Először bevallom, kedvem lett volna eleget tenni a kérésének, és lelépni innen a fenébe. Kell a francnak ez az egész...! Miért kelljen? Azért, hogy egy hét múlva megint az az átkozott Mikaelson legyen a pálya? Akkor inkább kihagyom. Vagy... istenem, miért ennyire nehéz érző lénynek lenni? Megőrülök, ha így haladok... egyszerűen megőrülök.
- Tényleg azt akarod, hogy menjek? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de éreztzem, hogy megrepedezik a jégburok körülöttem.

Annyi biztos, hogy ha tovább feszegette volna itt a témát, nemes egyszerűséggel fejbelövöm magam. Nem is gondolkodtam el még azon, hogy ilyen emberi módszerekkel én képes lennék meghalni? Vagy nem? Mert hát... halhatatlan vagyok. Elviekben. Örökifjú, ha ilyen hülyén akarok fogalmazni. Szóval... érdekelne, hogy most mi is van.
- Mire gondolsz, Tatia? Maradjak, hogy beverd a képemet? Vagy nézzük egymást, mint... - kezdtem el gondolkodni, de semmi jó hasonlat nem jutott eszembe. Ez sértő rám nézve. Odaveszett a zsenialitásom.

Nem tudtam, mit tegyek. Elmondjak-e mindent, vagy sem. Mert a, hogy... ilyet tesz velem... mármint ilyen hatást gyakorol rám, eléggé veszélyes lehet. Nem tehetem. Egyszerűen nem.
- Tatia, egyelőre még korai erről beszélni... nem akarom elkiabálni. De a lényeg az, hogy... szeretném, ha az utókor is ismerné a nevemet. Ugyan ez boszorkányság, de... muszáj kitörnöm a saját korlátjaim közül. Mert úgy érzem, megfulladok - vált hevessé a hangom, és azt hittem, hogy... itt helyben agyvérzést kapok. Már ha ez lehetséges lenne. Nem igazán fordult még elő. 

A tekintetét látva már tudtam, hogy nem viccel, mikor felajánlotta, hogy vámpírrá tesz. De hát én... mint a legnagyobb vámpírellenes... nem, egyszerűen nem lehetek az. Így is néha mocskosnak érzem magam, hogy... szeretek egyet közülük. De az az egy milyen tökéletes.
- Tatia, tudod, hogy ebbe soha nem megyek bele - néztem őszintén a tekintetébe. Tőlem azért ez is ritka. De mégis megtettem, mert... tudom, hogy nem lehetek mindig rezzenéstelen szikladarab. És nem is kell annak lennem. Mert ez így... jó.
- Utálom a vámpírokat. Kivéve téged... de ezzel te is tisztában vagy - nyeltem egyet.

Soha nem éreztem magam ennyire tétlennek. Mint akinek legalább a fél kezét levágták volna. Úgy éreztem, nem tudok cselekedni. De még a szavaimmal sem tudom megfogalmazni azt, ami bennem van. Ez mindig is gondot jelentett nekem. Egyszerűen... képtelen vagyok határozottan kiállni szavakkal magamért. Ahhoz képest, hogy jó és hatásos szónoknak érzem magam.
- Egyelőre nem lényeges, hogy miről vagy kiről van szó - néztem a szemeibe vissza, majd elléptem a közeléből, és megtámaszkodtam a falban, hogy egy mély levegőt vegyek, és így emeljem rá ismét a tekintetemet.
- Keresem a halhatatlanság titkát. Azt, ami titeket örök életűvé tesz. És kutatok azután, ami titeket egy pillanat alatt meggyógyít... ezeket már megfejtettem... - nyeltem. - Most már csak meg kell fejtenem, hogyan járhatok túl a természet eszén - vált a tekintetem őrültté, és bolonddá. Mintha egy elmegyógyintézetből szabadultam volna.

Mi van ezzel a mai nappal? Ugye nem a kész átverés kellős közepébe csöppentem? Mert ha igen, akkor igazán előugorhatna már valahonnan az a műsorvezető, hogy a képembe vágja, minden csak egy hülye vicc volt, ami történt velem. A baj az volt, hogy erre vajmi kevés esélyt láttam.
- Várjunk csak! - Emeltem fel a mutatóujjamat, amikor néhány szó igazán megütötte a fülemet. Lény. Világra jön. - Hogy mi jön a világra? Te miről beszélsz? Egy gyerekről? - Kérdeztem már teljesen elhűlve. Hülye kérdés volt, mi másról beszélne, egy póniról? Áldottam az eszemet, hogy ültem. Ilyenek is csak Curtis-nek juthatnak eszébe. Létrehozni egy gyereket azért, hogy ha véletlenül meghal, akkor benne élhessen tovább? Ez... beteges. De... jobban belegondolva egész érdekes ötlet. Vajon mennyit kellett gondolkoznia, hogy ez eszébe jusson?
- És mégis mi után kutatsz, amihez ez a varázslat szükséges? - Kérdezősködtem tovább. Nem, ezt nem fogom annyiban hagyni. Válaszokat akartam, érteni akartam az okait és mindent ami ehhez az egészhez kapcsolódik.

Nem hittem volna, hogy minderről ilyen nehéz beszélni Tatia előtt. Talán mert egyedül ő volt az, aki tényleg igazán hatást gyakorolt rám, és eléggé megnehezítette a dolgomat az, hogy ez a hatás mindig kiterjedt rám.
- Ha meghalok... és az a lény világra jön... - nyeltem egyet. - Egy varázslat által az ő teste adna otthont nekem. És ő lenne én... ezt nem tudom másképpen elmagyarázni, de szerintem érted - néztem határozottan Tatia szemébe.
- Nincs halálfélelmem, nincs. Ez az a terv, amely véglegesen elindítana mindent. Hosszú évszázadok óta kutatok egyes dolgok után. És most... eljött az ideje ennek. 

Felakadt a szemöldököm. Meg kellene értenem? Arról vagyok én híres, hogy megértek embereket? De egyáltalán miért háborodtam fel? Az ő élete, ha boszorkányvezér akar lenni, akkor legyen az, én aztán nem vethetek a szemére semmit. Főleg, hogy a fene se tudja, hogyan fog alakulni az, ami... kettőnk között van? Ez lenne a megfelelő meghatározás? Még ezt sem tudom. Istenem, a végén még elkezdem fogni a fejem emiatt az egész miatt!
- Miért ne lenne? Mindened megvan ahhoz, hogy hiperszuper varázsló legyél. Ismerlek már, szerinted miért te voltál mindig is a kedvenc boszorkányom? - Forgattam meg a szemeimet, közben a kezeimmel gesztikuláltam, ám úgy döntöttem, hogy inkább leeresztek és nekidőlök a kanapénak. Egy sóhaj kíséretében tettem meg mindezt.
Talán a számat is eltátottam, de az biztos, hogy csak félrebiccentett fejjel voltam képes értelmezni azt, amit később mondott. - Ezt hogy érted? Mi a B-terved? Egy klón vagy valami ilyesmi? - El kellett ismernem, hogy nekem is jutotta eszembe dolgok, de ez. Bár lehet, hogy azért nem szoktam gondolkozni a halálomon, mert én soha nem engedném, hogy valaki megöljön vagy egy véletlen folyamán haljak meg. - Azt ne mondd, hogy te is paranoiás lettél és halálfélelmed van.

- Meg... meg kellene értened engem... egy kicsit... - suttogtam halkan, és elfordítottam a fejemet. Nem tudom, mire alapoztam azt, hogy értenie kellene engem. Talán mert nekem is meg kellett értenem, neki ilyen ezer évig szeretni valakit, aki egyik napról a másikra csak úgy elmegy. De hát egyszerűen... nem tudom, mi van velem. Rosszul vagyok, fáj mindenem, és azt hiszem, jelenleg magamtól vagyok rosszul.
- Belőlem már soha nem lesz hatalmas ember... varázsló... ezért... - nyeltem egyet. - Egy varázslat által... létrehozok majd egy olyat, akiben tovább élhetek, ha egyszer meghalok... ő lesz a B tervem... - nyeltem újabbat. Egyelőre azt nem akartam benyögni, hogy az a valaki... a saját véremből lesz.

Mit kellett volna várnom? Mire kellett volna számítanom? Fogalmam sincs, mert a helyzet nem változott egyik pillanatról a másikra: minden ugyanolyan bizonytalan, sőt még talán rosszabb volt, mint eddig. Ám különös módon tetszeni kezdett, elvégre az élet a kihívásokról és a hirtelen, furcsa helyzetek átvészeléséről szól, nem? Pont én ijedjek meg attól, hogy mozog a talaj a lábam alatt? Nem ilyen fából faragtak, vámpírrá válásom óta szeretem az ilyen szituációkat.
Az viszont nem tetszett, amit Curtis szemében láttam megcsillanni és amit a szavai is igazoltak. Hogy mit akar csinálni? Jól hallottam vagy ahogy idősebb leszek az érzékszerveim is romlásnak indultak?
- Uralkodni? - Kérdeztem égbe szaladt szemöldökkel és fújtam egyet. Elléptem előle. Túlságosan rövid idő alatt hallom már sokadszorra ezt a szót. Uralkodás, hatalom. Nekem is megvoltak az ilyesfajta vágyaim, hiszen domináns személyiség vagyok, de ez már sok. Tőlem is félnek az emberek, megteszik, amit akarok, elfogadják, hogy erősebb vagyok náluk, én ezért nem akarom ezt a hatalmamat továbbfejleszteni, ám úgy látszik, most jött rá mindenkire, hogy van mit bepótolnia ezen a téren. Szerencsére nekem már nem kell kapkodnom.
- Milyen terv? Minek? - Néztem Curtis-re. Ha Curtis-nek tervei vannak, az nem szokott jó lenni. Lehet, hogy ezért is lenne kedvezőbb tudni róla, viszont ennek ellenére kissé csalódottá és dühössé váltam.

Az, hogy megállítottam magam, valami isteni sugallat volt. Nem értettem, hogy miért tettem, vagy egyáltalán honnan jött az erő, hogy elszakadjak ezektől a mézédes ajkaktól. Csak tudtam, hogy kell. Mert nem tud rólam mindent. Mert... egyszerűen... nekem muszáj beszélnem. nem vagyok az érzelmek embere. A nők társaságát, csókokat, öleléseket nem evetem meg, de most túl feszült vagyok, és túlontúl nagy félsz van bennem.
- Valamit nem mondtam el neked... készülök valamire... és... nem fog tetszeni - köszörültem meg a torkomat. - De én... már évszázadok óta azt akarom, amit Klaus. Legalábbis... míg ő a vámpírok és vérfarkasok fölött akar uralkodni, én a boszorkányok felett! És ahhoz... van egy tervem, hogyan érjem el... - hajtottam le a fejemet.

you've gotten into my bloodstream ♪
Elmosolyodtam, amikor megéreztem, hogy kezei a csípőmre csúsztak. Legalább belé tudtam fojtani a szót. Valamiért úgy gondoltam, hogy egyikőnk sem nagyon akaródzik az érzelmeiről beszélgetnie, hiszen mindketten csúnyán megjártuk már... és ha a szavaiból jól vettem ki, akkor ő pont miattam van olyan helyzetben, amiben én. Bár ez mindegy is, a lényeg, hogy nekem olyasvalakire volt szükségem, aki mellett olyan lehetek, amilyen vagyok. Feltéve ha akartam egyáltalán magam mellé valakit... de az elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy Curtis itt volt velem még akkor is, ha az előbb kiabált. Ez amúgy sem nagyon zavart.
- Mi az? - Kérdeztem halkan, ahogy kiejtette a nevemet.

 Arra, hogy mit vártam, azt hiszem, hogy nem volt helyes válasz. Talán kiabálást, oktatást, hogy mi az, hogy ő nem tud semmmit? Talán nem egy ezer éves nőt kellene oktatnom az életről. Sőt, nem egy ezer éves nőt kellene szeretnem, a kib*szott életbe!
Ott termett előttem, és ekkor már tényleg nem tudtam, mire számítsak. Talán egy pofonra, mert kézenfekvő lett volna az iménti haragos hápogásomért. Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor megcsókolt... miután megkért, hogy ne gondolkodjak sokat. Mik vannak... ez aztán a meglepetés...
Kezeim ösztönösen fonódtak csípője köré, szemeimet lehunytam, és így szorítottam őt magamhoz. Na szép. Ez tényleg olyan dolog, ami tuti, hogy kiborít majd előbb-utóbb. Ez az összezavart dolog a fejemben... hm, egyesek agynak, meg józan észnek hívják.
- Tatia... - szakadtam el egy pillanatra az ajkától.

you've gotten into my bloodstream ♪
- Üdv a klubban! - Horkantam fel. Ha róla azt hiszik, hogy nem képes a félelemre és az ehhez hasonló érzelmekre, akkor én mit mondjak? Nem mintha azt akartam volna, hogy akárki kinézze belőlem, hogy néhanapján esendő vagyok... de azok, akik fontosak voltak nekem egyszer-kétszer elhihetnék, hogy ki tudok csikarni magamból egy kis érzelmet.
Nem akartam hallgatni, hogy mennyire bizonytalan, mert én is az voltam. Régebb óta, mint kellene és túl sok minden történt velem mostanában ahhoz, hogy újabb ostobaságok szakadjanak a nyakamba... hirtelen termettem Curtis előtt és a szemeibe néztem. Láttam bennük a dühöt, ám ez a legkevésbé sem érdekelt. Az arcára csúsztattam a kezeimet és közelebb hajoltam hozzá.
- Csak... ne gondolkodj ennyit. - Suttogtam és a következő pillanatban már az ajkait csókoltam.

 - Rólam mindenki ezt hiszi. Márpedig képes vagyok rá - sétáltam el ismét a közeléből, már némi indulattal a hangomban, és mikor az asztal közelébe értem, egy isteneset csaptam rá. Azt hittem, hogy az ujjaim minimum beletörnek, de maximum egy kis vörösség, ami a tenyeremen maradt.
- Nem értesz semmit, Tatia... nem érted, miért rettegek... egyszerűen nem tudsz semmit - sorjáztam úgy a szavakat, mintha legalább szómenésem lenne, miközben felé fordultam, és arcomon láthatta a tanácstalan haragot, és kétségbeesést is. - Mert nem tudom, mit várjak. Félek valamitől, amit soha nem éreztem előtte. És ez... felemészti az elmémet!

you've gotten into my bloodstream ♪
Megcsóváltam a fejem, mert már egyáltalán nem voltam képes én sem a józan gondolkozásra. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen nagy dolgokról kellene döntenem vagy csupán gondolkozni rajtuk. Az ilyenek kimaradtak az életemből és soha nem is akartam elkezdeni rágódni, de... nagyon úgy tűnik, hogy muszáj lesz. Bár ne lenne ilyen bonyolult...!
Összevontam a szemöldökömet utolsó szavai hallatán. Talán még a számat is eltátottam, éppen ezért kortyoltam inkább bele az italomba és valamiféle baltaarcot magamra erőltetve lépdeltem közelebb hozzá. Egyre és egyre közelebb.
- Nem gondoltam volna, hogy te képes lennék ilyesmire... - Suttogtam már közvetlenül előtte állva, félrebiccentett fejjel. - Hogy rettegj... főleg nem egy érzés miatt. - Néztem a szemébe és a tekintetem kissé lágyabb volt, min az elmúlt percekben.

Ebben a pillanatban nem tudtam, hogy van-e értelme egyáltalán itt lennem. Az esetem tipikusan az, hogy... evezhetek én ezután a csónak után, de valaki más mindig gyorsabb lesz. Vagy... ha nem, hát akkor később veszi el. Nem akartam még egyszer részese lenni ennek az egész színjátéknak, pedig isten a tanúm rá, hogy úgy akartam ezt a nőt, ahogyan gyerek a csörgőt akarja, és ha nem kapja meg, hát ordít. De én nem ordíthatok. Nem zokoghatok, mert egyrészt férfi vagyok, másrést meg Curtis Straug. Tehát... gondolkodnom kell.
- Ez remek hír - billent oldalra ismét a fejem, miután elhangzottak utolsó szavai, majd fel-alá kezdtem sétálgatni zsebrevágott kézzel. Kicsit sajnáltam, hogy engem nem kínált meg itallal. - Jelen pillanatban... tanácstalan vagyok. Nem tudom, mit kellene hogy tegyek. Menjek, vagy... mondjam el ismét, amit érzek, és közben rettegjek, hogy ismét jöhet majd valaki - néztem rá, de azt nem láthatta, hogy milyen nagyot nyeltem.

you've gotten into my bloodstream ♪
Nem vártam el, hogy megérintse a történet vagy akármilyen sajnálatot mutasson. Tényleg nem, de azért eléggé meglepődtem a rezzenéstelen arcát látva. Bár lehet, hogyha szép szavakat mondott volna, akkor még jobban magamon kívül lennék. Így nem tehettem mást, mint hogy kínomban felnevettem és töltöttem magamnak egy italt annak ellenére, hogy megfogadtam, ezt a beszélgetést bármiféle hangulatjavító nélkül fogom megejteni vele. Úg y tűnik, kinőttem már abból, hogy én akármiről is fogadkozzak.
- Lehengerlő? - Összevontam a szemöldökömet és kortyoltam egyet a whiskyből. - Ez az egyetlen szó, ami nem jutott eszembe, amikor átéltem ezeket. - Fújtattam egyet és nagyot nyeltem. Legszívesebben elkezdtem volna körbe-körbe szaladgálni és a hajamat tépve kiabálni. Ki fogok akadni... egyszer biztosan.
- Nos, szerencsére ennek már nem áll fenn a veszélye... - Néztem Curtis-re komolyan. Nem volt kedvem többször elmagyarázni, hogy Klaus mekkora csalódást okozott nekem és mennyire elásta magát előttem. Éppen elég volt nekem érezni ezt.

Ez a szituáció kezd számomra egyre érdekesebb lenni. Már csak azért is, mert eredetileg ott tartottam, hogy nem tudtam, higgyek-e neki, vagy sem. Nevetséges, hogy felmerül bennem a hazugság ténye, de valljuk be, egy vámpír sem arról híres, hogy hú de nagyon megbízható. Én pedig... nos... ha megended bármi egy kis őszinteséget, hát tudtam, hogy nem kellene bízni bennük. Nagyon nem.
- Szóval emberré... - billent oldalra a fejem, de az arcomról jelenleg semmilyen érzést nem tudott leolvasni. Legalábbis próbáltam rezzenéstelen arcot vágni, míg befejezte a sztorit. Leginkább azt éreztem, hogy itt és most el kell innen mennem, mert ez nem nekem való. Még csak mondani se tudnék rá semmit. Vagy ha igen, akkor előbb-utóbb meg fogom bánni.
- Ez... nos... igazán lehengerlő - köszörültem meg végül a torkomat. Nem engedtem, hogy lásson az arcomon meglepődést. Pedig néhány szó és mondat igencsak nagy meglepetést okozott nekem is.
- Kezdek kissé félni, hogy ha ennyire belementetek volna a családalapításba, egyszer csak visszajön és igényt tart majd erre a nagy és hatalmas... szóval Klaus - legyintettem egyet. Tudom, hogy mást várt tőlem. De jelenleg túlzottan is szarul érintett, hogy ezeknek akár gyereke is lehetett volna. Talán mert kib*szottul szeretem ezt a nőt. És egy átlag férfinak sem esne jól, ha a nő, akit szeret, másnak szül gyereket.

you've gotten into my bloodstream ♪
Megcsóváltam a fejemet, mintha nem is akarnám hallani azt, amit mondott. Nem akartam, hogy eltűnjön, most tényleg nem. Bár egy részem egyedül akart lenni, egy másik nagyon vágyott a társaságára. Túlságosan is és ez volt az, ami igazán megrémített. Nem kezdhettem el neki arról beszélni, hogy mitől félek... hogy félek az érzelmektől és attól a csapdától, amit ezek az állítólag nélkülözhetetlen dolgok állíthatnak nekem. Valamit tennem kellene ellenük... vagy teljes erővel harcolni ellenük vagy megadni magam nekik. Világos, hogy melyik a könnyebb, egyszerűbb és bejártabb út, de... biztos, hogy most is ezt kellene választanom?
- Nem tudod, mit történt. - Néztem rá a tőlem megszokottól kissé keserűbben. Még mindig nem ez volt a legjobb téma, amit fel lehetett dobni, de volt egy olyan érzésem, hogy így sem, úgy sem fogom megúszni, hogy Klaus-ról beszéljek. Ennek ellenére cseppet sem volt kellemes végiggondolni az elmúlt időszak történéseit. Hirtelen örültem volna, ha elveszítem az emlékeimet, hiába mondtam azt Elijah-nak, hogy az emlékek a düh legjobb táptalajai, éppen ezért akarom őket megtartani. De… annyira nehéz, a fenébe is! Legszívesebben ordítottam volna! - Fogalmad sincs arról, hogy miért nem akarok hallani többé Klaus-ról. Túl sok minden történt mióta te és én nem találkoztunk. - Mély levegőt vettem és elléptem az asztaltól, hogy járkálással vezessem le a bennem felgyülemlett feszültséget.
Hol is kezdjem? Nem fogom untatni a legelejével, hogy miképpen akartam megvezetni Klaust New Orleans-ban és a többi. Vannak ettől érdekesebb momentumok is a történetben. - Visszaváltoztam emberré. - Nyögtem ki az egyik leglényegesebb információt, amiről nem ártott, ha tudott. Közben szüntelenül Curtis arcát figyeltem, hogy vajon hogyan reagál a mondandómra. - Volt egy kis balhém a hasonmásommal, ami elfajult és az orrom alá nyomta az egyik gyógyírt. Sokáig nem változtam vissza, pedig csak néhány napig kellett volna hatnia annak a gaznak. - Megforgattam a szemeimet és sóhajtotta egyet. Újabb jó rész következik. - Ki akartam... vagyis Klaus-szal ki akartuk deríteni, hogy miért nem változom vissza és... Esther, Klaus anyja azt mondta azért, mert... lehet, hogy terhes vagyok. - Megtorpantam a fel-alá járkálásomban és összeszorítottam az ajkaimat. - Elhittem, hogy így van és nagyon féltem, hogy mégis mi lesz... csináltam egy Klaus szerint nagy hülyeséget... azt hitte, hogy megcsaltam az öccsével. - Ismételt szemforgatás. Esküszöm, rosszul vagyok a saját életemtől. - Egy szó nélkül tűnt el. Magamra hagyott úgy, hogy ember voltam azt hittük, hogy gyereket várok. Mint kiderült, téves riasztás volt... de már nem számít. Cserbenhagyott és és nem vagyok rá kíváncsi többé. - Mondtam határozottan. Eltökéltem, hogy lesz ami lesz, soha többé nem dőlök be annak a hibridfajzatnak. Szép próbálkozás lesz, de hátha... ám most az volt a fontos, hogy vajon Curtis mit szól ehhez az egész hercehurcához. Most csak rá figyeltem, senki másra.