Nem hoztam ide olyan személyt, aki nem érdemli meg. Érdemli… emlékszem, egy időben szinte átjáróház volt az otthonom, mindenki megfordult itt, akinek nem volt jobb dolga. Alig költöztem be már egy este itt keringett a hasonmásom a férjével, Oliverrel és Klaus-szal, az a nyavalyás hibrid Benjamin a pincémben feküdt egy jó darabig, itt talált szállásra Curtis, Erin úgy gondolta, hogy a nappaliban lesz a legalkalmasabb belém rúgni és még sorolhatnám. Annyi emlék köt már ide, hogy fel kellene gyújtani az egész kócerájt, hogy legalább a mostanában jobban kiforró szentimentalizmusomnak legalább ezt a szeletét elveszítsem. Soha nem éreztem egy házat, lakást, birtokot az otthonomnak annak ellenére, hogy a legtöbbször körülvett a luxus, a földi javak mindenfélesége. Vámpírként már ne is kerestem a meleg, oltalmazó tűzhelyet, csak akkor, amikor nagyon úgy éreztem, hogy rossz úton járok a létezésemben… nem sok ilyen alkalom volt. Talán egyed egyedül a szülői ház jelentette nekem azt a biztonságot, amit az ember elvár attól a négy faltól, ami között él, de azt is el kellett hagynom elég korán, hogy a mellettem lépkedő mellé költözzek. Utáltam azt az életet. A reggeleket, a délelőttöket, délutánokat, estéket, éjszakákat… azután lett jobb, hogy a lányom megszületett, de addig kínszenvedésként éltem meg a szabadságom elvételét, a muszájból való mosolygást és a döntésképtelenséget. Mindent, amit elvártak tőlem azért tették, hogy egy gyönyörű kép alakuljon ki rólam, miszerint a világ összes boldogsága gyűlt össze bennem és rápillantva a férjemre nem érezhettem mást, mint hogy mennyire szerencsés vagyok. Nem így volt. Most viszont oldalra vándoroltatva a tekintetemet rá kellett jönnöm, hogy ez a férfi nem ugyanaz, akihez annak idején hozzámentem. Érdekesebb, különlegesebb, erősebb, ravaszabb, ami emberkorunkban sem hiányzott belőle, de mostanra tudtam értékelni a benne lappangó sunyiságot. Sütött belőle, hogy legszívesebben ebben a pillanatban is ő mondaná meg, hogy mit és hogyan akar, de türtőztette a kontrollmániáját és hagyta, hogy én irányítsak, ami megmosolyogtatott. Ha tizenhét éves kislányként is rendelkeztem volna mindazzal a tudással és tapasztalattal vagy csupán személyiségjegyekkel, amelyekkel most, vajon mikor gyilkoltuk volna meg egymást? - Azt hiszem, te még soha nem jártál itt. Hacsak nem kapcsoltál kukkolóba és autókáztál el néha a házam előtt. - Időközben az asztalhoz léptem, ahol a szíverősítőimet tartottam, elővettem két poharat és italt töltöttem magunknak. Az egyiket a kezébe nyomtam, a másikba én kortyoltam bele. - Nem tudok rajtad kiigazodni. Vagy sokkal inkább magamon. - Jegyeztem meg ismételten rá emelve a tekintetemet. - Jót tett neked a vámpírlét. Annak ellenére, hogy majdnem ezer éve naponta fordult meg a fejemben, hogy megmérgezlek... most egészen jó társaság vagy. - Húztam apró mosolyra a számat.
Elmosolyodtam. - Nem kell annyira véresen komolyan venni ezt a barátság dolgot. Sosem ment igazán jól, és azt hiszem, hogy ez a jövőben sem fog sokat változni - vontam egyet a vállamon. Nem akartam hozzátenni, hogy míg egy barátság önzetlenségen alapszik, a mi kapcsolatunk Vivienne-nel sokkalta önzőbb. Mi elvárunk a másiktól bizonyos dolgokat, cserébe a szolgálatainkért. Én életet adtam neki. Ő pedig vámpírokat hoz nekem, amikor úgy adódik, hogy szükségem van egyre. Nem nevezném ezt olyan határozottan barátságnak. Inkábbb... szövetségnek. Mindketten nyerünk rajta valamit. Hol életet, hol halált. - Hm... ne aggódj, nem is költöznék ide - vigyorodtam el. Ezt komolyan is gondoltam. Korai lenne, s mi több, már holnap reggel úgy ébrednénk, hogy valamelyikünk megölte a másikat. Tatia és én is domináns emberek... pontosabban lények vagyunk. Nem tudom, hogy miként fog ez működni, de lehetőséget kell adnunk a dolognak. Legalábbis elvileg. Gyakorlatilag nem tudom. Odaléptem hozzá, majd egy apró csókot leheltem szájának szélére. - Amikor neked alkalmas lesz, itt leszek. Bármikor hívhatsz. - kacsintottam rá, mikor eleresztettem, de még végigsimítottam gyengéden egy hajtincsén. Nagy nyelések árán sikerült lággyá tenni ezt a mozdulatot. - Gondolj rám, miközben alszol! - fűzem még hozzá, majd mosolyogva fordítottam hátat neki, majd hagytam el az otthonát. Ez a mai nap mérföldő az életemben.
Túl hétköznapiak lettünk hirtelen és annak ellenére, hogy nem kellett volna, a gondolat elkezdte melengetni a szívemet. Régóta nincs már semmi hétköznapi az életemben, semmi olyan, amely emberinek mondható. Az életem és én is tele vagyunk ellentmondásokkal és biztosra vettem, hogy záros határidőn belül sikerül elrontanom majd ezt az egészet valamivel, ami elkerülhető lett volna, de a személyem úgy gondolta, hogy addig lehet feszíteni a húrt, míg az el nem pattan. Ismerem már magam és ami azt illeti Curtist is. Merész párosítás vagyunk. Vagy meg fogjuk ölni egymást vagy elérjük, hogy létezésünk legszebb napjait töltsük el a másik mellett. Esetleg mindkettő... a probléma, legalábbis ha a világ szemléletét nézzük, hogy mindketten túlságosan nyomorultak és hangulatfüggőek voltunk, ami nem éppen egészséges, de ez segített mindkettőnket hozzá ahhoz, hogy együtt legyünk, szóval... ebből kiindulva el kell fogadnunk a másikat akármilyen ostobaságot is csinál a közeljövőben. Erre képesek vagyunk? Túl sok minden járt a fejemben ahhoz, hogy egy kérdésre is válaszolni tudjak és ismételten figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy nem jó ötlet elkezdeni görcsölni azon, mit hoz a jövő. Azt kell tennem, amit eddig: a mának élni. - Jól hangzik. Mármint az, hogy egyáltalán vannak barátaid. - Széles mosoly csúszott az arcomra. Én sem rendelkeztem hű, de nagy baráti körrel, viszont akiket barátoknak tekintettem, azok mindig ott voltak nekem, ha kellettek még akkor is, ha eltűntek egy kis időre. Mindenkinek megvan a maga élete. - És a lakás is jó ötlet. Gondoltam felajánlom, hogy újra ide költözhetnél, de inkább meggondoltam magam. - Elhúztam a számat miközben őt bámultam. - Jobb lenne, ha fokozatosan haladnánk annak ellenére, hogy egyébként imádok mindennek belecsapni a közepébe. - Közelebb lépdeltem hozzá és egy apró csókot adtam az arcára. - Mikor látlak legközelebb?
Némileg elgondolkodtam pár szón, ami elhagyta a száját. A jövő számomra mindig egy olyan dolog volt, amiben nem biztos, hogy szerepelni akartam. Nem biztos, hogy tudni akartam, van-e jövőm, vagy hogy ha van is, akkor mit akarok benne elérni. Van-e egyáltalán holnap? A szívem - már ha van ilyen része a testemnek - soha nem tudott elég ösztönzést nyújtani nekem arra, hogy jót tegyek. Most mégis itt ez az egész helyzet... ezzel a nővel jót kell, hogy tegyek, jót kell cselekednem, hiszen ennek az egésznek elvileg ez a lényege. Ráadásul belül majdnem szétmarcangol a tény, hogy vadásznom kellene rá. Az előbb, mikor egymás után sorakoztattuk, hogy mennyi mindent tettünk már egymás ellen, hát igazán csodálatra méltó, hogy mindkettőnk életben van még. Soha nem hagytam még élve vámpírt, aki a közelemb e került. Igaz, eleinte Tatia is azért érdekelt, hogy a Mikaelson család közelébe férkőzzek. Igazán nem volt betervezve, hogy az eddig láthatatlannak tűnő érzéseimmel szeretni fogom... ez eléggé ostobán hangzik. - Mára nincs több tervem. Néhány nap múlva látogatást kell tennem egy... régi barátnál. - Kissé elhúztam a szám. Nem tettem hozzá, hogy ehhez New Orleansba kell mennem. Vivenne már régen látott. Azelőtt kell megjelennem, hogy elkezdene aggódni. Arra mondhatni, semmi szükség nincs jelen esetben. - A hotelban van egy kis lakásom egyébként. - tettem aztán hozzá egy kisebb sóhajjal, miközben félrebillent a fejem. Tekintete megtelt csillogással. Kitalált valamit. Egészen kíváncsi voltam. Még mindg nem rendelkezem a gondolatolvasók nagy erényével.
Mintha hirtelen minden egy egyenes pályára került volna, aminek gyönyörűen látható egy nagyon hosszú szakasza, így elkerülhető az a félelem, amit a bizonytalanság hordoz magával. Maga a gondolat is ijesztő volt. Olyan nincs, hogy minden rendben van és belátható, az én életemben legalábbis nem volt még rá példa. Amikor meg akarták határozni a sorsomat és ténylegesen láthattam volna magam előtt az életem lefolyását, akkor sem bírtam ki, hogy ne szegüljek ellent mások akaratának és bonyolítsam meg saját napjaimat. Ilyen a természetem, nekem sohasem jó az, ha valami jó. - Jövő? Azt hittem nem tervezgetünk. Tényleg nem vagyok jó benne. - Vontam meg a vállam, de láthatta rajtam, hogy néha bizony zavar az állandó túlbonyolításom. De ha nem ilyen lennék lehet, hogy nem is fogtam volna meg. Sőt, magamat sem tudnám elviselni, ha minden a maga rendjén menne. Mégis Isten lássa lelkem tetszett, amit Curtis szemeiben láttam... az a csillogás... olyan régen kaptam már hasonlót és amikor végre megdobbant a szívem, a következő pillanatban ismét muszáj volt megállnia. Most nem akartam ismét ilyesmit átélni, tudtam, hogy ehhez nekem is változtatnom kell. Magamon. - Nincsenek konkrét terveim. Nincs semmi, amit csinálhatnék és ez felettébb idegesít. Szóval ha neked van valami, amiben esetleg segíthetnék vagy csak csinálhatnék akármit, akkor szólj. - Tekintetem kis kétségbeesést tükrözhetett, aztán eszembe jutott valami, így ismét Curtis felé fordultam. - Egyébként hol laksz most?
Eléggé meglepődtem, de ezt láthatta is az arcomon, főként mikor lelkesen ostromolt azzal, hogy soha többé nem kíváncsi egyik Mikaelsonra sem. Hogy erre mit is mondhatnék? Talán azt, hogy köszönöm? Vagy hogy jól teszi, már nincs köze hozzájuk? Egyetlen egy dolog időzött a fejemben... hogy ha egyszer mégis találkoznak... talán mindent elveszítek. Mindent, amit az elmúlt percekben megkaptam. Akkor talán majd azt mondom, hogy legalább életem során egyszer igazán magaménak érezhettem valakit... egy olyan nőt, aki ugyanolyan, mint én. S hogy... már tudom, miért nem való nekem a szerelem. Onnantól kezdve ismét kezdhetném elölről azt, amit eddig csináltam. Csupán Tatia nélkül. Nem fogok háborúzni. Nőért soha! - Nos, igencsak ígéretes jövő elé nézünk - mosolyogtam szélesebben, ám nem mondtam ki aggályaimat. Miért tenném? Semmi szükség egy újabb szócsatára. Kettőnk között legalábbis biztosan. Van még rá jó pár évünk, hogy azt tegyük. Hogy vívódjunk, csatázzunk, elveszítsük, majd megtaláljuk egymást... biztosan ez az, amit én akarok? A gondolat szöget ütött a fejembe, de egy belső hang már ordított is: naná! Azt sem értem, eddig miért vártam... rengeteg hülyeséget követtem már el ellene. Nem akarom tovább ezt tenni vele. - Ott vagy, ahol lenned kell. És ezentúl, ha te mész... megyek én is - súgtam, majd felemeltem a kezem, és végigsimítottam finom arcán. Selymes bőr... nem tudom, mire vágyhatnék még tovább. - De ígérd meg nekem, hogy... ha valaha is azt fogod érezni, hogy elnyomlak... hogy nem engedlek tombolni... nem engedlek élni, és önmagadnak lenni... akkor szólsz. Mi ketten egyformák vagyunk. Tökéletesen át fogom tudni érezni, hogy te mit érzel - tettem még hozzá. - Mik a terveid mára? Szükséges hozzá lelépnem? - kacsintottam rá.
|| most már visszatértam, szóval gyakrabban fogok tudni írni, angyalka. <3 ||
Hiába próbáltam nem kimutatni, de az elmúlt percekben vámpír létemre is szégyen, nem szégyen, de megváltozott néhány fiziológiás jellemzőm. Ha Curtis olyan hallással rendelkezett volna, mint én, akkor a dobhártyáját bizonyosan átszakította volna szívem heves zakatolása, jómagam az ujjaim begyében is éreztem létfontosságú szervem lüktetését, miközben mindenáron próbáltam kordában tartani lélegzetvételeim számát és mélységét, hogy minden a normálisnak tűnhessen. Hozzá vagyok szokva, hogy nem engedhetem meg magamnak az ilyen helyzetekben, hogy támadó felületet adhassak akárkinek is... az évek során ugyan kifejlesztettem magamban, hogyan legyek az esetek nagy részében annyira kifejezéstelen, mint az tőlem elvárható lenne, de néha nagyon egyszerűen áttörik ez a már tapaszokkal teli gát. Ahogy most is. De rájöttem, hogyha Curtis őszinte, akkor esetleg én is az lehetek... majd egyszer eljön az idő, amikor valaki, remélhetőleg ő válik azzá, aki előtt ismételten felszabadult, színjátékoktól mentes lehetek. A másik önmagam, aki nem a manipulatív, bosszúálló céda, hanem a nő, aki csupán szeretetre és törődésre vágyik. - Tudod mit? Igazad van. - Nyeltem egyet. - Inkább kihagyom azt az egész parádét... semmi sem köt már ahhoz a családhoz, ami miatt át kellene utaznom az országon, sőt látni sem akarom egyikőjüket sem. Sem Klaus-t, sem a testvéreit, sem az anyjukat vagy akárki mást, akit odacsődítenek. - Nem is tudom, mi ütött belém, amiért menni akartam. Nem vagyok mazochista, hogy ismét azokat bámuljam, akik a legtöbb jó mellett a legtöbb rosszat is okozták az életemben... nekem mindenesetre sokkal jobb lesz, ha elkerülöm őket, még nem készültem fel tejesen egy újabb világháborúra, amit magamat ismerve bármilyen apró nüanszért elindítanék, elég lenne egy csúnya nézés is. - Azért vagyok itt, mert... azt hiszem, hogy otthon érzem magam. Mehetnék akárhova, de itt kezdődött el minden. Ettől függetlenül naponta kismilliószor megfordul a fejemben, hogy el kellene tűnnöm, de... abban mi lenne a móka? - Kérdeztem apró mosollyal a szám szélén.
Kicsit megköszörültem a torkom, majd felemeltem a fejem. Eléggé szokatlan volt számomra ez a szituáció, de valamiért úgy érzem, hogy... még csak most kezdődik minden. Ha eddig azt hittem, hogy túl vagyok... vagyunk a nehezén, hát kőkeményen tévedtem. Ez egy olyan dolog az életemben, amelyre még sosem volt példa. És nem tudom, hogy akarom-e ezt... tényleg, úgy igazán. Talán igaza van. Ne gondolkodjunk, és ne tervezzünk... hagyjuk úgy történni a dolgokat, ahogyan azoknak történnie kell. Előre tervezésnek részemről még sosem volt jó vége. Tényleg, ahogy így elmondta az imént, hogy mi mindent tettünk már egymás ellen... eléggé meredek. De részemről talán így próbáltam legyőzni azt a furcsa érzést, amelyet úgy hívnak, hogy szerelem... minden erőmmel próbálkoztam, de lám, csak legyőzött. A szemöldököm azonban felszökkent a homlokomra, mikor meghallottam az álarcos bálról szóló fámát. - Öhm... nekem nincs ellenvetésem -tettem végül hozzá kissé rekedten. - Ami azt illeti, már így is meg vagyok lepve, hogy azok után, hogy az ősi család ott telepedett le, te még mindig Mystic Falls-ban időzöl -bukott ki a számon akaratlanul. Hát, lehet hogy ezt nem fogja jó néven venni. Mintha azt feltételezném, hogy mindenhová megy Klaus után... buta gondolat.
Nem gondoltam volna, hogy lesz még alkalmam ellentmondások hálójába keveredni. Nem hittem volna, hogy ismét alkalmam nyílik a fejfájásra amiatt, mert egyszerre szeretnék szeretni és menekülni, egyszerre akarok mindent magaménak tudni, de ugyanakkor beérném csupán annyival is, ha ő mellettem lenne és nem kellene semmi mást tennem annak érdekében, hogy fenntartsam az életem értelmének látszatát... hiszen mostanában csak ennyit teszek. Próbálom meggyőzni magam, a környezetem, hogy van még dolgom a létezésben és nem veszett el minden amiért, vagyis ha a személyiségemet vesszük alapul, akkor ami ellen harcolhatnék. Kell valami... kell valami, amit tönkretehetek, szükségem van arra az erőre, amit pusztítás közben érzek ls kell hogy valaki minden egyes indokomat megértse, támogasson és mellettem álljon ha törik, ha szakad. Curtis tökéletes lenne. Ő sem egy ma született bárány, sőt, csodálkozom, hogy engem még nem boncolt fel az őrült kísérletezései véget... egy normális ember minden bizonnyal megijedne attól, ha tudná, mi folyik az elméjében, de én megértettem. Egy fajból valók voltunk. Az őrült, sértett lelkűek fajáéból. - Mit szólnál ahhoz, ha nem aggatnánk magunkra definíciókat, csak hagynánk, hogy megtörténjenek a dolgok? - Mosolyodtam el halványan. - Én veled leszek, te pedig velem. Nekem ennyi bőven elég. - Sóhajtottam egyet, mivel nem akartam túl nyálasnak és reménytelenül romantikusnak tűnni annak ellenére, hogy tudta, egyáltalán nem vagyok ilyen. - És akár ha már megpróbálkozunk egy ilyen... párokhoz hasonló összeállással, akkor elmehetnénk együtt egy álarcosbálba New Orleans-ba. - Vetettem fel az ötletet. - De nem, nem Klaus miatt. Csak van egy olyan megérzésem, hogy... nemsokára lesz valami elintéznivalóm a városban. - Forgattam meg a szemeimet. Fogalmam sem volt, mi dolgom lesz ott. Csak úgy éreztem, mintha jelenleg nagyon odahúzna valami... valami, aminek utána kell járnom.
Félrebillent a fejem, miközben furcsa grimasz jelent meg ajkaim körül. Nem is tudom, hogy nekem miért ilyen hiányos a memóriám... az tény, hogy kettőnk közül nyilván ő az, aki fejben tart mindent, már csak azért is, mert ő a nő. De... én eleve könnyen felejtek, főleg ha olyasmi történik, amit nem akarok túl sokáig megjegyezni. Ezek olyanok voltak... hiszen mindenben fájdalmat okoztam Tatiának... és talán akkor, mikor elkövettem ezeket, nem éreztem bűntudatot, és nem tudtam, hogy mit érzek iránta valójában... most már tudom. És érzem. És ez megőrjít. Szeretem a legnagyobb ellenségemet. Milyen furcsa még mindig ez az egész... de megpróbálom félretenni kettőnk örökös vitáját és harcát, csak azért, hogy tisztán mérlegeljem a lehetőségeinket. Nicsak, vannak vajon tiszta gondolataim is? Előbb-utóbb csak kiderül. Úgy éreztrem szükségem van arra, hogy arcomat a kezei között tartsa... csak hogy érezzem érintését, mely eleinte jeges és tüskés volt... de ma már mindennél melegebb és lágyabb számomra... csak érezni... érezni azt, amit szívvel érzel, és nem mással... Lehunytam a szemem, szólni már aligha maradt időm, csak átadtam magam annak a pillanatnak, mikor megcsókolt. Sajgott a szívem, hogy hamarosan el kell mennem innen... bárcsak azt mondaná, hogy nem enged el engem soha...! - Tatia... annyira furcsa... - suttogtam halkan, ahogy eleresztettem ajkait, és kezemet felemelve végigsimítottam hullámos, lágy fürtjein, hogy aztán rámosolyogjak.- Mi lesz ezek után velünk? Mit fogunk tenni? Mi nem vagyunk... az a tipikus hétköznapi... szerelmes... öhm... - gondolkodtam. "Pár" se vagyunk. Belezavarodom. Vagy már belezavarodtam.
Hosszú idő után először éreztem ismét úgy, hogy megszakad a szívem, ha ránézek az előttem álló férfira. Legutoljára akkor, amikor Klaus otthagyott a középiskola lelátójánál és úgy éreztem magam, mint egy ostoba tinédzser, akit kidobott a pasija. Az utóbbi igaz volt... és akkor igaz jobban sajnáltam magamat, mint a másik felet, de most nem így volt. Ismertem Curtis-t és tudtam mekkora érvágást jelent neki az, hogy érzések kezdtek el kavarogni benne. Létezésem alatt nekem sem volt időm még teljesen hozzászokni a néha feltörő érzelmeimhez, de ha nagyon akartam, akkor képes voltam kezelni őket... a saját módomon... az már teljesen más, hogy nem mindig úgy sültek el a dolgok, ahogy elterveztem vagy éppen az állítólagos sors szólt közbe. Nem vagyok bolond, tudom, hogy Curtis nem egy szent. Nem is várhatnám el és nem is akarom, hogy olyan legyen... tudok a vámpírkínzó hajlamairól, én is kaptam már belőle demonstrációt, ahogy fel is hozta. Ám soha, egyetlenegyszer eszembe nem jutott, hogy ténylegesen bántana. - És megölted a lányomat, visszahoztad Oliver-t a halálból, amivel elérted, hogy Klaus ne álljon velem szóba, aztán jó időre eltűntél... és ez volt a legrosszabb. - Vallottam be. - Én pedig megharaptalak, amint kiszabadultam a kriptából belevertem a fejed egy kőbe és az sem érdekelt, hogy mi lesz veled... egyikőnk sem kímélte a másikat. - Apró, amolyan "lásd be, mindketten elég elcseszettek vagyunk ahhoz, hogy a másik szóba álljon velünk" mosollyal pillantottam rá. Kezdtem felengedni, hiszen minél jobban belegondoltam annál veszélyesebbnek, lehetetlenebbnek, de ezzel együtt élménydúsabbnak és érdekesebbnek tűnt, hogy... együtt legyünk. - Tudom, hogy nem ehhez vagy szokva tőlem, de... nem fogom engedni. - Suttogtam olyan halkan, mintha attól félnék egy percen belül bárki felhasználhatná ellenem a szavaimat. Nem akartam változni, nem akartam más lenni, mint amilyennek megszeretett, ám ezeket a gondolataimat csakis ilyen nyelven voltam képes a tudtára hozni. -Majd meglátjuk, melyikőnk őrül meg hamarabb. Mert... én is gyűlöllek szeretni. - Mire tudatosulhatott volna bennem, hogy most mondtam ki neki először, mindenfajta rákészülés és felindulás nélkül, hogy szeretem, már oda is hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
A jómodor mindig is egy olyan ékes erény volt, amelyet nem mondhattam magaménak. Az eddigi évek alapján úgy voltam vele, hogy... csalódást okoztam anyámnak, amiért nem tudott belőlem egy normális embert nevelni. Bár már ott elbukott az egész, hogy nem lettem volna ember soha, boszorkánynak születtem... anyánk pedig nem sokkal a születésünk után meg is halt... szóval a jómodor kimaradt az életemből. Egészen eddig... most egyszerűen nen voltam képes megszólalni. Pontosabban, beszélni csak-csak tudtam volna, de hogy mit mondjak, azt már nem. Próbáltam... tényleg... minden gondolatomat megmozgattam, de a tény, hogy Tatia ismét beszélni kezdett, meggátolt ebben. Szerencse, hogy így történt. Ez az egész már olyan bonyolult... és félő, ha én beszélek megint, odajutunk, ahová ebben a helyzetben nem lenne szerencsés. - Én pedig még sosem szerettem... ez viccesebb, nem? - kérdeztem rekedten, hiszen... valahogy így volt igazság az, amit mondok. Sosem szerettem szerelemmel senkit. Nem volt rá lehetőségem. Az egyetlen ember, akit valaha szerettem, a húgom volt. De ő halott. És a tény, hogy a szeretet nem nekem való, már megint hervadó hatást kelt bennem, a szívemben, amelyről nem tudtam, hogy létezik. - Annyit ártottam már neked... bezártalak egy kriptába, hogy ott maradj, míg ember nem lesz belőled, mert azt hittem, ez jó lesz neked... bántottalak szavakkal... ez nem... ez nem szerelem, ez... háború... de már nem is... nem is köztünk, hanem a fejemben... - suttogtam halkan, és ekkor ismét ránéztem, a tekintetem pedig tükrözte minden jelenlegi érzésemet irányába. Úgy szerettem... de gyűlöltem is, amiért szeretem. Ez az érzés képes lenne széttépni, felemészteni... A szavai végül lecsitítottak... fontos vagyok neki... a csudába, ő is az nekem! De mindez nem való két olyan embernek, amilyenek mi vagyunk. Úgy tűnik, élhetünk évsázadokig, valamiben akkor is hétköznapiak leszünk... azok pedig ezek az érzések, amelyek csak átlag embereket szokott aggasztani... de most engem aggaszt... aki tényleg nem érzett ehhez foghatót még soha... - Én sem... akarlak téged elveszíteni. De félek, hogy ha tovább érzem ezt a gyűlölve szeretni érzést... akkor szét fogok hasadni - suttogtam miközben nyeltem egyet. Jó, hogy most nem lát senki... nevetnének rajtunk, milyen magas szinten vagyunk, ha mások szenvedéséről van szó, és milyen gyerekesek vagyunk és kezdők, ha érzelmekről... - Úgy szeretnélek megcsókolni... - suttogtam aztán, mintha csak könyörögnék azért, hogy megtehessem. - De azzal elismerném, hogy elveszítettem a csatát az érzelmeimmel szemben...
Volt egy olyan érzésem, hogyha ebben a pillanatban tükörbe nézné ugyanazzal az arckifejezéssel kellene szembe néznem, amellyel ő nézett rám. Ugyanolyanok voltunk, ehhez nem férhet kétség. Két önimádó, beteg és valljuk be, hogy megtört lélek, akiknek fogalmuk sem volt arról, mihez kezdjenek egy olyan helyzettel, amely a normális emberek számára mindennapos. Én féltem, tartottam az újabb szerelemtől, ő pedig... nem, belőle nem ezt néztem ki. Sokkal inkább azt, hogy a saját elveit szegné meg azzal, ha teljesen átadná magát a helyzetnek és a vele járó érzelmeknek. Ám igazából teljesen mindegy volt, hogy kinek miért visszakozik az az apró réz a bensőjében, az volt a lényeg, hogy nagyon úgy tűnt sokáig nem fogunk közös nevezőre jutni. Vagy ha mégis, akkor is fájdalmas lesz, ha eredetileg a boldogságot ígérő oldalt választanánk. Túl sok döntés, túl sok kérdés, túl sok kétely. Időnk ugyan volt bőven, de egyikőnk idegrendszere sem rendelkezett akkora szilárdsággal és stabilitással, hogy ezzel a szituációval is röhögve meg tudjon birkózni, hiszen egyikőnk erősségei sem az érzelmek területére voltak kihelyezve. Az enyémek biztosan nem. - Én sem akarok szeretni... - Pillantottam rá ismét. - Sosem sült még el jól. Gyengévé tesz és arra is képtelen leszek, hogy megvédjem, ami annyira fontos nekem. - Lassan hidaltam át a kettőnk közötti távolságot, hogy amikor elé értem kezemet finoman a kézfejére csúsztassam és azt bámuljam, hogyan fonják át ujjaim az övéit. - És te fontos vagy nekem. - Nyögtem ki mindenféle kényszeredettség nélkül, teljesen komolyan gondolva, hiszen a félelem mellett ott tombolt bennem az a lány, aki már több évszázada szomjazta a törődést és azt, hogy ismét megmutathassa magát és annak ellenére szeretett volna felszínre törni, hogy annyi sérülést szerzett már. - Ha én is az vagyok neked, akkor... kössünk kompromisszumot. - Mély levegőt vettem. - Ha szeretnéd, én itt leszek neked. Bármikor. - Megkerestem a tekintetét, hogy akár a vesémbe nézve is láthassa, komolyan beszélek. Játszma és átverés nélkül. - De nekem is szükségem van arra, hogy mellettem legyél az életem részeként. Nem veszíthetlek el. - Suttogtam nagyot nyelve. Sohasem voltam jó a vallomásokban, eddigi életem során csupán kétszer gondoltam komolyan a szavaimat. Most harmadjára.
Nem tudtam, hogy mit fog mondani. A francokat ebbe az egészbe! Úgy utálom azt, aki lettem... vagy... AMI lettem! Egyszerűen mintha elástam volna azt a kegyetlen, szívtelen szörnyeteget, csak hogy... ki tudjam mondani azokat a szavakat, amelyeket most neki... én még soha senkit nem szerettem. Csak... szerettem volna olyan lenni, mint régen... de nem, nem lehet. Nem lehet, hogy ilyen egyszerűen el lehet tűntetni valakiből azt a szívtelen szörnyeteget... én nem akarok jó lenni, nem akarok jobb lenni annál, ami mindig is voltam. De a pokolba is... őt viszont akarom... mindennél jobban. Szíven minden létező érzelmével. Azok az érzések amelyek eddig szinte létezésükről tudomást sem adtak... most itt vannak... és úgy zúdulnak ki belőlem, mintha világ életemben egy szentimentális, szerelmes Shakespeare lettem volna. Elfordítottam a tekintetem, le a cipőmre, miközben nagyot nyeltem. Miért ilyen nehéz ez... miért kell nekem pont iránta éreznem ezt... azok után, ami történt... azok után, hogy tudom, ő nem lehet az enyém soha... soha nem lehet teljesen... mert mindig lesz valaki, mindig lesz ott valaki... ott, benn a mellkasában... és ezt egyszerűen nem tudom hová tenni... vannak emberek, akiknek nem való az érzelmek kavalkádja. Én pontosan közéjük tartozom. Ahogyan azt gondolom, Tatia is. - Akkor mégis mit jelent? - kérdeztem végül, megnyalva alsó ajkam, és tekintetemet ekkor már felé fordultam. - Nem tudom hová tenni ezt... ez olyan, mint egy harc... harc kettőnk között. Nem szerethetnélek... de gyűlölni is hiába akarlak, csupán azért akarnám, hogy ezt ne érezzem... - nyögtem ki a szavakat sorjában. Szívem szerint - már ha nekem van olyanom - megcsókoltam volna itt és most, hogy ezzel oltsam el óriási szomjamat... de tudtam, hogy nem tehetem... most nem... inkább küldene el.
Mély és komótos lélegzeteket kellett vegyek ahhoz, hogy lenyugodjak. Nem voltam ideges... csupán irdatlan mennyiségű méreg járta át a szervezetemet az utóbbi percekben, ám ez nem most hirtelen gyülemlett fel. Hosszú folyamat volt, ami abban a pillanatban kezdődött, amikor átléptem a városhatárt, végigkísért több eszméletlenül ostobának tűnő döntésen alapuló szerelmet, annak végét, utálatot, amelyet az úgynevezett távoli rokonaim iránt éreztem, családtagok elvesztését, barátok árulását és visszatérését asszisztálta, aztán kirobbanni készül egy pozitívnak készülő érzés elején biztosítva arról, hogy nem fog ereszteni. Köztudott volt rólam hogy kiszámíthatatlan vagyok, hogy egyik pillanatban ezt mondom, a másikban azt és ezzel Curtis is tisztában volt. Tisztában kellett lennie, mivel ennek hiányában még annyira sem fogunk egyről a kettőre jutni, ahogy egy magamfajta lehetetlen nőszeméllyel lehetne. De ő sem volt ostoba és sokkal inkább tartozott a menthetetlen típushoz, mint a megváltottak körébe, tehát... papíron össze kellene passzolnunk. Mindketten defektesek vagyunk, nem lelki és személyiségbeli mintapéldányok, persze, hogy összekerültünk. Ám arra a néhány szóra, ami elhagyta a száját végképp nem számítottam. Sokkal nagyobb eséllyel játszott, hogy a maga egyébként néha felettébb idegesítő erőltetett érdektelenségével kisétál az ajtón burkoltan jelezve, hogy nem akar semmit tőlem. Ebben az esetben nem kellett volna tovább jártatnom az agyam, lehetőségeket és kibúvókat keresnem és igazából annyira ledöbbentem, hogy minden kitörlődött a fejemből. Értelmes és értelmetlen gondolat egyaránt. - Én...- Tartalomteljes habogás, amivel mindketten sokra mentünk, de a szavak még pár perc elteltével sem rendeződtek úgy sorba, ahogy azt kellett volna. - Utálom ezt hallani... - Igazat mondtam, ha egy férfi, aki iránt én is érzelmeket tápláltam ilyet mondott nekem, valami záros határidőn belül biztosan balul sült el. - Nem csak tőled, hanem akárki mástól is... - Közelebb léptem hozzá és szinte éreztem, hogy a szemeimből eltűnik a gyilkolási hajlamot reprezentáló csillogás. - De ez nem azt jelenti, hogy nem örülnék annak, hogy így érzel. - Kötöttem ki rögtön mély lélegzetet véve. Nem akartam még egyszer elmondani, én hogyan érzek... a szavaimból lejöhetett neki, ugyanis nem fogalmaztam annyira bonyolultan, hogy ne értse: fontos nekem és nem akarom elveszíteni.
Nem is tudom, hogy mit akartam... a fejemben ott volt egy gondolat... nem éreztem azt, hogy jól kijöhetek ebből a helyzetből. Az előbbi kis kirohanásommal nyilván mindent elcsesztem. Nem mintha eddig annyira jeleskedtem volna ebben az egész kapcsolatnak nem nevezhető akármiben... itt van Ő... és mindent felkavar bennem. Olyan, mint egy hurrikán, egy meteorbecsapódás... belém hatol, és nagy űrt hagy... sokkal nagyobb a seb, ami marad, mint az, ami csapódik... és csapódik... és csapódik. Ki az a hülye, aki még ehhez hasonlóképpen vélekedik a szerelemről? Ritka szar érzés, de ő az én... másik felem... bizonyos értelemben. Igaz, nekem elég sok "felem" van; van egy bolond, van egy néha józan, és van egy, amiről még nem tudtam eldönteni, hogy mi is a valódi célja. Az biztos, hogy szeret gyötörni ez a sok lehetőség, ami a fejemben él. De általában akkor vagyok a legsebezhetőbb, mikor félig józan állapotban van az agyam. Nem vagyok alkoholista, de én anélkül is tudok lenni "nem józan". Érti ezt valaki? Mert én jobban nem fogom magyarázgatni, hogy mi a fészkes fene van. - Tudod... - köszörültem meg a torkom. - Shakespeare mondta egyszer, hogy a szerelmet nem a szemmel, hanem az elménkkel látjuk. Néhanapján azonban nem árt megtörölni a szemüvegünket, és vetni még egy pillantást. Remek gondolat, azt hiszem - masszíroztam meg az állam, és már régen eltértem a tárgytól. Hogy miért? Talán nem akartam beszélni arról, amiről ő jelenleg beszélt, és lényegében azt mondta burkoltan, hogy húzzak innen, különben feltépi a torkomat. Eleve ott kételkedtem, hogy az elménkkel látunk... mit láthatnék én, akinek nincs is tiszta elméje? Hát nem nevetséges? Dehogynem! De nyilván nem kellene ilyen mély filozófiai kérdésekbe bonyolódnom, mikor nem vagyok egy nagy unatkozó, aki nagy fájdalmában és unalmában azt mondta, hogy Isten márpedig nincs, és ezért máris azt mondták róla, hogy ő filozófus. Bár Nietzsche munkásságát még én is hajlandó vagyok elismerni. De már megint nem erről van szó. Vettem egy mély levegőt. Hihetetlen... vagy nem?! Milyen észrevehetetlen, ahogy az egyik énem utat enged a másiknak. Aki az előbb kioktatta őt, eltűnt. Itt maradtam én... aki szíve minden létező érzelmével képes volt szeretni ezt a nőt. Arra sem emlékszem tisztán, mit vágtam a fejéhez és mit olvastam a képébe... nem én mondtam... nem én voltam. Szerettem őt... éjjel és nappal... akkor is, mikor kegyetlen gyilkos, és akkor is, mikor a világ összeesküdik ellene, és nem marad más belőle, csupán egy sebezhető nő, aki arra vágyik, amit talán még én is éképes lennék megadni. De nem lehet velem együtt élni. Mi megölnénk egymást... azt hiszem. Vagy éppenhogy jól kezelnénk? Rajtam eddigi életem során senki nem volt képes segíteni. Lépteim megindultak felé, és úgy döntöttem, nem törődöm azzal, amit ő mondott, s amit én mondtam. A szemeim valami furcsa csillogást produkáltak, és azt hiszem, a szám annyira ki akart mondani valamit... ezer arc jelent meg előttem, ordították a fülembe hogy ne tegyem, ne mondjam ki... nem nekem való, nem vagyok neki való, a szerelem öl, a szerelem kínoz, megmérgez, tönkretesz... de egyszer csak elhallgattak, és csupán a saját hangomat hallottam, ahogyan hangosan, őszintén kimond valamit, amit előtte még sosem... - Szeretlek, Tatia Petrova.
Legszívesebben ordítottam volna, ahogy a torkomon kifér, sőt, akár a földhöz is vágtam volna magam, ha ez a cselekedet száz százalékosan garantálja, hogy abbamarad az értelmetlennek tűnő, egyetlen téma körül forgó, hányingerkeltő forgolódás. De tudtam, hogy nem tehetem... nem akadályozhatta meg senki, hogy tinédzser lány módjára igazán hisztizni kezdek, csakis saját magamat tarthattam vissza attól, hogy igazán kijöjjön belőlem mindaz, ami megfordult a fejemben. Soha, egyetlen alkalommal sem kellett ekkora önuralomhoz folyamodnom, mint most. Erőnek erejével tartottam magam, próbáltam mély légvételek segítségével oxigént kergetni a tüdőmbe, ám vámpírlétem ellenére az agysejtjeim mint egy hidegrázós himnuszt énekelve közölték velem, hogy úgysem fog sikerülni, amit elterveztem. Hogy Curtis addig nem sétálhat ki innen, míg a képébe nem vágom a véleményemet. Róla, rólunk és a... hogy is nevezte? Szerelmi drámánkról. A mellkasom előtt összefont kezeim ujjaival a karjaimat szorongattam és azért küzdöttem, hogy az őszinteség cseppnyi szikráját is kiirtsam magából. A hangjából csöpögött a megjátszottság, egyetlen szavát sem lett volna szabad komolyan vennem. Meghallgatnom sem kellett volna. Arról voltam híres, hogy senki és semmi nem érdekelt... erre egy nyamvadt, elmebeteg boszorkány elérte, hogy kellemetlenül, égetően rosszul érezzem magam miatta, szinte belém táplálta, hogy magyarázkodnom kell. Nekem. Neki. Most azonnal. - Azt akarod, hogy kegyetlen legyek? - Feladtam. Teljes testtel felé fordultam, hallottam, ahogy a fogaim csikorogtak és éreztem, hogy az egyébként hideg végtagjaim a düh által okozott forróság áldozataivá válnak. - Nem, Curtis. Őszinte leszek. - A hanglejtésem nem enyhült, durva maradt, viszont eljött a pillanat, amikor az évszázadok során gondosan, vészhelyzetre őrizgetett józan eszem feladta a harcot és úgy döntött, vívjam meg a saját csatámat, ő ebben nem vesz részt. - Nem vagy jó nekem, mert te voltál az, akitől vártam valamit. - Tettem felé egy lépést és ismét megtorpantam. - Te voltál az, akiről minden zavarodott kapcsolatom ellenére azt hittem, hogy ad majd nekem egy esélyt, mert... olyan vagy mint én. Egy magányos, megkeseredett, gonosz, utálnivaló féreg, akinek egyetlen szórakozása az, ha tönkreteheti mások életét. - Indulatos voltam, harag és gúny tombolt bennem, ami rá és saját magamra is irányult. - Akárhányszor rád nézek rosszul vagyok attól, hogy azt akartam, ne idillien, ne rózsaszínen, csak valahogy... legyen közöttünk valami, mert jól éreztem magam veled. - Sóhajtottam egyet, aztán kacaj tört fel belőlem. Megsemmisítő, fájdalmas és lemondó, olyan, aminek meg kellett érnie ahhoz, hogy elemi erővel törjön ki belőlem. - Csakhogy éppen emiatt ájulok el saját magamtól... mert valakivel lenni akartam, de szerencsémre voltál olyan kedves, hogy felnyitottad a szemem és rádöbbentettél, hogy nincs szükségem rád. Senkire sincs szükségem. - Megvontam a vállamat és beletúrtam a hajamba. Nem érdekelt, mit akart hallani, én ezt adtam elő és kíváncsian vártam, merre tovább. Több lehetőség volt adott... és fogalmam sem volt, melyik lett volna a jobbik. Talán hagynom kellett volna kiteljesedni azt a lányt, aki még bennem élt és vágyott a szeretetre.. de úgy tűnik, az a lány Curtis-nek sem kell.
A szerelem olyan mély és erős érzés, amely által szorosabban kötődünk a másik félhez, mint ha csak csupán szeretetet éreznénk iránta. Ez a tudományos álláspont. Gyakran találkoztam már eme definícióval, de mióta ismerem Tatiát, tudom jól, hogy mindez közel sem áll az igazsághoz. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért érzem ezt... talán pontosan az előbbi miatt. Ha szeretsz valakit, egyszerűen odatartasz elé egy tükröt, és ha kell, kegyetlenül a képébe mondod a valóságot. Tatia Petrova-ra ráfért. Régóta nem láttam ilyen felszabadultnak, mint ahogyan a szavaimat követően ő beszélt hozzám, és tekintetébl minden siránkozás, minden nyavalygás és felesleges érzelem... nos, eltűnt. Talán ezért vagyok én itt. elérni azt, hogy ha kell, hát... öhm, hogy is mondta? Megetesse velem a saját szívemet. De tudjuk nagyon jól, hogy ahhoz is korábban kell felkelnie. Engem nem könnyű elpusztítani, és ha bárki megpróbálja, alaposan ráfázik. És ezt ő miért is nem tudja? - Hm, szépen kiadtad az utam. Pedig szenttül hittem, hogy a mi szerelmi drámánk csupán most kezdődik igazán - suttogtam teljes mértékben elszontyolodva, miután elfordult, és ezzel jelezte, hogy jobb, ha felhúzom a nyúlcipőmet. Ezt viszont eszem ágában sem volt megtenni. Legalábbis egyelőre. A hangom amúgy is színészi játéktól bűzlött, úgyhogy jobb, ha hozzászokik, és én is, hogy ez a beszélgetés másból sem fog állni továbbra sem. - Csak mondd meg, Tatia... azt mondd meg, mondd kegyetlenül, úgy, ahogyan csak te tudod... a valóságot, az igazságot... miért volt jó neked mindenki, és miért nem vagyok jó én? Csak egy boszorkány vagyok, és nem egy ezer éves hibrid? - kérdeztem, de hangom nem remegett. Indulattal volt fűszerezve, és nagyjából tudtam, hogy mi várható. Valószínűleg nem marad tiszta a szőnyeg ha ebbe a témába mélyebben belefogunk.
Amint megláttam, hogy az arcizmai még akkor sem rezdülnének meg, ha egy tíz centi átmérőjű tűvel szurkálnám, tudtam, hogy itt már minden elveszett. Nem csak ő, hanem én is, hiszen mi értelme van annak, hogy az én szám sírásra áll, miközben akinek ki akarom fejezni az érzelmeimet úgy áll előttem, mintha idegölőt fecskendeztek volna az izmaiba? Ezért próbáltam meg én magam is megregulázni testem minden egyes sejtjét. Nem gondoltam volna, hogy életem legnehezebb feladatára vállalkozom, ahogy azt sem, hogy még egyszer ilyen helyzetbe kerülhetek. Elég volt jó időre abból, hogy magyarázkodjak… hogy megpróbáljak megváltozni és jobb életet kreálni magamnak, egy kis megbecsülést szerezni és nem csak olyasvalaki lenni, akitől ugyan félnek, de képesek is átnézni rajta, amint megtudják, hogy az ő mellkasában is dobog egy szív, ami ugyanaz idők folyamán koromsötét és összezsugorodott lett, de még ott van. És elég neki egy apró inger, hogy újra dobogni kezdjen… ahogy az újbóli leállásához is elég egy szó. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szavai nem értek fel egy kupán vágással. Amiket mondott és ahogyan mondta összefoglalta mindazt, amit igenis hallanom kellett: az elcseszettségem miatt már azt sem érdemlem meg, hogy egy nem komplett, teljesen őrült boszorkány kifejezze a felém táplált érzéseit. Köszönettel tartozhatnék neki ezért. Amiért megpróbál megmenteni attól, ahogy ő is fogalmazott, magam legyek a szánalom megtestesítője, hogy még mélyebbre zuhanjak abba az örvénybe, ami szeretné belőlem kiverni a tapasztalataimat és azzá a lánnyá akar változtatni, aki ezer évvel ezelőtt voltam. Csakhogy ennek a lánynak még a szelleme sem voltam már… sértő lenne azt az énemet egy lapon említeni a mostanival, méghozzá mindkettő számára. - Nos… - Pillantottam a szemeibe összeszorult mellkassal, ám laza ajkakkal, amiket könnyen lemondó és minél gúnyosabb mosolyra tudtam húzni, hogy biztos ami biztos ne áruljam el magam. - Akkor ha gondolod, mehetnél is. - Mondtam halálosan komolyan. Egyetlen gondolat fészkelte be magát a fejembe, miszerint arra van leginkább szükségem, hogy minél többen utáljanak. Az élet sokkal jobban bejött addig, míg ez az elv uralkodott a királyságomban. Persze legszívesebben ordítottam volna, de visszafogtam magam. Lenne értelme jelenetet rendezni? Hagyjuk már. Ennek az egész beszélgetésnek nem volt értelme és hiába is fájt, nem fecsérelhettem rá több időt. Hagynom kellett, hogy Curtis kisétáljon és azzal foglalkozzon, amivel igazán szeretne és amit már istentudja mióta tervez, nekem pedig szintén a saját életemmel kell törődnöm anélkül, hogy egybefonódjon a kettőnk útja. - Ó, és ha egyszer úgy éreznéd, hogy visszajönnél, ne tedd, mert amint átléped a küszöböt kitépem a szíved és lenyomom a torkodon. - Léptem hozzá közelebb és magam is éreztem, ahogy a tekintetem egyre hidegebbé, jegesebbé válik és képletesen ismét magamra öltöm azt a ruhámat, ami jégkirálynővé varázsol. - A mocskos fajtámnak ilyen a stílusa. - Csúfondáros grimasz ült ki az arcomra, felvont szemöldökkel vizslattam őt még pár másodpercig, aztán hátat fordítottam neki, de érezhette, hogy most nem kellene tovább mennie a pocskondiázásomban. Képes lettem volna akár most szilánkosra törni a karját.
- Mi a probléma, ha nem Klaus?! - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, a hangom megtelt éllel és egy cseppnyi haraggal, majd félrebillentettem a fejem, és próbáltam a kedélyeimet egy ilyen szimpla sóhajjal lenyugtatni. De aligha akart sikerülni... vajon miért.. a téma nem olyan, ami egyszerű sóhajtozással megoldódik. Azt hiszem, ideje lenne a fejemet a falba verni, amiért kikötöttem ennél a témánál. De szeretnék inkább pillangókról vagy madarakról beszélni... vagyis nem! Nem szeretnék. De ennél még ezek is jobbak. - Nem kértelek arra, hogy szeress - tettem aztán hozzá, és arcomra mindenféle érzelemmentességet erőltettem. Hogy könnyű volt-e? Nem... piszok nehéz! De nem tehettem mást. Ez a nő nem szerezhet tudomást arról, hogy valójában az életemet is áldoznám a biztonságáért. Talán tényleg ennyi kellene... vérfürdő! Egy halál... mert ennek az egésznek csupán valamelyikünk halála vethetne véget. És ha így haladunk, erre körülbelül ezer évig ismét nem fog sor kerülni, ha eddig valahogy kihúzta élve. Arcomon ezek után tökéletes érzéketlenség uralkodott, nem voltam hajlandó egy apró gesztussel sem viszonozni a szavait. Már magam sem tudtam, hogy miért. Talán megbántott? Vagy... egyszerűen csak szabadulni akartam innét, mert tudtam, hogy hülyeség volt belemenni ebbe a témába. Nem vagyok őrült, tudhattam volna, hogy ezt felesleges részletezni. Nincs... nem lehet közöttünk semmi. Jobb lenne továbblépnem. Bár ha úgy vesszük, nem is léptünk bele, hogy tovább kelljen lépni, vagy mi. - És az a két férfi pont valamilyen úton-módon azok után halt meg vagy vált minden idők leggonoszabb férgévé, miután téged megismert. Végülis... lehet benne logika. A Petrova nők világ életükben máshoz sem értettek... mindig megmérgezték az emberek életét. A vámpírok életét... mindenki életét - hangsúlyoztam ki a szavakat, melyek önmagukban is egyre erősebb kifejezésekké váltak. Önmagukban is ütöttek volna... nem még ilyen szövegkörnyezetben. És isten lássa lelkem, még sosem voltam ennyire elégedett önmagammal... harcaszállok azzal, akit amúgy teljesen mellékesen szeretek. Annak idején az apámmal is így cselekedtem... engedtem, hogy beteges kísérleteit előttem végezze el, s hogy végignézesse őket velem. Kényszerített arra, hogy ezt tegyem... éveknek kellett eltelnie, hogy ráébredjek: ebből csupán egyetlen kiút van. A lelkem ekkor már tökéletesen elferdült... az apám teteme fölött pedig mást sem éreztem, csak elégedettséget. Visszaadtam neki... megdöglött. Azt kapta, amit megérdemelt. S úgy is ástam el, ahogyan azt megérdemelte... mint egy rohadt kutyát. - Nincs jogom téged... szánalmasnak találni. A szánalom fogalma számtalan értelmezést kaphat. Bizonyos értelemben talán Te magad vagy a szánalom megtestesítője, egy nagyon apró százalékban viszont csak az elszenvedője - vontam a vállamon egyszerűen, majd közelebb léptem hozzá, és elégedetten elvigyorodtam. - Azt hiszed, csak a vámpírok... a Te mocskos fajtád képes arra, hogy kikapcsolja azokat a tetves érzéseket? NEM! - ráztam a fejem, miután a hangom eme kiáltás után visszhangzott a helyiségben. - Én szerettelek... szeretlek. És mikor legutóbb szép szavakkal akartak elküldeni a francba... akarod, hogy ragozzam, mi is történt? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, arcom pedigh egyre inkább tükrözte azt, hogyy szívem szerint meg tudnám őt fojtani. Vagy... épphogy a szívem súgta azt, hogy fejezzem ezt be... és mondjam el, mit érzek valójában... mertz most csak bántani akartam. Ostorozni őt azzal, amelyet én magam is az élettől tanultam meg...
Gondolhattam volna, hogy itt fogunk kikötni, de teljes mértékben én voltam hibáztatható azért, amiért felhozódott a téma. Nem akartam most ilyenekről beszélgetni... vagyis inkább soha. Soha többet. Jó ideje semmit nem akartam már, csak visszakapni a régi kis életemet, amikor még minden olyan gondtalannak tűnt, amikor nem érdekelt, hogy a hasonmásaim merre járnak, amikor az volt a legnagyobb gondom, hogy milyen koktélt gurítsak le a torkomon és hol töltsem el önfeledt szórakozással az éjszakát. Erre a nyakamba szakadt a mystic falls-i élet minden nyűge és önmagam karikatúrájává válva legszívesebben sírnék a saját helyzetemet látva. Sírnék, mert ilyenné váltam és mert megpróbáltam normális napokat eltölteni, kissé emberibben viselkedni... nem jött össze és most sehogy sem tudok kiszabadulni ebből a börtönből. És tudom, hogy Curtis sem... hogy neki sem megszokott ez a helyzet, hogy ő sem táncol örömtáncot amiatt, amit irántam érez. Én sem. Egyikőnk sem boldog és gondtalan, amiért jelent neki valamit a másik. - Azért azzal ugye tisztában van, hogy itt nem Klaus a probléma? - Kérdeztem ellépve előle, de tartva magam. Legalább az megkönnyítette a helyzetemet, hogy Klaus-szal nem kellett foglalkoznom, mert amióta kívül esett a látókörömön sokkal jobban el tudom magam vonatkoztatni a vele kapcsolatos dolgoktól. Nem mondom, hogy nem gondolok rá sűrűn... mert de. Viszont közel sem olyan szívfacsaró érzés, mint hónapokkal ezelőtt. - És tudom, hogy nem ehhez vagy szokva tőlem, mert.... tőlem senki sem várja el, hogy ilyen legyek, de... azt hiszed, hogy én nem akartalak szeretni? - Ugyan nyeltem egyet, ám a hangom még mindig viszonylag határozott volt. Ebből nem engedtem. - Mégsem tehetem... két férfit szerettem életemben és valamilyen módon mindkettő halott. Az egyiknek segítettem szörnyeteggé válni, a másikat pedig a fene sem tudja miért, de meggyilkolták. - Egy hosszú pillanatra elszorult a mellkasom. A pokolba, végig kell mondanom, amit akarok! Ha belekezdtem, nem hagyhatom félbe a beszélgetést... végig kell vinnünk, mert elegem van abból, hogy egy koszos szélvédőn bámulok kifelé és nem látom magam előtt az utat, ami előttem van. - Rájöttem, hogy nem nekem valók az érzések. Néha, sőt mostanában folyamatosan azt kívánom, hogy bárcsak megérné, de... valld be, hogy te is szánalmasnak találod azt a lényt, akivé váltam. Mert ez nem én vagyok... nem lehetek én! - Hiába nem mutattam ki eddig, a feszültség elemi erővel burjánzott bennem és könyörgött, hogy a felszínre törhessen, én pedig engedni akartam neki. Mindennél jobban. Emiatt robbanhatott szét a kezemben tartott üvegpohár és a szilánkok bőrömbe fúródása sem érdekelt annyira, hogy visszafogjam magam. Előbb halok meg, minthogy néhány üvegdarab akadályozzon meg a leginkább saját magamra irányuló meggyőzésemben. - Nem engedhetem, hogy veled is megtörténjen... neked nem eshet bántódásod miattam. - Azt már nem tettem hozzá, hogy valószínűleg nem élném túl, ha egyszer őt is végérvényesen elveszíteném. Nem illett volna bele a képbe.
Én magam sem tudom, hogy mit akartam valójában kimondani. A gondolatok, melyek a fejemben időztek, egyszerűen szavak formájában nem voltak kimondhatóak. Mert nincsenek rá szavak.... egyetlen emberi elme sem volt eddig olyan fejlett, hogy szavakba öntse egy elmebeteg szociopata gondolatait. Nem, mert ez... képtelenség. - Hogy mire kell nekem, az maradjon az én titkom. Hidd el, kedvesem, abból a lányból még nagy boszorkány lehet. Olyan, amelytől még a Bennett boszorkányok is félni fognak - vigyorodtam el szélesen, mosolyomban szerepet játszott egyfajta minimális őrület, annál több kegyetlenség. Egyértelmű volt, hogy én sem vagyok különb Klausnál: egy hataloméhes boszorkány vagyok, aki meg akarja szerezni az uralmat saját fajtája felett. ÉS erről csupán az fogja lebeszélni, ha megölik. A halálom pillanatáig küzdeni fogok a célomig. Mi mást tehetnék? Ahogy aztán az állam alá nyúlt, valamelyest megborzongtam érintésétől, de mosolyomat nem voltam képes eltüntetni. Ekkor már talán merült bele kis személyesség is, mely engem jellemzett, de... nem engedtem, hogy a szívembe lásson. Az lenne a vesztem ha Tatia Petrova minden gyenge pontomat ismerné. - Más és más terveink vannak, Tatia... - fogtam meg a kezét gyengéden, amellyel állam alá nyúlt, és halkan felsóhajtottam. - Sosem szerettem nőt úgy, ahogyan téged szeretlek... - ráztam meg fejemet. - De te sosem fogsz szeretni úgy engem, ahogyan én téged. Ez az... élet rendje, vagy mi. És emiatt.. mi sosem lehetünk egy klassz páros - ráztam meg a fejem. Magamnak volt arculcsapás ez a pár szó. De mit tehettem volna? Őszinteség mindhalálig. - Én egy kis boszorkány vagyok... és a szívedben... egy ezer éves hibrid ellen nem tudom felvenni a harcot. Legyek a magam nemében bármilyen erős... a régi érzések nem legyőzhetőek - hajtottam le a fejem, és közben nyeltem egyet.
Tekintetemet még véletlenül sem emeltem le róla. Képes voltam olvasni az emberekben, nem kellett ehhez semmilyen természetfeletti képesség, boszorkányság, sőt még igézés sem. A szemek, a bennük ülő csillogás, az arc izmainak akaratlan megrándulása, az ösztönös kifejezések mind elősegítették, hogy készséges könyvként nyíljon ki előttem mindenki, akit szerettem volna. Ez az ellenségek feltérképezésénél mindig előny volt és bár Curtis nem az én elképzelésem szerinti rosszfiúk listáját gyarapította, az ő reakcióit is élesen figyeltem, mint mindenkijét, aki a környezetemben tartózkodott. Nem lepődtem meg azon, hogy nem tervezett az elkövetkezendő időkben gyorséttermekben és parkokban ücsörögve apukát játszani. Nem olyan típus volt, főleg, hogy nem is tudott a gyerekről. Nem mintha az annyi mindent megváltoztatna... ott volt az én lányom, aki gyűlöl és mérget vennék rá, hogy nagyon szívesen döfne karót a szívembe. Volt egy időszak, amikor legnagyobb vágyam a vele való békülés volt... örülnék neki, ha legalább láthatnám, de hosszú ideje hírét sem hallottam. Az igazat megvallva talán félnék is találkozni vele, de erről senkinek nem kell tudnia. Ezért nem is beszélek róla. - Hmm, csak nem? - Vontam fel a szemöldököm hirtelen kialakult ravasz mosollyal, mintha valami istentelenül jó hírt közölt volna. - Hasznodra? Megesz a kíváncsiság, hogy tudjam, mihez kell nekem az szupererős kislányod? - A mosolyom kiszélesedett és közvetlenül Curtis előtt állva ujjaimat az álla alá csúsztattam. Enyhén félredöntött fejjel vizslattam az arcát és láttam rajta, hogy tényleg tervez valamit. Ez a jellegzetes nézés soha nem hazudik. - Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen jó páros lehetnénk, ha végre dűlőre jutnánk. - Böktem ki fejcsóválva.
Végül is, mire számítottam?! Tatia Petrorávól van szó, a nőről, aki soha nem felejt el semmit, és aki... mindig remekül értesül mindenről. Pont Abigailről ne tudna? Bár, ha szabad ezt így mondanom, én vagyok az ostoba, hogy nem gondoltam erre. Mégis, hová tettem az eszemet? Csak ismételni tudom magam... Tatia Petrováról beszélünk. A nőről, aki soha semmit nem hagy a véletlenre. Miért is gondoltam, hogy ezentúl egyszerű lesz az életem? Nem is értem. - Egyelőre nem tudom. Nem vagyok apatípus, és nem is akarom elkezdeni a hétvégi apuka szerepét játszani. A hétköznapit se - húztam el a számat, majd megmasszíroztam kézfejemet, miközben figyeltem, hogy ő miképp kortyol bele a poharába, és iszik meg valamennyi italt. Ha nem én beszéltem volna, nyilván én is hasonlóképpen teszek, de jobbnak tűnt ezt egyelőre józanul végiggondolni. - Erős a lány. És tudom, hogy valamiben még hasznomra fog válni - jelent meg a régi szikra a szememben, mikor hirtelen Tatia szemébe néztem, és kegyetlen vigyor rajzolódott ajkaim köré. - A szánalom csak álca. Ugyan megmozgatott bennem pár érzést, de tudom, hogy emögött már más van.
Láttam valamit átfutni a arcán. Talán meglepődést? Nem is tudom, olyan rövid időre változtak meg a vonásai, hogy még én sem voltam képes teljesen kiolvasni belőlük, vajon mi járhat pontosan a fejében. Nem is ez volt a legfontosabb, hanem az a pár másodpercnyi várakozás, amíg belekezdett a mondanivalójába. Próbáltam nem elmosolyodni és beleszólni a mesébe, amire természetesen képes lettem volna, de a csitítása és saját magam hozzáállása is arra engedett következtetni, hogy inkább fogjam be még egy percig. És bevallom, sokkalta jobb és melengetőbb érzés volt úgy végighallgatni őt, hogy nem kötöttem az orrára: mindenről tudok. - Hm.. - Először mindössze ennyi jött ki a számon, felhúzott szemöldökkel vizslatva Curtis tekintetét és töprengve azon, hogy vajon mit csináljak? Játsszam el, hogy mennyire meglepődtem és ki sem nézném belőle, hogy a saját lánya tanítására vállalkozik vagy... Mosoly ült ki az ajkaimra, de nem a megértő fajtából, majd halkan, ironikusan felsóhajtottam. - Te komolyan azt hitted, hogy nem tudok róla? A lányodról? Hogy ki ő, mióta van itt, mit csinál, hol lakik, milyen erős? - Megcsóváltam a fejemet és megpaskoltam Curtis kézfejét, amolyan gunyorosabb "nem baj, mindenkivel megesik" pillantással. Megértés, szeretni akarás ide vagy oda, legszívesebben a képébe nevettem volna. - Kíváncsi voltam, mikor akarod az orromra kötni vagy hogy egyáltalán el akarod-e mondani. - Felálltam a kanapéról, a nappali másik felébe a komódhoz mentem és régi, drága szokásomhoz híven töltöttem magamnak egy pohár italt és örültem, hogy egy pohárka nekem már sohasem fog megártani. Nem mintha foglalkoznom kellene ilyenekkel. - Kicsit szomorú, hogy azt hitted ennyire kijöttem a gyakorlatból. - Megforgattam a szemeimet és belekortyolva az italba léptem vissza Curtis-hez. - De ha már itt tartunk, akkor mesélj! Az év apukája címre pályázol vagy csak megszántad a lányt és ezért akarsz neki segíteni?
Kezdőlap
