Hatalmasra nyíltak a szemeim, amikor elárulta, hogy már megjárta Erin házát. Azt hiszem, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, az utolsó löket ahhoz, hogy az agyam felrobbanjon. Ám mégsem kezdtem el üvölteni, mint valami rossz sakál, mert azok a szavak, amelyek következtek kissé megnyugtattak. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, mert a kételyek még mindig nagyon erősek voltak bennem. Nem akartam felfogni, hogy ilyen létezik. Hogy szerethet engem azok után, amiket egymással tettünk?
- Ez igaz? - Néztem a szemeibe komolyan, úgy, hogy még véletlenül se tudjon hazudni nekem. - Te tényleg szeretsz engem? - Eléggé hülye kérdés volt ez, nem is az igazi énemet tükrözte, de kijött belőlem...

Csak a fejem csóváltam, mikor azt mondta nem féltékeny... aztán már nem törődtem semmivel, szinte feloldódtam a csókjában. Sajnos nem sokáig. Kis idő elteltével - mintha csak álmából ébredne - elhúzta a fejét, és távolabb tolt engem magától.
- Mi a baj, Tatia? - meredtem rá értetlenül. Aztán a szavai... körülbelül úgy éreztem magam, mintha megütött volna. Meg is ütött... újra. Csak épp ennek nem voltak kívülről látható nyomai.
- Már voltam Erinnél - néztem a szemébe. - Átadtam az ajándékát, és ennyi. Elbúcsúztam, és jöttem hozzád. Nézd... ha nem éreznék úgy irántad, ahogy érzek, most vele lennék. De itt vagyok veled... mert így tartom jónak, és helyesnek - mondtam halkan. - Azt hittem, a ma este lehet szép... veszekedés nélkül - tettem hozzá valami furcsa szomorúsággal a hangomban.

- Féltékeny? Nem, én nem vagyok féltékeny. - Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, viszont a helyzet és a szavaim nem engem igazoltak. Most valami elkezdett dolgozni bennem... azt hiszem a védekező mechanizmusom volt. Kerestem valami olyan dolgot, ami kicsit valóságosabbá és hihetőbbé teszi ezt a helyzetet, Erin pedig ilyesvalami volt.
Először én is elkezdtem csókolni őt, de pár másodperc vagy éppen perc múlva elszakadtam tőle. Részemről ez a dolog még nem volt befejezve, kellőképpen felpaprikáztam maga, ebben pedig szerepet játszhatott a nemrégen Chris-szel folytatott beszélgetésem. - És hozzá mikor mész el, hogy odaadd az ajándékodat? Vagy neki is segíteni fogsz fát díszíteni? -Ez kicsit velősre sikerült, nem is a karácsony hangulatához illett, de...ez jött ki belőlem.

- Igen, így van - mondtam meglepődve. - Nem értelek... közel áll hozzám, igen. De nem úgy, ahogy te gondolod. Kedvelem őt... de téged szeretlek. És ez nagy különbség. Ezért vagyok veled, és nem vele - magyaráztam. - Féltékeny vagy? - mosolyogtam. - Kis bolondom... nincs miért annak lenned - húztam oda magamhoz. - Bebizonyítom - súgtam, és megcsókoltam.

Egészen addig akasztgattam a gömböket és különféle figurákat a fa ágaira, amíg meg nem hallottam Erin nevét. Abban a pillanatban még a kezem is megállt a levegőben, az arcvonásaim fintorba futottak össze, a szemöldökömet i összehúztam és így néztem Klausra, közben pedig kibontakoztam a karjaiból. Erin? Karácsonyi ajándék? Hát ez kissé pofán csapott.
- Te ajándékot vettél neki, mert közel áll hozzád? - A hangom még nem volt haragos, inkább csak... meglepődött és inkább kérdőre vonó. A harag nálam csak ezután jön, úgyhogy még nagyon is jó állapotban voltam. - Ez komoly?

Tatia elvett tőlem egy díszt, és felakasztotta a fára, én pedig vállat vontam.
- Semmi extrát. Ajándékokat vásároltam. A plázában. Mint egy modern, tisztes emberi lény - vigyorogtam. - Anyámnak, a testvéreimnek, neked is - mosolyogtam. - És Erinnek - tettem hozzá, hátulról átölelve Tatia derekát. - Azért mondtam el, mert jobb, ha tőlem tudod. Igy őszinte, nem? És hát tudod... karácsonykor el lehet mondani az igazat. Az a szabály, hogy nem szabad haragudni érte - csókoltam a nyakába. - Erin közel áll hozzám. De olyan sosem fog, mint ahogyan te - tettem hozzá halkan.

Nm kicsit lepődtem meg, amikor felhozta Esthert. Vele díszített fát? Hát ezt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Persze azt tudtam, hogy Esther szereti a fiát, de azzal nem voltam tisztában, hogy Klaus hogyan viszonyul hozzá mostanság. Úgy látszik, hogy így.
- Ez meglepett. Azt hittem, még mindig orrolsz Esther-re, amiatt a ... - Inkább nem fejeztem be, mert a bálos ügy miatt rám is haragudott vagy még mindig haragszik. Ezt csak ő tudja, magában kell tisztáznia ezt az ügyet. Én már elmondtam neki az én verziómat.
Lehunytam a szemeimet, amikor megsimogatta az arcomat és jólesően elmosolyodtam. Oké, ez nekem is hiányzott. - Te is hiányoztál nekem. És.. mit csináltál a fadíszítésen kívül? - Kivettem a dobozból egy díszt és felakasztottam a fa egyik ágára. Asszem eddig még boldogulok.

Amíg Tatia elsétált a díszekért, körbeforogtam, talpat keresve, majd vállat vontam, és nemes egyszerűséggel kirángattam egy jókora növényt a cserépből, hogy a helyére nyomjam a fa törzsét.
- Ez megvan - mondtam, átvéve Tatiától a díszeket, majd magamhoz húztam. - Hát, ha vigasztal a tény, én ma délután csináltam ilyet először, anyámmal az oldalamon - mosolyogtam. - De valami még hiányzik a karácsonyi hangulathoz. Valami zene... és egy pohár bor. Egyébként... iszonyúan hiányoztál - simogattam meg Tatia arcát.

Birtok

- Azt hiszem, itt jó lesz a fa. - Mutattam a nappali egyik pontjára, közben pedig elsétáltam a díszekért, amiket szépen kiraktam kandalló tetejére, hogy biztosan meglegyenek. Képes lettem volna úgy eltüntetni őket, hogy soha ne találjam meg, úgyhogy inkább kéznél legyenek, minthogy sehol.
Kezeim közé kaptam a dobozt, így sétáltam vissza a fa elé és Klaus mellé. - Be kell valljam, hogy még sohasem csináltam ilyet. Úgy érzem magam, mint egy kislány.

A birtok és az előcsarnok

Amint beértem ide első dolgom volt, hogy lehuppanjak a kanapéra. A kezemben egy pohár italt szorongattam és külső szemmel bizonyára úgy nézhettem ki, mint akinél nincs minden rendben és még ahhoz is túl bolond volt, hogy diliházba utalják. Azt hiszem karácsonykor nem így kellene éreznie magát az embernek. Még a vámpírnak sem. Tudtam, hogy Klaus nemsokára betoppan, talán ezért is próbáltam kicsit összeszedni magam, de nem voltam képes kiűzni Chris-nek azt a rejtett utalását, miszerint őt kell bántanunk. Pár nappal ezelőtt ez nem esett volna nehezemre, most viszont azt hiszem, nem lennék rá képes. Csak és kizárólag akkor, ha történne valami, ami miatt ismét okom lenne haragudni rá.
És pár perccel később hallottam is a csengetést, szóval elindultam ajtót nyitni.

A birtok és az előcsarnok

Csak megforgattam a szemeimet. Ácsingózzon nyugodtan, belőlem úgysem kap többet, max. annyit, hogy még egyszer átküldöm a túlvilágra sziesztázni egy kicsit. Na jó, azt még mindig láttam, hogy milyen jó pasi, de csak egy átkozott vérfarkas -vagyis bocsánat, hibrid -, aki semmire sem jó. Legalábbis semmi olyanra, ami nekem előnyt jelentene.
Végre eltűnt innen, én pedig még pár percig azon voltam, hogy összeszedjem az erőmet. Amint ez megtörtént lekaptam magamról a felsőmet és felsétálva a szobámba másikat vettem fel, hiszen ez a keverék átszúrta azzal a fecskendővel. Nagyon megkeserüli még, hogy ellenem indult...
De először is a probléma forrásához kellett mennem.

Ősök villája ; Pihenőszoba

Felegyenesedtem, és odasétáltam elé, hogy játszadozni kezdjek az egyik hajtincsével.
- Legközelebb, ha találkozunk... ezt igazán ledobhatnád magadról - rángattam meg a blúzát, és bebámultam a dekoltázsába. - Irtó szexi... hát még ami alatta lehet! - vigyorogtam, és egy pillanatra megközelítettem a "bevágást", de végül elléptem előle jó harsány röhögéssel.
- A mielőbbi viszontlátásra, drága Tatia! - intettem felé.

(Valahol)

- Ha elküldött, hogy vágj a hátamba egy verbénás fecskendőt, akkor gondolhatod, hogy mennyire szót fogadok neki. - Motyogtam gúnyosan, de mintha nem nagyon viselte volna meg az, hogy a falhoz vágtam. De hát részben vámpír lett, mi mást várhattam volna? Már nem az a rühes kis farkas, aki volt.
- Ha nincs más meglepetésed, akkor mehetsz is. Én meg majd elrendezem a dolgaimat a gazdáddal. - Megvontam a vállam, de a mozdulat miatt sajogni kezdett a lapockám közötti rész.

Éppen készültem kisétálni, mikor előttem termett, a következő momentum pedig már az volt, hogy egyenesen a falnál csücsülök, jócskán fájó háttal, és ő meg dühödt, mégis vicsorgó képpel bámul rám.
- Áucs... - szólaltam meg, eléggé furcsa, és nemtörődöm módon. Fura, tényleg nem fájt annyira, ahogyan például néhány napja fájt volna.
- Bocs, de azt kell tennem, amit mond. Nyilván te nem teszed ezt megneki. Rossz kislány. - vigyorogtam.

- Arra mérget veszek. - Ha nem utálnám ennyire, talán még én is benne lenék egy újabb kalandban, valami hasonlóban, mint ami anno Chicago-ban történt. De hát elárult, ezt pedig nagyon nem tolerálom.
- Menj csak, utána pedig ugrálj úgy, ahogy Klaus fütyül. Csodaszép örök élet vár rád, kedvesem. - Kacsintottam rá már úgy, hogy kezdtem visszanyerni az erőmet, legalábbis a gyorsaságomat mindenféleképpen, így nem is tétováztam tovább. Ben előtt termettem, kezeimet a nyakára kulcsoltam és ahogy az erőmből kitellett a falhoz vágtam, hogy jó nagyot csattanjon. Repült néhány métert, de ha ez kellett neki..! - Legközelebb ha Klaus kéri, ha nem, engem ne látogass meg ilyen céllal. - Szemeim már dühösen izzottak, tényleg egyre jobban éreztem magam.

- Kár. Megnéznélek abban a jelmezedben is. - kacsintottam rá újból, immáron jó nagy sóhajjal. Igen, tényleg sajnálatos, hogy rosszban kell lennem vele. Elvégre... micsoda nő ez a nő! De nyilván Klaus barátunk a nagy ellenségeskedés ellenére sem szeretné, hogy több közöm legyen ehhez a nőhöz. Tatia véleményéről már nem is beszélve.
- Nos... asszem, mehetek is. Ha valami közlendőd van Klausnak, hát menj te és mondd meg neki - vigyorogtam.

- Jó, hogy nem írsz hálaéneket Klausnak. - Megforgattam a szemeimet és nekitámaszkodtam az asztalnak, hogy nehogy összeessek. Bár ez a fecskendő verbéna kevés volt ahhoz, hogy a földre zuhanjak vagy elájuljak és a többi, de azért nem kicsit volt kellemetlen. De így percek elteltével talán már kezdtem összekaparni magam...
- Bocsáss meg, de annak, aki verbénával indult ellenem nem tudom felvenni a csábító-kosztümömet. - Gúnyos vigyorfélét ejtettem meg felé, így néztem végig rajta.

Megforgattam a szemeimet. - Bánom is én, mit gondolsz te rólam... - sóhajtottam újabbat, és lenéztem az eldobott fecskendőre, amit sikeresen kivágott a hátából. Vagyis kiszedett, ha úgy jobban hangzik.
- Tudod... sokkalta jobban tetszik nekem ez az élet. Legalábbis eddig. Bár fogalmam sincs, mi lesz a jövőm. Talán holnap már meg is halok. De... mostantól az ösztöneimben van az, hogy megvédjem magamat. - vigyorogtam rá. - Igazából kár ezért a kis afférért. Merthogy... tudtam volna én kettőnknek is jobb programot! - kacsintottam rá.

Mi baja van ennek? Olyan lett, mint Klaus? Kellett egy kis idő, míg felfogtam, hogy miről hablatyol itt össze-vissza, mivel a verbéna láthatólag az agysejtjeimre is kihatott, de aztán megvilágosodott, miről beszél. Szóval...hibriddé tette és ideküldte egy verbénás fecskendővel, hogy intézzen el? Oké, ez a húzás eléggé meglepett, de legalább egy tankkal küldte volna ide, nem egy egyszerű kis fecskendővel.
- Szóval a drága Ben Klaus első számú csicskája lett? Ez vicces. - Nevettem fel, de ez végül köhögésbe torkollott a fájdalom miatt. Megpróbálkoztam kihúzni a hátamból a fecskendőt és csodák csodájára sikerült is. Rögtön a földre dobtam és ha nem lettem volna gyenge, akkor tuti nekiugrok ennek a mutánsnak. - Érdekes. - Nyögtem.

- Átkozott? Ja, igen... eléggé az lettem. Elátkoztak, mikor összefutottam a drága, pici szerelmeddel... - nyálaskodtam, majd elléptem mellőle, és otthagytam a hátában a fecskendőt. Érdekelt is engem, mi történik vele ezek után.
- A drága ellenségednek rögtön az jutott eszébe, milyen jó hecc lenne a drága vérfarkas barátodat olyanná tenni, mint ő maga... - forgattam meg a szemeimet. - De ha te mondani akarsz neki valamit, már most mondom, hogy nem vagyok postagalamb. Ő csicskáztathat, de te NEM! - mondtam határozottan, bár jó kérdés, mennyit fogott fel ezekből, hiszen nyilván fájt neki a verbénás támadás.

Üzenetet? Miféle üzenetet? Talán felcsapott postásnak, vagy mi? De nem is gondolkozhattam sokáig, mert meglepetésszerűen csapott az asztalnak és hirtelen belém vágott valamit, ami eléggé szúrt. Később rájöttem, hogy mi is volt az... egy fecskendő, amiben nem más volt, mint...verbéna. Igen, biztosan az volt, mert éreztem az égető érzést szétterjedni a testemben, aminek hatására először csak felszisszentem, de utána kénytelen-kelletlen felkiáltottam, mert eléggé meglepett a támadás és a fecskendőben sem kevés verbéna lehetett, ha ennyire fájt.
Meg kellett kapaszkodnom az asztalban és csak ekkor fogtam fel, mit is mondott egy a nyavalyás. Klaus? Ő küldte, hogy tegye ezt velem? Nos akkor úgy látszik, hogy a háború hivatalosan is elkezdődött, most már nem csak táncolgatunk egymás körül.
- Átkozott... - Benjamin-nak és Klausnak szántam ezt a jelzőt, ugyan kinek másnak? - Semmi mást nem üzent? Csak ennyit? - Hörögtem a farkaskomám felé.

Még mindig ott álltam, nem érdekelvén, hogy éppen mennyire leértékel engem. Mégis miért kellene, hogy érdekeljen? Hirtelen olyan erő uralkodott el rajtam, ami már régen nem. Régen? Soha életemben volt éreztem még magamban ennyi energiát, és erőt! Valami hihetetlen ez az egész...
- Tudod, egy üzenetet hoztam neked, mielőtt félreértenél, és azt hinnéd, hogy hiányzott a látványod. - sóhajtottam, és mikor megállt mellettem, diszkréten a zsebembe csúsztattam a kezemet.
- Azt üzenik neked, hogy... - löktem őt teljesen váratlanul az asztalhoz, hogy a háta mögé álljak, és a lapockái közé vágjam a fecskendőt, amiben ugyebár a verbéna volt. - ha háborút akarsz, Klaus készen áll rá... és bármilyen eszközt képes felhasználni, nem fog válogatni közöttük - sziszegtem már magam is kegyetlenkedéssel a hangomban.

- Más terveid? Csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál a tervezgetésre. - Összehúztam a szemöldökömet, mivel mióta ez a rühes kis kutyus elárult, azóta nem volt a szívem csücske. Sőt, a legnagyobb jóindulattal is utáltam. A többi érzelem, amit iránta tápláltam az nem volt éppen kellemes, az utálat volt a legenyhébb kifejezés.
Csak néztem, ahogy kényelmesen a konyhaasztalnak dőlt és csak akkor rugaszkodott el onnan, amikor már éppen meg akartam szólalni, hogy ugyan ne mocskolja már össze azt a szép és drága asztalt. Szerencséje volt, hogy eljött onnan, de mintha még a levegő is rosszabb lett volna azóta, mióta megjelent.
- És ez engem miért is kellene, hogy érdekeljen? - Én magam is felálltam a helyemről és letettem a poharamat az asztalra.

- Á-á. Eljöttem a házadba, hogy sértegesselek, de más céljaim is vannak. - vonogattam pimaszkodva a szemöldökömet, és közelebb sétáltam, hogy nagy sóhajjal megtámaszkodjak a konyhaasztalnál, és szélesen rávigyorogjak. - Miért nem örülsz nekem? Hát én annyira jó társaság vagyok. -biggyesztettem le az ajkaimat teljesen megsértve, de végül felnevettem.
- A tacskókád éppen formában van - fontam a mellkasomra a karjaimat.

Lépteket hallottam és először azt hittem, hogy mégiscsak Alex követett, de másodpercekkel később rá kellett döbbennem, hogy a hirtelen megjelenő férfi nem tartozott a kellemes társaság kategóriába. Legalábbis nálam nem.
- Te eljöttél a házamba, hogy sértegess? Még arra sem méltattam Benjamint, hogy felé nézzek, inkább még egyet kortyoltam az italomba. Azt hittem, hogy a napjaim elég borzalmasak már így is, de tévedtem. Ő kellett még ahhoz, hogy tényleg a sav marja a torkomat. - Mit akarsz itt, tacskókám? Ó, várj...talán a tacskókat nem kellene sértegetnem. - Grimaszoltam már felé fordulva és valami miatt rossz érzésem támadt. Ez a fiú most határozottan más volt, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Nem a jellemét tekintve, hanem úgy...egészében.