Ezerszer ostoroztam magam amiatt, amit ezzel a szegény lánnyal tettem. Az egész egyszerű baleset volt és én igyekeztem gyengéd lenni, hiszen sosem táplálkoztam senkiből csak azért, hogy fájdalmat okozzak neki. De ez nem éppen egy olyan dolog, amit kellemesnek titulálna bárki is. Bár bizonyos helyzetekben még nem panaszkodtak rá, de akkor az inkább sajátos beleegyezés alapján történik. Viszont jobb lesz, ha nem rugaszkodunk el a valóságtól, mert annak egyáltalán nem lesz jó vége. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy minden igaz? Hiszen megvetem magam miatta és nem akarom, hogy ő is pontosan ugyanígy érezzen irányomba. Egy szörnyeteg vagyok. Azt hittem tudok uralkodni magamon, de rajta megbotlottam. Kegyetlenül megbotlottam. Pedig megígértem magamnak, hogy egyetlen egy ártatlan lélekből sem fogok soha táplálkozni. Vele mégis megtettem. Miért? Hogy túlélhessem. Hogy ne kezdjek esztelen öldöklésbe melynek végül az lett volna a vége, hogy én magam is meghalok. Lehet, hogy több életet kívánt volna a tettem, de az igazság az, hogy akkor nem lettem volna már itt, hogy megbirkózzak a bűntudattal, amivel az egész kéz a kézben járt. - Egy baleset volt az egész. De kérlek nyugodj meg, mert így nem fogunk egyről a kettőre jutni. - Az kellene még, hogy bármi konkrétabbat mondok neki és sikoltva tárja közszemlére. Bár azt hiszem, akkor még előbb titulálnák szegényt őrültnek, mintsem elhiggyék egyetlen egy szavát is. Akár ez még megoldás is lehetne. De a helyzet az, hogy bármennyire is mondanám magamnak, hogy nem érdekel azzal csak tagadnám a nyilvánvalót. Nagyon is érdekel. Különben már régen nem foglalkoznék vele, hanem egyszerűen faképnél hagytam volna. - Megbeszélhetjük, hogy mi az, amit gondolsz, hogy történt és, mi az ami ténylegesen történt, rendben? Csak valahol, ahol nincs ennyi kíváncsi szem.- Ha tényleg ki akarja deríteni, hogy mi is történt, akkor követni fog az előcsarnok egy eldugottabb zugába, ahol rejtve vagyunk a kíváncsi szemek és fülek elől.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 28, 2016 8:45 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to mr. monroe ;;
Szerettem volna betudni az egészet holmi képzelgésnek, bár az már eleve nem passzolt volna hozzám. Soha nem merültem bele egyetlen képzeletbeli világba se, mindig a realitás talaján mozogtam, és ezzel nem is volt problémám, amíg úgy nem tűnt, hogy letörik a szárnyaimat. Talán az egyetlen álomszerű történet az volt az életemben, hogy beleszerettem valakibe, aki szemmel láthatóan nem akart törődni velem. Vagyis, inkább nem akarta elhagyni a feleségét valamiért, amit még ő sem tudott beazonosítani. Ami még rosszabb lenne, ha pontosan be tudná azonosítani, mert akkor az azt jelentené, hogy vagy engem vett hülyére, vagy a felesgégét, és abban az esetben elgondolkodtató lenne, hogy vajon először csinálta, vagy már sokadjára? Nem akartam szerelmesek vívódásába keveredni, nekem az szimplán sok lett volna, ahogyan a csalfa férfiakat is elítéltem. Nem még hogy én legyek az, akivel félre tud lépni... micsoda nagy szembeköpés lenne ez. Minden magammal szemben felállított szabályt áthágtam volna vele, ha akkor nem döntök a menekülés mellett. Az öngyilkossági kísérletet végül kihagyhattam volna, de akkor még szerettem az igazi drámát. Magam sem tudtam, hogy miért, mára annyira gyerekesnek hat... mintha bárkit is tudtam volna terrorizálni azzal, amit tettem. - Kérem... mondja el! Nem kérek vizet - ráztam meg aztán a fejemet. Hazudott nekem, pedig tudhatná, hogy remek emberismerő voltam. Az óráin is nem egyszer hangoztattam a véleményemet, és rögötn leszűrtem, ha valaki hülyére próbált venni, bár az inkább más előadókra volt jellemző. Mindenesetre megvolt a hírem az óraadók között, kétlem, hogy pont ő ne hallott volna rólam. - Nem mondom el senkinek - tettem még hozzá. Muszáj volt tudnom. Mintha a lélegzetvételhez lenne szükségem erre az infóra... pedig ha nem találkozom, sosem hasít belém ez a furcsa fájdalom. És nem értettem, hogy most miért törétnik ez az egész.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 18, 2016 4:45 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to:nadiya a. o'shea
Fogalmam nincs, hogy mégis miért néz úgy rám, mintha mindenre emlékezne. Egyszerűen nem kellene lehetségesnek lennie, hiszen én elfeledtettem vele magamat és tényleg nem szabadna megtörténnie. De a helyzet az, hogy elég ramaty állapotban voltam és a vére mindössze csak a továbbmenetelhez adott nekem egy kis löketet, de semmi több. Akkor ezek szerint az egész igézésem nem volt olyan sikeres, mint szerettem volna. Hát nem ünnepelek örömömben, de meg kell találnom a módját, hogy kimagyarázhassam ebből a helyzetből, mert nem szívesen lennék én az, akiről egy tanítványa elárulja a vezetőségnek, hogy vámpír. Főleg, hogy itt azért a többség nagyon is tisztában van a létezésünkkel. Ezért is kellett óvatosnak lennem, hogy mégis kit igézek meg és kit nem, mikor ide jöttem. Kattogott az agyam rendesen, de nem tudtam, hogy mégis mivel állhatnék elő, amitől jobb lenne a helyzet. Vagy kimenthetném magam. Jelen pillanatban van bármi, amit mondhatnék neki, amitől nem hoznám rá még inkább a frászt? Tagadjak tovább? De vajon elhiszi majd, hogy az egész a képzelete szüleménye, vagy csak még mélyebbre ásom a saját síromat? - -Mégis miről hazudnék neked? - Úgy csinálok, mint akinek tényleg semmi fogalma nem lenne arról, hogy mégis miről beszél. Szeretném, ha így lenne, ha tényleg nem tudnék semmiről, ha soha nem kellett volna bántanom, de nem úgy alakultak a dolgaim, ahogyan én magam azt szerettem volna. Nem az én választásom volt, hogy olyan rossz passzban legyek, hogy meg kelljen őt támadnom. De reméltem, hogy el is felejti és soha többé nem kísérti majd. Most, mintha mégis visszatérne hozzá az egész, de nem értem miért. Talán erősebb az akarata, mint azt gondoltam, mint amilyen volt? -Őszintén nem tudom, hogy mégis miről van szó.. Jól érzed magad? Nem kérsz inkább egy pohár vizet? - Nem tudom, hogy mégis miképpen terelhetném el a gondolatait erről az egészről. Hiszen azt sem tudom, hogy miért ütötte fel egyáltalán a fejében az egész ügy, hiszen nem most történt. Bár azóta bevallom nem is kerestem fel, hogy biztosra menjek, hogy elfelejtett mindent, mert úgy gondoltam, ha ő nem keres, akkor a távolság csak jót tehet, de ezek szerint valahogy ezt a véletlen találkozót is ki kellett volna szűrni a listáról.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Márc. 08, 2016 5:17 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to mr. monroe ;;
Nem tudtam volna ismét megszólalni, még akkor sem, ha rám inkább az vallott, hogy be sem állt a szám. Akkor sem, ha kérvényben kérték volna, hogy tegyek lakatot magamra. Egyszerűen nem ment volna, valószínűleg azért, mert régen túl sokat hallgattam... belefáradtam abba, hogy én legyek a kisegér a terem szélén, meghúzódva egy sarokban. Erről úgy ahogy van, lemondtam. Fiókba vágtam a visszahúzódó lányt, aki régen voltam, és megszületett egy új... főleg az anyám halála után, miután egy nevelőintézetbe kerültem pár évre. Senkinek nem kívántam azt az élményt, főleg nem azt, hogy úgy teltek el a napjaim, hogy tudtam, az apám aki felnevelt, nem kért belőlem. Az anyám férje volt, és talán vér szerint nem kötődtünk egymáshoz, mégis olyan volt, mintha kidobta volna azt a tizenöt évet az ablakon. Minden hálaadási vacsorát és karácsonyi ajándékot. Minden elsuttogott apró szócskát, amelyet még akkor is az ő fülébe suttogtam, mikor megtudtam, hogy nem is az apám. Életem első csalódása volt, azóta már úgy éltem a napokat, hogy rosszabb nem jöhet... de az utóbbi időben erre mindennek sikerült rácáfolnia. Itt volt Andrew... és itt volt ez a férfi. Aki szerintem még nem is lehet sokkal idősebb, mint én, mégis professzornak kellene szólítanom. - Ne hazudjon, tudom, hogy hazudik! - bukott ki belőlem csak úgy, minden előjel nélkül. Meg sem fogalmaztam magamban, hogy mit fogok mondani, csak kidőlt belőlem ez a pár szó... még csak a bűnbánás egy apró se jelét mutattam annak, amiért csak úgy felszínre tört ez az egész. De tényleg tudtam, ha valaki hazudott... láttam a szemében... annyiszor láttam már ehhez hasonlót... és akit egyszer átvernek, az már automatikusan olvas a jelekben. Nem kellett ehhez oknyomozónak lenni. - Mit titkol, mi ez az egész? Maga is...? - kérdeztem elcsituló hanggal a mondat végére. Ez tőlem nem volt megszokott. De kimondani azt, hogy ő is egy vámpír... beleremegett a gyomrom. Igazából csak abban bíztam, hogy meg fogja rázni a fejét, esetleg kinevet, rám aggatja, hogy hisztis vagyok, és sokat képzelek valamibe, ami meg sem történt. Alig értesültem még erről a világról... ha Andrew tegnap este nem beszélget el velem, még most sem tudnám, hogy vámpírok és boszorkányok léteznek. Bár még nem tudtam azt sem, hogy most miért emlékszem erre az egészre. És azelőtt miért felejtettem el... sosem sajgott még a nyakam a férfi közelében.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Feb. 08, 2016 9:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to:nadiya a. o'shea
Nem számítottam arra, hogy őt még valaha is újra látni fogom, hiszen már egy ideje felszívódott Whitmore környékéről, habár nem vagyok azzal tisztában, hogy ennek mi is volt az oka. Nem tartottam számon a diákok létszámát, vagy eltűnését. Még akkor sem, ha egyikük teljesen véletlenül az áldozataim közé tartozott. Őt egyáltalán nem szerettem volna bántani. Igazából senkit nem szándékoztam bántani, de valahogy mégis így alakult a dolgok. Fogalmazhatunk úgy is, hogy rosszkor volt rossz helyen. Fogalmam nincs, hogy mégis miért pont őt választottam ki arra, hogy feltöltődjek. Ha visszatekerhetném az időt akkor másképpen cselekednék, de reménykedtem abban, hogy volt bennem annyi erő, hogy az egésze elfeledtessem vele, mintha nem is létezett volna, hiszen nem akartam, hogy emlékezze valaki egy sötét foltjára a múltamnak, amikor megint csak képtelen voltam önuralmat tanúsítani. – Nem tudom, hogy miről beszélsz.. – Próbálok hárítani, hiszen nem szabadna emlékeznie semmire. De mégis valahogy úgy tűnik, hogy a szemében nagyon is ott élnek az emlékek. Az pedig, hogy a nyakához nyúl az pedig egyáltalán nem segít rajtam. Mégis, hogyan tudhatja? Talán nem voltam elég erős és most úgymond elkopna róla az igézésem? De annak már régen vissza kellett volna térnie. Most megpróbálkozhatnék vele ismételten, hogy mélyebbre süllyesszem a gondolatai között, de azaz érzésem, hogy nem mennék vele sokra, mert nem tudnám elég mélyre temetni. Szörnyen érzem magam és elmondanám neki legszívesebben, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kényszerítettem, hogy olyan dolgot tettem vele, amit azóta is bánok, de egyszerűen nem tudom, hogyan is kellene belekezdenem. Azt hittem, hogy ezt már magam mögött tudhatom most mégis úgy üti fel magát az életemben, mintha soha nem is felejthettem el egy pillanatra sem ezt az egészet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Feb. 07, 2016 4:19 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
sebastian & nadiya
i remember everything, handsome
Magam sem tudtam, mennyi idő telt el, míg a szemeibe bámultam, mint aki elveszítette minden kontrollját, és más biztos pontot nem talált a helyiségben. Pedig eléggé terebélyes, díszes kis porta volt ahhoz képest, hogy itt voltunk a világ háta mögött. Mióta eltűntem innét, volt lehetőségem belekóstolni egy másfajta életbe. A nagyvárosiba. Persze nem részesítettem előnyben azt a sok embert, akikkel eleinte dolgom volt. Nehéz volt hozzászoknom ahhoz, hogy csak úgy... szembejöjjenek velem ismeretlenek, és közvetlenül azt kérdezgessék, ki vagyok és mi vagyok, honnan jöttem. A pszichológusom szerint részt kellett volna vennem közösségi órákon is, de nem volt erősségem mások előtt arról beszélni, milyen ostoba húzással tűntem ki a többiek közül. Egy férfi miatt öngyilkossági kísérlettel próbálkozni... szóval ez nem volt helyes. És ezt már önként, görcs nélkül tudtam volna kimondani. Ismét nagyot nyeltem, majd... a bocsánatkérése után fogtam a táskámat, és elindultam a lépcsők felé, de egyre több emlék ugrott be. Azt sem tudtam, hogyan lehetséges. Miért nem emlékeztem rá akkor, és most miért? Van köze ennek ahhoz, amit Andrew mondott? Visszafordultam felé. - Mit tett velem? - kérdeztem viszonylag csendesen, és ismét a nyakamhoz értem. Még mindig nyillalt. Ő pedig nem egyszer ért hozzám... persze nem úgy. Már nem is emlékeztem tisztán arra, milyen tantárgyat tanított, azt tudtam, hogy képes volt lekötni, mert vele nagyon ritkán vesztem össze amiatt, hogy hülyeséget tanít. Volt tehetsége hozzá. Én az ilyet észrevettem, még ha nem is nekem volt tapasztalatom, hanem... elvileg nekik, tanároknak. - Emlékszem, hogy... miután az egyik órának vége lett, azt mondta, maradjak - derengett fel az első emlék. Újabb nyilallás, de talán csak én képzeltem be. Hozzá párosítottam ezt a fajta fájdalmat.
Meg kell mondanom, hogy szerettem itt tölteni az időmet. Mindig is egyfajta kikapcsolódásul szolgált az egész helyzet. Kivéve persze azt az egy alkalmat, amikor sikerült itt egy vadászba belegabalyodnom. Sosem értettem, hogy miért ítélik el az összes vámpírt. Bizonyos formában rasszisták. Pedig ugyanolyanok vagyunk, mint az emberek. Ahogy köztünk is vannak olyanok, akik élvezik, ha kiolthatják valakinek az életét az emberek között is bőven előfordul ilyen. Persze nekünk mondhatni lételem a másik vesztesége, de nem feltétlen kell olyan messzire mennünk, hogy kiontsunk egy életet. Hálát adok azért, hogy felettem nincs akkora hatalma a vérnek. De ez nem mindenkivel van így. Van, aki képtelen leállni. Arról sem igazán ő tehet. Ha egy ember elé odaraksz egy csomag gumicukrot vajon mennyi fogja befalni kapásból? Ki az, aki nem bírja visszafogni magát? Mindez puszta emberi tulajdonság. Vámpírként valahogy jobban kell megtanulni kezelni. Azonban bármennyire is szórakozom kellemesen a városban, hamarosan vissza kell mennem New Orleans-ba. Elég csúnyán faképnél hagytam Hayley-t, amit egyáltalán nem érdemelt meg. Támogatásra volt szüksége én pedig meghátráltam. Az ősivel lejtett táncában nem akartam különösebb részt venni, habár kétlem, hogy ezt felhozhatnám ilyen nyíltan a védelmemre. Inkább jobb is, ha nem is ejtek az egészről egy szót sem, mert még a végén az én hibám lesz ez is. Így is biztos vagyok benne, hogy éppen eléggé haragszik már ám. Éppen az utolsó dolgaimat igyekeztem elintézni, amikor beleütköztem valakibe. Még én is lehetek figyelmetlen. – Én kérek elnézést. – Azonban az arc, ami a hanghoz tartozott örökre beleégett az elmémbe. A vadásszal való összeütközésem után ő volt az, aki a rövidebbet húzta velem szemben. Nem szokásom kihasználni a törékenynek tűnő embereket és igazából őt sem akartam bántani. Az nem én vagyok. Mégis abban a helyzetben szükségem volt arra, hogy táplálkozzak és vele találkoztam először. Igyekeztem finom lenni és töröltem az emlékezetéből az egészet, mégis olyan, mintha pontosan tudná, hogy mi is történt akkor. Mintha a titok, már nem lenne titok. De az mégis, hogyan lehetséges? Verbénát viselt volna? Annyira le voltam fáradva, hogy még erre sem volt lehetőségem odafigyelni. Mert a vérében határozottan nem éreztem semmilyen nyomát ennek. Sőt, mi több az egyik legédesebb volt, amit valaha is ízleltem. Szólásra nyitom a számat, de nem tudom mit mondhatnék. Hogy sajnálom? De mi van, ha tévedek és nem emlékszik semmire? Őszintén fogalmam nincs, hogy mi lenne jelen esetben a helyén való lépés.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 23, 2016 3:47 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
sebastian & nadiya
i remember everything, handsome
Az utolsó, amit el tudtam képzelni a jelenlegi helyzetben, hogy visszatérjek ide tanulni. Fél évvel ezelőtt joggal tűntem el, a környékre sem akartam jönni, sőt. Szigorú parancsot kaptam a későbbiekben, hogy lehetőleg minél tovább tartsam távol magam ettől a helytől, ami olyasvalamit váltott ki belőlem, hogy megöljem magam. De a vicc az volt, hogy soha nem a Whitmore tehetett arról, hogy benyugtatóztam magam. Itt ki tudtam kapcsolódni, műveltem magam, néha alaposan földbe tiportam a tanárokat, amiért azt sem tudták, miről papolnak. Nem féltem tőlük, ők viszont féltek, ha megláttak az óráikon. Szerencséjük volt, hogy néha indoktól függetlenül maradtam távol, és inkább a könyvekből tanultam meg, amit a vizsgán visszakértek, hiszen néha még a lapokon is értelmesebb magyarázat nyílt egy-egy alkotás keletkezésére, semmint amit a tanárok magyarázni próbáltak. Nem is tőlük féltem, nem miattuk nem akartam visszajönni... a célom továbbra is az maradt, hogy Andrew közelébe ne kelljen kerülnöm, ő már sokkal inkább volt felelős azért, amit tettem magammal. Sosem volt jó, ha egy tanár és egy diák összegabalyodott, a mi történetünk is alapjaiban véve volt hibás talajzatra építve... féltem tőle. Féltettem tőle az érzéseimet, gyűlöltem a hazugságaiért, azért, hogy az egészet itt kellett hagynom miatta. És ugyan nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy a nyilvános hisztim után kirúgták, hiszen nem voltam túl szűkszavú kiordítani magamból kettőnk közös kis afférját... de jó ideig nem érdekelt. Sosem kívántam másnak szenvedést azért, mert nekem gondjaim voltak, de jó ideig haraggal tudtam csak rágondolni. Nem tudom, hová figyeltem, mikor a táskámmal a kezemben besétáltam a hotelba. Abban a hitben voltam, hogy hamar hazamehetek innen, mert... már nem ez volt az otthonom. New Orleansban béreltem egy kis garzont, nekem éppen elég volt. Csendes környéken kapott helyet, nem lármáztak, tökéletes hely volt arra, ha éppen nem voltam kíváncsi a világra. Visszatérni sem volt túl jó ötlet, tekintve, hogy első adandó alkalommal összefutottam Andrew-val, a felesége pedig nem félt megszorongatni a torkomat. De a kiállításom miatt még... a holnapi napomat is itt kell töltenem. És nem aludhatok a kocsiban. Ami biztos volt, hogy ismerős alak válába botlottam, mikor az ajtón belépve megpróbáltam egyszerre átsurranni a kitömött táskával. - Bocsánat! - bukott ki belőlem reflexszerűen, majd ahogy felemeltem a fejem, rögtön találkozott a tekintetem az övével. Monroe. A keresztneve csak kis gondolkodás után ugrott be, de ahogy pár másodpercig a szemeibe süllyedtem, nyillalást érzékeltem a nyakamban. Rá jó ideje nem gondoltam, hiszen... kisebb bajom is nagyob volt annál, hogy egy másik korábbi tanárom miatt fájjon a fejem, de valami más is eszembe jutott vele kapcsolatban, és az nem feltétlenül az volt, ahogyan csendet próbált tartani az óráján.
Kezdőlap
• 
•