Nem sok időt töltöttem itthon, de amikor visszatértem New Orleansból, akkor is azt hittem, hogy már senki se lakik ebben a lakásban. Eleinte nem könnyedén barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy többen is vannak, akik úgy néznek ki, mint a gyerekkorom óta egyik legjobb barátomnak nevezett személy. Fura érzés volt, hiszen először Katherine jelent meg, majd pedig Amara és akkor még ott van Tatia is, mintha ennek az ördögi körnek sose lenne vége. Mindig is olyan voltam, aki próbált másokon segíteni és ez idővel se változott, pedig néha talán kellett volna. Néha határozottabbnak és erősebbnek kellett volna lennem, mint amilyen most lettem. Amikor magam mögött hagytam a várost, akkor megengedtem Amara-nak, hogy lakjon itt, hiszen úgyis üresen állna, meg amúgy se egy belváros, így itt nyugodtan el lehetne. Azt viszont nem hittem volna, hogy a visszatértem után is még ő itt fog lakni, főleg úgy nem, hogy semmi nyom nem utalt erre, hiszen nem találkoztam a cuccaival se, igaz a vendégszobát nem túrtam át, mert időm se lett volna. Mostanában túl sok időt töltöttem Celeste és Enzo társaságában. Most is csak egy-két jomiért ugrottam be, de végül a konyhában kötöttem ki, hogy csináljak magamnak egy teát. A nagymamám igazán zseniális teákat tudott készíteni, túlzottan is hiányzik, hiszen így belegondolva igazából volt egyszer egy családom, de többé nincs. Talán emiatt is ragaszodként annyira a kislányhoz is? Úgy érzem, hogy így részben lett egy családom? Nem, ez badarság lehet. Alig, hogy leforráztam a teafüvet zajra lettem figyelmes. Sietve tettem le a bögrét a pultra, majd pedig elindultam a nappali felé, de már nem olyan ártatlanul, mint sok évvel ezelőtt tettem volna. Nem, most is ügyeltem arra, ha kell, akkor még időben tudjam használni a családom hagyatékát, vagyis az erőmet, hiszen mégis csak egy voltam az egyik legerősebb boszorkánycsaládból, de mielőtt még meggondolatlanul cselekedhettem volna szerencsére sikerült felismernem a személyt, aki a nappaliban volt. - Amara? – hangomból pedig könnyedén kicsendül a meglepettség, a kezemet meg könnyedén ejtem vissza magam mellé. – Sajnálom, én azt hittem, hogy már nem itt laksz, hanem elutaztál! – nem volt semmi szemrehányás a hangomban, hiszen én ajánlottam fel a lakásomat, hogy maradhat addig, ameddig csak szeretne. Tettem pár lépést felé és még egy mosoly is megjelent az arcomon. - Remélem nem hoztam túlzottan rád a frászt, igazából csak egy-két cuccomért ugrottam be. – tettem még hozzá kisebb zavaromba. – Hogy vagy? – persze a legegyszerűbb kérdés, amire mégis oly sokszor annyira nehéz a választ adni, de tényleg érdekelt, hogy mi van vele és mennyire találta meg a helyét ebben a városban, vagy netán ő is csak beugrott-e valamiért.
A múltkori után, hogy Bonnie megmentette az életemet, úgy gondoltam ő a legmegfelelőbb személy, hogy segítséget kérjek tőle, öhm nem is tudom...túlélésből. Eddig ő az egyetlen olyan személy aki nem néz engem zakkantnak, legalábbis ha annak tekint akkor sem mutatja ki ezt az irányomban. Az utóbbi időben sikerült utána járnom a legtöbb dolognak, sikerült beszereznem jó pár mai ruhadarabot, így már az öltözködési stílusommal nem lógok ki a sorból, bár meg kell hagyni ó, hogy ez a testhez tapadó ruhadarabok nem igazán képezik az én világomat, de ha ezt hordja a mai fiatalság akkor nekem sincsen más lehetőségem, ha nem akarom, hogy megbámuljanak az emberek és mindenki őrültnek tituláljon aki nemrégiben tért vissza az életbe. Sorra kapom az élettől azokat az akadályokat amiket át kéne tudnom ugrani, amikkel meg kéne küzdenem, de úgy érzem, hogy ez konkrétan a lehetetlennel egyenlő. Világéletemben egyetlenegy férfit szerettem aki nem volt más, mint Silas. Együtt akartuk elérni azt, hogy örökké együtt élhessünk, megteremteni az örökkévalóságot, létrehozni egy olyan valamit ami segít nekünk a céljaink elérésében. Annyi mindent tettünk meg egymásért, most még is eldobott magától. Jó pár hete ugyan, de számomra még mindig olyan, mintha csak pár napja történt volna. Friss még a seb és fogalmam sincs arról, hogy valaha is túl fogok-e tudni lépni rajta, vagy csak megtanulok élni a hiányával. Amikor bekopognék a boszorkány ajtaján akkor meglepődök, hogy az nyitva van. Lassan belépek a házba, igyekszem minél hangtalanabbul, mert fogalmam sincs, hogy milyen hívatlan személy van itt a házban. Nah, nem mintha én meglennék hívva, de én legalább nem betörési szándékkal érkeztem ide. Amikor a nappaliba sétálok be akkor hirtelen megtorpanok amikor egy vörös hajú nővel találom szemben magamat. - Bonniet keresem... – mondom halkan, de a nő, mintha meg sem hallana, fogja a kést és elkezd közelíteni felém. Mi a fene… Hátrálok pár lépést miközben tekintetemet végig a nőn tartom, majd amikor látom, hogy nem adja fel akkor gyorsabb tempóba kapcsolok, de immáron túl késő, mert sikeresen megvágja a késsel az alkaromat amiből elkezd folyni a vér. Nincs idő a sebbel foglalkozni így csak felszisszenek, kezemet a sebre teszem és úgy próbálok menekülni, a hátam viszont neki ütközik a falnak, ezzel is zsákutcát hozva létre számomra. Tekintetemben a félelem lelhető fel, a másik fél viszont a pillanat töredék része alatt változott meg. Értetlenül állok ott előtte a falnál és próbálok rájönni, hogy mi történhetett. Nem tudom válaszolni se neki, mert úgy meg vagyok lepődve.
Reménykedtem abban, hogy egyszer vége szakad ennek az egész rémálomnak, mintha csak valaki katonája lennék és bármit is akarnék tenni ellene, akkor se jött igazán össze. Nem uraltam a tudatomat azokban a percekben, de a legrosszabb az egészben az volt, hogy sokszor igazából még azt se tudtam, hogy mit teszek vagy éppen merre járok. Féltem olykor lehunyni a szemeimet, hiszen ki tudja, hogy legközelebb kit támadok meg, vagy mi lesz a vége annak a találkozónak. Néha talán azt kívántam, hogy bárcsak valaki inkább nekem ártana, akkor legalább nem történne ennyi szomorú haláleset. Mosolyra görbült az ajkam, ahogyan Declan arca felderengett előttem, ahogyan az egész esemény is, hogy azt se tudta mi ő. Néha én is azt kívánnám, hogy bárcsak tudatlan lennék, de nem vagyok, ahogyan megölni se tudom magam az átoknak köszönhetően. Persze az se igazán segít az egész helyzeten, hogy túl régóta élek már. A korom és amit vallok csöppet se egyezik, de ez most talán mindegy is. Sokakat amúgy is csak a látszat érdekel. Számomra pedig ez pontosan jól jön.
******
Az éjszaka ragadozója könnyedén kelt életre, sétált úgy, mintha övé lenne az este, miközben senki és semmi se érdekelte őt. A lány már hosszú percek óta nem volt tudatánál és azt hitte, hogy a pihe-puha ágyban alszik és nem árthat senkinek se, pedig nem így volt. Veszélyesebb volt talán, mint a legtöbb ragadozó, akik ebben a városban éltek. Mintha csak semmi se lett volna szent számára és senki se érdemelt volna feloldozást. Túl sok vér szennyezte már az elmúlt idők alatt a kezét, de még se tudott ellene tenni. Ilyenkor nem volt önmaga és egyetlen egy boszorkány se tudott eddig segíteni rajta. Elveszett és talán örökre… Könnyedén veszi kezébe a kést, amelyet a konyhából szerez, hogy áldozata után eredje. Miért pont ő? Ki tudja, talán csak a halál akarja túlzottan őt, vagy éppen csak a halál ilyenkor kell életre, felhasználva őt arra, hogy legyen a hírnöke. Kar könnyedén lendül, miközben sikoly töri meg a csendet. Valaki menekül, zihál és reszket, szinte a félelmet tapintani lehet, de őt ezt nem érdekli. Megsebesíti az áldozatát, majd utána ered. Ki tudja, hogy mennyi ideje tart ez a dolog és mennyi dolog hever már romokban a házban, miközben a félelem egyre inkább nagyobb teret hódít magának. Megérinti véletlen a másikat és ennek köszönhetően érzések hada keríti őt hatalmába, megbillen….
*******
Riadtan ugrok hátra, miközben a kés földön landol. Zavarodottság könnyedén észrevehető, ahogyan az is, hogy a korábbi és a mostani állapot teljesen másabb. Mintha korábban nem lettem volna önmagam. Sietve pillantok körbe a lakásban, amely számomra idegen, miközben hátrálok. Nem nyúlok a késért, nem akarok én senkinek se ártani és kisebb sérülésen kívül nagyobb baj nem is történt, ahogyan látom. Kíváncsian fürkészem az ismeretlen lányt, ki talán pont annyira nem érti ezt az egész dolgot, mint én. - Én sajnálom…. Nem akartam…- nyögöm ki alig hallhatóan ezt a pár szót. Hirtelen nem értem, hogy mit mondhatnék. Ő legalább életben van, nem úgy, mint eddig bárki, akire rátámadtam. Mindig későn nyertem vissza a tudatomat, de ez mostanra megváltozott, szerencsére. Lassan fújon ki a levegőt, miközben próbálok visszaemlékezni arra, ami történt, de ismételten feleslegesen, mert az elmém nem engedi, az átok nem engedi, hogy emlékezzek.
Mire észbe kaphattam volna már fel is szívódott. De legalább a barátságunk nem ment tönkre. Ez is valami. Jobb is lesz ha el is felejtjük ezt az egészet. Meg sem kellett volna történnie. El sem hiszem, hogy Caroline azt hitte, hogy lehet köztünk valami. Bár régen voltunk már úgy, hogy mi hárman. Nem tudhatja, hogy mi folyik köztünk. Biztos csak azt akarta, hogy találjak valakit akivel boldog lehetek. Mivel Matt aranyos srác és régóta ismerem valószínűleg ezért mondta őt. Vele sajnos nem fog működni. A barátságunk fontosabb. Felkeltem a kanapéról, majd összeszedtem a ruháimat és elindultam a fürdő felé. Most egy kiadós fürdésre volt szükségem.
Amikor egyszerre rávágtuk, hogy felejtsük el az egészet felnevettem. Akkor nem voltam egyedül abban, hogy ez az egész nem működik kettőnk között. - Barátok. - Mosolyogtam rá kedvesen, majd öltözködni kezdtem. Az lesz a legjobb, ha nem nyújtjuk tovább ezt a kisebb kínos pillanatunkat. - Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most megyek. - Néztem körbe, hogy semmit nem hagyok-e itt. Ha itt is hagynám maximum visszajönnék, de az elég kínos lenne. - Akkor hát, szia. - Hajoltam oda hozzá és nyomtam egy puszit az arcára, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt és már el is tűntem.
- Felejtsük el. - Vágtuk rá egyszerre amin mind a ketten felnevettünk. Oké ez köztünk nem fog működni ezt elkönyvelhetjük. A barátságunkat nem akarom elveszíteni viszont. - De azért barátok maradhatnánk.. Nem? - Kérdeztem kicsit félénken, 'végül is egyszer lefeküdtünk nem kell akkora ügyet csinálni belőle' nézéssel. Mert azt hiszem mind a ketten próbáltunk érezni valamit ami nincs ott. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy úgy szeretem, mint a testvéremet. Semmi komolyabb.
Gyorsítani akart a tempónkon aminek egyáltalán nem voltam ellenére. Egyre gyorsabban mozogtam benne miközben ajkaimmal még mindig betapasztottam az övéit. Majd egy lökéssel utána én is átléptem a gyönyör kapuit és miután visszatértem a jelenbe leültem a lábaihoz és hajamba túrtam. Most jön az a nem túl kellemes pillanat amikor valahogy el kell mondanom neki, hogy ez nem tűnik olyan jó ötletnek, mint az elején. Talán azt fogja hinni, hogy csak kihasználtam. A francba is tudja, hogy nem vagyok olyan.
Próbáltam gyorsítani a tempónkon amibe Matt végül bele is egyezett készségesen. Nem akartam sokáig húzni a dolgot. A végjáték kínos pillanatára vagyok kíváncsi amikor kinyögjük, hogy ez nem sokat jelentett a számunkra. Legalábbis remélem. Nem akarom álomvilágba ringatni. Nem is kellett túl sokáig várnom a testem megfeszült és egy hangos nyögés közepette értem el a mámor kapuit.
Gyengéden kezdtem benne mozogni miközben végig simogattam ahol csak értem és egyetlen pillanatra sem szakadtam el ajkaitól. Élveztem a dolgot, de nem igazán társult hozzá erősebb érzelem. Kedvelem Bonniet ennyi az egész. Talán ugyanazt a hibát követem el vele, mint egykor Elenával. Azt gondolják mások, hogy jók vagyunk együtt és ennek a nyomásnak a hatására állunk össze. Nekem ez soha nem fog stimmelni. Lehet jobb lett volna, ha nem tesszük meg ezt az egészet.
Halkan felsóhajtottam amikor vére megéreztem őt magamban. Ez jobb volt, mint ahogy elképzeltem. Nem értem miért nem gondoltunk még erre. Hogy Ő meg én. Bár lehet, hogy ez az egész csak egy hirtelen felindulás és kész. Nem szívesen áldozom fel a barátságunkat. Simogattam a hátát miközben ő gyengéden mozgott bennem. Fura, de most kezdtem érezni egy egyfajta megbánást az iránt, hogy ez teszem. De nem akarom megbántani az érzéseit. Szóval inkább hallgatok erről amíg ő nem mondja el, hogy érez ezzel kapcsolatban.
Már nem igazán bírtam magammal egyszerűen hajtani kezdett a vágy. Megszabadítottam őt a maradék felesleges ruhadaraboktól is, majd fordítottam a helyzetünkön és mélyen a szemébe néztem, majd újból szenvedélyesen ajkaira tapadtam. Egy ideig még szenvedélyes csókban forrtunk össze, majd egy határozott mozdulattal, de mégis gyengéden elmerültem benne.
Nem tudom mennyi ideig időzhettem el ott, de nem is nagyon érdekelt. Mikor a tevékenységem végére értem lágyan lecsúsztattam róla az alsónadrágját, hisz jelen pillanatban fölösleges volt. Továbbra is ajkait faltam, néha-néha beleharapva, persze csak óvatosan, bár akkora kárt úgysem tudnék benne tenni, hisz nem vagyok vámpír. Hála az égnek.
Ez az egész helyzet még mindig kicsit furcsa volt számomra, de egyben kellemes is. Időbe telik, majd mire megemésztem ezt az egészet, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy bánnám vagy valami ilyesmi. Sőt azt hiszem olyan oldalát ismerhetem meg így Bonnienak amiről még álmodni sem mertem. Egészen idáig. Kezét az alsónadrágomba csúsztatta, majd meg is éreztem azt a férfiasságomon. Nem tudom mennyi tapasztalata lehet, de azt biztos, hogy piszok jól csinálja.
Lassan a melltartó is lekerült rólam és én sem tétlenkedtem tovább. Bár nem akartam elsietni a dolgokat ki akartam élvezni minden egyes pillanatát. Kezeimmel lassan haladtam egészen az alsónadrágjáig, majd belecsúsztatva a kezemet gyengéden kezdtem el kényeztetni férfiasságát. Uram atyám, nem gondoltam volna, hogy még valaha is ilyenre vetemedem az egyik legjobb barátommal, de mit bánom én. Érzek iránta valamit és ezt miért ne vállalhatnám fel?
Ajkainkat mintha valami láthatatlan erő összeragasztotta volna úgy tapadtunk a másikéra. Szükségem volt már egy kapcsolatra.. legalábbis azt hiszem. De ráérek még töprengeni, mert azt hiszem fogunk mi még ezzel foglalkozni.. és hát van egy élet előttünk, ha nem is közösen töltjük, de van. Miközben gondolkoztam a derekát cirógattam és óvatosan kicsatoltam a melltartóját, majd megszabadítva tőle arrébb hajítottam.
-Akkor jó. -mosolyodtam el ismét amikor rólam is lekerült a póló, majd már kezeimmel a nadrágja övénél matattam, hogy kisebb bénázás után leszedhessem róla a nadrágjával együtt. Ajkaimat ismét az övéire tapasztottam miközben kezeimmel kidolgozott felsőtestét simogattam. Matt az egyik legjobb barátom volt és sosem hittem volna, hogy lehet belőle valami, de most mégis és ez nagyon jó érzés, mintha a felhők fölött lennék.
- Van benne igazság. És nekem egyáltalán nincs semmiféle kétségem, csak biztos akartam lenni abban, hogy ezt szeretnéd. - Vigyorogtam rá, majd még mielőtt újból csókolni kezdtem volna gyorsan megszabadítottam őt a felsőjétől. Azt hiszem pont most jött el az ideje annak a beismerésnek, hogy már egy ideje igen is vonzódom hozzá. De miért ne vonzódnék? Egy fantasztikus nő. Amióta az eszemet tudom ismerem és mindig megértettük egymást. Ez egy igazán jó alap egy kapcsolathoz.
Amikor feltette azt a kérdést, hogy biztos vagyok-e benne, csak elmosolyodtam. -Ha nem lennék biztos benne akkor már rég kiraktalak volna. - néztem még mindig mosolyogva a szemeibe. -Bár remélem neked sincsenek kétségeid. -haraptam az alsó ajkamba úgy várva a válaszár. Nem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az akivel hosszú idő után ilyen helyzetbe kerülök, de egyáltalán nem bánom. Sőt örülök neki.
Mindenféle gondolat töltötte meg a fejemet. Nem tudtam, hogy most igazából helyes amit csinálok vagy sem. Én annak éreztem. Jelen pillanatban. De ha később megbánom? Vagyis inkább attól félek, hogy ő fogja megbánni. Az elutasítás nem szerepel az 'amit legjobban szeretek listámon'. Nem tellett sok időbe a pólóm már le is került rólam, majd egy ideig még az ajkait faltam, de úgy éreztem fel kell tennem ezt a kérdést. - Biztos vagy benne? - Néztem mélyen a szemeibe.
Kicsit fura volt így belegondolni jelen pillanatban, hogy még anno Caroline-al volt aki a legjobb barátnőm és most én csókolózok vele. Bár gondolom ő úgy sem bánná hisz Tyler-rel van, na meg még ő mondta, hogy össze akar hozni Matt-el. Ahogy a kezeit a csípőmre csúsztatta akarva akaratlanul is belemosolyogtam a csókba és szépen lassan elkezdtem lefejteni róla a pólóját.
Kellemes bizsergés járta át a testemet ahogyan csókolóztunk. Hiába voltam részeg amikor Tylerrel voltam és azt a csajt csókolgattam. Még mindig tisztán emlékszem az egészre, de köze nem volt ehhez az egészhez. Ez valamivel több volt, de hogy mivel azt nem tudom megmondani. Talán soha nem is fogom, de ráérek még ezzel foglalkozni. Ahogy eldöntött a kanapén kezeimet a derekára csúsztattam így kicsit közelebb vonva magamhoz mélyítettem el a csókunkat. Azt hiszem már megérte meglátogatni. Ha nem jövök valószínűleg erre soha nem nyílik újabb lehetőség. Vagy talán később, de lehet akkor már túl késő lenne.
Amikor viszonozta a csókomat és közelebb csúszva hozzám cirógatni kezdte az arcomat, valami eszméletlen jó érzés töltött el, amit már egy jó ideje nem éreztem. Miközben ajkaink még mindig egy hosszas csókban forrtak egymásba a hajába túrtam és lassan hátradöntöttem a kanapén. Nem is érdekelt, hogy mit csinálok. Jól esik és kész. Igazából nem is bántam volna, ha ebből több lesz mint barátság. Kedvelem Mattet mióta az eszemet tudom, de így mégis csak jobb.
- Én sem tartozom a főállású bűnözök közé. - Mondtam mosolyogva. Egyre jobban kezdte beszőni a gondolataimat ez az egész. Hogy ő meg én. Végül is miféle baj lehet abból, ha megpróbáljuk? Azt hiszem, hogy semmi. Legalábbis remélem. Istenem mennyivel egyszerűbb lenne, ha most is részeg lennék. Akkor talán meg merném tenni az első lépést. A gondolat menetből az ébresztett fel, hogy ajkaimon megéreztem az ő felettébb puha és édes ajkait. Gyengéden csókoltam miközben picit közelebb csúsztam hozzá és az arcát kezdtem cirógatni. Nem tudom, hogy mi sül ki ebből az egészből. Ami viszont biztos, hogy nem fogom megbánni. Maximum ő. Bár remélem, hogy ő sem.
Kezdőlap
■ ■
