. Tudom, hogy te legalább annyira akarod, ahogy én - suttogom. - Nem fogom neked bizonygatni, hogy ismerem a kínt, és minden válfaját, csak annyit tudj, hogy van olyan gyötrelem, ami nem fizikai fájdalommal jár. Ha meg akartál kínozni, méghozzá ilyen módon, akkor gratulálok, sikerrel jártál. Tudod, hogy mennyire vágyom rád, és megőrülök, ha nem kaphatlak meg - hajolok át az asztalon, megfogom kezét, és áthúzom őt is úgy, hogy az asztal felénél úgymond "találkozunk". Tartom vele a szemkontaktust, miközben ujjaimat összefűzöm az övével, ahogy ő tette korábban, és kíváncsi vagyok, boszorkányként vajon képes-e olvasni a fejemben, mert agyamban megjelenik a hálószobám képe, és mi magunk is. Ahhoz pedig nem kell túl nagy fantázia, hogy milyen helyzetben...
Pofonom után hitetelenkedve motyog, végigsimítja égő arcát, miközben látom, hogy a dühtől fortyog. Tudom mit kell tennem, ezért játszom vele és ülök az ölébe egyből. Látom, ahogy a szeme alatt kidagadnak a fekete erek, van egy olyan setjésem, hogy a fogai is kinőttek már, bármelyik pillanatban előröthet belőle a ragadozó. Ahogy megérzi testem és ölem forróságát, arca egyből visszaváltozik, nem akarja, hogy közelről láthassam újra a vadállatot. Visszafordítom felé a fegyverét, szívből jövő nevetéssel díjazza a sikeres győzelmem. Nevetése gyönyörű melódia fülemnek, aminek hallatán kihagy egy ütemet a szívverésem. Olyan édes ez a hang, diadalittas vigyorra húzódnak ajkaim, hiszen úgy játszom vele, mint macsaka az egérrel. Hozzá simulok, akár valami hüllő, hallom, ahogy szíve extra sebességget diktál, amitől egy halandó már rég meghalt volna. Válasza vágytól rekedtes, mellkasa úgy emelkedik és süllyed, mintha most futotta volna le a maratont. A megállapításom helyes, de az övé is, hiszen az én gyengepontom egyezik az övével. Bár nem tudom mennyire helytálló ez, hiszen magam sem értem mit érzek iránta. - A megállapítás helyes volt, csak hiányos. Akarom, amit akarok és nem érdekel mit kell tennem hozzá - búgom neki válaszul, szemeimben a vágy tüze ég. Ó, édesem! Te csak hiszed, már így is bizonygattad éppen eléggé. Vigyorogm még jobban kiszélesedik, mikor megtudom, hogy sikerrel jártam, ezek a szavak tőle felérnek egy dicsérettel. - Kíváncsi vagyok meddig tart az őrületed és milyen méreteket tud ölteni. Milyen nehéz lehet neked, most ismerted be a vereséged - ércelődöm szavai jelentőségén. Áthajol az asztalon megfogja a kezem és áthúz, hogy az asztal felénél találkozzunk. Tarja a szemkonkaktust, miközben ujjait összefűzi az enyémmel, ahogy én tettem azt nem is olyan régen. Egyszer csak elhomályosul látásom és ahelyett, hogy a kék-zöld szempár ejtetne rabul, megjelennek előttem képkockák. Pikánsabbnál pikánsabb erotikus jeleneteket láthatok, amin mi vagyunk láthatóak Chad ismerős hálószobájában. Amilyen gyorsan jöttem a képek, úgy tért vissza a látásom és megint a büfében ültem, velem szemben a férfivel, aki feltehetőleg a szívem elrablója is egyben. Francba! Nem akartam szerelembe esni, főleg nem a gyilkosomba, kit gyűlölnöm kellene halálom napjáig, erre gyengéd érzelmeket táplálok iránta. - Kellően mocskos a fantáziád szívem, de ez az este elég kevés ahhoz, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk - rombolom le egyből illúzióit arról, hogy ma éjjel össze piszkoljuk a lepedőt. - Előbb mesélj nekem a családodról. Honnan származol, mikor lettél vámpír. Mégis mi a fenéért változtattál át? Te mondod, hogy megismerhetlek, hát rajta! Minden apró részletre kíváncsi vagyok - határozottságtól cseng hangom, nem tűrök sem mellébeszédet, sem ellenkezést. Ha én kellek neki, akkor rajta, engedjen be és mutassa meg a múltját. Tudni akarom a legféltettebb titkait is, aztán.... aztán majd meglátjuk!
Sóvárgás és elfojtott vágyódás... olyan, mint árral szemben úszni a folyón, vagy nem rendezni a számlát, amit az élet benyújt. Kész pokol, bíborban izzó a heve. A lángja pedig fájdalmasan perzsel és éget, mégis, ez a fájdalom csillapítható, az egymásba olvadás, a beteljesülés ígéretével és pillanatával. Ahogy rám néz, ahogy hozzám ér, ennek a pokol legmélyebb bugyrának tüzében érzem magam, ami szinte sejtenként emészti fel testemet, és rádöbbenek valamire, ami olyan megmásíthatatlan, mintha kőbe lenne vésve, és amit talán még ő sem fogalmazott meg magában olyan tudatosan, ahogy most én teszem. Gyűlölni akart engem azért, amit vele tettem, és én is gyűlölni akartam őt, mert elbánt velem. Most viszont képtelenek vagyunk negatív érzelmekre a másikunk iránt. Olyan ez, mint amikor két lovag kivont kopjával ront egymásnak, aztán az aréna közepén egyszerre pottyannak bele a legmélyebb gödörbe. Nem tudom, jelen helyzetben melyikünk lökte, vagy taszította oda a másikat, de benne ülünk, méghozzá a legalján. Szinte mellbe vág a felismerés, mikor rájövök, hogy vele kevés lesz egy-két együttlét. Vele semennyi ölelés sem sok vagy elegendő. Ez halálos szexuális vonzerő. Lángol a szemeiben a vágy, mintha tükörbe néznék, úgy látom arcán tükröződni a saját vágyakozásomat. A szexuális vágy kifejezetten makacs lüktetés, megjátszhatatlan és csillapíthatatlan. Az egyetlen, aki képes elcsitítani bennem az újra és újra feltámadó tüzet, az ő maga. Akarom ezt a nőt, akarom, hogy a karjaimba omoljon, érezni akarom forró bőrét az enyémen, akarom, hogy elrepítsük egymást a csillagok fölé, ahol már egyszer jártunk együtt. A testünk felismerte a másikét, az érzékeink reagáltak az ismerős érintésre, illatra, ízre. Csodálatos volt a legelső szeretkezés, de ez a mostani felülmúlná az addigi összes ölelést. Ismertük már egymást, ennyi a titka az egésznek. - A győzelmet el lehet nyerni néha - szólalok meg végül, nagy erőfeszítéssel kirángatva magam az erotikus képzelgések felhőjéből. - De a legyőzöttség csak egy ideiglenes állapot, a feladás teszi véglegessé. Arra pedig ne végy mérget, szívem - teszem hozzá, aztán hátradőlök, és savanyú ábrázattal veszem tudomásul, hogy nem adja olyan könnyen magát, ahogy én képzeltem, vagy ahogy szeretném. Pedig úgy hittem, épp eléggé taszítja őt is az őrültbe az - ő szavaival élve - kellően mocskos fantáziám. Jelenleg két lehetőség között ingadozom. Az egyik, hogy felrángatom ültéből, elviszem a mosdóba, és bebizonyítom neki, hogy nem tartana sokáig ledöntenem azt az amúgy is vékony falat, amit önuralomból húzott fel maga előtt. A másik lehetőség, hogy rendelek egy vödör jeget, és nemes egyszerűséggel az ágyékomba borítom, hogy kissé lehűtsön, mert elég a puszta tekintete ahhoz, hogy a vér érezhetően forrni kezdjen testem minden pontján. Nos, ha le akartam hűlni, akkor az a következő pillanatban sikerül is. Családomra és múltamra tereli a szót, és elfog a saját magam érzett harag, ahogy egy másodperc tört részéig önkéntelenül is megremeg a kezem. Aztán újra mellé ülök, közvetlen közelről nézek a szemébe. Most nem a csókjára vágyom, egyszerűen csak látni akarom az arcát. Ezt a lányt akarom látni, nézni, bámulni addig, ameddig itt van a közelemben ugyanabban a térben, mint én. Le nem venni róla a szemem, ameddig csak nézhetem. Ameddig el nem tűnik megint. Mert ha megtudja rólam az igazságot, alighanem úgy válik köddé, hogy semmiféle varázslattal és bűbájjal nem bukkanok nyomára soha többé. - Ezek tehát a feltételeid? Válaszokat akarsz a kérdéseidre? - kérdezem aztán komolyan, aztán kissé keserűen elfordítom arcom az övétől. - Megkapod. De legyen elég a fél igazság a múltammal kapcsolatban. Hidd el, jobb, ha a másik felét nem ismered. Önmagad miatt mondom ezt. És magam miatt is. Az ördöggel való találkozás egy elkerülhetetlen lépés mindenki számára. De jobban jársz, ha nem nézel közvetlen közelről az ördög arcába.
Látom, ahogy nagy nehezen rángatja ki magát a képzelgéséből, amibe az előbb én is bepillantást kaphattam. Győzelem, legyőzöttség és feladás. Jé, ezekkel legalább tisztában van, szemeim megcsillannak. El fogom érni, hogy feladja és beismerje, hogy én győztem. Mondandója közben hátradől és davanyú képpel veszi tudomásul, hogy nem adom meg magam neki. - Majd meglátjuk szívem- kacsintok egyet, miközben már a következő tervet szövöm. Látom, ahogy vágytól csillognak a szemei és teljesen felforr együltő helyében, már éppen gondolkodom rajta, hogy szerzek egy vödör jeges vizet. Körbe pillantok, de rá emelem a tekintetem, elfogja a harag, miközben a keze elkezd remegni. - Chad, minden rend... - kezdtem volna bele a kérdésbe aggódva, mikor mellém pattan. Szemeimbe mélyed, az arcomat fürkészi egyfolytában, bámulja egyetlen szó nélkül. Nem veszi le rólam a pillantását, amivel teljesen összezavar és nem tudom mire vélni ezt a viselkedését. Éppen megszólalnék, mikor ő is ezt teszi, kérédse komoly, amivel megrémít. Sosem láttam ennyire elszántnak és mégis szemeiben valami megfoghatatlan rettegés árnyéka látszódik, keserűen elfordítja arcát tőlem. - Igen, ezek a feltételeim. De Chad ha nem ak... - még be sem fejeztem a mondandóm, mikor válaszol a saját kérdésére. Válaszokat fogok kapni, végre! Halvány mosolyra húzódnak ajkaim, de szerete is foszlik minden egyből, mikor azt mondja a fele igazságot osztja meg velem... Fejét magam felé fordítom az állánál fogva, bíztató mosolyt eresztek meg, miközben a szemeimből ki tudja olvasni a rettegést. - Az ördög sosem pihen és már a szemébe néztem egypárszor. Te magad mondtad gyilkos vagy, Chad gyilkosok vagyunk. Nem érdekel mit tettél a múltban, kivéve az első találkozásunk, de azt hagyjuk is. Tudni akarom ki vagy valójában - suttogom, mélyen a szemeibe nézek, majd puhán, gyengéden ajkaimat az övére helyezem. - Ne félj, nem megyek sehova és talán én is elmondom azt, ami érdekel - mosolygok rá, miközben végigsimítok az arcán. Próbálom bíztatni, hogy nyugodtan elmondhat mindent, bár magam sem értem mi ütött belém. Miért lettem hirtelen ilyen kedves vele? Igaza van gyűlölni akartam, de képtelen vagyok rá, olyanok vagyunk akár a mágnesek, kik taszítják és vonzzák egyszerre egymást attól függ melyik irányba fordítod. A leghumorosabb az egészben az, hogy annyira megijedtem, hogy képes voltam bármiféle megerőltetés nélkül kimondani a nevét. Mi ez, ha nem valami nyálas, gyengéd érzelem?
Párbaj. Talán így tudnám a legjobban jellemezni azt, ami köztünk folyik. Persze, nem afféle lovagi látványosság ez, száguldó paripákkal és teljes vértezetben. Ez afféle csendes párbaj, fizikailag, lelkileg és verbálisan is. Még akkor is, ha a második pont nálam erőteljesen megkérdőjelezhető. A küzdelem még kétségtelenül tart, csak épp a fegyvernem változik színről színre. Először lándzsával rohantunk egymásnak, majd karddal, vakon vagdalkozva és sebezve meg önmagunkat és a másikat is, most pedig itt állunk egymásnak feszülő testtel és akarattal, és különös módon mindketten egyszerre akarjuk érezni a legyőzöttség kínját és a győzelem mindent elsöprő extázisát. - Szóval nem adod fel - somolygok szavai hallatán. Naná, hogy nem is ő lenne, ha nem nyektetne addig, míg be nem ismerem a csúfondáros vereségemet. Kíméletlen kis bestia, annyi szent. Ennyire könnyen azonban nem adom meg neki magam, már csak dacból, amolyan "csak azért sem" alapon is. Látom ahogy a szeme csillog, ő maga is élvezi a helyzetet. Igazából a harc már elcsitult köztünk, ami jelenleg tart, csak amolyan egópárbaj, vajon melyikünk adja fel végleg, és melyikünk teheti a másik mellkasára a lábát teljes diadalban. Nos, ha győzelmet akar, egye fene, megadom neki. Cserébe viszont elveszem, amit én akarok. Lehet, hogy látszólag én hódolok be az ő akaratának, de valójában fordítva fog történni. Amikor a testébe olvadok, ő az alárendelt, és ő a legyőzött, a kiszolgáltatott és gyenge, akkor is, ha ennek nincs tudatában. Én meg nem vagyok olyan bolond, hogy felvilágosítsam erről. A győzelem kulcsa néha az, hogy hagyjuk a másikat abban a téveszmében, hogy övé a siker. Eddig legalábbis ebben a hitben voltam. Most azonban kérdéseivel nem csak hogy legyőz, hanem egyenesen letaglóz, és megmártja jelképes kardját a mellkasomban. Elönt a harag, de ez önmagam ellen irányul, azért a másodpercnyi gyengeségért, ahogy reagálok. Kezem aprót megremeg, és bármennyire is igyekszem titkolni, tudom, hogy észrevette. Hangjában egyszerre csendül sajnálkozás és döbbenet, ez pedig felbőszít. Nem kértem, hogy pátyolgasson, azt meg végképp nem, hogy szánakozzon rajtam. Nincs megvetendőbb érzés ennél, talán csak a szerelem minden őrülete vetekedhet ezzel. Az sem szabadítja fel bennem az örömöt, hogy kiejti a nevemet, és arcom ujjával maga felé fordítja. Megnyugtatónak szánt szavakat suttog, de közben látom, hogy a kíváncsiság szinte elemi erővel robban ki belőle. Naná, hogy válaszokat akar, én meg mégis mi a fenét mondjak neki? Szívem szerint odadobnám a feleletet, mint egy velős csontot, rágódjon rajta, ha akar, és megnézem, mikor akadna a torkán a tény, miszerint a sátán is csak tanulóinas lehet régi, hajdan élt önmagamhoz képest. - Tudd, hogy most is épp az ördög különös szemeibe nézel - válaszolom végül fanyar mosollyal. Látom, ahogy levegő után kap, majd nagyot nyel. Nem érti teljességében a szavaimat, vagy talán túlságosan is érti? Nem tudom a választ. Mindenesetre még nem pattant fel sikítva, hogy elrohanjon tőlem messzire. Bátor lány, azt el kell ismernem. Bár tulajdonképpen apránként, lépésről lépésre ismerni meg a gonoszt, vagy egy ugrással a karjaiba vetni magát, úgy hiszem, végül is egyre megy. Mosolyom kiszélesedik, és közelebb fészkelődök hozzá. Tekintetem lejjebb csúszik testén, egészen a felsője kivágásához. Látom, ahogyan mellei emelkednek és süllyednek levegővételének ritmusában, én pedig arcához hajolok, számat alig egy centi választja el az övétől. - Sosem szoktam sem megadni, sem kiadni magam, szívem - válaszlom aztán kajánul, és hangom megtelik kihívással. - Legalábbis anélkül nem, hogy én ne nyernék valamit az ügyön. De elismerem, hogy a legméltóbb ellenfél vagy, akivel valaha összehozott a sors. Épp ezért alkut ajánlok - teszem kezem a combjára, és lágyan simogatni kezdem. - Megkapod a válaszokat a kérdéseidre, de én is meg akarom kapni azt, amire én vágyom - nyomok apró csókot az ajkára, aztán tovább haladok a füle irányába. - Nevezd üzletnek, ha így jobban tetszik. Mindketten tudjuk, mit akar a másikunk - vetem be aztán nyelvem a fülénél őrjítő, édes kínokat okozva ezzel. - Ha megkapom, amit akarok, te is megkapod tőlem, amire te áhítozol - csúsztatom aztán feljebb a kezem a testén, mígnem elérek a melléig, és két ujjam lágy dörzsöléssel rátalál mellbimbójára. - Menjünk innen - nyöszörgöm. - Hozzám, vagy hozzád, ha az közelebb esik. Tudom, hogy nem vagyok a becsület mintaképe, de szavamat adom, hogy megkapod a válaszokat. Csak épp nem itt, és nem most. És nem viszonzás nélkül.
Látom, ahogy újabb kérdéssorozatom letaglózza, sokként érik. Azt hitte, hogy majd olyan könnyen feladom és megtántorodom. Ugyan, dehogy! Ha ezt hitte, akkor nem ismer még eléggé, számomra nem létezik lehetetlen és nem ismerem a vereséget. Egyetlen egyszer döntöttem rosszul, amit a mai napig bánok, boszúszomjam eluralkodott rajtam és csak a győzelem lebegett szemeim előtt, nem foglalkoztam az esetleges károkkal, amit saját lelkemben okozok ezzel. Életem során kétszer sértettek vérig és bántottak meg a lehető legjobban, azóta nem engedem meg magamnak, hogy olyan szinten elgyengüljek. Erősnek kell maradnom magamért! Hiszen, ha az emberek vagy bérmelyik más lények gyengének látnak, akkor azt kihasználják ellened, mert mindenki ezt teszi. Harag tombol benne, keze megremeg, nem ez lep meg a legjobban, hanem az, hogy döbbenetemre és sajnálatomra még dühösebb lesz. Hosszú idő után, mégis válszol, de arcát fanyar mosoly keretezi, amire válaszul levegő után kapok és ezt követően nagyot nyelek. - Azt még sosem hallottad, hogy a boszorkányok az ördög jegyesei? - teszem fel a kérdést. Látom rajta mennyire retteg attól, hogy faképnél hagyom és soha többet nem fog látni és azt is tudom, hogy abba bele őrülne, ahogy én is. Hiszen ez a pár hét, amit nélküle töltöttem maga volt a pokol. Ezt honnan tudom? Onnan, hogy most itt van mellettem és ez mindent megmásít, elmondhatatlan érzéssel tölt el közelsége. Széles mosolyától csillogni kezdenek szemeim, miközben közelebb fészkelődik hozzám, tekintete lejebb csúszik testemen egészen a felsőm kivágásáig. Nyugodt légzésem figyeli, miközben arcomhoz hajol, szája alig egy centire van az enyémtől. Kajánul válaszol, hangja megtellik kihívással, beszéd közben kezét combomra helyezi és simogatni kezd. - Nyersz az ügyön, méghozzá engem. De meghallgatlak, mondd milyen alkut ajánlasz? - kérdezek vissza, miközben tekintetem az övébe fúrom. Apró csókot nyom ajkaimra, majd tovább halad fülem mellett, de közben tovább mondja az alkuját. Az érvei nyomósak és helytállóak, szavait egyérteművévé téve nyelvével kínoz a fülemnek, kezét feljebb csúsztatja oldalam mentén, mellemnél megáll és tovább kényesztet. Halkan felnyögök érintésére, egyetlen szó sem hagyja el torkomat, hiszen képtelen lennék rá per pillanat, lélegzetem rég elakadt. Indulásra invitál nyöszörögve, ő is éppen annyira szenved, mint én, gyöynörű kínokat okozunk egymásnak, azáltal, hogy húzzuk egymást. Ha a közöttünk lévő szikrák életre kelnének már régen lángba borították volna az egész helyet. Nagy levegőt veszek, amivel elég erőt gyűjtök, hogy kiszakíthassam magam öleléséből, ami hatalmas fájdalommal töltött el. Mégis az ablakhoz húzódok, zihálva kapkodok levegő után, majd bájos mosolyt villantok felé. - Nem Brannagh! Előbb válaszokat akarok, minden egyes kérdésemre hosszasan kifejtett, összetett mondatokat. Utána, csak is azután kapod meg, amit annyira akarsz. A tiéd vagyok, azt teszel velem, amit csak akarsz. Az már lényegtelen, hogy nálad vagy nálam - utolsó két mondatot mézédesen búgom neki. Szemeimből megannyi érzést olvashat ki egyszerre; benne van a dac, akaratosság, kíváncsiság, állhatatosság, vágyakozás és valami furcsa, megfoghatatlan érzelem. Ezzel sem ő, sem én nem tudunk mit kezdeni, ami összeköt minket és folyton egymáshoz húz akaratunk ellenére. - Ha annyira nem tetszik a hely sétálhatunk is, de előbb beszélned kell - teszem hozzá határozottan, nem fogadok el nemleges választ. Hátamat kiegyenesítem, fejemet félszegen felememlem, miközben farkasszemet nézek vele. Most fog eldőlni melyikünk az erősebb.
Soha nem ismertem még senkit, aki mindössze ennyi információ után is ne hagyott volna faképnél, vagy pusztán rosszul értelmezett büszkeségből, vagy nemes egyszerűséggel halálos rémület által vezérelve. Az emberek szeretnek játszani olyan gondolatokkal, amik nem épp a katolikus liturgia szavaihoz illenek, de arra már nincs bátorságuk, hogy közelről belenézzenek a gonosz arcába. Nos, a jelek szerint neki viszont van mersze bőven. Hogy ez részéről bátorság, vagy épp botorság, azt hiszem, a végeredményt tekintve lényegtelen. De mivel minden igézés nélkül osztja meg gondolatait velem, ezért el kell hogy könyveljem magamban, hogy ez a lány nem csak merész, és szép, hanem esze is van bőven, hogy visszapattintsa felém, bármivel is próbálkozom. Az már csak lábjegyzet a gondolataim közepette, hogy remélem, ellenállhatatlanul vonzó személyiségem legalább ennyit nyom a latba abban, hogy az előbbi párhoz hasonlóan nem rohant el innen úgy, hogy Angel alakú lyukat szakítson a bejárati ajtó fájába. - Remélem, az ördög személye megfelelően elbűvölő - mormolom lágyan, és hallgatom halk nyögését, amit kiváltok belőle erogén zónái simogatásával. Kapkodja a levegőt, ahogy én is, és tényleg csak másodpercek választanak el attól, hogy ne kapjam az ölembe, és ne merüljek el a testében itt és most, magasról téve a külvilágra. Mire azonban cselekedhetnék, ő mondja ki a végső szót, és nem úgy, ahogy azt én elképzeltem: messzebbre húzódik tőlem. Megzavarodva pislogok, némileg értetlenkedve mikor rájövök, hogy bármit is akarjak én, nem adja olyan könnyen magát, ahogy szeretném. Makacs, akaratos, és nem tágít a saját nézőpontjától. Ez a tény pedig - a visszautasítással keverve - nem épp a kedvesebbik énemet hozza belőlem elő, még akkor sem, ha ígéretet tesz rá, hogy később kárpótol azért, amit egyelőre nem kaphatok meg. - Hagy mondjak valamit - mosolygok rá kedvesen, szavaim lágyak, és beletúrok hosszú, selymes hajába. Kezemre tekerem az édes illatot árasztó tincseket, majd hirtelen nagyot rántok rajta úgy, hogy feje különös szögben bukik félig hátra, és felszisszen, de szemei még így is dacosan villognak felém. - Ne játssz velem, szívem, mert nem tolerálom az ilyesmit! - keményedik meg a hangom, és ha látni akarja a valaha volt énem egy darabkáját, hát akkor tessék itt van, premier plánban megkaphatja. - TE nem szabhatsz feltételeket NEKEM - hangsúlyozom a szavakat. - Ne dacolj velem, és ne szórakozz, mert könnyen lehet, hogy nem a nyakad töröm ki, hanem a szívedet szakítom ki a mellkasodból. Remek numera vagy édesem, de ettől még tudd, hol a helyed - emelem fel másik kezem, de még mielőtt bármit tehetnék, elkapja a csuklómat. A következő pillanatban pedig - magam sem tudom honnan, miért - de mintha valami felrobbanna a fejemben. Eltűnik szemem elől az étterem, és filmszerűen peregni kezdenek múltam jelenetei. A korbács suhogása a kezemben, ahogy élvezettel táncoltattam meg valaki hátán, a szolgák félelme, ha csak megjelentem, a megerőszakolt cselédlányok, akiken kedvemet leltem. Halkan felkiáltok, és elengedem, ezúttal én húzódok tőle tisztes távolságra. A fene vigye el a boszorkányerőt, meg ezt a nőt is! Nem tudom akarattal csinálta-e amit csinált, vagy csak a testi érintkezésnek köszönhetően ugyanúgy a fejembe látott-e, ahogy nemrég az erotikus képzelgéseimet képes voltam megosztani vele, erről fogalmam sincs. De látta azt, amit nem akartam neki elmondani. Legalábbis nem így. A szavakat ki lehet forgatni, meg lehet másítani, egy részüket el is lehet hallgatni, vagy tagadni. A jeleneteket viszont, amit saját szemével látott a fejemben... nos, ezeket nem lehet finomítani. Felkelek mellőle, és pénzt veszek ki a zsebemből, az asztalra dobom. Lehet, hogy aljas szemétláda vagyok, de azt ígértem, én állom a meghívást. A becsületszó azért még az én mocskos lelkemben is számít valamit. - Most már tudod az igazságot, legalábbis egy részét - mondom aztán rekedten. Különös módon - az eddigiektől eltérően - nem dühöt érzek, vagy haragot iránta. Sokkal inkább valamiféle megbántottságot, és csalódottságot. Felkínáltam neki mindent: a válaszokat, önmagamat, de a saját feltételeim szerint, amit ő nem fogadott el. Ismerjem be, hogy legyőzött? Igen, így van. Nem kellemes a gondolat. Ha a bennem gomolygó érzelmek ennek az elméletnek a kivetülései, akkor el kell ismerjem: a legyőzöttség keserű dolog. És mélységesen szomorú. - Legyőzted az ördögöt - mondom ki aztán nyíltan amit gondolok, majd visszahajlok az asztal fölé. Nézem a kék szemeket, és valami nagyon fura, eddig sosem tapasztalt érzés fog el. Mivel eddig még nem volt részem ilyenben, nem is vagyok képes megmagyarázni, mi ez. Talán valamiféle fájdalom, hogy azt hiszem elkönyvelhetem, hogy utoljára láttam őt. Azok után, amit látott, őrült lenne egy légtérben megmaradni velem az elkövetkező ezer esztendőben. - Még valamit hagy mondjak el, szívem - suttogom, úgy jártatva szemem arcán, mintha örök időkre emlékezetembe szeretném vésni. - Az ördögnek nincs, és nem is lehet jegyese. Mert nincs olyan, aki képes lenne önként megosztani magát a gonosszal - cseng a hangom tompán, majd kiegyenesedek, és teszek egy lépést a bejárat felé. Kb három másodperce van arra, hogy eldöntse mit akar: utánam lép, vagy hagyja, hogy kisétáljak az életéből örökre.
Kedvesen mosolyog rám, szavai lágyan csengnek, hosszú hajamba túr közben. Kezeire tekeri a tincseimet, majd hirtelen a fejem hátra hanyatlik általa, önkéntelen felszisszenek a fájdalomtól, szemeimmel villámokat szórok felé. Hangja megkeményedik, miközben parancsolgatni próbál, megnyomja a szavakat, hogy még jobban tudatosítsa bennem, miszerint ő parancsol. Hát ebben nagyot téved! Nem fogok neki engedelmeskedni, ahogy eddigi életem során senkinek sem. - Eressz el, amíg még megteheted - sziszegem felé, miközben a fejemben kutatok a megfelelő varázslat után. De mintha meg sem hallaná mondandómat, folytatja a szitkozódást, miközben már fenyegetőzik is. Gratulálok! Tipikus irányításmániás férfi, aki csak erőszakkal tud érvényesülni, éppen olyan, mint az apám volt... Úgy látszik, még senki sem tanította móresre és mutatta meg neki, hogy nem ő a világ ura bármennyire is azt hiszi magáról. Látom, ahogy felém emeli a másik kezét ütésre készen, de nem adom meg neki ezt az örömöt, senki sem emelhet rám kezet! Egyből elkapom a csuklójánál, körmeimet a húsába mélyesztem, mire kiserken a vére. Felgyülemlett haragomnak köszönhetően az érzéseim vették át az irányítást felettem és az erőm elszabadult újfent. Gratulálok Chad Brannagh! Rossz boszorkányba kötöttél bele... Még érzem, ahogy hatalmas szél támad körülöttünk, a szorításából enged, miközben az arca eltorzul a fájdalomtól. A következő pillanatban őt látom magam előtt, de teljesen más helyzetben, ki vagyok neki szolgáltatva. Korbáccsal a kezében magasodik felém, előttem suhogtatja, majd a hátamon táncoltatja, mire felszakad a torkomból egy sikoly, akkor döbbenek rá, hogy ez az előttem ülő férfi múltjának egy darabkája. Közetkező képkocka, ahogy a szolgák rettegve mennek el mellette, megerőszakolt cselédlányok eltorzult arca egymás után. Hallom távolból a kiáltását, közben visszatér elém a valóság, az étterem látképe és Chad alakja, aki elhúzódik tőlem jó messze. Miután összeszedi lelke darabkáit felkel mellőlem, hatalamas szomorúságot látok arcán, zsebbéből kivéve pénzt helyez az asztalra. Rekedten törődik bele, hogy tudom az igazságot, annak ellenére, hogy akarta nekem elmondani. Bevallotta, hogy sikerült legyőznöm, beismerte a vereségét, amivel teljesen letaglózott. Majd az asztal fölé hajol, mélyen a szemeimbe néz egyetlen szó nélkül. Arcomon jártatja a tekintetét, miközben suttog, hangja tompán cseng, majd kiegyenesedik és tesz egy lépést a bejárat felé. Nagyot nyelek, majd beszívom a levegőt, de kifújni már képtelen vagyok, hiszen látom, ahogy elindul. Képes lenne itt hagyni? Valami azt súgja örök életre ki akar lépni az életemből, de abba mindketten belehalnánk. Hiszen ugyanolyanok vagyunk, manipulálunk, szomjazunk a hatalomra, irányítunk, büntetünk, de a tetteinket egyetlen mélyen ülő dolog határozza meg.... Magányosak vagyunk a szívünk legmélyén. Sokkal könnyebb lenne az életem nélküle, egyszerű és hétköznapi, amilyen eddig is volt. De ő tudja mire vágyom, mit akarok; egy szerelmet, ami felemészt, szenvedélyt és kalandot és még egy kis veszélyt is. Mikor erre vá döbbenek, vámpírgyorsasággal előtte termek és mélyen a szemeibe nézek. - Ahogy mondtad legyőztem az ördögöt, így méltó vagyok arra, hogy mellette lehessek. - mondom ki határozottan a véleményem, miközben minden egyes arcvonását az emlékeimbe vésem. - Minden lehetséges, csakakarni kell - suttogom, majd tarkójánál fogva magamhoz rántom és szenvedélyesen megcsókolom.
Mintha egy búra zárulna körém, kizárva mellőlem mindent. Az embereket, a zajokat, illatokat, még talán a levegőt is. Szinte teljesen elszigetel mindentől, és mindenkitől. Eddig is kívülálló voltam, világ életemben sosem tartoztam másokhoz, és nem is hasonlítottam senkihez. Egyedül éltem a saját univerzumomban, és soha nem zavart az ilyesmi. Most viszont, ahogy lassan a kijárat felé közeledem, valami eddig soha nem tapasztalt érzés kel bennem életre, hogy lassan, mintha féreg rágná magát a lelkemben, végigjárja az egész testemet az általa okozott dermesztően hideg érzés. Szinte lebénítja a tetteimet, gondolataimat. Nem érzek már semmit, sem dühöt, sem megbánást, sem szomorúságot. Egy szív és érzelem nélküli bábuvá váltam alig néhány másodperc leforgása alatt, és nem értem az okát. Egyszer találkoztam ezzel a nyavalyás kis boszorkánnyal a múltban, és egy éjjelt töltöttem el vele a jelen időkben. Ennyi, semmi más. Nem tartozik hozzám, vadidegenek vagyunk a másiknak, és mégis... ha belegondolok, hogy talán soha többé nem látom, egyszerre tudnék őrjöngeni, és magamba zuhanni. Miért? Mit tett velem, és mi ez az érzés bennem, hogy ha így lenne, akkor hiányozna mellőlem? Bár képes lennék átlátni a saját érzelmeim zűrzavarát, bár ehhez az kell, hogy néven tudjam nevezni a bennem tomboló emóciót. Csak arra eszmélek, ahogy egy kéz fogja meg finoman a vállamat, majd előttem terem, és olyan ellentmondást nem tűrően néz a szemeimbe, ahogy alig egy perce is tette, mikor a válaszaimat követelte, hogy megérthesse saját sorsának alakulását, és valamennyire engem is. A homlokomat ráncolom, fel sem fogom néhány másodpercig, hogy mit akar. Bár ehhez nyilván nem kell túl nagy logika: még utoljára a lelkembe akar tiporni. Hagyd el szívem... nincs ott már több taposni való. Gondoskodtam, gondoskodtunk róla mindketten, hogy azt az alig hasadásnyi rést, amin besüthetett volna némi napfény, ismét a feneketlen feketeség kerítse hatalmába a szívemben. Várom a megvető szavakat, a pofont, a kioktatását, még akár azt is, hogy a lábaim elé köpjön. Persze az sincs kizárva, hogy gúnyost nevetést tartogat nekem búcsú címszóval, és csúfondárosan ki fogja élvezni felettem aratott győzelmének utolsó pillanatait. Mindenre számítok, de arra nem, ami történik... Mert alig van időm pislogni is, kezével a hajamba túr, és magához húz egy csókra. Szenvedélyesen, vágyakozással telve, mintha én lennék a fehér lovon érkező herceg, nem pedig az, aki alig egy perce engedett neki betekintést nem épp dicsfénytől övezett múltjába. Lehet, hogy én megőrültem, de az biztos, hogy ez a lány még nálam is bolondabb... Talán azért is értjük meg ennyire egymást? Valami súly pattan le rólam. Még nem teljesen, de mintha a különös vasbilincs szorítása némileg felengedne bennem, és engedné, hogy képes legyek lélegezni. Különös dolog, hogy ennek csupán annyi a magyarázata, hogy itt áll előttem, és nem undorodik tőlem. Hitetlenkedve nézek rá, és egyik kezem felemelve, alig érezhető érintéssel végigsimítom az arcát. A kék szempár tüze mintha a belsőmben izzana, és az érzés gyönyörteli. Nyolcszáz év alatt egyszer sem volt részem még ilyesmiben. Megfogom a kezét, és csak a pillantásunk beszél. Teljes egyetértésben, egy hang nélkül sétálok ki vele az étteremből.
Kezdőlap
: