Levegő után kaptam, mikor a csípőmbe, és a fenekembe markolt.
- Ezt imádom... - morogtam a fülébe. - És a körmeidet is imádom... csináld... - intettem a hátam felé a szememmel. - Kérlek... - mozdultam egyre hevesebben, és fejem a válla gödrébe fúrtam, bőrébe harapva fojtva egy el hangosabb kiáltásomat.

Belém hatolt, összeszorított fogakkal reagáltam a vad mozzanatra. Hiába voltam vámpír, ezt azért még én is megéreztem, de szinte rögtön gyengédebb lett, én viszont végighúztam a körmeimet a hátán, hogy kicsit én is vadabbra vegyem a figurát.
- Persze, hogy ezt. - Bólintottam elhaló hangon és egyik kezem lecsúszott a csípőjére, hogy belemarkoljak, aztán ismét a fenekével tettem meg ezt, később pedig a combjával.

- Imádom, amikor ilyeneket mondasz - válaszoltam szenvedélytől izzó hangon. - Ismételd meg... - kértem, és mikor megtette, egyetlen mozdulattal tövig belehatoltam.
- Én is kívánlak... - ziháltam, és vadul kezdtem mozogni. Tudtam, éreztem, hogy fájdalmat okozok neki, de mire felkiálthatott volna, máris gyöngéddé változtattam a tempót, hogy kicsit később újra keményebben döfjek belé.
- Ezt szereted bennem, nem? - mosolyogtam. - Hogy kiszámíthatatlan vagyok....

Kérésére ismét belemarkoltam a fenekébe, de hatalmas nyögés hagyta el a számat, amikor belém nyomta az ujjait. Te jóságos ég, minden eszemet elvette! Az ajkaimba haraptam, a testem megfeszült, de utána elernyedt és élveztem a további kényeztetését.
- Nekem már az is tökéletesen megfelel, hogy...hogy itt vagy velem. - Nyögtem szinte már elhalva és már annyira kívántam őt, mint egy sivatagban járkáló szomjazó a vizet. - Kérlek...! Akarlak! - Sutyorogtam kéjjel teli hangon.

Szinte varázsütésre szabadultam meg én is a nadrágomtól és az alsómtól Tatia keze által, és úgy mordultam fel, mikor a fenekembe markolt, mint egy fuldokló, aki rájön, hogy halála előtt nem egy bójába, hanem egy női mellbe kapaszkodik bele.
- Csináld újra... ezt imádom - kértem, és mikor megtette, viszonzás gyanánt a testébe nyomtam az ujjamat, hogy lágyan mozgatni kezdjem.
- Élvezd... csak élvezd... - biztattam kedvesen. - Mondd meg, mit szeretnél. Mindent megteszek neked.

Éreztem csípőmnek feszülő férfiasságát és nem voltam rest, kezeim lejjebb vándoroltam, végig a mellkasán és a hasán, hogy kigomboljam a nadrágját és letoljam róla az alsójával együtt. Amikor ezzel készen voltam finoman a fenekébe markoltam, közben pedig egyre csak nagyobb sóhajok hagyták el a számat kényeztetése végett.
Az én nadrágom is lekerült rólam, hatalmas levegőt vettem a lábaim között ténykedő ujjai miatt, még a fejemet is kénytelen voltam hátravetni, annyira élveztem a dolgot.

Imádtam, ahogy a hajamba túrt, a mozdulatai pedig a hátamon... mintha millió hangya szaladt volna végig testem minden sejtjén, és érzékén.
- Igen... ez jó... - dünnyögtem, hogy aztán a másik mellét vegyem erotikus támadás alá, csípőmmel pedig nekifeszültem, jelezve, hogy életre keltette már bennem a vágyat pusztán ennyivel. És a szerelem erejével.
- Kicsi Tatia... kis vérmes szerelmem... - kúsztam fel az arcához, hogy megcsókoljam, de közben aljas módon lerántottam a nadrágját, hogy még fel sem ocsúdott, és máris a lábai közt simogattam.

- Igen, talán egy kicsit kényelmesebb... - Elmosolyodtam, szavai pedig arra késztettek, hogy ismét visszagondoljak a régmúltra. Milyen szép is volt az az időszak! Életem meghatározó szakasza volt, ami mint látható, máig elkísért. Ha nem így lenne, akkor most nem itt lennék és nem Klaus-szal. De mivel itt voltam...
Sóhajok szakadtak ki az ajkaim közül csókjait érezve, amikor pedig a mellemhez ért nem bírtam tovább és egyik kezemmel beletúrtam a hajába, míg a másikkal a hátán zongoráztam végig. Nagyon jól csinálta, mint minden egyes alkalommal.

- Tudom hogy vámpír vagy édesem. De mégis... - gyűrtem a ruháinkat úgy-ahogy Tatia háta és csípője alá. - Igy kényelmesebb, nem? - motyogtam, hogy aztán újra szomjasan igyam szájából a csókokat.
- El sem hiszem, hogy te és én... újra együtt vagyunk... - dünnyögtem. - Most úgy érzem magam, mint régen. Azzal a különbséggel, hogy most már nem vagyok ártatlan fiú. Semmilyen téren - vigyorogtam, aztán néhány cirógató mozdulat után végigsiklott a szám a nyakán, állán, hogy finoman beleharapjak fülébe, majd újra lefelé vándoroltam a csókokkal, ezúttal nem állva meg mindaddig, míg kemény mellbimbóit számba nem vettem, lassan jártatva rajta a nyelvemet.

Teljesen kigomboltam az ingét, aztán lesimogattam a válláról, ujjaim pedig végigfutottak a már meztelen felsőtestén. Rólam is lekerült a ruha, nem is volt szükség rá, így nem is bántam ezeket a mozdulatait.
Amikor már a padlón feküdtem, átkaroltam a nyakát és elnevettem magam. - Vámpír vagyok. Semmi sem kényelmetlen. Főleg, hogy itt vagy velem. - Az ajkaihoz hajoltam, hogy újra megcsókolhassam. Egyszerűen nem tudtam betelni vele, viszont a csókomon már érezhette, mennyire vágyom rá.

Nyögtem egyet, ahogy gombolni kezdte az ingemet, és magam is segítettem neki, hogy engem is levetkőztessen, és én is leszedjem az ő felsőjét, hogy szemem mohón igya aztán fehérneműs testének látványát, mintha még sosem láttam volna ezelőtt.
- Képtelen vagyok betelni vele, milyen gyönyörű vagy... - suttogtam, aztán elkaptam, és a földre döntöttem... csaknem a fa alá.
- Talán azért egy takaró nem ártana. Nem kényelmetlen így? - csókolgattam a vállát, míg fölé gördültem.

- Zene füleimnek. - Vigyorogva sóhajtottam egyet, fejemet egy kissé a falnak támasztottam, kérdésére pedig természetesen bólintottam egyet.
- Én is szeretném. - A szájához hajoltam és csókolni kezdtem, közben pedig ujjaim a vállán keresztül siklottak a mellkasára, hogy elkezdjem kigombolni ingének gombjait, ezzel is nyomatékosítva, hogy én is azt akarom, amit ő.

- Mert érzéki vagy, vad, szenvedélyes. És ugyanolyan őrült, mint én - mosolyogtam, számmal újra visszahajolva Tatia nyakára, és nyelvem végighúztam az ütőerén.
- Igy is érzem, milyen finom vagy ... - méregettem a nyakát, nagyokat szippantva a vére illatából. - De máshol is nagyon finom vagy... - néztem lefelé magunkon, és hogy félreértés ne legyen, végigsimogattam a lábai között egy leheletfinom mozdulattal.
- Szeretkezni akarok veled... - motyogtam. -Itt, a fa alatt. Ha te is akarod.

- Tudod, hogy kellőképpen kiüssön. - Kacsintottam rá vidáman és szinte időm sem volt felfogni, hogy mi történik, hiszen a hátam már a falnak tapadt, Klaus ajaki a nyakamon csapongtak, ami kicsikart belőlem egy sóhajt,
Elvigyorodtam, kissé oldalra döntöttem a fejem és az ajkaimba haraptam. Istenem, mennyire szerettem ezeket a hirtelen válásokat! Teljesen felvillanyozott.
- Tényleg? És mégis miért? - Kérdeztem tőle incselkedve, ujjaimmal pedig a hajába túrtam.

- Én is kapok ajándékot? - lepődtem meg. Ha valamire, hát erre végképp nem számítottam, de tagadhatatlanul nagyon jól esett, és átvettem az üveg italt.
- Ejha! - mondtam elismerően. - Ez aztán a minőség... - mondtam felvont szemöldökkel, és letettem az italt, hogy a következő másodpercben már - kihasználva a vámpírsebességet - máris a falnak nyomjam Tatiát, hevesen csókolva a nyakát.
- Imádlak - mormogtam a fülébe.

- Olyan vámpíros. - Állapítottam meg még mindig a láncot nézegetve, amikor az már a nyakamban lógott. - Azt hiszem, ez itt is fog maradni. - Mosolyogtam Klausra a lehető legszebben, mosolyom pedig kiteljesedett szavai hallatán. Én is visszaemlékeztem arra az időszakra, amely akárhogyan is nézzük, akkor is életem legszebb időszaka volt. Akkoriban boldog voltam és szerelmes, még a zavaró tényezők sem számítottak. Emberként éltem és úgy is szerethettem.
- Ha már nem is vagyunk emberek és változott is a világ azóta, de én is jól érzem magam ma este. Ezt is köszönöm neked. - Odahajoltam hozzá, hogy apró csókot leheljek az ajkaira, de aztán kibontakoztam az öleléséből, mert nekem is át kellett adnom az ő ajándékát.
- Én is gondoltam rád, szóval...boldog karácsonyt! - Átnyújtottam neki a dobozt, de volt még hozzáfűznivalóm. - Ezt azért kapod, hogyha kikészítenélek, akkor legyen mit innod. - Kacsintottam rá.


(http://img1.findthebest.com/sites/default/files/821/media/images/Lagavulin_16_Scotch.jpg)

- Örülök, ha tetszik. Ahogy megláttam... az jutott eszembe, hogy olyan, mint te. Tüzes... nőies... és mégis vörös, mint a vér. Neked való - álltam a háta mögé, hogy míg a haját félrehúzta az útból, nyakába akasszam a láncot.
- Nagyon jól áll... - fordítottam aztán szembe magammal, és odahajolva megcsókoltam. Közben átöleltem úgy, mintha soha de soha többé nem akarnám elengedni.
- Azt hiszem, utoljára ezer éve volt ilyen gyönyörű napom. A kunyhódban, mikor mi ketten először... - súgtam. - Sőt, én tényleg először... - vigyorogtam egyet. - A fülbevalókhoz is kell a segítségem? Abban nem vagyok túl jó, azt hiszem.

- Persze, hogy nem, de nem volt olyan nehéz az a szolgálat. Valahogy el kellett ütnöm az időt, míg előled menekültem. - Megvontam a vállamat, még a nyelvem is kinyújtottam, mint valami szórakozott kislány. Jól éreztem magam, ki akartam használni az alkalmat.
Csak mosolyogtam a szavain és én is az övének koccintottam a poharamat. Még ezer év... megéri egyáltalán addig élni? De miért pont most jut ez eszembe, amikor végre vele lehetnék? Persze, hogy megéri addig élni! Azért lettem vámpír, hogy az enyém legyen az örökkévalóság.
Kissé meglepődtem, amikor egy dobozt húzott elő a zsebéből és a kezembe adta. Letettem a poharamat a kandalló párkányára és egy röpke pillantást vetettem Klaus-ra, csak azután bontottam ki a kis dobozt, ami egy gyönyörű szép láncot és egy pár fülbevalót tartalmazott. Mindkettő vörös volt. mint a vér. Hm...vámpíros.
- Ezek...nagyon szépek. - Mosolyogtam felváltva Klaus-ra és a doboz tartalmára. - Köszönöm. Tényleg nagyon tetszik. - Kivettem a dobozból a láncot, hogy jobban szemügyre vehessem. Ilyenem még nem volt, még ehhez hasonló sem. - Segítesz felcsatolni?

- Azért a francia királyok sem osztották a borukat csak úgy, jókedvükben. Általában meg kellett szolgálni. Vagy így, vagy úgy - hunyorogtam Tatiára jókedvűen, csepp neheztelés sem volt bennem. Minek, a múlt iránt? Az mindkettőnknek megvan. És egyikünké sem patyolattiszta.
- Nos, igyunk a karácsonyra. Arra, hogy most újra érzelmes emberekké váltunk. Vagy legalább igyekszünk - emeltem fel a poharamat. - És igyunk ránk, kettőnkre. Hogy újabb ezer év múlva is itt állj előttem - koccintottam a finom üveget az övéhez, és egy korty után letettem a poharat, hogy előhúzzam a dobozt a zsebemből.
- Boldog karácsonyt, Tatia - csúsztattam a kezébe. Ahhoz képest, hogy tegnap még nem tudtam, hogy is kell átadni egy ajándékot, most simán ment. Valahogy a helyzet hozta magával.
- Bonts ki - biztattam, és vártam, hogy a vörös rubin fülbevalók és lánc előkerüljenek belőle.

A fa perceken belül fel lett díszítve és én is néhány lépést hátrálva vettem szügyre a mesterművet. Ahhoz képest eléggé szép lett, hogy elsőre csináltam ilyet. Mi lenne, ha minden évben fát díszítenék? Akkor lehet, hogy büntetni kellene, olyan szép lenne.
- Nálam a szűzkéz szerencséje is segített. - Kacsintottam rá, aztán teljesen felé fordultam, hogy rámosolyogjak. Az előző hangulatom tovaszállt, most újra jól éreztem magam. - A finom borról már gondoskodtam. - Motyogtam és ismét az asztal felé lépdeltem, kezemben már a borosüveggel és két pohárral tértem vissza Nik, a fa, a kandalló és a kanapé elé.
- Ezt nem is tudom, hogy pontosan melyik francia királytól kaptam. Míg te valószínűleg a királynőkkel szórakoztál, addig én is elfoglaltam magamat. - A kezébe adtam az egyik poharat és pikk-pakk kibontottam a bort, rögtön töltve belőle mindkettőnknek, az üveget az egyik asztalra tettem. - Mire igyunk? A karácsonyra?

- Imádom az ördögi, rossz, élvhajhász, vértől csöpögő énedet, drágám... - súgtam a fülébe, aztán magam is kézbe vettem egy díszt, és csakhamar a kis fa teljes pompájában ragyogott.
- Szép lett - léptem hátrébb. - Most jöhet egy pohár finom bor... és aztán... lesz neked egy meglepetésem is - simogattam meg Tatia arcát.

Halvány mosoly jelent meg az ajkaimon szavai hallatán, ebbe már nem tudtam belekötni. Nem voltam képes kifogásokat keresgélni, pedig akartam, mert be szerettem volna bizonyítani, hogy nekem van igazam. Ez volt az egyik legnagyobb baj velem, imádta, ha enyém az utolsó szó. Csak akkor éreztem jól magam. De most nem akartam ezt tovább firtatni...elég volt, Klaus hogy most itt van mellettem.
- Nem tudom megígérni azt, hogy jókislány leszek. Én mindig rossz maradok. - Aprót kacsintottam rá és elvettem egy díszt a már az asztalra került dobozból. - Fejezzük be ezt a díszítést, mielőtt megsértődik a fa.

Csendesen hümmögtem, míg Tatia beszélt.
- Igen, ez mind igaz - bólintottam. - De... valaki nem azért szeret meg valakit, mert mit tesz meg érte, vagy mit nem. Úgy jön ez Tatia, mint a nyári vihar után a napfény, vagy mint az éjszaka után a nappal. Jön, mert jönnie KELL! Ha egy év, ha ötven, ha ezer... akkor is itt van. Kitörölhetetlen - tettem a szívemre a kezét újra. - És igen, néha nehéz, és háborúval jár együtt. De talán attól olyan szép, nem? - mosolyogtam rá. - Amúgy is... halálra unnám magam egy olyan szerelemben, ahol csak szép és jó dolgok vannak - kacsintottam. - Nos, ha már megbeszéltük... befejezzük ezt a fát, mielőtt elmúlik a karácsony? - nevettem rá.

A szemeibe néztem és láttam, hogy igazat mond, csak... nekem még mindig nehezemre esett elhinni. Ennyi év érzelemmentesség és kihagyás után sok volt ez nekem és féltem, hogy egyszer fel- vagy összeroppanok és az senkinek sem lesz jó. Olyankor nem leállok, hanem még jobban török-zúzok és pusztítok, hogy felépülhessek. Ezt pedig senki sem akarhatja...
- Nem tudom, miért olyan nehéz elhinnem. - Motyogtam őszintén, közben pedig próbáltam tartani a tekintetét. Hátha sikerül. - Talán mert...én csak fájdalmat okoztam neked, semmi mást. Titkolóztam és menekültem előled, bosszút terveztem, mérlegeltem a gyenge pontjaidat, hogy minél jobban bánthassalak. - Vallottam be, amit valószínűleg már ő is tudott. - Én ilyen vagyok és...én nem voltam ott veled, amikor szükséged lett volna rám. Amikor Mikael megtámadott, akkor is Erin ment érted és ő még egyszer sem indult ellened. Én sokkal rosszabb vagyok, mint ő. - Nagyot nyeltem, a fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsemet, pedig ez nem volt szokásom. Ebből is megmutatkozhatott, hogy mennyire zavart állapotban voltam.

Láttam a szemeit, szinte szikráztak, és biztosra vettem, hogy néhány másodperc múlva kitör a világháború. Elkeseredtem. Ha valamikor, és valakivel, hát itt és most pont Tatiával nem akartam csatázni.
De ahogy vetett rám egy újabb tekintetet, az a szikra már mintha kihunyt volna kissé. Tanácstalanság, hitetlenkedés költözött mellé, és nagy levegőt véve melléléptem.
- Mikor hiszed már el végre nekem? - kérdeztem, gyengéden kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. - Szeretlek, te kis bosszúszomjas vérivó - mosolyogtam rá. - Nélküled Tatia, senki és semmi nem lennék.