Whitmore. Egy új kezdet a számomra. Nem kellett volna Daryl-t magára hagynom, de azt hiszem tud magára vigyázni. Másrészt pedig elég sokáig volt egyedül és mégis túlélte. Most pedig csak attól kell rettegnem, hogy magára gyújtja a hotelszobát. Azért remélem nem kell ilyesmi miatt hazarohannom. Megbízom benne. Még akkor is, ha külső szemmel csak egy kisgyerek. Ha én ránézek egyáltalán nem ezt látom. Tudom jól, hogy nagyon sok minden megviselte és egy igazi kis túlélőről van szó.
Most pedig készen állok arra, hogy megkezdjem új életemet a Whitmore falai között. A kollégiumba is most készülök beköltözni. Mindig is azt hittem, hogy apám itt lesz mellettem, de ez csak egy álom most már, hiszen meghalt nincs tovább. Teljesen felpakolva próbálok eltalálni a szobámig ki sem látok a cuccaim mögül. – Bocsánat, bocsi, ne haragudj. – Motyogom, hiszen az egyik csomagomat, már a fogaimmal kell megfognom, hogy meg tudjam tartani. Valaki mégis belém ütközik én pedig mindent elejtek a kezemből. Vissza sem néz egyszerűen csak megy tovább. Már most imádok itt lenni. Nekilátok és újra megpróbálom felépíteni a kis váramat, hogy újra tudjam cipelni a dolgaimat a szobámhoz.  

Nem tudom, hogy mire számítottam, de határozottan azért ennél egy kicsit kellemesebb fogadtatásra. Bár új vagyok itt nem tudom, hogy mégis miért kellene bárkinek is észrevennie mondjuk. Magamban morogtam, miközben elkezdtem összeszedni a dolgaimat, ami most már kész útakadályként terült el.
Felkaptam a fejemet, mikor valaki a srác után kiáltott és lehajolt, hogy segítsen nekem. Nem számítottam erre. Arra sem, hogy egyáltalán valaki észrevesz. Tényleg kezdem azt hinni, hogy láthatatlan vagyok, mert jó pár ember elhaladt mellettem anélkül, hogy bármit is segített volna. Nincsenek szüleim, akik segítenének nekem beköltözni, de attól még igen is élő ember vagyok és nem kell szó szerint átgázolni rajtam.
Mikor felálltunk összeakadt tekintetünk és gyönyörű kék szemeibe nézhettem. Lebilincselőek voltak. Már-már törvényben kellene tiltani, hogy valakinek ilyen kékek legyenek a szemei. Rabul ejtettek és még a gondolataimat is kiszipolyozták a fejemből. – Szia.. Bailey vagyok.. A szomszéd szobából. – Mondtam zavartan mosolyogva. – Köszi a segítséget.. Meghálálhatnám valamivel esetleg? – Kérdeztem, miközben próbálom a lehető legtöbb cuccot a kezeim közé venni úgy, hogy közben tovább tudjak haladni.  

Caroline && Hayden

i have no idea what's happening with you

Mikor néhány hete úgy döntöttem, hogy elhagyom a várost egy rövid időre, senkit nem volt időm értesíteni. A legtöbbjük nem is számítana, hiszen nem nagy a baráti köröm, nincs haver, akivel csak iszogatni járok össze. Ami bántott, hogy Caroline-nak is csak egy egyszerű email-t tudtam hagyni, annyira sürgőssé váltak a dolgaim New Yorkban. Hát, igen. Mikor idejöttem, csak pár hét maradást terveztem. Ebből hosszú hónapok, végül évek lettek, és elfeledkeztem arról, milyen örömet tud adni a munka egy olyannak, akinek általában ez az egyetlen állandó pont az életében. Minden más változott. Nők, barátok, helyszínek... de a munka állandó volt. És az is, ahogyan elvégzem azt. Védtem vagy büntettem másokat, méghozzá eléggé jól csináltam, ha nem voltak hajlandóak megválni tőlem még ennyi idő után is. Egyszer vissza kell térnem oda. Nemcsak pár hétre, hanem örökre. De egyelőre még nem tudtam meghozni ezt a komoly döntést. Életem legszebb időszaka köthető ahhoz a városhoz, de itt is éltem. Még többet, mint bármikor. És nem akartam hogy ettől bárki megfosszon. Csak úgy, egyszerűen. Én vagyok erre feljogosítva. Csak nem tudom, valaha képes leszek-e elhagyni azt, akit hosszú idő elteltével ismét magam mellett tudhattam, és rájöttem, hogy szeretni sokféleképpen lehet. De így csak egyszer.
A kollégiumot nem volt nehéz megtalálnom, úgy döntöttem, hogy meglepem Caroline-t. Nem tudta, hogy mikor térek vissza, beszélni sem volt lehetőségem vele, miután hirtelen elszólított a kötelesség. Azt hittem, komolyabb ügyem lesz, de rájöttem, hogy csak mézesmadzagot akarnak elhúzni az orrom előtt, és megpróbálnak visszacsábítani. Talán majd egyszer.
A belépésemkor már meghűlt az ereimben a vér. A főiskolához szép emlékek kötöttek, de ez az épület rideg. Rossz érzések sorakoztak a gyomromban. Sehol senki. Elgondolkodhattam volna. Néhány napos tavaszi szünet van, ilyenkor csak az elvetemültek maradnak a kollégiumi szobákban. De Caroline itt volt, a városba nem tért vissza. A lakása érintetlen...
Akkor maradt abba a gondolatmenetem, mikor megpillantottam egy női alakot, előtte egy másikkal, ahogyan az iménti a nyakát szipolyozza. - Te meg mi a fészkes fenét művelsz?! - bukott ki belőlem kontroll nélkül, felismerve a szőke szépségben Caroline-t.

made by
my eternal inspiration

Nálunk nem az volt a kérdés, hogy léteznek e csodák, hanem az, hogy mennyi ideig tartanak? Nem az volt a kérdés, hogy hiszünk e bennük, hanem az, hogy ki az aki bennünk hisz, aki el tudja képzelni, hogy képesek vagyunk oly dolgokat teremteni és létrehozni amelyeket az emberi elme talán soha nem lesz képes felfogni. A szél teremtése, a szellő életre hívása, a vihar megzabolázása. Ezek csupán apró dolgok voltak, amelyekkel együtt születtünk, amelyekkel együtt születtem én is. Az erő felfedezése, annak a felismerése mire vagyunk képesek a legkülönösebb dolog a világon. Mintha egy hosszú, méla álomból ébrednénk fel, lustán pislogunk a világra, és a könnyek amelyek ébredés után elhomályosítják a látásunkat, tisztára mossák a szemünket. Innentől látjuk meg a dolgokat abban a formájukban amiben igazán léteznek. Mindent áthat az energia, a természet apró kis dallamai a test köré szöknek és állandó öleléssel ringatják végig az egész életen. Ha minderről beszélnem kellett volna neki azt hiszem nem lettem volna képes rá, ahogyan nem lettem volna képes arra sem, hogy ebből a burokból, amely szépen lassan körbevett bennünket az est beköszöntével visszafelé sétálva a kollégiumba, kiszakadjak belőle. Nem akartam még, őrizni akartam ezeket a perceket, mert azt hiszem valahol mélyen legbelül éreztem hosszú ideig nem tudok majd ennyire őszintén beszélni erről majd senkivel. Olyan érzésem volt, mintha egykor a teremtés pillanatában mindketten ott lettünk volna, mintha Gaia óvó karjaival ringatott volna mindkettőnket, hogy a csodaszép tiszta, hókék szemekben megláthassuk önmagunkat ha belenézünk. Hallom a dalunkat és tudom, hogy ez nem képzelgés csupán, mégis értetlenül állok előtte. Nem volt véletlen az egész, nem volt véletlen, hogy éppen akkor ott kellett lennem, nem voltak véletlenek az események, amelyek bekövetkeztek, az illat amely végül odacsalogatta őt. Rá kellett döbbennem, hogy a mostani eseményeket valahol valakik éppen most írják, arany ujjak nyomán születnek a tetteink a szavaink, a ki nem mondott gondolataink. Valamiért összetartozunk, noha azt hiszem az emberek képtelenek lennének felfogni ennek a kapcsolatnak a miben létét. A szabályaik, amelyek megtiltják. Bár lehet azt mondanám, hogy sötét erők munkálkodnak a háttérben, hogy éppen egy ilyen állapotban rekedtünk meg. A tanár és tanítvány. Ott húzódik közöttünk egy láthatatlan szakadék, melyen át látom őt, de soha nem érhetem el, és ez kissé elkeserít. A zenében keresem meg majd a vigasztalást, abban a zenében, amiről neki is beszélek, ami mindig megnyugvást hoz, és amivel szívem szerint foglalkozni szeretnék. Nem merek beszélni róla milyen hangoknak látom őt, hogy egy szelíd dallamként jelenik meg a szemeim előtt valami furcsa emlékekkel kapcsolódva össze. Próbálom megfejteni de elég nehéz, így aztán feladom. Néha megtorpanok, és úgy magyarázok neki az álmaimról, a vágyaimról, aki valójában vagyok. És látom a szemeiben az érdeklődést, a kíváncsiságot, hogy figyel rám, hogy valóban az érdekli hogy ki vagyok és nem az amit tudok, aminek a birtokában vagyok. Leírhatatlanul gyönyörű érzés ez számomra.
- Ívhárfán játszom. És mivel ez elég nagy és nehezen szállítható, így mindig a zeneiskolában van csak alkalmam játszani rajta, meg a kollégiumban a zongorán. Hárfa híjján, ugyebár.- vonom meg a vállam, és egy alig érzékelhető mosoly jelenik meg az ajkaimon. Erről ritkán beszélek amúgy is, mert a hárfa a családunk régi hangszere, úgy hírlik a legnagyobb tudású Mariott-ok képesek voltak ezen hangszer által még nagyobb erőre szert tenni, a hárfa dallama hasonlított az egykori szirének énekére, éppen ezért ruházta fel őket sokkal nagyobb erővel. Nem tudom...én egyszerűen a hangját szerettem, ahogyan keservesen felsírtak a húrok az ujjaim alatt, és ahogyan a zene életre kelt és betöltötte a teret, barátom a szél, az illatok és a világ egyetlen kaotikus örvénnyé változott körülöttem. Ez voltam én amikor a muzsika magával ragadott. Vissza kell magamat rángatnom a jelenbe, és nem azzal foglalkoznom, hogy milyen gondolataim támadnak a közelében, hogy minél tovább és minél őszintébben beszélgetünk, annál inkább az az érzésem, hogy ismerjük egymást, mindig is ismertük. megint Gaia alakját látom a fényen túl, ahogyan finom, olajfa illatú ujjaival végigcirógatja a homlokom, majd ugyanezzel a mozdulattal az övét is. Súg valamit a fülünkbe de nem értem mit. Azt hiszem ébren álmodom, és azt hiszem ez az egész hatással van rá is. Mindketten furcsa változáson megyünk át. MI történik? Nem értem, hogyan vagyok képes t megnyugtatni, hogyan vagyok képes megzabolázni egy Setran átváltozását? Erre nem lehetnék képes. Csak teszem, ösztönből, zsigerből, a fejemben feltámadó gondolatokból, mindezt azért, hogy neki segítsek, itt és most még nem szabad...nem értenék meg. A világ még annyira nincs felkészülve rá, igaz talán az én erőmre sem. Anya mindig azt tartotta, hogy a világ igazából erre soha nem lesz felkészülve, hogy a titkot, a váltók és mi majd együtt őrizzük. Ki ellen küzdünk? Az ellenség arctalan, és mindig  a legváratlanabb helyekről és időben támad majd ránk. Mentegetőzni próbál, de talán már mikor elkezdi, akkor rájön, hogy hasztalan az egész. Nézem őt, a kék szemeim a lelkéig látnak, és a változás megfogott pillanatában érzem a fenevad forróságát benne. A teste, a kezénél süt, mintha a legforróbb parazsat simítanám át. Zavarodottan húzom vissza a kezem és megcsóválom a fejem, alig hallhatóan formálva a szavakat.
- Nem bírta volna ki...bár még én sem tudom mi történt.- és nem is állok távol a valóságtól. Ha visszamentem a kollégiumba, azonnal fel kell hívnom a Mestert New Orleans-ban, ő majd magyarázatot adhat erre az egészre...vagy apát...nem őt nem, még a végén a szívbajt hoznám rá. Szerintem még ő sincs tökéletesen tisztában azzal mire vagyok képes, ennek csupán egy apró kis szeletét éreztem meg az előbb. Zúg a fejem, ezer templomi harangot kongatnak meg benne, és egy kicsit meg is szédülök, mintha sok kilométer gyaloglás után most hirtelen meg kellett volna állnom. Megrázom a fejem, még mindig csak motyogni vagyok képes.
- Nem...nem végleges. Csak most...de ne kérdezze hogyan, mert nem tudom.- ajkaimon egy esőcsepp táncol végig, aztán az arcomra is hullik egy. Felpillantok az égre, a felhők egyetlen szürke gomolyaggá kapaszkodnak, mögöttük Gaia mosolyog le ránk, mintha tudná mi történt, az előbb, hiszen ő ringatott egykor bennünket ölelő karjában együtt, ő jelölte ki az utunkat. Mintha ez a séta a kollégium felé a főiskola épületétől képletes lett volna, mintha ezt az utat kellene bejárnunk ahhoz, hogy visszataláljunk a másikhoz? Miért gondolom ezeket? Emberi oldalam tiltakozni kezd és próbálom messze űzni azt amit az emberek varázslatnak, misztikumnak hívnak. Én egyetemre járok, és Glyenne úr a tanárom. Nem nekem kell rá vigyázni, az én utam egészen más. De mi is az én utam? Hirtelen bizonytalanul állok, nem merek még indulni, szívem szerint hagynám, hogy az eső beborítson minden cseppjével józanítólag hasson rám. Csak nézek rá, látom, ahogyan apró gyémántként csillannak meg az esőcseppek a  fakó szőke haján. Érinteném, de nem merem. Még túlságosan friss az előző élmény. Orromba kúszik az eső illat, de ez már nem az ő illata, nem a tanár úré, hanem a valódi, világot tisztító esőé. Nyújtom a kezem felé és bólintok. Futni kezdünk a kollégium felé, miközben az eső birtoklón kopog a murván, a fák levelein, koppan a vállunkon, hallom ahogyan szuszog, ahogyan én is kapkodom a levegőt, egyszerre csinálunk mindent...öröktől fogva...ez motoszkál az agyamban, ámbár tudom, hogy ostobaság, ha így lenne, akkor már tudnék róla, már tudnám, hogy rá kell majd vigyáznom. De p egy Setran, én pedig nem vagyok olyan erő birtokosa, amivel megtehetném mindezt...de hiszen az előbb is megtettem, igaz foglmam sincs hogyan csináltam. Soha nem tettem meg még ilyen gyorsan meg az utat a kollégium épületéig, soha ilyen gyorsan. Repültünk, a szél lökött és a tanár úr ereje rántott magával. Kiegészítettük egymást. Már nem kopog az eső, mintha láthatatlan szorgos asszonyok az égből dézsából öntenék, szinte elárasztja a világot. Úgy hisszük, hogy az eső nem csupán megtisztít hanem újjászületünk általa. Nem csak a test hanem a lélek is. Nyelek egy nagyot amikor sikerül beugrani a nagykapunk, és már nem ér bennünket az eső. A hajamat dörgölöm és valami különös oknál fogva nevetni kezdek. Még sosem volt ilyen csodálatos egyetlen zápor sem, mert nem tudtam igazán megosztani senkivel. De miért is gondolok ebbe többet bele? Ostobaság.
- Én...igazán köszönöm, hogy elkísért idáig. Ez az eső pedig...- zihálva vettem a levegőt, még igyekeztem magamhoz térni. De továbbra is a szavaim közé fűztem a nevetésem.
- Ha még nyitva a társalgó, szívesen látom egy teára. Nyilvános hely.- teszem hozzá gyorsan mert sajnos erre figyelni kell mindenképpen, kivált neki. A világért sem akarnám kellemetlen helyzetbe hozni, azt hiszem az előbbi dologgal már így is sikerült.
-Feltéve ha a portás beenged bennünket.- teszem hozzá vidáman. Jó kedvem lett, talán az eső tette, talán az amit megtapasztaltam az előbb, nem is tudom. Csak azt tudtam, hogy még szeretnék vele beszélgetni, megtudni róla minél többet. Nem minden nap van alkalmunk találkozni egy Setrannal. De talán ez csupán csak az egyik indok a sok közül.

Caroline && Hayden

i have no idea what's happening with you

Sokat láttam már. Úgy gondoltam, mindenre fel vagyok készülve, ami itt fogadhat, de ezt már az első másodpercben megcáfolta. sosem láttam még ilyennek Caroline-t, pedig jó ideje az életem részét képezte. Már ha mondható ez így, elvégre hol betoppantam, hol elmentem, és játszottam a türelmével, az érzelmeivel. Most, az érzelemmentes Caroline-tól valószínűleg olyat is kaphatok, amit nem fogok a későbbiekben zsebre tenni. A vámpírságnak vannak előnyei és vannak hátrányai, az egyik előny, hogy ha kikapcsolsz, képes vagy a másik képébe mondani teljesen őszintén, hogy mit cseszett el. Ő ezt eddig elfojtotta. De a hangsúly azon volt, hogy eddig. Csak néztem rá, mintha tényleg szellemet látnék, még nem sikerült felocsudnom abból a látvnyból, amelyben részesített. Ő támadott rá arra a lányra, aki a lábai előtt hevert, s akinek még a helyemről is hallottam, hogy még ver a szíve.
- Teljesen elment az eszed. - jegyeztem meg rezzenéstelen tekintettel, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust, hátha abban megpillantok valamit, amely emlékeztethet arra a lányra, akit nemrégiben magára hagytam, hagy élje ki magát az egyetemen. De nem erre gondoltam. A gyász mindenkihez másképpen ér el. - Mit akarsz elérni ezzel? A fájdalmat nem enyhül azzal, hogy halomra gyilkolsz. - indultam el felé, de nem azért, hogy - ahogy normál helyzetekben tenném - megöleljem, helyette hogy leguggoljak a lány mellé, és a nyakához szorítottam a kezem. - Miért nem azzal számolsz el, amivel vagy akivel konkrétan bajod van? - kérdeztem, felnézve rá. Megpróbáltam belőle előhozni azt az állatot, ami az én fejemre vágyott... körülbelül már azóta, hogy elhagytam őt, és útjára engedtem a New York-i kaland után.  

made by
my eternal inspiration

Caroline && Hayden

i have no idea what's happening with you

Találkoztam már olyan vámpírral, aki teljesen kifordult önmagából miután kikapcsolt, s azt állította, hogy sokkal inkább önmaga, mint előtte volt. Ebben én nem hittem. Mindenki azt hiszi, hogy egy nagyon változás után végre meglelte önmagát, bár azt hiszem, Caroline meg fogja még inni a levét ennek. Nem ilyennek ismertem meg, s ha egyszer észhez tér, óriási bűntudattal fog adózni saját magának, illetve azoknak, akiknek kioltotta az életét. Nem tudtam megállapítani a rombolásból, hogy ebben volt-e társa, vagy egyedül vitte véghez mindezt. Erre valószínűleg nem is akartam pontosan tudni a választ. Túl idős vagyok már ahhoz, hogy bárkinek a bébiszittere legyek, ő pedig a tekintetéből kiiindulva mindent el fog követni annak érdekében, hogy megbántson. Úgy, ahogyan én tettem vele. Ezt talán meg is érdemeltem.
- Többet néztem ki belőled. - bukott ki belőlem. Ezt nem terveztem kimondani, tekintve, hogy ez rajta nem fog segíteni. Csak a saját véleményemet tettem szóvá, ez ellen nem tudtam mit tenni. A gyászt mindenki máshogyan emészti meg, ő pedig ritka rossz utat választott. - Az anyád nem lenne büszke rád, ha most látna. - tettem még hozzá rezzenéstelen szemekkel, még mindig ott térdelve a lány mellett, ki az utolsó levegőkért küzdött éppen. Nevethet, ügyvéd vagyok, számtalan nehezebb ügyet is láttam már, és nem egy alig húsz éves agyament nőszemély röhögésén fog múlni az életem.
Felharaptam a csuklómat, odatartottam a lány szájához, és megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy nyeli a kortyokat. Életben marad, és ez valamelyest megnyugtatott.
Beletúrtam hajamba, majd egy nevetés bukott ki belőlem, bár megtelt kínlódással és bosszankodással. - Igazad van. Szoknyapecér vagyok, és jelen pillanatban nem látom értelmét, hogy feladjam ezt az életet. - vontam egyet a vállamon, majd talpraálltam előtte. - Olyan vagy, mint egy ötéves kislány, aki az ajtó előtt toporzékol és hisztizik. Csalódást okozol mindenkinek, de ha ez nem hat meg, hát majd felfogod, mikor rájössz, hogy saját magadban csalódtál a legnagyobbat. Most nincs szükséged senkire, de ha egyszer észhez térsz, rájössz majd, hogy akkorra már senkid nem maradt. - vált a hangom rideggé. Nem kellett ahhoz kikapcsolnom az érzéseimet, hogy hasonlóképpen tudjak vele beszélni.  

made by
my eternal inspiration

Caroline && Hayden

i have no idea what's happening with you

Sejthettem volna, hogy egyszer valamilyen oknál fogva, de eljön majd ez a pillanat, és szembesülök azzal a Caroline-nal, akivel évekkel ezelőtt kellett volna szembekerülnöm. Az anyja halála olyanná tette, amire senki nem lenne büszke, de ő maga főleg nem, ha képes lenne tisztán látni a dolgait. Ezt viszont most egyáltalán nem várhattam el tőle, hát csak próbáltam húzni az időt. Nem vártam hősies megmentőre. Csak magát tudja megmenteni, én ehhez egyedül kevés vagyok, főleg úgy, ahogyan most rám nézett, és tudtam, hogy minden harag, amit ellenem és irányomban érzett, egyszerre gyúlt fel a szívében. Itt van a nő, aki nem bocsájtott meg, aki képes volt arra, hogy a szememre olvasosn minden hibát, és nem tehettem mást, mint megvártam, hogy befejezze ezt.
Csak nem szólaltam meg. Vártam, hogy kijöjjön belőle minden, s nem mondtam volna, hogy egyetlen szava sem talált be, de nem mutathattam ki hogy vele ellentétben én az maradtam, aki voltam. Fogást kellett rajta találnom. És mikor a lány nyaka reccsenve eltört, a keze pedig eltűnt a mellkasomban, hangosan felnyögtem. Hátam hangosan puffant a falnak, és arcom elgyötörtsége ellenére is vigyort kényszerítettem magamra. - Igazad van. - jegyeztem aztán meg, és át kellett szellemülnöm legalább annyira, hogy az ő szintjére kerüljek. - Csak egy férfi vagyok, aki nem fog megváltozni egy hozzád hasonlóért. - hajoltam közel az arcához, és suttogva vágtam a képébe az igazságot. Ezt akarta hallani. - De megtettem volna azért, aki még két nappal ezelőtt voltál. - fűztem még hozzá, és saját magamon is éreztem egyre inkább hatalmasodó dühümet. Ez a nő fog a sírba fektetni. - Gyerünk. Tépd ki. Már tudod, hogy van. Hát tégy róla, hogy több nő szívét ne rabolhassa el. Tedd meg! - rivalltam rá hirtelen.  

made by
my eternal inspiration