-Nem ítélkezem. – vontam meg a vállam. – De szarni sem tudsz majd tőle. – fogalmam sincsen, hogy miféle tévképzet él a fejében, miért beszél az ütőhöz és… bele sem akarok gondolni, hogy miket csinál vele, ha éppen olyan kedve van. Nem, nem érdekel a fickó. Azonban az igen, hogy mi a francot keres itt. Ha sokáig húzza az időm, lehet megjáratom a seggében a szeme fényét, hátha beszédesebb kedvében lesz akkor. Öt kilométerről is megérezném, hogy fél a csaj. Nem csodálom. Egy szaros kis ember, szinte bármibe képes belehalni, érthető a félelem. De szerencsére mostanra tisztában van azzal, ha azt teszi, amit mondok, élhet még pár napot abból a szánalmas életéből. Kellett eleinte egy kis erődemonstráció, hogy megértsék: nem szeretem, ha kétszer kell kérnem valamit. Egy valamit azonban meg kellet hagyjak. A csávó legalább tökös. Vagy borzasztóan hülye. A kettőt persze nem sok választja el egymástól, de feltéve, hogy ismer – kitudja valahonnan -, bátorságra vall, hogy még mindig itt van. - Gondolom jó magas az a… Kalifa. – őszintén megvallva fingom nincsen, hogy mi az, amit említett, de… lényegében tökmindegy. – Várhattál volna, hogy visszaérjek és beengedjelek. – mindketten tudjuk, hogy ez nem történt volna meg, elhajtottam volna a francba. – Nem bírom az idegeneket. Főleg nem a nappalimban. – eddig nem is kellett ezt senkinek sem a fejébe belevernem, valamiért mindenki egyből tudta, hogy van egy határ, amin túl nem érdemes velem baszakodni. Ez a fickó azonban úgy döntött, tesz egy próbát. - A fiadat is… ezzel nem szűkítetted le a kört. – elég sok embert fosztottam már meg a családjától, ilyen, vagy olyan indok miatt. Néha még indok se kellett. – Csinál újat. Ha elhúzol végre a picsába, megígérem, hogy hagyom felnőni. – vigyorogtam rá. Nem olyan nehéz, gyereket csinálni még a retardáltak is tudnak. Azt nem garantálom, hogy be is tartom az ígéretem, soha nem voltam szavahihető. Ugyanakkor továbbra sem értem, hogy miért kerít ennek ekkora segget? A felesége meg a fia… nőből annyi van, mint égen a csillag, gyereket pedig venni is lehet a megfelelő embernél. A figyelmeztetését hallva csak bólogattam. Őszintén, gőzöm nincs, hogy mit mondjak erre. Nem tudom ugyan, hogy milyen kemény egy jeti farka, és azt sem, hogy honnan jött vissza, de ha így folytatja, személyesen küldöm oda vissza. A kérdését még csak válaszra sem méltatom. Olyan, akit szeretek… meg van a véleményem erről. De nem fogom neki kifejteni. Mit hisz, hogy mi vagyok? Szeretetszolgálat? Olyan, akit szeretek… a szeretet egy igen elbaszott dolog, nem segít az semmit. Túl van értékelve. -Bocs, hogy le kell törjelek, de akkor úgy… lassan négyszáz éve megdöglöttél. – nem egyszerűen megöltem, darabokra téptem és elégettem a testét. Nem hinném, hogy az ilyet túl lehet élni. - Az a szarházi már meghalt. Bár érdekelne, hogy te egyáltalán honnan tudsz róla. – nem nagyon meséltem senkinek sem az életem azon szakaszáról, Philip tud róla egy keveset, de ő sem mindent. Aki pedig aznap ott volt… meghalt. Elég alapos munkát végeztem.
- Adásban vagy? - Teszem fel a kérdésemet egy bestiális vigyor keretébe foglalva, miközben az ütő végét felé mutatom, mintha csak mutatni akarnék rá. - Ennyire beteg te sem lehetsz, hogy egy ütőt képzelsz el szexuális eszköznek. Beteg vagy! - Mosolyra fogtam vissza magamat inkább, mert a nevetéstől kissé a kis bendőm megfájdult már. A kincsemnek meg van a maga kis története, és már annyi kis kobakot csaptam szét vele, hogy Lucillenak szinte már lelke van ettől. Egy pillanatra felhúzom a szemöldökeimet, mikor a csajt felküldi az emeletre. Én mindezt csak vigyorogva figyelem végig. Mikor a lány visszanéz felém rémült tekintettel, én csak egyik fülemhez érintem az öklömet kint hagyva a kisujjam és a hüvelykujjam, ezzel is jelezve, hogy majd hívjon. A kacsintást aztán nem is hagyhattam ki a végéről. De ez persze csak a szórakozás része volt. Ha a faszi nem küldi fel, akkor biztos, hogy a lánynak már nem lenne ilyen tündéri pofája. Sőt... pont olyan lenne, mint amilyent Lucille alkot. Lélegzetelállító! Türelmesen hallgattam végig halál komoly pofával, miközben végül a kedvesemet a falnak döntöttem neki magam mellé, és a nyitott ajtó szárfájának dőltem neki kényelmesen. Hiába volt a búvalbélelt tekintet, csak hogy magamban jókat vigyorogtam a szavain. Komolyan... egész szórakoztató egy fazon! Kár, hogy piszok módon terminátor az egész alak. Semmi humor, vigyor, olyan mint aki egy alapos seggbebaszásról jött volna. Vagy nem is tudom mihez hasonlíthatnám ezt a 'kedvet'. - Megvallva egy pillanatra sem áll szándékomban koccolni, ugyanis nem azért vártam itt kemény egy órát, hogy aztán dalolászva csettegjek ki. - Két ujjammal sétálást illusztráltam magam előtt csak úgy, majd újra a bőrkesztyűs kezembe kapom Lucillet, s csodálva tekintek rajt végig, mostanra már komolyra váltva a figurát. - És magasról szarok rá, hogy mit szeretsz avagy mit nem. Olyan magasról teszek rá, mint amilyen magas a Burdzs Kalifa. - Próbáltam valami hasonlattal érzékeltetni a dolgot, hogy voltaképpen mennyire de mennyire teszek az ő picsogós lelkivilágára. - Valóban kinyírtad a nőmet, és nem utolsó sorban a fiamat egyaránt. De az a helyzet faszikám, hogy mellettem labdába sem rúghatsz. - Sejtelmes mosoly kúszik ki arcomra, miközben Lucille ékszereit igazgatom körülötte, hogy a gyönyörű gyilkos drótjai tökéletesen kiálljanak a helyéről. - Ez kemény lesz, mint egy Jeti farka, úgyhogy kapaszkodj meg! Visszajöttem, hogy a kis tyúkszaros életedet még szarabbá tegyem! - Tárom szét a karjaimat, miközben Lucillet is megemelem ezzel egy időben. Mindössze annyi a bajom, hogy mindenkijét kinyírtam akkor, és kétlem, hogy akadt számára bárki, aki úgymond fontos neki. - Mondd csak... tudom, hogy nincs életed, de egyáltalán van olyan, akit szeretsz? - Hülye lenne elárulni, de hiába baszom szét a fejét péppé, ugyanis az a helyzet, hogy attól még ő kibaszottul nem szenvedett eleget. - De hadd ne kelljen már lelepleznem magam. Tudod, az öregasszonyok szedik azt a tablettát, amitől hatásosabb lesz az agytekervényük, jobban tudnak pletyózni. Neked is azt kéne szedned, azt hiszem, hátha beugrik, hogy ki volt az a csúnya rossz, aki kinyírt körülötted mindent amit szerettél, és nem utolsó sorban ki volt az, aki egy kicseszett vérszívóvá tett. Na ki? - Mint egy nyamvadt találós kérdés.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Túlzás lenne azt állítani, hogy ez az otthonom. Nekem nincs olyan, nem is lesz. Emberként volt, több mással együtt, azonban … nem vagyok már ember. Nem köt semmi sem egyetlen helyhez, nem kell feláldoznom semmit sem, szabad vagyok, és ez az, amit mindenki akar, de csak nagyon kevesen kapnak meg. Az egyetlen oka annak, hogy bevettem ezt a kis családi fészket, az, hogy szemmel kell tartanom Philipet. A vénember elfelejtette, hogy mivel jár, ha beleszeret egyetlen punciba. Ő olyan, mint én, vagyis… pár dologban. Elfelejtette, hogy az a picsa már egyszer jól átejtette, én csak… megóvom az újabb csalódástól. Viszont attól még böki a csőrömet, hogy ez a barom itt csövezik a kisajátított lakásomban. Gőzöm sincs, hogy mit akar, de gondolom… azt, amit a többség. Kinyírni. A bökkenő csak ott van, hogy a többség okkal nem járt sikerrel ebben. Nincs ellenemre, hogy időnként próbálkozzanak, a testedzés nem árt, de… ma szar napom van, nem vagyok kíváncsi senkinek sem a pofájára. Bár, ha nem húz el, levakarom a képét és a probléma meg is van oldva. - Szóval… a csajod. – állapítottam meg a tényt, miközben az ütőjével beszélgetett. – Érdekes az ízlésed. – ez alatt pedig azt értem, hogy beteges. Hallottam én sokféle dologról, de egy ütőre gerjedni… komoly gondok vannak a csávó fejével. – Mondd csak, hogy oldod meg… érted, az élvezetes részét? – bár, ez esetben aligha nevezhető élvezetesnek az a rész. El se akarom képzelni, hogy mi csinálhat azzal a rohadt ütővel, ha éppen kettesben hagyják vele. Ez az, amire több száz év múlva sem leszek felkészülve. Aha… - morogtam, és továbbra is értetlenül álltam az egész jelenség előtt, ami most a nappalimban zajlott. Egy vámpír vár itt, aki szemmel láthatólag bele van buzulva az ütőjébe, de az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy komoly gondjai vannak. Sok őrülttel találkoztam már, de ez új. – Szóval a csajod a tökösebb kettőtök közül. – vontam le a saját kis következtetésem mosolyogva. Kezdem úgy érezni, hogy szivatnak, ez az egész túlzottan is irreális, hogy igaz legyen. Nem igazán emelkedik a pulzusom, ahogy készül lecsapni a csaj fejére. Ami azt illeti, egy ujjal se értem a csajhoz, de egész szórakoztató társaságnak bizonyult, sajnálnám, ha csak úgy lecsapnák a fejét, de … együtt tudnék vele élni. Viszont, aki a tulajdonom baszogatja, engem baszogat. - Menj fel. – böktem a fejemmel a csajnak, ahogy közelebb léptem. Megpróbálhatja megakadályozni, hogy így tegyen, de ez esetben egy karral kevesebbel tudja majd fogni az ütőjét. Megvártam, amíg a csaj felfutott a lépcsőn és csak aztán pillantottam ismét a fickóra. – Nem, nem rémlik a képed. – csóváltam meg a fejem. – De neked se az enyém. Mert, ha rémlene, tudnád, hogy… nem szeretem, ha cseszegetnek. Se engem, se azt, ami az enyém. – mutattam az emelet felé, célozva a lányra. Mostanra már megtanulták, hogy új ura van a háznak, egész jól elszórakozok rajtuk, sok időmbe telne másokat betanítani. – Nem tudom, hogy mit keresel itt. Talán meghúztam a csajod, vagy megöltem… esetleg mindkettő, leszarom! – vontam meg a vállam, teljesen őszintén. Nem lenne tőlem idegen, hogy ilyet teszek, de nem vezetek listát arról, hogy kiket dugtam meg. – Egyébként is, túlléptél rajta, nem? – pillantottam a kezében lévő ütőre. Az előbb úgy tűnt, hogy nagyon bensőséges viszonyban van azzal a fadarabbal. – Szóval, akárhonnan jöttél, mehetnél is vissza. Mielőtt olyat teszel, amit időd sem fog maradni, hogy megbánj. – nem mondhatja, hogy én nem szóltam előre. Ha megpróbál meglegyinteni azzal a szarral… kénytelen leszek értelmet verni a fejébe. – Tehát, most mi lesz? – kérdeztem kíváncsian, készen állva arra, hogy neki ugorjak, ha próbálkozik. Gőzöm sincsen, hogy ki ez, de… mire végzek vele, másnak se lesz. Elhiszem, hogy ő ismer, de… nekem gőzöm sincs, hogy ki ez a bátor hullajelölt.
Szent szar. Ezek mellett egy agyrák éhen döglene. Körülbelül már egy órája, hogy itt cseszem a rezet, és körülbelül már egy órája szívom magamba a levegőt, amit különösebben nem itt tennék, de hát muszáj, jelenleg nincs választás. Az már idegzúzósabb lenne, ha végül éjjeli két órát írnánk, és még lélekjelenléte se lenne. Az igazi agyhalál végtére is az lenne, ha kiderülne, hogy nem ezt a nőt kúrja mert nem is itt él. Azt hiszem, egy kicsit kívül mennék a türelemszférámon. Hirtelen meghallom Narat morgását. A kendő pördülése a ujjaim között megdermed, és végül a bejárati ajtó felé tekintek igen csak halott tekintettel. Mire a gondolat végigfutott a én furfangos agyamon, nemes egyszerűséggel terül el az arcomon egy önelégült mosoly, és a kendőt visszakötöm a nyakamba, mintha fontos kelléke lenne ennek a beszélgetésnek majd. Valójában csak nem akarom a torkán ledugni egy jó szaros toalett kefe segítségével, ugyanis a kendőm, nos, nem teher róla szegény. - Szerencsére nem az. - Vakarom a fejem az egyik ujjammal csak úgy képletesen, majd szemöldökeim felfutnak meglepődve a homlokom tetejére - Hogy a csudába lehet így nevezni őt? - Mosolyodom el bestiális vigyor keretébe foglalva, majd felveszem Lucillet, és végigsimítok rajt törődve. - Ne sértődj meg rá, Kedvesem. Ez a faszkalap még nem tudja, hogy milyen vagy, ha nagyon komolyan veszed a dolgokat. Olykor még hűséges szolgálód is megrémül tőled. - Simogatom a drótjait körülötte, egészen óvatosan, hiszen így is egészen élesek körülötte azok a veszélyes ékszerek. Nem különösebben szándékoztam én innét elmenni, tekintve, hogy már több, mint egy órája itt cseszem a rezet. Valójában nem rokoni látogatóba jöttem. Most pedig leromboltam azt az illúziód. Milyen kegyetlen vagyok! - Tudod, nemrég egy fiatal srác ismerkedett meg velem és az én kedvesemmel. Lucille annyira komolyan vette az engem ért pofont, hogy a srácnak még a szemgolyóját is kiütötte a helyéről, holott szerencsétlen nem tehetett róla, hisz nem ő adott le egy kicseszett puhány pofont! Lucille döntései észvesztően kiszámíthatatlanok...- Simítok végig újra az ütő felületén egy gyengéd törődéssel, majdan lóbálni kezdem, épp célozva a kurva felé. Ó, istenem... mennyi ribancát megöltem már. Ő lesz a folytatás? - Komolyan nem ismered fel a pofámat? - Mire ütöttem volna a ribanc felé, és talán neki is kiugrott volna a szeme a helyéről, hirtelen megállt a mozdulat a szavait követőn. Még én magam is meglepődtem, tekintve, hogy egy olyannak az arcára nem emlékszik, aki brutálisan kinyírta mindenkijét. - Esküszöm, öreganyámnak jobb emlékezete van, mint neked. Isten nyugosztalja. - Vetek egy keresztet mellkasomon, majd magam mellé engedem az ütőt. Nem fogom elrontani a helyzetet, egyelőre most még hagyom érlelődni a gondolatait. Kár lenne az örömömet elásni.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Röhej, azért szereztem magamnak egy lakást, hogy ne kelljen sehová lelépnem egy éjszaka után. Kissé… illúzió romboló, hogy a csaj marad az ágyban és én húzok el. Igaz, a dolgok érdemi részén ilyenkor már túl vagyunk és nem távozom elégedetlenül, szóval… amíg ezzel nincs gond, egyáltalán nincs gond. A legtöbben prűdek, félnek még beszélni is róla, ha rámutatok arra, akit meghúztam tegnap, csak a szentbeszédet ismerik, pedig igazából olyan irigyek, hogy épp csak bele nem halnak. Ugyan már, felnőttek vagyunk! Ráadásul, szerencsére már nem a középkorban élünk. Nem kell egy rohadt gyűrű, hogy dughass, ráadásul, válogathatsz, mint egy svédasztal. Az utcába érve megérzem, hogy valami nem stimmel. Amint pedig a motorral megálltam a lakás előtt, már biztos is voltam abban, hogy valami kurvára nincs rendben. Az első jel, hogy az a két hülye barom ott állt kint. Nem szokatlan, gyakran küldöm ki őket, ha felcsesznek. Most hova a tökömbe küljdem őket? A másik jel pedig a szag. Van odabent egy vérszívó. Nem új dolog, hogy vannak páran, akik szívesen látnának a fejem nélkül, de egyiküknek sem volt még annyi bátorsága, hogy ilyen… pofátlan módon állítsanak be hozzám. Nem vagyok oda a fajtám véréért, de … üsse kavics! - Ezért pókhálót fogtok zabálni. – köszöntöttem az ajtóban álló nőt és férfit, majd nemes egyszerűséggel félrelöktem őket, hogy bemehessek a nappalimba. Egy idegen pöcs a lakásomban van, ezért bizony valakinek alaposan szét kell majd rúgnom a seggét. Ahogy beértem, fintorogva vettem szemügyre a fickót. Nem ismerős. Nem valami jó egyébként sem az arcmemóriám. Nincs rá szükség, akik megakarnak ölni, azokat megölöm, és itt be is zárul a kör. Amint végig mértem, a kanapémon heverő kidekorált baseball ütőre pillantottam. Aranyos. - Fogalmam sincsen, hogy ki a tököm vagy… - csóváltam meg a fejemet, miközben végig néztem rajta még egyszer. Semmi. Még most sem ugrik be semmi. - … de jobb lenne, ha fognád a szarodat… - böktem a fejemmel a kanapén lévő ütőre. - … és elhúznál a francba, mielőtt én mutatom meg, hogy merre van az ajtó. – bökök a fejemmel az ajtó felé, jelezve, hogy… értékelném, ha elhúzna a picsába. Persze, dönthet úgy is, hogy nem fogadja meg a tanácsom. – Egyszeri ajánlat, a helyedben élnék vele. – hátat fordítottam, ahogy a konyhába indultam, de a figyelmem nem lankadt. Csak egy sör került a kezembe a hűtőből. – Haver… - mosolyogtam rá, mikor láttam, hogy még mindig itt van. – Hány darabban tegyelek ki innen, hogy közönség nélkül megihassam a sörömet? – úgy tűnik ő nem az a fajta, akit szavakkal meglehet győzni. Mostanában egyébként is sok volt a szájhős, az ő szájukat nem akkora élvezet elkenni. Ha viszont ez a fickó nem tűnik el innen önként… a prosztatájáig dugom fel az ütőjét, hogy jobban értse, amit mondok.
Fasza egy nap virradt ránk. Tudod, hogy miért? Mondjuk úgy, hogy az idő sem épp a legelcseszettebb, és ha ez még nem tetőzi, akkor bizony sikerült rálelnem arra a szarrágóra, aki próbálta megkeseríteni balfék módra az én kis lelkivilágom. Csak hogy, ez nagyon nem jött össze. Miért? Mondjuk úgy, hogy mindig van az a bizonyos B terv. És van C is, és D is, de hát tudod te az ABC-t, minek magyarázgatom én itt. Szóval, ez az én napom, s ha kell, ezt a kicseszett napot akár meg is szenteltetem! Oh, nem is beszélek hülyeséget... Azonban a ház bejáratnál történt egy kis affér, amit hamar letudtam Lucille segítségével. A két szülő és a fiatal szuper dögös lány a kisasszony láttán úgy engedtek be engem, mintha én volnék itt az istencsászár, maga az Úr! Ha egy kicsivel szebb lenne a lakás, lehet, hogy letelepednék ide, és addig kísérteném itt azt a faszkalapot amíg meg nem zavarodik. Nem is rossz terv! De ahogy elnézem, Lucille nincs elragadtatva ettől a helytől, sőt, nagyon nem is jön be neki. - Nem tetszik, Lucille? Na, ne hülyéskedj! Pedig ezek az emberek önként nyalnák ki a seggemet, annyira be vannak szarva! - Fordulok meg röhögve, ahogy végigtekintek rajtuk jókedvűen alakjukon. Úgy látom, hogy ez a három itt Darius pattogó kutyái. A kis csaj esetleg a kurvája, ki tudja? Nem rossz, nem rossz. Lehet, hogy helyben itt elkapom jó magam is, de most nem tehetem meg. Nem érzem magam kanosnak. Ez fura. - Ti maradjatok odakinn! - Mutatok a két emberemnek az ajtón túlra, hogy ott kint várakozzanak rám. Nem érzem, hogy a szerencsecsomag is itt lenne, mindenesetre ha még is, akkor a röhögésem biztosan, hogy hamarosan idecsalogatja. - Gyere, Lucille! Addig te itt foglalsz helyet, míg a barátunk meg nem érkezik. Mondd csak meg a papának, mit javasolsz? Mit tegyek vele? - Miután letettem a kanapéra fektetve Lucillet, közelebb hajolok hozzá a játék kedvéért, majd szórakozottan mosolygok tovább, de még egyelőre nem foglalva helyet. A nyakamban lévő vörös kendőt nemes egyszerűséggel húzom ki a nyakamtól, s unalmamban már azt kezdtem el pörgetni játékból. Remélem, hogy nem kell egész nap itt csesznem a rezet, mert akkor ez a nap nem érdemel szentelést.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Nem kell sok, hogy sikítsanak. Elégedetten mosolyodok el, majd pillantok fel a férfi felé, aki értetlenül bambul a hang irányába. Tipikus. Ahelyett, hogy tenne valamit, inkább csak néz előre értetlenül. Futhatna, hívhatná a rendőrséget, vagy csak bemehetne a szobájába és nézhetné tovább a tévéjét, nem foglalkozva azzal, hogy mi történik őt. Még, hogy az ember nem szeret rettegni. Imádnak, csak senki nem vallja be. Ezért nézik azt a sok szar horror filmet is. Nevetséges, de az ember már csak ilyen. Nevetséges, szánalmas, éppen ebből gyógyítottam ki őt is. Talán kissé gyorsan, hagyhattam volna meghalni. Akárhogy is, érezze magát szerencsésnek. Ami azt illeti… tiszta vér a pofád. – mutattam az arcára. Még mindig nem tanult meg enni. Na persze, fiatal még, ilyenkor hajlamosak vagyunk elragadtatni magunkat. Nem mintha ezzel bajom lenne, csupán csak… ezt is alkalomhoz kell igazítani. Legyél kegyetlen, mikor igazán szükséges. Vannak, akiket én is darapokra tépnék. Az átlagembert viszont egyszerűen csak megölöm. – Eszedbe se jusson! Szerezz magadnak családot! – nem hinném, hogy van annyira hülye, de azért jobb biztosra menni. Szeretem, ha vannak körülöttem, a Seggfej család pedig majdnem szó szerint ide van láncolva. Teszik, amit mondok, akár akarják, akár nem. A legjobb az egészben, hogy meg sem kellett őket igézni. Csak félnek. Még szép. – grimaszolok a szavait hallva. Én teremtettem őt, én tettem azzá, ami. Minden, ami az életében jó, az tőlem ered. Maga vagyok az élmény, és az Isten, bár nem szeretem, ha így hívnak, nem hiszek benne. Istentől senki nem fél, benne csak hisznek. – Próbálj ne megdögleni, ha már ennyi munkám van abban, hogy élsz! – szóltam még utána, mielőtt visszaültem volna a helyemre és bekapcsoltam a tévét. A csapatom megfordította a mérkőzést. Seggfej család! Lejöhettek. – szóltam fel nekik, néhány másodpercen belül pedig már lent sorakoztak előttem. – Most mit bámultok? Csináljatok valamit! – legyintettem feléjük. Most éppen nincsen szükségem rá, felőlem csinálhatnak, amit akarnak. Jobban tennék, ha kihasználnák ezt az időt.
Tekintetem csupán megforgatom majd a két nő után lendülök. Engem nem zavar, hogy nem érez ebben izgalmat. Nem is érdekel. Annál több jut nekem. Hamar elkapom az egyiket, nem játszom vele. Azt amelyik sikolt. Nem bírja a fülem. A szomszéd tekintete sem zavar. Elkapom a nőt, magamhoz rántom, feltépem a torkát és addig szívom a vérét még össze nem esik. Én pedig hagyom, had zuhanjon. Később eltakarítom. A szomszédra pillantok és előtte termek. - Végignézed és élvezni fogod. Nem hívsz senkit. Nem szólsz egy szót sem. - Most a másikat akarom. Azt amelyik hallgat, amelyik némán imádkozik egy bugyuta istenhez. Azt, amelyik feladta a bujdosást és a futást választotta. Vele már nem vagyok olyan agresszív de nem vagyok kevésbé mohó. Fogaim a csuklójába mélyesztem. Amikor megrántja a karját el kell ismernem, van benne bátorság. A baj csak az, hogy ez épp a közben jön felszínre, amikor én eszek. S ez már kurvára nem tetszik. Szóval természetes módon eltöröm a karját. Így már nem tudja rángatni. Visszatérek hát a vérhez és mohón, éhesen, vágytól terhesen veszek el tőle mindent, hogy a következő pillanatban az engem bámuló, magát összehugyozó férfi előtt termek és meghajolok. - Tetszett a műsor? - kérdem mosolyogva és nem zavar, hogy tiszta vér az arcom. Élvezem, hogy ide érzem a rettegését. Aztán előtte termek. - Jobb lesz ha elhúzol és rendbe teszed magad. - fordulok el tőle majd vissza a két nőre és mindkét testet átdobom a férfihez. Itt az ideje annak, hogy a férfi megejtsen egy szalonna sütést, két halottal a tűzön amit percekkel azután, hogy visszatér, meg is beszélek vele. Meg azt is, hogy elfelejt mindent amit ma látott és esze ágában sincs elmondani soha egy léleknek sem, hogy mit tett ma. - Egy szavad sem lehet. Se hullák, se vér. - rántom meg a vállamat majd felpillantok az ablakra amin keresztül a család pici lánya úgy bámul rám, mint egy szörnyetegre. Elvigyorodom. Helyes. Az vagyok. A legrosszabb rémálma. Nem baj ha tudja kitől kell tartani bár legnagyobb bánatomra, hozzá én nem nyúlhatok. Ő a férfié. Persze, megpróbálhatnám de nem vagyok idióta és nem óhajtok megdögleni. A lakásba lépve töltök magamnak az italból amit Dariusnak hoztam és két-három pohárkát lehúzva pillantok rá. - Egy élmény volt. - kacsintok a férfire és elégedetten simítom le a ruhámat amikor a fürdőbe lépve belepillantok a tükörbe. Lemosom a felesleges vért rólam majd az ajtó felé veszem az irányt. Ha nem szól semmit, akkor csak egy mosoly kíséretében lépek ki az ajtón és elégedetten indulok el... akárhova, ahova kedvem tartja. Szórakozni. Ha már ezért jöttem.
Csak megcsóválom a fejemet, ahogy felmordulok. Ha így is lenne, nem igazán tudna érdekelni. Az ő baja volna, nem az enyém. Én… túlléptem az ilyen gyerekesen emberi dolgokon. Ha valaki él több száz évet, rájön arra, hogy az élet teljesen más, ha nem kell amiatt aggódni, hogy mikor döglik meg. Az idő korlátol, az idő megakadályozza az embert, hogy elérjen bármi fontosat, hogy tegyen valami… jót. Mindent össze kell sűríteniük pár évbe, és utána meg nem marad semmi. Ellenben én. Azt csinálok, amit akarok, akkor, amikor akarom, és úgy, ahogy azt akarom. Akarom. Kimondhatom, mert ki akadályoz meg abban, hogy elvegyem, amihez kedvet kapok? Nem igazán foglalkozom azzal, hogy eltűnik. Annyira azért csak van okos, hogy ne akarja magát megöletni. Nem szeretem, ha baszogatják a cuccaimat. Az a család pedig ott fent az enyém. Szerezzen magának. A lerohanó lányt meglátva megint felsóhajtok. Általában nem sikítva szoktak innen kirohanni – Ja, mondtad. – bólintok, és kicsivel később felveszem a pólómat. Nem igazán figyelek oda rá, mikor elkezd beszélni. Nemcsak rá, de senkire. Az emberek nem elég érdekesek, hogy megérdemeljék a figyelmemet. Unalmasak, lehet rajtuk szórakozni, de ahhoz nekem is tennem kell. A szánalom a maga beteges módján szórakoztat mindenkit, aki tagadja, az hazudik. – Arra gondolsz, hogy elkapsz két sikítva menekülő csajt? Ja… kurva izgalmas. ¬– húztam el a számat. Én is csináltam. Nem is egyszer. De az ember ráun előbb-utóbb mindenre olyankor pedig új szórakozás után kell nézzen, és ha arra is ráunt, visszatérhet a régi, már egyszer bevált módszerhez. – Seggfej család, maradni! – kiáltottam fel az emeletre, és biztos vagyok benne, hogy hallották. A kapcsolatunk eljutott odáig, hogy most már nem próbálnak meg elszökni. Eddig csak filmekben láttak feldarabolt embert, én mutattam is nekik. – Gyerünk, kapd el őket, tigris! – böktem a fejemmel a lányok felé. Én ráértem, táplálkoztam is már, és nem volt kedvem hozzá. Nem volt kihívás. Tudtam hol vannak, hallottam, ahogy ver a szívük, hallottam, ahogy levegőt vesznek. Pillanatok alatt végeztem volna velük. De nem voltam éhes. – Szevasz! – intettem a szomszédnak, aki közben a mellettem lévő házban kilépett az erkélyre. Nyugodtan gyújtottam rá a cigarettára, majd mosolyogva néztem fel ismét. – Várj egy kicsit, mindjárt sikítanak! – intettem őt maradásra. Egyszer beszéltem a fickóval, egy igazi balfasz, csak azért nem nyírtam még ki, mert szerettem vele szórakozni. Mindig hozzá dobattam át a szemetet. Ő pedig egyszer sem jön át, hogy szóljon érte.
- Be kell vallanom valamit... - mondom, miután kilépek a zuhany alól és felhúzom a bugyimat és toppomat - Én... - sóhajtok - Érzek valamit irántad. - kb fél pillanatig bírom fapofával aztán elvigyorodva csóválom meg a fejem a képét látván. - Nyugi. - emelem meg kezeim ártatlanul és felpillantok az emeletre. Nem szólok semmit és már fent is vagyok. A család kis báránya felsikolt pedig egy ujjal sem érek hozzá. Nem vagyok annyira idióta, hogy nekiessek Darius tulajdonának. Nem akarok megdögleni így bármennyire is nagy a kísértés, a családhoz egy ujjal sem érek. Helyette fogaim az egyik testvér nyakába mélyesztem és anélkül, hogy leszakítanám a fejét kezdek táplálkozni. Hagyok benne annyi vért, hogy megigézzem, hogy takarodjon el a házból és vesse magát a fák közé és rejtőzzön el előlem. A testvére könyörögni kezd így elhallgattatom. Nekem a vére kell, nem a hangja. Vele már durvább vagyok. Ösztönök vezérlek, éhség és vadászat. Épp csak megízlelem a vérét aztán kimutatok az ablakon, a kerteken túlra, a fák felé majd szembe fordítom magammal. - Azt akarom, hogy menekülj. Fuss az életedért. - ő pedig nem hezitál és meg is indul. Lerohan a lépcsőn, ki a hátsó ajtón és rohan, eszét vesztve rohan, némán, könnyekkel borított kipirult arccal fut a fák közé az életéért. A családot magára hagyva sétálok le kényelmesen a lépcsőn. A nadrágom is magamra húzom. Baromi nagy a kísértés, hogy lemészároljak minden halandót aki a közelünkben van. Érzem, hogy az erek az arcomon is így gondolják. Mély levegőt véve csillapítom le magamat és a vágyat, hogy azonnal utánuk vessem magamat. Felkapom Darius pólóját és a férfinek dobom. - Na jössz? - kérdem a fejemmel a fák felé bökve, a teraszon túlra. - Mondtam, hogy szórakozni jöttem. - nem ismerek olyan vámpírt, mint Darius és ezzel kétségtelenül vonz magához. Azzal, hogy vérszomját nem leplezi, hogy nem mond nemet, hogy elveszi amit akar, anélkül, hogy kérdezne, azzal, hogy nem tagadja meg azt ami. S ezért vagyok itt. Ki akarom élvezni azt ami vagyok. Azt akivé ő tett. S ki mellett szórakozhatnék igazán s engedhetném végre el magamat, a vámpírt, ha nem mellette? Én pedig azt hiszem kellő bulit biztosítok a számára a két nővel, akik közül az egyik bújócskázik, a másik pedig az életéért fut, ameddig bír... ameddig Darius vagy én, utol nem érem. - Kár lenne kihagyni. Jobb, mint az a szar meccs, az biztos. - lépek ki a teraszra és megnyújtóztatva tagjaimat hunyom le tekintetem. Koncentrálok, hogy meghalljam a két nőt. A szívük úgy zakatol, hogy majd kiszakad a helyéről. Zihálnak, sírnak, imádkoznak. Mi a fasznak? Látták már mire vagyok képes, komolyan azt gondolják, hogy van bármi ami megvédheti őket tőlem? Ugyan már. Pláne nem egy mondva csinált nyikhaj istenke, aki még csak nem is létezik.
Állítólag van ilyen. De itt ne legyen. – mutattam magunk közé, a fejemet rázva, elégedetten bólintva, mikor mondta, hogy semmi ilyen nincs. Szerencsére. Alaposan rábaszott volna, mert nem igazán… nos, mondjuk úgy, hogy nem tartom semmire az ilyen dolgokat. Én nem ilyen vagyok, nekem nincs szükségem másra, hogy istenítsem magam. Soha nem értettem, hogy egyesek miért döntenek úgy, hogy bilincset tesznek a saját kezükre, azzal, hogy az érzelmeikbe rohannak. Például Philip! Remek vámpír, de most mégis játssza a szerelmes apukát, mintha minden olyan rohadtul jó lenne. Hát nem az! Se a kölykök, se az, amit azt hiszi, hogy érez. Nem érez az semmit, csak hülye. – Ja. De minek a szívét, ha a buráját is lekaphatod? – nem értettem őt. Egyrészt, azt sem, hogy miért kérdez ilyet, másrészt meg, hogy miért nem jó neki a fej. A szív a testben van, a fej viszont a testen, könnyebb hozzáférni. A végeredmény ugyanaz, de… néha számít a kivitelezés. – Várd meg, amíg elmegy. Legyen egy szép utolsó emléke. – rántom meg a vállamat. Gondolom valaki olyat akar megölni, aki dugja őt. Vagy dugni fogja. Édesmindegy, de vannak … szabályok az ilyen esetekre. Ha előbb ölöd meg, nem csak ő, de te sem fogsz végezni. Ez a legszebb módja a halálnak, kevesen érdemlik meg. – Nem, én csak…leszarom, tudod? vonom meg a vállamat. Nincs semmi elítélés a tekintetemben, vagy hasonló. Egyszerűen csak nem érdekel, hogy ki dugja. Az még kevésbé, hogy milyen az, aki dugja. Több száz éves, patkányvéren él, gondolom kevés szánalmasabb ember létezik, mint ő. Valahol el kell kezdeni. – Azzal a szerencsétlen, nyomorult, szánalmas pöccsel kezdesz ki, akivel csak akarsz. – az ő dolga, nem az enyém, a legkevésbé sem érdekel. Nekem sem szoktak beleugatni abba, hogy kivel vagyok. Ez így nem igaz, de aki ugat, az rá is baszik, ahogy az lenni szokott. – És… olyan vagy, amilyen akarsz lenni. Ha te arra vágysz, hogy valaki megváltoztasson, hát hajrá! Sok boldogságot kívánok és mielőbbi, fájdalommentes halált! – tapsoltam párat mosolyogva. – Az vagy, aki lenni akarsz, engem nem érdekel, amíg nem éred el, hogy megöljelek. – vámpír, halhatatlan, legalábbis az idő nem fog rajta, éppen ez a lényeg ebben: a szabadság, a választás, hogy az lehet, aki csak akar, nem kell azzá válnia, akivé kell, amit elvárnak tőle. Élje ki magát, hol érdekel engem? Vigyorogva hallgatom, ahogy beszél. Igaz, ami igaz, nem mindennap jönnek csak úgy az ajtóm elé azért, hogy megdugjam őket. Általában nekem is tennem kell érte valamit. – Egy óra? Pedig majdnem lenyűgöztél. – húzom el a számat, de végül csak elmosolyodom, és a csípőjénél fogva húztam az ölembe. – Szerencsés napod van. – vigyorogtam rá, mielőtt még elkezdtem volna megszabadítani őt a ruhájától. Az enyémet rábíztam, illúzióromboló volna, ha az is az én dolgom lenne
Ahhoz képest, hogy újra és újra kijelentette a múltban, hogy én nem tudom meglepni, megint megteszem. Emberként is makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy megtegyem és úgy tűnik, van ami nem változik... csak most éhség is csatlakozik a makacssághoz. Cserébe most én magam is meglepődöm és elnevetve magamat csóválom meg fejemet. - Nem tudom ezt honnan vetted, de emiatt nem kell aggódnod. - válaszolom még mindig mosolyogva mert erről szó sincs. Nem fűtenek hozzá érzelmek. Emberként először gyűlöltem, hogy fölényesen, gúnyosan kezelt, hogy nem voltam még csak semmi sem a tekintetében. Némi meglepetést kiváltottam makacs élni akarásommal majd újra bizonyítani akarva öltem meg a nővért is és végül én magam ajánlottam fel neki hús-vér áldozatot. A vére kihozta belőlem a harcost, olybá tűnt és végül az is győzedelmeskedett, így ülhetek ma itt, vámpírként. S ma még igen harcias kedvében is van. Felpillantok. Letépem a fejét, mintha az bizony olyan kurva egyszerű lenne. - Gondolom ha kitépem a szívét, az is járható út. - mondom ki hangosan gondolataim és még eltöprengve hozzáteszem. - Ahhoz még hozzá is férek. - elvégre is, mikor két test, vágytól terhesen feszül egymásnak a bársonyos paplanok között, mi sem lehetne romantikusabb, mint valakinek a szívét szó szerint a markukban tartani. - A kérdés inkább az, hogy elég gyors vagyok-e. Hmm. - elrévedek. Marcus gyengéd szerető. Édes pasi a maga módján. A baj viszont az, hogy több száz éves léte ellenére is úgy érzi, meg kell tagadnia önmagát, el kell fordítania a fejét a vérszomjas tükörképtől és engem is át kell állítani a sötét oldalról. Nem fogja fel, hogy én élvezem azt ami vagyok és ezt nem fogom tagadni. Élvezem az erőt, a gyorsaságot, azt, hogy képes vagyok meghallani valaki szívdobogását, kikényszeríteni legmélyebb félelmeit és bábként mozgatni őket, igézés nélkül, csupán a félelem erejével. S amit a legjobban élvezek, az tagadhatatlanul a pillanat amikor agyaraim átszakítják a bőrt, a húst és a vér, az a forró, mocskosan éltető vér a pofámba zúdul. Kérdésére csak percek múlva válaszolok. - Van valaki akinek szent meggyőződés, hogy a rossz úton járok és meg akar javítani. - tárom szét a karjaim türelmetlenül - Ne nézz így rám. Én csak dugni akartam. Nem tehetek róla, hogy sikerült kifognom egy olyan több száz éves vámpírt aki szerint minden vámpírnak a földön vértasakon meg nyomorult patkányvéren kellene élnie. - mondom undorodva még a gondolattól is. Az első pillanat óta élvezem azt ami vagyok s igazi ragadozóként gyilkolok. Csak azért próbálom megtanulni kordában tartani magamat, mert Darius kellően megijesztett első napomon a hullaház falai között. Nem szándékozom ilyen korán megdögleni, épp csak, hogy megszületettem. Összevont szemöldökkel pillantok rá. - Ó, ne aggódj, tettél róla, hogy lássam magamat. - túrok bele tincseimbe tehetetlenül, ahogy visszagondolok arra, miképp büntetett azért mert szerinte hőst játszottam. - Sznob vagy nem sznob, baromi hasznos.. de ne aggódj. Szerencsére vagyok elég kreatív. - nyomom el a cigarettát és hátradőlve teszem keresztbe lábaimat. Felvonom a szemöldököm és mocskos vigyor jelenik meg az arcomon. - Mármint az a kérdés, hogy elköltöttem-e mások pénzét egy, egy órás repülőútra azért, hogy végre ne kelljen aggódnom az miatt, hogy élvezem ami vagyok és zabáljak miközben egy jót dugjak? - fordulok felé testemmel és elégedett macskaként nyújtózom meg. - Mondjuk. - rántom meg a vállamat. - Szóval hacsak nem az a beszélgetős típus vagy, amit kétlek. - emelkedek meg és hajolok hozzá közel, tekintetébe fúrva sajátomat és nem tökölve többet csókolom meg. Megint.
Sok mindenre számítok válaszként, de pont arra, amit mond, nem. Ki is ül az arcomra a meglepettség. – Miattam? – kérdezem még mindig értetlenül, majd halkan felnevetek. – Remélem, hogy nem valami érzelgős szar jön most. Nem akarsz te tőlem semmit, remélem ezt te is tudod. – hallottam arról, hogy az átváltoztatottnak van valami kényszeres baromsága a teremtőjével kapcsolatban, de… nagyon remélem, hogy nincs így. Nem vagyok az érzelmek embere, ami azt illeti, leszarom az érzelmeket, túl emberi, én meg nem vagyok az. Nem mintha hibáztatnám érte. Én is odáig lennék magamtól, sőt, vagyok is, de nem akarok semmiféle érzelgős baromságot hallani most. Ha az jönne, tartsa magában. – Letéped a fejét. Állatvéren élnek, gyengék, nem okoznak nagy kihívást. Elszoktak az igazi vadászattól, az igazi harctól. Habár, ha ennek ellenére is több száz évesek, tudnak valamit. – elhúzom a számat. Én is több száz éves vagyok, így nem akadt gondom az ilyenek megölésével. Nem csak tapasztalatom van, de napról napra formában is tartom magamat. – Egyáltalán minek vagy erre kíváncsi? Egy hónapja sem haltál meg, ne akarj több száz éveseket megölni, szarul jössz ki belőle. – hacsak nem valami hülyét akar megölni. Ha valaki elég régóta életben van, legyen bármilyen szánalmas alak, annak oka van. A hülyék meghalnak, ne akarjon hülye lenni. – Láttad volna magad emberként… nevettem fel. Szívességet tettem neki azzal, hogy megöltem. Ezt most már minden bizonnyal ő is belátja. Van, akin csak a halál segíthet. Van, akin még a halál sem segít, na ők a teljesen reménytelen esetek, ennek a világnak a legnyomorultabbjai. – Én nem bírom annyira. Túl… sznob. – vonom meg a vállamat. Nem azt mondom, hogy nem használom, láthatta ő is, néha muszáj, hogy ne keltsek nagyobb feltűnést a kelleténél, de ettől függetlenül én jobban szeretem, mikor csak neki esek a másiknak. Mindenkinek vannak szokásai, én szeretek vadászni, megdolgozni a jutalomért, nem pedig pohárból kortyolgatni azt. – Szóval… eljöttél… franc tudja honnan, egészen idáig, csak azért, hogy megdugjalak? – pillantottam rá hitetlenkedve. Ha valaki ennyiszer használja azt a szót, hogy szórakozás, az mégis mi mást jelenthetne? Bár… felőlem felmehet twisterezni a Seggfej családdal, ha éppen ahhoz van kedve. Amíg élnek, nekem nincs gondom vele. Ők az én tulajdonom mostantól fogva.
Rápillantok. - Én ugyan nem. - rántom meg vállamat mert őszintén le is szarom, hogy mit gondol a két nőről, akik engem sem érdekelnek azon túl, hogy potenciális étel források. Az, hogy jó kutyaként viselkednek már csak hab a tortán… vagy a kibaszott cseresznye, nem különösebben érdekel. Kérdésére összeráncolom a homlokom és még a tvt is kinyomja. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy örülök-e hirtelen rám irányuló figyelmének vagy nem. Elkomorodva dőlök hátra. - Miattad. - felelem egyszerűen a kihallgatás jellegű beszélgetésre és nem értem pontosan, mit olyan nehéz elképzelni abban, hogy újdonsült vámpírként valaki olyannal akarok szórakozni aki nem akarja szabályozni minden rohadt lépésemet és aki nem szégyell olyan ragadozóként élni, amilyen. Plusz mert a fejemben akad némi gondolat a szórakozásról, bár most, hogy ennyire szar kedve van, nem tudom eldönteni, hogy tegyem-e meg amit terveztem vagy hagyjam a francba az egészet. Nem lep meg, hogy félek tőle. Az viszont igen, hogy mennyivel határozottabb vagyok még így is, hogy itt ülök vele szemben és letéphetné a fejemet. Az utolsó alkalommal mikor láttam, sikerült eléggé felbasznom az agyát és nem akarom kétszer elkövetni, ugyan azt a hibát. Főleg azért nem, mert nem hiszem, hogy Darius az a fajta lenne aki kétszer is elnézné ugyan azt a baromságot. Bólintok. Jah, valami ilyesmi válaszra számítottam és van benne ráció. Egy újabb ingyen lecke, miképp is tegyünk rendet magunk után, anélkül, hogy bármit is kellene tennünk. - S hogyan ölök meg egy ilyen vámpírt? Tegyük fel, úgy pár száz évvel idősebb is, mint én. - szívok bele újra a dohányba és tüdőzöm le elégedetten. Élvezem, mocskosul élvezem azt ami vagyok, ahogy vagyok. Az első gyilkosságom után megszűntem morálisnak, később, Dariusnak hála, embernek lenni. Szóval igen, mondhatni hálával ülök itt bár tudom, hogy leszarja és nekem is le kéne. Visszatart, hogy akarom. A két nő még rám pillant mielőtt megemelkedne az utasításra és mikor bólintok, azonnal, fürgén, szinte már futva, Dariusra rá sem pillantva menekülnek fel az emeletre, abban a reményben, hogy ott végre lesz egy kis nyugtuk. Kis buták. Nem tudom miért hiszik, hogy pár cseszett lépcső megmenti az életüket. Miben bíznak, hogy elbotlok és nem érem őket utol? Abban, hogy nem hallom, ahogy a kis cselszövéseket kezdik tervezgetni, hogy miképp gyújtsák ránk a házat? Idióták. Mindegyik. Nem aggasztom magam miattuk. Darius is épp úgy hall, minden szót, mint én. Ha pedig meghallom, hogy a két ostoba a tettek mezejére mer lépni, végzek velük, ennyire egyszerű. - Áh, szóval ez már normális? - kérdem elvigyorodva – Igaz, jobb, mint az a kurva köpeny. - forgatom meg tekintetem, ahogy visszagondolok a kórházra és a hullaházra. Sejtem, hogy szarkasztikus de azt is tudom, hogy jobb nem felbaszni az agyát a hálátlansággal. - Köszönöm. - tüdőzök le újabb adagot és következő kérdésére meglepetten pillantok rá majd az órámra, aztán felemelkedek, mellé ülök és bekapcsolom a tvt. Igen, jól számoltam. Hírek. A nőt mutatják, akit ott hagytam meghalni. Most sem érzek bűntudatot vagy empátiát. A hírdós elmondja, hogy a halál oka ismeretlen. - Jobban. Okosabban. Jó kis trükk az a poharas. - utalok a kocsmára, ahol Darius kivéreztette a csajt majd elküldte meghalni. Kikapcsolom a tvt és Darius felé fordulok egész testemmel. - Tényleg nem hiszed el, hogy szórakozni jöttem, igaz? - biccentem oldalra a fejemet ahogy megérintem a mellényét majd elvonva kezemet, kortyolok újabbat a vérből.
Ugye tudod, hogy kurva idegesítő téged hallgatni? – pedig direkt megkértem, hogy kussoljon. Jogos, akkor kussolt is, de ki kellett volna terjesztenem arra, hogy egész beszélgetés alatt fogja be a pofáját. Emberként legalább lehetett rajta röhögni, vámpírként viszont cseszett mód idegesítő. – Aligha, ha néha hallanád magad, már rég szívességet tettél volna magadnak azzal, hogy szarrá égsz. – válaszolok helyette a kérdésemre, és nagyon remélem, hogy kussban marad. Játsszuk azt, hogy neki mostantól kuss a neve. Még soha nem neveztem el senkit kussnak, épp itt volt az ideje. – Igen? Még nem láttál semmit. – morgom, mikor bevágom az ajtót. Oh, szép világ is az, mikor valaki elhatározza, hogy az idegeimen akar táncolni. Sokan mesélhetnének arról, hogy miként ért véget egy-egy ilyen bátor vállalkozás. Annyit kell tennie, hogy keres egy boszorkányt, aki ezeknek az egyéneknek valamelyik testrészével majd kapcsolatot tud létesíteni. A boszorkányok olyanok, mint egy… rádió az élők meg a holtak között. Igazából ennyi, természetfeletti rádiók, amint találkozom eggyel, meg is értetem vele. – Remélem, hogy nem tapsot vársz. – mondtam, mikor láttam, hogy leül az a két picsa a lába mellé. Nem vagyok jó abban, hogy másokat tapsoljak meg, úgy általában nem foglalkozom másokkal, így igen nehéz értékelni bármit is, amit csinálnak. Nem vagyok én tapló, csak évszázadonként történik meg, hogy valaki lenyűgöz. Halott vagy, mit vártál? – kérdezem, majd kinyomom a tévét és értetlenül rázom meg a fejemet. – Komolyan. Miért jöttél ide? – szórakozni. Ezt valahogy nem tudom elfogadni. Szórakozni ezerféleképpen lehet, nem kellek ahhoz én feltétlenül. Igaz, ami igaz, kurva unalmas élete lehet, mióta nem látott. Ebben szenved mindenki, akinek feltűnök az életében. – A Seggfej család azért van, hogy rendet tartsanak. Én szerettem már régebben is a rabszolgaságot, nem örülök, hogy eltörölték. – nem is az északiak mellett harcoltam. Igaz, én csak azért harcoltam, mert úgy alapjaiban véve szeretek harcolni. Nincs bajom a négerekkel, de szeretem, ha uramnak szólítanak. –Szánalmasak. Undorodnak maguktól, attól, amire képesek lehetnének, ha nem mókusokon meg zacskózott véren élnének. Az ilyet meg kell ölni, nem érdemli meg, hogy ilyen ajándékkal éljen együtt. – öltem már ilyet, nem volt nehéz. Elszoknak a harctól, az állatvér amúgy is gyengébbé tesz minket, aki meg elszokik a vadászattól, nem fog tudni harcolni az életéért. – Húzzatok a picsába, hagyjátok a felnőtteket beszélni. – intek a két nőnek a lábánál, hogy húzzanak fel az emeletre. Majd lejönnek, ha kellenek, egyelőre nincs szükségem rájuk. Nagyot sóhajtva dőltem hátra, majd rágyújtottam én is, és a kifújt füstfelhőn keresztül néztem rá. – Szeretném megkérdezni, hogy vagy, de … őszintén szólva, nem igazán érdekel. Élsz, normális ruhákban jársz, még egy gyűrűd is van… bökök a fejemmel a keze felé. … gratulálok, túljutottál a kezdeteken! – ha ezért jött, most megkapta a gratulációját, ezt ossza is be úgy… körülbelül az örökkévalóságig, vagy, ameddig él. – Hogy állsz az éhséggel? ¬– úgy rémlik, hogy a múltkor voltak vele gondjai. Remélhetőleg, tanult valamennyit és nem olyan hülye, mint akkor volt.
Szemrebbenés nélkül hallgatom a szavait majd mikor végre csöndbe marad, rápillantok. Addig mindenfele nézelődtem de főleg befelé. - Befejezted? - vésem tekintetem az övébe - Komolyan kezdek aggódni, hogy valami agysérülést szenvedtél. SZ-Ó-R-A-K-O-Z-Á-S. Ha az neked más szarának feltakarítása, hát... - húzom el a számat és azt már nem teszem hozzá, hogy bár jah, az életemet köszönhetem a férfinek, egyetlen alkalommal sem kértem a segítségét. Tanácsot kértem mire kitörte a nyakam, hogy ne égjek szarrá. Aztán szintén nem én kértem, hogy hozzon nekem vért, ahogy arra sem, hogy ölje meg a két fickót. - Nem gondoltam, hogy a meccsnézés ennyire durcássá változat. - lépek be mellette mikor végre beinvitál. Említettem már mennyire utálom ezt a szaros behívást? A legnagyobb baromság a világon. A két nő szó nélkül követ és mielőtt helyet foglalnának, a konyhába sietnek, megvágják csuklójukat és vérüket egy-egy pohárba folyatják. Éppen csak annyit, hogy kellően jól kezdődjön az este de nem annyit, hogy eszméletüket veszítsék. Még. Mikor végeznek, visszatérnek mellénk. Én keresztbe tett lábbal helyezkedem el az egyik fotelben, Dariusnak kicsit balra. Egyikük poharát nekem, másikuk a kristálymetszésű darabot Dariusnak nyújtja és mindkettő nő a lábamnál foglal helyet. Erre nem én tanítottam őket de ellenemre sincs a dolog... igazából még szórakoztat is egy kicsit, hogy mennyire engedelmesek. Erről jut eszembe... most elméletileg nekem is marha engedelmesnek kellene lennem, nem? Mondjuk mi a szart vár, hogy a lábait csókolgassam? Neki hála vagyok az ami. Nem túl meglepő, hogy az ő formájára hajazok elvégre is ő maga mondta, hogy rohadt kevesekről ítél úgy, hogy megérdemlik a vérét, nem ám még a vámpír létet. Miután kiosztott a francba teljesen magamra maradtam és nem döglöttem meg, sőt. Elértem amit ő is elért. Nem várok érte tapsot, nem ezért jöttem és még csak nem is azért, hogy megmutassam neki, hogy mennyire magabiztos lettem és mennyire rafinált. Tényleg csak azért jöttem, mert ki akarok csapni a hámból és mert gondoltam jó móka lesz együtt vadászni valakivel, aki szintén nem tagadja meg azt ami és nem lát benne szégyellni és rejtegetni való titkot. Ezt nem tőle tanultam; ez a predátor bennem, a ragadozó ami nem fél megmutatni agyarait amikor elszabadul, amikor az éhségnek adom a gyeplőt. Belekortyolok a vérbe. Nem kussolni jöttem. - Szóval marad a meccs? Akkor ez egy halál unalmas buli lesz. - csóválom meg a fejem. - Mi a helyzet a családdal? - kérdem élesen és fejemmel az emelet felé bökök? - Ők a szórakozás vagy a cselédek? Esetleg mindkettő. - fejezem be kérdésemet egy válasszal. A két nő félve pillant fel Dariusra. Azt hiszem, most kezdik felfogni igazán, hogy én eltörpülök a férfi mellett. Előhúzom saját cigarettámat és rágyújtok. Mióta vámpír vagyok nem kell aggódnom semmi szarság miatt ami emberként árthatott és ezt ki is élvezem. Az alkoholt, a dohányt, a szexet... egyszerre a hármat meg pláne. Persze a megfelelő partnerrel. - Mi a véleményed azokról a vámpírokról akik állatvéren meg zacskós véren élnek? - hajolok előre kényelmesen és ismét belekortyolok italomba.
Röhöghetnékem támad a szavait hallva. – Ja, kezdhetted volna ezzel is. – az ablak. Hát persze, így beugrott. Bár, fogalmam sincsen, hogy mit keres itt. Ha jól emlékszem, talán elmondtam neki, hogy hol is lakom. Hiba volt, nem igazán van kedvem pesztrálni őt, szerintem ezt a múltkor is elég világosan a tudtára adtam. Mi jó van nekem abban, ha egyfolytában a szarját kell eltakarítanom? – Nem igazán ismersz, mi? – nevettem el magamat, miközben végig mértem őt, meg a másik kettőt mellette. – A szexi jelző mellettem aligha használható rád. Ha ismernél, tudnád. Ő is tudja. – böktem a fejemmel a lány felé, mielőtt beküldtem volna a szatyorral együtt a házba. – Na persze, honnan is tudhatnád, igaz? Ha jól emlékszem… egyfolytában a szarodat takarítottam el. Szólj, ha tévednék! – mosolyogtam rá, majd még mielőtt megszólalt volna hozzátettem. – Mégse, inkább kussolj! – nem akarok ebbe belemenni. Emlékszem, hogy szart sem tett azért, hogy bármit is segítsek neki, így kimondhatjuk, hogy ő az, aki lóg nekem, igaz? Erre ő jön ide. Kíváncsi vagyok mi a mentsége. – Szóval, felfestettem a falra a címemet, te pedig úgy gondoltad ezért már ide is jöhetsz. – foglaltam össze a dolgot a hallottak és az alapján, ami megmaradt az emlékezetemben a múltkorról. Nem várhatja el, hogy minden hülye libára emlékezzek, akivel találkozom. – Tudod, mivel a drága időmből elbasztam rád elég sokat, tartozol nekem. Próbálj meg elviselhető és… rohadt mód engedelmes lenni, oké? Akkor talán egyben maradsz és elnézem, hogy csak úgy megzavarsz. – nem mintha nem szeretném a meglepetéseket. Utálom őket. Kivéve, ha én okozom, de ezt nem én okoztam, és nem igazán szívlelem a hívatlan vendégeket. Régi rossz szokás. –Ki volt a régi? – pillantottam rá értetlenül, majd annyiban is hagytam a dolgot, és a lányra néztem. – Húzz fel a szobádba és… üsd le magad, vagy amit csinálni szoktál ott. A szüleiddel együtt. – miután elvégezték a dolgukat. Kellett egy család. Egyrészt mert rohadt viccesek, másrészt, mert valakinek a házat is rendben kell tartania, igaz? – Jól van, saját felelősségre bejöhettek. – intek a fejemmel, és ellépek az ajtó mellől, hogy szabad útjuk legyen befelé. – Tehát, mi a francért is vagy itt? – nézek Karinára, miután becsuktam az ajtót. – Éppen meccset néztem, és bukok azokon a barmokon. Szóval… remélem, hogy nem segítséget kérni jöttél. – mert akkor segítek neki meghalni, szívesen. Hagyjon békén a baromságaival, nem fogom megint kihúzni a seggét a bajból, a múltkoriért sem kaptam semmit. Mi vagyok én, hogy ingyen melózzak?
Már meg sem lepődöm. Számíthattam volna rá. Megcsóválom a fejemet. - A lányod. - nem bírom, muszáj elnevetnem magamat. - Téged is kibaszott valaki az ablakon és ezért neked is elvesztek az emlékeid? - kérdem oldalra billentett fejjel - Pedig azt gondoltam, hagytam némi nyomot. Hmm. Vámpír. - bökök mellkasára majd a sajátomra. - Szexi vámpír istennő a te vérednek köszönhetően. - A két nőre bökök mögöttem. - Ajándékok. - összecsapom két tenyerem. - Most, hogy ezt tisztáztuk... - megcsapja az orromat a hulla szag. - Mi lenne ha bent folytatnánk a bulit, hmm? Ha már stílusosan felfestetted vérrel a lakcímedet.. - mosolyodom el az emlékem, azon, milyen mohó és szánalmas voltam újjá születésem első napján. Válogatás nélkül ültem, szart szarra halmoztam és nem volt egyetlen pillanat sem amikor tisztán tudtam volna gondolkodni. Nem volt más, mint az éhség és a falánkság. Ez a három hét mocskos volt, véres, heves, dühös és nem utolsó sorban kurva fusztráló. Mire találtam egy boszorkányt... négy nappal ezelőttig még csak éjszaka tudtam kitenni a lábamat a lakásomból. Borzasztóan gyűlöltem minden kibaszott pillanatát. Bezárva lenni a négy fal között, állandóan éhezve, vérszomjasan, csillapíthatatlan türelmetlenséggel, nyughatatlansággal. Amikor aztán az első pár nem elcsendesült, elkezdtem megigézni az embereket és azt is megtanultam, hogyan csillapíthatom az éhségem anélkül, hogy azonnal ketté tépném az embereket magam körül. Bábuként kezdtem mozgatni őket és kitanultam rajtuk az igézés minden apró fortélyát. Megtanultam lassan de biztosan visszafogni a szörnyeteget akkor amikor kellett, amikor jobb volt okosan lépni, mint éhesen de az esetek többségében kíméletlenül öltem s nem csak az éhség miatt. Néha csak untam magam. Néha szórakozni akartam. Néha pedig elengedtem a szörnyeteget. Na jó... jóval többször, mint néha. - Hello! - intek a fiatal lányzónak aki szorosan Darius nyomában lépked. - Ő az új kedvenced? - kérdem érdeklődve miközben végigmérem. Finom falatnak látszik de gondolom okkal van még életben.
Dühösen csapok a mellettem lévő tálra, az újabb kimaradt helyzetet látva, mire az természetesen darabokra törik. Picsába. Nem elég, hogy ezek a barmok elviszik a pénzt, amit rájuk tettem, de ráadásul egy újabb tál veszett oda. Lassan elfogynak a rohadt tálak. Miért nem képesek ezeket normális anyagból megcsinálni? – Seggfej család! Vonszoljátok le magatokat! – kiáltottam fel az emeletre, majd pillanatokkal később elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy megindultak, és néhány másodpercen belül már lent álltak mind a hárman előttem. Két szülő, meg a lányuk. Azt hiszem Collins a családnevük, de mostantól ők csak Seggfejek. Sokkal jobban illik ez hozzájuk, amíg nem bizonyítják, hogy nincs igazam. Általában nem szokott z sikerülni. Menj át a szomszédhoz, és hozz el tőle még egy tálat! Ha ellenkezik, üsd le, rendben? – pillantottam kérdőn a férfira, aki nyelt egy nagyot, majd bólintott. Sikerült megértetnem velük, hogy mi vagyok, így végre nem kell minden szarért megigéznem őket. Egy szülőnek hatalmas ösztönző erő az, ha tudja, hogy nem a levegőbe beszélsz. A szobában lévő női testek ezt mutatják. Valamelyikük kurva, valamelyikük nem, a lényeg, hogy önként jöttek. – Te meg temesd el azt a kettőt, mert kezdenek kurva büdösek lenni. – mutattam a szoba sarkában lévő két nő felé. Az egyikük azt hiszem él még. Sebaj, lassan úgy sem fog, ha szerencséje van, nem tér magához miközben elássák. Ha igen… hát, nem ez lesz a kedvenc napja. A két felnőtt még váltott egy aggodalmas pillantást, de aztán elindultak tenni, amit mondtam. Már csak a lány maradt. Végig mértem tetől talpig, majd mosolyogva vettem észre, hogy már-már reszket. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam mire gondol. Bár nem értem ez miért félelmet vált ki belőle. – Ne aggódj, nem erőszakollak meg! – ráztam meg a fejemet, majd heverő papírhalmazból elvettem egyet és felé nyújtottam egy tollal együtt. – Amíg írásos beleegyezésedet nem adod. – megfagyott a mozdulatban, mikor átvette a papírt és úgy nézett rám, mint aki menten össze fossa magát. – Lazíts már! Csak láttam tegnap azt a szar filmet. – nevettem el magamat, a lány szívéről pedig szemlátomást egy egész bolygó esett le. Én viszont elbasztam vagy két órát az örökkévalóságból azzal, hogy megnéztem azt a szutykot. Csak a csengő akasztott meg abban, hogy egész este röhögjek. A fejemmel az ajtó felé böktem, mire a lány engedelmesen nyitotta is azt. Ha akarna sem tudna behívni senkit. A ház az én nevemre van íratva. Felálltam a kanapéról, és a testeken átlépve értem mögé és kissé értetlenül néztem a küszöböm előtt álló lány bandára. Mielőtt azonban bármit mondhatnék, a kezembe nyomják a szatyrot. – Ja… kösz. Ezt vidd be! – adtam a lány kezébe a szatyrot. Meg kéne tanulnom a nevét, vagy adni neki legalább egyet. Az ajtófélfának dőlve pedig tökéletes értetlenséggel néztem végig rajtuk. – Amúgy ki a rák vagy?
Sok bólintás, helyeslés, egyetértés de többnyire kussolok. Amilyen mélyen éltem meg a haragot, épp olyan kegyetlen szar volt félni is tőle, megint egy darab semminek érezni magamat, gyengének, idiótának, szánalmasnak. Bólintok akkor is, mikor közli, hogy kurva nagy szerencsém van amiért kihúzott a szarból – megint – és persze, igaza van abban is, hogy nem tekinthetek rá semmiféle mentor képen hiszen ő nem az. Ő jól végezte dolgát. Bizonyítottam vagy mi a franc és megkapta a vérét. Onnantól már rajtam állt és az én döntésem volt, hogy olyan legyek mint ő, hogy mennyi embert és hogyan öltem meg és az is az enyém volt, hogy nekiesek a két férfinek, meggondolatlanul, mohón. Végül felemelkedik és a mai napon már sokadjára lepve meg, írja fel a címét a falra. Vérrel. Azt senki nem mondhatja, hogy nincs stílusa. Aztán elhúz, én pedig egyedül maradok a gondolataimmal, a vérszaggal, az éhséggel, a mocskos köpennyel és egy halom hullával amit talán nem ártana eltakarítani. A vérbe nyúlva mosom szét a címet a falon, elvégre is nem kell, hogy a rendőrség ezzel indítson mikor belépnek ide. A férfi még él. Felnyög és segítségért kezd könyörögni. Felé guggolok. A tekintetem az övébe vésem. - Remélem kurvára fáj te rohadék. - fogom két kezembe állkapcsát és felnyög ahogy megemelem fejét. - A szívedet hallva talán van még két perced. - eleresztem és ellépve tőle járom körbe a helyet, szerzem vissza irataim, semmisítem meg a rólam készült jelentéseket, hamisítok alá pár aláírást majd mint aki jól végezte dolgát hagyok hátra mindent és tűnök el az épületből. Egyenesen haza megyek. A cím alapján már nincs nehéz dolgom megtalálni hol is éltem. A lakás tele van fényképekkel, arcokkal és emlékekkel amik nekem a világon semmit nem mondanak. Látom magam többször is ugyan azzal a férfival aki gondolom a bátyám és az első szoba valószínűleg az övé. A hűtőn egy apró üzenet. Tőle. A bátyámtól. „Elmentem. Ne keress.”
Mennyire utálom az ilyen kicsi városokat. Mindenki ismer midenkit, mindenki vigyorog egész álló nap, mintha lenne minek örülniük. A padon ülve figyelem ahogy elhaladnak és várom a megfelelő alkalmat, azt amikor túl fontos az üzenet, meg kell állni miatta, hogy elolvassa mielőtt tovább halad. Akkor botlok belé. Akkor igézem meg. Akkor ültetem le magam mellé a padra a parkban. Kénytelen vérét egy pohárba folyatni nekem. Elégedett macskaként nyújtom ki tagjaimat majd elengedem, had menjen a dolgára. Az, hogy alig három méter után összeesik a vérveszteségtől, már nem az én bajom. A starbuckos shakes pohár ezúttal is jó szolgálatot tesz, én pedig belekortyolva vérébe haladok el összezuhant teste mellett, amire már hívják a mentőket az ostobák de minek? Minek egyáltalán foglalkozni vele ha nem bírja ki azt sem, hogy lecsapolom némi vérét? Pff. Röhejes. Jóval óvatosabb és okosabb vagyok, mióta utoljára találkoztam vele és jó is volt, hogy aznap éjjel nem vetettem magam utána. Helyette megismertem Aident aki volt olyan édes, hogy lehetővé tette nekem, hogy a napfényben is tudjak járni. A mutató ujjamon pihenő arany gyűrű, a benne levő azúrkék kővel biztosítja számomra, hogy nem égek szarrá a napon. A tíz centis saroknak köszönhetően most már nem lennék olyan alacsony vele szemben ami azért is hasznos, mert tervezem, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Tincseimbe túrva pillantok fel a házra. Meg sem lepődök mikor az ablakon keresztül megpillantom a családot. Elismerően bólintok. Okos. A shortba nyúlva húzom elő a telefonomat, hogy megnézzem miért pittyegett majd elégedetten fordulok hátra. A két nő már meg is érkezett. Az egyik barna, a másik vörös. Szépek. Eszesek. Igazi kis harcos amazonok. Mármint valakinek. Ellenem semmit nem ért az erőlködésük. Az igézés ellen nem lehet mit tenni, ezt még Dariustól tanultam. Összecsapom tenyerem. Megigazítom a kékes ezüstös topot magamon. - Halljam. - a két nő egyszerre szólal meg. Jól nevelt kis ebek. - Csak akkor szólalunk meg ha kérdeznek bennünket. Hallgatunk és gondoskodunk róla, hogy ön és az úr jól érezzék magukat. - bólintok és az ajtóhoz lépve kopogtatok. Ha nem Darius nyit ajtót megvárom még ideér. Ha ő, akkor szemtelen mosolyra húzva ajkamat csókolom meg és mérem végig látványosan. Átadom a kis zacskót is. - Tartoztam egy cigivel. - kacsintok rá, persze a szatyorban egy üveg whiskey és egy doboz dohány pihen. - Sőt. Ajándékot is hoztam. - csettintek mire megjelenik mögöttem a két nő. Szemük lesütve, karjaik hátuk mögött pihen. Nem szólalnak meg. - Na, akkor szórakozhatunk végre? - kérdem és belesek mögötte... persze kellően testének dőlve.
Kezdőlap
//
