Megszoktam már tőle az ilyen megjegyzéseket, ahogy ő is tőlem ezt a fajta kedveskedő piszkálódást. Sosem bántanám komolyan, akarattal, és ezt ő is tudja. Remélem, hogy még mindig tudja. Hiába telt el ennyi idő, vannak olyan kötelékek, amik eltéphetetlenek, és ez közöttünk többszörösen is igaz.
Számomra pontosan ilyen ez. Természetes, hogy ölelem, hogy csókolom, hiszen nem tudja a világ, amit mi. Ez a mi titkunk, és bár a nevünk árulkodó lehet, őszintén? Senkinek semmi köze hozzá. Mindenki törődjön a saját dolgával, én is azt teszem. Komolyan, kíváncsi vagyok, hány szomszéd pletykált rosszat Natról a “börtöntöltelék pasija” vagy éppen testvére miatt. Ez a kertváros már majdnem olyan, mint egy falu.
Ha csak ezen múlna Nat boldogsága, annyiféleképpen jelölném meg magaménak, ameddig elszámolni is kihívás. Én is akarom őt, és a legnagyobb boldogság számomra, hogy várt rám. Nem érdekel, ha esetleg nem volt hű hozzám, hiszen hét év hosszú idő, csak az számít, ami most van. És most itt van, és akar engem, én is őt, és nem számít más.
Hamar megszabadulunk a feleslegesnek ítélt ruhadaraboktól, testünk egymáshoz símul, és jólesőn merülök el benne, a közelségében, az illatában, mely megtölti az érzékeimet, a sóhajai mámorító hangjában és a kéjben, amit egymásnak okozunk. Felbecsülhetetlen pillanatok ezek, és eddig nem is éreztem igazán, mennyire őrjítően hiányzott. Amikor hozzám ér odalent, felnyögök. Nem erényem most a türelem, és az ilyen magánakciók csak még vékonyabbra nyújtják az ösztönök láncait. Mikor végre magába fogad, az felér a mennyországgal, ebben egészen biztos vagyok, bár még sosem láttam. Végig az arcát figyelem, nem kell most más, a többit érzem, érintéseim pontosan emlékeznek és emlékeztetnek. Lábaival átöleli a csípőm, én pedig megtartom, amennyire kell. Testünk szapora ritmusa olyan eltéveszthetetlen összhangban van, mintha egy nap sem telt volna el a legutolsó alkalom óta. Nem gondoltam volna, hogy az én gyors, önző tempóm neki is elég lesz, de valahol elégedettséggel tölt el, hiszen azt jelenti, ő is annyira ki volt éhezve rám, mint én őrá. Ahogy újra és újra megfeszül a testünk egymáson, egymásban, lassan elcsitul a lélegzetünk, de nem mozdulok. Kiélvezem a pillanatokat, gyengéden simítom el az arcából csapzott tincseit, kipirult arcában gyönyörködöm. Szeretem őt. Mindennél és mindenkinél jobban.
Szerintem egy krumpliszsákban, nyakig kormosan is kívánatosnak találnám, de ez a nőknél úgyis olyan elvi kérdés. Csókolom én is újra és újra, finoman harapom, szívom az ajkait, és mosolygok, amikor elszakadok tőlük.
- Én sem tudok betelni veled.
Nézek a szemeibe komoly-komolytalanul. Végül csak lekerül róla a kék ruhaköltemény, én pedig leplezetlen pillantásokkal csodálom meg meztelen testét, miközben lábait a padlóra engedem lassan.
- Reméltem, hogy ezt mondod…
Vigyorgok a boldogságtól, mint valami hibbant tejbetök, de most olyan jólesik! Nem, előle nem akarok rejteni semmit, sem örömet, sem bánatot, hiszen annyira egyek vagyunk hogy a titkok fájnak. A lágy cirógatásba beleborzongok. Az utolsó, aki így ért hozzám, törött ujjakkal végezte. Ez a gondolat azonban csupán egyetlen pillanatig rémlik fel bennem, hiszen ez egészen más helyzet, sokkal, sokkal másabb. Viszonzom én is a mozdulatait, gyengéden simítok végig a karjain, a hátán, az oldalán… közben lerúgom magamról a nadrágot, aztán felkapom az ölembe, és újra megcsókolom.
- Mutasd az utat a hálószoba felé…
Idegen számomra ez a ház, de az lenne bármely másik is. Az otthonom mindig ott van, ahol Nat, vele akár a világ végére is elmennék. A hálóba érve az ágyra fektetem, és elveszek a teste felfedezésében, hol gyengéden, hol vadul, hol alul, hol felül, míg az újra és újra felhullámzó, fellobbanó kéjtől csatakosan és kifulladva heverünk el egymásba gabalyodva.
Puha csókot nyomok a szőke tincsek közé.
- Szeretlek, Natty.
Egyik kezem a hátát cirógatja lassan. Egyetlen egyszer mondtam neki ezt, akkor, amikor az utolsó tárgyalási nap reggelén találkoztunk, s most mégis szükségét éreztem. Így nem volt suta, nem volt esetlen ez a két szó, hanem olyan jelentőséggel bírt, amilyennel mindig is bírnia kellene, ahányszor csak kimondják a világon.
- Hiányoztál.
Vallom meg halkan suttogva.

Szavaira csupán annyi a válaszom, hogy finoman, cseppet sem bántóan csapom meg jobb kezemmel a vállát. Szívózik velem és egy perccel sem jobb, mint én. Mondjuk amennyire meleg szavakkal köszöntöttem őt, nem is csodálom, hogy ezt kaptam vissza. Kölcsön kenyér ugyebár… De az is igaz, ha nem azt mondom, amit, akkor nem én lennék, mint ahogyan tőle sem meglepőek ezek szavak.
Valahogyan a házon belülre kerülünk. Ép ésszel fel nem foghatóan, de nem is érdekel. Nem ez a fontos most, hanem az, hogy itt van, velem és akar engem. Érzem rajta, ahogyan szerintem ő is rajtam. Vágyom rá és utána, szégyentelenül és mégis olyan természetességgel, mintha ez lenne a világ legalapvetőbb dolga és rendje, hogy mi együtt legyünk minden létező módon. A lehető legközelebb, úgy, ahogyan egy férfi és egy nő képes rá…
Akarom őt, minden tekintetben és módon, ahogy itt van előttem és velem. A lelkét és a testét egyaránt, újra egyesülni akarok vele, szeretőkhöz méltóan. Az övé akarok lenni, szeretném, hogy a magáévá tegyen, hogy rajtam hagyja az illatát és minden létező jelet, ami csak létezhet ezen a világon. Büszkén akarom viselni, hogy övé vagyok, csak az övé és senki másé.
Csókjai perzselik a bőrömet, úgy ahogyan semmi és senki sem képes rá. Az egész testem és lényem az iránta érzett vágy és szerelem tüzében lángol vadul, józanul fel nem fogható módon.
Hamarosan elszakítja a rajtam lévő falatnyi csipke fehérneműt, hogy aztán kezeim türelmetlenül bontsák ki őt a nadrágból. Testéhez simulok, érzem a bőre csupaszságát, ami csak még jobban beindít és arra késztet, hogy minél hamarabb együtt legyek vele. Nem vagyok kerek egész nélküle…
Kezembe veszem kemény férfiasságát, miközben még ajkait falom, majd elszakadok azoktól, hogy a gyönyörű méz színű tekintetében veszhessek el végleg. Mikor a magáévá tesz és elmerül bennem, nedvesen, szűken és forrón fogadom magamba és ölelem körbe szorosan. Ajkaimat halk nyögés hagyja el, miközben körmeimmel a csupasz vállaiba marok, szemeimet lehunyom és a fejem hátravetem kissé.
Kell pár pillanat, amíg megszokom a méretét és ekkor kezd el mozogni bennem, előbb lassan, hogy aztán egyre gyorsabbá váljon a tempó. Légzésem egyre szaporább lesz, ahogyan arcomat is finom pír színezi meg. Átkarolom mindkét kezemmel a nyakát, majd egyetlen könnyed és finom mozdulattal lendülök fel a csípőjére, körülölelve azt a combjaimmal. Halk sóhajok és nyögések hagyják el minduntalan ajkaimat, majd azzal együtt, ahogyan őt elönti a gyönyör, mintha ezernyi nap kelne fel bennem. Forrón lüktet az ölem, amíg gerincem ívbe feszül és kissé hátra vetem a fejem újra. Újabb halk nyögéssel is jelzem, hogy mit is élek át éppen, mintha a testem nem lenne épp elég beszédes ebben a pillanatban.
Forró csókkal tapadok megint az ajkaira, amelyben ott van minden, amit szavakkal képtelen vagyok elmondani. Hogy mennyire fontos nekem, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire csak az övé akarok lenni, mindig.
- Nem tudok eléggé betelni veled… – szakadnak fel a szavak lelkem legmélyéről, válaszul arra, amit mondott nekem. Könnyedén bújok ki a ruhából, melltartót, pedig egész egyszerűen nem viselek. Aminek több oka is van, mint, hogy nem szeretem, nem is kell, elég formás vagyok anélkül is, ami azonban a legfontosabb ok, az az, hogy tudtam, ma nem sok szükségem lesz rá. Valóban nem véletlen választottam ezt a ruhát ma, tudtam, hogy neki tetszeni fog, érte, a kedvéért vettem fel. Azt akartam, hogy szépnek, kívánatosnak találjon, hogy akarjon engem.
Hátam, csupasz bőröm a falnak feszül, míg csípőjét elengedem combjaimmal és jobb lábam visszakerül a padlóra, hogy megtartsam a súlyom. Nem mintha ő nem lenne erre képes…
- Megint a tiéd akarok lenni. Újra és újra… – válaszolom szinte elhaló hangon. Hát ezt szólom a folytatáshoz. Nem tudok ellenállni ajkainak, megint egy újabb csókra hajolok hozzá, miközben lágyan és finoman cirógatom végig testét ujjaimmal.
Szinte már fáj, hogy mennyire is szeretem. Mégis, oly édes ez a fájdalom, hogy ezerszer is képes lennék meghalni a karjaiban, a gyönyörében, hogy aztán megint átéljem ezt vele. Újra és újra…

Az ember sok mindent képes elviselni, képes túlélni, minden csupán azon múlik, akarja-e. Én túl akartam élni, Nat miatt, érte, értünk. Volt, hogy csupán ez tartotta bennem a lelket, ez fogott vissza attól, hogy bajt kavarjak odabent, mikor valakinek túl nagy volt a szája: ő vár engem idekint. Ki kellett jutnom minél előbb.
Ahogy átölelem, ahogy megcsókolom, mintha lassan minden szorongásom oszló köddé változna. Hiányzott. El sem tudnám mondani, mennyire.
- Igazad van.
Bólintok rá a szavaira a pimasz mosolyt figyelve, majd a fahéjszínű szemeket.
- Lehetséges, hogy összekevernélek valakivel… most, hogy mondod, tényleg hasonlítasz valakire… csak tudnám, kire…
Vigyorgok. Képtelen vagyok nem ezt tenni. Mindez azonban csupán addig tart, amíg ismét megcsókolom. Olyan szenvedéllyel, amit soha nem éreztem más iránt. Átemelem a küszöbön, mintha csak friss házasok lennénk, és amikor csukódik mögöttünk az ajtó, csak néhány szívdobbanásnyi idő kell, hogy a testem a falhoz szorítsa az övét. Súlyos lélegzetek kelnek életre a szőke tincsek között táncolva, az illata egészen megrészegít, a közelsége olyan szintre zülleszt, mintha farkas volnék most is, pedig közel sincs a telihold. Egyetlen szót szól csupán, amibe így is beleborzongok. Milyen rég hallottam… Vággyal telt morranás hagyja el a torkom, ahogy csípőjét az ölemhez nyomja. Legszívesebben már most benne lennék.
A csókjaim mohón falják az ajkait, a nyaka, a válla bőrét, ujjaim néhány pillanatra szakadnak el a szőke tincsektől, amíg a földön landol a farmerdzseki, majd a pólót is áthúzom a fejemen. Ez a ruha… egészen biztos vagyok benne, hogy szándékosan választotta. Imádom. Ahogy őt is.
Nem vagyok türelmes kedvemben, pláne így, hogy érzem, ő is ugyanannyira kíván engem, mint én őt. Újra lecsapok az ajkaira, miközben jobb kezem a ruha alatt egyetlen rántással tépi el a varrás mentén a fehérneműje bal oldalát… innen már csak a saját nadrágom akadályoz, amit ha ő nem old meg, akkor megteszem én.
Magamhoz szorítom, ölelem, és a szemébe nézek, miközben olyan élvezettel merülök el benne, hogy kis híja, hogy el nem megyek. Túl régen volt, és túl régóta vágytam már erre a pillanatra. Nem mozdulok először, csak élvezem, ahogy körülölel, ahogy szíve az enyémmel egy ritmusra dobban szaporán. Kell is ez a néhány nyugodt pillanat, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Először lassan mozdul a csípőm, majd egyre gyorsul a tempóm. Nem, most talán arra sem tudnék már igazán figyelni, ha fájdalmat okoznék. Olyan mély, olyan elemi, olyan régen vágyottak ezek a pillanatok, hogy képtelen vagyok szabadulni az ösztönök béklyójától. Nem kell sok, amíg elnyújtott nyögéssel eljutok a csúcsra, amikor testem ütemesen feszül meg, csípőm még utolsókat mozdul benne lassan, miközben ajkaim a nyakát csókolják, forró leheletem a bőrét cirógatja. Lesz még időm törleszteni. Az egész éjszaka a mienk. Az egész élet a mienk.
Felemelem a fejem, a szemébe nézek, és újra megcsókolom.
- Mit szólsz a folytatáshoz?
Súgom az ajkaira, de még mindig nem mozdulok, csak az ujjaim nyúlnak a ruha zipzárjához, hogy aztán áthúzhassam a feje felett, hogy már a háta meztelen bőre érjen a hűvös falhoz.

Karjaiba zár, amivel olyasmit ad, amire jobban vágytam, mint egy korty éltető levegőre. Mintha az elmúlt évek alatt elfelejtettem volna milyen élni és csupán a létezés szintjére korlátozódtam volna. Most pedig hirtelen, hogy a kezei a derekam köré fonódnak, annyira elevennek érzem magam, olyan élőnek, mint korábban csak egészen rövid ideig. Ha tehetném, sosem szabadulnék az öleléséből, a karjaiból, nem akarom, hogy elengedjen, hogy eleresszen még egyszer. Hogy megint el kelljen viselnem a hiányát. Abba beleroppannék…
Tudom, hogy játszom a megközelíthetetlent és elérhetetlent. Tudom, hogy úgy tűnik nincsenek érzéseim és, hogy akkor is egyben maradok, ha minden elpusztul körülöttem. De ez koránt sincs így valójában. Csak vele, érte vagyok képes erre, nélküle nem menne. Üres vagyok, koránt sem önmagam, csupán egy törött darab, egy részlet, ami sosem lesz egyetlen egész újra. Nélküle nem.
Úgy tapadok az ajkaira, mintha szomjazónak egy kortynyi vizet jelentene a csókja. Fáj a tudat, hogy mennyire régen nem éreztem ajkait a sajátomon és, hogy most mennyire jó is ez. Ha tehetném, elhúznám a pillanatot és megmaradnék ebben a bizsergető-perzselő érzésben, amit érzek. Mert bár többre is vágyom, de ez most annyira tökéletes a maga tökéletlenségében, hogy az leírhatatlan. Én pedig képtelen vagyok pátoszos lenni, hiába is érzem magam valahol a föld felett lebegve jó néhány lépéssel.
- Ha más lennék, a végén még nem ismernél rám. - pimasz mosoly bújik meg a szám sarkában, ahogy a szemeit figyelem és elveszem méz színű, gyönyörű íriszeiben. - ... És összekavarnál valakivel… - ami sosem történne meg, hiszen, hogyan is keverhetne össze akárkivel is? De ha nem úgy fogadtam volna, ahogyan, akkor nem is én lennék, az egészen biztos. Tudja milyen a természetem, ismer, akár önnön magát.
Sármos mosolya nem hagy hidegen, pont ugyanazt érzem, mint bármelyik szerelmes nő, pillangók tucatjai mocorognak valahol a hasam mélyén, legalábbis az érzés pontosan ilyen, de ezt akkor sem vallanám be, ha az életem múlna rajta. Pontosan tudja, hogy mennyire is szeretem, nem kell ezt tovább vagy jobban ragoznom neki szerintem.
Csókját lelkesen és odaadóan viszonozom, ajkaim forrón tapadnak az övére, szinte összeforrva vele. Birtoklón, szenvedéllyel ízlelem újra, óvatosan és finoman harapva be olykor alsó ajkát.
Megemel és valahogy be kerülünk a házba. Alig érzékelek valamit a körülöttünk lévő dolgokból, de ez koránt sem zavar. Úgysincs itt semmi fontos rajta kívül. Mellkasom szapora ütemben emelkedik és süllyed, amikor hátam a falnak simul.
- Akarlak… - suttogom ajkaiba elhalóan. Nem vagyok képes többet mondani. Érzem a vágyat rajta, úgy tolul az orromba, mint egy csokor rózsa bódító illata és ahogyan a combomat is megemeli, önkéntelenül is lököm csípőmet az övének. Egyértelműen vágyik rám, ahogyan én is rá. Reszketve, hogy szinte levegőt is alig merek venni, nehogy arra kelljen eszmélnem, ez az egész nem igazi és nem valós.
Újabb csókja után halk sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogyan a hajamba túr és nyakamra vándorol át ajkaival. Lehunyt szemekkel élvezem, ahogyan ezt teszi, őt magát és egész testem – ahogyan én is – megadom az érzésnek és neki is magam. Elgyengülve állok vele szemben, lelkem legmélyebb zugai nyílnak meg egyetlen röpke pillanat alatt neki, miatta.
Kezeim az ölelésből kezdik simogatni ott ahol érik. Hamar megtalálom a felsője szegélyét és bár szívem szerint tépném és szaggatnám a felesleges ruhadarabokat, amelyek csak elválasztanak tőle, mégis megálljt parancsolok az ösztönös késztetésnek. Szépen, lassan tolom felfelé testén a felsőt, hogy közben ujjaimmal érezhessem a bőrét és, ha hagyja, így veszem le róla ezt a felesleges és jelen pillanatban bosszantó ruhadarabot, amire semmi szükség sincs. Se neki, se nekem.
Nem tudok betelni vele, azzal, hogy itt van, hogy érinthetem. Ölelem, érezni akarom csupasz bőrét magamon, ujjaim becézőn, cirógatva szaladnak végig a testén, hogy aztán ingerlőn karmoljam végig a hátát, nyomot nem hagyva rajta, csupán egy ígéret puszta lehetőségét. Azét, hogy elveheti, amit akar, mert önként akarom neki adni, szívvel és lélekkel, mert testem minden egyes porcikája őt kívánja és érte lobog szenvedéllyel, perzselőn.

Azt hiszem, egyikünknek sem volt egyszerű az elmúlt hét év, de most végre vége van. Ebben akarok hinni, abban, hogy lesz időnk egymásra, hogy nem jön közbe már semmi.
Ahogy állok az ajtó előtt, és eltelik az a néhány pillanat a zár pattanó hangjáig, mintha az örökkévalóság lenne. Amikor végre megpillantom, tekintetem alighogy végigsiklik a karcsú alakon, már ott is terem előttem. Visszacsókolok. Az elmúlt évek minden gyötrő vágyakozásával és az iránta érzett szenvedélyes szerelmemmel. Ezen azt hiszem, semmi és senki nem képes változtatni. Ha nem ő tette volna meg ezt a lépést, akkor én. Bár ritkán fordult elő, hogy cserben hagytak a szavaim, ez olyan pillanat, és nem is érzem szükségüket. Mit mondhatnék? Hogy hiányzott? Hogy szeretem? Mind olyasmi, amit tud már, és amit inkább éreztetek vele abban a pillanatban is, amit a szavak csak elloptak volna tőlünk.
Kezemben még mindig ott a sporttáska, de nem zavar abban, hogy mindkét karomat a dereka köré fonjam, és ne engedjem, mikor szabadulna.
- Örülök, hogy még mindig ilyen kedves vagy velem.
Sármos félmosoly tűnik fel az arcomon a csók és a válasz után, majd ezúttal én csókolok újra. Valójában legszívesebben itt az ajtóban a magamévá tenném, de… nem hiányzik egy közszeméremsértés a friss szabadulásomnak.
Megemelem hát egy kicsit, és vele a karjaimban lépem át a küszöböt. A táska hamar padlót ér, és lábbal lököm be magunk után az ajtót. Nem eresztem. Egyszerűen nem megy. Érezni akarom, hogy újra itt van nekem, hogy nem csak azoknak a kínzó álmoknak az egyike, amik bent kísértettek.
Az ajtó mellett döntöm a falnak, reszketeg lélegzettel szívom magamba a haja, a bőre illatát.
- Egyelőre téged kérlek…
Jobbom elszabadul a derekától, puhán simít végig a felkarján, majd a hátán, a fenekén, míg végül megemelem a combját. Mondhatnám talán, hogy kívánom, de ez is olyan egyértelmű, hogy felesleges lenne, ráadásul képtelen lennék egyetlen szóba annyi gyötrő vágyat csepegtetni, ami éget belülről.
Ismét lecsapok az ajkaira, bal kezem ujjai a szőke tincsek közé túrnak, gyengéden, de határozottan marnak beléjük, majd a csókjaim a nyakát, a válla ívét érik már. Mégis, bármennyire kívánom, nem esek neki egyből úgy, ahogy ösztönösen tenném. Ott él még bennem a régi megszokás, szótlanul kérem tőle az engedélyt. Sosem bántanám, még akaratomon kívül sem. Elég azonban egy jellegzetes simítás, egy sóhaj, egy pillantás, és a gátlásaim hamar a padlón végzik a táska mellett. Nem szívesen várnék az ágyig sem… legalábbis így első körben.

Kezem a számban. Még mindig nem szoktam le arról, hogy ezt teszem, amikor ideges vagyok. De már legalább nem rágom le tövig a körmeimet. Viszont ott matatok az ajkaim körül és olykor meg is feledkezve magamról, a fogaim közé velem az ujjam. Ez a várakozás kikészít…
Hét pokolian hosszú év telt el és én minden nappal meghaltam egy kicsit. Újra és újra, hogy aztán megint talpra álljak és szembenézzek a következő nappal. Gyűlöltem az elmúlt évek minden egyes percét, amit Aidan nélkül töltöttem el. Egyszerűen örökké hiányzott valami, vagyis inkább valaki. Ha egész életedben a fogantatásod óta együtt vagy valakivel, akkor felnőtt fejjel nagyon nehéz elfogadni és megtanulni együtt élni a tudattal, hogy egyedül vagy, nincs mellett az, akitől egynek érzed magad. Ezt talán nem is értik sokan. Hiszen ilyenben azért keveseknek van tapasztalatuk. Egy ikerpárt igazán szerintem csak egy másik ikerpár érthet meg. És mi még ennél is többek vagyunk egymás számára. Ez azonban csak kettőnkre tartozik és senki másra.
Nem mindenre vagyok büszke, amit megtettem ezekben az években. De arra igen, ahová eljutottam így vagy úgy. Nem kellene, hogy titkaink legyenek egymás előtt és ezt nem is akarom, de tény, hogy az a kevés idő, amit eltöltöttünk egymás társaságában az elmúlt években, semmire sem volt elég. Most pedig itt a tudat, hogy mindjárt be fog lépni az ajtón, mindjárt itt lesz, a karomba zárhatom és… és fogalmam sincs mi lesz utána. De most még nem is akarok ezen agyalni, egyszerűen csak látni szeretném és tudni, hogy végre itthon van, velem.
Mikor megszólal a csengő, kamaszlány módjára sietek, majd’ kiugró szívvel. Itt van. Végre! Tudom, hogy ő az, egyszerűen érzem. Kinyitom az ajtót és ott áll velem szemben teljes valójában. Az egész olyan, mintha nem is lenne igaz. Kilépek és végignézek rajta szótlanul. Annyi mindent mondanék neki, de egyszerűen nem jönnek a szavak. Pedig már vagy százszor elképzeltem ezt a pillanatot. De egyszer sem hittem volna, hogy ilyen lesz, mint most. Mint amilyennek ebben a pillanatban megélem. És ekkor minden szó nélkül – amelyek egyébként is cserbenhagytak – odalépek hozzá és megcsókolom. Nem érdekel ki lát meg, úgysincs ránk írva, hogy mi fűz minket össze. Túl régóta várunk erre… mindketten.
Forrón, szenvedéllyel ízlelem az ajkait, hozzásimulok, akár egy macska és nem érdekel, ha később a szememre veti, hogy mennyire is hiányzott nekem. Pokolian… Ép ésszel alig kibírhatóan.
Nem akarok még, de elszakadok az ajkaitól. - Gyere be. - szólalok meg csak így, egyszerűen. Nem tudom mást, többet, itt az ajtóban állva, szinte megsemmisülten kinyögni. És tartanom kell magam, mert így kell lennie.
Ha elindult be, akkor követem őt én is. Millió dolgot szeretnék mondani és tenni, de nem megy. Még nem. Egyszerűen csak becsukom az ajtót magunk mögött. - Csipkedhetted volna magad jobban is. - szólalok meg nem túl kedvesen, de rám van írva, hogy nem túl kedves szavaim köszönő viszonyban sincsenek azzal, ahogyan valójában érzek.
- Éhes vagy? Kérsz valamit? - automatikus kérdések ezek, és eközben már teljesen máshol járnak a gondolataim. Ez a hét év nekem is hosszú volt, nem csak neki és jobbat is el tudok képzelni jelen esetben, mint bájosan cseverészni…

Néha elképzeltem már ezt a napot, amikor újra nem lesznek majd kerítések és szögesdrótok köztem és a világ közt, amikor az életem nem bezárva töltöm, amikor újra magamhoz ölelhetem végre Nathaliet, mikor nem figyel senki, és nem kell félnem senkitől… nehéz elhinni, hogy vége ennek a rémálomnak. Nem volt egyszerű ép ésszel megmaradni odabent, és valószínűleg ha nem váltottam volna ki az átkot, nem is sikerült volna. Így azonban ha nem is a ranglétra tetejére, de az erős élmezőnybe tornáztam magam, ami elég volt ahhoz, hogy ne cseszegessenek. Persze néhány nagyszájú hülye mindig próbálkozott az újak közül, akik könnyű prédának hittek… Legalább annyira furcsa lesz megszokni újra a szabadságot, amennyire a bezártságot volt anno. Hét éve. Annyi minden történt azóta, s mégis… mintha semmi nem történt volna.
Kezemben a sporttáska, benne a kevéske cuccom, a zsebemben némi pénz, amivel utamra bocsátottak, és egy papír. A szabadlábra helyezésemről, és a börtönben töltött éveimről. Nem lesz egyszerű munkát találni így, azt hiszem. Minden esetre holnap mindenképpen fel kell majd keresnem a pártfogótisztemet, aki a szabadlábon töltött időmet felügyeli.
Felszállok a buszra, ami behoz a városba, két órányi buszút után szállok le végül a belvárosban. Bent is volt zaj, de ez itt egészen más jellegű, szokatlan, és mégis olyannyira ismerős! Kicsit furcsa, hogy mindenki telefonnal a fülén vagy az orra előtt mászkál, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Aminek viszont igen, azok a nők… elvégre hét éve nem voltam nővel. Hét kib*szott éve. Ez már önmagában is bűn. Bár - szerencsére, hogy azt kell mondjam - férfival sem.
A rövid szoknyákból kivillanó hosszú combok, olykor elvonják a figyelmemet, és valószínűleg ha nem tudnám, hogy várnak otthon, be is térnék valahova, hogy felszedjek valami nőt. Valamilyet, bármilyet. De várnak, és tudom, hogy nekem csak ő kell. Tudom, hogy vár, hiába titkolná, hiába rejtené a flegmasága mögé, ismerem, jobban, mint bárki más. Már biztosan tövig rágta a körmét… vajon még mindig rágja a körmeit, ha ideges? Annyi minden változhatott, hiszen az a havi egy-két óra, amit beszélgetéssel töltöttünk… semmi nem volt. Talán talált magának valaki mást? Nem, azt csak említette volna.
Kezemben a cetli a címmel és a telefonszámmal - jó vicc, honnan szedjek telefont, már az utcai fülkék is rég kimentek a divatból, az a háromszáz dollár a zsebemben meg kellene még majd másra is, amíg hozzá nem jutok megint a bankkártyámhoz. Megállok az egyik utcasarkon, nézem a táblát… régen nem ez volt itt. Megszólítok egy nőt, az orromba furakszik a parfümje émelyítő illata, amivel igyekszem nem törődni, de legalább útba igazít. Futva indulok el, jólesik most ez is, hogy nem az udvar kerítése határozza meg azt, hogy merre mehetek. Nincs messze a lakás, míg odaérek, meg sem izzadok. Azt hiszem, a börtönévek alatt magamra szedett sok viselkedési formáról le kell szoknom, de idővel sikerülni fog.
Megállok az ajtó előtt, becsöngetek. Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. El sem hiszem, hogy ő vár rám az ajtó másik oldalán, és nemsokára a karjaimba zárhatom!