Éééés... küldés. Igen, végre! Több, mint egy havi munkám van ebben a cikkben, és ha minden jól megy, ez lesz a hétvégi szám címlapján. Ilyenkor mindig annyira elégedett vagyok magammal. Mármint lehetek is, nem? Sok időt és energiát fektettem az interjúkba, a kutatómunkába, igyekeztem minél több oldalról bemutatni a témát, hogy egy kerek történetet kapjunk a végére, szóval igen, szerintem most megérdemlek egy kis lazítást. Kezdve egy forrócsokival. Méghozzá mályvacukorral a tetején. Jó sokkal. Összecsukom a laptopomat, és mielőtt megrohamoznám a konyhát, még a hifihez táncolok, és elindítok valami laza rock számot. Persze nem úgy, hogy zengjen tőle a ház, de megadja az alaphangulatot a főzőcskézéshez. Aztán kakaót vadászok, meg egy csomag, előre megvásárolt, színes mályvacukrot. Ám mielőtt nagyon belefeledkeznék a kotyvasztásba, megszólal a csengő.
- Ó, Ben! - nyitok ajtót meglepettséggel vegyes örömmel. Nem számítottam ma este társaságra, arra pedig pláne nem, hogy a bátyám fog beállítani, ráadásul igazi civilizált ember módjára. Ebben bizony nem mindig ilyen jó. - Megbeszéltük, hogy átjössz? Csak mert nem emlékszem... de mostanában kicsit szétszórt vagyok. - Na ez viszont rám jellemző. De szerencsére hamar összekapom magam, kilépek az ajtón, és a bátyó nyakába vetve magamat szorosan megölelem őt. Tényleg örülök, hogy látom, és nem csak azért, mert simán jó kedvem van ma este – bár biztos annak is köze van hozzá –, de nem találkoztunk már egy ideje, és hiányzott. Ráadásul klassz, hogy mégsem kell egyedül töltenem az estét.
- Jaj, gyere beljebb – kapok észbe, és félre is állok az útból. - Épp most fejeztem be egy többoldalas riportot. A közeli leányiskola, a St. Angela, kórusa már zsinórban harmadszor indulhatott az országos dal versenyen, a lányok nagyon jó fejek, nem beszélve a zenetanárukról. Róluk szól az írás. Ha a főszerkesztő is rábólint, meg is jelenik a cikk a hétvégén, méghozzá az első oldalon – jelentem be büszkén, tündöklő mosollyal, miközben a nappali felé terelgetem Bent.
- Szóval most épp forrócsokival készültem meglepni magamat. Kérsz te is? Van mályvacukor is – teszem hozzá vigyorogva, mintha ettől teljesen visszautasíthatatlanná válna az ajánlatom. Persze ki tudja, hogy a nagy és veszélyes Benedict Lorenzini lealacsonyodna-e annyira, hogy csokit igyon a húgával. De hé, most nem látja senki, rajtam kívül, és én nem tervezem beárulni senkinek.

Mintha arra számítana, hogy valakit rejtegetek a nappaliban. Bár lehet, hogy ez csak ilyen nagytesós dolog, lecsekkolja, hogy minden rendben van-e. Igazából már régen nem próbálok magyarázatokat találni arra, hogy mit miért tesz. Inkább csak beljebb tessékelem, és halvány pír futja be arcomat, a szavaira, mi szerint rendszerint szétszórt vagyok. Azért nem vagyok ennyire könnyen zavarba hozható, főleg nem a bátyám előtt, most is csak azért történik, mert igaza van. Néha én magam vagyok egy két lábon járó természeti katasztrófa. Na de azért nem kell ám miattam aggódni.
- Vannak azért jobb napjaim is – jegyzem meg vigyorogva. És tessék, most sem vagyok annyira béna, mint hittem, hiszen ő állított be váratlanul, nem én feledkeztem meg róla. Hmm... nem is tudom, hogy ez most mennyire lehet megnyugtató. Nem látogat meg túl gyakran csak úgy, egyeztetés nélkül, és ha mégis, annak valószínűleg komolyabb oka van. Aggódnom kellene? Inkább nem szeretnék, amíg nem ad rá konkrét okot.
- Ben! – ejtem ki a nevét nyomatékkal, szemrehányó pillantással. - Ne légy gonosz! Ez igenis jó téma. Ha elolvasnád a cikkemet, talán te is érdekesnek találnád. - Persze távol álljon tőlem, hogy az írásaim véleményezésével nyaggassam, minden bizonnyal van fontosabb dolga is, mint hogy azokat olvasgassa. Már régen lemondtam róla, hogy megpróbáljak rá hatni bármilyen értelemben, vagy megváltoztatni őt, beleavatkozni abba, amiket csinál. És szerencsére ez kölcsönös. Azt hiszem, elfogadtuk, hogy mások vagyunk, így ő nem akar beszervezni a családi bizniszbe, én pedig nem próbálom őt másféle munkára bírni, és ez végül újra békességet hozott közénk. Ez a lényeg.
- Csomagolni? Mármint mit? A forrócsokit? Hé, ez itt nem a Starbucks, nincsenek elvitelre szánt kávéajánlataim - Közben én már fordulok is újra a konyhába, hogy végül a saját bögrémmel térjek vissza. Bizony ezt sem fogom ráerőltetni. Ha nem kér, legalább több marad nekem. Egy kis kanállal kevergetem a forró italt, hogy hamarabb kihűljön, majd egy mályvacukrot vadászok le a tetejéről, és a számba dobom.
- Mmm, vhárj... hmm – nyammogom hirtelen nagyra nyílt szemekkel, mert amint nem a csokival vagyok elfoglalva, és felpillantok a drága bátyám komoly arcára, leesik, hogy én értettem félre. - Úgy érted, ruhákat? Utazni akarsz valahova? Ben, nincs nyaralási szezon – emlékeztetem, mert ez most egyáltalán nem a legjobb alkalom, hogy szabadságot vegyek ki. Négy munkatársunk egyébként is beteg, influenzával fekszik otthon. Nekem persze mázlim van, hiszen nemigazán szoktam beteg lenni, mióta... Na de a lényeg, hogy szükség van a munkaerőre, ráadásul terveim voltak a hétvégére is. Lesz egy érdekesnek ígérkező premier a színházban, amiről szeretnék kritikát írni.

Kap egyet a keveset használt, de annál hangsúlyosabb lesújtó pillantásomból a nem túl kedves beszólásaiért. Még hogy apácák! Igazából ezt a megjegyzést már nem is tudom gonosznak nyilvánítani, inkább nevetséges. Annyira igyekszik mogorvának, szkeptikusnak és ellenségesnek tűnni a választott foglalkozásommal szemben, hogy egyre inkább az a meggyőződésem: szereti, amit csinálok. Na jó, elismerem, ez talán túlzás. De nem hiszem, hogy annyira ellenére lenne, mint kezdetben, szerintem már régen beletörődött, és ez csak egy ilyen berögződés, ami megmaradt nála, hogy belém kössön, ha a munkám a téma. Éppen ezért sem tudom már igazán komolyan venni. Tudjátok, mint a kutyáknál. Hogy is van az a mondás? Amelyik kutya morog, az nem harap. Vagy amelyik ugat? Mindegy, igazából csak a szája jár, de az egész dolog ártalmatlan. Nem olyan veszélyes ő, mint amilyennek hiszi magát. Úgy értem, velem szemben. Mert másokkal... nos, abba inkább nem gondolok bele. Nem akarok azzal foglalkozni, hogy mennyire veszélyes tud lenni a bátyám mások felé, mert... nem is tudom. Félek, hogy megváltozna róla a véleményem, ha látnám, hallanám őt, miközben épp úgy igazán elemében van. Ilyen szemszögből még hálás is lehetek a piszkálódásáért. És nem is foglalkozom vele többet, mint amennyit muszáj, inkább szó nélkül hagyom, és visszatérek a forrócsokimhoz, amire ő szintén csak az orrát húzogatja. Tipikus. A téma azonban egyre különösebb irányt vesz, kezdem elveszíteni a fonalat Ben látogatásának okát illetően.
- New Orleansban akarod tölteni a karácsonyt? - ráncolom a homlokomat. Azért az még nem most lesz, van addig jó pár hét, miért kellene azonnal csomagolnom? Aztán az orrom alá tol egy szelet újságkivágást, és a homlokomon azok a kis ráncok tovább mélyülnek. Na most már semmit nem értek. - Hát ez... tényleg izgalmasan hangzik, és valóban jó lehetőség, de tudod, nekem már van munkám. Itt, Chicagoban. Ahol élek. Ahol a család meg a barátaim vannak. - Elém teszi ezt a hirdetést, mintegy csak úgy mellékesen, mintha mindegy lenne neki az egész, miért érzem mégis úgy, mintha győzködne? És most akkor hogy is van ez? Eddig azt hittem, hogy a foglalkozásommal úgy általában van baja. Most meg kiderül, hogy csak a jelenlegi munkahelyem nem tetszik neki, ezt pedig támogatná? De egyáltalán minek akarnék én munkát vállalni az ország másik felén? Lehet, hogy szeretem az újságírást, és inkább ezt választottam, mint a családi bizniszt, de azért nem vagyok ennyire karrierista, hogy kövessek egy ilyen állást az ismeretlenbe, és hagyjam hátra az egész eddigi életemet. Chicagon kívül sosem éltem máshol. Nem is akarok.
- Ben, ne haragudj, de most kissé összezavartál. Miért akarod, hogy jelentkezzek erre az állásra? - Amit egyébként még csak nem is biztos, hogy megkapnék. - Meg akarsz szabadulni tőlem? Vagy épp ellenkezőleg: te akarsz oda költözni, és azt szeretnéd, hogy kövesselek? - De ha tényleg ezt akarja, miért nem lehet ezt egyenesen megmondani? Mert mintha az előbb többes számban beszélt volna. Mármint, hogy ő is jön. De mennyi időre? És minek? És... és... fogalmam sincs, hirtelen annyi kérdőjel keletkezett a fejemben, hogy teljesen belezavarodtam.

Lassan kezd kibontakozni előttem a pontos kép, hogy miként is képzeli el a jövőmet a bátyám. Valahol New Orleansban, annál az újságnál, a lehető legtávolabb a családi biznisztől, Chicagotól, az otthonomtól, a barátaimtól. Mindentől és mindenkitől, akit és amit eddig ismertem. És ezektől a gondolatoktól egyik percről a másikra hirtelen úgy érzem, mintha kirántották volna a talpam alól a talajt. Nem értem, miért csinálja ezt. Miért gondolja, hogy ez jó? Valamiféle büntetés ez, amiért nem álltam mellé az üzleti életben? Amiért az újságírást választottam? Meg akar szabadulni tőlem? Vagy épp ellenkezőleg: védeni akar? Ez sehogy sincs így jól. Akármit is képzel, ez nem fair, nem toloncolhat csak úgy ki innen. Ez az én életem, az én döntésem.
Amikor odáig ér a mondandójában, hogy mennyire utálja az újságírókat, már nyitom is a számat, hogy dacosan visszavágjak. Mégis hogy mondhat ilyet nekem? Tudja, hogy ez az egész mennyire fontos a számomra. Ha ennyire gyűlöli, ami lettem, egyáltalán minek van itt? Minek foglalkozik velem? A haragom és a sértettségem talán nem teljesen reális most vele szemben, de a kétségbeesés, a rémület, hogy mi várhat rám ezután, felerősíti az érzéseimet, és nem gondolkodom teljesen tisztán. Végül mégsem vágok vissza, mert leint, mielőtt belefognék, én pedig sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy szembe szálljak vele, amikor ennyire határozott és ellentmondást nem tűrő. Csak becsukom a számat, és a kavargó érzéseimtől megszédülve hallgatom végig a mondandóját.
Aztán csak állok vele szemben, nézek rá, levegőt veszek egyszer, kétszer, de hang még mindig nem jön ki ajkamon. Hirtelen fogalmam sincs, mit mondjak, vagy mit gondoljak. Még mindig ellenkezni szeretnék, egy részem legalábbis, de tudva, hogy mennyire komolyan veszi a biztonságomat, tudva, hogy szeret engem, és a látszat ellenére a legjobbat akarja, tudva, hogy tényleg félt... ez nem ilyen egyszerű. Nem szeretnék vitázni, nem akarom, hogy aggódnia kelljen miattam, és csupán azért, hogy levegyem ezt a terhet a válláról, talán képes is lennék belemenni ebbe az egész őrültségbe. De... nem megy. Túl sokat kér tőlem. Ha van még bármi esély, hogy változtassak az elhatározásán, meg kell próbálnom.
- Ben, én... - lépek hozzá közelebb, de még mindig elég távol ahhoz, hogy ha újra robbanna, akkor ne legyek a háborús zónában. Persze nem úgy értem, hogy megütne. Ugyan! Csak hát mi, farkasok, különösen érzékenyek tudunk lenni a másikból áradó feszültségre. Aztán még a farkamat, képletesen, behúzva kellene visszaiszkolnom a szoba másik felébe, hogy egyáltalán levegőhöz jussak. - Ez az ajánlat tényleg nagyon csábító, és... tudod, hogy sosem szeretnélek téged cserben hagyni. De nekem itt van az életem. Itt van minden, ami... Ne kérd ezt tőlem – a tekintetem szinte könyörgő, úgy nézek rá. Én igazából még mindig úgy érzem, hogy bizonyos értelemben csak meg akar szabadulni tőlem, csak azért, hogy biztonságban legyek. Hiszen maga mondta, hogy a saját munkája csak pár hónapra kötné New Olreanshoz, aztán magamra hagyna ott. Egyedül lennék, egy idegen helyen, távol mindenkitől, csak azért, hogy ne tudjanak ártani nekem az ő ellenségei. Ez hülyeség! - Én meg tudom védeni magam! - teszem hozzá végül határozottan, sőt, már-már harciasan.

Nincs... nincs itt semmi?! Ezt most komolyan mondja? Levegő után kapkodok a hirtelen rám törő dühtől és megbántottságtól.
- Váo! Te tényleg nem tartod semmire, amit eddig elértem, igaz? - Ingatom a fejemet továbbra is csak hápogva. Hogy haragszom-e rá? Igen. Most tényleg sikerült megbántania, és lehet, hogy nem ez volt a terv, lehet, hogy csak a megfelelő szavakat keresi, hogy meggyőzzön, de ezúttal nagyon mellé lőtt. Igenis van itt életem, egy élet, amit magamnak és önerőből építettem fel. A család, a barátok, a munkahelyem, ahol végre kezdenek elismerni engemet, a lakásom... mindenem. Nekem ez igenis fontos.
- Ha nem egy maffiabirodalmat vezetek, és nem egy rakás bűnözőnek dirigálok, akkor már nem is érek semmit?! Tényleg olyan nehéz elhinni, hogy én szeretem azt, amim van, amit elértem? - Szinte már toporzékolok. Ritkán szoktam így kikelni magamból, ritkán hagyom, hogy így eluralkodjon rajtam a düh, de ha valakinek, hát a drága bátyámnak bizony ezt sikerül elérnie nálam.
- Azt ismételgeted, hogy ott milyen jó lehetőség vár... És mi van, ha én jól érzem magam a mostani munkahelyemen? Mi van, ha én szeretek apácákról írni? Erre még nem gondoltál? Miért... - mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam. A veszekedés nem vezet semmire. De ezt a kérdést fel kell tennem neki. - Miért nem mondod el végre őszintén, hogy miért akarsz innen elűzni? Mert biztos hogy valami sokkal jobb indokod van annál, mint hogy ott izgalmasabb cikkek várnak. Téged nem érdekel a munkám. Meg akarsz tőlem szabadulni? Te... te magad mondtad, hogy az üzlet, vagy bármi, ami miatt oda akarsz utazni, csupán pár hónapra kötne téged oda. És utána? Ott hagysz engem egyedül? - tárom szét a karomat értetlenségemben, és a szemeimből továbbra is színtiszta megbántottság árad.
- Ha már el akarsz üldözni Chicagoból, tartozol nekem annyival, Ben, hogy elmondod, miért – teszem hozzá immár sokkal csendesebben, egyenesen a fivérem szemeibe nézve. Csak szeretném, ha végre őszinte lenne velem, és nem próbálna valami csellel vagy megvesztegetéssel kijátszani, mintha egy lennék az „üzleti partnerei” közül. Úgy gondolom, a húgaként megérdemelném az egyenes beszédet, és az igazságot arról, hogy miért is megyünk oda.

Nem ez az első alkalom, hogy a bátyám kihoz a sodromból, és valószínűleg nem is az utolsó, de nem emlékszem, hogy mikor keltem ki magamból ennyire utoljára. Közöttünk Bennel ez sosem volt egyszerű. A családunk már alapból sosem volt egy mintapéldány. Bár azt hiszem, kislányként még sikerült megúsznom, távol maradnom a komolyabb gondoktól, súrlódásoktól, megmaradnom a kis, rózsaszín buborékomban. Annál is nehezebb lett, amikor ez a buborék kipukkadt a szüleink halála után. Csak mi maradtunk egymásnak Bennel, és onnantól még inkább ragaszkodtam hozzá, de ugyanakkor felnőttem, és közben egyre inkább kimutatkozott, hogy mennyire nagyon különbözünk egymástól. Mintha két teljesen különálló világban élnénk, amelyek néha-néha találkoznak. Azt hiszem, valóban így is van. Nem tudom, miért lettem én ilyen? Úgy értem, mindig csak az a példa volt előttünk, amit végül a bátyám is követett. Nem úgy lett volna a kézenfekvő, hogy végül én is a családi bizniszben foglalom el a helyemet, és természetesnek veszek mindent, ami ezzel jár? Valahol talán érhető, hogy Ben csalódott bennem, hogy nem ért egyet azzal, amit csinálok. Nem is tudom... talán azért lettem én ilyen, mert épp egy sérülékenyebb időszakomban mentek el a szüleink, és utána próbáltam minél távolabb kerülni mindattól, amiben korábban éltem, attól félve, hogy ha maradok, akkor még többet veszíthetek.
- De... de igen, tudtam – válaszolok csüggedten. Vajon kisebb lesz valaha ez a szakadék, ami közöttünk húzódik? Vagy csak tovább terebélyesedik? Attól tartok, ez a mai este is egy olyan fordulópont, ami ezt a kérdést eldöntheti. - Én is ugyanezt érzem azzal kapcsolatban, amit te csinálsz – kontrázok rá a szavaira. Aztán sóhajtok, és megcsóválom a fejem. Nem akarom, hogy még távolabb kerüljünk egymástól. Sem földrajzilag, sem pedig érzelmileg. Bárcsak Benedict ne lenne ilyen zsarnokoskodó, és megpróbálna elfogadni úgy, ahogy vagyok. De gondolom, az ilyen dolgokban mindig kettőn áll a vásár. Az én hibám is, hogy száműzni akar a városból. Ha nem futottam volna már eleve olyan messze tőle... Most már talán késő is ezen...
A gondolataim menetét kettévágja, amikor hosszas hallgatás után a bátyám újra megszólal. Már a hangsúlytól is enyhén tátva marad a szám. Semmi gúny, semmi fölényes vagy parancsoló hangszín, egyszerűen csak őszinte és nyílt. Majdnem sebezhetőnek tűnik. A vallomásától pedig teljesen meghatódom. A családunkban sosem volt divat azt mondani a másiknak, hogy szeretlek. Ben a saját gyönyörű szavaival viszont most mégis ezt tette, én pedig egyelőre meg sem tudok szólalni, egy ideig csak hápogok nedvességtől csillogó szemekkel. Attól tartok, eléggé félreértettem ezt az egész menjünk New Orleansba dolgot. Amint sikerül felocsúdnom a csodálkozásomból, végre becsukom a szám, majd hirtelen megölelem a bátyámat.
- Sajnálom az előbbit. Az egészet, hogy így kikeltem magamból – szorítom még mindig őt magamhoz. Ki kell használnom nagyjából a következő tíz évre, hogy most épp ilyen érzelmesebb pillanatában van. Nagyon sokat jelent nekem, amit az imént mondott, és az a helyzet, hogy ez megváltoztat pár dolgot. Az imént még tényleg azt hittem, hogy a kapcsolatunk egy lassan süllyedő hajó, de most, hogy tudom, milyen fontos vagyok neki, már én sem akarom, hogy távolabb kerüljünk egymástól. Az itteni munkám nem lehet olyan fontos, mint a család.
- Azt hiszem, mégis csak elvállalom azt a munkát New Orleansban – húzódom el végül, hogy felnézhessek a bátyám szemeibe. - Viszont, ha nem gond, lenne egy kérésem: nem szeretnék külön lakásba költözni. Ha nem bánod, szeretnék a közeledben maradni. - Úgy érzem, ott tiszta lappal kezdhetnénk. Távol az itteni emlékektől, még az is lehet, hogy végül megtalálnám ismét a helyemet Ben mellett és az üzletben. Úgy értem, kétlem, hogy valaha is képes lennék teljesen feladni az újságírást, hiszen ahhoz túlságosan is szeretem, de ha eleget lógok Ben közelében, talán előbb-utóbb megtalálom a módját, hogy a segítségére legyek és támogassam anélkül, hogy feladnám a saját álmaimat.

Kívülről nézve ez az egész jelenet valószínűleg kissé esetlennek és komikusnak hathat. Jó, nem láthatom magunkat, de el tudom képzelni. Ahogy váratlanul Benedict karjaiba vetem magam a nedvességtől csillogó szemekkel, ő pedig röpke habozás után visszaölel. Érzem, ahogy megemelkedik a mellkasa, majd egy sóhajtással végre kicsit felenged. Hát... nem gyakran szoktunk ilyet tenni. Tulajdonképpen nagyjából soha. Talán még gyerekként. De az utóbbi időben... hogy is mondjam, elég hullámzó volt a viszonyunk, és nemigazán jutottunk el oda, hogy a testvéri szeretetet ilyen formában olykor ki is mutassuk. Ben egyébként sem ilyen. Apánk sem volt az. Gondolom, ha valaki folyton mások életével játszik, és vérrel szerez magának tekintélyt, mondjuk úgy, derogál, hogy kimutassa időnként az érzéseit. Ez kicsit gunyorosan hangozhat, de igazából már megszoktam, hogy ez van, és meg is értem. Távol álljon tőlem, hogy bármivel is aláássam a bátyám tekintélyét. És mint tudjuk, nem azért, mert annyira foglalkoztat a „hivatása”. Csak hát tudom, illetve sejtem, hogy ha bárki őt gyengének látná, vagy gondolná, az veszélyes lehet a számára. Szóval nincs ölelkezés. Mások előtt biztos nem. De most nincs itt más rajtunk kívül, úgyhogy kihasználom kicsit a helyzetet.
Úgy tűnik, ez a dolog akkor most eldőlt. Költözünk New Orleansba. Bár lehet, hogy ez igazából soha nem is volt kérdés. Mármint a bátyámat ismerve úgy sejtem, végül mindenképpen megtalálta volna a módját, hogy elrángasson magával. De legalább a látszat megmaradt, hogy van választásom. Ben arcára pillantva muszáj elmosolyodnom. Valami olyan lelkesedésféle ül a szemeiben, amilyet már régen láttam. Szeretnék ebből a jókedvből én is átvenni valamicskét, és pozitívan tekinteni a jövőbe, de engem egyelőre még ennyire azért nem dob fel a költözés gondolata. Semmit nem tudok New Orleasnról. Vagyis nem többet, mint bárki, aki csak közvetve hallott a városról, de maga még nem járt ott. Ijesztő ez az egész, de kicsit megnyugtat a tudat, hogy Benedict közelében lehetek, hisz tétovázás nélkül rábólintott az ötletemre, hogy összebútorozzunk ismét. Mint a régi szép (?) időkben.
- A... felmondásom? - szaladnak fel a szemöldökeim a homlokom közepére, amikor megpillantom a borítékot, amit az orrom alá dug. Hát nem megmondtam? Nem volt is semmiféle döntési lehetőség. Már mindent előre leszervezett, és csak egy dolga volt, hogy engem megfűzzön. Mázlija, hogy tényleg szeretem, mert néha olyan szívesen faképnél hagynám, de örökre. Vagy csak megütném. Vagy mindkettő. Ehelyett azonban csak a szemeimet forgatom. Nem érdemes vele vitatkozni. Már rábólintottam az útra, úgyhogy legjobb, ha mielőbb intézkedem. - Tudod, néha nagyon utállak, függetlenül attól, hogy szeretlek – csóválom meg lemondóan a fejemet, arcomon egy aprócska mosollyal, miközben átveszem a papírokat, majd megindulok a hálóm felé csomagolni. - Örülök, hogy örülsz... és hogy őszinte voltál velem – fordulok vissza még egy pillanatra az ajtóból, mielőtt végleg elvesznék a szekrényem tartalma között.