Még mindig a tenyeremmel támasztottam a fejemet, mikor mesélt tovább. Egy-két fontosabb információ például elhangzott, miszerint a lánya életben van... húha, az év meglepetése! Majd az, hogy összeszűrte a levet Tatia szerelmével... miért is ne? Nem is lenne az anyja lánya, ha nem lenne egy kis ribanc. De én ezt értékeltem benne, és ezen most mit is tagadjak?
- Szóval felejtened kell... rendben, legyen úgy. - vigyorogtam rá szélesen, és felpattantam. - Tudod jól, hogy csak egy szavadba kerül, és már nyugtázhatod, hogy részeg vagy. - nevettem fel. - Hová menjünk?

Láttam Mila arcán, hogy eléggé meglepte a tény, hogy...hát valljuk be, hogy elgyengültem. Soha nem csináltam még ilyet, nagyon-nagyon fontolgattam, hogy ismét elhagyom a várost, hátha a környezetváltozást jót tesz nekem és visszatérek a régi önmagamhoz. De nem lehetek olyan gyáva, hogy magam mögött hagyjak mindent. Nem, csak arra van szükségem, hogy ne foglalkozzak az érzelmekkel. Semmi másra.
- Mit csinált? Rávett, hogy ünnepeljem meg vele a karácsonyt, én pedig belementem. Úgy, mint az emberek... nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet, hogy... érezhetek. És milyen jól sejtettem. - Most jött az a rész, amikor Mila tuti hülyének fog nézni, mert...na olyat még tényleg soha nem csináltam, hogy valakivel megpróbáltam volna kibékülni. Ez lett a vesztem. - Valami olyasmiről beszélt, hogy ki kellene békülnöm a lányommal, aki nem mellesleg él és még az egész ügy elején rávetette a hálóját Klausra. Én hülye pedig...megfogadtam a tanácsát, de mire odaértem Erin házához, addigra ők már úgy tapadtak egymásra, mint a piócák és ha nem szólalok meg, akkor végignézhettem volna egy élő adásban játszott pornófilmet. - Undorodva gondoltam vissza erre és belekortyoltam az időközben kezembe nyomott whiskybe. Lehet, hogy kissé összefüggéstelenül is beszéltem, de...a lényeget biztos értette.
- A lényeg, hogy elérte, hogy... - Inkább nem mondtam ki, hogy összezuhantam. Nem, minél gyorsabban össze kellene szednem magam. - Mindegy. Most arra van szükségem, hogy visszaálljak a normális kerékvágásba és hogy kitöröljem ezt a pár napot a nyomaival együtt a fejemből. - Letettem a poharamat az asztalra, így néztem Mila-ra. - Mit szólnál, ha elmennénk valahová kirúgni a hámból? Én azért innék, hogy felejtsek, te pedig azért, mert miért ne. - Elmosolyodtam. Mila ilyesmire sohasem mondott volna nemet, remélem, hogy ez nem változott.

- Ha ő is akarná, olyan jól tudnánk szórakozni együtt, de hát... a neje... - legyintettem, és itt lezártnak is tekintettem a Salvatore témát. Ezt nem szavakkal kell megtenni... hanem cselekedetekkel. És mivel ritkán van olyan, hogy én félek valamitől, hát nem fogok attól se megijedni, hogy elvegyem tőle, amit akarok.
Felvontam a szemöldökömet. Egyre inkább kíváncsi lettem erre a Klausra. Minden idők leghatalmasabb vámpírja, és képes érző lényt csinálni Tatiából? Ritka borzalom... te jó ég, ha Tatia megszelídülne, akkor... na jó, ebbe inkább bele sem gondolok. Borzalmas.
- Mit csinált, amivel ráébresztett? - álltam fel, hogy kiszolgáljam magunkat és a kezébe nyomtam egy pohár whiskyt. - Küldök neki egy köszönő levelet, hogy elcseszte. Tudom, tudom... gonosz vagyok, de Téged nem jó lánynak teremtettek. - vontam egyet a vállamon halvány mosollyal.

- Persze, hogy tudom. Valami azt súgja, hogy Damont nem fogod kerülgetni és felkészülhet arra, hogy neked még dolgod van vele. - Már felszabadultabban nevettem el magam, mert ha valami, hát az nagyon tetszett ha olyasvalakikkel "szúrnak ki", akiket én nem kedveltem. A hasonmásom és a férje pedig ezen a listámon igencsak előkelő helyet foglaltak el, de hát ez egy tény volt.
Viszont sóhajtottam egyet Mila következő szavaira. Ajaj, beszéljek a problémáimról...? Eddig nem nagyon voltak problémáim, maximum annyi, hogy másik városba vagy országba kellett költöznöm amiatt, mert Klaus megjelent valahol a környéken. Most pedig... nem kellene ezt művelnem magammal, tennem kellene az egészre.
- Klaus volt az oka. Egyszerűen csak... túl érzelmes lettem az utóbbi napokban. - Nagyot nyeltem és úgy néztem Mila-ra. Lehet, hogy ez még neki is új volt. - Azt hittem, hogy egy kicsit megengedhetem ezt magamnak, de kiderült, hogy ez az egész érzelem-mizéria nem nekem való. Meghagyom inkább az embereknek... - Megvontam a vállamat, de inkább lemondóan, nem nemtörődően.

Csak vontam egyet a vállamon. - Tudod jól, hogy ha valakit vagy valamit megkívánok, azt bármi áron megszerzem magamnak. Vagy örökre, vagy csak egy alkalomra... vagy két havonta egy-két alkalomra - tettem célzást ravasz szemekkel arra, hogy ha tőlem függ, hát nem hiszem, hogy Damon Salvatore akkor látott engem utoljára, mikor éppen remegve ellenkezett.
- Ezen kívül semmi nem történt velem a városban. Semmi érdekes. De te... még tartozol nekem egy mesével, hogy miért buktál ki. És miért kellett sírva itt találnom téged - néztem végig a szemein.

Egy kissé eltátottam a számat, ám ez csak ez másodpercig tartott, mert szinte rögtön elismerő mosoly jelent meg az arcomon. Na igen, Mila is abból a fajtából való, aki mindig eléri, amit akar és nem érdekli, hogy ki mit szól hozzá vagy hogy milyen piszkos eszközökhöz kell nyúlnia ötleteinek megvalósítása érdekében. Az örök élet pedig még jobbat tett neki.
- Mondtam már, hogy imádom a módszereidet? - Kacsintottam rá, aztán ismét belekortyoltam az italomba. Okozott egy kis törést a hasonmásom és férjecskéje kapcsolatában, ezért pedig még büszkébb voltam rá. - Lett volna lehetőségem kipróbálni Damont, de...én hülye fejjel inkább kihagytam. Most pedig már leshetem. - Húztam el a számat, de aztán megvontam a vállamat. - De te jól csináltad. Nem vagy semmi.

Ravasz vigyorgás, csak ez jellemezte az arcomat. A hajamba túrtam, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kötöttem volna az orrára, vagyis arra készültem volna. Kétlem, hogy nem nézné ki belőlem. Az évszázadok alatt annyi balhéban benne voltam, hogy az valami hihetetlen.
- Hmmm... fogalmazzunk úgy, hogy valami olyasmit, amiért a drága pici nejének ki kellett volna hajítania Őt. - sóhajtottam egyet, bánatos képpel, jelezve ezzel, hogy az ábra úgy mutatja, ez nem történt meg. - De kár, hogy te nem próbáltad fel azt a férfit. Igaz, még nincs veszve semmi, ha finom falatra vágysz, és őt kívánnád meg. - vontam egyet a vállamon, az ajkaimat simítva végig az egyik ujjammal. - Egy kis kikötözés megold minden ellenkező problémát.

Belekortyoltam a saját italomba, de igazán kíváncsian néztem fel rá, amikor meghallottam a szavait. Hmm...ha Mila találkozik valakivel, aki férfi, akkor általában ott nem csak beszélgetésre kerül a sor. Tökéletes személyiség az én barátnőm, persze, hogy bírom őt!
- A hasonmásom férjével, Damon-nel? - Azért is jutott ő eszembe és nem a testvére, mert eleve Mila-tól hallottam először az idősebb Salvatore-testvérről. Azt hiszem valami összekötötte őket a múltban, talán jól szórakoztak egymással. Az emlékezőképességem ebben a pillanatban nem volt éppen toppon. - Mit csináltál vele? Nagyon ravaszul mosolyogsz. - Kacsintottam rá. Kezdett visszatérni a jókedvem.

- Igen, ideje. Tudod jól, hogy mennyire szeretem, ha egyesek pofára esnek. - nevettem fel nem kevés gonoszsággal, majd leültem a kanapéra, és megtámasztottam a fejemet a tenyeremmel, hogy így nézzek rá.
- köszönöm, nem kérek semmit. - kacsintottam rá. - Mióta itt vagyok? Nem sok minden... volt szerencsém találkozni a drága Mr Salvatore-ral. - vigyorogtam ravaszkásan.

Igazából azért nem akartam mondani semmit, mert nem akartam gyengének mutatkozni előtt, pedig tudtam, ha valaki előtt, akkor előtte elengedhetem magam. A barátom volt és hiába nem láttuk egymást már régóta, ez nem számított. Mila tökéletesen ismert engem, tisztában volt az életem eseményeivel, úgy, ahogy én az övével. Főleg, hogy szinte ugyanolyanok vagyunk.
- Tökéletes. - A mosolyom szélesedett és átvettem tőle a papírt. Belenéztem, de nem olvastam el mindent, mert megbíztam benne. Mégis mi oka lenne elárulni engem? - Ideje már, hogy egyesek pofára essenek. - Telt meg a hangom a bosszúvágy hangsúlyával és a nadrágzsebembe csúsztattam a papírdarabot. - Köszönöm, Mila. - Mosolyogtam rá szívből, kedvesen. Ő megérdemelte.
- Kérsz valamit inni? Elmesélhetnéd, mi történt veled mióta utoljára láttalak. - Mondtam neki, közben pedig meg sem várva a válaszát kitöltöttem neki és magamnak is egy italt, hogy az egyiket átnyújtsam neki.

Kissé felszaladt a homlokomra a szemem, de ha nem akarta elmondani, hát ki vagyok én, hogy rákényszerítsem? Okkal csinálja nyilván. És amint tovább beszélt, már volt is egy sejtésem.
- Kár, hogy nem tartod jó szórakozásnak egyes hibridek szívének kitépését... - sóhajtottam, miközben a legnagyobb sejtés hagyta el a számat. Nyilván azzal a beképzelt ősi vámpírral van a problémája megint, ahogy általában mindig is volt. Menekülés és egyebek... nos, ha egyszer az én utcámba jönne, lenne okom miért és KIÉRT benyújtanom egy számlát. A barátok ugyebár kiállnak egymás mellett.
- Igen, megvan - nyúltam a zsebemben egy széles vigyorral, ugyanannyi gunyorossággal fűszerezve meg, ahogyan Ő is tette, és felényújtottam a papírt. - A hozzávalók. A varázslat szövege. Ennek működnie kell - motyogtam.

Láttam rajta, hogy furcsállja, hogy sírtam. Azt hiszem, én még sohasem láttam őt így és talán még ő sem engem, mert nekem sem tartozott a napi szokásaim közé, hogy itatom az egereket, sőt... évszázadok óta nem volt ilyen labilis az idegállapotom.
- Nem a vacsora volt, de... - Legyintettem egyet, hogy igazából mindegy,de nem tudtam, hogy tudok-e hazudni neki. Ismert már, így talán meg kellene előznöm a faggatózást vagy valami hasonlót. - Amiatt vagyok ilyen állapotban, amiért idehívtalak. Vagyis amiatt a személy miatt, aki ellen tervezem megtenni. - Sóhajtottam egyet. - Mostanra legalább semmi sem tántoríthat el a bosszúmtól. - Rámosolyogtam, próbáltam gúnyt csempészni ebbe a kis gesztusba. De ez persze nem ellene szólt. - Nálad van,a mi kell nekem?

Felnézett rám, és szívből jövő mosolyra fakadtam, ahogy elhangoztak a szavai. Persze gondoltam, hogy nem én vagyok a problémája, de... kezdő lépésnek mit is mondhattam volna? Nem szerettem könnyeket látni, mindig úgy éreztem velük kapcsolatban, hogy gyengévé tesznek. Megölnek. Elásnak. Évszázadok óta nem sírtam már.
- Örülök, hogy újra látlak, Tatia! - öleltem vissza szorosan, és még mindig mosolyogva. - Néhány hete érkeztem. De nem számítottam arra, hogy így látlak viszont - szakadtam el tőle apró sóhajjal és a szemeit kezdtem figyelni. - Mi történt veled? Ne mondd nekem, hogy megfeküdte a vacsora a gyomrodat - próbáltam mosolyra fakasztani.

Nem érzékeltem, mióta ültem ott, csak annyira futotta tőlem, hogy a tenyerembe ragadt üvegszilánkokat kihúzogattam és a földre dobáltam. Hogy lehet képes valaki ennyire mélyre taszítani engem? A szerelem az oka...kell ez nekem? Egy nappal ezelőtt azt mondta volna, hogy igen, kell, mert szeretem azt a férfit,a ki miatt ide jutottam. De most...
Hangokat hallottam és először azt hittem, hogy Klaus követett. Már majdnem felugrottam, hogy kivágjam a házból, de aztán megláttam, hogy az érkező nem más, mint Mila. Milyen régen láttam már őt! Nem volt meglepő, hogy semmit sem változott, viszont kérdésére keserűen felnevettem.
- Neked csak örülni tudok. - Próbáltam elmosolyodni, elvégre az egyetlen olyan személyről volt most szó, akit az igazi barátomnak tekintettem. Oliveren kívül, csak hát ő már eléggé halott...
Mila elé sétáltam, letöröltem a nagyjából már megszáradt könnyeimet és jó baráthoz illően megöleltem. - Mióta vagy a városban?

(Gilbert ház)

Valahogy nem volt túlságosan jó érzés ide jönni. Úgy értve, hogy baljós hangokat hallottam. A zsebemben itt volt az, ami miatt idejöttem. Amiért Tatia idehívott engem. Minden leírva egy kis papírfecnire. Talán most segít rajta, mert... enyhén sírásra utaló jeleket hallok.
Beléptem az ajtón kopogás nélkül. Engem hátha nem öl meg ezért. - Van különösebb oka a sírásnak, vagy csak ennyire nem örülsz nekem? - álltam meg a nappali ajtajában, és valami furcsa megértés jelent meg az arcomon. Igaz, nem tudtam, hogy mi bántja.

Petrova birtok; Nappali

Mint valami felpaprikázott bolond, úgy száguldottam be a saját ajtómon, de azért arra vigyáztam, hogy legalább itt ne törjem be az üveget. Semmi más nem hiányozna még, csak hogy ennek a cseréltetésével is vesződjek. Úgyis az lenne belőle, hogy megenném a munkásokat, utána pedig takaríthatnám a hullákat. Kell ez nekem? Dehogy kell!
Belépve a nappaliba az első dolog amit megláttam a karácsonyfa volt. Fel akartam aprítani, hadd égjen szépen a kandallóban, de mégsem tettem. Vagyis nem daraboltam szét, hanem egy az egyben, úgy ahogy volt rávágtam a tűzre, ami meg kell, hogy mondjam, nagyon jólesett. Mégis még a könny is kicsordult a szememből emiatt, elvégre...egy napra voltam boldog, nem tovább. És most ennek is vége. Tudtam én, hogy ez nem lehet igaz... ismét egyedül maradtam. Ha úgy ordítanék, hogy kiköpjem a tüdőmet még akkor sem tudnám kiadni magamból azt a mérhetetlen dühöt, haragot és fájdalmat, amit éreztem. Borzasztó volt! Az én halálos mérgem...
Zokogni kezdtem, ki kellett magamból adnom az érzéseimet. Egyszerűen csak lerogytam a kanapéra, töltöttem magamnak mg a tegnapi üvegből egy pohár bort, de a pohár nem maradt épségben a kezemben. Úgy morzsoltam össze, mintha valami kenyérdarab lenne és az sem érdekelt, hogy a szilánkok a kezembe álltak. Nem érdekelt már semmi... csak az újraéledő bosszúvágy, amiért ezek ketten így megvezettek!

Elmosolyodtam, amikor bejelentette, hogy marad. Ez most jólesett, mert szerettem volna, ha velem tölti az éjszakát.
Felnevettem, ahogy az ölébe kapott és lenyúltam a borért, hogy a kezeim közé fogjam azt. - Mehetünk. - Kacsintottam rá pimaszkodva.

A hálószoba

- Igen, itt maradok veled - bólintottam. - Csak reggel mennék, ha nem bánod - hajtottam fel a bort magam is. - De talán jobb lenne ágyban aludni, mint a padlón - tápászkodtam fel, és felsegítettem Tatiát is, majd ölbe kaptam. - Hozd a bort, szépségem - hajoltam kissé le, hogy elérje az asztalon heverő üveget.

Nem tudtam, miért ült fel, de aztán már mosolyogva vettem el tőle a pohár bort. Belekortyoltam és tényleg jólesett, ahogy lecsúszik a torkomon. Még a számban volt Klaus vérének az íze is, ezzel keveredve pedig igazi vámpírcsemege volt.
- Igen, tényleg másabb. Talán a karácsony hatása. - Megvontam a vállamat, de egyáltalán nem vettem félvállról a dolgot. Ez csak úgy jött. - Itt maradsz éjszakára, vagy...? - Kérdeztem rá hirtelen és ismét belekortyoltam a borba.

- Igen, szerintem sem volt semmi - lihegtem még mindig, és magamhoz öleltem őt. - Veled mindig olyan jó... és ami azt illeti, megszomjaztam - ültem fel, öntve mindkettőnknek egy jókora pohár bort, majd kezébe nyomtam az egyiket.
- Tessék. Vér után kimondottan jól csúszik - ültem aztán törökülésbe, és folyamatosan Tatia lábát simogattam. - Milyen más most veled - bukott ki belőlem hirtelen. - Valahogy jobb, és meghittebb. Ez nagyon jó érzés.

Ő is átlépte a gyönyör kapuját, ez pedig megmosolyogtatott és csak akkor néztem fel rá, amikor megszólalt. Igen, eléggé boldog karácsonyom lett ezzel, attól eltekintve, hogy az elején még majdnem veszekedni kezdtem Klaus-szal.
- Neked is boldog karácsonyt. - Az arcához hajoltam és gyengéden megpusziltam. Ez nem volt szokásom, de hát... - Ez nem volt semmi. - Vigyorodtam el aztán.

Remegő testtel, nyögve-lihegve lépett át a felhők fölé, én pedig egy kétségbeesett mordulással követtem őt, magam is reszketve egész testemben, és miután beleengedtem a gyönyöröm jelét, elernyedt testtel borultam rá, levegő után kapkodva.
- Te jó ég... - emeltem fel a fejem kicsit később, és elvigyorogtam magam. - Boldog karácsonyt, Tatia... - suttogtam.

Megcsókolt, én pedig ugyanolyan vadul csókoltam vissza, mint ahogy ő. Belesóhajtottam a csókba mozgása miatt, éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni. Megmarkoltam a karját, fejemet ismét hátravetettem és hatalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, amikor átléptem a kéj kapuját. Testem megremegett, az összes sejtem vibrált,a homlokomon verejték ütközött ki, de tökéletesen éreztem magam annak ellenére is, hogy csak úgy kapkodtam a levegőt.

Felszisszentem kissé fájón, mikor az egyik hegbe karmolt bele, de különös, most még ez a fájdalom is valahogy jól esett. Minden jólesett, amit tőle kaphattam...
Kellett némi idő, hogy felfogjam mit is akar, mikor felemelte az államat, de mire reagáltam volna, már rám is tapadt, mintha ő lenne a vámpír, én pedig a mit sem sejtő áldozata.
- Igen... - sziszegtem kissé eltorzult arccal, ahogy szinte tövig mélyesztette belém hegyes fogait, majd mikor elvált tőlem hevesen csókoltam meg a száját, ízlelgetve önnön véremet az ajkán.
- Megőrítesz - suttogtam, és olyan sebességre kapcsoltam, amiről tudni lehetett, hogy így egyikünk sem bírja már majd túl sokáig.

Nekem is könnyebb volt úgy, hogyha kapaszkodhatom valamibe -ebben az esetben a hátába, így szívesen karmolásztam őt, mert így legalább a karjaimmal még közelebb vonhattam őt magamhoz.
Míg ő a nyakam bőrébe harapott, én egyik kezemmel megfogtam az állát és felemeltem, mert éreztem, hogy a szemfogaim elkezdtek megnyúlni. Vágytam rá és a vérére is.
- Legutóbb még ezt is szeretted. - Vigyorodtam el és mindenféle engedélyre várás nélkül a nyakához hajoltam és felharaptam az ütőerét, hogy szívhassam a vérét. Körülbelül egy perc múlva kihúztam a fogaimat a nyakából és lenyaltam a szám szélére kerülő vért és mozgása hatására újra elkezdtem nyögdécselni.