Az autó lehúzott ablakán keresztül érzem az éjszaka kissé hűvösebb, bár még így is túl meleg levegőjét. A hőség szinte beleette magát a városba, mint a túl kedélyes vendég, ki távozni sem óhajt. Nappal kihalttá tette az utcákat, megtöltötte a fürdőhelyeket és a Central Parkot, éjjel pedig aki tehette, és lehetősége volt rá, bepótolta a nappali életet. A kövek még a napnyugta után is árasztották magukból a napközben beszívott forróságot, a virágok és a nyár illata pedig megmásíthatatlanul tudatta mindenkivel, hogy elérkezett az augusztus, az év legforróbb hónapja.
Türelmetlen mozdulattal lekattintom az autórádiót, belefojtva a visongást egy önmagát művésznek gondoló énekesnőbe. Ma idegesít a zene, és igazából minden más is. Nem volt kedvem a hosszú gyilkoláshoz sem, az élveteg percekhez, míg az áldozat rájön, ki vagyok, és mi vár rá. Nem, valahogy az összes idegszálam valami másra, és valaki másra szomjazott ma éjjel. Így hát gyorsan, kíméletlenül öltem, és ettem, aztán egyenesen ide hajtottam, hogy a hetek óta tartó várakozás végre meghozza gyümölcsét.

Néhány hete, mikor magamhoz tértem a szállodai szobámban, már egyedül voltam, és Angel eltűnt, csak az illatát hagyta ott a levegőben, mint egy lassan eltűnő álmot. A nyakam szúrt, fájt, és égett, nem kellett hozzá túl nagy logika, hogy kitaláljam mi történt. Testem még mindig borzongott közelségétől, a vágy szinte minden pillanatban megrohant, ha csak eszembe jutott az észvesztő éjszakánk. Különös, hogy évszázadok múltán találkoztam vele újra. Még különösebb, hogy a korszakokon átívelő létezésünk kitörölte mindkettőnkből a másikunk külsejét, arcát, mégis úgy érzem, valahol tudat alatt éreztük, hogy volt már közünk egymáshoz. Talán nem a véletlen okozta, hogy meglehetősen gyorsan kerültünk egy hullámhosszra, majd az ágyamba.
Az elmúlt hetek ideje alatt pedig megtettem azt, amit búcsúzáskor - még mielőtt kitörte volna a nyakamat - ígértem neki. Hogy soha nem fog tudni leválasztani magáról. Mert ismerem már őt, és bármerre is járjak, elég egy apró, lenge szél, ami felém sodorja illatát, hogy tudjam, őt magát merre találom. Néha éjszakákon át követtem, mint az árnyék, anélkül, hogy tudomása lett volna róla. Figyeltem a mozdulatait, hajának zuhatagát, ahogy a lámpák fénye játszik rajta. Hallottam hangját, nevetését, és akárhány nőt is rángattam az ágyamba azóta, őt képtelen voltam kiverni a fejemből. Egyrészt, mert szomjaztam a megtorlást, és a bosszút. Az a hallatlan, elvetemült merészség, amivel kiroppantotta nyakcsigolyáimat a helyükről, azóta is fájó tüskeként élt bennem, és meglehetősen megtépázta önérzetemet. Bűn volt szememben, a legvakmerőbb bűnök egyike, és alighanem leköptem volna önmagam, ha büntetés nélkül hagyom e manővert.
A másik ok viszont az volt, hogy - magam sem értem, miért vagy hogyan - de mintha attól az éjszakától kezdve valami láthatatlan kötél tekeredett volna mindkettőnkre, hogy a város ezer utcáján, kanyargós sarkain át is összefűzzön minket. Ez a kötél képes volt engedni, nyúlni, feszülni, de elszakadni soha. Még akkor sem, ha ő maga talán vágyott rá.

Ma éjjel pedig eljött az alkalom, hogy előlépjek a több hetes rejtőzködés és kémkedés homályából. A tervem már készen áll, hogyan kerüljek a közelébe úgy, hogy ne szándékozzon ismét rajtam tesztelni a boszorkányerejét.
A vérfarkasok alja faj, nem méltóak a létezésre, és noha ma éjjel, a telihold korongja alatt ők uralják az utcát, ez nem jelenti azt, hogy emberként megigézhetetlenek. Egy bolond, részeg kölyök egy bárban, alig egy perc, hogy rávegyem arra, amit ma éjjel meg kell tennie nekem. Amit ugyanis Angel még nem tud: én mindig, MINDIG, és minden körülmények közt megszerzem azt akit, és amit akarok.
Kiszállok a kocsiból, nyújtózom egyet, és leoldom nyakkendőmet. Nos igen... a gazdag élet néha áldozatokkal is jár. Konkrétan olyannal, amit az emberek átlagos világában üzletnek hívnak.
A sikátor kihalt, néptelen, csak távolról szűrődik el idáig a főúton járkáló emberek hangja, és a szinte végeláthatatlan sorokban rajzó autók zúgása. Láttam már Angelt az elmúlt napokban, és tudom, tapasztaltam, mekkora előnyben részesíti a sikátort, hogy vagy itt vadásszon néhány hajléktalanra, vagy óvatlan emberre, vagy nemes egyszerűséggel ide cipeli azokat, akik a két lábon járó ételhordó szerepét töltik be nála.
Nem tudom honnan, vagy miért van bennem ez az érzés, ez a bizonyosság, hogy ma éjjel újra eljön, de érzem, szinte minden porcikámban vibrál ez a gyanú. Én pedig akarom őt. Eltiporni, megalázni, megbüntetni, de mindenekelőtt: érezni forró testét az enyémen, hallani kéjes sikolyait, ahogy a mennyekbe repítem őt.
Ma éjjel kockára teszek érte mindent.

Az utcalámpák meglehetősen gyér fénye, és a hiányzó körték - vagy a hanyagság, vagy a helyi vagányok műve - meglehetős félhomályba burkolja a sikátort, csak egy-egy nagyobb körben támad világosság, mintha egyenesen a rivaldafény lenne. Én viszont nem vágyom szereplésre, behúzódok hát a sötétbe, eggyé válok a fallal, mint egy árnyék. A sarkok vizeletszaga meglehetősen bántja orromat, a kukákból áradó szemét bűze csak viszolyogtató. Nem épp nemes környéknek mondanám, némileg méltóságon aluli, ha a pórias, már-már primitív környezetet nézzük. Én amondó vagyok, a magunkfajta válogassa meg a gyilkolás helyszínét, mint ahogy az emberek is tiszta, szépen terített asztalhoz ülnek le. Ugyanakkor a helyszín eldugott, rejtett, nincs veszélye a lebukásnak, így hát valamiféle elismeréssel mégis adózom Angelnek, amiért rátalált erre az apró sikátorra. Remélem az ízlése azért fejlettebb annál, hogy egy büdös, piszkos, végtermékektől bűzlő hajléktalanból táplálkozzon.
Nem teszi próbára a türelmemet túlzottan, még akkor sem, ha nincs fogalma az ittlétemről. Csakhamar megjelenik egy fickóval, aki olyan jámborul, és engedelmesen követi, hogy biztosra veszem, igézés hatása alatt áll. Noha jobban kedvelem a sikítozó, vergődő, halálra rémült vacsorát, ő szemmel láthatóan jobban preferálja a csendes megadást. Nos, stílus dolga. Ha neki ez kell, ám legyen. Nem szólok bele.
Alig fél perc telik el, hogy a többi érzékszervem is életre keljen, megérezve a vér semmi mással össze nem hasonlítható illatát. Kissé előbbre dőlök fedezékemben, érdeklődéssel nézve, mit kezd a már-már gyengülő áldozattal. Kissé csalódottan húzom el a számat mikor látom, hogy életben hagyja, bár elpüföli. Kár, igazán kár. Szívesen néztem volna végig, hogyan öl. Talán ideje lesz némileg kezelésbe vennem, és megtanítanom arra, amit évszázadokkal ezelőtt elmulasztottam, ahogy magára hagytam, boldoguljon új életében ahogy tud. Valaki ugyanakkor szemmel láthatóan megtanította túlvilági létünk néhány alapfogására. Ha nem így lenne, nem évszázadokat, de akár évtizedeket sem élt volna át.
Amikor az immár használhatatlanná vált vacsora elterül egy szemeteskonténer mellett végre megjelenik az én adu ászom is. Feltűnik a farkas, bűzös nyálát csorgatva halad Angel felé, és most először veszem észre pillantásában a halálfélelem csillogását.
Az állat elrugaszkodik, körmei megcsikordulnak az aszfalton, de a célig már nem ér el. Angel előtt termek - aki ekkor már fektében bámul fel biztosnak hitt végzetére - és egy reccsenéssel eltöröm a farkas nyakát, majd ugyanazzal a lendülettel gondoskodom a félig holt emberről is. Jobb szemtanúkat nem hagyni... azt pedig végképp nem engedhettem, hogy a farkas - magához térve - esetleg visszaemlékezzen rám, és fecsegni kezdjen, ha megtörne rajta az igézésem. Szeretem a tiszta munkát, és mindig is teszek róla, hogy azt végezzek.
Csak mikor már csend honol körülöttünk fordulok újra Angel felé, és még mielőtt felfoghatná, miféle szerencse lánya a megmenekülése miatt, kezem nyújtva felhúzom a földről.
- Bárki is volt a mestered, úgy tűnik arra elfelejtett megtanítani, hogy teliholdkor csak egy szuicid típusú vámpír kóborol a városban egyedül. Sose tedd, ha nem vagy erősebb egy effélénél - mozdítom meg kissé lábammal a farkas tetemét, majd kajánul belevigyorgok Angel arcába. - Hello újra, szívem. Úgy tűnik, a te esetedben a "most láttál utoljára" klisé nem állja meg a helyét.

Gyors, tiszta, és határozott munka. Igazából büszke is lennék rá, ha nem lenne ez számomra oly természetes, és megszokott, mint a levegővétel. Két reccsenés árán megmentettem őt a vésztől, amit én szabadítottam rá, de ezzel természetesen nem lehetett tisztában. A tervem ahhoz tökéletes volt, hogy a hős lovag szerepében tetszelegjek előtte, és megtaláljam az utat, ami közelebb visz hozzá. Kíváncsi vagyok a reakciójára, mert a bőven ömlő könnyei arról árulkodnak, hogy ő önmagában már elkönyvelte a halála napját.
Felhúzom a földről, nézem, ahogy a váratlan ijedtségtől ugyan még reszketegen, de mégis stabilan megáll a lábán, és megforgatom a szemeimet sokatmondó arccal, amikor az első szavaival nem köszönetet mond, hanem nemes egyszerűséggel képletesen beledöngöl a földbe.
- Fogalmam sincs, ki az a Calder akit emlegetsz cicám, de ha megölted, már jó pont. Nyilván feltűnt már, hogy kedvelem a vérmes, és tüzes nőket, akik semmilyen téren nem fogják vissza magukat - vonom fel a szemöldökömet, aztán széttárom a karjaimat, amikor múltbeli bűneimre tereli a szót.
- Tessék, marcangolj csak. Tényleg olyan nehezedre esik elfelejteni azt az apróságot, hogy táplálkoztam belőled, aztán megöltelek? Oh bocsánat, azt kifelejtettem, hogy még mielőtt megöltelek, elég jól elszórakoztattam magam veled - pimaszkodom, de még mielőtt tovább folytatnám a monológomat érzem, ahogy kezét felcsúsztatja a tarkómon, amitől azonnal végigfut a már jól ismert bizsergés a gerincem mentén. Hozzám simul egész testével, és olyan szenvedélyesen csókol meg, mintha ki akarná szívni belőlem a lelket is. A vágyakozás abban a másodpercben, szinte elemi erővel rohan meg, és épp köré akarnám fonni a karjaimat, mikor elválik tőlem, és sarkon fordul. Alighanem néhány másodperc múlva el is tűnne a szemem elől, persze ha hagynám. A vámpírsebességet kihasználva termek ismét előtte, és állom el az útját. Na nem, ilyen könnyen nem menekül meg tőlem!
- Oké, akkor úgy veszem, hogy ez a meglehetősen varázslatos és őrjítő csók volt a köszönet érte, hogy megmentettelek a fájdalmas és napokon át tartó kínhaláltól - vonom meg a vállamat, majd egyik kezemet kényelmesen zsebre vágom, másikkal nekitámaszkodom a sikátor mocskos falának. - Mellesleg, ha nem lettem volna a nyomodban az elmúlt napokban szívem, akkor alighanem már nem sokáig élveznéd a vámpírlét szépségeit - fúrom bele tekintetem az övébe, és nézem a kéklő szempárt, amely szinte megbabonáz. Fogalmam sincs, mi van ebben a nőben, mit tett velem aznap éjjel, mikor nekem adta magát, de még egyetlen nő sem érte el nálam életem folyamán, hogy ilyen mérvű érdeklődést tanúsítsak iránta, és igyekezzek a fókuszába kerülni.
- Oh, újabb fájó seb szegény vérző szívemnek - emelem el kezem a faltól aztán, hogy mellkasomra szorítsam színpadias mozdulattal. - Vágd újra fejemhez, hogy felelőtlen módon belekényszerítettelek az új létedbe. Igen, talán igazad van, tanítanom kellett volna téged, de a fenébe is, tényleg úgy nézek ki, mint egy pedagógus? - kérdezem tőle fintorogva. - De amondó vagyok, hogy sosem késő elkezdeni semmit. Igen, számodra én vagyok a testet öltött Sátán, ahogy ennek hangot is adtál legutolsó találkozásunk alkalmával. Bár elég fogalomzavarban vagy a vallást illetően, mert nem sokkal azelőtt még sűrűn mantráztad az "istenem!" kezdetű felsikításokat - teszem hozzá mérhetetlen, és öntelt pimaszsággal, aztán megfogom a vállát.
- Figyelj, ha már ez a teliholdas éjszaka összehozott bennünket, mi lenne, ha nem hagynál faképnél? Egyrészt jobb, ha ma éjjel nem csavarogsz szál egyedül, másrészt pedig úgy vettem észre, kedveled a kihívásokat. Hagy adjak neked egy újabbat. Ismerj meg, beszélgess velem. Tudom, hogy akarod. Ahogyan azt is, hogy hatással voltam rád - simulok ezúttal neki testemmel én. - Gyere. Van a közelben egy hangulatos hely. A hamburgerük egyenesen mennyei. A vendégem vagy. Ne utasíts el - és hozzáteszem azt, amit évszázadok alatt még szinte senki nem hallott a számból - kérlek.

To: Aingeal

Tudom, feltűnt az együtt töltött egyetlen alkalom során is, hogy képes vagyok két mondattal, vagy akár csupán két szóval kiborítani. Régebben is kedvteléssel űztem ezt a foglalatosságot, és ez most sem változott. Jól elszórakozom a tényen, ahogy alig ejtek ki néhány szót a számon, és máris úgy szikrázik felém a szeme, mint egy zárlatos lámpa.
- Ugyan már, tervek - vágok egy olyan fintort, amivel azt jelzem, hogy a tervek - legalábbis az ilyen nagyszabásúra vett rózsaszín álmok, mint az övé - marhaságok. - Hagy mondjak neked valamit, cicám - simítom a haját a füle mögé. - Nekem voltak terveim veled, abban a pillanatban, amikor megláttalak. Veled ellentétben, én valóra is váltottam őket. És meg kell, hogy mondjam - fut végig pillantásom a testén szemtelenül - roppant élvezetes módon tettem mindezt - vonogatom a szemöldökömet kajánul, aztán lenézek a mellkasomra, amit az ujjával bököd. Tényleg jól elszórakoztat a reakciója, és ez csak fokozódik, mikor felveti egy olyan érzelmet részemről, amit soha nem éreztem még, soha nem is fogok, és abszolút nem is akarok. Meg amit mellesleg még csak nem is ismerek.
- Mi van? - köhögök egyet a jókedvtől fuldokolva. - Szívem, a szerelem a hülyéknek való. Meg a kislányoknak, akik cukorból építenek maguknak szivárványos álmokat - mondom végül megvetően. A jelek szerint ő még nem tudja, ennyi év tapasztalata után sem, hogy a szerelem gyengévé tesz, ostobává, együgyűvé és elveszi a talajt bárki lába alól. Talán nem véletlen, hogy ez elmúlt nyolcszáz évben igyekeztem elkerülni az ilyesféle érzelmeket, roppant sikerrel. Nagyon jól elvagyok egy olyan világban, ahol nincsenek sebzett szívek, könnyek, csalódások és ahol nem szerepelnek fehér kerítéses házak a kertjében boldogan rohangáló gyerekekkel jellegű álmodozások.
Nézem a mosolyát, ami feltűnik az arcán, és imádom, amikor ezt műveli. Ez nem az a fajta mosoly, amitől bárki biztonságban érezhetné magát, sőt. A ragadozó barracuda halnak lehet ilyen mosolya, vagy idősebb Drakulának, amikor negédesen rámosolyog az áldozatára.
- Jól látod, édes. Nincs szívem, toplistás megállapítás. Van helyette azonban másom, és ahogy láttam, az a más a múltkor igencsak kielégítő volt számodra - suttogom, ahogy teljes testemmel hozzá simulok, és némileg meglep, hogy ezúttal veszi a lapot. Nem húzódik el, sőt. Szemében megjelenik egy különleges fény, amit akkor este is láttam, a vágy fénye. A jelek szerint nem csak ő van totális hatással rám, fordítva is működik a dolog.
- Hogy mit nyersz ezzel? - ismétlem utána a kérdést, miközben elmerülök szemei kékjében, és figyelem az arcán szép lassan eláradó pirosságot. - Egyszerű a válasz. Engem - vonok vállat, és mikor felveszi a kesztyűt, és fülembe harap finoman, önkéntelenül is felsóhajtok, mert minden mozdulatával képes azonnal vágyat szítani bennem. Hallgatom a "feltételeit", persze teljesíteni eszem ágában sincs őket. Már csak abból kifolyólag sem, mert nem ismerem azon érzelmeket és viselkedésformákat, amikről beszél, így hát nem is tudom magamévá tenni őket.
- Randevú? - nevetek fel kissé gúnyosan, és hitetlenkedve. - Nem vagyok randevúzós fajta, szívem - fordulok utána, mikor eltávolodik tőlem egy lépésre, és szemmel láthatóan rám vár, ahogy szavai is meggyőznek róla. - Én elveszem, amit akarok, ennyi az egész. De lehetek nagylelkű, és tehetem ezt úgy, hogy te is minél nagyobb élvezetet találj benne. És mondjuk, talán egy közös vacsora is része lehet ennek az élvezetnek - mormolom lágyan, aztán mellé lépek. Egyelőre jól haladok, mert nem lettem sem felképelve, sem elutasítva.
- Gyere - fogom meg a kezét úgy, ahogy a bárból kifelé jövet is. Ellentmondást nem tűrően indulok meg a főutca felé, magammal húzva őt is... bár számomra is meglepő módon, de roppant finoman teszem ezt, legalábbis önmagamhoz mérten.

music: | note: - | words: ⊰

(Steak and Shake gyorsétterem)