- Igen, én voltam. Neked pedig nem kellene itt lenned, hanem ott kellene ücsörögnöd, ahová kerültél. - Megforgattam a szemeimet. De miért mondtam ezt, amikor semmi bajom nem volt azzal, hogy Oliver ismét az élők sorában lézeng? A fene se tudja, inkább nem keresek semmilyen magyarázatot a viselkedésemre. Jól éreztem magam, csak kicsit furcsálltam.
- Igazad van. Vadásznom kell. - Felcsillant a szemem és gúnyos mosoly ült ki az ajkaimra. - Milyen sajnálatos, hogy olyan lettél, mint Csőrike. Bezárva egy házba... - Színpadias sóhaj hagyta el a számat. - Nem is tudom, hogy bírnám ki. - A mosolyom vigyorgásba hajlott át és elkezdtem az ajtó felé lépkedni, ám a kijáratnál még visszafordultam felé. - Légy jófiú és viselkedj, míg visszajövök. - Kacsintottam rá és elhagytam a házat.

Erdő

- Oké, Tatia, te voltál életben, neked kell tudnod. - csempésztem némi gúnyt a védekező szavaimba, és máris elhúztam a közeléből a kezemet. Nem vagyok ember, és ő sem az. Az a Tatia, akiért én odavoltam, már nem él benne. Vagy éppenhogy él, de nem léphet felszínre. S mit érdekel ez bárkit, mi ketten soha nem voltunk barátoknál többek, ezúttal sem leszünk, és lehetünk. Nem vágyom gyengítő tényezőre.
- Tduom, hogy mi kell neked. Egy kis vadászat. - álltam fel, ekkor már egy ravasz kis vigyorral a képemen, és rákacsintottam. - De mivel én nem mehetek ki innét, szerezz egyet kettőnknek, és hozd ide. Ne is mondj ellent, tudom hogy szereted az ilyesmit. - kacsintottam rá.

Nagyon meglepődtem, amikor Oliver megfogta a kezem és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A szavai pedig még inkább fokozták bennem a meglepődöttséget. Mi lett vele? Azt ne mondják nekem, hogy a pokol jóvá tette, mert akkor biztosan belehalok a nevetésbe.
- Mégis miért érdekel? - Összehúztam a szemöldökömet, a hangom pedig gunyoros volt. Pont tőle nem számítottam erre. - Minden megváltozott, Oliver. Már semmi sem olyan, mint régen vagy éppen akkor, amikor meghaltál. - Megvontam a vállamat. - Nem tudom, láttad-e, hogy milyen lettem. Gyenge, sebezhető és túlságosan emberi. Ezt nem bírom elviselni... olyan akarok lenni, mint voltam. - Néztem rá kétségbeesetten, mintha tudna segíteni rajtam. De ez elég valószínűtlen volt.

Távozott a kisfiú is. Hát igen, ő volt itt közülünk a legsebezhetőbb. - Mi történt, Tatia? - kérdeztem tőle, és előtört belőlem annyi emberség, hogy megfogtam kezét, és így késztettem arra, hogy belenézzen szemeimbe.
- Meséld el nekem, hogy mi történt.. veled. Vagy.. veletek. - fintorodtam el, de nem úgy, hogy ez túl feltűnő legyen.

Klaus szavai egytől egyik igazak voltak, de úgy éreztem, mintha nem érdekeltek volna. Egyre és egyre érdektelenebbé váltam és bár tisztában voltam vele, hogy most megint én szúrtam el a dolgot, legszívesebben csak annyit mondtam volna Klausnak, hogy csessze meg, ha ilyen baromságokra gondol.
Megrezzentem, ahogy becsapta maga után az ajtót, aztán mégis összeszedtem magam és felmordultam Oliver szavaira. - Mert te aztán tényleg tudod, hogy hogy szoktam viselkedni vele, ugye? - Néztem rá megvetően, aztán megforgattam a szemeimet és Curtis-re pillantottam, aki pár szó után szintén elhúzta a csíkot. Eltátottam a számat és a combjaimra csaptam. - Remek, most a vacsorám is lelépett. Ennél jobb már nem is lehetne. - Úgy fújtattam, mint egy mérges kismacska, közben pedig a pulthoz léptem, mivel tölteni akartam magamnak egy italt... de mégsem tettem meg, inkább csak megtámasztottam a két kezemmel és a márványt bámultam.

Csak megvetően morrantam egyet. Szóval ennek a pasinak is volt köze Tatiához... remek. Még valaki? Esetleg az a bizonyos Elijah nem akar felbukkanni? Még csak az kellene, akkor tényleg kinyírnám magam...
- Tudjátok mit? Inkább cseverésszetek. Biztosan nagyon sok mindent kell megbeszélnetek. Oliver úgysem tud innen elmenni. - rántottam egyet a vállamon, majd nem is vártam meg a válaszukat, úgy kitűztem innen, mintha ültöznének.

(Valahol)

- ez még mindig nem normális. - suttogtam, Klaus után nézve, miután feldúlva távozott. - Jobb lenne, ha utána mennél, nem? - fordultam Tatia felé, mit sem törődve most a boszorkány érzéseivel. Férfi, majd túléli.
- Mi bajod van Tatia? Nem szoktál vele így viselkedni.. - néztem rá kissé kérdőn.

- A barátod, mi? Aki elvett téged tőlem. Aki elvette minden esélyünket annak idején. És most is készen áll rá - meredtem rájuk még mindig megbántva, attól pedig, amit Tatia mondott, úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak.
- Megyek - fogtam meg a kilincset. - Alig vártál, hogy kidobj, ugye? Érezd akkor magad jól velük - mutattam állammal egy apró mozdulattal a két férfira. - Bújj Oliver ölébe, és örülj neki. Ahogy annak is, hogy a lányod halott. Aki szeretett téged. Bármit is mondott vagy tett, szeretett - mondtam keményen ki az igazságot.
- Ha még ma éjjel megölnének, nem fogok sírni utánad. Vedd úgy, hogy te akartad - léptem ki a házból, és véleményem kifejezése gyanánt úgy vágtam be magam mögött az ajtót, hogy belereszketett az egész épület.

(Damon és Elena háza)

- Persze, hogy örülök neki. - Válaszoltam Klausnak úgy, mintha az előbb a világ leghülyébb kérdését tette volna fel. Oliver a barátom volt, akit megölt, most pedig visszatért... miért ne örülnék? - Ő a barátom. De sehogy máshogy nem érdekel. - Jelentettem ki határozottan és összeszorítottam a számat Klaus arckifejezését látva. Nem akartam őt így látni, utáltam neki ilyesfajta fájdalmat okozni... de mintha most ez is kizárásra került volna az elmémből és a szívemből. És nem tudom, hogy mi volt ennek az oka.
- Nem hazudtam neked... tudhatnád, hogy nem. De jobb lenne, ha most mennél. - Mondtam határozottan, pedig tudtam, hogy ezzel tényleg megbántom.

Szívem szerint inkább a háttérbe vonultam volna, hiszen nagyon untam ezt a műsorozást. De nem volt rá semmi esélyem, hogy ilyet tegyek... mert még mindig nem eresztett az a hülye.
Vagyis... egy ideig. Mert ahogy láttam, érzékenyen érintették Tatia Olivernek címzett szavai.
- Ennyit a nagy és hatalmas hibridről. - igazgattam meg a galléromat egy elégedett sóhajjal. - Még egyet sem tudsz megtartani, minek neked a másik... - utaltam Erinre, de még most eltűntem mellőle, mielőtt újra fojtogatni kezdene.

Tatiára néztem, még mindig unottan pislogva a helyzet résztvevőire, de egy halvány mosolyt ekkor már megengedtem magamnak. Barát, persze hogy barát. De már nem azt jelentette nekem, mint egykoron. Most már Elena jelentette azt. Csak épp nem olyan barátságos módszereim voltak most, mint akkoriban, mikor még Tatia, Nik és én voltunk emberek.

- Ugyan, Niklaus Mikaelson... - néztem rá, felálltam és odasétáltam elé. - Kell a fenének ez a nő, állj már le! - mondtam neki határozottan, mert már láttam azt a tipikus emberkori nézését, ami ilyenkor kikívánkozott belőle. - Bár a helyzeted eléggé különleges.. ezt el kell ismernem. Anyja is meg lánya is.. - sóhajtottam.

Eszem ágában sem volt elengedni Curtist. Noha éreztem is rajta a verbéna bűzét, valahogy jól esett bűnbakot találni, és gyengéden fojtogatni. Legalább volt hol levezetni a feszültséget... bár ezt ma este kissé másképpen képzeltem. Ez a patkány meg hiába próbálta a kezeimet lelökni magáról, úgysem ment vele semmire, én meg szerfelett élveztem a helyzetet.
Viszont én magam engedtem el őt Tatia szavait meghallva, amiket Olivernek címzett.
- Te még örülsz is neki? - kérdeztem valami csalódással, és némi borzadállyal. - Hát persze, hogy örülsz. Régen is örültél... ugye? Amikor behálózott. Miért is lenne ez most másképpen? - nevettem fel keserűen, és meghátráltam, mikor Tatia nekem rontott, mint egy fúria.
- Szóval ennyi? Újra meghülyítettél. Én barom pedig, hittem neked... - néztem rá, mint egy elveszett kisfiú. Túl sok volt most ez. Erin, Oliver, és Tatia...
- Ezt akarod? Őt? - kérdeztem. - Akkor legyen. Elmegyek - suttogtam. - Légy boldog vele. Ahogy régen is tettétek.

- Van, ami sohasem változik. - Suttogtam Olivernek, miközben a térdeimre könyököltem. Úgy éreztem magam, mint akinek forr az agyvize és az idegsejtjei egyenként pusztulnak el a másodpercek leforgása alatt. Éreztem magamon a hatalmas változást... régebben még a legrosszabb helyzetben is olyan hideg tudtam maradni, akár egy jégcsap, most viszont folyamatos gyilkolási vágyat éreztem magamban.
- Azért... örülök, hogy itt vagy. - Fordultam a régi barátom felé néhány pillanatra. Ezt muszáj volt közölnöm vele, ha kiröhög, ha nem. Ám ezután a hajamba túrtam és egyszer csak azon kaptam magam, hogy vámpírsebességre kapcsoltam, elrántottam Klaus karját Curtis gallérjáról és megszorítottam a kezét. - Bűzlik a verbénától, semmit sem fogsz belőle kiszedni. - Sziszegtem, mint valami rossz kígyó. Most tényleg nem ő volt az ellenség, de nem tudtam kontrollálni magam... egyszerűen képtelen voltam rá.

Láttam Tatián, hogyan kelt ki magából. És... ez biztos jelzés volt számomra. Kezdte elveszíteni önmagát. A vérem miatt... de nem én kértem, hogy megharapjon, viselje a következményeit. Én nem ezt a Tatiát szeretem. És tudhatja nagyon jól, hogy nem én tehetek arról, hogy a lánya meghalt. Nem vagyok vámpír, nem tudom leküzdeni az igézést.
- Sajnálom, Tatia. Máskor gondold meg, hogy mit csinálsz. - mondtam neki, de ebből nyilván nem sokat érthetett. Ez még csak az első lépcsőfok... de... a boszorkányok véréről furcsa, hogy még nem hallott.
- Eressz el, te ősmutáns! - rivalltam rá Klausra, és megpróbáltam lelökni magamról a karját, de olymi kevés eséllyel, hogy szinte én magam szédültem el a kapálózástól. Tekintete parancsolón nézett rám, mire egy pár pillanat múlva elvigyorodtam. Hm, Christopher igézése alatt tényleg nem volt bennem verbéna... de most már van. - Olivernek igaza van. Nem érdemled meg az igazságot. Inkább félned kellene, hogy annak a férfinak van a birtokában egy olyan karó, amivel tetszés szerinti ideig kivonhat akár téged is a forgalomból.

- Mint az óvodában.. azt hittem, már felnőttetek. - suttogtam, már unva az egész helyzetet. Mert ha jobban megnézzük, itt midnenki beszélt mindenkinek, csak épp én maradtam ki a társalgásból, az ilyesmiket meg világ életemben utáltam. Mintha levegő lennék.. annak idején már hozzászoktam, hogy ha Tatia ott volt valahol, hát Nik rám nem figyelt, de ez már cseppet túlzás volt.

Hát inkább visszültem és legyintettem rájuk. - Ne mondj neki semmit. Nem érdemli meg. - címeztem a boszorkánynak. Minek mondjon arról a lányról bármit Klausnak? Látható, mennyire szerette őt. Én meg nem tudom, mióta vagyok ilyen.

- Ja, kérlek - vontam vállat sértetten ahogy Tatia kiabálni kezdett velem. - Bocsásd meg, hogy téged is meg akartalak védeni ezektől, plusz szeretném újra az élők közt tudni a lányodat - morogtam. - Ha nem tűnt volna fel, ezúttal nem én vagyok az ellenség! - vágtam neki oda haragosan. Oliver tekintete - ami napnál világosabban jelezte, hogy élvezi a helyzetet - csak még inkább hab volt a tortán, és teljesen kihozta belőlem a tébolyt.
- Akkor ezúttal én foglak megölni, ha nem beszélsz te patkány - ragadtam meg ezúttal én Curtist, belemélyesztve tekintetem az övébe. - Christopher csak arra nem gondolt, hogy egy Első igézése felül fogja múlni az övét - vigyorogtam el magam kissé kegyetlenül. - Beszélj! - parancsoltam.

- Tudod, hogy képes vagyok rá. - Morogtam továbbra is Curtisnek, viszont szívesen letéptem volna Klaus karját is, amikor megállított abban, hogy megöljem. Kénytelen voltam elengedni és csak nagy vonalakban hallgattam Klaus ötletét, mivel nem tudtam semmi jobbat csinálni annál, minthogy ideges fel és alá járkáltam a nappaliban, néha-néha pedig a hajamba túrtam és szívesen meg is téptem volna magam. Végül valahogy annál a kanapénál kötöttem ki, ahol Oliver ücsörgött, leültem a karfájára és éreztem, hogy ismét idegbeteggé válok.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek! - Kiáltottam rá Klausra úgy, hogy a hangomtól zengett az egész nappali. Mióta megharaptam Curtis, azóta éreztem magam így... mintha egy időzített bomba lennék és eddig még úgy-ahogy vissza tudtam fogni magam, de most már... nem voltam rá képes. - Vidd el Curtist, ha akarod, de Erin az én lányom és ha megtalálom Christophert én leszek az, aki megöli. És Curtis nem hülye... úgysem fog mondani neked semmit, akármit fogsz csinálni. - Tettem hozzá még ezt is, majd az említett felé néztem, de a helyemen maradtam. - Miért csinálod ezt velem? - A dühös hanglejtésembe egy kis keserűség is vegyült, de... tényleg nem tudtam, mit kellene tennem. Szívesen kirohantam volna innen...

- Gyerünk, tedd meg, ha mered! Ne csak a szád legyen nagy! - néztem a szemeibe. Tudtam, hogy képes rá, nem is erről volt itt szó... de jelen helyzetben körülbelül nem volt kedvem békében tűrni, hogy leszedik a fejemet a helyéről. Amúgy sem voltam béketűrő típus.
Ekkor azonban előállt egy remek ötlettel az a fafejű, amitől már némileg kirázott a hideg, és nagy szemekkel bambultam felé, ekkor már Tatia mancsa nélkül a nyakamon. - Óh, nemes megoldás... - grimaszoltam felé. - Tudod, momentán semmivel nem szednétek ki belőlem semmit. Pedig többet tudok, mint amennyit elmondtam... - néztem Tatia felé újra. Nem összetörni akartam, csak... Christopher igézése nem engedte, hogy beszéljek. De azt igen, hogy célozgassak. - És jelen helyzetben én vagyok az egyetlen, aki tudja, hol van a lányod. De azt hiszem, félnetek kellene attól, hogy visszatér az életbe. Szerintem mindkettőtökre kibaszottul dühös. - vontam egyet a vállamon.

- Minden jó buliból kihagynak. Azt hittem, a tiszteletemre jókora buliban lesz részem, erre tessék.. legalább valami társaságot ideküldhetnétek nekem, hogy ne unatkozzak. Ha már ti ilyen jól fogtok szórakozni. - vigyorodtam el. Talán ki kellett volna állnom a boszi mellett, de jelen helyzetben, sem kedvem, sem türelmem nem volt vitázni Klausszal. Meg amúgy is, tudhatta régről nagyon jól, hogy a jó bulikban magam is benne vagyok. - Legalább egy videót csináljatok róla. - sóhajtottam.

- Várj! - fogtam meg Tatia vállát, ahogy gyilkolni kezdte Curtist. Noha nem azt a patkányt akartam védeni, de egyelőre jobbnak tűnt nem legyilkolni.
- Nekem jobb ötletem van. Ez a mocsok egyelőre itt marad, mert kénytelen - mutattam Oliverre. - Ez viszont - böktem megvetően Curtis felé - még hasznunkra lehet. Boszorkány. Ergo segíthet nekünk. És mivel magától nyilván nem lesz hajlandó, majd némi kényszerrel rábírom - vigyorogtam el magam. - A következő a dolgok menete - néztem végig rajtuk. - Te maradsz - néztem Oliverre újra. - Tatia, te velem jössz a Mikaelson villába. Nem hagylak itt velük. És őt - ragadtam meg keményen Curtis gallérját - magunkkal visszük. A pincében, egy jókora nehéz láncra verve majd gondolkodhat kissé, fog-e segíteni nekünk - telt meg a hangom gyűlölettel.

- Barátok is voltunk. Mégis miit kellett volna tennem? Ugortam volna Klaus elé, hogy engem cincáljon szét? Te tanítottál arra, hogy mindig magamat helyezzem előre... már bocs. - Válaszoltam Olivernek. Sajnáltam, hogy meghalt, még könnyeket is ejtettem érte, hiszen az egyik legjobb barátomnak tartottam, nem mellesleg ő változtatott át és tanított meg szinte mindenre, de... ő is tudta, hogy meg fog halni. Ha pedig most újra itt van, akkor nem is volt mindegy az a pár hónap, amit a túlvilágon töltött?
Szólásra akartam nyitni a számat, ahogy Klaus Curtis-re ordított, de végül rájöttem, hogy nem lenne semmi értelme. Nem érdemli meg, a végén pedig úgyis én lennék a hibás, amiért védem őt, pedig megölte a lányomat. Akkor viszont mégis megszólaltam, amikor meghallottam, hogy Oliver nem tud kimenni innen. Nem tud eltűnni a házamból? Ez komoly?
- Ezt mégis hogy képzelted? - Kérdeztem Curtis-től már előtte ácsorogva. - Csak nem gondolod, hogy hotelt csinálok a házamból? Egyáltalán miért hoztad vissza az életbe? - Kérdeztem, bár jobban belegondolva nem volt semmi bajom a ténnyel, hogy Oliver újra él.Már azon gondolkoztam, hogy inkább itt hagyom őket, amikor ismét ledermedtem Curtis szavai hallatán. Erin azt hitte, hogy én akartam megöletni? Ez.. ez egy nagyon rossz vicc! Ez lehetetlen!
- Megöllek! - Sziszegtem az arcába. - Tényleg el fogod érni, hogy megöljelek! - A szemem alatt kivörösödtek az erek és ujjaimat teljes erőből Curtis nyakára kulcsoltam. Ki akartam sajtolni belőle a levegőt, hogy mint valami aszott gyümölcsbábu feküdjön a szőnyegen. És nagyon közel voltam hozzá, hogy tényleg megtegyem.

- Igen, én öltem meg. Talán ezt Tatia nem említette neked? - kérdeztem, ránézve az említettre, és ugyan valamiféle sajnálat ébredt fel bennem az arcát látva, mégsem engedtem, hogy ez látszódjon rajtam. A fene vinné el, nagyon bántam még mindig, hogy megbántottam... de bennem volt a megsértett férfi. Az, hogy újra ezzel az idiótával mászkál. És ezért nem is engedtem, hogy ezt láthassa rajtam.
- De nem is értem, miről beszélünk, hiszen életben van... valahol. Viszont kedvesem, amit véletlenül elfelejtettem említeni neked a délután folyamán... - sétáltam át Tatia elé, és elvigyorodtam magam minden gonoszsággal a tekintetemben, még ha nehezemre is esett. - Azt hitte, hogy te küldtél engem oda. Szóval... hogy ha viszont látod még valaha az életben, nem lesz békés az első találkozásotok. És egy olyan makacs nő, mint egy Petrova... nem fogja elhinni neked, hogy nem volt benne a kezed. - mondtam komolysággal magamban. De félő, érezte bennem, hogy... mi miatt vagyok most ilyen.

- Ne mondd már meg nekem, hogyan beszéljek a lányodról. Úgy beszélek róla, ahogy nekem tetszik. Bocs, azt hittem, hogy barátok vagyunk. Mégis végignézted a halálomatr. Ezek után kérlek, ne várj tőlem semmi extrát, oké? - néztem rá úgy, mintha egy öt évessel beszélnék, Klaus szavaira viszont szívből jövő hahota tört ki belőlem.

- Hát högyne.. azt hiszed, ha ki tudnék jutni innen, már nem mentem volna el? Sajnálatos módon, a boszorkánynak tervei vannak velem, és nem tudok kijutni a házból. Tehát a társaságomat nélkülöznöd kell.. barátom. - tettem hozzá szánt szándékkal az utolsó szót.

Tusakodtam magamban, hogy higgyek-e jelen helyzetben Tatiának. Képtelen voltam dűlőre jutni magamban erre a kérdésre. Csoda vajon? Ki hibáztatna érte?
- Szóval, te ölted meg - sziszegtem Curtis felé. - Te szerencsétlen barom! Boszorkány vagy! Nem tudnál csinálni semmit az igézet ellen? Itt minden második emberi lény verbénát vedel! Te nem voltál képes rá? - termettem előtte, és a vadállat gyilkolni akaró dühe villogott a szememben. - Hozd helyre! Nem érdekel hogyan, de hozd helyre ezt az egészet! - vágtam a képébe az ujjamat.
- Te pedig... - fordultam Oliver felé. - Velem jössz. Visszaviszlek a templomhoz, az erdőbe, és visszaküldelek oda, ahol a helyed van. Indulás! - ordítottam rá.

Klaus visszarántott maga mellé és hosszú idő óta először tükröződhetett a szememben a félelem. Én is ugyanígy reagáltam volna, de most nem tudtam semmit mondani. Mondjam azt, hogy azért nem mondtam el ezt, mert meg akartam védeni Curtist a haragjától? Mert azon kívül, hogy én magam akartam móresre tanítani ez is közrejátszott ebben. Hiszen az elmúlt napokban Curtis fontossá vált a számomra... és most minden borult. Egy másodperc, ennyi kellett hozzá.
- Nem néztelek hülyének. - Motyogtam Klausnak és beleharaptam az alsó ajkamba. - Christopher megigézte Curtist, hogy ölje meg Erint... Christopher a hibás mindenért. - Nagy levegőt vettem. - Nem volt közöm Erin halálához és minden más, amit mondtam igaz volt. Curtis-ről pedig azért nem szóltam neked, mert nem hittem volna, hogy képes lenne bármire is. - Fordultam az említett felé és a szavait hallva megcsóváltam a fejem, hogy egy lenéző sóhajjal végignézzek rajta. Ha ő így, akkor én is... én sem vagyok jobb senkinél.
Oliver szavait hallva viszont ismét felment bennem a pumpa. - Neked halottnak kellene lenned, szóval fogd be a szád. - Vetettem neki oda. - Nem beszélhetsz így a lányomról! - A hangom dühössé vált és beletúrtam a hajamba... mi lesz még itt...!