Nem tudtam, mit mondhatnék arra, amit nekem mondott, de biztos voltam abban, hogy ez... egyelőre még mindig nem tudom, mit jelent. Talán azt, hogy menjek el. Mert... ő Tatia Petrova. Egy érzéketlen nő. Annak ellenére, hogy szerintem ez csak a felszín, és a mélységben valami más lakozik benne. De már nem tudok mit mondani... talán azt, hogy életemben először nagyon félek attól, hogy nem úgy lesz valami, ahogy én akarom. - Mit tegyek, Tatia? - kérdeztem végül, megköszörülve a torkomat. - Hagyjalak magadra? Megteszem, ha ezt kívánod. Talán... még nincs mindennek vége közted és.. Klaus között - mondtam ki nagy nehezen. Már nem tudtam ezt se. Legutóbb, mikor kiborult miatta, az én karjaimban lelt vígaszt... és most... megint azt látom, mint akkor. De akkor is az Ő karjai között kötött ki.
Utólag rájöttem, hogy hülye kérdés volt, hiszen én sem tudtam volna senkinek sem megmondani, hogy mit szeretek valakiben. Ez tényleg olyan dolog, amit nem lehet megmagyarázni, előadni meg főképp nem. Ennek ellenére olyan hihetetlen volt és a hihetetlen alatt azt értem, hogy elfogadhatatlan... rengetegszer bebizonyosodott már, hogy én és a szerelem nem vagyunk puszipajtások, mindig keresztbe teszünk a másiknak. Megégettem magam Klaus-szal, Elijah-nak nem tudtam azt mondani, hogy ugyanúgy szeretem őt, mint ezere éve és most Curtis... pont akkor toppan be ismét az életembe, amikor nem terveztem újra szerelmesnek lenni. - Akkor ugyanabban a helyzetben vagy, mint én. - Ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon és nagy nehezen megfordultam, hogy Curtis-re nézhessek. Így legalább nem tűntem olyan gyávának.
ezek a hülye magyarázatok. Oké, XXI. században élünk, most már mindenre van tudományos magyarázat, amire meg nincs, arra előbb-utóbb lesz. De hát... mit magyarázzak én a szerelmen? Mit magyarázzak azon, hogy miért ezt érzem? Ezt... szavakkal kell elmondani? Na jó, azt elismerem, hogy mostanság nem sok cselekedetem erősíthette ezt az egészet Tatiában, legfőképpen azért, mert... hogy is mondjam... kerültem őt. Ez a legszebb kifejezés. - Komolyan magyarázatot vársz olyasmire, amit igazából nem lehet megmagyarázni? - kérdeztem félrebillentett fejjel. - A szerelem nem olyan, amit te szavakkal el tudsz mondani... nem tudod a miértjét. Tőlem pedig... végképp nem lehet magyarázatot várni, mert soha nem éreztem még igazán - jelent meg egy olyan furcsa árnyalat az arcomon, ami azt sugallata, hogy igazat mondok. - Nem tudok én erről semmit... nem tudom, mi a határ egy-két érzés és cselekedet között. Én, aki annyi mindenről tud beszélni, nem tudja, miért érez ilyesmit - ráztam meg a fejemet, kissé feszültebben túrva a hajamba.
Hátat fordítottam neki, hogy töltsek magamnak egy italt, de a kezem megállt a levegőben. Nem azért, mert a gondolataim lebénítottak, hanem Curtis szavai miatt. A szemeim a megdöbbentéstől háromszoros nagyságra guvadtak, szerencse, hogy nem látott. Megmarkoltam az asztal lapját és nagyokat nyeltem. Szeret... már mondta egyszer és akkor nem azt a választ adtam neki, amit várt. Tessék, itt is van a megfelelő példa, hogy elmartam őt magam mellől. Azzal a ténnyleg pedig szintén meg kellett birkóznom, hogy alig néhány napja döntöttem el, hogy mellőzök mindenféle érzelgősséget... pont most kellett megjelennie? - Miért? Tudom, hogy már kérdeztem egyszer, de... miért szeretsz? - Nem fordultam meg, a hangom is halk volt, de biztos voltam benne, hogy hallotta a kérdésemet.
Valami halvány mosolyfélét láttam az arcán, majd felsóhajtottam, és elengedtem az arcát. Jelenleg azt se tudtam, mitévő legyek. Örüljek-e, hogy nem küldött még el, vagy könyörögjek, hogy tegye azt? Egyáltalán... áh, necces a sztori. Egyre neccesebb, pedig azt hittem, ha Klaus kimegy a képből, akkor ezeken nem kell aggódnom. Tévedtem. Most még feszkósabb vagyok. - Hé... - súgtam halkan, ahogy a gyűlöletről beszélt, a bántásról, a szerettekről. - Én szeretlek - mondtam egészen halkan, kissé félve, hiszen ki tudja, mit reagál erre. Talán végleg kivág innen. Azt meg... ööö... hát nem tudom, mivel dolgoznám fel. Sőt. Sejtésem sincs.
Eddig nem tudtam nevetni, de hirtelen mégis egy halvány mosoly húzódott az ajkaimra. Hogy minek örültem? A fene se tudja. A szavai hoztak elő belőlem valami apró jókedvet, pedig azt mondta, hogy gyűlöl. Ebből is látszik, hogy normál emberek szemszögéből én igenis klinikai esetnek számítok, hiszen senki más nem szokott örömtáncot járni attól, ha a szemébe mondják, hogy gyűlölik. - Jó. - Biccentettem. - Már azt hittem, hogy ki kell húznom egy nevet a gyűlölködők listájáról. - Persze nem kerülte el a figyelmemet annak a bizonyos szerelem és gyűlölet közötti vonalnak a említése sem, hiszen jó néhány alkalommal táncoltam már én azon a vékony kötélen és egyszer-kétszer le is estem hol az egyik, hol a másik által birtokolt szakadékba. - Curtis, én... - Megköszörültem a torkomat és hátrébb léptem egy lépéssel. Csak azért, mert hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Az agyam ismét zakatolni kezdett, rengeteg gondolat terítette be a tekervényeimet. Jók és rosszak egyaránt, de leginkább zavaróak. - Én bántom azokat, akik megpróbálnak szeretni engem - Nyögtem ki nagy nehezen. - Mindig ezt teszem. Mindenkit elmarok magam mellől. - Néztem vissza a szemeibe eléggé bizonytalanul. Mégis mit tehetnék? Mit csináljak?
Az idő úgy éreztem, hogy megállt. Csak egy percig... egy napig... egy hétig, vagy talán egy teljes hónapig. Körülbelül annak az eltékozolt időszaknak néhány örömét kaptam most vissza. Miért kapcsolok ilyen későn? Jó kérdés... én csak hallani akartam, hogy vége van a szerelmének azzal a fickóval. A szeme se áll jól, bár... ha azt nézzük, gyakorta az enyém se. Sőt, Tatiáé se, ha azt tartjuk szem előtt, hogy nem vagyunk éppen mindennapi jólnevelt gyerekek. Nem engedtem el arcát én sem, mikor elszakadt tőlem, de szemeimet már kinyitottam, és kissé felgyorsult légzést produkálva néztem ismét mélyen tekintetét. - Gyűlöltelek... most is gyűlöllek... de a szerelmet és a gyűlöletet egyetlen hajszál választja el. És az esetedben én... gyakran ingázom a két térfél között... - suttogtam gyengéden, az arcát cirógatva tenyeremmel. Mit vártam a szavak után? Egy kibaszottul nagy pofont.
Nyomasztó és veszedelmesen hosszúnak tűnő csend telepedett közénk, ami arra kényszerített, hogy személyiségelemzőt kezdjek el játszani és figyeljem Curtis arcának rezdüléseit, hátha le tudok olvasni róla valamit. Semmi. A tudományom nem működött, képtelen voltam bármit is észrevenni rajta... ha volt pillanat, amikor nem láttam a veséjébe, akkor ez volt az és dühített, hogy nem tudom, mire gondol. Még akkor sem volt halvány fogalmam semmiről, amikor megindult felém, én meg csak álltam ott, mint egy óvodás, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik irányba szaladjon. Szaladjon? De hát én nem akarok elfutni! A levegő a tüdőmbe szorult. Centik választottak el tőle és nem tehettem mást, mint hogy szüntelenül a szemeit fürkésztem, ám ez sem tartott sokáig, hiszen hirtelen megéreztem az ajkait az enyéimen. Mint derült égből villámcsapás, úgy ért ez a cselekedete, viszont nem adtam magamnak egy másodpercnél több időt a feldolgozásra, egyből az arca után kaptam és ugyanolyan hévvel csókoltam vissza, mint ahogy ő tette. Csókja édes volt és olyan... senkiéhez nem hasonlítható. Nem érzékeltem, hogy mennyi idő telt el, hiszen szinte mindenem kikapcsolt, legalábbis az agyam biztosan. Kinyitottam a szemeimet, ám kezeimet nem húztam el az arcáról és azt hiszem, hogy életem során még sohasem néztem senkire olyan bambán, mint rá. - Én... - Próbáltam valami értelmeset kinyögni, de ahhoz előbb meg kellett volna ráznom magam. Ilyen sem fordult eddig velem elő. - Azt hittem, hogy gyűlölsz... nem gondoltam volna, hogy azok után... - Nyeltem egyet. Miért nem tudom összeszedni magam?
Egyelőre nem akartam közbeszólni, vagy bármi. Mert azt akartam, hogy ezúttal ő kezdjen beszélni. Remélve, hogy nem kérdéssel felel a kérdésemre. Tényleg az érdekelt most, hogy mi van vele meg Klausszal. Mondhatni, ez a kérdés határozta meg az álláspontomat az ittmaradással kapcsolatban. Nem tudom, miben reménykedtem, mikor idejöttem... mert tudom, hogy mi van kettejük között. Egyszerűen csak... talán ott volt egy halvány sugár, mely talán azt fogja sugallni neki, hogy... nem Klausból áll a világ. Vagy... nem Klausokból. Van más is, aki szereti. Nem ezer éve, nem úgy, hogy menekülnie kellett előlem... ugyan bántottam én is, ezzel is tisztában vagyok, főképp ezzel a kriptába zárásos menettel, de... megbántam. Ezt tényleg. Még ha a többit nem is. Talán az kellett hozzá, hogy nyitott szemmel járjon. Mert lehet akár ezer éves... mindenkinek van mit tanulnia. Mindig... van... mit... tanulni... nekem is. Nem vagyok kivétel. Próbáltam nyugodtan szívni a levegőt, de ahogy beszélni kezdett, valamit láttam megcsillanni az arcán. Talán undort? Vagy... hűvösséget, ridegséget, ahogy arról a gyökérről beszélt? Tőlem aztán ne várjon kedves bókokat őhibridsége, utálom és kész. Teljes testtel feléfordultam, az arcomra kiülhetett a döbbenet. Nem erre számítottam. Persze talán a pesszimizmusomnak hála, de azt hittem, megint kapok egy szép nagy kosarat. Kalács nélkül. Most megint min gondolkodom, mikor egy nagyon fontos pillanatom van éppen?! - Nem, nem Klausról akarok beszélni - ráztam meg a fejem, de nem szakítottam el tőle tekintetemet, helyette ismét belemélyedtem a mogyoróbarna szempárba, még ha volt is kettőnk között vagy másfél méternyi távolság. És ekkor hangzott el az a bizonyos mondat... amiért... annyit... imádkoztam? Ez a szó talán erős ide, nem vagyok valami hívő ember. De ezt... nem tudom elhinni még... fel kell ocsudnom. Tudtam, hogy erre nem leszek képes szavakkal válaszolni. Egyszerűen... ide nem szavak kellenek... néha egy-egy tett többet mond ezer szónál... és én a tettek embere vagyok. Nem vártam, nem... túl sokat vártam addig, hogy eljöjjek. De talán pont így tökéletes. Apró léptekkel indultam meg felé, de nem bizonytalanul. Határozott voltam, akárcsak az arcom. Azt hiszem, nem is tudott leolvasni róla semmit... még akkor sem, mikor már ott álltam, öt centire az ő testétől. Azt akartam kérni, hogy ismételje meg... de nem... biztos voltam abban, hogy az előbb jól hallottam, és nem a füleim csapnak be... A következő pillanatban arcát kezeim közé fogtam, és mire megnyikkanhatott volna, vagy felfoghatta volna, mi történik, ajkaimmal gyengéden, mégis szenvedélyes tűzzel kezdtem el csókolni száját, szorosan tartva magamnál. Talán addig kaphatok kis viszonzást... míg fel nem fogja, mi van.
Nem hátráltam meg, amikor közelebb lépett hozzám. Miért is tettem volna? Szerettem a közelségét, még ha mostanság nem is volt alkalmam tapasztalni ezt. Ám ez az én hibám... mást akartam, olyat, amibe már nem egyszer tört bele a bicskám, mégsem tanultam a hibámból. Ideje lenne már kezdenem magammal valamit és nem csupán szenvedtetni magam. Összeszorítottam az ajkaimat. Engedtem egy kicsit a rideg tartásomon, de elmosolyodni még nem tudtam, mert ahhoz túlságosan is meglepődtem. Curtis nem volt egy bocsánatkérő típus, ennek ellenére burkoltan elnézést kért, hogy bezárt a kriptába? Mit is mondhatnék erre? Az a pár hét nem tartozik életem legszebb időszakai közé és soha nem gondoltam volna, hogy pont ő fog bedugni egy sötét verembe. Sóhajtottam és éppen megpróbáltam volna én is... úgymond megbánni a bűneimet, amelyeket ellene követtem el, ám képtelen lettem volna megszólalni azután, hogy felhozta Klaust. Minden porcikámat valamiféle undor járta át már csak attól is, ahogy a nevet meghallottam. Hányingerem lett... éles váltás ahhoz képest, hogy egy rövid idővel ezelőtt azt hittem, hogy körülbelül tizenhatodik próbálkozásra kicsivel tovább fog tartani kettőnk között az állítólagos szerelem. Mint a mellékelt ábra mutatja, ismét nem jött össze... és arra jutottam, hogy nem is fogom törni magam rajta, mert az a beképzelt, hatalommániás féreg azt sem érdemli meg, hogy egyáltalán a nevére emlékezzek. - Amikor legutoljára láttam éppen a hadseregét kezdte el építgetni. - Megforgattam a szemeimet és Curtis után néztem. - De ugye nem róla akarsz beszélgetni? - Kérdeztem összevont szemöldökökkel magamban azért rimánkodva, hogy lehetőleg legalább Curtis ne tiporjon majd belém. Mégis mióta imádkozok én ilyenekért és érdekel, hogy ki mit gondol? - Mert ahhoz tényleg nincsen kedvem. Már semmi közöm hozzá. - Mondtam komolyan. Persze észrevettem az egyáltalán nem titkolt gúnyt a hangjában, mégsem hatott meg.
Mindig is próbáltam olvasni az emberekben, ezesetben vámpírokban, de hát nem mondanám, hogy Tatia esetében ez olyan nagyon egyszerű feladat. Ő mindig rejtegetett valamit, amit én nem láthattam. - Remek. Örülök, hogy ezt belátod - biccentettem egyet, majd még közelebb léptem hozzá. - A legutóbbi találkozásunk során kissé... hm... nem is tudom, hogyan fogalmazzak - kerestem a megfelelő szót, de nem találtam meg, ezért úgy döntöttem, inkább folytatom. Tatia előtt már amúgy is nyitott könyv vagyok, mert én felfedtem előtte minden rejtett érzésemet abban a kriptában. - Szóval nem volt szép tőlem bezárni téged - zártam le ennyivel a magam részét. - De azt hiszem, hogy nem a fizikai sérelmekről van okunk beszélgetni - sühajtottam fel, és beletúrtam a hajamba, miközben elszakítottam tekintetemet az övétől, és elsétáltam előle. - Hogy van Klaus? - kérdeztem kissé ironikusan.
Nem akartam azt mutatni, hogy teljesen hidegen hagy az ittléte vagy egyáltalán nem érdekel, mit akar, szavaiból mégis azt vettem ki, hogy ezt sikerült elérnem. Jobb vagyok, mint hittem, a külső érzéketlenségem kezdene visszaállni a helyére? Örülök. Örülnöm kellene... ám vele kapcsolatban megjártam már egyszer, hogy nem azokat mondtam és cselekedtem, amiket igazán kellett volna. Figyeltem, ahogy felkel és akkor vettem egy mély levegőt, amikor éppen hátat fordított nekem. Szívesen lelkesednék én, csak nem volt olyan hangulatom és azt sem tudtam, hogy Curtis mit szólna hozzá, hiszen elég világosan a tudtomra hozta, hogy mit gondol rólam. És igaza is volt. - Ami azt illeti, túl sok mindenről kellene beszélgetnünk. - Tartottam a tekintetét, hiszen ebben világéletemben jó voltam. A probléma mindössze annyi volt, hogy én képtelen voltam elkezdeni a beszélgetést. Zavarban éreztem magam és szívesebben csevegtem volna az időjárásról, mint bármi másról.
Elkortyolgattam a whiskey-t, miközben türelmesen vártam. Türelmesen? Na jó, ez tőlem is túlzás, nem szoktam én olyan türelmes lenni. Megtettem pár kört a nappaliban, de végül mindig a kanapén kötöttem ki. Tényleg otthon éreztem magam. Bár talán ez az én egyéni problémám. Főleg ha Tatia kivág majd innen. Hiszen ne felejtsük el, hogy kiben van az erő kettőnk közül. Legalábbis... én lehetek felkészült, ő ettől még ezer éves marad. Elvigyorodtam, mikor meghallottam a bejárati ajtó hangját, és megittam az utolsó korty whiskyt is, hogy még véletlenül se tudja kivenni a kezemből, hogy utána a nyakamba borítsa. Mi tagadás, mikor végigszáguldott, volt időm végigmérni. Mit sem változott. Még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint... a hasonmásai?! Áh, őket még annyira sem figyelem mostanában, mint Tatiát, ami nagy szó, mert Tatiával kapcsolatban is inkább csak mérgelődtem, mintsem figyeltem. - Ennél nagyobb lelkesedést vártam - billent oldalra a fejem, de meg tudtam érteni az ő álláspontját is. Felegyenesedtem, letettem az üres poharat, és kissé közelebb sétáltam, hogy megálljak előtte. - Vagy csak én gondolom úgy, hogy van miről beszélgetnünk? - kérdeztem, szinte teljesen belemélyülve a szemeibe. Valamiben más volt ezúttal. Érzéketlenebb, mint általában. Van egy tippem, hogy mi a fene van már megint.
Azt sem tudom, miért jöttem haza. Haza? Hiszen ezt a hatalmas hodályszerű valamit, amiben éltem egyáltalán nem lehet otthonnak nevezni. Nem mintha életem során sokszor hiányzott volna az, hogyha belépek a házamba, akkor átjárjon a szeretet és az otthon melege, hiszen nem is volt időm arra gondolni, hogy az milyen lenne. Most sincs, ám valamilyen okból kifolyólag a megszokottnál is ridegebbnek tűnt ez az épület. Eme gondolat hatására elmosolyodtam. Ez kell most nekem, nem hiányzik semmi olyan az életembe, ami az általánosságban vélt jó és kellemes felé billentene. Lekaptam magamról a bőrkabátot és a lépcső korlátjára dobtam. A hajamba túrtam, hogy kiszedjem a felsőm alá kúszott hajtincseket, így indultam el befelé. Dühített, hogy nem vadásztam és egyre inkább érlelődött bennem egy olyasmi gondolat, hogy ismét le kellene lépnem Mystic Falls-ból egy időre, hogy kellőképpen felfrissülhessek és ismét száz százalékon égve onthassam a nyomort. Kezdett elegem lenni a kisvárosi életből és magából a lakosokból is: Klaus, a hasonmásom és családja, sőt nemrégiben Erin is eléggé leszívta az energiáimat és utáltam ezt az érzést, amikor tudtam, hogy már megint nem vagyok önmagam, mégsem voltam képes tenni ellene. Megőrjít ez a dolog! Átvágtam a nappalin, de pár lépés után megtorpantam. Ha nem tanultam volna meg az évek során, hogy fél szemmel mindig figyeljek magam köré is, akkor holtbiztos, hogy nem láttam volna meg, ahogy valaki a kanapémon terpeszkedik. Valaki... nem egészen... Curtis volt az, valószínűleg ezért álltam úgy, mint aki lefagyott. Vajon mit keres itt? Mit akarhat? Nem szépen váltunk el egymástól és a legutóbbi találkozásunk sem tett éppen jót a kapcsolatunknak, hiszen bezárt egy kriptába, hogy emberré tegyen... ó, ha tudná, hogy meg is történt velem! A nyakamba a rozsdás bökőt, hogy a földön fetrengene a röhögéstől! Szépen lassan megfordultam, hogy végignézhessek rajta. Úgy viselkedett, mint aki otthon érzi magát, viszont az arcán tőle szokatlan módon komoly kifejezés foglalt helyet. Közelebb lépdeltem, egészen addig, míg kezeim rá nem simultak a kanapé háttámlájára, közben pedig próbáltam szabályozni a hirtelen megváltozott, hevesebbé vált szívverésemet. A szívem pár másodperc alatt váltott duracell nyuszi-üzemmódba és felettébb aggasztott, hogy Curtis ilyen hatással van rám... szerencse, hogy ő nem hallja a szapora ütemet, ám én egyre kétségbeesettebbé váltam. Csak nyugalom, Tatia... mi bajod van? Nagy levegő, pókerarc és minden rendben lesz. - Nem hittem volna, hogy találkozunk még ebben az életben. - Szólaltam meg az arcát fürkészve, míg elképzelni sem tudtam, hogy nekem mit tükrözhetnek a szemeim. Annyi minden kavargott bennem, hogyha ez mind kiült az arcomra, akkor leginkább egy rossz cirkuszi bohócra hasonlíthatok.
Végül csak rászántam magam, hogy eljöjjek ide. Ami már csak azért is különleges, mert ha én egyszer fejembe veszek valamit, köztük azt, hogy elfelejtem ezt a nőt, hát az általában úgy is van. Talán beteg vagyok. A nátha rendkívül különleges dolgokat képes művelni az ember elméjével. Bár már évszázadok óta nem voltam beteg, elég furcsa lenne, ha pont most törne ki rajtam a bárányhimlő. Nem kopogtam, ahhoz túlzottan szerettem a meglepetéseket. Sőt. Azt se tudtam, hogy itthon van-e, tehát megspóroltam egy perc unalmas várakozást. Közben pedig próbáltam kizárni a fejemből azt a sok-sok gondolatot, mely meg akart jelenni előttem. Azok a régi idők... bár persze, a fő cél az, hogy mindenki boldog legyen, meg ilyenek. De én azért elárulnék valamit: nem a Hófehérkében vagyunk, hogy mindennek jó vége legyen. De még csak a közelében sem járunk annak, hogy jó legyen minden. Próbáltam beletörődni, hogy a két jómadár, illessük névvel a gyerekeket, Klaus és Tatia összetartoznak, mert ezer év az ezer év. Blablabla. A szent rizsa. Nagyon sok olyan sztorit ismerek, ahol közel nem az volt a befutó, akit az említett akár a krisztus előtti időszakból ismer. Oké, ez túl nagy időintervallum. És már megint hülyeségeken gondolkodom, hogy levezessem a feszültségemet. Szándékosan csaptam be magam mögött egy kissé hangosan az ajtót. Ha itthon van, már eleve hallotta, hogy bejöttem. Egy kis ajtócsapkodás már semmiség. Szerettem kekeckedni, ez is egy afféle húzás volt, de annyi eltéréssel, hogy nekem ez még jól is állt. Betessékeltem magam a nappaliba, egy pohár ital, mintha csak otthon lennék, majd elvetettem magam a kanapén, és mint egy türelmes kisfiú, vártam, hogy tudomásul vegyék, hogy itt vagyok. Igaz, az arcom némiképp komolyra változott, hiszen... milyen lenne már, ha vigyorognék, miközben annak a nőnek a társaságát élvezem, aki jóformán összetörte a szívemet? Oké, Curtis... most már bofa be, nem gondolkodsz!
Bólintottam, így vettem tudomásul, hogy nem jön a bulira. Nekem sem volt sok kedvem hozzá, a történtek után pedig főleg nem, de imádtam a '20-as éveket, így talán a buli emlékeztet arra, hogy milyen is az élet valójában. AZ én életem. - Jó étvágyat. - Kacsintottam rá és megöleltem távozóul Milát. Más dolgom nem volt, mindössze annyi, hogy megfogadjam a tanácsát és lepihenjek.
***
Másnap délután tértem magamhoz. Eléggé megviselt a rögtönzött fogócska azzal a nyamvadék vámpírral, a hír pedig, hogy Klaus elhúzott a városból szintén nem tett jót. Próbáltam nem erre gondolni... hátha sikerül egy kicsit kikapcsolni az agyam és nem rá gondolni. Így inkább a készülődéssel kezdtem el foglalkozni. Hajamat a korhoz illően csavartam csigákba és alul feltűztem, hogy kissé rövidebbnek hasson. Beletellett egy kis időbe, míg kiválasztottam a megfelelő ruhát, de végül ez is sikerült. Smink, cipő és mehettem is. Már csak a vámpírfogaim hiányoztak és egy kísérő az oldalamról... szép estének nézek elébe.
- Nyilván szép hosszú a listád - sóhajtottam a fejemet rázva, de hát neki kell tudnia. Én is eleve egy bosszúálló típus voltam, így nem is akarok pálcát törni felette. Meg nem is lenne értelme. túlzottan hasonlítunk abban, hogy nem hagyjuk csak úgy annyiban. - Nem, nem megyek. Kerülöm mostananában a közönséget. Te viszont pihenj, oké? - kérdeztem tőle halvány mosollyal, majd a kanapéra néztem. - Én most megyek, mert... enni indultam. Éhes vagyok. És... jobb lenne, ha te is összeszednéd magad, hogy legközelebb már vámpírként lássalak - vigyorogtam rá, majd még átöleltem. - Vigyázz magadra. És rúgd tökön helyettem azt a Mikaelsont - kacsintottam még rá, majd eltűntem onnan hirtelen.
Ahogy Mila vámpírgyorsaságra kapcsolva közelítette meg a birtokomat eszembe jutott, hogy milyen is vámpírnak lenni. Annyira vissza akartam változni... talán még semmit sem szerettem volna ennyire, mint ezt. Embernek lenni a legrosszabb dolog, ami eddig megtörtént velem. De nem érdekes, az önsajnálatnak vége... Mila szavai csengtek a fülemben, miszerint úgyis visszaváltozom. Igen, ennek így kell lennie, most meg főleg. Milyen kár, hogy ez a dolog nem a gondolatok erejéről szól. - Jól leszek. - Bólintottam már a nappaliban. Nekidőltem a kanapé hátának és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Megcsóváltam a fejem, mintha csak a belső szavaimra figyeltem volna, de aztán ismét megráztam magam és ravaszkás mosoly jelent meg az ajkaimon. A csalódottság és a harag játszott bennem, ennek egyvelege tenni akarást idézett elő bennem. - Jó, hogy említed a méltó bosszút. - Néztem Mila-ra. - Elő kell kaparnom a listámat és felírni rá pár nevet. Például a hasonmásomét, aki az orrom alá nyomta a gyógyírt. Mikael-ért, aki megvezetett a virággal kapcsolatban. És persze Klaus-ét, aki magamra hagyott... ismét. - Tettem hozzá keserűen. Nyeltem egyet és egy sóhaj hagyta el az ajkaimat. Ezen ráérek gondolkozni, amíg nem találkozok valamelyikőjükkel. - Jössz holnap arra a bulira? - Kérdeztem Mila-tól.
Vámpírgyorsasággal nagyon gyorsan ideértünk, emberi sétálással úgy saccolom, kb még valahol az erdőből kifelé vánszorognánk. - Biztos jól vagy? - vontam fel a szemöldökömet kérdőn, de már úgy tűnt, megáll a lábán. - Nem hiszem, hogy... olyan sokáig ember leszel még. Utána méltón bosszút állhatsz.
- Tessék, máris itt a nőuralom - fordítottam szemeimet az ég felé, majd bólintottam. - Rendben, irány a konyha. Úgysem láttam még a nagy Tatia Petrovát szendvicset készíteni.
- Pedig tudhatnád, hogy nem kellett volna. Oliver csak a barátom. - Motyogtam még ennyit, mielőtt azt kérte, hogy ne is beszéljünk erről. Rendben, én sem akartam feszegetni, de az tény, hogy Olivernek hatalmas szerepe volt abban, hogy most itt vagyok. Nélküle.. tényleg meghaltam volna akkor, ezer évvel ezelőtt. Sokat köszönhetek neki. Felnevettem, amikor a karjaiba kapott, ám egy picit meg is lepődtem, viszont nem voltam rest átkarolni a nyakát. Lehunytam a szemem a nyakamra adott csókok miatt és mosolyom nem fagyott le az ajkaimról a szavai hallatán sem. Jó volt, hogy legalább vert a szívem, így éreztem, hogy milyen hatást vált ki belőlem ezekkel. - Nik bácsinak hozzá kell majd szoknia, hogyha velem van, akkor csak engedékeny lehet, semmi más. - Kacsintottam rá. - Menjünk a konyhába. Éhes vagyok. - Sóhajtottam.
- Igazad van - biccentettem, kissé elgondolkodva. Tényleg azon az estén jártam itt utoljára, mikor Oliver visszatért. - Akkor este megevett a féltékenység. Azt hittem, az eszem is elvesztem attól, amit akkor éreztem. De inkább hagyjuk, ne beszéljünk róla - legyintettem, majd odaléptem Tatia elé, és váratlanul, egyetlen lendületes mozdulattal az ölembe kaptam. - Nos... - vigyorogtam el magam a meglepett képén - nem kell semmi. Talán majd egy pohár ital a szobádban. Azon kívül csak te. Te, te, és te - csókoltam végig a nyakát. - És ami azt illeti, kiszáradni remélem csak egyképpen fogok - vontam fel a szemöldökömet pimasz kajánsággal. - Vagy van más programod, amivel elüthetjük ezt a napot? Nik bácsi ma engedékeny hangulatban van. Bármit kérhetsz tőlem.
- Mert ugrottunk is. Ez a ház teljesen más, mint a kunyhó. Ez olyan, mint a mostani énem.. - Mosolyogva állapítottam meg, hogy minden a helyén volt, bár amiatt eléggé el voltam keseredve, hogy nem tudtam megenni a takarító-személyzetet. Ha alkalmazni kellett valakit, akkor legalább mindig megvolt az ebédem vagy a vacsorám, most meg kénytelen leszek emberi ételeken élni, addig biztosan, amíg nem változom vissza. - Tényleg régen voltál már itt. - Ha jól emlékeztem utoljára akkor, amikor Oliver ismételten feltámadt, azóta szinte még én sem jártam itt, nemhogy más. - Kérsz egy italt? - Kérdeztem, viszont én nem terveztem inni. Lehet, hogy az emberi énemnek még egy pohár is megártana. - Esetleg vért? - Pillantottam a konyha felé. - Vagy ha el akarsz menni vadászni, akkor... - Haraptam el a mondat végét. Szívem szerint most egy kiadósat vadásztam volna, ellenállhatatlan vágyat éreztem a potenciális áldozatok kergetése iránt, erről mégis le kellett mondanom egy apró sóhaj kíséretében. - Még a végén kiszáradsz nekem.
Beléptem Tatia után a házba, és végighordoztam tekintetem a berendezésen. - Fura. Mintha negyed óra alatt ezer évet ugrottunk volna előre az időben - mondtam. - Nemrég egy régi kunyhóban voltunk, most pedig ebben a kényelemben - sétáltam be a nappali közepére, majd Tatia felé fordulva elmosolyodtam. - Milyen régen jártam már itt. El is felejtettem, hogy mennyire jól érzem itt magam.
Nem volt hosszú az út, elvégre Mystic Falls nem egy New York, hogy hatalmas távolság legyen két hely között. Személy szerint alig vártam, hogy hazaérjek a birtokomra, mivel már hónapok óta nem voltam itthon. Természetesen még visszaérkezésem eldöntésekor rendbe szedettem a házat, így tudtam, hogy a tökéletesség fog fogadni. Előhúztam a kabátom zsebéből a kulcsokat és miután kiszálltunk a kocsiból kinyitottam az ajtót, hogy szinte rögtön a nappaliba lépdeljek. - Már hiányzott a házam. - Mosolyodtam el végignézve a berendezésen, majd Klaus felé pillantottam. - Azt hiszem, jól megleszünk itt.
Kezdőlap
