Szóval...szóval szereti. Úgy ahogy én? Nem, ő nem tudja, én hogyan szeretem. De... most nem tudtam volna semmit sem tenni emiatt vagy ez ellen. Ezek voltak az érzelmei és meglepett, hogy beavatott. Viszont... el kellett mondanom neki valamit, ha már itt volt és ilyen állapotban tudtunk beszélgetni. Erre ne biztos, hogy lesz még egyszer lehetőség.
- Tudom, hogy nincs jogom tanácsokat osztogatni, de… légy óvatos, Erin. Én is azt hittem, hogy bízhatok Klaus-ban. Azt mondta, hogy szeret és hogy nincs szüksége senki másra, csak rám. Én pedig bedőltem neki. Elérte, hogy újra emberként gondolkozzak, hogy ismét szeretni tudjam és még azt is, hogy elmenjek a házadba azzal a céllal, hogy megbeszéljem veled a problémáinkat. - Nagyot sóhajtottam. Nehéz volt erről beszélni, de talán ha mindent kibeszélek magamból, akkor idővel könnyebb lesz. Ezzel nyugtattam magam, ezen kívül pedig… Erin a lányom volt, tudat alatt meg akartam őt védeni egy esetleges csalódástól. Egy olyasfajtától, amit én is átéltem, és ami miatt még mindig szenvedek. Azt hiszem, hogy ez lenne az anyák dolga.
- Igen, ezért mentem oda aznap délelőtt. - Nyelnem kellett, mert éreztem, hogy a torkom szorulni kezdett. Nem akartam szabadjára engedni a könnyeimet, ám a tekintetem mégis elkönnyesedett és kissé homályosabban pislogtam az előttem álldogáló Erinre. - Engem még soha nem aláztak és bántottak meg annyira, mint abban a pillanatban, Klaus ezzel pedig véglegesen bebizonyította azt, amit majdnem ezer évig gondoltam róla: hogy egy utolsó szemétláda, a legrosszabb lény, akit ismerek ezen a földön. - És ezt akár Klaus szemébe is mondtam volna, csak ő most nem volt itt. Ám hozzá kellett még tennem valamit a mondandómhoz, hiszen ha már őszinte voltam, akkor ezt sem hagyhattam ki. - Viszont szeretném, ha boldog lenne. És ha velem nem volt az, akkor… - Erin szemeibe néztem, de azt mégsem tudtam kimondani, amit eredetileg terveztem. Nem, ahhoz túl önző voltam, mert akárki akármit mond, a szerelem az egyik legönzőbb dolog a világon. Még csak köszönőviszonyban sincsen az önzetlenséggel, nemhogy közük legyen egymáshoz. Nem mintha annyira önzetlen akarnék lenni…

Pontosan ez volt a legnagyobb félelmem. Hogy ezt a percet ez a kérdés fogja tönkretenni... a nagy kérdés: szeretem-e? Nem gondolkodtam még azon, hogy ezt hogyan mondanám el Tatiának. Sem gúnyosan, sem másképp. Bár ha épp rossz passzban talál, akkor éppen úgy, ahogy kijön belőlem. Most éppen... nem tudom.
- Igen... - szólaltam meg rekedten. - Szeretem őt. Ahogy Te is. - tettem hozzá rögtön, de az utolsó kérdésen még inkább gondolkodnom kellett. Kockáztassam meg, hogy hozzám vág valamit, vagy ne adj isten, lefejez, megkaróz, és egyebek? Felnégyel talán... azt neccesen élném túl.
- Valószínűleg addig leszek együtt vele, míg újra nem találkoztok. - bújtam ki a kérdés alól. Mert ez így... eléggé kétértelmű.

Elengedett, én pedig letöröltem ez éppen kitörni készülő könnyeimet. Nem akartam, hogy így lásson, bár most már teljesen mindegy volt. Ez egy olyan pillanat vagy éppen perc volt, amikor mindketten olyanok lehettünk, mint emberként. Ő az a kislány volt, aki azt akarta, hogy az anyukája vele legyen, én pedig egy anya, aki a szerette volna kislányát maga mellett tudni.
Ám összehúztam a szemöldökömet. Először nem tudtam, hogy mire gondol, csak azután...azt hiszem, hogy azután esett le, hogy pontosan miről beszél.
- Te... szereted őt? - Kérdeztem rá, mert nagyon érdekelt és reméltem, hogy nem fog hazudni nekem. És ha már ebben reménykedtem, akkor feltehettem egy másik kérdést is. - Most együtt vagytok?

A hangját hallottam mindvégig, és ha az arcát nem is láttam, de a hangján mindent éreztem. Mégpedig hogy nem sok választja el a könnyektől, de... még mindig nem az volt a célom, hogy bőgjünk itt mind a ketten.
Végül csak elváltam tőle, és a szemeibe néztem. Tudtam, hogy alaposan magam ellen fogok beszélni, de... azt hiszem, ez egy ilyen napom. És tudtam, hogy... nekem sokáig nem lesz helyem Klaus életében.
- Ha alkalmad adódik rá... ne veszítsd el azt, ami még a tiéd lehet... ne a makacsságod vezéreljen, ami mindannyiunkat erre a szívtelen életre kárhoztatott. - ráztam a fejemet, de tisztán értette, hogy Klausról beszélek. Necces lesz nekem ezek után odamenni Klaushoz... mert ő mit sem sejt,hogy én itt vagyok, és éppen mit beszélek... de talán majd beavatom... vagy nem. Nehéz lesz... mert én is szeretem.

Összeszorítottam a szemeimet, mert csak így tudtam elviselni azokat a dolgokat, amiket mondott. Hogy várt rám, de sohasem mentem haza... nem tettem meg azt, amire a legjobban vágyott. Nem voltam ott mellette.
- Sajnálom. - Nyögtem ki már én magam is a könnyeimmel küszködve, de próbáltam őket lenyelni, hiszen tudtam, hogy ez csak múló állapot. Valami azt súgta, hogy nem fog sokáig tartani ez az összeborulás, mert egyikőnk sem volt ilyen típus. Most már nem. Túl régóta élünk ahhoz, hogy egyszerűen ilyen gyorsan megtörjön közöttünk a jég. - Nem akartalak egyedül hagyni...

Éreztem magamon a karjait... és a korábbi énem most röhögött volna rajtam, méghozzá velőből. Mert ez nem én voltam. Vagy talán mégis... ez voltam a lelkem mélyén, amit jó mélyen elástam. Mert mindig is arról álmodtam, hogy egyszer visszajön az anyám... átölel és többé nem enged el... de mikor felébredtem, csak az apám volt mellettem. Az anyám pedig messze van... valaki mással. Legalábbis ezt sejtettem. És ez félig-meddig igaz is volt.
- Nem is tudod elképzelni, hogy mennyire szerettelek ember koromban... - jött meg végül a hangom csendesen, remegve, miközben még mindig nem engedtem el őt. Nem akartam én tőle könnyeket látni. Elég volt az, hogy én elbőgtem magamat. - Mennyire vártalak... minden reggel, és este, mikor kinéztem az ablakokon... hogy majd megjelensz. De ahogy teltek az évek, egyre sötétebbek lettek a reggelek... és egyre kevesebbszer néztem ki az ablakon, mert tudtam, hogy soha többé nem jössz vissza...

Vártam, hogy mondjon valamit vagy hogy esetleg kinevessen a szentimentális szövegem miatt, de nem így tette. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már ott állt előttem, a következő pillanatban pedig...megölelt. Ez most...komolyan megtörtént? Annyira ésszerűtlen volt ez a helyzet, hogy az már szinte fájdalmas. Viszont...nem bírtam megtenni azt, hogy nem öleltem vissza. Hiába álltunk háborúban egymással és hiába nem bírtuk néhány nappal ezelőtt még egymás társaságát sem elviselni, akkor is... ha egyszer a lányom!
Azt viszont nem tudtam, hogy mit mondhatnék, így inkább nem is mondtam semmit. Csak...vártam. Hogy mire? Azt sem tudom. Hiába volt furcsa ez a szituáció, be kellett vallanom, hogy jólesett, hogy a kislányom megölelt. Ezer év után először.

Nehezemre esett nem közbeszólni. Mert akartam... miszerint... már nem is tudom, hogy mivel avatkoztam volna közbe. Már nem láttam helyénvalónak, már így is enyhén szentimentálisnak éreztem magamat, hogy ezer év után valaki, és pont Ő érte el, hogy elsírjam magamat.
Magam sem vettem észre, hogy mikor szűnt meg kettőnk között az a két méter távolság... az biztos, hogy én sétáltam oda elé, de nem néztem a szemeibe... csak a cipőjét bámultam, közben gondolkodva. Vajon mit is mondjak? Mert őszintén szólva, eleinte felfordult a gyomrom attól a képtől, hogy Klaus és Ő nevel engem... te jóságos ég, ez a mostani helyzet miatt enyhén szürreális. És borzalmas. Mert akkor teljesen máshogy történt volna minden. Most mégis ez van.
Végül felemeltem a fejemet, és könnyes tekintettel néztem arcába, közben próbálva még mindig mondani valamit... szavakat formálni, de mintha az agyam ezt a képességet teljesen kizárta volna. Tudtam, hogy amire most készülök, az sorsfordító lesz... egyetlen egy pillanatig. De holnaptól újra egymás ellenségei leszünk, akik ugyanazt a férfit szeretik. A kérdés, hogy az a férfi melyikünket szereti jobban.
Meguntam a gondolkodást. Ösztönből cselekedtem... és mire eljutott volna az agyamig, hogy mit csinálok, már át is öleltem őt. Úgy, ahogyan évekig álmodoztam róla kislányként... sírva, mégis egy hang nélkül. Az sem érdekelt, hogy ha ellök magától, vagy nem ölel viszont. Holnaptól... visszaáll a régi rend. Onnantól kezdve ez az Erin is megszűnik.

- Soha nem felejtettelek volna el. - Változott a helyzet, most az én hangom halkult el és emellett őszinteségi rohamot is kaptam. Most jutottam el arra a pontra, hogy ki kellett belőlem jönnie annak, ami már hosszú-hosszú évek óta érlelődik bennem. Úgy, ahogy benne is érlelődtek azok a dolgok, amelyeket az előbb elmondott.
- Amikor elszöktem otthonról és még nem ismertem itt senkit, akkor...az is nagyon sokszor megfordult a fejemben, hogy...jobb lenne a világnak nélkülem. Nagyon sokat szenvedtem amiatt, hogy elhagytalak. El sem tudod képzelni, hogy mennyit. - Nyeltem egyet és a fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsemet. Ezek az érzelmek tényleg nagyon mocskos mód erősek tudnak lenni. - Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra, hogy mi lett volna, ha megvárom, hogy felnőj és csak azután szököm meg. Ebben az esetben téged is vittelek volna magammal...de nem bírtam ott tovább. - Biztosan nem erre volt kíváncsi, hiszen azt már elmondtam neki, hogy miért hagytam őt el. De akkor is, ez hozzátartozott a történethez. - És ha már ismét szó esett Klausról is, akkor...ő az egyetlen, aki tényleg tudja, hogy min mentem keresztül. Kérdezd csak meg tőle, ha szeretnéd, hogy mennyit sírtam és mennyire szerettem volna, ha a kislányom mellettem van. Ő pedig megígérte nekem, hogy egyszer megkeresünk téged és egy család leszünk... ez nem jött össze. - Azt inkább nem tettem hozzá, hogy igazából Klaus jól megtalálta magának Erint, mert ezt most nem éreztem helyén valónak. De a többiről joga volt tudni.

Nem mondom, hogy megkönnyebbültem, pedig azt kellett volna éreznem. Helyette maradt valami más érzés bennem. Az eszem azt diktálta, hogy szívesen belévágnám a Mikaeltől elhozott karót. De a szívem... az most nem lett volna képes rá.
- Tizenöt éven keresztül vártalak... vártam rád, hogy visszagyere. Hozzám! - vált a végére hevessé a hangom, de nyilván nem tudok máshová kilyukadni, csak oda, ahová már olyan sokszor. - De te Klaust választottad helyettem, majd a vámpírságot! Neki szültél volna új gyerekeket, és én? Ha az a gyerek megszületik, engem örökké elfeledtél volna? - kérdeztem tőle, és ezer év óta először most éreztem magamat olyannak, ahogyan meghaltam. 17 éves, gyenge, erőtlen embernek.

Láttam könnybe lábadt szemeit és önkéntelenül is összeszorult a torkom. Ez nem lehet igaz... mégis mit mondhatnék neki? Hiszen... mégiscsak az anyja voltam! Elhagytam őt, nem én neveltem, nem voltam ott mellette, amikor tinédzser lett, amikor először szerelembe esett. Nem láttam őt, amikor férjhez ment és nem védtem meg, amikor az apjával vitázott. Nem tettem érte semmit.. csak annyit, hogy magára hagytam. Így nem nevezhetem magam anyának...
Nagyot nyeltem és egyszerűen nem jöttek ki a számon azok a szavak, amelyek normális esetben egy másik ember esetében használtam volna. - A lányom vagy... nem gyűlölhetlek. Nem tudom a szemedbe mondani, hogy gyűlöllek... - Összeszorítottam a számat és nagy levegőt vettem, egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam. Istenem, már megint ez a gyengeség...

Nem mondtam ki azt, amit igazából reagáltam volna. Mert... mégis miért mondjam? Semmi nem változtatna a véleményén. És ez... ezen már késő változtatni, talán tényleg igaza van. De... én meg akartam próbálni.
- Mit tégy most? - fordultam el tőle, hogy hátráljak pár lépést, és próbáltam a könnyeimet visszafogni, de nem sikerült. Hát úgy, ahogy voltam, könnyező szemekkel fordultam vissza a szemeibe. - Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz... mondd a szemembe, és így én is tudlak újra gyűlölni! Csak mondj ennyit, hogy gyűlölsz... és többé már én se töröm magam azon, hogy meglásd a bűnbánásomat! - fakadtam ki újra.

- Persze. A múltkor is ezt láttam, ugye? - Akárhogy is nézzük, Erin elérte azt, amit eddig még senki: hogy úgy érezzem magam, mint akit megöltek és már nem létezik többé. Mert azóta így éreztem magam, mióta rajtakaptam őket a házában. Azóta nem találom a helyem és azóta nem vagyok önmagam... ők ketten voltak azok, akik tönkretettek! Ez pedig nem tartozik bele a bocsánatos bűn kategóriájába.
De tényleg teljesen elképedtem... annyira igaznak tűnt, ahogy beszélt, hogy tényleg kezdtem elhinni, hogy nem azért van itt, hogy szórakozzon. Mégis... úgy éreztem, hogy ehhez már késő. Ha nem úgy toppan be az életembe, hogy bosszút akar állni rajtam, akkor természetesen képes lettem volna őt szeretni. Hiszen a lányom! Ezer éven át sirattam őt, most viszont jobban gyűlöljük egymást, mint bárki mást ezen a bolygón.
- Tényleg rólunk szólna? - Kérdeztem félrebiccentett fejjel és még mindig sokkhatás miatt, amit az anya szó hallatán kaptam. Akkor hallottam ez tőle utoljára, amikor elhagytam... - És mégis mit szeretnél, mit mondjak most? Te utálsz engem és én is utállak téged. Nem éppen a legtipikusabb anya-lánya kapcsolat.

Nem is vártam tőle mást, a nevetés egy nagyon kézenfekvő lehetőség volt a lehetséges reakciók listáján. De erre sem rezzent meg az arcom. Nem tudtam gúnyosan meredni rá még ezért sem.
- Tévedsz, Tatia... Klaus soha nem lesz az enyém. Még akkor sem, ha ilyen házrengetően veszekedtek, mint múltkor. - ráztam a fejemet nagyot nyelve. Azt ugyan nem akartam elmondani neki, hogy mi is most az ábra, de... ha elmondtam volna, akkor is ugyanez lenne a véleményem. Hogy Klaus soha nem lesz az enyém. Mindig is Tatiáé marad.
- Akkor mész a közelébe, amikor akarsz. Semmi közöm a kapcsolatotokhoz. Csak... hát nem érted, hogy... ezer év alatt egyszer sem volt bűntudatom azért, mert gyűlöltelek! - fakadtam ki teljesen, ahogy valaki csak emberként képes... én is ilyen voltam: emberkoromban csináltam ilyesmit utoljára. - És most... most bűntudatom van, hogy bántottam a saját anyámat... és miért? Mert ezer éven keresztül reménykedtem, hogy... ha az anyám megismer, küzdeni fog a szeretetemért... mert fontos leszek neki. - folyt ki egy könnycsepp a szememből. - Ezért készültem a bosszúra. Hogy beléd tiporjak, ha úgy adódik... de változott valami. És ez már nem Klausról szól... hanem rólam és rólad... anya. - tettem hozzá nagy nehezen az utolsó szót. Magam sem értem, hogyan voltam képes ennyi badarságot összehordani. Sok mostanság az érzelmi kitörésekből.

Összevontam a szemöldökömet a szavai hallatán. Hogy tegyem csak meg? Ez megszokott volt, de az nem, ahogy mondta. Ajaj, itt valami készülőben van, mert ez nagyon-nagyon bűzlik nekem. Sehol a gunyoros hang vagy szurkálódás, sőt...éppen ellenkezőleg. Szó szerint lesokkolt a későbbi szavaival, miszerint bűntudata van a néhány nappal ezelőtt történtek miatt. Bűntudata? Neki? És én ezt higgyem el? Az olyan lenne, mintha még mindig hinnék a Mikulásban. Erin ugyanolyan volt, mint én és én nem szoktam bűntudatot érezni...főleg nem akkor, ha valakitől elveszek valamit.
Így nem tehettem mást, csak azt, hogy nevetni kezdek. Egyszerűen ez jött ki belőlem. - Ne szórakozz velem, Erin. Mondd el, hogy igazából miért jöttél. Azért, hogy megfenyegess, hogy nehogy Klaus közelébe próbáljak menni, mert ő már a tiéd? Vagy mégis miért? - Kérdeztem gunyorosan, de valami...annyira más volt. Mintha a szemeiből az sugárzott volna, hogy tényleg igazat mond..

Végignéztem a pasin. Igencsak dögös, de tény, hogy a Petrova nőknek mindig is jó ízlése volt. De nem sokáig foglalkoztam vele, mert amint Tatia is magára kapkodta a ruháit, közelebb léptem hozzá, de még így is tartva a minimum egy méteres távolságot kettőnk között.
- Tedd meg, ha jólesik. Mostanság igencsak mazochista vámpír vagyok, a fájdalom nem túlságosan hat meg. - rántottam egyet a vállamon, és közben éreztem azt, hogy újra eluralkodik a gyomromon az, ami ezer éve nem. Mert most nem azért jöttem ide, hogy bántsam a szavaimmal, hanem mert... én magam éreztem rosszul magamat a kialakult helyzet miatt.
- Tudod, Tatia... - köszörültem meg a torkomat egészen csendesen, ami tőlem nem volt megszokott. - Eléggé furcsa most a helyzet. Mert... most azt érzem, hogy fordult a kocka. - emeltem végül a tekintetemet az övébe. - Mikor én ide jöttem, én gyűlöltelek szívből, míg te pályáztál az én szeretetemre, mert a lányod voltam. De most... te gyűlölsz engem, míg én... bűntudatot érzek amiatt, amiért... miattam néhány napja az a vita kirobbant közted és Klaus között. - mondtam... és tényleg őszinte voltam. Nem tudtam volna másképpen kifejezni... ő az anyám volt, látnia kellett a szememben.

Léptek zajára kaptam fel a fejemet, de mire oldalra nézhettem volna, hogy mégis ki járkál a birtokomon, addigra már a hozzá tartozó hangot is megtaláltam. Na, semmi más nem hiányzott az életemből, minthogy a drágalátos lányomat még egyszer lássam a létezésem alatt. Ennyit a jókedvről és a hangulatról... egyetlen személy elég ahhoz, hogy még azt a pillanatot is a pokolra kívánjam, amit nagyon sokáig áldottam.
- Mit akarsz itt? - Kérdeztem tőle, közben pedig bólintottam Curtis szavaira. Már csak Erin puszta látványa is agyvérzéshez közeli állapotba kergetett. - És miért is nem kopogtál? Csak nem így kapom vissza, hogy a múltkor én sem használtam a csengőt?
Magamra szedtem a ruháimat és miután már a felsőm is rajtam volt, csak azután pillantottam Erinára. - Van egy perced arra, hogy elmond, minek jöttél. Ha lejár az idő, akkor szilánkosra töröm a gerincedet és utána a szívedet is kitépem a helyéről, csak hogy stílusos legyek. - Megvontam a vállam és keresztülfontam a mellkasomon a karjaimat.

Éppen válaszolni akartam neki, mikor megjelent valaki... egy barna hajú lány, akinek az arca akárcsak Tatiáé. Mégsem hasonmás. Talán... na jó, a rokoni kapcsolatokat hagyjuk.
- Öhm... bocsánat, virágszálam, de illendő lenne kopogni, nem? - néztem rá morgón, úgy próbálván magamra kapni a nadrágomat, hogy ne lásson semmit. Bár... tőlem nézze is, ha tetszik. Meglepett, hogy megjelent, talán a heves reakció váltotta ki belőlem a gyors öltözködést.
- Én most... magatokra hagylak, nem ismerem a betolakodót. - villantottam meg a fogaimat az érkező felé egy cseppet sem barátságosan.
- Odafent várlak. - kacsintottam rá Tatiára.

(Tatia hálója)

- Mikael háza -

Beszélgetést hallottam odabentről, de hidegen hagyott, hogy mit zavarok meg. Igaz, talán egy kopogás nem ártott volna, mert... eléggé lenge öltözékben találtam Tatiát, és a partnerét. A franc, pedig már úgy éreztem, hogy elég undorító dolgot láttam életemben. Oké, úgy tűnik, hogy nekem akkor is a gúnyolódáson jár az agyam, ha éppen bűntudatom van.
- KHM! - szólaltam meg, mikor megálltam nem messze mellettük. - Bocsánat a zavarásért. - mosolyogtam negédesen.

- Természetes, hogy hiányoztam. Hogyan is bírhatnád nélkülem? - Kacsintottam rá jókedvűen. Azt hiszem, napok óta először voltam ilyen jó formában. Vagyis... akkor is kb. ugyanilyen jól éreztem magam, amikor Milaval meglátogattuk a hasonmásomat és férjecskéjét, hogy kicsit szórakozzunk velük. Na az volt még a kikapcsolódás!
- Én senkit nem várok. Addig maradsz, amíg úgy tartja kedved. Nem foglak kidobni. - Odahajoltam hozzá és egy csókot nyomtam a szájára, de még mielőtt elmélyülhetett volna, elhajoltam tőle. - Kellett neked meghalnod. Sokkal többet találkozhattunk volna, ha nem teszed. Mégis mit csináltál, hogy így végezted? - Erre felettébb kíváncsi voltam, mert azért Curtis nem volt egy olyan típus, akit csak úgy el lehetett tenni láb alól vagy úgy egyszerűen meghalt.

- Ilyenkor ismerem el, hogy mennyire hiányoztál. - suttogtam a fülébe, miközben a fülcimpájába haraptam, és megsimogattam az arcát, de közben kihúztam magamat a testéből, és kissé felemelkedtem.
- Vársz valakit? Mert ha nem... akkor én sem sietek összeszedni magamat. - nevettem, tetszéssel időzve a mellein még mindig.

Erőt kellett venni magamon ahhoz, hogy normálisan levegőt kapjak és az agyam, valamint a testem is visszazuhanjon a valóságba. Érzékeltem, hogy Curtist is elérte a gyönyör, ennek hatására pedig ismét mosolyra húzódtak az ajkaim, hiába nem nagyon volt még magamnál. Ám néhány másodperc (de az is lehetséges, hogy inkább perc) múlva már nagyjából felfogtam a dolgokat és kinyitottam a szemeimet, hogy így nézzem az övéit. Igazából...nem tudtam mit mondani. Tisztában lehetett vele, hogy élveztem és hogy isteni volt ez a dolog.

Nem akartam én sürgetni. De talán épp az volt a probléma, hogy régen voltam már így nővel. A lágyság nem az én asztalom volt. És most ez az elszabadult állat mindent magának követelt jó gyorsan...
- Istenem... - nyögtem és hörögtem egyszerre, ahogy teste megfeszült alattam és ekkor már én se bírtam tovább, követtem őt abba a másik világba, hogy elnyeljen engem is az, ami őt... csodálatos volt az, amit a teste tudott adni nekem... de nem akartam teljesen ránehezedni, ezért két karomat megtámasztva a feje mellett, tartottam magamat.

Én magam sem finomkodtam, ugyan, kinek való az? Esetleg a szerelmeseknek, mert...na jó, mostanában én is átéltem ezt, de inkább hanyagoltam volna. Most tényleg jó volt kicsit felszabadulni és feszegetni a korlátokat. Ez volt az én lételemem.
A hajába túrtam, lábaimat szorosabbra fontam a csípőjén, hogy még élvezhetőbb legyen a dolog és sokkal intenzívebb. Meg is történt, amire vártam, nagy levegőket véve és sóhajtozva léptem át a kéj kapuját, így az agyamra köd telepedett.

Az Ő közelségében az az állat is el tudott szabadulni bennem, ami ezen a téren volt bennem. Nem mintha annyira érdekelt volna más nők véleménye, de róla tudtam, hogy szereti. És ezért imádtam minden egyes porcikáját. Tudja tartani az én tempómat, a vadságomat is szereti, és nem viseli nehezen, ha esetleg bevadulnék. Na jó, nem olyan vészesen, csak mértékkel. De... miért lenne ez rossz?
Beleharaptam finoman alsó ajkába, miközben kezeim mellein kezdtek játszani és masszírozni kezdtem őket a mancsaimmal, így próbálván neki is előidézni a gyönyört. - Élvezd, Tatia... - lihegtem a fülébe, mert a tempóm már nem ismert határokat, és kéretlenül is éreztem, hogy már magam sem fogom túl sokáig bírni.