-Ez jó ötlet..-bólogattam mosolyogva-Bár szerintem ha nagyon nagy lenne a baj egyedül is megvédenénk magunkat, de igazad van így a biztos.-magyaráztam. Hát igen senki sem örülne neki, hogyha összetalálkozna egy dühös vérfarkassal.
Igazából még semmi félelem nem volt bennem vagy aggódás mert tudtam, hogy ez számomra is nagy előrelépés lesz és az emberek számára is, talán tényleg kevesebb lesz a vérontás, sőt ebben biztos vagyok.

- Akkor ezt megbeszéltük - bólogattam mosolygón, örülve hogy ilyen jól egy húron mozgunk. Az egyetértés jó dolog, köztünk pedig ténylegesen hasznos tevékenység lehet. Mindig is szerettem alkotni, és mi együtt meg is tehetjük.
- Öhm... igazából azon gondolkodom, hogy majd a telihold tekintetében, a varázslat helyszínéül mindenképp az erdő szolgál majd. Azt hiszem a legjobb az lenne ha nálam találkoznánk majd, és együtt mennénk, hisz telihold éjjelén nem örülnék ha egyedül, külön-külön csámborognánk a fák közt. Több tekintetből is biztosabb lenne ha közösen mennénk - vetettem fel az elméletet mint lehetőség. Úgy könnyebb is és biztonságosabb is, mindegyikünk szempontjából... talán.

-Nagyon örülnék ha tőled tanulhatnék.-fogadtam el az ajánlatát egy bólintás és egy széles mosoly keretében.
Még belegondolni is csodálatos mennyi dolgot tanulhatnék egy ilyen erős és tapasztalt boszorkánytól mint Emily.
-Jó persze.-mosolyogtam továbbra is teljes elismeréssel a tekintetemben. Hát igen...ez is hatalmas erőről árulkodik. Alig várom, hogy elleshessek tőle egyest-mást.

Figyeltem ahogy Joshua kimegy, és őszintén szólva kicsit aggódtam miatta... mert volt valami a szemében... de... de aztán úgy döntöttem, hagyok neki némi időt, és majd ha tovább indulunk, akkor rákérdezek. Így inkább visszafordultam most Bonnie-hoz és Őt hallgattam.
- Igen, ez igaz, tudok pár dolgot. Jókat is és rosszakat is, de általában hasznos dolgokat. Ha akarod, szívesen tanítok majd egyet s mást - ajánlottam fel a lehetőséget. Hisz a leszármazottam. Én lennék a legboldogabb, ha tanulna tőlem. Két Bennett. Ki tudja miket érhetnénk el együtt, főként ha az őseink is besegítenek, illetve... részben ősök, részben pedig az Ő ősei és az én leszármazottaim, attól függ honnan nézzük...
Átvettem Tőle a cetlit amit adott, és bólintva a zsebembe süllyesztettem.
- Engem úgy tudsz a leggyorsabban elérni, ha szükséged van rám, vagy bármi... ha szólítasz. Csak szólíts a nevemen, és én érezni fogom hogy keresel. És akkor felhívlak, vagy idejövök. Ha így neked is jó - néztem Rá kérdőn.

-Én is nagyon örülök és kíváncsi is vagyok rád. Hiszen te már millió dolgot láthattál és nagyon nagy tudás lehet a birtokodban.-mondtam széles mosollyal. Kimondhatatlanul örültem, hogy végre eljött ez a nap is...És már nem is kell egyedül lennem.
Aztán tekintetem ismét a kifelé induló Joshuara szegeződtek, kedvesen mosolyogtam rá majd ismét Emily-re néztem.
-Hogy, eltudjatok érni házon kívül is ha menni kell vagy bármi van...-kezdtem bele és egy cetlit és tollat ragadtam a kezembe majd ráírva a telefonszámomat Emily kezébe adtam. Igazából nem is csak azért adtam oda neki, hogyha valami közbe jönne, hanem azért mert nem akarom az egyetlen jelenlegi élő rokonomat elveszíteni.

- Nem... nem... beszélgessetek csak nyugodtan. - mosolyogtam Emilyre. - Nem sietek, csak most jól jönne egy kis... friss levegő. - mondtam ki a leggyanútlanabb dolgot ami csak létezett. Hogy hazudtam volna? Áh, dehogy. Csupán jobban hangzott ez így, mintha azt mondom, enyhe légszomj fogott el, valamiféle pánik? Nem tudom. Egyszerűen csak most egydül kell lennem, csak kicsit, csak néhány percre, de... teljesen egyedül.

Már félúton voltam felfelé, egy újabb kedves mosolyt követően, amikor ismét a korábbi lány szemeibe néztem. Annak aki ott ült szemben... a díványon és egy pillanatra meghűlt a vér az ereimben. Hogy mi volt ez? Fogalmam sincs, de nem is időztem most vele, hogy rájöjjek, most egyszerűen csak folytattam a korábbi mozdulatot, és tudtam, ki kell mennem.

- Kinn leszek. - tettem még hozzá egy újabb karlegyintés következtében az irányba és megcélozva az ajtót, kiléptem.

(a ház)

- Én szeretném tartani veled. Örülök neked, és... régen volt már, hogy bármilyen rokonommal kapcsolatom volt, ami nagyon hiányzik. És kíváncsi vagyok rád. Azt hiszem Te épp annyira érdekes vagy nekem, mint én lehetek talán neked... - feleltem Bonnie-nak, és így is gondoltam, tényleg. Szerettem volna. Nem csak... újabb tanítvány, és boszorkánytárs lehet, de a rokonom is, ami... ami nekem nagyon fontos. Hisz a család a legfontosabb. Mindenek felett! - Igen, mindenünk megvan. Már felkészültem a dologra, épp csak... boszorkányoknak voltunk/vagyunk híján, hisz eddig egyedül voltam...

Beszélgetésünk közben valahogy el is felejtettem, hogy nem vagyunk egyedül. Joshua hangja térítette agyamba, hogy bizony Ő is itt van, és esetleg kényelmetlenül érezheti magát, hogy így eltértünk a tárgytól.
- Nem bánom, dehogy is, menj nyugodtan, ha szeretnél. De ha akarod, mehetünk is, mi igazán udunk máskor is beszélgetni... - pillantottam kérdőn Bonnie-ra, majd vissza Niah-ra. Nem akartam neki kellemetlenséget okozni, és reméltem Bonnie sem szalad el, szóval... részemről akár mehettünk is, de ha csak levegőzni akar tényleg, akkor is jó...

- Rendben. - feleltem én is majd Emilyre pillantva, próbáltam megtudakolni, ugyan ő mit szól az ötlethez. Ugyanis igaz, én ígértem meg, hogy vele leszek, de a család dolgai a családra tartoznak. Pláne nekem megemészteni még ezt az egész helyzetet, hogy az egyik, a másiknak valami ük...ük... nem tudom kije. Lehet nekik egyszerű, nekem nem az. szükségem volt némi friss levegőre, pláne arra, hogy végiggondoljam ugyan mi is legyen a következő lépés. Vagy éppen hogy mire kell figyelnem, olyan dolgok, amiket mindeddig semmibe vettem.

- Te sem bánod? - adtam aztán hangot mégis a gondolatnak, jobb a békesség szájízzel, és félig már készülve, hogy felálljak, már csak egyetlen szavára vártam.

-Remélem még ezután a dolog után is fogjuk tartani a kapcsolatot.-mosolyogtam Emily-re.
-Nagyon örülök, hogy végre találkozhattam egy hozzátartozómmal, és főleg, hogy az egyik ősöm vagy. -néztem rá csodálattal még mindig egy széles mosollyal az arcomon.
-Persze csak ha nem gond.-tettem még hozzá.

A mondatom végén Joshua szavaira lettem figyelmes, aki éppen kifelé akart indulni.-Persze menj csak nyugodtan.-mondtam mosolyogva.
-Rendben.-bólintottam még amikor mondta, hogy néhány dolgot le kell rendeznie.

Aztán tekintetem ismét Emily-re szegeződött, még mindig lankadatlan mosollyal az arcomon.-És... minden dolog megvan ami a szertartáshoz kell?-érdeklődtem kíváncsian.
Az biztos, hogy majd én is elolvasok pár fejezetet a nagyi régi könyvéből, hátha van benne valami hasznos infó.

A lány szavai elgondolkodtattak. Igaza volt. Ha valamelyik vérszívó rájön mire is készülünk... biztos lehetek benne, hogy megakadályozza a dolgunkat. Én nem félek. Én védett vagyok. Hogy honnan tudom? Érzem! De a többiek... - csúszott ki gyenge sóhaj a számon, ahogy a két lányt figyeltem. Biztos voltam benne, hogy ők sem védtelenek, de ha csak arra gondolok Emily hogyan járt nem is olyan régen... Máris nem tűnt már annyira vonzónak az ötlet. Vagyis hogy de! Viszont mindenképpen titokban kell tartani. A lehető legnagyobb titokban. Mindazt amire készülünk! És Emily mintha csak a gondolataimban olvasott volna... azonnal beszélni kezdett.

Nem éreztem szükségét belefolyni a további társalgásba. Emlékeztem a tanításokra, nagyapámra... az ősökre... Egy bölcs indián hallgat. Meghallja maga körül a világot, figyeli mit mondd neki és tanul belőle. És én mindig hasznosnak tartottam ezt a mondást. Csak figyeltem ahogy beszélnek, ám amikor elterelődött a szó, már kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. Feleslegesnek. Éppen ezért volt, hogy megköszörültem a torkomat, és a cseppnyi csend kíséretében, kissé előre dőltem a díványon.

- Ugyeee... - kezdtem bele tétován - nem haragudnátok meg, ha én most kimennék néhány percre? - kérdeztem próbálván bevetni a lehető legőszintébb kedvességemet, hisz nem róluk volt itt szó, vagyis róluk.. is... közvetve, de most úgy éreztem szükségem van egy kis friss levegőre. Ők meg csak hadd beszélgessenek.

- Csak ide a teraszra... ha nem bánod. - mutattam az ajtó felé a házigazdának, éppen arra, amerre bejöttünk korábban - Ti meg csak... beszélgessetek. - futott szét szívélyes mosoly az arcomon. - Csak néhány dolgot... muszáj rendeznem... - mutattam félreérthetetlenül a halántékomra, jelezve, hogy gondolkodnom kell. Muszáj gondolkodnom! Vagy csak hívott a kapcsolat, nem tudom, de ez most kellett! Nagyon, és teljesen biztosan!

- Sajnálom... - néztem kissé szomorkásan Bonnie-ra, amint mesélni kezdett a családjáról. - Lehet hogy ez az én hibám... sajnos mifelénk időről-időre szokássá vált, hogy az anyák túl korán hagyták magukra a lányaikat... Bár testem nem volt, de azért figyeltem. Volt szerencsém nekem kezdeni a sort... De én visszajöttem, és... nagyon nem is tervezek újra elmenni. Így ha... bár anyának nem mondanám magamat, de a rokonod vagyok, és rám bármikor bármiben számíthatsz - ajánlottam bizakodón, és nem csak a boszorkánybecsület mondatta, hanem komolyan is gondoltam.

-Az érzés kölcsönös.. Nem gondoltam volna, hogy van még életben bármilyen rokonom is.-mosolyogtam halványan.
-A nagyi volt az egyetlen aki itt volt nekem és törődött velem, de már ő nincs.-hajtottam le a fejem egy kis szünetet tartva a mondataim között-..Más rajtam kívül ha jól tudom nincs. Abby-t, az anyámat leszámítva. Aki kiskoromban elhagyott engem. Azóta se láttam, de nem is vagyok rá kíváncsi.-mondtam miközben beletúrtam a hajamba megtámasztva a fejemet.
-Nagyon nehéz időket hagytam hátra magam mögött a gyerekkoromból. Ezért is örülök annak, hogy most végre találkozhattam veled. Nem is gondoltam volna, hogy még valaha eljön ez a pillanat.-magyaráztam ismét Emily-re nézve egy mosoly kíséretében.
Néha emiatt a dolog miatt úgy érzem magam mint akit megfosztottak a gyerekkorától.

- Örülök hogy egyetértünk - mondtam feleletül Bonnie szavaira. Tényleg így volt, és kissé meg is lepett. Érett gondolkodású lánynak tűnt, és hasonlított is a véleménye az enyémhez. Rokonság... milyen rég is volt már benne részem.
- Nem is hinnéd... milyen üdítő élmény látnom... egy húsvér leszármazottamat - tértem kissé el a tárgytól, de ez valamiképp kikívánkozott belőlem. - Annak idején remélni sem mertem hogy ilyen sokáig elélünk majd itt, ha én nem is, de a leszármazottaim, s főleg nem, hogy még láthatlak is majd titeket. Lakik itt más Bennett is rajtad kívül? - néztem körbe a szobában, majd vissza Bonnie-ra. - Bocsásd meg a kíváncsiságom, csak... egyrészt olyan fiatalnak tűnsz, másrészt hajt a kíváncsiság, mennyi Bennett élhet a világban a jóvoltomból...

Nagy megnyugvást jelentettek számomra a szavai, hisz semmi kedvem nem volt egy vámpírral sem összetűzésbe keveredni.-Akkor jó.-bólintottam megnyugodva.
Figyelmesen hallgattam amit mondott és csak bólogattam. Ezzel én is egyet értettem, de arról nem tudtam, hogy a Mikaelsonokon kívül vannak itt még más nagy hatalmú vámpírok is.
-Ezzel kapcsolatban nincs kivetni valóm. Egy-két vámpír kivételével az összes többit gyűlölöm. Mély nyomokat hagytak bennem egyesek. Túlságosan elszálltak, és nem érdekli őket semmi és senki. Az emberélet pedig nem terem léptem nyomon, hogy csak úgy irtsák őket. Nem mehet ez így tovább... -ráztam meg a fejemet egy fintorral az arcomon.

Hála áradt a tekintetemből és a mosolyomból is, hisz nem is mertem remélni, hogy Bonnie ennyire könnyen belemegy majd egy ilyen nehéz és kellemetlen kérésbe, hisz legutóbb én erősen kikaptam a kellemetlen részeit a varázslásnak, Joshuéval együtt. Persze tudtam hogy többedmagunkkal jobb lesz már, de akkor is... valami anyai ösztön munkált talán bennem, hogy minél jobb legyek, és így a leszármazottamra minél kisebb terhet kelljen rónom... Bár erről eszemben sem volt szólni Niah-nak, hisz biztosan le akart volna beszélni erről...
- A vámpírok nem is gyanítják mire készülünk, senkit nem vontunk be, eddig boszorkányok közül is te vagy az első. Igyekeztem hogy semmilyen módon ne áruljuk el magunkat, és... őszintén szólva meggyőződésem, hogy a helyi vámpírok többsége, ki sem nézi belőlem hogy effélére képes lehetek veletek, hisz nem szoktam reklámozni akárkinek hogy milyen ősrégi is vagyok már és milyen nagy tudást birtokolok - kacsintottam Bonnie-ra, majd kissé kuncogva tettem még hozzá. - Ha pedig mégis odatévednének esetleg a helyszínre hogy szabotáljanak minket... akkor sem hinném hogy a körülöttünk az erdőben lévő farkasok közé merészkedne majd egyetlen vámpír is, vagy a tűzbe, mely az erőnk növelésére szolgál majd köröttünk. Úgy hiszem nem kell tőlük tartanunk majd, legutóbb sem ők okoztak gondot - hallgattam el egy röpke percre, ahogy felrémlett emlékeimben az a borzalmas pár perc, míg szenvedtem az erő eszméletlen áramlásában, amely majd' szétszakított...

Megráztam picit a fejem, és úgy mosolyogtam fel újra Bonnie-ra.
- Mindkettőnknek sokat jelent - bólintottam, és futólag Niah-ra is mosolyogtam, aki kicsit elmélázottnak tűnt... gyanítottam újfent a gondolatai ejtették rabul, így inkább magam folytattam a szót.
- Nem tudom tudsz-e róla, de vannak mostanság a városban új vámpírok, akik meglehetősen veszélyesek. Nagyon öreg vámpírok, akik megközelítik vagy túl is lépik az ezer évet. A vámpírok első családja is itt van, és az öreg vámpírok viszályai ártatlanokat is lépten-nyomon veszélyeztetnek, amit nem tűrhetünk. Ez is egyike az okainknak, hogy szeretnénk kicsit nagyobb teret biztosítani a farkasoknak. Nem ellenségeim a vámpírok, illetve... nem mind, de kötelességünk és javunkra is válik, ha kicsit leszállítjuk őket a magas lóról...

-Tényleg.-bólintottam ismét egy széles mosollyal. Nagyon szívesen segítek neki még ha kockázatos is. Elgondolkodtam a dolgokon és rájöttem, hogy itt Mystic Falls-ban ő az egyetlen hozzátartozóm.
-Ebben igazatok van. -mosolyogtam továbbra is- De abba is bele kell gondolni, hogy ha valaki kívülálló rájön. Mondjuk egy vámpír akár szabotálhatja is a dolgot.-vetettem fel ezt a lehetséges következményt.
-De tényleg szívből remélem, hogy sikerrel járunk. Mert amint észrevettem ez Joshua-nak is sokat jelent.-pillantottam rá mosolyogva majd tekintetemet ismét Emily felé tereltem.

- Tényleg? - kérdeztem fellelkesedve, amint Bonnie azt mondta, segít nekünk. Nem csak mert egyel máris többen vagyunk, hanem azért is, mert Bonnie az én leszármazottam, és én és Ő együtt fogunk valamiben részt venni. Hisz ez nagy dolog. - Igazán nagyon örülök hogy segítesz nekünk.
Egy boldog mosollyal néztem Niah felé, majd vele és szavaival együtt fordultam vissza Bonnie szemeibe nézve.
- Nem, tényleg nem lesz egyszerű. De Joshuának igaza van, ha összefogunk, menni fog. Nem lesz kellemes sem és könnyű sem, de ha mi boszorkányok többen egyesítjük az erőnket, sikerülnie kell. Én egyedül kevés voltam, mikor múlt teliholdkor megpróbáltuk, de ha Te és még egy pár boszorkány segít, biztosan meg tudjuk csinálni.

Még mindig csak figyeltem. nem tudtam mit is mondhatnék, illetve...

- Valóban nem lesz az. - szólaltam meg szelíden, de a szemeim tisztán és feszesen tartottak. - De együtt sikerülni fog. - bólintottam enyhén - Sikerülnie kell! Minden szükséges segédezközünk megvan hozzá, már csak egy hiányzik... - tartottam rövid szünetet - Az együttműködés! - bólintottam megint, de itt be is fejeztem a beszédemet. Hogy miért szóltam bele? Nem tudom. Ezt,úgy éreztem el kell mondanom. Nem nekem... annak a valaminek ott bennem. És én képtelen voltam ellenállni neki.

Amint bele kezdett a mondandójába én is leültem mellé. Nem volt nagyon újdonság számomra amit mondott arról, hogy nagyon pofátlanok lettek egyes vámpírok...De, hogy meg akarják törni a Hold átkot? Nem lesz egy kellemes procedúra az már biztos. Bár nem rossz ötlet. Talán ezzel helyre állna a rend, ha már a vámpírok kijátszották a nap átkot.
-Hát...-gondolkodtam el-.. Segítek-egyeztem bele egy mosoly kíséretében.
-Nem lesz egyszerű. Bár szerintem ezzel neked nem mondok semmi újat, mert ezt te is tudhatod. De azért remélem sikerrel járunk.-mosolyogtam továbbra is halványan. Emily már biztos nagyon tapasztalt ilyen téren, de nekem sok dologról még csak fogalmam sincs. De ez kiváló alkalom lesz arra, hogy egy újabb szintre lépjek az energiám növelése terén.

Besétáltunk a nappaliba. Joshua csendes volt, s nem tudtam, ennek örüljek, vagy feszengjek-e a helyzettől. De próbáltam a sarkamra állni. Hisz nincs mitől tartanom. Bonnie kedvesnek tűnik, és a rokonom. Niah pedig nem az apám, hogy fognia kelljen a kezemet, tudok beszélni egyedül is.
- Tudod, arról lenne szó, hogy hamarosan telihold van - kezdtem, talán kissé sután, miközben helyet foglaltunk, de gondoltam valahol el kell kezdeni. - Mi pedig, szeretnénk elvégezni egy varázslatot. Egy nagyot. Amihez szükségünk van más boszorkányok segítségére is, mert egyedül... nem tudom megcsinálni. Gondolom arról te is tudsz, hogy a családunk céljául tűzte ki, megvédelmezzük az embereket, legfőképp a vámpírok ellen. Mi pedig... - böktem ujjammal magamra majd Niah-ra -, úgy gondoltuk, megtörjük a Hold átkát, hogy így felszabadítsuk a város vérfarkasait, akik... akik vissza tudnák szorítani kissé a vámpírokat, akik mostanában kissé túlságosan is... elkanászodtak... - magyaráztam, közben valahogy ösztönösen érintve meg a nyakam, pedig ott már nem is volt se seb, se kötés... csak két halvány fehér heg, a hajam alatt.

(Ház)

Az őse... - kergetőzött még mindig a fejemben, mikor beljebb léptünk, de egy dologban biztos voltam. Ezt nem most fogom végiggondolni. Ki-kinek a kije..?? Ez most túl bonyolult nekem, ezért inkább fejem enyhe megrázásával kiráztam belőle mindent és inkább visszatértem a jelenbe.

Nappali