Csak sóhajtatni tudtam. Reméltem pedig, hogy mehetek innen Oliverrel együtt, mert nekem aztán nem volt szándékomban itt rohadni vele. Csak össze kell szednem a cuccaimat, és egyebek, mert ez így...
- Menj csak, és követlek - címeztem Olivernek egy sóhajtással, majd úgy döntöttem, már indulok is az emeletre. - Előtte viszont még összeszedem a holmijaimat. Hidd el, olyan ajánlatom van számodra, amit sosem fogsz elfelejteni. - kacsintottam még Oliverre, majd tudomást sem véve Tatiáról, megindultam a vendégszoba irányába.

(Vendégszoba)

- Milyen türelmetlen valaki. - Oliverre néztem és megforgattam a szemeimet. Ami azt illeti én sem ugráltam volna örömömben, ha valaki bezár egy szobába, szóval megértettem a helyzetét. Ha minden igaz, akkor végre kiszabadul innen és élvezhetem a házam nyugalmát. Egyedül. Vagyis... nem számít.
Curtis elmormolt néhány szót, én pedig elvigyorodtam és széttártam a karjaimat. - Akkor már mehetsz is. - Vigyorogtam gúnyolódva Oliverre. - Ne érts félre, imádom a tudatot, hogy visszajöttél ontani a nyomort, de mindennek van határa. - Megvontam a vállamat. Ha Oliver elmegy innen, akkor... beszélnem kell Curtis-szel. Mindenféleképpen.

Kapkodtam a fejem egy ideig. Tatia visszatért, de előtte még Curtis is.. ezeket a viaskodó veszekedéseket már fel sem akartam fogni. De ezen a nyomorult boszorkányon is látszott rendesen, hogy nem véletlenül viselkedik így. Érzett valamit Tatia iránt. Beleesett ebbe a gödörbe a hülyéje. Tatia Petrova hálójából nagyon kevesen tudnak kimászni, nekem is időbe telt.
- Fejezzétek már be, és térjünk a lényegre! - néztem rájuk határozottan mire a boszi már felém is fordult és mormolni kezdett.. de nem tartott olyan sokáig, mitn vártam, mert elég hamar úgy tűnt, már szabad is vagyok.
- Óhóóó... remek.. furfangos barátom. - vigyorodtam el. - Végre kimehetek innen.... - sóhajtottam fel elégedetten.

Mit sem reagáltam már szavaira. Egyszerűen... ránázni sem tudtam, talán nagy bűn ez? A sértett önérzetem, az önbecsülésem... ez majd egyszer a sírba visz, de most nem érdekel. Ha neki az esik jól, hát feküdjön minden egyes alkalommal Klaus alá. Milyen furcsa, hogy semmi érzelem nem maradt benne a halott lánya iránt. Már bennem több érzelem volt iránta, mint a saját anyjában... bár talán azért, mert olyasmit tettem, amit igazából nem akartam.
- Jól van, na - morrantam még rá, majd Oliver felé fordultam, és mormoltam pár szót, ehhez nem kellett több. - Most már... - sóhajtottam, és az ajtó felé intettem. - Mindketten elhúzhatunk innen - mondtam neki egy vigyorral.

- Na álljunk csak meg! - Felhúztam a szemöldökömet annak hatására, ahogy Curtis beszélt velem. Még jó, hogy nem küld ki innen vagy hasonló. Bár a hangja eléggé furcsa volt, de hogy mit éreztem benne, azt nem tudtam volna megnevezni. Gúnyosan beszélt és ez nem esett jól. De mióta foglalkozom én ilyenekkel?
- Annyi közöm van hozzá, hogy ez az én házam. Erre gondolhattál volna, mielőtt idevarázsoltad a Pokol fenekéről. - Intettem Oliver felé, viszont ez nem ellene szólt, mert még mindig nem bántam, hogy itt van, csak a hotelszolgáltatást akartam felfüggeszteni. Éppen ezért megvontam a vállamat, amikor Curtis közölte, hogy szabadjára engedi a drága tanítómat. - Akkor csináld gyorsan.

Vártam Oliver válaszát, miközben a mellkasomra fontam a kezeimet, de ekkor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, és az égnek emeltem a tekintetemet,miközben sóhajtottam egyet.
- Istenem... már csak te hiányoztál... - néztem Tatia felé, cseppet sem szívélyesen. - Mi közöd van hozzá? - morrantam rá ennyivel, majd Oliver mellé álltam. - Kiengedem innen, aztán ha rajtam múlik, engem nem látsz többet. Van jobb dolgom is nálad - prédikáltam tovább, bár eléggé érezhette a hangomon, hogy csupán azért beszélek így, mert vérig vagyok sértve... igen, az érzéseim. De már megtanulhattam volna, hogy nem éri meg szerelemmel törődni. Pont olyasvalakit szeretni, akiért odavan egy másik vámpír... vagyis hibrid. Történetesen a világ leghatalmasabb vámpírja.

Mikaelson-villa ;; Klaus hálószobája

Nem éppen jó érzéssel nyitottam be az ajtón, mivel már kintről hallottam, hogy Oliver-en kívül Curtis is a házban tartózkodik. Az alaphangulat mindenféleképpen megpecsételődött, egy sóhaj kíséretében zártam be magam után az ajtót, aztán pedig a nappaliba sétáltam.
- Miben mesterkedtek? - Az ajtófélfának dőltem, így mértem végig a két férfit. Amikor legutóbb üresen hagytam a házat, akkor Curtis feltámasztotta Olivert, most pedig mind a ketten itt ácsorogtak a nappaliban, ami miatt eléggé komollyá vált a tekintetem.

(Kávézó)

Eléggé gyorsan itt termettem és bevágtam magam mögött az ajtót. Reméltem, hogy az az idióta nem ront nekem, ha már nekem köszönheti az újabb életét. És tudtam, hallottam, hogy Tatia nincs itt. Annyira belém vágott valamit, hogy egyszerűen már éreztem a vele kapcsolatos dolgokat. Biztosan jól szórakozik valahol máshol.
- Készenállsz kitörni innen? - kérdeztem Olivert, ahogy beléptem a nappaliba.

Szavai szüntelenül csengtek a fülemben és visszhangoztak az agyamban. Nem szabad érzelmesnek lennem... olyannak kell lennem, amilyen most és amilyen régen voltam. Talán így van. Könnyebb lenne? Lehet. Nem tudom... nem tudom, mit kellene tennem, mert egy részem igenis vágyott arra, hogy érzelmekkel, kissé emberi módon éljek, a másik énem viszont szánalmasnak és megvetendőnek tartotta ezt a gondolatot. Mégis mit csináljak?
- Felfogtam. - Nyögtem ki Oliver szemeibe nézve és aprót bólintottam. - Úgyhogy megyek is... gyakorlok egy kicsit, hogy újra olyan legyek, mint régen. - Rákacsintottam, aztán otthagytam őt a nappaliban, ám az ajtón kilépve sóhajtottam egyet. El kellene döntenem, hogy mit akarok.

Folyt. valahol

Csak nevetni tudtam, még ha okozott is egy kis kellemetlen fájdalmat. Megérdemeltem hiszen játszottam vele, de nem is bántam meg. Nincs mit bánnom. Játszani volt kedvem, igazi játékos vagyok, ezt még nem vette észre soha?
- De mivel okos vagy, nem próbálsz meg megölni. Jól teszed. Tudod, kedvem lenne téged jól megszorongatni, hogy végre észhez térj, te ostoba nőszemély! - löktem le magamról kezeit, és dühösen néztem rá. - Nem valóak ezek az érzelmek nekünk, Tatia! Érted? Fogd fel, hogy nem szabad ilyennek lenned.. ilyen gyengének, mint az imént voltál. Olyannak kell lenned, mint most voltál!

Elégedett vigyor jelent meg az ajkaimon sóhaját hallva, ám ez rögtön lefagyott az arcomról. Megfogta a kezeimet, szemeim pedig összeszűkültek a kacsintását látva. Felment bennem a pumpa, de nagyon. Ismét ideges lettem, ugyanúgy, mint körülbelül fél órával ezelőtt, amikor Curtis nyakát kellett szorongatnom ahhoz, hogy valamennyire kiadhassam magamból a feszültséget. Most is ezt tettem, megragadtam Olivert a vállainál és a szemközti falig száguldottan vele, hogy annak nyomjam neki. Direkt úgy csináltam, hogy a háta és a feje ne éppen kellemesen csapódjon a falnak, majd közelebb hajoltam az arcához.
- Engem nem szoktak elutasítani. - Sziszegtem az arcába szikrázó tekintettel. Ez így igaz... elutasítani nem szoktak, mindössze egyszer hagytak el. Ez pedig nem ugyanaz. - Ha ember lennél, megölnélek. - Jelentettem ki, de mivel ő is eléggé erős volt, ezért ezzel a lehetőséggel most nem akartam számolni.
Lenézően fújtattam egyet Oliver felé, aztán elsétáltam tőle és felkaptam a földről a felsőmet, hogy magamra vegyem. Valamit csinálnom kellene... de nem tudtam, hogy mit. Úgy éreztem, el kell innen szabadulnom. De nem csak a házból, hanem a városból, az országból és az egész világból.

A régi Tatiát éreztem benne. A tüzet, ahogyan képes volt lángra kapni egy pillanat alatt. Tökéletes időzítés, vagy hogy szokás ezt mondani. Tudtam, hogy itt és most, de nem engedhetem hogy visszatérjen a régi kerékvágásba.
A nadrágomnál éreztem meg kezét, majd felsóhajtottam hogy láthassa, hogyan is élvezem a helyzetet, de aztán megfogtam a kezeit, és ördögi vigyorral szakadtam el tőle, hogy belenézhessek szemeibe, s ravasz módon rákacsintottam.
- És most tombolj úgy, ahogyan a régi Tatia tenné, ha elutasítják. - léptem el tőle. Csak ne rajtam vezesse le ezt a "leckét".

Megéreztem a falat a hátam mögött és ez volt az a pillanat, amikor az agyam teljesen kikapcsolt és úgy éreztem, hogy visszaállt a régi üzemmódba. Nem tudom, hogy miért történt ez és hogyhogy ilyen hamar, de megtörtént. Ismét éreztem magamban az erőt és az összes dolgot ami a vámpírléttel járt.
Felsóhajtottam, amikor Oliver szája a nyakamra vándorolt, az én ujjaim pedig a mellkasára kúsztak, de mivel egyáltalán nem volt kedvem az inge gombjaival vacakolni, ezért egy rántással megoldottam a dolgot, az ing pedig a földre hullott. Egyik kezemmel Oliver hajába túrtam és kissé jobban félrebiccentettem a nyakam, a másik kezemmel viszont elindultam a nadrágja felé.

Ahogyan viszonzását megéreztem, rögtön hevesebbé váltam, s tovább szívtam ajkait, miközben a falhoz löktem, és egyik combját a csípőmre rántottam. Hasznos időtöltést. Kellemest a hasznossal, vagy hogy mondják ezt.
- Kívánlak. - lihegtem nyakába, ahogyan oda siklottam és egy mozdulattal téptem le róla a felsőjét, hogy felfedezzem telt kebleit. MIt sem változott. Még mindig egy bomba nő, nem is lehet ezen mit tagadni.

Csak azután jutott eszembe, hogy mit kértem, miután kimondtam. Mondhatni, hogy... hogy semmi bajom nem volt azzal, hogy olyan akarok lenni, mint régen. Mégis, hirtelen fenntartásaim lettek és ez nagyon megrémített. Éppen ezt akartam elkerülni, a döntésképtelenséget és a bizonytalanságot.
Sóhajtottam egyet. Mégis hogyan tudna nekem segíteni Oliver, amikor be van ide zárva? Erről még el kell beszélgetnem Curtis-szel, ha visszajön. Feltéve, ha visszajön... de mivel itt vannak a cuccai és nem hiszem, hogy Olivert is a semmiért hozta vissza, ezért biztos vagyok benne, hogy még minimum egyszer át fogja lépni a házam küszöbét.
Ám ahogy Oliver elém lépett, rögtön leesett, hogy mit is akar csinálni. Megragadta a hajamat, a száját pedig az enyémre nyomta és bár kissé meglepődtem, de viszonoztam. Igaza volt... régen ilyen voltam, ez a lépés pedig elsőnek tökéletesen megfelel.
Megragadtam Oliver tarkóját és én is ugyanolyan hévvel csókoltam, ahogy ő engem. Érzelmek nélkül... régen csináltam már ezt.

Elsétáltam előle, de vigyorom mindvégig ott éktelenkedett a pofámon. Necces a sztori, mert ha megint én teszem Tatiával azt a bizonyos tanítást, Klaus újabb okot fog találni hogy utáljon. Nincs hozzá kedvem hogy a gyűlölködő ócsárolását hallgassam. Nem illő az két baráthoz. Barát? Ettől még nevetnem is kell.
- Megpróbálhatunk valamit. - túrtam a hajamba. A legtöbb kis akcióm most lehetetlennek tűnt, arra a tényre hivatkozva, hogy be cvagyok zárva ide. Így azzal a tudással kell gazdálkodnom, amit használhatok a birtokán belül is.
Végiggondoltam ennyit, majd gondolva egyet, már ott is termettem előtte, mélyen nézve tekintetét, majd rezzenéstelen szemmel kezdtem beszélni. - Szeretem, ha a romlott ribanc vagy. - mondtam csak ennyit, majd már nyúltam is haja alá, így rántva magamhoz, hogy megcsókoljam. Szinte téptem a száját, szenvedéllyel, de ennél több érzelem ebbe nem vegyült.

Felhorkantam. A hangja annyira, de annyira egyszerűen csengett, mégis olyan komolyan, hogy ehhez tehetség kellett. Mindketten tudtuk, hogy az érzelmeink kikapcsolása korántsem könnyű dolog, főleg hogyha hagytuk, hogy ténylegesen átvegyék felettünk az irányítást. Viszont igaza volt... talán ezer év után az érzelmek tényleg nem valóak már nekem. És tényleg önmagam árnyéka vagyok... ennyire még sohasem süllyedtem el az érzelmeim halmazában. Mi lett velem? Miért engedem ezt?
- Szeretnék olyan lenni, mint amilyen voltam. - Nyögtem ki, viszont nem voltam valami határozott. - Olyan, mint mielőtt és amikor a városba jöttem. Úgy, ahogy mondtad... egy velejéig romlott, érzéketlen ribanc, aki bármire képes. De valami mostanában folyamatosan visszahúz és ez a valami nem engedi, hogy ilyen legyek. - Nagyot nyeltem. - Nem tudom, hogy mi történik velem. - Beletúrtam a hajamba és Oliver-re pillantottam. Hirtelen támadt egy ötletem, ezért pislogtam Oliverre úgy, ahogy. - Segíts nekem... segíts visszaváltoznom olyanná, amilyennek lennem kellene. - Nem akartam, hogy a hangom túlságosan kérlelővé váljon, mivel a méltóságomat még mindig próbáltam megtartani. De azért lettem rossz és érzéketlen, mert ő ezt tanította. Talán most is ilyenné tudna változtatni.

Igazat kellett adnom neki. Mert jelen helyzetben, az adott témában olyan szinten igaza volt, ahogyan én azt szavakkaal soha nem lettem volna képes elmondani. Egy lány.. és egy fiú.. ezer éve. Már mind a ketten mások és mások, de az érzelem, ami összeköti őket, még mindig ugyanaz. És én magam is próbáltam tenni a kettejük között létrejött kötelék ellen, de mit értem el vele.. az ábra mutatja, hogy semmit. De nem is bánkódom emiatt, hisz' vámpírként nem fontosak az érzelmek nekem.
- Akkor kapcsolj ki. - rántottam egyet a vállamon, s újra megpróbáltam kilépni az ajtón, de nem történt semmi változás. - Csak egy elhatározás, és már meg is tetted. Nem valóak neked érzelmek, Tatia. Klausnak sem. Gyengévé tesznek titeket. S már csak árnyákai vagytok önmagatoknak. Hová tűnt a kegyetlen gyilkos? És a velejéig romlott ribanc? Valld már be, hogy vágysz arra a régi életre. - mondtam neki komolyan.

Felhorkantam, aztán rájöttem, hogy ezzel nem érek el semmit, így csak sóhajtottam egyet.
- Mert szeretem őt. - Válaszoltam halkan. - Valahol mélyen mindig szeretni fogom... ugyanolyan ez, mint amit te érzel a kicsi Elena iránt. - Pillantottam Oliverre, hogy eltereljem magamról a szót egy kicsit. Bár lényegében teljesen mindegy volt, hogy kiről beszélek, hiszen mindketten ugyanabban a cipőben jártunk... legalábbis hasonlóban. - Azért tudsz mindig visszajönni a halálból, mert szereted őt. Akárhányszor ránézel elgyengül az arcod, a szemeid csillogni kezdenek és hiába is tagadod, nem tudod leküzdeni ezt az érzést. Egyikőnk sem tudja... mert ha egyszer voltunk már szerelmesek, akkor mindig vágyni fogunk utána. - Nagyot nyeltem, aztán vettem egy mély levegőt és megköszörültem a torkomat. Elfordultam Oliver elől és az ajkaimba haraptam, mintha vissza akarnám fojtani a mondandómat. Így is volt, nem akartam gyengének mutatkozni, hiába tartottam őt még mindig a barátomnak.
- Néhány napig elhittem, hogy el tudom felejteni őt. Azt hittem, hogy sikerült... de most nem tudom, mi lesz vagy mi van. Sokkal könnyebb lenne kikapcsolni. - Jegyeztem meg mellékesen.

Elengedtem a testet, majd elvettem Tatiától a poharat, és belekortyoltam, hogy így hallgasssam végig minden mondanivalóját, amire én kérdeztem rá. Nem is lep meg, mostanság kezd ez valami piszok rossz drámává fajulni. Már anno is az volt, mert akkor ott volt Elijah is.. pff..

- Nos, Tatia, nem hiszem hogy bármit is tudnál tenni - vontam meg a vállamat. - Maximum azt, amit az imént. Kikapcsolod az emberi érzelmeidet. Klaus ezt tette veled? Minek foglalkozol vele még mindig? - kérdeztem. Erre a várható válasz: mert szereti.

Elégedett mosollyal néztem végig, ahogy Oliver végez a nővel. Nemhiába tőle tanultam mindent, úgy látszik, hogy a halál mégsem ment annyira az agyára, mint gondoltam. Legalábbis enni még tudott.
Míg ő lakmározott, addig én a pulthoz sétáltam, elővettem két poharat és italt töltöttem beléjük, hogy aztán az egyiket az elém lépő Oliver kezébe nyomjam. Ránéztem a halott lányra és örültem, hogy a szőnyeget nem vérezte össze. Túl szép volt ahhoz, hogy bemocskolódjon.
- Mintha nem tudnád... vagy mintha nem lett volna részed benne. - Motyogtam. - A szerelem miatt. És persze az azt követő fájdalom is közrejátszott, de az már csak hab volt a tortán. - Belekortyoltam az italba, de most nem esett jól, ezért inkább leraktam poharat a kezemből. - Azt hiszem, hogy ezzel mindent megmagyaráztam. A lényeg az volt, hogy Klaus megcsal a saját lányommal... utána pedig dobott is miatta. Nem terveztem, hogy az életem során ezt átélem valaha, szóval... egy kicsivel több érzést engedtem meg magamnak. És azóta sem tudok szabadulni tőlük. - Sóhajtottam egyet.

- Egyszerre hármat.. nem változol semmit, Tatia! A teremtőd büszke rád. - mondtam elismerően, de már nem tudott nekem meglepetést okozni. Tudtam hogy milyen törtető szajha volt világ életében, hát ennek már meg sem kéne hogy lepjen engem.

Gyomrom szinte rögtön jelezte az éhséget, ahogyan a kibuggyanó vért megláttam, és éreztem arcom változását.Tökéletes... erre mást nem is lehet mondani. Ott termettem én is, és mit sem törődtem már Tatia-val, a lány nyakába mélyedtem. Nem haraptam gyengéden, nem érdekelt hogy még életben van. A halk sikolyai még élvezetet is okoztak. Hajába markoltam, úgy tartva ott fejét a számnál, és élvezettel telin haraptam, és haraptam, míg teste lassan össze nem csuklott.

Lihegve néztem Tatiára, vértől csillogó ajkakkal, majd ott termettem előtte. - Várom a beszámolót, Tatia. Mi okod volt elgyengülni? - töröltem le ingemmel a vért.

Kinéztem az ablakon és megforgattam a szemeimet Oliver szavainak a hallatán. Harapjam meg? Istenem, oké, hogy halott volt, de ennyire nem fejlődhetett vissza?
Sóhajtottam egyet és a lány mögött termettem, hogy a válla felett nézzek Oliverre. [colorrosy=brown]- Ó, ha tudnád, mennyire jóllaktam. - [/color]Mosolyodtam el ravaszul és gonoszkásan. - Összesen négyen voltak, kitalálhatod, hogy mi lett a másik hárommal. - Kacsintottam rá én is, de a lány ütőerének pulzálása miatt ismét megnyúltak a fogaim, a szemeim bevörösödtek, alattuk pedig megjelentek az erek. A lány hüppögése csak olaj volt a tűzre.
- Ha ennyire szeretnéd... - A vacsorának szánt nő hajához hajoltam és megharaptam, de nem úgy, ahogy a társait. A harapásom sokkal mélyebb volt, viszont nem annyira vad. Egy-két kortyot ittam a véréből, aztán kihúztam belőle a fogaimat. - Jó étvágyat! - Megnyaltam az ajkaimat és elmosolyodtam.

- Mintha tudnék itt bármit is kezdeni magammal. - morrantam egyet orrom alatt, s a mennyezetre szegtem tekintetem, míg hátradőltem a kanapén. Áldott jó magány.. sokáig volt bennne részem, már semmi hangulatom nem volt bámulni a fehér falat. Reméltem hogy Tatia nem hagy sokáig magamra, mert már lassan egy elmegyógyintézetbe vonulhatok be, ha így haladok. Annyiszor támadtam fel és haltam meg hogy az idegeimre ment.

- Na végre! - pattantam fel, kis idő elteltével és elégedetten néztem a Tatia által hozott prédát. - Tökéletes munka. - kacsintottam egykori barátomra. Ma már erős túlzás hogy Tatiával barátok vagyunk. - De kezdd csak te.. nekem még be kell melegítenem. Harapd meg. Kétlem, hogy máris jóllakott lennél. Nem hagyunk ott vacsorát. - simogattam az idegen lány arcát.

Erdő

Fogalmam sem volt, mennyi időt tölthettem az erdőben, de nem is érdekelt. Kinyitottam az ajtót és az erdőből magammal hozott lány is belépett a házamba, de még mindig nem törődött bele a sorsába, csak szipogott és szipogott. Már kezdett nagyon elegem lenni belőle, ezért is örültem annak, hogy végre hazaértem. Oliver majd elintézi, biztosan vágyik valami finom falatra a több hónapos sínylődés után.
- Ő a tiéd. - Böktem a fejemmel a lány felé, majd szépen meglöktem a hátánál a szöszkét, hogy közelebb kerüljön Oliverhez. Innentől azt csinál vele, amit akar.