Hamarosan nyílt az ajtó, és szinte nevetve láttam, ahogyan Tatia reagált rám. Remek, legalább valaki örül nekem. Mert úgy hiszem, a közeljövőben sem Klaus, sem más nem fog így reragálni rám. De mondjuk... ez nem is érdekel.
- Helló, kedvesem! - öleltem vissza, és egy pillanatra lehunytam a szemem, majd felsóhajtottam.
- Itt volt már az ideje, hogy meglátogassalak. Azt hiszem, van miről beszámolnom neked. Kezdve azzal, hogy azt hiszem, a lányod és az exed párora már nem fog sokáig egy párost alkotni - sóhajtottam. Ez biztosan felkelti majd az érdeklődését.

Az ebédlő és a konyha

Ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz, úgy jöttem rá, hogy mégis ki állhat a másik oldalon. Az illata elárulta és amikor kinyitottam, akkor be is bizonyosodott, hogy az én drága legjobb barátnőm áll velem szemben.
- Mila! - Mosolyodtam el és rögtön odébb is álltam, hogy beléphessen. - Régen láttalak. Hogyhogy meglátogattál? - Öleltem meg. Nem sok - sőt, rajta kívül egyetlenegynek sem - személynek sem örültem ennyire, mint neki.

(Grill parkolója)

Nagyobb volt az elégedettség magamban, mint bármikor. Így értem el idáig. Mert beszélnem kellett Tatiával. Nem éppen azért, amit tettem. Hiszen nem lenne jó ezzel dicsekedni.
De csak fogtam magam, és megnyomtam a csengőt. Nem vagyok hivatalos, szóval...

Végignéztem a visszaérkező Tatián, és probléma nélkül mosolyodtam el. - Te pedig még így is gyönyörű vagy, gyilkosként. - tartottam a kezét egy pillanatra a számhoz, majd felsegítettem rá a kabátját.
- Úgy vélem, indulhatunk. - suttogtam.

< Lockwood birtok >

Háló

Már magammal hoztam a táskámat és a kabátomat is (az utóbbit szinte csak dísznek, elvégre én még véletlenül sem fázhatok meg, de azért ebben a havas időben lehet, hogy nem ártana), így lépdeltem vissza az előcsarnokba, ahol Christ hagytam. Ő valószínűleg hamarabb elkészült, mint én és amikor megláttam a jelmezét, elismerő mosolyra húzódott a szám.
- Ha a sötétben találkoznék veled, lehet, hogy első látásra még meg is ijednék. - Vigyorodtam el.

Teljesen letaglózott a hír, de ettől már próbáltam felócsudni. Nem kell nekem érzelem többé. Ezer évig reménykedtem, hogy ha egy rövid ideig eltűntetem Erint, akkor rájöhetek, hogy mivel kaphatom őt vissza. De a rövid idő ezúttal már hosszú idő lesz.
Tatia felsétált az emeletre, míg én előszedtem a táskámból rongyaimat. Öltöny, fekete foltokkal, mintha most ástam volna ki magamat egy koporsóból. Az arcomra meg egy vékony.. minek is hívják már ezt? Nem ez a lényeg. Zombi fejet kölcsönzött nekem.
Leültem és türelmesen vártam.

Tökéletes, elértem, amit akartam. Chris tekintete teljesen jegessé vált, ugyanúgy érezhette magát, mint én, amikor megtudtam ezt a csodálatos hírt. Mint akit hátba szúrtak, átvertek és megsemmisítettek. De nem baj, ez kell ahhoz, hogy erősebbek legyünk.
- Egyvalamit jegyezz meg. - Szóltam neki, mielőtt még felsétáltam volna a szobámba. - Már majdnem ezer éves vagy, tudnod kellene, hogy a mi világunkban az erkölcsösség nem sokat számít. Itt a bosszú az, ami ér valamit és akkor vagyunk jók, ha félnek tőlünk. Ezt kell elérned Erinnél. Hogy rettegjen. - Megpaskolgattam a vállát és elindultam az emeletre, hogy átöltözzek. Miért érzem úgy, hogy ez egy jó kis este lesz?

Háló

- Igen. Így kell lennie. - bólogattam úgy, mint egy robot, miután Tatia befejezte a mondandóját. Jeges, hideg kerített uralma alá, és kihúztam magam, olyan nyugodtsággal, mintha nem éppen a fele életem értelmét veszítettem volna el. Erin volt az. Az életem... értelme... ezer év óta...
- Menj és öltözz, kérlek! - szólaltam meg nyugodt hangsúllyal, zsebre dugott kézzel. - Itt megvárlak. És utána indulhatunk, addig én is átvedlem itt. - néztem körbe.

Láttam rajta, hogy teljesen keserűvé változott, semmi érzelem nem volt a szavaiban. Ez kellett most nekünk, semmi más. Ez volt az egésznek az alapja, ha mindketten így indulunk neki, akkor nyert ügyünk lesz.
- Miért ölnéd meg ilyen hamar? - Kérdeztem tőle olyan kedvességgel, mintha azt mondtam volna neki, hogy milyen szép a szeme. - Évszázadokon keresztül szenvedtél miatta és elintéznéd annyival, hogy elveszed tőle az életét? Akkor korántsem fog annyit szenvedni, mint amennyit te. - Állítottam megrendíthetetlenül. Nem, az nem jó, ha rögtön úgy megy oda Erinhez, hogy márpedig most megöli. Ettől sokkal kifinomultabb és ravaszabb módszerekkel kell játszanunk, ha már belekezdünk. Az ilyen hopp, bele a közepébe dolog nem jó ide. - Minimum ugyanennyit kell neki is gyötrődnie, hogy megtudja milyen kínokat éltél át miatta és amiatt, amit tett veled. -

A reakciója mosolyt csalt az arcomra. Ő nem láthatta, de a mosolyom vigyorrá fokozódott, amikor az ő szemei összeszűkültek. Én már túlestem ezen, most neki kell feldolgoznia a tényeket és rájönnie, hogy nem hazudok neki. Miért is tenném? Mindkettőnknek joga van az igazsághoz, ami az, hogy csúnyán átvertek minket. Ezért pedig meg fognak fizetni.
- A lányom már nem az, akibe te egykor beleszerettél. - Leugrottam az asztalról, hogy Christopher elé lépdeljek és komolyan nézzek a szemeibe. - Már nem az a törékeny, szeretetre vágyó kislány, hanem egy velejéig romlott nő. Olyasvalaki, akinek semmi sem szent, de már ezer évvel ezelőtt sem volt az. Megölt téged és majdnem megtette a kislányotokkal is. Nem érdekelte, hogy mi történt a testeddel, egyszerűen túllépett rajtad és élte tovább a felszabadult életét. - Nem mintha én jobb lettem volna, de most Erin ellen kampányoltam, hogy biztos ami biztos meglegyen Chris motivációja és az érzelmei nehogy félrevezessék. - Nem számított neki az életed, csak elvette és egyszer sem próbált utánajárni, hogy mi lett veled, miután meghaltál. Ilyen a te feleséged és neked is ilyennek kell lenned vele. - Chris már nem volt ember, így nem tudtam megigézni, de éreztem, hogy a pupilláim szinte kitágultak, miközben beszéltem. Jó volt a meggyőzőképességem, ám azt nem tudtam, rá mennyire tudok hatni. Az biztos, hogy hosszú idő után úgy éreztem, végre visszatértem.

Éreztem, hogy összekoccannak fogaim a rászkódó méregtől. Ezek ketten... együtt...? A feleségem, az ÉN feleségem valaki mást szeret? Nem, egyszerűen nem igaz! Ez a nő hazudik nekem! Mit ártottam én neki, hogy ily' módon tévesszen meg?
Hevesen ráztam meg fejemet, és lenéztem ökölbe szorult kezeimre, valami égető haraggal tekintetemben és arcomból.
- A lányod... nem méltó a nevéhez... - mondtam sziszegve, szinte úgy érezvén, hogy ha most nem pattannak el az erek az agyamban, akkor soha máskor. Majdnem megtettem, amit Tatia mondott nekem, és nekiestem a falnak, de annyi önkontroll volt bennem, hogy ne tegyem meg.
- Meg fog bűnhödni érte.. - meredtem magam elé, összeszűkült szemekkel, még mindig hitetlenkedve, de reméltem, hogy rosszul érzem azt a vékony könnyréteget a szemeimen.

Számítottam arra, hogy kicsit ideges lesz, mivel én is az voltam (sőt az ideges arra nem is volt jó kifejezés, amit akkor éreztem) és a sejtésem be is következett. Szinte láttam, hogyan dobol az ütőere a nyakán és a fején, annyira dühös lett. Vajon én is hasonlóképpen nézhettem ki vagy roszabbul, esetleg lightosabban?
- Igaz, te még nem tudod a teljes történetet. - Sóhajtottam lemondóan és felültem az egyik kis asztalra. Így sokkal kényelmesebb volt belekezdeni a mesedélutánba, mint állva. - Az egész úgy kezdődött, hogy rajtakaptam őket Erin házában, miközben... úgy gondolom, hogy ezt nem kell ecsetelnem. Éppen karácsony volt, gondolod, hogy milyen jó ajándék volt ez számomra. Otthagytam őket, viszont néha bánom, hogy nem öltem meg és dobtam a kandallóba a gerlepárt. - Megforgattam a szemeimet. - A lényeg, hogy Erin valamelyik nap eljött hozzám és egy megható anya-lánya beszélgetés keretein belül elmondta nekem, hogy szereti Klaust. Igen, beleszeretett a drágám. - Bólogattam, aztán Chris szemeibe néztem, hogy figyelhessem a reakcióját. - Bele kell törődnünk, hogy lecseréltek minket. Ha dühöngeni akarsz és legszívesebben szétvernél valamit, akkor az a fal a tiéd lehet. - Mutattam a szemközti falra, amin csak egy festmény lógott. - Ne fogd vissza magad, attól csak rosszabb lesz. Add ki magadból, amit kell.

Alig csukódott még be utánam az ajtó, máris folytatta. És az agyam egy pillanat alatt jutott robbanáspontra. "A hibridke nagy valószínűséggel Erin kísérője lesz, mivel halálosan szerelmesek egymásba."
- HOGY MI?! - telt meg dühvel a hangom, és hatalmasat nyeltem, hogy ne verjek le most azonnal valamit. Túl szép ez a díszítés ahhoz, hogy ilyet tegyek. - Viccelsz velem... egy nagyon rossz tréfát űzöl velem! - förmedtem rá bedühödten.

Elégedett mosollyal az ajkaimon nyugtáztam, hogy a kísérő-kérdés kipipálva, ezzel pedig minden le van tudva, amit el kellett rendeznem. Legalábbis remélem, hogy nem hagy ki az agyam és nem felejtettem el semmit, mivel utálok kapkodni, bár Chris felkeresését is az utolsó pillanatra hagytam. Mindegy, ezt ráfogom arra, hogy mostanában érthető, hogy szétszórt vagyok.
Kérdésére viszont felhorkantam. - Nem vagy jól informált, Chris. - Csóváltam meg a fejem rosszalló fintorral. Na erről nekem sem esett jól beszélni, de nagyjából már hozzászoktam a gondolathoz és megemésztettem. - A hibridke nagy valószínűséggel Erina kísérője lesz, mivel halálosan szerelmesek egymásba. Ironikus, mert kicsit olyan érzésem van, mintha párcsere ment volna végbe. Persze minket tekintve nem erről van szó, de azért jó tudni, hogy pont te vagy a szövetségesem. - Vontam vállat, de nem nemtörődöm módra, hanem inkább csak megszokásból.

Az ajtó zaja megütötte a fülemet, és reflexszerűen fordultam hátra, hogy egy elbűvölő mosolyt villantsak Tatia felé. Ezer évvel ezelőtt nem volt másom, csak az udvariasságom. Se pénz, se semmi. Olyanok voltak egyedül a tulajdonomban, amelyeket kézzel nem lehetett megfogni. Erina... és a kislányunk. És az érzés belülről emésztett, hogy soha nem élhetünk már abban a régi világban, mint egykoron.
- Mint láthatod, itt vagyok. Veled megyek, mint a kísérőd. Ez még nagyobb döbbenetet okozhat a drága nejemnek. - léptem át a küszöböt, és Tatia felé mosolyogtam újra. - Bár meglep, hogy engem hívtál. Biztos voltam abban, hogy az a bizonyos hibrid lesz a partnered ma este. - mondtam, kimondhatatlan gúnnyal a hangomban.

Hálószoba

Más már régen bejött volna a házba mindenféle csengetés nélkül, elvégre a vámpírok nagy része nem az udvariasságáról volt híres. Ugyanígy én, én magam is berontottam anno Erin nappalijába, aztán ő is az enyémbe, szóval ezek az emberi viselkedésformák tényleg távol álltak tőlünk.
- Micsoda úriember. - Nyitottam ki az ajtót, amelynek másik oldalán megpillantottam Christ. - Látom megkaptad az üzenetemet és nem is vártál sokáig. Ezt már szeretem. - Mosolyodtam el ravaszkásan, miközben arrébb álltam, hogy be tudjon jönni. - Nos, hogy döntöttél? Elkísérsz a bulira, hogy végignézd miként döbben le a kis feleséged?

> Könyvtár <

Jártam már benn, de úriember mivoltomhoz hűen inkább a csengőt választottam, közben hátat fordítva a nagy ajtónak, és elmerengtem a tájban. A ma este döntő lesz mindannyiunk életében. Erina ma megtudja, hogy nem mindig az nevet, aki sokat mosolyog. És az eszem azt súgja, ne kegyelmezzek neki, ahogyan Ő sem tette velem, a szívem mégis őfelé húzott vissza. Ökölbe szorultak a mancsaim, ahogyan eszembe jutott, hogy az az átkozott Első öleli át.. de Ő elvben Tatiát szereti, a feleségem tehát nincs veszélyben. Legutóbbi értesüléseim szerint legalábbis így van.
Sóhajtottam egyet és vártam.

Miért volt olyan nehéz elhinni nekem ezt a dolgot? Lehet, hogy túlságosan elszoktam attól, hogy bízzak az embereben. Az elmúlt évszázadokban az egyetlen örömforrásom a bosszún kívül az volt, hogy minden egyes napot túléltem. Semmi más. Hozzá kell még szoknom ehhez...
- Persze, menjünk. - Pislogtam rá még mindig halvány, kissé bizonytalan mosollyal.

Nappali

- Akkor egy pipa a díszeknek - mondtam, majd Tatia kérdésére vállat vontam. - Hogy mitől? A téltől. Az ünneptől. Tőled - léptem oda hozzá, és megcsókoltam. - Jó veled. Vártam már ezt az estét. Ami csak a miénk, kettőnké... - súgtam a fülébe. - Nos... díszítsünk fát, mint az idióta emberek - nevettem fel. - Aztán jöhet némi meglepetés - kacsintottam rá. - Beljebb engedsz, vagy itt töltjük az egész karácsonyt a küszöbön?

Pár pillanatig csak bámultam a fára és olyan furán éreztem maga. Egyszerűen hihetetlen volt ez az egész, teljesen el voltam halva magamon. Ez...nem az én világom volt, egyáltalán nem, most mégis ünnepelni fogok? Valahogy nem illett bele a gonosz ribanc kategóriába az ilyesfajta esetek többsége. De...próbáltam nem erre gondolni, hátha sikerülni fog.
- Vannak díszeim, az egyik fiókban találtam őket. Biztosan az előző lakók hagyták itt. - Vállat vontam, aztán végignéztem Klauson. Valami nem stimmelt, a megérzésem ez súgta. Vagyis nem is nem stimmelt, hanem inkább...nem is tudom. - Mitől van ilyen jó kedved?

Nem kellett sokat várnom, hogy ajtó felnyíljon, és elvigyorogva magam bámultam Tatiára.
- Kösz - léptem át a küszöböt. - Remélem, nem gúnynak szántad - mosolyogtam, és lekoppantottam a fácskát a földre. - Megjöttünk - tettem hozzá kissé zavartan. Tényleg nem csináltam még ilyet, fura volt a helyzet. - Őt hová tehetem? Remélem vannak díszeid. Ha nem, rögtönözünk. Abban jó vagyok - dobtam le a kabátom és a cipőmet.

Nappali

Mivel az orrom még mindig eléggé jól érzékelte az illatokat, ezért tudtam, hogy Klaus áll az ajtó túloldalán. Nem is haboztam, rögtön kinyitottam az ajtót, a látvány miatt pedig mosolyognom kellett. Te jó ég, most tudatosult bennem igazán, hogy a karácsonyt készülöm megünnepelni. Nem semmi, hirtelen magamra sem ismertem.
- Jól nézel ki. - Apró mosoly játszott az ajkaimon és elálltam az útból, hogy be tudjon jönni.

(Erin háza)

A ház elé érve jó alaposan levertem magamról az időközben rám, és a menet közben zsákmányolt méteres fácskára hullott havat. Noha kétlem, hogy Tatia túlzottan aggódott volna, ha telecsöpögtetem vízzel a házát, de mégis... karácsonykor legalább adjon ennyit magára a vámpír.
Nagy levegőt véve megálltam az ajtó előtt, és becsöngettem. Kezemben a fával úgy nézhettem ki, mint egy agyalágyult hibrid télapó.

Nem tartott sok ideig, míg leesett, hogy pontosan kire gondolt. Klaus... eredeti terveim között ugyan szerepelt a neki való ártás, elvégre ezért hívtam ide Mila-t, most valahogy mégsem tudtam erre gondolni. Az agyamnak ez a része bezárult... viszont ha Erin-en bosszút akarok állni, akkor kénytelen leszek ismét megnyitni ezt a kis rublikát. Ám most nem akaródzott...miért is gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz ez az egész? Vagy a másik oldal: miért kell nekem szeretnem akárkit is? Nem megvoltam eddig is enélkül?
- Még gondolkozom rajta. - Végül csak ennyit nyögtem ki is Christopher felé biccentettem, amikor távozni készült. - Boldog Karácsonyt. - Motyogtam és becsuktam az ajtót. Fura volt ezt kimondani.

Nappali