Az ajkaimba haraptam, amikor ő a hajamba, majd a combomba markolt. Ó te jó ég, szinte már tényleg elfelejtettem, milyen vele lenni. Kellett neki meghalnia. Ezért még amúgy is számolunk, hiszen akkoriban egy szó nélkül tűnt el és én is véletlenül tudtam meg, hogy elpatkolt. Mérges is voltam rá, nem kicsit...
De ez most nem számított, a tarkójára tettem a kezeimet és ismét csókolni kezdtem, míg ő mozgott. Néha-néha belenyögtem a csókba, majd egyik kezem a hátára vándorolt, ahol végighúztam a körmeimet is, mivel éreztem, hogy ha így fojtatja, akkor a gyönyör nálam nem fog sokéig váratni magára.

- Te is nekem, bébi - lihegtem a fülébe. Talán két napot már nem bírtam volna ki e nélkül. Talán beteges ez a ragaszkodás, de hozzászoktam én ahhoz, hogy ha neki boszorkányra van szüksége, és én segítettem, akkor milyen frankó módon törlesztett mindig. De ennél jobb nem is kell. Élvezetes, és extatikus.
A hajába markoltam, mikor a nyakamhoz hajolt, és elvigyorodtam ezen, még szélesebben. Nem durván markoltam, de kezeim rögtön utána lesiklottak combjaira, hogy finoman azokba is belemarkoljak és már ütemesen mozgattam a csípőmet, ki és be benne... néha felsóhajtottam, és halkan hördültem, összeszorított szemekkel. Nyoma sem volt ebben a szerelemnek. De mi anélkül is tökéletesen megvoltunk egymással.

Megtette amit kértem és egy perccel később már meg is éreztem őt magamban. Tényleg hosszú idő telt már el azóta, hogy együtt voltunk és a mostani együttlétünk tagadhatatlanul jólesett. Mintha csak szükségem lett volna rá... jobban belegondolva így is volt. Szükségem volt valakire, aki egy kis időre kitörli az agyamból a bolond gondolataimat. Ez a valaki pedig Curtis volt. Jobbat el sem tudtam volna képzelni tőle.
Felsóhajtottam, szemeimet lecsukva markoltam meg a hátát, aztán amikor szinte arcomon éreztem a vigyorgását, akkor én is elmosolyodtam. Nem tudtam nem ezt tenni, egyszerűen ilyen hatással volt rám.
- Hiányoztál. - Kuncogtam a fülébe, aztán a nyakába hajoltam egy oda adtam neki egy csókot, aztán többet is.

A vadságáért és szenvedélyességéért teljesen odavoltam. Nemcsak most, hanem már az előző alkalmakkor is, mikor együtt voltunk. Imádtam és kész! Ezen mit kellene ragoznom? Talán az vonzotta rá a férfiak tekintetét, hogy valami különös erőt, és ezzel együtt bájt közvetített... de annyi szent, hogy akármilyen gonosz is, az ágyban nem múlthatja felül senki!
Rákacsintottam, már némi verítékkel az arcomon, a haját simítottam végig, majd arcát, miközben a lábai közé fészkelődtem, és két másodperc múlva a testébe mélyültem, hogy felnyögjek és pár pillanatra meg is álljak, hogy ezt a nagyon régen tapasztalt érzést kiélvezhesse Ő, és én is. Csodálatos, és fergeteges... forró, és tüzes... csak eme jelzők jutottak eszembe erről...
Lehunytam a szemeimet, és hátrahajtottam a fejemet, majd újra tekintetébe mélyültem, és elvigyorodva mozdultam meg hirtelen.

- Nálam még soha nem estél pofára, cukifiú. - Rákacsintottam és elvigyorodtam magam, amikor a kanapéra döntött. Igen, így kényelmesebb, bár a csontjaim szerencsére megmaradtak eredeti állapotukban és nem öregedtek el az évek folyamán. Milyen szép kép lenne az, hogy egy vámpír csontritkulással küszködik. Főleg egy olyan vámpír, mint én.
Emberként valószínűleg elpirultam volna a bókja hallatán - mondjuk ha már akkor is ilyen lett volna a személyiségem, akkor kétlem -, de így csak egy halványabb mosoly rajzolódott az ajkaim köré. Tisztában voltam az adottságaimmal és a szépségemmel és még tükörbe sem kellett néznem, hogy lássam, milyen is vagyok, hiszen akárhányszor ránéztem a hasonmásaimra rögtön szembetűnt, hogy mi is a helyzet. Ha már a Petrova-vérvonal úgy ahogy el van átkozva, legalább ennyi ajándék járjon nekünk.
Felsóhajtottam, mikor ajkait éreztem a melleimen, közben pedig ujjaimmal a hajába túrtam. Egy kis idő múlva azonban felhúztam őt a számhoz és ismét csókolni kezdtem, de most kissé vadabbul és szenvedélyesebben, mint eddig. Nem mintha borzasztóan gyengéd lettem volna vagy ilyesmi.
- Ne várass tovább. - Suttogtam a fülébe ismét vigyorogva, miközben letoltam róla a még rajta levő ruhadarabokat és a vállára csúsztattam a kezeimet.

- Jó válasz! Nem akarok pont a lényegnél pofára esni. - mondtam nem kis hevességgel a hangomban, de ez inkább a mámor hevessége volt, mintsem a haragé. Mi okom lett volna haragudni rá, ha a végén ellök magától, mert másra vágyik? Bár ahogy éreztem, ez a lehetőség nem állt fenn.
Megfogtam a csípőjét, és vigyorogva kezdtem el hátrálni, hogy végül a nappali kanapéján kössünk ki mindketten. Így valahogyan kényelmesebbnek ítéltem, de nem hajoltam rögtön fölé, előtte még leszedtem róla a nadrágját is, és végigsimítottam finom bőrű lábán... - Még mindig csodaszép vagy...vagy ezt már mondtam? - gondolkodtam el ravaszkás vigyorgással, közben a melleire hajolva, hogy nyelvemmel szapora kényeztetésbe kezdjek.

- Miért kellett volna? - Kérdeztem vissza szintén vigyorogva. Szerettem, hogy ilyen volt. Curtis-szel...komolyan mondom, hogy minden annyira egyszerű volt, hogy ilyen csak a mesékben létezik. Persze ez a fajta mese gonosz vámpírokról és egyebekről volt szó, ezért is volt jobb, mint az összes többi boldog befejezéssel véget ért tündérmese. Az már nem az én asztalom. Ezer éve már annak, hogy hittem a családban, a barátságban és a szerelemben. Most meg főképp nem hiszek benne...
Felsóhajtottam, amikor a combomba mart és a melltartót is eltüntette rólam. Néha már gyorsabb volt, mint én, pedig nem tartoztam a lassú csiga kategóriába. Kérdése viszont kicsit meglepett, talán egy pillanatra még le is dermedtem. Öhmm...na erre mit válaszoljon az, aki próbál olyannak tűnni, amilyen.
- Hosszú ideje már annak, hogy én szerelmes voltam valakibe. - Végül csak ennyit mondtam. Először magamban kellett tisztáznom a dolgokat, de ennek nem most volt itt az ideje. Ráérek az önmarcangolással később is. Egyébként is, mióta érdekelnek engem az érzelmek? Ugyan már!
Inkább befejeztem a gondolkozást és Curtis-re koncentráltam. Végigsimítottam a mellkasán, aztán a hajába túrtam és magamhoz rántottam őt egy újabb csókra.

- Kellett volna változnom? - vigyorogtam szélesen, de már magam is kissé zihálva, ahogyan felfedeztem teste egyre fedetlenebb formáját. Ledobtam a melltartót is, mert kell a fenének, miközben készségesen hagytam,hogy ő is megfosszon a ruháimtól.
A hajába túrtam, és végigsimítottam lábán, belemartam combjába kissé vadul, így harapva alsó ajkába.
- Mondd, ugye nem vagy szerelmes? - kérdeztem tőle tréfálkozva, benyúlva a nadrágja alá. Félig volt poén, félig meg nem. Leginkább tudni akartam, mire számítsak, ha eljutunk ennek a végére.

Most jól éreztem magam. Tényleg. Az elmúlt napokhoz képest feltűnően jól. Ha Curtis úgy látott volna, mint Mila... hát nem is tudom, hogy mit gondolt volna. Az elmúlt néhány nap életem soha véget nem érő poklának egyik legeslegmélyebb bugyrában telt és még mindig nem sikerült teljesen kikászálódnom onnan. Hogy is sikerülhetett volna? De azt hiszem, hogy elnyomva mindent már tényleg sokkal jobban éreztem magam.
A hátam a falnak nyomódott, de a vigyor nem fagyott le az arcomról. Legalább most vigyorogjak és térjek vissza régi önmagamhoz.
- Semmit sem változtál. - Suttogtam Curtis fülébe, miközben ő megszabadított a ruháimtól. Én sem volt rest ugyanezt tenni vele, egy pillantás alatt kaptam le róla a felsőjét. Nem finomkodtam, egyikőnk sem volt ilyen típus. Egymással nem...
Kezeim a nadrágja gombjához siklottak, hogy kigomboljam azt és miután ez sikerült hagytam, hogy a ruha a földre zuhanjon. Arra sem volt szükség.

Már nem akartam a csókot holmi dumálással félbeszakítani, így hát hallgattam. A fejemben millió gondolat kavargott, de egyik sem az volt, hogy le kellene állítanom magamat. Mégis minek? Férfi vagyok... és Tatia egy gyönyörű nő. Megkockáztatom, hogy a legszebb, akit ismerek. És ez egy afféle kis... hát nem is tudom, minek nevezzem... törlesztés, ha segítenünk kell egymáson. Feszültséglevezetés? Igen, még az is belefér.
Nem voltam ugyan vámpír, de elég gyorsan a fal mellett kötöttünk ki. Nem voltam valami romantikus alkat, hogy hálószobával meg ággyal és efféle finomságokkal durrogtassak, mindketten tudtuk, hogy nem erről vagyok híres.
- Már tudom is, mi hiányzott eddig olyan nagyon... - suttogtam elfúlva, a melleit simogatva, miközben már húztam is le róla a felesleges ruhadarabot, hogy egy szál melltartóban álljon meg előttem.

Nem telt el több idő, maximum két másodperc, és magához rántott, hogy megcsókoljon. Egyáltalán nem volt ellenemre a dolog, sőt elvigyorodtam és természetesen készségesen csókoltam vissza én is egészen addig, míg ő is vigyorogni nem kezdett.
- Azt hiszem, most már nekem is dereng valami. - Pislogtam rá már sokkalta több ravaszsággal. Ó, de hiányoztak nekem ezek a régi szép idők. Most...azt csináltam, amit csak akartam, amikor akartam és akivel akartam. És ez volt az egyik oka annak, hogy nagyon örültem, hogy Curtis él és virul.
A nyaka köré fontam a karjaimat és a hajába túrtam, hogy közelebb húzzam magamhoz, de már én sem szóltam egy szót sem. Faltam az ajkait, közben pedig egyik kezemmel végigsimítottam a vállá, a karján és ismételten a mellkasán.

Végighúzta a mellkasomon az ujjait, és nem mondom, eléggé kellemes bizsergés ment végig rajtam, ahogyan ez történt. Régen éreztem már hasonlót. Ő volt az a nő, akivel szabadon tehettem bármit. Vámpír volt, erős vámpír. Nem egy finomkodó angolkisasszony, aki fél, ha letörik a körme.
Egy pillanat, nekem csak ennyi kellett, hogy a hajába túrva rántsam magamhoz, egyenesen a számra, és hevesen csókolni kezdjem, miközben másik kezem a dereka köré csavarodott.
- Talán én többre emlékszem... - vigyorogtam és rákacsintottam, de többet már nem szakadtam el ajkától.

- Akkor jól sejtettem, hogy tervezel valamit. Ha nem így lenne, akkor nem gyűjtenél magad köré szövetségeseket... Engem viszont nem avatsz be? Mégis milyen viselkedés ez? - Összehúztam a szemeimet, de a mosoly végig ottmaradt a számon. Curtis kb. úgy szokott tervezgetni, mint én: a tervei 99 százalékának nincsen jó vége, sőt, ha jobban belegondolunk, inkább a 100 százalékuknak. Még jó, hogy anno összeakadtam vele, elvégre az azonos gondolkozásúak mindig megtalálják egymást. És persze az is közrejátszott, hogy szükségem volt egy boszorkányra.
- Igen, el. - Bólogattam én magam is szomorkodva, aztán pedig nagyot és keserűt sóhajtottam. Imádtam így játszadozni, nincs is ennél jobb. - Szinte mindent elfelejtettem, így emlékeztetned kell. - Pislogtam rá ártatlanul és végighúztam a mutatóujjamat a mellkasán. - Ugye segítesz nekem emlékezni?

- Hogy hová? Na látod, ez egy tökéletesen jó kérdés. De bizonyosan találnék helyet magamnak máshol is. Nemrégiben szövetkeztem egy erejét gyakorolgató boszorkánnyal. Tökéletes velük a munka. Semmit sem sejtenek. - dörzsöltem meg az államat nevetve, és a kiskutya szemei végett még erősebb lett a vigyorgásom. Hát tehetek én róla, hogy mindig is hatással van rám ez az ördögi nőszemély?
- Elfelejted? Ejnye-ejnye... - sóhajtottam szomorkodva, miközben az egyik kezem csípőjére siklott. - Ez esetben van egy szomorú hírem: tennem kell ezellen a veszély ellen. - suttogtam kajánul.

Megvontam a vállamat. Ha nem akart beszélni, hát ne tegye és bár ettől a kíváncsiságom még nem szállt tova, nem kérdezősködtem. Én sem szerettem, ha tőlem kérdezősködnek olyan dolgokról, amelyekről én nem szívesen mesélek, így tiszteletben tartottam a döntését. Legalább ennyit tegyek meg. Egyelőre. Később majd elvélik, hogy mi lesz, mivel Curtis nem szokott csak úgy ok nélkül megjelengetni valahol. Valami biztosan van a háttérben.
- Menni? Mégis hová mennél? - Én magam is közelebb léptem hozzá, szinte kiskutyaszemekkel néztem az ő szemeibe. - Itt hagynál engem egyedül? Hiszen már olyan régen láttalak..., szinte nem is emlékszem, mi volt a múltban. - Lebiggyesztettem az ajkaimat, utána viszont széles mosoly ült ki az arcomra. Mindenesetre örültem, hogy újra az élők sorában van.

- A városba érkezésem okait ne firtassuk. Semmi értelme tárgyalni róla - legyintettem. Nem fogok Isobelról beszélni. Nincs is hangulatom elrontani a saját kedvemet azzal, hogy rá gondolok. Mióta visszatértek az emlékeim, vannak fontosabb dolgaim is a piti érzelmeknél.
- Jól, bébi. Nagyon jól értelmezed. Már csak a régi szép emlékek miatt megérte visszajönni - vigyorogtam egyre szélesebben és végigmértem alakját. Mit sem változott, még mindig a világegyetem legszebb vámpírja. - DE ha zavarok, már megyek is.

Összevontam a szemöldökömet. Hogy lényegtelen? Hát persze, hogy az. Már majdnem elfelejtettem, hogy mi volt az egyik oka annak, hogy ennyire bírtam Curtist a múltban. És persze most is, csak volt köztünk egy kis szünet, mivel állítólag meghalt. Na kifaggatom én még erről, nehogy azt higgye, hogy ennyivel megúszta ezt a dolgot. Engem nem olyan fából faragtak.
- Tényleg, miért is jöttél? Csak nem hiányzott a kedvenc vámpírod? - Mosolyogtam rá bájosan, de persze pajkosan és ravaszul. Ismét ilyen voltam, az igazi énem. Curtisnek nem is kell arról tudnia, hogy volt egy kisebb érzelmi kisiklásom. - Most jól értelmezem, hogy incselkedsz velem? - Kissé félrebiccentettem a fejem, így meredtem még mindig ravasz csillogással a szemeibe.

- Lényegtelen az az érzelem. Már semmit nem jelent. - rántottam újabbat a vállamon. Így is van. Mit érdekeljen engem? Szarok az egészre, a saját életem mindennél előbbre való. És ezennel ennyi a történet, slussz és passz. Akinek ez nem tetszik, hát... az ő személyes problémája.
A szavaira viszont lebiggyedtek az ajkaim. - Szóval erős vagyok, normális nem. Ezért jöttem én el hozzád? - sétáltam oda elé, hogy egészen közelről pislogjak a szemeibe. - Nekem úgy rémlik, hogy... hát hogy is mondjam? Régen nemcsak a varázserőm számított... - kacsintottam rá kihívó vigyorgással.

- Nagyon erős érzelem? Ajaj, mégis milyenfajta érzelem volt ez? - Kacsintottam rá, miközben kérdezősködtem. Hm.. tényleg kíváncsivá tett az én drága ismerősöm, tudhatná, hogy minden ilyesmire felfigyelek és rákérdezek. Az pedig még inkább kíváncsivá tett, hogy honnan ismeri a hasonmásomat. Oké, a városban mindenki ismeri, de mégis milyen úton-módon kerültek kapcsolatba? Na, szépen elkezdtek forogni az agytekervényeim.
- A normális alatt erőset értettem. Ne szállj el magadtól, drágám. - Mosolyogtam rá. Mindig is imádtam a stílusát, úgy látszik, a halál sem nagyon változtatott rajta. - Nem sok olyat ismerek, mint te, ezt be kell valljam.

Még akkor is vigyorogtam, mikor ő még csak felfogta, hogy tényleg itt vagyok. Nem is kétséges, tényleg megleptem. De hogyan is számíthatott volna rám? Hiszen tényleg halott voltam. De csak egy rövid időre!
- Tudod, virágszálam... a halál nem akadály az olyan férfiaknak, mint én. Kell egy közvetítő... jelen esetben egy másik boszorkány... egy nagyon erős érzelem valaki iránt, hogy felvegyem vele szellemként a kapcsolatot... mindkettőt megtaláltam - rántottam egyet a vállamon nemtörődöm módon. - De Curtis visszatért teljes valójában, hogy... hát, mondhatjuk úgy, hogy bosszút álljon a haláláért. - vigyorodtam el ravaszkásan, de aztán végigmértem.
- És az én egykori kis bűnsegédem sem változott semmit. Gyönyörű, mint régen. Már értem, miért nem bántottam én soha Isobel lányát. Rád hasonlított. - kacsintottam Tatiára. - De ha a normális alatt engem értettél... hát... - vakargattam a fejem búbját.

Hát...tényleg eléggé meglepődtem. Aki halott, annak halottnak kellene lennie, mert hát...csak meghalt. Bár ebben az esetben örültem, hogy Curtis-szel ez mégsem így történt. viszont eléggé kíváncsivá tett, hogy mégis akkor mi a fene történt vele, ha nem halt meg? Mert a legutolsó információim szerint már alulról kellene szagolnia az ibolyát.
- Hogyhogy életben vagy? - Szegeztem neki a kérdést, közben pedig végignéztem rajta, Ugyanolyan volt, mint régen és nagyon is élt. - Van fogalmad róla, milyen nehéz manapság normális boszorkányt találni főleg azután, hogy az előző volt a legtökéletesebb? - Pislogtam rá nagy szemekkel, de a végére elvigyorodtam. Curtis hivatalosan sohasem volt a boszim, csak kölcsönösen segítettük egymást. Vagy én tartoztam neki vagy ő tartozott nekem.

Meglehetősen bambán bámultam hátrafelé, mikor Tatia hangját meghallottam. Tele volt valami... meglepődöttséggel? Igen, talán ennek tudnám nevezni. De mit is lepődöm meg ezen? Hát halott voltam! Ő legalábbis még úgy tudja.
- Meglepetés, tündérem! - vigyorodtam el és felpattantam, hogy elé sétáljak, de közben alaposan végigmértem. - Talán nem tetszem? - biggyesztettem le ajkaimat. - Ez szomorú... nagyon szomorú. - sóhajtottam.

Hálószoba

Leérve már messziről láttam, hogy valaki kényelmesen elhelyezkedett a kanapémon. Na ne, hajléktalanszállónak néz ki a házam vagy mi? Viszont az illata...nagyon is ismerős volt nekem. Túlságosan. A gond mindössze annyi volt, hogy ez az illatot már jó régen nem ismertem és a birtokosa amúgy is halott.
Ám közelebb lépve a kanapéhoz megláttam a tulajdonos arcát is és ekkor eléggé megdöbbentem. Úgy látszik, hogy életem eme korszaka a meglepetésekről fog szólni.
- Te meghaltál! - Mondtam ki a nyilvánvalót, legalábbis azt, amit én eddig tudtam. Nem, nem, Curtisnek halottnak kellene lennie, akárhogy is nézem. Csak tudnék róla, ha nem lenne az. Tényleg el kellett azon gondolkoznom, hogy részeg vagyok...pedig nem éreztem magam annak. - Képzelődöm?

(Violet háza)

Lassan feldolgoztam, hogy az a két nőszemély csak úgy kidobott, majd megindultam Tatia felé. Igen, ideje lesz már meglátogatni a kis drágámat. Túlságosan hiányzik, vajon hogy bírtam ki eddig nélküle?!
Az ajtó nyitva. Remek. Akadály nélkül sétáltam be, és ledobtam magamat a kanapéra. Majd észrevesz a drágám, ha hazatér, vagy lejön az emeletről.

Tetszett Mila jókedve, talán az ő segítségével én is gyorsan visszavedlek önmagammá. Mert arra volt most szükségem, hogy egy olyan személy, aki pontosan tudja, hogy milyen vagyok - jelent esetben ez volt Mila - visszarángasson az én kis önző, tökéletesen manipulatív és velejéig romlott világomba. Csak erre vágytam most, semmi másra.
- Menjünk a Grillbe. A városban egyébként sincs másik ilyen ivós hely. - Én is felpattantam a kanapéról, a hajamba túrtam és felkaptam a táskámat.

Grill