Az történt, amire számítottam. Kérdő tekintetek, hol Milena részéről, de ami jobban fájt, az Tatia tekintete volt. Hogyan mndjam a szemébe mocskos tettemet? És mi több, Christopherről nem szabad beszélnem.
- A lányod... én... én őt... - mondtam akadozva, mint akibe belevágott valami villám. Dadogtam, mint egy szerencsétlen. De szavaim közepette véres kezeimre meredtem. Így értenie kell, mire akarok kilyukadni... azt hiszem.

- Nem tudom. Talán. - Vontam meg a vállam már mosolyogva. Éppen újra szólásra nyitottam volna a számat, amikor én is lépteket hallottam. Vagyis szinte csoszogást... aztán egyszer csak Curtis jelent meg a nappaliban. Véres volt... a ruhája, a kezei... ez meg mégis mi a fene...?
- Mi... mi történt? - Kérdeztem én is, miközben felpattantam, a hangom pedig teljesen elhűlt. Aggódtam, ez még az arcomra is kiülhetett, miközben közelebb léptem hozzá.

- Lehet, hjogy nem kedvel engem? - kérdeztem ártatlan pislogással, ahogyan továbbra is a boszijáról beszélgettünk, de ekkor már a vámpír fülemmel hallottam, hogy zihálás hallatszódik. Majd hamarosan megjelent a hozzá tartozó test, és tulaja.
- Öhm... - pattantam fel, ahogyan láttam rajta a szétkent vért. - Én valamiről lemaradtam? - pislogtam bambán.,

(Erin birtoka)

A lelkiismeretem ordított a mellkasomban és a szívem is úgy vert, mintha ki akarna ugrani belőlem. Megöltem egy nőt... nem is akármilyet. Egy ezer éves nőt. Ez még nem is számítana. De Tatia lányát öltem meg! És ő most... ő most engem...
Végignéztem magamon, ahogyan beléptem az ajtón, és remegve láttam a vértől csepegő kezeimet. Ezt nem mostam le. Nem is törődtem a kinézetemmel, miközben eljutottam ide.
Csak azon kaptam magam, hogy két társalgó nőt látok meg a nappaliban. De még mindig nem voltam képes megszólalni.

- Jogos? Talán az, de tudod, hogy engem ez nem nagyon szokott érdekelni. Nem bántam meg, hogy elhagytam őt... egyáltalán nem. Azt bántam meg, hogy a lányomat otthagytam vele és nem vittem magammal, semmi mást. - Vallottam be őszintén, de ezt valószínűleg Mila is tudhatta. Hiszen már meséltem neki, hogy milyen hülye húzás volt tőlem akkoriban Bulgáriában hagyni a lányomat és engedni, hogy az apja nevelje fel. És hiába nyugtattam magam azzal, hogy Erinnek így legalább biztos háttere lesz és nem kell majd semmiben hiányt szenvednie, ez nem volt igaz... mert az anyai szeretetben szenvedte a legnagyobb hiányt.
Belekortyoltam a még pohár alján lötyögő italomba és összehúztam a szemöldökömet. - A pincs..? - Először nem tudtam, hogy miről beszél, de utána leesett. Nos igen... nem úgy tekintettem Curtis-re, mint a pincsikutyámra. - Igen, szerintem miattad. Biztos nem volt kedve hallgatni a beszélgetésünket. - Vontam meg a vállam.

- Azt hiszem, hogy te mindenképpen meg fogod ismerni a bosszúját. Vagyis... nekem úgy tűnt, hogy eléggé kitartó. És ha ezer év után még mindig a nyomodban van, hát úgy vélem, ez jogos - sóhajtottam fel, de témát akartam váltani. Nem volt olyan jó hecc Cedricről beszélni.
- A kis pincsikutyád miattam menekült ki a hátsó ajtón? - bámultam a konyha irányába, a boszi haverjára célozva.

- Furcsa? Igen, ez tényleg nagyon megfelelő szó rá. - Sóhajtottam. Magamban azt is hozzátettem, hogy manipulatív, célratörő és kudarckerülő, de ezt nem olvashattam a volt férjem fejére, hiszen én is ilyen voltam... az már más, hogy ő már emberként is ezeknek a személyeknek a táborát erősítette. Oké, voltak jó tulajdonságai is, mert elbűvölő volt és a többi, de... csak megszöktem tőle! - Veszélyes? Nos... akkor talán ideje lenne felkészülni rá, hogy milyen meglepetéseket tartogathat.

- Én leginkább azt mondanám, hogy furcsa - ittam újra és újra a whiskymbe, miközben felsóhajtottam, és a mennyezetre szegtem a tekintetem. - Nem nevezném hétköznapinak. Ahogyan téged sem. Valamiben különlegesebbek vagytok a többinél. Talán abban, hogy mindketten bolgárok vagytok. Talán ez látszik rajtatok - mosolyodtam el, ezúttal csak halványan.
- Azonban elszánt... és nem hazudom, ha azt mondom, hogy félelmetes és ijesztő is. Valamint... veszélyes. Nem tudom, kire nézve, de... az - ráztam meg a fejem.

Nem is tudtam reagálni a Rebekah-t illető szavaira, elvégre össze is foglalta a lényeget. Rebekah egy szeretetéhes, 1000 éves kislány, aki nem bírja elviselni a kudarcot és azt, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő akarja. Igen, ennyiben hasonlítunk is... legalábbis mióta vámpírrá váltam én is ilyen vagyok.
- Milyen, Mila? - Kérdeztem tőle és leraktam a poharamat az asztalra. Hogy miért érdekelt ennyire? Azért, mert a volt férjemről volt szó. Arról, aki elől megszöktem, akit otthagytam és akinek nem egyszer a képébe mondtam, hogy soha nem szerettem. És most itt van az én városomban, méghozzá vámpírként. - Mondott neked valamit vagy csinált valamit? Amikor utoljára Bulgáriában találkoztam vele, akkor... borzalmasan nyugodt volt. És ez nem tetszett nekem.

- Rebekah egy mini-Klaus - forgattam meg a szemem. - Csak sajnálatos módon bennem nem azt a személyt találta meg, aki behódol a hülyeségeinek - sóhajtottam fel. Na igen... nem ilyen vagyok. Én mindig a saját fejem után megyek. És ezért is honorálta ezt a kedves Rebekah egy nyakkitöréssel. Szép sors, de még milyen szép... még jó, hogy feléledek.
- Az utcákon futottam össze vele - vontam egyet a vállamon. - Eléggé... nem is tudom, minek nevezzem - gondolkodtam el, de láttam, hogy őt egy kissé felzaklatta a hír, ezért... talán jobb lett volna, ha ezt nem mondom el? Nem, mert akkor váratlanul érte volna, ha összfut vele. Jobb ezt megelőzni.

- Igen. A gond csak az, hogy ebben az esetben is képes lenne miszlikbe aprítani az ajtót és megszerezni azt, amit akar. - Jól ismertem már Klaust, de erre még csak gondolni sem akartam. Egy ideje már annak, hogy Klaus Mikaelson-nak még csak a gondolatát is ki akartam ölni a fejemből. Mondhatni rehabilitálom magam.
- Rebekah? Ő csak egy... - De nem tudtam befejezni, amit mondani akartam, mert rögtön a mondata második felére terelődött a figyelmem. Az exférjem? Cedric? Ő... nem, az nem lehet. Bulgáriában láttam őt utoljára, akkor tudtam meg, hogy vámpírrá vált... azt hittem, hogy ott is marad. - Cedric a... a városban van? Hol találkoztál vele? - Kérdeztem kissé feszültebben. Nem féltem a volt férjemtől, hanem inkább csak... nem volt kedvem összefutni vele.

- Igen, ebben reménykedtem. Azt hiszem, neki csak az kellene, hogy végre valaki a képébe vágja az ajtót, és azt mondja, Viszlát. Igaz, talán picikét mérges lenne ebben az esetben, de... legalább tanulna valami újat - vigyorogtam szélesen, miközben hangosan felnevettem és keresztbe tettem a lábaimat, így vonva egyet a vállamon.
- Semmi. Összefutottam Klaus húgával... és az ex férjeddel - néztem mélyen Tatia tekintetébe. - Tüzes férfi. Jön nekem egy nyakkitöréssel - sóhajtottam fel, újra beleittam a poharamba. Milyen kár, hogy mostanság ritkán látjuk egymást. Lehetne pár közös bulink... újra.

- Ezért megérte még felkelni is. - Kiittam a poharamból a maradék italt és lassan kezdtem magamhoz térni ebből a ... kábulatból. Az biztos, hogy Mila most jól meglepett. De hát ehhez mindig is értett!
- Kösz, hogy elmondtad. Tényleg. - Mosolyogtam rá, aztán ismét felnevettem. - Hogy az én ajtómon? Nem, velem nem fog játszadozni, arra mérget vehetsz. - Mondtam kissé már komolyabban. Biztosan nem úszná meg szárazon, ha idetolná a képét. - És azon kívül, hogy szétromboltál egy kapcsolatot, mi történt veled? - Kérdeztem érdeklődve. Jó pár hete nem láttam, kíváncsi voltam, mi újság van körülötte.

- Hát ennyi a történet - legyintettem. Igazából arra már ki sem tértem, hogy mennyire érdekel engem ez az egész. Mert kettejük kapcsolata hidegen hagyott. Tőlem is megkapták a bosszút, amiért elbántak Tatiával, ezennel törlesztettem. És ha Erin megbocsájt Klausnak ezek után, hát nem teljesen olyan, mint az anyja.
- Azt hiszem, valami olyasmire is felkészülhetsz, hogy a drága Mikaelson hamarosan a te ajtódon kopogtat. Bármit kinézek belőle - sóhajtottam fel undorodva. Hát igen, Klausból bármit kinézek. Azt is, hogy holnap reggelre fél Mystic Falls halott lesz, ha túlságosan a szívére veszi a történéseket. Ám ugyanezt Erinről is elmondhatnánk.

- Annak szántam. - Biztosítottam mosolyogva. A jókedvem határtalan volt... bármit megadtam volna, hogy lássam most akármelyikük arcát. Vagy az Erinét vagy a Klausét, teljesen mindegy lenne. Mennyire igazuk van azoknak, akik kitalálták a mondást, miszerint a legszebb öröm a káröröm.
- Ó, milyen édes. - Grimaszoltam, amikor Mila közölte, mit mondott neki Klaus. Az eszem megállt, de komolyan! Ez egyre és egyre érdekesebb. - Ha a lányom ugyanolyan, mint én, akkor minden bizonnyal jók a sejtéseid. Kár.. pedig annyira szerették egymást. - Biggyesztettem le az ajkaimat mímelt szomorúsággal. Még most is a fülemben csengett Klaus hangja, ahogy a kriptában a fejemhez vágta, hogy ő a lányomat szereti és őt választja helyettem. Aztán ott voltak Erin szavai, miszerint ő is szereti Klaust. Ennyit az érzésekről.

- Ezt bóknak veszem - vigyorodtam el még szélesebben, ahogyan leribancozott. De mit tagadjam ezt? Ha volt rá lehetőségem, mindenkivel lefeküdtem, akivel csak megtehettem. Vagyis... akire vágytam. Mint ahogy Damon Salvatore-ra is. És végül meg is kaptam. Érdekelt is engem, hogy majdnem tönkrement a házassága... legalább nem lenne olyan lapostetű, mint a felesége mellett, aki minden vámpírt kiszív belőle. Mert egy vámpírnak nem lenne szabad olyannak lennie.
- Valami olyasmit mondott, hogy... "a barátnőmre mindig szex előtt jön rá a lelkizés" - macskakörmöztem a levegőbe nevetve. - Szóval... mondhatni, azt hiszem, még talán könyörgött is volna egy kis törődésért. Ha már a lányod nem adja meg neki... és ezek után már főleg nem fogja, ha jók a sejtéseim.

Normális esetben minimum Mila nyakának ugrottam volna és első reakcióként kidobtam volna az ablakon, hogy utána darabokra cincáljam. Nomrális eset alatt pedig azt értem, hogyha Klaus még az én szerelmem lett volna. De mivel ez nem így volt, ezért nem tudtam mást tenni, csak lehúzni a poharam tartalmát és utána felnevetni. Az eszem megáll! Hát nemhiába ő az én barátnőm!
- Te ribanc... - Csóváltam a fejem még mindig elhalva, de persze jó értelemben. - Egy zseni vagy. - A vigyorom nem múlt el, a káröröm mindennél jobban tombolt bennem. De régen éreztem már ilyet és milyen jó volt! Olyan, mint régen. Olyan, mint amilyen valójában voltam!
- Szóval a drága Klaus rosszul viselte, hogy Erinnek érzelmi kitörései voltak? Hát eddig tartott a nagy szerelem? - Töltöttem még egy pohár italt.

Beleittam a poharamba, miközben láttam, hogy az arca eléggé változik. Pontosabban... inkább azt mondanám, hogy meglepődött. De mit csodálkozom ezen? Én is ezt tenném.
- Ez már jobban tetszik - vigyorodtam el én is őt követően, ahogyan valami gúny suhant át az arcán. Mit is tagadjam, én nem szerettem egy jó lány barátnője lenni. És Tatia nem is az. Ő az én kis... hogy is nevezzem? Cinkostársam a nehéz helyzetekben, és legjobb barát a nehéz életben, amit szeretünk kiélvezni.
- Hm, de... ha nagyon őszinte akarok lenni, én vittem kísértésbe őt - bólintottam mindenféle bűntudat nélkül. Persze kissé talán aggódnom kellett volna Tatia reakciója miatt, most mégsem tettem. - Bár... ha visszaemlékszem, inkább ő volt kiéhezve, nem én. Úgy tűnt, neki nem tetszik az, hogy egy nő képes olyan érzelmekre is, amire ő nem - vontam vállat.

Én is leültem vele szembe a másik kanapéra, közben pedig az arcvonásait figyeltem. Most Mila volt a hírhozó, ilyenkor pedig mindig figyeltem annak a személynek az arcát, akitől az információkat kapom. A szavait hallva pedig... majdnem leesett az állam. Vagyis nem is majdnem, hanem le is esett. Mila előtt nem türtőztettem magam, kimutattam a meglepődöttségemet. Na jó, annyira nem voltam meglepve, elvégre most Klausról beszélt, aki az állítólagosan irántam érzett ezer évig tartó lángoló szerelme ellenére is képes volt megcsalni. És most ugyanezt tette a lányommal is? Nevetségesen ironikus lett a helyzet.
- Ez komoly? - Kárörvendő vigyor ült ki az arcomra, az sem érdekelt, hogy a lányomról van szó. Hiszen... ugyanez történt velem is és pont Erin miatt. És egyébként is.. ezer évig nem voltam az anyja, éppen most kezdjem el, amikor ő tett nekem a legjobban keresztbe? Aztán összehúztam a szemeimet. - Nagyon gyanúsnak tűnsz nekem... - Vizslattam tovább Mila szemeit és arcát... na ne! - Egyáltalán honnan tudsz erről? Csak nem...? - Kérdőn néztem rá. Ő lett volna az, akivel Klaus megcsalta Erint?

- Ami azt illeti... - foglaltam helyet kényelmesen a kanapén, miközben figyeltem az alakját, hogyan tölt ki whiskyt magának, és nekem is. Meg is értem, ezt a hírt muszáj leöblíteni valamivel. Főleg mivel az egykori szerelméről van szó, és a lányáról.
- Nos... úgy hiszem, Klaus Mikaelson soha nem lesz a hűséget megtestesítő szobor - sóhajtottam fel, ezzel téve egyértelművé, hogy mi is van éppen a levegőben. - Szóval ha a lányod úgy viseli a megcsalást, ahogyan te, Mr Mikaelson hamarosan szedheti a sátorfáját - ittam bele a poharamba, amit a kezembe nyomott.

Az előcsarnok

Idefelé jövet hallottam, amint Curtis távozott a házból. Egy apró mosolyt eresztettem meg ennek hatására, de azt nem tudom, hogy miért. Jobb is volt most ez így, hogy csak Mila és én vagyunk itt, így normálisan el tudja "pletykálni" azokat a dolgokat, amiket tud.
- Hogy értetted, hogy Erin és Klaus párosának annyi? - Kérdeztem rá arra, amit az előcsarnokban mondott. Közben a bárplthoz sétáltam, elővettem két poharat és azokba italt töltöttem. Úgy éreztem, ehhez a hírhez nekem feltétlenül szükségem van az alkoholra. - Nem hallottam felőlük azóta, mióta... - Inkább elharaptam a mondatom végét, mert beszélni sem nagyon szerettem erről az ügyről, nemhogy visszagondolni rá. Csak gyengített volna, az pedig nem vezet semmi jóra.

Néztem, ahogy hátat fordított nekem. Összeszorult szívvel és torokkal pislogtam a lányomra, akit annyira szerethettem volna, de mégsem tettem. Mert már akkor is önző voltam és a saját érdekeimet tartottam szem elől. A szabadságom és a boldogságom fontosabb volt, mint ő. Vagy ha nem is volt fontosabb, abban a pillanatban, amikor elszöktem az volt. És ezt már soha nem csinálhatom vissza.
Amikor pedig egyfajta tanácsot intézett felém, akkor legördült az első könnycsepp az arcomon. Én? A szeretetre? Hiszen azt sem vagyok képes elérni, hogy valaki szeressen engem, mert valamivel mindig elszúrom. De ez voltam én.
Az ajtó becsukódott Erin után, én pedig nagy levegőt vettem. Ez...azt hiszem, hogy sok volt nekem. Éppen ezért leültem a kanapéra és pár percig csak bámultam magam elé, hátha fel tudom dolgozni a most történteket. Ismét nyomorultul éreztem magam... méghozzá nagyon.

Hálószoba

- Én... de meddig...? - kérdeztem mellékesen, csakis magamtól, mert erre a fene se tudta a választ. Mert azt tényleg valószínűnek tartottam, hogy míg nem találkozik újra Tatiával, addig elvan velem... de aztán mi lesz? Felébred újra az, amit Tatia iránt érez, és engem dob ki? Azt már nem fogom tolerálni, tehát... ismét lesz okom olyannak lenni, mint régen.
Elindultam kifelé, de az ajtóban még megálltam, és egy nagyon apró mosollyal visszafordultam. - Ha egyszer úgy döntesz, hogy gyereket akarnál... először tanítsd meg neki, hogy mi a szeretet. Majd azt, hogy ezt ki is mondja. Úgy... ahogyan én soha nem leszek képes. - tettem hozzá, némileg bocsánatkérő szemekkel, majd újra elfordultam.
Amikor átléptem a küszöböt, úgy éreztem, hogy az az Erin, aki az elmúlt húsz percben voltam, meghalt. A jég visszatért belém...

- Klaus lakása ;; Hotel -

Mintha valami olyasmit láttam volna a szemeiben, hogy tényleg tudja, miről beszélek. Hogy honnan... azt nem tudom. De most valamiért tényleg nem akartam, hogy bántódása essen...hogy úgy járjon, mint én. Hogy úgy érezze magát, mint valami hülye, akit átvertek, utána pedig koppant egy nagyot. Emiatt nagyon el voltam keseredve....annyira, mint még soha.
- Talán. De mint a mellékelt ábra mutatja, neki nem volt elég, hogy próbálkozni próbáltam. Te kellettél neki... - Megvontam a vállam, mintha nem is érdekelne. Pedig nagyon is érdekelt, sőt... mindegy, ez már nem számít. Ezt a játszmát elvesztettem, ez ellen már nincs mit tenni.
Bólintottam egyet, hiszen megértettem őt. Nekem sem voltak valók ezek az érzelmek, legalábbis ilyen hirtelen és ilyen hosszú kihagyás után. - Menj csak... de tényleg vigyázz magadra. - Nagyot nyeltem. Azt hiszem, nem állt jól nekem ez az anyaszerep, de...mégis kijött belőlem.

Egészen érdekes ívet kezdett követni a társalgásunk. Soha nem beszélgettem még így senkivel. Soha senki hangjában nem hallottam ennyire a féltést, ahogyan most Tatiáéban. Mert ebben a pillanatban, ezekben a percekben ő az anyám volt, aki... féltett... a csalódástól talán? Attól nem kellene... volt már benne részem, túlélném én újra. Vagy talán mégsem? Talán Klaus képes lenne mélyebb sebet ejteni rajtam?
- Tudom... - bólintottam. Én is elgondolkodtam már ezen. Főleg akkor, mikor Klaust azzal a Hayley nevű lánnyal láttam. Akkor fordult meg a fejemben, hogy ostoba én! Tatiának is azt mondta, hogy szereti, mégis eljött utána hozzám... hát miért lennék én más? Miért lennék én kivétel? Engem miért ne csalna meg? A királynőjét bárkiben megtalálhatja... azt hiszem.
Lehunytam a szememet szégyenkezve, ahogyan elmondta, miért is jött aznap oda... hogy velem tisztázza a viszonyát. Mert... békülni akart volna? Ezt nehezen hittem, de a szemek nem hazudnak. És ettől szégyellnem kellett magamat. Mert... én akadályoztam ezt. Tönkretettem... talán mindent.
Kissé újra hátrálni kezdtem, hogy így nézzek rá vissza, mélyen a szemeibe. - Talán egy Petrova nő soha nem fog megfelelni neki. Talán csak később fog rájönni, hogy mindegyikben azt keresi, amik az ember Tatiában megvoltak. - gondolkodtam hangosan, letörölve a könnyeimet. Nem akartam kimondani, mert a szívem megszakadt volna, de tudtam, hogy Klaus előbb-utóbb visszatalál majd ide... vissza, méghozzá Tatiához. Mert nekik együtt kell lenniük, mintha ez egy íratlan szabály lenne... bár Tatia szavai alapján ez nehezen fog menni. De... nyilván azért beszél így, mert szereti.
- Én... most megyek... nekem mennem kell... muszáj... én ezt nem bírom... nem akarok érzelmes lenni... én... nem megy... - ráztam a fejemet hevesen, mint egy megzakkant idióta.