Még mindig nem igazán tudtam napirendre térni a dolog felett. Itt az újabb bizonyíték, hogy miért nem éri meg túlontúl sok, sőt, igazából kevés energiát sem ölni egy kapcsolatba akkor sem, ha az gyümölcsözőnek és jónak ígérkezik. Mi van akkor, ha jobban megnyílok Greg-nek és aztán derül ki, hogy kicsoda valójában? Aláírtam volna a halálos ítéletemet vagy ha nem is, kellemetlen perceket okoztam volna magamnak csakis amiatt mert ismét megbíztam valakiben és a szívemre hallgattam. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha kiszedhetném a szóban forgó szervemet, belerakhatnám egy dobozba és nem kellene attól félnem, mikor fog ismét beleszólni az életembe, mert éppen önállósítani szeretné magát. Mindig megjárom. Bár most talán némi pozitív vonulata is volt a történteknek, hiszen eddig nem sejtettem, hogy valaki ismét a fejemre pályázik. Nem kellett volna meglepődnöm és ami azt illeti, szívesen elintéztem volna az egészet egy legyintéssel, de a kíváncsiságom a szokásomhoz híven túlságosan is elkezdett dolgozni bennem. Vajon ki az, aki el akar tenni láb alól? Ismerem egyáltalán vagy csak egy eddig rejtőzködő kis patkány, akinek ráléptem a tyúkszemére? - Nem látom az esélyét annak, hogy valaha is félni fogok tőled. Ebben a történetben nem te vagy és soha nem is leszel a rosszfiú. – Ahhoz, hogy én féljek valakitől, túl sok mindent kellett tennie az illetőnek, méghozzá kellő komolysággal. Fél kezemen össze tudtam volna számolni, hány személytől voltam hajlamos összerezzenni és azoknak a fele is csak a rosszabb hangulatú napjaimon volt hatással rám. Greg nem tartozott ebbe a kategóriába és mivel most is igazából azért jött, hogy segítsen, elnéztem neki, hogy a halála megrendezésével vetett véget a kapcsolatunknak. Talán jobb is volt így, bár azt már soha nem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha… - Édes vagy, hogy megosztod velem az aktát. Ezért nem kapcsolhatnak le? Nehogy a végén miattam kelljen a hátad mögé nézned. – Félmosolyt villantottam, majd felvettem az asztalra dobott papírhalmazt és miután ittam egy kortyot az italomból, lapozgatni kezdtem. – Az emberek hajlamosak azt hinni, hogyha megpróbálnak keresztbe tenni nekem, az büntetlenül marad. És ha kitekerem a nyakukat, a hozzátartozók meg vannak sértődve. – Néhány név ismerősnek tűnt, de annyira nem, hogy pontos helyszínhez vagy eseményhez tudjam kötni őket. Több verzió is megfordult a fejemben: mi van, ha az egész csak csúsztatás, a lényeges elem nincs is rajta a listán és az egész névsor csak csúsztatás? Egyáltalán hogy találhatnám meg azt a nevet, aki miatt az egész hercehurca lehet. És miért érdekel, hogy ki akar utánam jönni? – Ha listát vezetnék azokról, akik bántani akarnak, akkor költözéskor két bőrönd azokkal a papírokkal lenne tele. – Forgattam meg a szemeimet. – Miért adtad ezt ide? Neked nincs abból hasznod, ha én tudom, hogy a nyomomban vannak.
Nem tartottam magamat kisembernek, még ha úgy is tűnt. Bár eszem ágában sem volt kukacoskodni, például azt illetően, hogy aligha lettem volna ember bármilyen formában is. Vámpírrá tettek, ezt pedig még nem tudtam kinek a számlájára írni. A legkézenfekvőbb magyarázat az volt, hogy rosszkor voltam rossz helyen, de Tatia miatt majdnem másodjára is meg kellett halnom. Csak egy nagyon jól sikerült alkunak köszönhettem, hogy ezúttal itt állhattam vele szemben. Oldalt választottam. - Nem kényszerítenek semmire. Nem érdekel, hogy mit művelnek azzal, akit leszállítok nekik. Én csak addig szereplek a képletben, amíg el nem kapom azt, aki kell nekik. Téged pedig okkal gyűlölhetnek a világ majd' minden táján. - vetettem oda némileg szánakozva. Ő nyilván nem így tekintett az egészen sikeres pályafutására, tekintve, hogy megannyi helyen járt, és a tekintélyt, ami járt neki, kikövetelte magának. Kevesen voltak azok, akik ne tudták volna, hogy ki az a Tatia Petrova. Én közéjük tartoztam pár éve. Az, hogy lenézte a hivatásomat, nem döntött össze bennem toronyházakat. Elég kevés dologgal lehetett hatni az érzéseimre. Ez nem tartozott közéjük. Megvontam a vállaimat. - Nem akarok utánad kapni. Nem akarom, hogy félj tőlem. Őszintén szólva, veled kapcsolatban semmit nem akarok. Meggyőződtem valamiről, amiről évekkel ezelőtt nem tudtam. És csalódottan fogok távozni innét hamarosan. - mértem végig. Ez a nő ott vert át, ahol tudott. Nem érdekelt, hogy milyen önbizalmat fejlesztő tréningen vett részt, vagy miért hiszi azt magáról, hogy egyszer majd nem talál valakit, aki kifog rajta. Ebben a cirkuszban csak egy szereplőként voltam hajlandó részt venni, és az a fejvadász szerepköre volt. Elnevettem magamat. - Szóval ha megkérdeztem volna... ez roppant jó ötlet így utólag. Nekem még eszembe se jutott. - sóhajtottam fel lemondóan. Nem tudtam a helyén kezelni a szituációt, ezért is nem vállaltam soha olyan ügyeket, amikben szmélyesen is érintett voltam. Nem tudtam eltekinteni attól, hogy közöm volt hozzá. Attól sem, hogy egy jó pár napot, hetet együtt töltöttem vele. A nappali felé léptem, kezembe véve azt a mappát, amivel érkeztem. - Az italt elfogadom. Itt a megbízás, amit kaptam. - dobtam le az asztalra az aktát. Eléggé vaskos volt, szerepelt benne egy lista is a feltehetőleg általa meghalt emberekről. - A listáért bocs. Valószínűleg nem teljes, nyilván csak az elmúlt tíz év termése szerepel rajta. De így sem rövid. - mosolyodtam el, de nem jókedvemben, majd karjaimat összefontam a mellkasom előtt. - A megbízó nem szerepel rajta. Lényegében bármelyik ellenséged lehet. Neked esetleg nincs egy listád? Bár nyilván az se lenne rövid. - tettem hozzá némi gúnnyal a hangomban.
- Kisembernek tartod magad? - Ostoba lettem volna, ha kihagyom a csevegésre adódó alkalmat. Ha már itt van, volt annyira jól fésült, hogy megjelent és bejelentette, hogy igenis nézzek a hátam mögé, mert igazából ő is azért van itt, hogy megnehezítse az életemet, akkor legalább megpróbáltam megtisztelni annyival, hogy nem csupán a munkájáról kérdezem. Azt nem tagadhattam le, hogy felment bennem a pumpa. Becsapott, elhitette velem a halálát azért, mert nem tudta pontosan, hogy ki vagyok és a körülöttünk lévők miért néznek rám ferde szemmel. Régen nem érdekelt már, hogy ő valószínűleg képmutatónak gondol a felháborodásom miatt: köztudott volt, hogy kevés bőr volt az arcomon. - Lehetnél nagymenő is. Talán kényszerítenek arra, hogy más helyett végezd el a piszkos munkát? Aligha hiszem... de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen pitiáner életformát választanál magadnak. - Megvontam a vállamat. Lenéztem volna? Inkább meglepett, hogy felcsapott fejvadásznak... vagy már akkor is az lett volna, amikor együtt voltunk? lényegtelen, ez már semmin sem változtatna. - Mihez kezdenék veled? Ha azt hiszed, hogy megijedek vagy fejemre húzott sapkával fogok járni, mert te vagy bárki más fenyegetést jelent rám, akkor tényleg nem ismersz, még annyira sem, hogy egyáltalán megpróbálj utánam kapni. - Jelentettem ki teljes magabiztossággal. Eléggé ismertem magamat ahhoz, hogy ne rettenjek meg kósza hírektől, attól pedig pláne nem, hogy valaki az életemet akarja. Volt időm hozzászokni a gondolathoz, eléggé szép listám is volt azokról, akiktől szinte már vártam, hogy rám támadjanak. Akik az élen szerepeltek, azok jelenleg túlságosan el voltak foglalva saját magukkal, engem hanyagoltak. - Ha megkérdezted volna, akkor elmondom. Nem biztos, hogy a teljes igazságot, sőt, de voltál te már akkor is olyan okos, hogy apránként kihúzd belőlem a dolgokat... tudod mit mondanak az időről és a hatásáról. Minden problémára megoldást nyújt. - Nem bíztam benne maradéktalanul a riói év alatt, de ez velem járt, nagyon kevés személyre bíztam volna akár az életemet is. Ha kibírt volna mellettem még egy kicsit, talán ő is bekerült volna az én kis elit körömbe, de a kíváncsisága nagyobb volt a türelménél... ezért nem is érdemelte volna meg a helyet a jelképes asztalnál. - Ha már itt vagy, nem kérsz egy italt? Közben pedig lehetnél olyan édes, hogy elmeséld, mégis ki és miért akar az életemre törni. Nem húzhatod el előttem a mézesmadzagot, hogy utána kétségek között hagyj. - Halvány félmosolyt villantottam és nyúltam is a poharak után, amelyekbe italt öntettem és átnyújtottam neki az egyiket.
Egy nagy levegővétel után elmosolyodtam. Nem írhattam a számlájára azt, hogy nincs tisztában a mai emberek életével. Ő már ezer éve vámpír, ami összességében azt is jelentette, hogy azóta sem a munka kötötte le minden figyelmét. Én viszont szerettem hasznosnak érezni magamat, és ennél jobb lehetőséget el sem tudtam volna képzelni. Mindannyian rugók vagyunk egy őrületes mókuskerékben, ezt semmilyen lázadozás nem oldotta még meg. A felesleges vérontásról gondoskodtak mások. - Mióta világ a világ, lustábbnál lustább embereknek dolgozunk. Ez a kisemberek sorsa. - Nem tegnap változtam vámpírrá, és azzal, hogy embernek neveztem magam, sem azt akartam megtagadni, ami voltam. De gyakorta mozgolódtam emberek körében a munkám miatt, a tökéletes elvegyülés alapkövetelmény volt, és már megtanultam úgy viselkedni, úgy beszélgetni, mint aki tényleg alig harminc éve jár ezen a már velejéig romlott világon. El kellett felejtenem a régi dolgokat, azt, amit annak idején az iskolában tanítottak, stílust váltani, ahogy ezt megteszi a többi vámpír is. De jobban tetszett volna, ha én is saját akaratomból teszem, nem azért, mert megkövetelte tőlem az elhivatottság. - Tudom, számodra az lett volna a legkényelmesebb, ha hagyom a fenébe. - idéztem szavait szinte szó szerint, majd egy elbűvölő mosollyal gazdagítottam a napját. - Ha így tettem volna, most eggyel kevesebb dolog miatt fájna a fejed, és nem kéne azzal törődnöd, hogy mit kezdj velem. - sóhajtottam fel helyette is. Nem abból a fából faragtak, aki csak úgy odébb sétált, mert azt mondták neki. Egyszer tettem meg, akkor Rio-ban. Se előtte, se utána nem találtak olyan fogást rajtam, amivel ki tudták volna kényszeríteni, hogy abbahagyjak valamit. Akkor is a kíváncsiságom hajtott, nem a haláltól való félelem. Elnevetve ráztam meg a fejemet, miközben hangjából igyekeztem kihallani a valódi tartalmat. Gyakorta nem azt jelentették a kimondott szavak, mint a benne rejlő érzések. A hang stílusa többet mondott ezer szónál is. - Óh, ha megkérdeztem volna, őszintén elmeséled, hogy mégis miért akarnak levadászni? Bár látva az aktádat, azt hiszem, eléggé végtelen az a bizonyos lista. - nyúltam az állam alá, hogy megtartsam ujjaimmal, mintha gondolkodni támadt volna kedvem. Valójában már túlvoltam az elméledésen. Ezer és ezer alternatíva suhant át rajtam, míg kutattam utána, de az akta összezavart mindent. Minden hitemet kiölte belőlem vele kapcsolatban. Elhomályosította a megismert arcot. Megőriztem tárgyilagosságomat, miközben mesélt Charlotte-ról. Nem tudtam hinni neki, de ez már betudtam sajátos problémának. - Nem az volt a feladatom, hogy megöljelek vagy elráncigáljalak. - közöltem aztán, majd közelebb léptem hozzá. Leeresztettem a kezeimet, arcom meg sem rezdült. - Még nem kellett volna eljönnöm hozzád. De tartoztam ennyivel annak a nőnek, akit ott megismertem. Nem vagy biztonságban. És ezt... értsd szó szerint. - Nem vallott rám, hogy beharangoztam valamit. Vagy hogy előre mentem. Eddig mindig egyértelmű volt a feladatom. Behajtani valamit, elvinni a "megrendelést" a célállomásra. Most mégis kivételt tettem.
Nem hittem volna, hogy ezt is megélem. Fejvadászt küldenek a nyakamra... milyen kényelmes népség csinál ilyet? Szemforgatva nyugtatgattam magam és próbáltam elsiklani a modernizáció ezen szégyenletes részlete miatt. A régi motorosok még saját maguk intézték az ügyeiket és szembe mertek nézni azzal az illetővel, akivel bajuk volt, főleg, ha el akarták tenni láb alól. Mi az élvezetes abban, hogy mással végeztetjük a piszkos munkát? Az ilyesfajta mocsokban turkálás volt a vámpírlét legjobb része, látni és kiélvezni azt, ahogy az általunk gyűlölt elesik felért egy mennyei áldással, egy mindentől szebb folyamattal, ami rögtön értelmet varázsolt a munkának. És van olyan, aki ezt az örömet eldobja, mert jobban esik neki egy fotelban ülni és megalázza az áldozatnak kinevezettjét azzal, hogy bérgyilkost küld a nyakára? Eszméletlen. - Szóval a megbízód megbízója egy lusta dög, te pedig megelégszel azzal, hogy ilyeneknek dolgozz? - Vontam fel a szemöldökeimet fejcsóválva, egyszerűen nem hittem a fülemnek. Greg-ből tényleg nem néztem ki, hogy alább adja egy bizonyos színvonalnál. - Csalódtam benned, főleg, mert miután rájöttél, hogy ki után kell kutatnod is folytattad a keresést. Miért nem hallgattál az önérzetedre és hagytad az egészet a fenébe? - Kérdeztem aprót sóhajtva, szinte költőien, hiszen pontosan tudtam a választ. Greg-et sem abból a fajtából szalasztották, amelyek csak úgy fogja magát és a háta mögött hagyja azt a dolgot, ami érdekli. Sőt, a kitartása eléggé példásnak bizonyult, ezért is adtam be végül neki a derekamat évekkel ezelőtt. - Meg is kérdezhetted volna, hogy mibe keveredtem, de eljátszani a halálodat tényleg sokkal drámaibb volt. Csak egy kicsit kellett volna még várnod. - Saját magamat hazudtoltam meg, úgysem mondtam volna neki semmit, ha rákérdez arra, mi bajom van, de ha megvárta volna, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz akkor lehet, hogy eljárt volna a szám. Ez az én legnagyobb bajom, mindig is azt szerettem volna, ha megértenek és meghallgatnak, de valamiért senkinek sem sikerült kiállnia a próbatételeimet. - Charlotte-ot egyedül te ismerted és nehogy azt hidd, hogy ő egy kitaláció volt. Szerettem azt az időszakot és míg te Charlotte-ként kerestél engem, én Charlotte-ként reménykedtem abban, hogy csak rosszul látok, amikor megláttalak vérben feküdve. - Mondtam őszintén. Ha nem vette észre rajtam akkoriban, hogy őszintén kedveltem, akkor vak volt, ezen nincs mit mellébeszélni. - És most mi lesz? Megölsz? Vagy kényszerítesz, hogy veled menjek, mert a megbízód elé kell rángatnod? - Jelenleg egyik lehetőségnek sem láttam életképes voltát, mert nem hittem, hogy ártani tudna nekem. Ha mégis... akkor pedig képes vagyok megvédeni magam.
Megvontam a vállaim, és elmosolyodtam. - A tárgy szempontjából teljesen mindegy, Charlotte vagy-e vagy Tatia. Valószínűleg ez az én kis sajátos... problémám. - Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, holott már nagy gyakorlatom volt ebben az egészben. Ez a nő olyan személyiséget birtokolt, amire ezerszer hallgattam volna. Ittam minden szavát, kerestem a pillantását, amikor csak tehettem, az érintkezés lehetőségét is kutattam. Közel akartam lenni hozzá, nem hittem el azt, hogy ennyi évet kellett eltöltenem anélkül, hogy előbb a közelembe sodorta volna őt valaki. Maga az élet várt ezzel az egésszel ennyi időt. Volt elég mindkettőnknek, de nem úgy ért véget, mint ahogyan én azt akkor terveztem. Túl közel engedtem a saját szívemhez, pedig nem szabadott volna. A szerelem az olyanoknak, mint mi, csak métely a szívben. Kirágta, felfalta a sejteket, és nem találtak még rá megfelelő ellenszert, ami csak egy pillanatig is, de enyhíthetné a fájdalmat. Én ezt éreztem iránta, de az utóbbi idők megfigyelése alapján már értelemszerű volt, hogy ez a képlet nem kettőnkről szólt. Mondhattam volna úgy is, hogy ő sokkal több szereplőt hozott ebbe a színdarabb, mint én. - Ez a munkám. Valamiből meg kell élnünk. A szép, ívelt, formás lábak az olyanoknak mint én, még nem termettek sok babért. - húztam el a számat, mintha most léptem volna le valami drámai előadás színpadáról. Rólam feltételezni se próbálhatná, hogy már akkor is tudtam erről az egészről. Akkor én voltam a hülye. De most, áttanulmányozva mindent, amit abban a stócban kaptam róla, hát fogadni mertem volna arra, hogy éppen annyira ismertem őt, mint ő saját magát. És ezt még csak nem is szégyeltem ovlna bevallani. - Nem tudom, ki akar téged. A főnököm, ahogyan én is, megbízásokat kap. De túl kényelmes vámpír ahhoz, hogy ő maga cselekedjen. Itt jön a képbe pár fejvadász, mint én is. Tudod, ez olyan, mint az embereknél ez a... behajtósdi. - közöltem az egyszerű tényt, amire valószínűleg már ő is rájöhetett, ha tényleg akart. - Nem ismerem azt, aki megbízta a főnökömet. A lehetőségek között van, hogy ő sem tudja. De a pénz beszél... - Ismét megvontam a vállaim. Minek ferdítettem volna? Okos lány, okosabb, mint amit eleinte gondoltam róla, nagyjából össze tudja rakni a kirakós darabjait. Közelebb jött, majd kérdésére reagálva rögtön egy sóhajjal indítottam, a kesernyés mosoly pedig már ott ugrált ajkaim szélében. - Akkor még csak annyit tudtam rólad, hogy Charlotte-nak hívnak. És azért játszottam el a halálomat, hogy megtudjam, mibe keveredtél. Azt hittem, nem menekülsz el olyan gyorsan, és megtudhatom, mi tettél. Akkor még nem voltam fejvadász. Mikor nem találtalak sehol, visszatértem az államokba. A lehetőség pedig kínálta magát. De nem találtalak. Megannyi informátor segítségét kértem, majd mikor a kezembe akadt az az akta, rájöttem, mi a hiba. Én végig Charlotte-ként kerestelek. - Kihúztam magam, és nagyot nyelve elfordítottam a fejemet. Nem akartam megadni magam neki. Nem hagyhattam, hogy lássa rajtam, mi is tombolt bennem, mert ez a kis vihar nem volt sem csendes, sem békés. - Amikor megálltam az ajtód előtt, Tatiához jöttem. Most, hogy itt állsz előttem, már... már magam sem tudom. - ráztam meg a fejem.
Információk hada zúdult rám egyetlen perc leforgása alatt és ha azt hittem volna, hogy viccel, akkor nehézség nélkül nevettem volna képen, ám ettől sokkal többről volt szó. Komolyan beszélt és nekem el kellett volna képednem, de képtelen voltam rá. Nyilvánosan nem. Ahhoz túlságosan feldühítettek az előbb hallottak és inkább arra összepontosítottam az energiáimat, hogy ne kapjon az őrjöngésemmel járó roham, amiből egyikőnk sem jött volna ki túl jól. Pótcselekvésként belekortyoltam az italomba és azalatt a pár másodperc alatt, míg hátat fordítottam neki az ajkaimba haraptam, hogy elfojtsam a feltörni kívánkozó dühömet. - Hívhatsz Charlotte-nak, ha neked jobban tetszik, mint a Tatia. Hozzászoktam már. – Mondtam őszintén, ismét felé fordulva, rendezve az arcvonásaimat. Bérgyilkos? Ennyire vak lettem volna? Mégis mi a fene ütött belém akkor, megsütötte a nap a fejemet? - Te érezted magad becsapottnak? Szegény, mindjárt megsajnállak. – Színpadiasan elhúztam a számat. Nem rossz egynek, Greg… már csak arra kellett volna rájönnöm, hogy tényleg végig madárnak nézett vagy volt egyáltalán egyszer is egy őszinte szava hozzám? Én voltam a hazudozás nagymestere, de azt nem bírtam, hogyha előttem ferdítik el az igazságot. – Ha jól vettem észre én vagyok az, akinek fejvadászt küldtek a megkeresésére, nem te. Arra viszont tényleg nem gondoltam volna, hogy egyszer te fogsz kopogtatni az ajtómon, főleg nem ilyen szándékkal. – Megcsóváltam a fejem. Meglepett. Akár azzal a szóval is élhettem volna, hogy lenyűgözött, de az sokkal inkább lett volna igaz abban az esetben, ha nem éltem volna vele együtt majdnem egy éven keresztül. Ezért maradtam inkább annál a kifejezésnél, hogy enyhén sokkolt. – Te talán még tőlem is jobban tudod, hogy mennyi ellenségem van tekintve, hogy külön nyilvántartásba vagyok véve a megbízódnál. Ez hízelgő, de arra azért kíváncsi lennék, hogy konkrétan ki szeretne holtan látni? Az én listámon is van pár név és sok mindent megéltem már, viszont azt nem hittem volna, hogy egyszer lesz valaki, aki egy másik személyt fogad fel az utánam való szaglászásra. Elég furcsa érzés. – Vallottam be félmosollyal az ajkaimon. - Az előbbin kívül csak pár kérdésem lenne. – Lépdeltem közelebb hozzá, miközben a fejemben kattogtak a fogaskerekek, bár nagyon nem volt min gondolkozni. Megvezettek, ennyi az egész és ez nekem nem tetszett… sőt, felettébb frusztrált. – Azelőtt vagy azután kaptad meg azt a bizonyos aktát, miután találkoztunk? És most kihez jöttél? Charlotte-hoz vagy Tatia-hoz? - Kérdeztem megkeresve a tekintetét. Hogy fogok vele viselkedni? Az csakis rajta állt és azon, meddig leszek képes türtőztetni magam.
- Ezer év után bíztam benned annyira, hogy nyitott az elméd a... furcsaságokra. - jegyeztem meg szemtelen kis vigyorgással. Az utolsó szót szándékosan mondtam ki később, mint az előtte lévőket, Valójában semmi kedvem nem volt adni a jókedvű, lecserélt barátot, mert minden bizonnyal nem erre a szerepre lettem szerződtetve. Akkor sem, mikor pár évvel ezelőtt találkoztunk, s most sem. Fejvadász voltam, nem lelkisegély-szolgálat. Ha többet fizettek, esetleg felcsaptam bérgyilkosnak is, attól függött, hogy kiről szólt a megállapodás. Egy hozzá hasonló kaliberű vámpírt azonban még én se vállalnék az utóbbi esetében. Azt sem tudtam, ki keresi őt, azon kívül, hogy a főnököm a kezembe nyomta a róla ismert információkat. Ő is csak közvetített, én előkerítettem, ő továbbadta. Furcsa ez a szóhasználat, ha tulajdonképpen mozgó személyekről beszéltünk, az "élő" szót már inkább nem használtam vámpírok kapcsán. Rajtam volt a sor, hogy vállat vonjak. - Így van. Senki nem tudja. A véletlenek csúnya összjátéka, hogy pont én kaptam kezembe a te... vékonynak nem nevezhető kis mappádat. - sóhajtottam fel, mintha valami ténylegesen megterhelő dokumentumsorozatról lett volna szó, de tekinthettük így is. Súlyát illetően talán nem volt az, de ha azt néztük meg, hogy mi minden kapott helyet abban a dócban, bátran nevezhetnénk ezt a nőt valami modern járványnak, csak nem fertőzéssel, hanem nyakharapással szedte az áldozatait. Átvettem tőle a poharat, de valójában nem nagyon hatott meg egyetlen szó sem, amit mondott. Bár kételkedtem abban, hogy erre ment volna ki a játék. - Hát még miután kiderült, hogy ez a nő... nem is Charlotte. Hanem Tatia. Ez a kisebb meglepetés volt. - kortyoltam bele a nedűbe, majd jólesően sóhajtottam fel, pár másodperc szünetet hagyva két szó között. - Mondanom sem kellett, kicsit becsapottnak éreztem magam. Bár sejthettem volna, hogy valami nagyon nincs rendben veled, miután találkoztam azokkal a... valakikkel Rio-ban. - tártam szét a karjaimat, vigyázva, hogy ne lötyögtessem ki az italt. - Akik egészen fair alkut ajánlva biztosították, hogy ha nem tartalak ott tovább, akkor nem ölnek meg. Jobb ötletem nem igazán volt annál, minthogy eljátsszam ezt az egész... holtan fekszem vérben fagyva-dolgot. - Elmosolyodtam, és ismét kortyoltam. Nem voltam rest rohamozni az új információkkal, amelyek után már valószínűleg régóta vágyott. Ha nem, hát most annak ellenére is megtudja. - Talán csak kíváncsi voltam, mit vétettél, és azt könnyebb úgy megtudnom, hogy életben vagy. De túl gyorsan tűntél el, és hónapokkal később sem tudtam rájönni, hová tűntél. - fordítottam el pillantásomat a szoba egy másik szegletébe. - Rengeteg ellenséged van, bár ezen nem kellene meglepődnöm, igaz?
Kezdtem hozzászokni, hogy random emberek bukkannak fel a halálból az utóbbi időkben. A mai világban már semmi sem volt lehetetlen, míg régen egy boszorkánynak egy gyertya meggyújtásáért is két liter vért kellett veszítenie, addig mostanság a nyikhajokat sem érdekli, ha az őseik esetleg megfenyítik őket, akkor is csinálják, amit nem kellene. Ebben az esetben a feltámasztást, ami ha jól emlékeztem és én jól szoktam emlékezni, boszorkány körökben illegális. Ennyi kalandvágyó fiatal lenne? Úgy tűnik, a természetfeletti tinédzsereknek is megvan a maga tilosban járásuk, mint az idézőjelesen normálisoknak a drog és az alkohol. Áldott, éretlen évek. - Végül is az én hibám, hogy nem veszem természetesnek, hogy a halottak átjáróháznak használják az otthonomat. Nem is tudom, mi a fenéért nyíltak nagyobbra a szemeim. – Megrántottam a vállamat és elegem lett a lépcsőn való álldogálásból, nem volt szándékomban teljesen elárulni előtte magam azzal, hogy szinte még a kezem is remegett a láttán. Nem azért, mert féltem volna tőle, bár a szeme állása nem sok jót sejtetett, de az övéhez hasonló nézések nekem olyanok voltak, mint másoknak a reggeli… sokkal inkább az a tényező zavart, hogy én ezt a férfit szerettem és nem számítottam arra, hogy pont ő fog visszajönni és ha ez meg is történik, akkor találkozunk még valaha. Ez megint egy rossz nap lesz, előre éreztem. - Mégis ki akarná, hogy mi ketten újra találkozzunk? – Kérdeztem megpróbálva tartani a tekintetét, amelyet az enyémbe mélyesztett és ami véletlenül sem az tükrözte, amihez hozzá voltam szokva tőle. De miért is nézett volna rám a múltbelihez hasonlóan? Nem éppen kedvesen váltunk el, amiből szívesen kihúznám magam, hiszen azt hittem, halott. Mellette ülni akkoriban felért volna egy öngyilkossági kísérlettel. – Senki sem tudja, hogy nekünk közünk volt egymáshoz. Elvégre a nevemet sem tudtad, ügyeltem arra, hogy ha lehetséges, legalább egy kis nyugtom legyen és ha már betoppantál az életembe, akkor melletted. – Szerencse, hogy a házban mindenhol tartottam italt, a tőlem nem messze lévő kis asztalhoz léptem ás rögtön a kezemben volt egy pohár szíverősítő, szívélyes házigazdához illően neki is töltöttem. Átnyújtva neki nem szalasztottam el a lehetőséget, hogy megpróbáljak leolvasni az arcáról valamit, ám csak a hangja és a szavai csengtek a fülemben, amelyek igazán nyersek voltak és figyelmeztettek arra, hogy ne bájcsevejre készüljek, hanem valami rosszabbra. Mi jöhet még? Tényleg nincsen egy normális pasi az életemben? - Magadra hagytalak, mert azt hittem meghaltál és nem azért, mert akartam. Ha le szerettem volna lépni, akkor megtettem volna előbb, nem maradtam volna veled, hidd el, ezt mindenki megerősítheti. Nem szokásom a lelkizés azokkal, akiket nem tartok méltónak rá.
Úgy néztem őt, mintha előtte soha nem láttam volna. Lehet, hogy ebben volt is valami, elvégre mikor legutóbb találkoztunk, úgy gondoltam, ő egy teljesen más ember. Ember? Nem szerettem, mikor egy fajtánkbélit még csak botlás szintjén is, de egy lapon emlegettek egy emberrel. Már nem voltunk azok. Ragadozóvá váltunk abban a pillanatban, mikor kitört a nyakunk, átvágták a torkunkat, vagy éppen végzett velünk egy nagy adag nyugtató. Hiába is próbáltunk volna mások lenni, már nem lehetett. Ezek voltunk, kegyetlen ragadozók, és úgy értesültem, hogy Tatia - vagy ahogy hivatja magát - ebben mesterszinten járt. Nem is értettem, hogy hová tettem a szemeimet, mindig elég jó megfigyelőképességgel voltam megáldva, hogy nem tűnt fel, hogy nem az, aminek látszott? Már azt is hatalmas árulásnak tudtam be, hogy nem árulta el a valódi nevét. Mi félnivalója volt? Igaz, már megannyi alternatíva átsuhant az agyamon, ami mentességet adhatna neki, de nem voltam az a fajta, aki könnyedén ad mentséget másoknak. Nem tudtam meg a mai napig, hogy miért kellett akkor úgy végeznem, miért azok után történt, hogy vele találkoztam. Túl sok volt a kérdés, és kevés a lehetőség arra, hogy bármit is megtudjak, még magánnyomozóként és behajtóként is. - Hát, bízom benne, hogy minél előbb észhez térsz ebből a nagy... sokkból. - vontam egyet a vállamon. Nem gondoltam arra, hogy milyen érzéseket válthatok ki belőle, nagy eséllyel azért, mert mióta bővebben hallottam róla, megkérdőjeleztem azt, hogy vannak érzései. Ostobaság volt tőlem, elvégre miért ne lenne? Nem pszichopata, az már feltűnt volna, a szimatom az ilyesmihez tökéletes. Széles vigyorral néztem körbe a terjedelmes helyiségben, majd felé kaptam pillantásomat. - Miért vagyok itt? Óh. Erre a kérdésre pont nem számítottam. - sóhajtottam fel költőien, majd közelebb sétáltam hozzá, és elmélyültem tekintetének sűrűjében.- Valaki úgy akarta, hogy útjaink ismét közösek legyenek. Milyen drámai. Arról nem is beszélve, hogy meglepő.
Nem hittem volna, hogy újra fogom látni ezt az arcot. Az arcot, ami elérte, hogy huzamosabb ideig ő legyen az egyedüli az életemben, aminek a tulajdonosa mellett reggelente felkelve mosolyra húzódtak az ajkaim és nem éreztem úgy magam, mint aki arra kárhoztatott, hogy egyedül tengesse örökléte mindennapjait, amelyek csupán abból álltak, hogy eltöltve őket egyre több legyen belőlük. A megtalálásának pillanata, élettelen testének látványa kitépett belőlem egy darabot és akkor már régen nem éreztem akkor nyomást magamon… fogtam magam és eltűntem. Megrémültem, bepánikoltam, képtelen voltam a reális, összeszedett gondolkodásra, nem akartam magam előtt látni őt véresen, holtan, eszembe sem jutott az egyébként mi világunkban egyáltalán nem irracionálisnak számító magyarázat, miszerint az eltávozása nem biztos, hogy végleges volt. És most itt állt előttem, mint akit egyáltalán nem viselt meg a saját halála, tökéletes emberismerő képességeim ellenére sem lettem volna képes megmondani, mi játszódott le a tekintetében, de a viselkedése alapján ugyanazzal a laza személlyel volt dolgom, mint évekkel ezelőtt. Csakhogy nem a meggyőzésemre, hanem nagyon úgy tűnt, hogy inkább a belém tiprásba fektette ezt az egyébként jó tulajdonságát. - Elevennek is nézel ki. – Állapítottam ki pár lépés távolságra megállva előtte. A mondhatni megszokott illata fénysebességgel idézett fel bennem néhány régi emlékképet, amikre nem akartam koncentrálni, sokkal inkább szem előtt tartottam a merengésemet kiváltó tulajdonost. A fenébe, mi van ezzel az univerzummal, hogy mindenki csak úgy felbukkanhat akkor is, ha elméletileg halott volt? - Már bent vagy, nem? – Kérdeztem felvont szemöldökkel, sóhajtva egyet. Én magam is ennyire udvariatlan és nemtörődöm voltam, nem lepődtem meg azon, hogy szinte csak kényelembe nem helyezte magát a házban, Ha pár másodperccel később jöttem volna le a lépcsőkön, biztosan a kanapén ücsörögve találtam volna rá. – Tényleg hibáztatni akarsz, amiért kicsit szoknom kell a gondolatot, hogy öt év után meglátogat valaki, akit halottnak hittem? Becsapott a saját szemem és ez nálam nem mindennapi. – Vontam fel a szemöldökeimet egy röpke pillanat erejéig. A Charlotte név túlságosan idegennek hatott, azóta nem használtam, mióta felszálltam egy repülőre és elhagytam Rio de Janeiro városát. Senkinek nem engedtem, hogy így hívjon… ha megengedtem volna, meglett volna az esély arra, hogy elkapjon a szentimentalizmus és azután, hogy vége lett az életem Greg-el töltött időszakának ismételten rájöttem, hogy abból semmi jó nem sülhet ki, ha engedek a rothadt szívem mélyén bujkáló vágynak, miszerint szeressek és szeretve legyek. - Miért vagy itt? - Tettem fel a legfontosabb és legérdekesebb kérdést, amelyre jobban vártam a választ, mint a gyerekek a Télapót vagy a húsvéti nyuszit. Nekem a kérdéseimre adott magyarázatok jelentették az ajándékokat, most sem volt ez másképp.
Végignéztem magamon, majd megjászott furcsallással méregettem a karjaimat. - Elég elevennek érzem magam. - rántottam egyet a vállamon lazán, majd beletúrtam laza fürtjeimbe, s ismét azzal a szokványos, ám mégis sokat sejtető mosolyommal fürkésztem az ő ledöbbent arcát. Ezt nem tudta elrejteni, és ezer év sminkje sem lenne képes álarcot adni az arcára ebben a pillanatban. Ennyi év elteltével már a trükkök mesterévé váltam. Megtanultam felismerni bárminemű érzést, amelyet egy arc produkálni képes volt. Tudtam, mikor váltok ki szomorú érzést valakiből, s az öröm érzete sem idegen. A meglepődéstől mindig felszalat a szemöldök, a hazugságtól remegni kezd a szem, s az illető folyamatában úgy érzi, hogy pislognia kell, csupán azért, hogy ennyivel rövidebb ideig kelljen a szemébe néznie annak, kit hazugsága áldozatává választott. Akadtak olyanok, akik megtanulták elejteni ezeket a vonásokat, mondhatni, tökéletesen érzéketlenné váltak a vilgára nézve, semmi nem váltott ki belőlük reakciót, olyan biztosan nem, amit előre sejtettem volna. A legnagyobb ellenségeim ilyen tekintetben az olyan vámpírok, mint Charlotte. Vagy Tatia, hívhatja magát ahogyan neki tetszik, számomra ő Charlotte maradt azóta is, hogy megtudtam a valóságot és igazságot. Átverve éreztem magam, ám volt bennem annyi ész, hogy tudjam, ez most nem rólam szól. Megbízátst kaptam a főnökömtől, amelyben ő is szerepet játszik, s csakis emiatt vagyok itt. A kíváncsiságomat lehetségesen a másik nadrágomban hagytam, de jobbnak is érzem, hog így leygen, tekintve hogy én nem vagyok mestere az érzések elfojtásának. Hirtelen haragú volnék, és a sármom sok mindent megszerez helyettem, de nem vetettem el a saját módszereimet, mely szerint jobb szeretek megküzdeni a saját álmaimért és vágyaimért. Közelebb léptem hozzá, és tekintetét szorosan tartva formáltam az új szavakat. - Nem is akarsz behívni? - kérdeztem suttogva. Volt mit mondanom neki. - Vagy még idő kell ahhoz, hogy felfogd, élek? Azt hittem, ennél te gyorsabb vagy. Charlotte. - ejtettem ki a nevét, ekkor már gúnyt vegyítva hangomba.
Alig aludtam valamit. Szerencsére nem ismételten az a korszakom köszöntött be, amelyikben előszeretettel gyötörtek rémálmok hol az emberi életem momentumait felkarolva, hol a vámpírrá válásom emlékeit használva alapanyagként vagy éppen fiatal vérszívóként, majd idősebbként elkövetett baklövésnek titulált rosszabb lépéseimet feldolgozva, egyszerűen a szervezetemnek szüksége volt arra, hogy éjjelente az utcákat, a szomszédos, esetleg sokkal messzebb lévő városokat járjam, idézőjeles barátokat újítsak be, jól érezzem magam. Curtis-szel nem tudtam, hányadán állunk. Szívesen engedtem volna közel magamhoz, de mintha mindig egy fal állt volna az utamba, amelyet hol ő húzott fel, hol én, ám egyben nem különböztek: olyan erős volt, hogy hatalmas erőfeszítésbe tellett volna belekezdeni a lerombolásába és ez a lépés túlontúl ijesztőnek tűnt nekem. Valami, amitől megrémültem, persze, hogy az érzések töltötték be ezt a szerepet az életemben. Ha túl nagy teret engedtem nekik legyengítettek és soha nem lett jó vége annak, hogy törődtem, vigyáztam, boldog voltam, szerelembe estem. Nem volt alkalom, hogy ne égettem volna meg magam és nem volt szükségem még egy olyan esetre, amit átéltem Klaus-szal, Elijah-val, Greg-el és most belekavarodtam Curtis-szel is. A sebezhetőségem lehetősége ilyenkor többszörösére növekedett, sebeket ejtettek rajtam és rengeteg időbe tellett a gyógyulásom. Fájdalmaim voltak, nem akartam többé ilyet átélni és a kislány szerepében tündökölni. Éppen a cipőmet húztam fel, amikor halk neszezést hallottam a földszintről. Egy pillanatra mozdulatlanul hegyeztem a füleimet annak ellenére, hogyha huszonöt munkagép közlekedne a csempéken is meghallanám az oda nem illő lépteket. Felálltam az ágyról, a cipősarkam kopogásán túl is hallottam a lentről jövő lélegzetvételeket, de sejtelmem sem volt arról, hogy ki érzett hatalmas késztetést arra, hogy mindenféle jelzés nélkül átlépje a küszöbömet. Háklis voltam a magánlaksértésre, utáltam, ha olyasvalaki érzett magában erőt az engem való meglátogatáshoz, akit a hátam közepére sem kívántam, úgyhogy határozott léptekkel indultam el a fölszint irányába. Az illető szívverése kellően egyenletes volt, nem tűnt sem izgatottnak, sem szorongónak, sem túlzottan feldobottnak, ám a lépcsőkön lefelé haladva olyan illat ütötte meg az orromat, amit nem gondoltam volna, hogy valaha újra érezni fogok. Férfias, határozott, kellemes, észveszejtő illat, egyszer sikeresen elcsavarta a fejem egy hasonló. Nem. Pontosan ugyanez. Ugyanez az illat volt. - Greg? – Talán még a számat is eltátottam meglátva, ki a vendégem, de a szám az rögtön kiszáradt. Él? Itt van? Vagy csak öregszem és vénségemre hallucinálni kezdtem? Megmarkoltam a lépcső korlátját és örültem annak, hogy nem volt több fok előtte, hanem már két lábammal a padlón álltam. Összevontam a szemöldökömet, amikor mosolyra húzta az ajkait. Él és mosolyog? A fenébe. – Te halott vagy. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, elindulva felé szépen, lassan, hogy megbizonyosodhassak arról, valaki szórakozik velem. Éreztem az illatát, láttam a szemeit, hallottam a hangját, ha felemeltem volna a kezem akár a bőrét is megtapinthattam volna. Túlságosan valóságosnak tűnt ahhoz, hogy halott legyen… csakhogy nem tűnhetett el a hitem egyetlen pillanat alatt, miszerint öt éve meggyilkolták.
Mondhatnám azt is, hogy távol áll tőlem a bosszúállás minden fokozata, bár ezt nem tudtam véka alá rejteni akkor sem, mikor a munkáim során olyanokkal sodort össze az élet, akikkel már volt dolgom előtte. Sosem vallottam volna be, hogy gyenge voltam, mikor vámpírrá változtattak, s még csak nem is saját akaratomból. De nem ragadtam le ennél a fokozatnál, megtanultam kamatoztatni tehetségemet, megannyi jó tulajdonságom mellett pedig még mindig akad olyan, amely számomra is új. Elvesztek bennem rossz dolgok is, de úgy éltem az életem mindig is, ahogyan azt minden korban hozzám hasonló férfi teszi. Fiatal voltam, mikor átváltoztam, szóval éppen a legjobb koromat éltem, és a mai kor egészen más most, mint akkoriban volt, úgyhogy a lehetőségek is igencsak adottak. Így ismerkedtem meg annak idején Charlotte-tal. LEgalábbis így mutatta be magát, de csak azóta vagyok ilyen gyanakvó mióta ezt a munkát végeztem. Gyanús volt az egész, ahogyan végetért... felébredni, a saját véremben fürödni... és sosem kapni rá elég jó bizonyítékot. Megpróbáltam utánajárni, vajon miként is éltem túl azt a támadást, de az utak a főnökömhöz vezettek, aki azóta sem volt hajlandó bevatani a részletekbe. Még nem értem meg rá, mondta mindig, de én máshogyan éreztem. Már hónapok óta tökéletesen érett voltam a feladatra, az információkra. Csak annyit mondott, hogy a válaszokat megtalálom ennél a nőnél, majd a kezembe nyomta Charlotte képét. Nem ő ölt meg, három másik fickó volt az, aki betört a lakásba. Tartok attól, hogy ez a nő sem fogja tudni, hogy miért, hogyan tértem vissza az életbe, de talán azt tudni fogja, hogy miért jutottam olyan sorsra. Arról nem is beszélve, hogy már egy napja vagyok a városban, és mikor arról érdeklődtem, hogy tényleg Charlotte telepedett-e le erre a birtokra, sokan csak pislogtak rám, vajon kiről beszélek. Akadtak kérdések a fejemben, s addig nem fogok lenyugodni, míg meg nem kapok rájuk a kielégítő választ. Most is ezért voltam itt. Bár magamnak a legkönnyebb hazudni, hogy már nem érdekel. A valóság az, hogy a zsigereim ismét táncot jártak, mióta megkaptam ezt a megbízatást. Lépések zaját hallottam, miután öt perce ott dekkoltam az ajtó előtt, de nem hezitáltam, csak a tökéletes lehetőségeket mértem fel, ha úgy adódna, hogy az életemért kell menekülnöm. - Nocsak, nocsak. A halál angyala még mindig életben. - fordultam meg, rögvest belenézve abba a csokoládé barna tekintetbe. Nem árulkodtak meglepetésről az arcizmaim , csak határozott voltam, ennek kifejezéseképpen mosolyodtam el.
Meglepett a némaság, ami fogadott. Nem tudom elhinni, hogy már megint elment... tényleg itt hagyott? Engem? Újra? Már nem tudom elhinni, hogy csak ennyit jelentek neki... egyszerűen megőrülök... nem lehet, hogy... nem, nem, nem és nem! Mi van, ha Klausszal lépett le? Az megtörténhet? Több, mint valószínű, nemde? - Elegem van!! - ordítottam el magamat, és bosszankodva felkaptam a kabátomat. Jó... most jöttem vissza, de megint levegő kell.
Elvigyorodtam látva Klaus reakcióját és a táskám után nyúltam. - Azt hittem, hogy feljössz hozzám a hálóba. - Pislogtam rá ártatlan tekintettel és belekaroltam a kinyújtott karjába. Régen voltam már ilyen bálon, utoljára akkor, amikor visszajöttem a bulgáriai kiruccanásomról. Na az is egy élmény volt, meg kell hagyni. - Mehetünk. És ha nem lesz balhé, akkor majd mi csapunk egyet. - Kacsintottam rá és elindultunk az autó felé. Beültem az anyósülésre, aztán Klaus is behuppant a volán mögé és el is indultunk. Kíváncsi voltam, hogy mi jó fog történni.
Cipősarok kopogását hallottam először, aztán feltárult az ajtó, és önkéntelenül is végigmértem Tatiát. - Ejnya! - mondtam, és meg is toldottam a szót egy elismerő füttyentéssel. - Azt hiszem, te leszel ma a legszebb nő a bálon, édesem - nyújtottam a karomat szertartásosan. - Indulhatunk? Szeretnék már minél hamarabb táncolni veled, és páholyból nézni, idén miféle balhékra kerül sor.
Szokásomtól eltérő módon emberi léptekkel sétáltam le a lépcsőn, hogy ajtót nyissak. Ennek az oka az volt, hogy nem akartam, hogy bármi baja essen a ruhámnak, valamint egy kicsit meg szerettem volna váratni Klaust. Egy-két percig ráér álldogálni az ajtó előtt. Átvágtam az előcsarnokon, a magassarkúm kopogásából valószínűleg Klaus is hallhatta, hogy jövök. Az ujjaimat a kilincsre fűztem majd lenyomtam azt és elmosolyodtam, amikor megláttam Nik-et a küszöb másik oldalán. - Szia. - Hordoztam végig rajta a tekintetem. - Dögös vagy öltönyben. - Kacsintottam rá.
Lefékeztem a ház előtt, majd kiszálltam a kocsiból, és elsiettem a bejárati ajtó felé, ahol megnyomtam a csengőt. Noha besétálhattam volna, valami azt súgta, ne tegyem. Ennek most úgy kellett történnie, ahogy a filmeken szokott lenni. A férfi várja a nőt, akit szeret...
- Ahhoz nekem is lesz szavam - jegyeztem meg. - Meg fogom védeni Elenát, és a Salvatore családot. Jobb, ha erre felkészül Oliver is - mondtam Tatiának, majd utána intettem, mikor kiszállt a kocsiból. Addig néztem utána, míg be nem zárta maga mögött az ajtót, akkor kissé lehervadt rólam a mosoly. Mert amit nem mondtam ki hangosan az elmúlt időben egyszer sem... de bármekkora örömet is okoztam ma neki, bármit is tettem, egyszer sem hallottam a szájából, hogy szeretne engem.
- Pontosan. Oliver szabad és remélem, hogy elkapja a drága kis hasonmásomat. - Fűztem hozzá, de mivel Klaus valószínűleg még mindig védelmezi Elenát, ezért inkább ennyiben hagytam a dolgot. Egyedül azért nem ugrottam még neki a torkának, mert ugyanúgy nézett ki, mint én és mert továbbviheti a vérvonalamat. Ennyi. - Addigra készen leszek. - Bólintottam mosolyogva. - Pá, édes. - Adtam egy csókot az arcára, aztán kiszálltam a kocsiból és besétáltam a házba. Valamiért rossz előérzetem volt a holnapi nappal kapcsolatban.
- Szóval Oliver szabadon futkos? - néztem meglepődve Tatiára. Hopp. Ez nagyon nem jó hír a hasonmás szempontjából. Persze, erre számíthattam volna. Holnap bál, Oliver nem nagyon fog balhét csinálni, remélhetőleg. Aztán meg... majd rajta tartom a szemem. Vagy valaki más szemeit. - Itt leszek délután ötre, ha megfelel. Akkor már csak indulnunk kell. Légy szíves, és addigra készülj össze. A női "még öt perc"-ből nem kérek majd - somolyogtam, és visszacsókoltam. - Viszlát holnap, kedvesem.
Nem sokkal később megérkeztünk a birtokom elé és sóhajtottam egyet Klaus szavaira. - Már nincsenek itt. - Néztem felé. - Egyikőjük sem. Curtis feloldotta a varázslatot, úgyhogy Oliver eltűnt.. és... Curtis is. - Motyogtam, de nem akartam, hogy meghallja a hangomon, hogy ez a tény eléggé rosszul esett nekem. Abból hatalmas veszekedés lenne és egyáltalán nem akartam belemenni ebbe a dologba. - Szóval egyedül vagyok, nincs itt senki, aki idegesíthetne. - Varázsoltam végül egy mosolyt az arcomra és odahajoltam hozzá, hogy gyengéden megcsókoljam. - Mikor jössz értem?
Leállítottam az autót a ház előtt, és szemügyre véve az ablakokat Tatia felé fordultam. - Biztos, hogy ezt akarod? Curtis- és Oliverteljes légkört? - érdeklődtem. - Eljöhetnél hozzám is. Talán folytathatnánk, amit a kunyhóban abbahagytunk, mivel oly szépen megcsapoltál... - intettem szememmel az ágyékom felé. - De nem erőszakoskodom. Rád bízom a döntést.
Oké, az ok egyszerű volt, ám a második részén még nekem is leesett az állam. Mila rögtön belevágott a közepébe és Erinről, valamint Klausról kezdett beszélni. Nem lesznek sokáig egy pár? Az én látáskörömből egy ideje már kikerült az újdonsült gerlepár, szóval nem tudtam (és nem is akartam tudni), hogy mi történt velük. - Érdekesen hangzik. Gyere. - Intettem a fejemmel a nappali felé, hogy ne az előcsarnokban ácsorogva beszéljük meg a történteket. Mila mindig is tudta, hogyan tegyen kíváncsivá...
Kezdőlap
|| 
