Szóval ilyen érzés is ez... Ahogy Elena karjai védelmezően értem nyúlnak és összefonódnak körülöttem, úgy tör ki belőlem minden eddig felgyülemlett érzelem. A könnyek szélsebesen suhannak végig az arcomon, ahogy legjobb barátnőmet ölelem magamhoz. Bocsánatot kérek, pedig jól tudom, hogy ennyivel semmit sem hozhatok helyre. Hiába olyan emberek életét oltottam ki, akik igenis rászolgáltak erre, a bűntudat belül mardosta a lelkemet, s aligha egyhamar túl tudnék lendülni ezen az érzésen. Ő viszont ahelyett, hogy szemrehányná, mennyi mindent tettem, kérdőre vonna, miként voltam képes ilyesmire, egyszerűen átölel és nyugtatgatni kezd. Mintha semmi rossz nem történt volna. Mintha én sem lennék rossz ember. Örül annak, hogy hazatértem s egy cseppnyi ellenszenv sem érződik a hangjában. Ő tényleg megért és megbocsájt nekem. Én azonban nem tudom, mivel érdemelhettem ki ezt a bánásmódot, mindenesetre egész létezésem végéig hálás leszek neki ezekért a pillanatokért.
Továbbra is könnyek között, de már egy apró mosoly keretében tekintek rá, amikor elenged. El sem hiszem, hogy egyszer, annak idején tényleg versenytársként tekintettem rá. Irigy voltam, féltékeny, holott semmi okom sem volt rá. Most azonban hálát adok az égnek, hogy még mindig itt van, mellettem. Letörlöm könnyeimet, hogy vele együtt ülhessek le. Kérdését hallva azonban hirtelen benn akad a lélegzetem. Nem hiszem, hogy jó ötlet volna elmondanom neki, pontosan miként is sikerült visszatérnem. Stefan az utóbbi időben észrevétlenül többé vált számomra, mint egyszerű barát, s habár tudtam, hogy közte és Elena között nem lesz már semmi több, mégis féltem beismerni és felvállalni az érzéseimet. Hiszen mégis csak ők együtt alkották a tökéletes álompárt, ráadásul én is mindig nekik drukkoltam. Kicsit olyan ez, mintha hátba támadnám őket... De Elena-nak ott van Damon, így nem haragszik majd, ha megtudja, ugye? Remélem...
- Én csak... - Belekezdek, de nem tudom, miként is folytathatnám. De veszek egy nagy levegőt és újra megpróbálom. - Valójában Stefan nyitotta fel a szememet, még ha Ő maga sem tudott erről. - Azt inkább meg sem említem, hogy egy ideig követtem Stefan-t, mert abban hittem, hogy érzelmek nélkül valahogy átsegíthettük volna egymást a nehéz időszakon. De végül talán jobb is, hogy nem találkoztunk, hisz az még inkább elrontott volna mindent. - Láttam Őt, mikor ki volt kapcsolva, Elena. Mikor én sem voltam önmagam. És nem tudtam másra gondolni, csak arra, ha olyan állapotban látna, látnátok, akkor többé nem tudnátok ugyanúgy nézni rám. Hiszen én még sose veszítettem el ekkora mértékben az irányítást. - Végül beavatom abba, miként is éltem meg az ominózus pillanatot. - Igazából nem is tudom, hogy történt az egész... az egyik pillanatban még épp megigéztem valakit, aztán megláttam Stefan-t, a másik pillanatban meg már újra a régi voltam. - Akkor emlékszem úgy tűnt, mintha nem is én kapcsoltam volna vissza az érzéseimet. Mintha a tudatalattim erősebbnek bizonyult volna, de könnyen megeshet, hogy a sok vértől szinte kábulatba estem és azért nem tudom pontosan, hogy is történt.
Veszek pár mély levegőt, aztán kifújom. Próbálom rendszerezni a szívverésemet, eltüntetni a görcsöt a gyomromból és a gombócot a torkomból, s csak némán ülök legjobb barátnőm mellett, hisz nem tudom, mi mást mondhatnék. - Lehetne, hogy ne beszéljünk erről? Még ne... - Vagy inkább soha, de ezt a kérést nem merem megkockáztatni. Amiben viszont mindig is jó voltam, az a tématerelés, így most is bevetem ezt a praktikámat, bár az egész sikeressége attól függ, hogy Elena mennyire lesz nyitott erre.
- Inkább mesélj te. Történt itthon valami említésre méltó, míg nem voltam? Gondolom Damon örömtáncot lejtett, amint elhagytam a várost... - Inkább gúnyosan jegyzem ezt meg, mintsem szomorúan. Habár anyu temetésén megható beszédet mondott, tisztában voltam azzal, hogy a Damonnel való kapcsolatom nem evezett nyugodtabb vizekre, pedig mennyivel könnyebb lenne mindenki élete, ha mi ketten kicsivel jobban kijönnénk egymással. De ez még igen csak várat magára, úgy érzem.

Ledermedve, földbe gyökeredzett lábakkal álltam Mystic Falls várostáblája előtt. Hosszú percekig, némán álltam ott, figyelve a fák lombkoronáit, melyeket óvatosan, lágyan ringatott a tavaszi szellő, miközben a lelkemben valóságos hurrikán tombolt. Nem tudtam, mitől féltem jobban... hazamenni az üres házba vagy szemtől-szembe kerülni a barátaimmal. Tudtam, hogy nem vetnének meg, hogy nem ítélkeznének felettem, mégsem voltam felkészülve arra, hogy a szemükbe nézzek. Hisz azok után a szörnyűségek után, amiket tettem, mindenféle büntetést megérdemeltem volna, méghozzá jogosan. S talán éppen ezen gondolat vezérelt arra, hogy egy mély levegő vétele után haza induljak.
Hangtalan léptekkel suhantam át a sötét utcákon, kikerülve minden esetlegesen felbukkanó ismerős arcot. Nem akartam csevegni, nem akartam több sajnálkozó, részvétet kinyilvánító szempárral találkozni. Egy cél vezérelt, hogy mihamarabb haza érjek és magamra zárhassam az ajtót. Tisztában voltam azzal, hogy örökké nem bujkálhatok az emberek elől, ugyanakkor nem ma este akartam újra felkerülni a radarjaikra.
Ahelyett azonban, hogy sietős léptekkel befutottam volna a házunkba, megtorpantam a kapuban és mozdulatlanul állva, centiméterről centiméterre haladva szemügyre vettem azt. A házban sötétség honolt, s talán még a süket is hallotta, ahogy kongott az ürességtől.
Annyira ostoba voltam. Kézben akartam tartani a dolgokat, ezért mindent elintéztem, mielőtt azzá az érzelmek nélküli szörnyeteggé változtam. A bútorokat eladtam, az összes személyes cuccainkat pedig bedobozoltam és elszállíttattam egy new yorki raktárépületbe. Most pedig, a jó öreg, régi Caroline-ként hazatérve nem fogad más, mint egy teljesen üres ház. Bútorok, virágok, emlékek nélkül.
Könnyeimmel küszködve lépdeltem fel a verandára, ám mielőtt a házba léphettem volna, újra megtorpantam a nyitva hagyott bejárati ajtó előtt. Hallottam a légzését, a szívdobbanását, éreztem a közelségét, mégis, egy pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy eltűnjek a sötétségben, de nem bírtam megmozdulni. Aztán a nevemen szólított, s erőt adva ezzel, a lábaim automatikusan vinni kezdtek felé. Át az előszobán, el a lépcső mellett, hogy végül a nappaliban megálljak, szemtől-szembe a legjobb barátnőmmel. Nem tudtam mit mondhatnék, mit tehetnék... így hagytam, hogy gondolkozás nélkül, az érzéseim szerint cselekedjek.
A másodpercek töredéke alatt átszeltem a közöttünk lévő pár méter távolságot, hogy aztán Elena karjaiba borulhassak. Könnyeim végigszántottak az arcomon, s hatalmas erőt kellett vennem magamon, hogy szóra tudjam nyitni a számat.
- Ne haragudj Elena, kérlek ne haragudj! Nem szabadott volna kikapcsolnom, nem kellett volna elmennem, én... - Nem tudtam, mi mást mondhatnék, hisz annyi szörnyűséget tettem. Kikapcsoltam az érzéseimet, kizártam a barátaimat az életemből és mindezek fejében még el is tűntem pár hónapra. Szembe kellett volna néznem a problémáimmal, a gyásszal, de túl gyenge voltam hozzá. Most pedig fizetnem kell a tetteimért.

Nem értettem ezt az egész helyzetet. Én csak nyugalomban meg akartam reggelizni, kihasználva azt, hogy végre van egy kis időm és nem kell rohannom folyton, mert hát a munkám nagyjából ebből áll. Ez nem sikerült, sőt, eljöttem ide és most egy kanapén ülök, mintha csak odaszegeztek volna. Kérdéseim azok lennének, de nem teszem fel őket, ha ki is nyitom a számat, csak tátogok. A legokosabb dolog az, ha csendben megvárom, hogy mi fog történni, úgyhogy továbbra is csak értetlenül pislogok rá Caroline-ra és mindenre, ami körbevesz minket. Semmi sem ismerős itt, de még csak a saját indítékaim sem azok. Fogalmam sincsen miért vagyok itt.
Nem tudtam hol vagyok. Hirtelen sötétült el a világ előttem, erős, de gyors fájdalmat éreztem előtte aztán… már semmit sem hallottam. Egyik érzékszervem sem működött, csak … voltam, azt hiszem, de még csak ezt sem tudtam volna biztosan megmondani. Kiáltottam volna, ha képes lettem volna rá, segítséget kértem volna, de akármit tettem, a válasz nem érkezett meg.
Amilyen hirtelen vesztettem el magam körül mindent, olyan gyorsan is tért vissza minden, de felfogni még nem voltam képes. Alig érzékeltem, hogy odaadnak nekem valamit, még csak az első gondolatomat sem volt időm megfogalmazni, mert abban a pillanatban minden eddiginél élesebben hasított a fejembe a fájdalom. Nem voltam ura a testemnek, a külvilág lassan megszűnt létezni, csak befelé voltam képes figyelni, az őrjítő fájdalomra és minden, ami azzal járt. Emlékek hada rohamozott meg, olyan emlékek, amiket nem tapasztaltam meg, mégis… én voltam ott, mintha tényleg az enyémek lettek volna. Nem tudtam kizárni, pörögtek az események, a helyek, a nevek, a képek és az arcok… egyiket sem láttam még, mégis mind ismerősnek tűnt. Különböző korokat láttam, mintha valami történelmi sétát tettem volna, aminek a főszereplője én voltam. Én, de mégis...más.

Keveset tudok a városról, nem is igen voltam eddig itt. A családommal ritkán jártunk a város közelében kiskoromban. Először munka ügyben voltam itt, és most is ez hozott ide. Soha nem éreztem magamban affinitást ahhoz, hogy csak úgy lejöjjek ide, ha épp akadt szabadidőm. Általában olyankor alszom, elég sokat kell dolgoznom.
-Én se, van egy kis szabadidőm, mielőtt visszarángatnak dolgozni. – rántom meg a vállamat. Majd úgy is szólnak, ha kellek, és tapasztalatból tudom, hogy a végén úgy is csörögni fog a telefonom. A legidegesítőbb az volt, mikor egy vagyont költöttem egy vacsorára, de meg sem ehettem, úgy kellett sietnem. Aztán a lány se hívott többet. Az ember ilyesmik után már inkább KFC-be jár, mint puccos éttermekbe. – De, hogyhogy mész? Csak most jöttél, nem? – legalábbis csak pár percre ült le velem szemben. Talán siet? Végül is, gondolom munka, vagy… főiskola, bár itt az tudtommal nincsen. Mindegy, amúgy sem rám tartozik, nekem még szerencsére akad egy kis időm. Értetlenül pislogok rá, nem értem, hogy hirtelen miért lett ilyen…ellenséges, vagy inkább csak flegma? Nem tudom, hogy pontosan melyiket mondjam rá ebben a helyzetben. Nem mintha eddig ismertem volna, de akkor sem hinném, hogy hirtelen ennyire ellenségesnek kell lennie. Nem mondtam semmi rosszat, nem?
Csak bólintok. Igazából nem tudom, hogy miért, csak bólintok mielőtt a számhoz emelném a csészét és kortyolnék a kávémból. Aztán felállok és pontosan azt teszem, amit mond. Kisétálok vele, a lakásához tartva, akárhol is legyen az, odaérve pedig egyből le is ülök a kanapéra. Lennének kérdéseim, de nem mondom ki egyiket sem. Fura. Csak körbenézek a lakásban, de nem igazán találok semmi érdekeset. Sóhajtok egy nagyot, és most Caroline-ra emelem a tekintetem. Fura egy lány. Csak tudnám miért áll úgy ott. Mintha várna valakire. Kissé türelmetlennek tűnik. Egyáltalán minek is jöttünk ide? Na meg…fizettem egyáltalán a reggelimért? Pedig nem olyan rossz a memóriám.

Elvigyorodtam, mikor szóvá tette, hogy büszke rám. Hát, ezt se mondták még nekem, talán az anyám.. még nagyon régen. De annak tényleg idejét sem tudom már, az egész mondat annyira idegen tőlem, talán ezért is esik ennyire jól, s nem szeretem ha látják rajtam, hogy valami jólesik, szóval a vigyorommal alaposan el kell palástolnom.
- Egy vérbeli úriember veszett el bennem. Azt hittem, hogy erről már tudsz. - kacsintottam rá, majd magamhoz húzva egy apró csókot leheltem orrának gyönyörű végére.
Egy halk sóhajt követően még továbbra sem tudtam levakarni a vigyort magamról, szóval úgy döntöttem, hogy nem is erőlködöm. Nem mintha én annyira mufurc lennék napi szinten. Egy állandóan búval bélelt fickó egyáltalán nem kelt olyan jó benyomást, mint én. Ez fordítva is igaz, a szomorú nőket kevesebben próbálják felszedni, de hát ha egyszerűen az aurájuk azt sugallja, hogy nem vágynak semmi izgalmas akcióra, minek erőlködnénk? Fejfájás meg hasonlók..
Megfogtam a kezét, azt amelynek ujjai a hajtincseimmel játszottak. - Ott fogok várni rád.. de szép legyél! - vigyorodtam el, majd magamra húztam az előbb ledobott zakót. Sajnos mennem kellene, mert félő ha maradok, nem fogom félúton abbahagyni az egészet. És ennek az egésznek nem itt kell megtörténie. Vagy inkább.. nem így. -Álmodj szépeket, gyönyörű Caroline. - suttogtam még a fülébe, majd csókkal búcsúztam.

Köszönöm a játékot, életem.

Az egész helyzet annyira hihetetlennek tűnt. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy kimondta, hogy szeret. Tudom, hogy számára milyen nehéz volt ezt a lépést megtenni és pontosan ezért is tesz ez az egész engem annyira boldoggá. A mellkasom hevesen emelkedik fel és le, miközben egy pillanatra sem eresztem el mézédes ajkait. Annyival másabb így csókolni, hogy nem csak érzem, hogy szeret, hanem immáron tudom is. Nem tudom, hogy hova fogunk haladni, vagy mennyire van közös jövőnk nem akarom beleélni magam semmibe sem, hiszen a legutóbbi alkalommal, mikor elkezdtem ábrándozni arról, hogy kettőnk között lehet valami a végeredménye az lett az egésznek, hogy elfeledtette velem önmagát és most, mivel képtelen erre talán egyszerűen csak eltűnne az életemből, mintha mit sem számított volna az, ami kettőnk között volt. Azt pedig nem hiszem, hogy túlélném. Nem az emlékkel és ezzel a boldogsággal a lelkemben, ami könnyedén erőteljes fájdalommá alakulhat.
Most pedig nem hiszek a füleimnek. Hayden Greg Evans visszavonulót fújt. Leállított. Azt hiszem ez egy történelmi pillanat és egy kicsit csalódott is vagyok, de megértem és elfogadom. Nem kellett volna csak így idevetnem magam elé, de nem tehetek róla. Egyszerűen annyira boldoggá tett! – Nem gondoltam volna, hogy ezt, akár egyszer is megteszed. Büszke vagyok rád. – Mondom halványan elmosolyodva, majd pedig lágy csókot lehelek az ajkaira. – A bálra pedig még szép, hogy együtt megyünk. – Válaszolom immár kuncogva sötét hajtincseivel játszadozva.

Egyáltalán nem mondható el rólam, hogy a türelmem végtelen, vagy bármi. Ám velem kapcsolatban türelmesnek kell lennie mindenkinek, s azt hiszem, ezzel Caroline most tökéletesen szembe találkozott. Nem volt más választása, ennyi ideig kellett erre várnia. Egy nő pedig mindenről híres, de a türelméről sohasem, ha egy férfiról van szó. Még mindig nem tudom elképzelni magam monogámnak. Ezt holnap át kell gondolnom. Most hirtelen döntöttem, hirtelen fejtettem ki, mennyire... nem akarok gondolni a szeretlek-szóra. El sem hiszem, hogy kimondtam. Olyan hihetetlen. Pedig mindenki azt hitte, hogy belőlem soha nem csinál senki sem szamarat. Hát, úgy tűnik, hogy tévedtek.
Végigsimítottam arcán, mikor elengedtem az ajkát, és jót vigyorogtam a szavain. - Tökéletes megfigyelő vagy. De ebben nem is volt kételyem. - hajoltam vissza a szájára egy csókra, majd félrebillentettem a fejem.
- Tudod mit? Ma este... még várok. Várunk... nem így akarok rád rontani. Talán elmehetnénk együtt arra a bálra, és azt követően... hagyhatjuk magunkat sodródni az árral. - nyomtam apró csókokat a csupasz vállára, miközben fél kézzel a ledobott köntös után nyúltam, s visszaterítettem rá. Semmiképpen nem akartam csalódást okozni neki. De rám kellett néznie ahhoz, hogy tudja, tőlem nem várhat romantikát. Szóval ezt a "várjunk még, hogy minden tökéletes legyen" szöveg sem fog még egyszer elhangozni tőlem.

Nem ez az első alkalom, hogy itt kötünk ki most mégis tudom, hogy ez is pontosan olyan különleges lesz, mint az első, hiszen arra is tisztán emlékszem. Lehet, hogy volt egy időszak, mikor elfelejtettem milyen örömökkel jutalmazott meg az a férfi, akit szeretek, de most teljes mértékben emlékszem rá és kimondta azt a bűvös szót, amitől úgy érzem, hogy én vagyok a legszerencsésebb nő a világon. A testét ezer nő is megkaphatta, de a szíve az enyém és ez nem is tölthetne el nagyobb boldogsággal.
Kezeim sebesen járják be testét, hogy a lehető leghamarabb követhessen engem a teljes meztelenség felé. Őszintén kár ezeket a ruhákat felvennie, hiszen minél kevesebb anyag van rajta annál tökéletesebb. Mosolyogva dőlök hátra a kanapén és lábaim szinte automatikusan kulcsolódnak a derekára.
– Hát legalább azóta, hogy beléptél az ajtón. – Felelem kuncogva. Olyan jó érzéssel töltött el, hogy azóta egyfolytában láthattam rajta, hogy kíván. Hiába próbálta leplezni.. Nem mondhatnám, hogy sikerrel járt.  

Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy rögvest viszonzott mindent gesztust nekem, amellyel én is megajándékoztam őt. Egyáltalán nem zavarta, hogy ő ezúttal már anyaszült meztelenül feszített előttem, engem pedig az nem zavart, hogy én még mindig tetőtől taplig a szokványos öltözékemben vagyok.
De mikor elkezdte rólam fejtegetni a feleslegessé vált holmikat, belemosolyogtam a csókjaimba. Fél kezemmel szőke hajtincseivel játszottam, miközben néha felmordultam. Tusfürdőjének illatát minden egyes négyzetcentijén éreztem, és lehunyt szemmel élveztem a kellemes és lágy bőrfelületeket, míg el nem indultak lábaim, hogy testemmel betakarjam őt a kanapén.
- Fogalmad sincs, milyen régóta... milyen régóta várok már erre.. - súgtam csendesen, és végigsimítottam arcán.

Életemben nem voltam még ilyen boldog. Soha nem voltak ilyen szavak, amik ennyire boldoggá tettek volna, mint az ő vallomása, amire már oly régóta ki volt éhezve a lelkem. Már akkor is sóvárogtam utána, mikor még csak gyermeteg fejjel vonzódtam egy férfihoz, akit a Mystic Falls Grill-ben pillantottam meg. Ki gondolta volna, hogy akkor és pont ott fog rám találni a mindent elsöprő szerelem? Én biztosan nem. Kikapcsolódni mentem oda, hogy egyszer úgy mulathassak, hogy ne kelljen valakinek az árnyékában lennem. Ez pedig talán életemnek a legjobb döntése volt.
Szenvedélyesen csókolom őt és az egész testem bizsereg. Ujjaim sötét tincseibe túrnak, miközben bele-bele mosolyodom a csókba és arcomon egy apró könnycsepp gördül végig a puszta boldogságtól, amit csak neki köszönhetek. Hamarosan könnyedén hullik a lábaimhoz a köntösöm, de egyáltalán nem bánom. Szavaira csak elvigyorodom, majd apró sóhajok hagyják el ajkaimat, ahogyan a nyakamat csókolgatja és kezeimmel óvatosan fejtegetem le róla a kínzó módon akadályozó szöveteket.

Azt szerettem, ha enyém az irányítás. De ebben a helyzetben nem az én kezemben voilt a gyeplő, egyszerűen elragadta tőle akkor, mikor kikényszerítette belőlem ezt az átkozott vallomást... mely valójában túl édes, és túl gyötrő..
Ahogy megismétli szavaimat, én is halványan, de annál melegebben elmosolyodtam, és ahogy édes csókjával rám tapad, már nem féltem körülölelni őt. Csípőjét szorosan magamhoz húztam, így szorítva magamhoz őt, de nem tétováztam sokáig; kettőnk közé nyúlva lebontottam róla köntöse pántját, majd vállához nyúltam, és miközben a csókom egyre szenvedélyesebb, egyre falánkabb lett, nyelvem pedig szinte ostromolta az ő nyelvét, letoltam válláról az általam feleslegesnek ítélt ruhadarabot. - Így még jobban tetszel. - néztem végig rajta szemtelen vigyorral, ahogy anyaszült meztelenül állt előttem, de nem hagytam sokáig gondolkodni, ismét visszarántottam magamhoz, csókjaim pedig már nyakát falták.

Tálcán ajánlom fel neki szívemet. Most dönti el, hogy játszadozik vele és darabokra szaggatja vagy gyengéden a kezébe veszi és örökre a gondját viseli. Szeretem. Feleslegesen lenen tagadni ilyen nyilvánvaló érzéseket. Talán még mindig őt szerettem, mikor Tyler-rel próbáltam meglelni a boldogságomat, amit kénytelen vagyok elfogadni, hogy csak vele érhetem el. Csak ő adhatja meg azt a boldogságot, amire nekem szükségem van ez nem is kérdéses. Ebben a pillanatban pedig eldől, hogy meg kell tanulnom továbblépni, vagy élvezhettem az első látásra szerelemből fakadó boldogság végtelenségét.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés lesz hallani ezeket a szavakat a szájából. Az egész lelkem a boldogság tengerében fürdött még akkor is, ha tudta, hogy ez az egész könnyedén átfordulhat fájdalommá. Könnyek szöktek a szemembe a boldogságtól és alig bírtam megszólalni. – Én is szeretlek, Hayden. Szeretlek. – Nem bírtam tovább visszafogni magamat ajkaimat az övére tapasztottam és olyan szenvedélyesen csókoltam, mint még talán soha. Azt akartam, hogy érezze mennyire szeretem, hogy mennyire fontos nekem és, hogy érte őszintén képes vagyok bármire.

Egyszerre akarom kitörni a nyakát, de megcsókolni is... két ilyen szélsőséges érzés egyazon pillanatban időzik a fejemben... mit kellene tennem azért, hogy dönteni tudjak, vajon mit is akarok? Elértem már mindent? Vagy van még valami, ami miatt.. érdemes lenne megállapodnom? De nem gondolhatja komolyan.. a vadászösztön bennem rosszabb mint egy rendőrségi vadászkopóé.. én minden szoknya után megfordulok. Minden mosoly láttán tudom, hogy a nők már elképzeltek engem az ágyukban... mit ér nekem az élet? És mit ér nekem Caroline? Sose hittem, hogy azután a nap után még egyszer döntenem kell vele kapcsolatban..
Ez a végső pillanat, kapcsolatunk meghaztározó momentuma.. itt áll vagy bukik minden... mit kellene tennem? Gondolkozzak? A szívemre hallgassak? Nincs már ennek semmi jelentősége...
- Szeretlek, Caroline... szeretlek - suttogtam olyan halkan, hogy én magam alig hallottam meg, miközben egyik kezemet arcára helyeztem, és belenéztem szemeibe. Szinte elvakított szemének csillogása...

Nem tudom, hogyan lehetséges az, hogy ennyire szeressem, hogy ennyire küzdeni akarjak érte. Már kezdem úgy érezni, hogy megalázkodom előtte és szinte könyörgöm a szerelméért. Talán el kellene őt engednem, ahogyan ő tette vele? Hagynom kellene, hogy visszatérjen az életéhez, amit már ismer? De annak mégis mi lenne az értelme? Nekem sem lett jobb attól, hogy elengedett. Az érzéseim egy cseppet sem változtak. Talán még erősödtek is. Nem tudom őt elfelejteni. Képtelen vagyok őt elengedni még akkor is, ha ezzel az egésszel csak önmagamnak okozok fájdalmat. Nem másnak, hanem saját magamnak. Hiszen mekkora az esélye, hogy képes lesz mellettem maradni? Van, hogy a szerelem nem elég és talán ez is pontosan egyike azoknak a helyzeteknek, amikor ez túl kevés ahhoz, hogy két személyt egymás mellett tartson.
– Nem muszáj. Nem kell úgy érezned, hogy muszáj. Ha azt gondolod, hogy csak az vagy egy szoknyapecér.. Akkor mondd azt, hogy minden nőnek a közelsége ugyanilyen hatással van rád, hogy nem érzel semmi különbséget az én csókom és másé között, hogy nem szakítja darabokra a szíved az, hogy mással látsz. – Egyik karom még mindig átkarolta a nyakát a másikkal pedig magam felé fordítottam, hogy a szemeimbe nézzen. – Mondd, hogy nem vagyok különb. Hogy én is csak alkalmi szórakozás vagyok és akkor vége, befejeztük. Nem játszunk többé macska-egér játékot. – Fáj, hogy ezt kell mondanom, de ha képes ezeket kimondani, akkor talán én képes leszek őt elengedni.

El sem hiszem. Igaz, életrekelő hangommal jelenleg tökéletesen tudtam ellensúlyozni az övét, és nem úgy néztem ki, mint egy rakás szerencsétlenség, ám lehet, hogy a kiabálással együtt se oltam jelenleg több, csak egy rakás szemét. Hihetetlen amit kivált belőlem. És most is.. szívem szerint már az ajtón kívül lennék. Nem itt, nem előtte.. mert összezavar. Nem akarom én ezt érezni, nem véletlneül küldtem el őt korábban.
Nagyot nyeltem. Főleg mikor ismét odalépett, és karjait nyakam köré fonta. Világos volt, mit vár tőlem, mit vár el, hogy megpróbáljak.. de még minidg annyira idegen tőlem a monogámia. az egyáltalán micsoda? Ebből nem lehet semmi jó, nem sülhet ki belőle semmi olyasmi, ami hosszútávon nem okoz szendvedést valakinek.
- Caroline, ha csak erről lenne szó.. - suttogtam egészen csendesen, miközben elfordítottam a tekintetem, de a kezeit nem toltam el magamtól. - Nem véletlenül.. lépek ki az életedből minden egyes alkalommal mikor úgy érzem hogy muszáj.. nem vagyok neked való, én egy szoknyapecér New York-i vagyok, akinek már lassan több női név van a listáján, mint a büntető törvénykönyv paragrafusai. - tettem még hozzá. Ő szeret.. de én ezt képtelen vagyok kimondani. Nem... megy... és ez nem azt jelenti, hogy nem érzem ugyanazt.. .de ha egyszer kimondom, soha többé nem fogok tudni kilépni innét..

Mindig is próbáltam úgy irányítani az életemet, hogy soha ne kelljen függenem egy férfitól sem. Legalábbis a hibáimból tanulva erre igyekeztem most mégis úgy éreztem, hogy Hayden elvesztése önmagam darabkájának az elvesztésével járna. A múltam egy igen nagy részét töltötte ki az iránta érzett szerelmem még akkor is, ha nem emlékezhettem erre, mert megfosztott tőle. Megfutamodott csak úgy, ahogyan most is meg akar futamodni. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért retteg ennyire, vagy egyáltalán mégis mitől retteg? Tudtommal nem tettem utalásokat arra, hogy kérje meg a kezem meg költözzünk össze aztán rendezzünk nagy esküvőt. Nekem életemben először nincs szükségem erre csak egyszerűen rá. Olyan nehéz ezt észrevenni?
A hangneme nem tetszett, de már az is haladás, hogy szavaim után nem rohant ki az ajtón és nem akart egyszerűen itt és most véget vetni ennek az egésznek. – Ezt. – Karomat lassan emelem meg és óvatosan fonom a nyaka köré, miközben továbbra is a tekintetét fürkészem. – Minket. Csak egyetlen egy esélyt adj nekünk. Egyet, amikor nem fogsz fejvesztve elrohanni vagy éppenséggel ellökni engem magadtól. Mert szeretsz. Tudom, hogy szeretsz, Hayden.

Egy valamit alaposan a fejembe kellene vésnem. Ez a lány már nem az a kislány, akivel csak úgy játszadozhattam évekkel ezelőtt. Már egy egy kis 17 éves fruska, akit ide és oda mozgathatok életem keserű szálai között, és akkor veszem elő a kalapból, amikor nekem úgy tartja kedvem. Szavai pontosan ezt tükrözik. Ez a lány felnőtt. Semmi kétség.
Arcomra döbbenet ült ki. Nem erre számítottam. Sőt. Arra, hogy csak annyit  mond, menjek és bevágja mögöttem az ajtót. Tény, hogy ezt valószínűleg most is megtenné. De erre a körítésre akkor se számítottam volna, ha helyet foglaltam volna egy hat hetes Caroline Forbes-tanfolyamon.
Nyeltem egyet. Majd még egyet. Nem tudtam mit mondani. Pedig az én tarsolyomban aztán mindig van valami! Most mégis kifogytam. Sok nő szembesített már a hibáimmal, de azok aligha érdekeltek. Semmirevalók voltak. Nem tudtak rólam semmit. De ez a lány a bőröm alá bújt már.. igen, oda.
- Mégis mit akarsz, mit próbáljak meg? - kérdeztem, megemelve a hangom. Ha kivülről hallottam volna, valószínűleg azt mondanám, hogy ordítottam kis híján.

A csók a lelkemből jött és fegyverként akartam felhasználni ellene, ami azt hiszem, hogy sikerült is, hiszen szinte rögtön távozni akart, amin nem kellett volna meglepődnöm és őszintén nem is lepődtem meg egyszerűen csak rendkívül rosszul esett, hogy megint itt akar hagyni. Egy darabig üldögéltem a kanapén majd felálltam és összefontam a karomat a mellkasomon, miközben szembenéztem vele és alig hagytam pár centit kettőnk között. – Tudod mit? Menj. Ezúttal nem tudsz megigézni, hogy én menjek el és fordítsak hátat mindennek ezért te mész el. De ne feledd el az, hogy te voltál eleve, aki idejött és nem én kerestelek fel téged. Te akartál valamit és most meg egyszerűen meghátrálsz, mint valami gyáva. Tényleg olyan nehéz elfogadni, hogy az életedben egyszer kötődsz valakihez? Mert ne csinálj úgy, mintha nem éreznéd azt, amit én érzek akárhányszor a közelemben vagy. Ne mondd azt, hogy ez az egész nem jelent neked semmit. Miért nem akarod legalább megpróbálni? – A tekintetét fürkészem és válaszokat keresek, de nem találok semmit. Egyszerűen csak elveszek a kék szemeiben és próbálom a saját tekintetemmel közvetíteni, hogy mit is érzek iránta. De lehet, hogy ezzel sokkal inkább a dolgok ellenkezőjét érem el és úgy fog menekülni innen, mint ahogyan még soha nem menekült egy nő karmai közül sem, de lehet, hogy pont erre van szüksége. Nem okozhat nekem állandóan csalódást azzal, hogy hátat fordít kettőnknek.