Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Aug. 30, 2017 12:03 am
Ugrás egy másik oldalra

Damon & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I haven't given you enough credit
Valahányszor megjelent az arcán az a tipikus Damon-ös mosoly, legszívesebben felképeltem volna. Féloldalasan görbültek feljebb az ajkai, mintha csak azt szerette volna érzékeltetni, hogy ő mennyivel jobban tud mindent.
- Igen, az! Bármennyire is hihetetlen a számodra. - csaptam fel újra, nyomatékosítva azt, hogy valóban bosszantott az a furcsa kötelék, ami még mindig olyan stabilan húzódott Elena és Stefan között. Látszólag Damont ez kicsit sem zavarta, viszont annál is jobban mulatott az én mérgelődésemen.
- Jaj, ugyan! Ne most kezdj el hinni a sorsban! Tatia unatkozik... biztosra veszem, hogy nem tudná megmondani, miért is törölt ki téged Elena emlékeiből. - most tényleg megint Damont próbáltam nyugtatni? Mi ütött belém? - És különben is. Ezzel azt akarod mondani, hogy Elena nem fontos annyira a számodra, hogy bármeddig harcolj érte? Azt hittem a szerelem az egyetlen dolog, amiért megéri küzdeni. - hiába a szent beszéd, az idősebb Salvatore válaszra sem méltatott. Úgy tűnt, mintha kezdené feladni, mintha nem számítana neki semmi. Folytattam volna ezt a beszélgetést, de más irányba terelte a témát, én pedig kénytelen voltam sodródni az árral. Máskülönben félő volt, hogy tényleg eltörök valamit az általam kevésbé szívlelt Salvatore fivér fején a hülye gondolatai miatt.
"Évtizedeken át epekedik valaki iránt, akit nem kaphat meg." Ez a mondat visszhangzott a fejemben még akkor is, mikor már rég csendbe burkolózott. Elmerengtem, vajon magára gondolt-e vagy épp rám és a folytonos, szerencsétlen pasiválasztásaimra. Esetleg Stefan-ra? Még utóbbin sem lepődtem volna meg. Épp reagáltam volna erre valamit, amikor újból megszólalt, de először hang helyett csupán egy keserű nevetés tört fel belőlem.
- Ugye most nem magadat ajánlottad fel? - hallgatását beleegyezésnek vettem, habár nehezemre esett elképzelni, hogy ő és én órákon keresztül egy kocsiba zárva autókázzunk New York-ba. Ahol valószínűleg egy éjszakát is el kéne tölteni, az viszont már végképp nem ment volna. Onnan valamelyikünk egy karóval a szívében, a csomagtartóba száműzve tért volt vissza Mystic Falls-ba.
Közelebbi viszonyban? Miféle közelebbi viszonyról hadovált itt össze-vissza? A mosolya újból nem óhajtott eltűnni az arcáról, abból ítélve pedig jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. Még a végén valami olyat hallanék, amit nem kellene, így inkább hagytam, hadd maradjanak az őrült elméletei a fejének rabjai.
Amikor újra szóba hozta anyut, ismét kihagyott egy ütemet a szívem. Rossz volt őt emlegetni, főleg úgy, hogy az üres nappaliban álltam, amiből egykor ő varázsolt otthont kettőnk számára. Apró bólintással jeleztem, hogy vettem az üzenetet és igyekszem majd megfogadni a tanácsát. Az viszont, hogy mennyire sikerül, már a jövő titka volt.
Viszont mielőtt kisétált volna az ajtón, elejtett még egy szót, amire végképp nem voltam felkészülve. Damon Salvatore megköszönt nekem valamit. Vicces, eddig azt se tudtam, hogy ismerte a "köszönöm" szócskát, de úgy tűnt, szolgálhat ő még meglepetésekkel. Csupán ahhoz, hogy ezek a meglepetések felbukkanjanak, előtte jól le kell őt oltani. De ha más haszna nem is, annyi már biztos volt a látogatásának, hogy kiadtam magamból minden dühömet. Már csak Stefant kellett volna kiűznöm a gondolataimból és akkor egész jó estét is zárhattam volna. Kár, hogy utóbbi nem ment olyan könnyen, mint Damon zrikálása.

Timber •• köszönöm a játékot!  40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Damon Salvatore
A konyha    5ddfaf2a0d392cd5863ef099156da42e
Keresem :
●● enzo and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 28, 2017 12:34 pm
Ugrás egy másik oldalra


Daroline Friendship

You once told me that calling me satan was an insult to satan.

Az, hogy azt bizonygatta, nem féltékeny, egyértelművé tette számomra, hogy nagyon is az. De nem állt szándékomban vitába szállni vele, csak elmosolyodtam.
- Persze, csak bosszantó. – Ismételtem el a szavait, de láthatta rajtam, hogy mennyire nem hiszek neki és mennyire nem tud megetetni ezzel a maszlaggal. Örültem volna, ha Caroline és az öcsém is félreteszik a büszkeségüket és végre… egymásra találnak. De azt hiszem, nem mindig jó beleavatkozni mások dolgába, így hát csendben maradtam a témát illetőleg.
A szavaira megforgattam a szemeimet és félre is fordítottam néhány pillanatra a fejemet.
- Régen gyűlölt, igen. És tudod, nincs kedvem újra bejárni azt az utat, miközben már tudom, milyen, amikor szeret. Valaki vagy valami mindig keresztbe tesz nekünk és ez talán nem véletlen. – Jegyeztem meg elgondolkodva, majd elpillantottam az ablak felé. Az univerzum megcseszhetné végre, hogy folyton minket talál meg.
Visszanéztem Carolinera és kicsit megbiccentettem a fejem.
- Nyilván idő kell, de ne vesztegess el túl sokat belőle… bár vámpír vagy, örökéletű, de azért hidd el, nem jó, ha éveken keresztül sopánkodik valami miatt az ember. Vagy épp évtizedeken át epekedik valaki iránt, akit nem kaphat meg. – Merengtem hangosan, miközben lejátszódott néhány emlékem az elmúlt több, mint 170 évből.
Láttam, hogy a megjegyzésemet nem vette jó néven, bár azt hiszem, sokkal hevesebben reagált rá, mint kellett volna. Azaz, a Stefan téma tényleg nem volt jó ötlet, zavarta és küzdött a saját érzései ellen. Ez megmosolyogtatott.
- Ha akarod, én tudok egy jó útitársat. – Vontam vállat, majd végighallgattam a továbbiakat, amikor is visszatámadott a Stefanos megjegyzésemre. – Most, hogy mondod, a Bourbont tényleg hiányoltam. De tudod, nem veszem rossz néven, hogy nem készültél. Lesz még időnk, tudod, amikor már közelebbi viszonyban leszünk… - Például akkor, ha végre az öcsém barátnője leszel. Tettem hozzá gondolatban, a mosolyomat ezúttal el nem rejtve. Azonban kezdtem úgy érezni, ideje lenne lezárni a témát. Elmondtunk egymásnak mindent, amit akartunk. Lekiabáltuk egymás fejét, vádaskodtunk, levezettük a feszültséget, de… normálisan is beszélgettünk. Ez nálunk meglepő volt, mondhatni, szökő évente, ha egyszer sikerült. Viszont örültem, hogy Caroline most olyan volt, amilyen. Az, hogy ő nem látott szörnyetegnek, sokat jelentett mégha nem is mondtam ezt ki.
- Nos, megyek, mielőtt leharapod a fejem a helyéről. De amit anyukáddal kapcsolatban mondtam, fogadd meg. – Kacsintottam felé, majd még egyszer körbenéztem, mielőtt elindultam volna a kijárat felé. Azonban az ajtóból még visszafordultam hozzá.
- Amúgy… kösz. – Fejbiccentés. Minden bizonnyal nem kellett kifejtenem, mit is köszönök neki pontosan, így nem is tettem meg. Reméltem, ennyi elég. Halványan elmosolyodtam, mielőtt kiléptem volna a házból és a kocsimhoz indultam volna, hogy tovább mehessek.

424 szó ❖semmi baj, örülök neked *-*  ❖  kredit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 28, 2017 11:27 am
Ugrás egy másik oldalra

Damon & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I haven't given you enough credit
Gyűlöltem, amiért ilyen könnyedén kicsúszott a lábaim alól a talaj. Elvesztettem anyát, Stefan lelépett, Bonnie elment, Elena emlékei homályba vésztek és jelenleg Damonnel folytattam bensőségesebb beszélgetést. Az egész világ a feje tetejére fordult és a legrosszabb az volt az egészben, hogy semmit sem tehettem ellene. Nem tudtam a kezembe venni a gyeplőt és újra összefogni, irányítani az életem. Egyszerűen nem voltam képes rá, miközben jól tudtam, hogy ez az egy dolog nyugtatna meg. Ha újra én irányíthatnék.
- Nem vagyok féltékeny! - csaptam fel dühösen, talán kicsit nagyobb feneket kerítve a dolognak. - Nem vagyok féltékeny! - ismételtem újra a szavaimat, de miután rájöttem, hogy ez a legrosszabb taktika, kifújtam a levegőt és inkább újra kezdtem. - Csak bosszantó, ennyi az egész. - nem voltam túl meggyőző, ez még számomra is világos volt, de nem akartam tovább vesézni a témát. Főleg azért, mert tényleg féltékeny voltam, de ezt minden beismerés nélkül Damon is látta, s valójában ez dühített fel jobban. Mert ha Damon látja, akkor Stefan hogyhogy nem képes észrevenni? Mondjuk nyilvánvaló... Legjobb barátok vagyunk, voltunk. Barátként tekint rám, másként nem és ez aligha változna a jövőben, így nekem kell megemberelnem magamat és elhessegetnem ezeket a fura érzéseket, amik felébredni látszódtak az irányába. És ezt mondjuk elkezdhetném most, míg Damon itt van. Nem kell, hogy ő is tovább szője a gondolatait és ráadásképp még a testvérével is beszélgessen erről.
- Jaj már... Muszáj ennyire pesszimistának lenned? Ha jól rémlik Elena régen nem volt éppen odáig érted, sőt, gyűlölt. És látod mi lett belőle? - beleszeretett. Én magam sem értettem, hogy miképp választhatta Damon-t Stefan helyett, de ebbe akkor éppen eléggé belefolytam, így most inkább nem hoztam szóba. A lényeg annyi volt, hogy Damon túl hamar fel akarta adni és ez nagyon nem tetszett.
Még a témát is szépen terelte, bár igaz ezúttal nekem is volt némi beleszólásom, ám az anyukámhoz kapcsolódó kérdése várható volt. Ő és anya számomra érthetetlen hogyan és miért, de jó barátságot ápoltak, s ebből kiindulva tudtam, hogy Damonnek is hiányzott valamilyen szinten.
- A boldogsághoz idő kell. És különben is... nem szoktam összekuporodva sírni. - szoktam, de ezt nem állt szándékomban beismerni, sem Damonnek, sem senki másnak. Tudom, hogy anya tényleg ezeket szeretné, de egyelőre egyik sem ment. Hogy lehetnék boldog, mikor annyi embert megöltem? Hogy élhetném az életem, mikor az romokban hever?
- Akkor kérdezzünk meg, mit akar, miért csinálta... Csak azért tette volna, mert unatkozik? Vagy mert ki akart szúrni veled? - ezt elég valószínűtlennek tartottam és szánalmasnak is. Hogy valakinek ennyire unalmas élete legyen, hogy ezt tegye, ott hatalmas gondok lehetnek. Bár lehet fel kéne hagynom ezzel és el kellene engednem a megértésre való hajlamot. Ezt sohasem tudnám megérteni. Tatia eddig még nem kavart be nekünk. Miért pont most? Miért pont Elenával? Sok volt a homályos részlet, én pedig bármennyire küzdöttem ellene, akkor is ki akartam deríteni, hogy mi folyhat itt.
Láttam, ahogy körbefuttatta tekintetét az üres házon és már vártam is valami epés megjegyzést tőle, amit aztán alig három másodperccel később már meg is kaptam. A Stefanos megemlítését figyelmen kívül hagytam. Stefan nem jött ide, mert egészen máig minden erejével azon volt, hogy elkerüljön engem. Kétlem, hogy holnaptól ide járna, ám már megint túl sok gondolatom forgott körülötte, ezért visszatértem a lényegesebb kérdéshez. - Majd ha ráveszem magam, hogy elkocsikázzak értük New York-ba. Eddig egyedül nem volt hozzá túl sok kedvem. De függetlenül attól, hogy a lehetséges útitársaim száma lecsökkent nullára, ha tovább kell hallgatnom a beszólogatásaidat, akkor lehet még most éjjel útnak indulok. - nem dühösen mondtam, inkább csak komolyan. Nem akartam, hogy felhozzon egy újabb Stefanos megjegyzést, mert arra nagy valószínűséggel már robbantam volna.
- Van esetleg még valami, ami miatt szeretnél belém kötni? Mondjuk azért, mert nem kínáltalak meg bourbonnel, amint beléptél az ajtón? Vagy amiért épp ez a rózsaszín felső van rajtam? - úgy tűnik eddig tartott az idilli pillanatunk Damonnel. Való igaz, hogy mi csak ideig-óráig tudtunk normális hangnemet megütni egymással, hogy aztán rögtön visszatérhessünk a civakodáshoz. Ezt pedig kezdtem már nagyon is unni. Viszont kénytelen voltam valamilyen szinten újabb támadást indítani felé - még ha ez nem is volt túl veszedelmes -, ezzel is megakadályozva azt, hogy valahogy visszahozza Stefant a beszélgetésbe. Különben is, meddig akar még maradni? Nincs más dolga? Most, hogy már ordítottunk egymással, aztán kicsit empatikusabb hangulatot varázsoltunk, vége is szakadhatna az esti csevejünknek. Bár egyelőre nem tűnt úgy, mintha nagyon haza akart volna menni. Kész szerencse, hogy bútorok híján vagyok, mert még a végén a kanapémon felejtené magát. Nekem viszont a Salvatore fivérekből pedig bőven elég volt már egy napra.

Timber •• bocsánat a hosszú várakozásért  40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Damon Salvatore
A konyha    5ddfaf2a0d392cd5863ef099156da42e
Keresem :
●● enzo and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Pént. Júl. 28, 2017 1:03 pm
Ugrás egy másik oldalra


Daroline Friendship

You once told me that calling me satan was an insult to satan.

A szemeimet forgattam. Túlzottan komolyan vették mindketten ezt az egész témát. A bolond kisöcsém, Stefan és az irányításmániás szöszi is. A baj csak az volt, hogy nem vették észre azt, amit nagy valószínűséggel már mindenki látott rajtuk. De én akárhogyan próbáltam a kisöcsém fejébe egy kis észt verni, nem sikerült, így hát nem is akartam jobban belefolyni ebbe. De abban biztos voltam, hogy jó páros lennének, ha egyszer végre sikerülne félretenniük ez a huzavonát, ami köztük van. Az Elenás megjegyzésére összehúztam kicsit a szemem.
- Te féltékeny vagy. – Újabb szemforgatás, miközben röviden fel is nevettem. Még mosolyognom is sikerült, ami jelen állás szerint piszok nehéz volt, elvégre az életem épp romokban hevert. – Azt a köteléket, ami Elena és Stefan között van… nem tépheti el senki. De azt mindketten tudjuk, hogy már nincs köztük semmi, Szöszi. Semmi okod a féltékenységre.
Nyilván engem is zavarna fordított esetben, mondjuk, ha Elena kikapcsolna és nem számítana, én mit teszek meg érte, Stefanért térne vissza, de… nos, ez nem az a helyzet volt, így bele sem kellett gondolnom ilyen eshetőségekbe. Tovább is léptem a témát illetően, mert nem volt értelme tovább hergelnem magam, így is borzalmasan éreztem magam.
A gúnyos megjegyzésére, ami annyira nem volt gúnyos, sőt, maga az igazság, hunyorogva megráztam a fejem.
- Akkor ugyan ott vagyunk, mint most. – Hisz Elena most sincs itt, és körülbelül most is búcsút inthetek neki, ha már itt tartunk. Utáltam a helyzetet, sőt mi több, gyűlöltem. Leginkább a tehetetlenséget. Vakmerőn, meggondolatlanul cselekedhettem volna, de visszatartott az, hogy Elena utána mit gondolna rólam vagy hogyan állna hozzám. Mert lehet, hogy most nem vagyok neki sokkal több egy szörnyetegnél, de ha alá is támasztanám a tévképzeteit, annak nem lenne jó vége.
Az, hogy elvicceltem a helyzetet, nekem jót tett. Így kevésbé éreztem magam kínosan, bár az ő helyzetét felettébb megnehezítettem, legalábbis így láttam rajta. A megjegyzésére, miszerint fájdalmas is volt kedvesnek lennie velem, elfélmosolyodtam.
- Legalább egy kicsit átérzed az én fájdalmamat… - Nem voltam híres arról, hogy másokkal kedves legyek. Az idők során viszont változtam, jobb lettem, de… ott motoszkált bennem az, amit Katherine mondott. Nem voltam más, mint ő. Elenáért elkezdtem másképpen viselkedni, de ettől belül még nem változtam meg. Ahogy Katherine sem tudott megváltozni senkiért és semmiért. Rosszabb pillanataimban elhittem, amiket összehordott. Egy kisebb fejrázással néztem a szöszire, mikor végre reagált a kérdésemre. Nem lepett meg, hogy nem adott túl hosszú választ. Gondolom, a fájdalom még nagy lehetett benne és ezt tökéletesen meg is értettem.
- Azt akarná, hogy boldog legyél. – Jegyeztem meg egy sóhajjal. – Nem akarná, hogy naphosszat az ágyon vagy a kanapén összekuporodva sírj. Azt akarná, hogy éld az életed, Caroline. – Magyaráztam tovább. Ismertem Lizt, sőt, nagyon is jó barátságot ápoltunk egymással. Mindene volt a lánya, még ha a kapcsolatuk sokáig borzasztó is volt. Bár ez leginkább Caroline tinédzserkorának volt köszönhető. A folytonos veszekedések, elzárkózások… de aztán nagyon is közel kerültek egymáshoz. Szinte közvetlenül azután, hogy Caroline csatlakozott a vámpírokhoz.
Ahogy újra felhozta Tatiát, megráztam a fejem. Örültem, hogy elszakadtunk ettől a témától, legalább egy kicsit, de úgy tűnik, eddig tartott.
- Semmink nincs, amire szüksége lehetne. – Zártam le ennyivel a kérdéskört, majd elgondolkodva körbenéztem a lakásban újra. – A cuccaidat mikor óhajtod visszaszállítani ide? Elég frusztráló, hogy ennyire üres itt minden és egyáltalán nem… hm… barátságos. Sőt, elég riasztó. Stefannak nem jön be ez a minimalista stílus. – Ejtettem meg egy mosolyt a lányra pillantva.

560 ❖remélem, azért jó lett  40  ❖  kredit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 21, 2017 12:34 pm
Ugrás egy másik oldalra

Damon & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I haven't given you enough credit
Úgy tűnt, a mai találkozó Damonnel nem kevés meglepetést tartogatott magában. Az első percekben lévő irdatlan mennyiségű feszültség és düh olyan hirtelen foszlott szerteszét, hogy már magam sem tudtam hányadán is álltunk valójában. Mi nem voltunk barátok, nem voltunk jóban, mégis... valahogy megtaláltuk a módját annak, hogy viszonylag normális hangsúlyban beszéljünk. Ráadásul őszintén, mindenféle bántó szándék nélkül. De hogy tudtunk ilyen gyorsan túllépni a sérelmeinken? Erre nagyon is jól tudtam a választ, ám egyelőre nem szívesen ismertem be még magamnak sem azt. Még akkor sem, ha lassan ténylegesen nyilvánvalóvá vált.
Lopva pillantottam fel rá, amikor azt kezdte ecsetelni, Stefan miért nem keresett fel engem korábban. Hogy miért én voltam a legutolsó állomása a bocsánatkérő körútján. Stefan ugyanezeket a szavakat mondta, mikor alig egy órája a temetőben összefutottam vele, most azonban Damon szájából hallani ezeket, valahogy máshogy hatott.
- Igen, a "legjobb barátja", aki hiába hívogatta heteken keresztül, ügyet se vetett rá. Aztán feltűnik Elena a színen és bumm, Stefan visszakapcsolta az érzelmeit és újra a régi. - A hangomból tisztán kiérződött némi féltékenység, tekintve, hogy számomra elegendő volt egyetlen veszélyesen közeli pillantás Stefanra és abban a pillanatban visszakapcsoltam az érzéseimet. Mert rettegtem attól, miként nézne rám, ha meglátna valódi, vámpír mivoltomban. Nekem pedig elég volt az a rettegés, ami olyan hirtelen átvette az irányítást felettem ahhoz, hogy azon nyomban magam mögött hagyjam az érzelemmentes énemet és visszatérjek. Stefannak az én megkeresésem semmit sem jelentett. Elenáé viszont már igen.
- Ha viszont a halála nem oldja fel az igézését, akkor egy életre búcsút inthetsz Elenának. - Ezt tényként közöltem, nem pedig bántó szándékkal. Igaz, hogy nem egyszer kijátszottuk már a halált mindannyian, de Tatia-t eltenni láb alól... nem hangzott túl jó ötletnek.
A későbbi rá zúdított igazságáradatot bárcsak ne akarta volna elviccelni. Ő mosolygott, én a szemeimet forgattam. Volt idő, mikor naiv kislányként az ujjai köré tudott csavarni, de annak már rég vége szakadt. Habár tanulságos időszak volt, valahogy mégis azt kívánom, bárcsak meg nem történté tudnánk tenni azokat a pillanatokat.
Bármennyire is taszított Damon lénye, némiképp barátságossá, szimpatikussá tette, ahogy a legjobb barátnőmről vélekedett. Halálosan szerelmes volt belé és tényleg az ég adta világon bármit megtett volna érte. S akármennyire is fájt ezt beismernem, ezért irigyeltem is kicsit őket.
- Hidd el, igazán fájdalmas is volt kedvesnek lennem... veled. - Talán mégsem volt annyira fájdalmas, mint azt mutattam, de erről neki nem kellett tudnia. Ahogy arról sem, hogy igazából én is megbocsátottam neki az összes bűnét, még ha soha nem is volt szüksége erre. De különös módon Ő volt az egyetlen, aki át tudta érezni, milyen volt elveszíteni az anyukámat. Ő volt vele az utolsó perceiben, Ő vigyázott rá... És ezért titkon örökké hálás leszek neki.
A kérdése meglepett, arcomon az izmok ijedten összerándultak, s hirtelen azt sem tudtam, mit mondhatnék. Amikor felém fordult, válaszul megemeltem a vállaimat.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Egyelőre inkább csak megpróbálom túlélni a mindennapokat és elterelni a gondolataimat. - Nem tudtam, hogyan másként fejezhetném ki magamat. Ha szomorú voltam, akkor eszembe jutott anya, aki valószínűleg roppant mérges lenne rám, ha tudná, hogy az ágyon összegömbölyödve sírok utána. Ha viszont egy pillanatra elkapott a jókedv, rögtön bűntudatom támadt. Egyelőre nem találtam az arany középutat, de tudtam, nem fordulhat elő még egyszer, hogy kikapcsoljam az érzéseimet. Így bármennyire is össze voltam zavarodva, el kellett viselnem az érzelmi hullámvasutat, amit magamnak építettem.
- Mivel győzhetjük meg Tatia-t, hogy adja vissza Elena emlékeit? - Gyors témaváltás, ám kénytelen voltam meglépni. Ha tovább gondolok anyára, biztos, hogy elsírom magam, s habár már nem akartuk megölni egymás Damonnel, azért olyan szintre nem emelkedett a kapcsolatunk, hogy sírni láthasson. Anyát nem tudjuk visszahozni, bármennyire is szeretnénk, Elenának viszont tudunk segíteni, így rá kellett koncentrálnunk és vele kellett törődnünk.

Timber •• bocsánat a hosszú várakozásért  40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Damon Salvatore
A konyha    5ddfaf2a0d392cd5863ef099156da42e
Keresem :
●● enzo and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Május 24, 2017 2:03 am
Ugrás egy másik oldalra


Daroline Friendship

You once told me that calling me satan was an insult to satan.

Visszaszóltam volna valamit a megjegyzéseire, de megláttam a könnyeit. Lehet, alapjáraton szívtelennek gondolnak a legtöbben, de valójában nem voltam az. Tudtam, mikor kell befogni és nem bántani a másikat. Még akkor is, ha Caroline Forbesról is van szó.
- Félt, hogy hogyan reagálsz arra, hogy visszatért. – Jegyeztem meg halkabban. – Félt, hogy utálni fogod, amiért cserbenhagyott téged. A legjobb barátja vagy, Caroline. Bár tény, hogy kissé túlreagálta a dolgot. Te más vagy a számára… – Magyaráztam, majd inkább be is fejeztem. Csak azt akartam, hogy valamennyire képben legyen. Hogy ne higgye, hogy szándékosan hallgatok el előle dolgokat. Tényleg nem hittem, hogy kötelességem lenne szólni és mint már mondtam, beleszólni sem akartam a kettejük közti… akármibe. Az öcsémen és a szöszin is jól látszott, mennyire kötődnek a másikhoz. És akárki, akármit mond: ezek szeretik egymást. Ezt csak a vak nem látta. Nyugtáztam magamban, majd a földet kezdtem figyelni.
- Nem tudom, lehetséges-e. Tatia biztos nem fog önként és dalolva segíteni. Ha meg megölöm, ugyan ott vagyunk, ahol a part szakad. Bár ha a halála feloldaná az igézését… vagy bűbáját… az egy klassz dolog lenne. – Egy fél pillanatra még el is mosolyodtam, aztán elképzeltem magam elé Elena vádló, megvető, lesújtó tekintetét, amiért újra megöltem valakit. Ez már közel sem tetszett annyira, mint maga a terv.
Visszapillantottam a szőkeségre és így vártam az ítéletére, ami… igencsak meglepett. Ez az arcomra is kiült.
- Mi? – Leginkább azért lepett meg, mert Caroline szájából hallottam. Stefantól egészen más lett volna, de a szöszi… hű. Összehúztam a szemeimet, ahogy elindult felém.
- Min akarsz te túlesni? Ugye nem akarsz letámadni azzal, hogy belém zúgtál? – Próbáltam elviccelni a helyzetet, mert elég abszurd volt az egész. Még egy mosolyfélét is megejtettem felé és így kezdtem hallgatni a szavait, amik egyrészt jól estek, másrészt egyre kínosabban kezdtem érezni magam. Caroline tényleg bókolni próbál? Magasztalni? Ez biztos valami vicc. A mosolyom a mondandója végére leolvadt az arcomról. Nem tudtam, hogy mit mondjak, hogyan kellene reagálnom erre, így csak elfogadtam és elraktároztam magamban, hogy Caroline azért nem csak a rosszat látja bennem. És ez jó érzés volt. Halkan jegyeztem meg csak egy rövid mondatot.
- Igen, valóban ő jelent nekem mindent... nem számít, mit kell tennem érte, megteszem. Még ha utálni is fog érte később. – Mármint, nem erre a konkrét helyzetre gondoltam, bár ha Tatiára gondolok, akkor talán.
A végére bólintottam egy aprót, majd halványan elmosolyodtam.
- Ki nem nézné belőled az ember, hogy tudsz kedves is lenni… velem. – Tettem hozzá, mielőtt megsértődik. Azonban rajtam volt a sor, hogy előhozzam a normálisabb énem és feltegyem a kérdést, ami még aggasztott. Csak épp nem tudtam, hogyan tegyem. Mivel zavart az egy helyben ácsorgás, így ellöktem magam a faltól és felfedező útra indultam a lakásban. Elsétáltam egészen az ablakig, ahol kipillantottam. Nem fordultam vissza, viszont megszólaltam és egyértelmű volt, hogy Carolinehoz intézem a szavaim.
- Szóval… te hogy vagy? – Nem volt a kérdésem teljes, de tudhatta, mire gondolok. Lizre. Elvesztette és kikapcsolt, tehát nehéz volt a számára, de most itt van és az volt a kérdés, megbirkózott-e már a fájdalommal. Lassan felé fordultam és úgy kezdtem fürkészni az arcát.

513 ❖kicsit gyengének érzem, de igyekeztem  40  ❖  kredit

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 22, 2017 3:24 pm
Ugrás egy másik oldalra

Damon & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I haven't given you enough credit
Annyival jobb lett volna, ha nem kellene lefolytatnunk ezt az egész beszélgetést. Azt hittem, Damon sose teszi be a lábát az én házamba, erre tessék. Újra itt volt. Talán legutóbb akkor járt erre a jelenlétemben, mikor még manipulálni próbált. Hálát adtam, hogy vége volt már azoknak az időknek.
- Emiatt kár aggódnod, régen is egy szörnyetegnek tartott. - Nem szerettem veszekedni és nem volt rám épp jó hatással, hogy most ezt kellett művelnünk egymással. Bár a vele való hadakozás legalább nem fájt annyira, mint a másik Salvatore-val.
- Ja... jó. Ilyen alapon, akkor nekem miért kellett volna szólnom Elenáról? Tudtam, hogy úgyis találkozni fogtok. - Ennél jobb visszavágásra sajnos jelenleg nem futotta. Ez pedig arra volt bizonyíték, hogy konkrétan nem is Damon-re voltam mérges, hanem inkább erre az egész szituációra. Damon csak az a személy volt, akire mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül rázúdíthattam a haragomat. Egy pillanatig azt hittem, nem is bírom tovább folytatni. Aztán újra megszólalt és még én is meglepődtem azon, ahogy a szavai hatottak rám. Mintha kést döftek volna a szívembe és még párszor jól megforgatták volna benne. Nem tudtam, hogy a szomorúságtól, a fájdalomtól vagy épp a dühtől, de egy röpke másodpercre könnyek gyűltek a szemeimbe.
- Előbb jött vissza Elenához és hozzád, mint hozzám... - Utáltam, hogy mindig mindenkinek én voltam az utolsó. S habár nem haragudhattam legjobb barátnőmre azért, mert segített Stefannak minden értelemben visszajönnie közénk, mégis valamiféle szomorúságot éreztem ez miatt. Hinni akartam abban, hogy sose lesz már közöttük olyan kapcsolat, mint régen, de ennek a gondolata mégsem hagyott nyugodni. Igen, féltékeny voltam, méghozzá rettenetesen, de ezt senkinek sem akartam bevallni.
Dühösen fújtatva grimaszoltam Damonre és inkább nem is kommentáltam a megszólalását. Az előbbi beszólása úgyis eléggé szíven ütött, nem akartam még plusz köröket futni. Elegem volt. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar feladom? És pont Damonnel szemben?
- Előbb valahogy vedd rá, hogy adja vissza Elena emlékeit. Már ha ez egyáltalán lehetséges. - Meglepett, hogy ilyen gyorsan bekapcsolódtam a tervezgetésbe és hogy viszonylag ennyire nyugodt hangsúllyal válaszoltam neki. Habár erről az egész emlék-befolyással kapcsolatban semmi tapasztalatom nem volt, így érdemben túl sokat hozzászólni már nem tudtam.
Következő kérdése hallatán látható döbbenet ült ki az arcomra. Legszívesebben kárörvendve, nevetve kiabáltam volna az "igen" szócskát, de ahogy elkaptam a pillantását, úgy ez a gonosz gondolatom el is tűnt. Közelebb sétáltam hozzá és a vele szemközti falnak támasztottam a hátamat. Hirtelen már nem az általa oly sokat emlegetett szörnyeteget láttam benne és nem is azt a Damont, akit eddig látni akartam. Egy összetört szívű férfi állt előttem, én pedig, bármennyire sem voltunk közeli kapcsolatban, nem akartam még jobban a szívébe gázolni. Főleg azok után, amit anyukámért is tett. Valószínűleg már sose fogom megérteni a kettejük közötti barátságot, de azt el kellett fogadnom, hogy anya nem tüntette volna ki a figyelmével, ha nem látott volna benne valamit. Valamit, amit eddig nekem még nem sikerült felfedeznem. Talán majd egy nap sikerül...
- Nem, nem boldogabb nélküled. - Szemeibe tekintettem, míg kiejtettem a szavaimat, hogy lássa tényleg komolyan gondoltam. - Na jó, essünk túl ezen gyorsan. - Ellöktem magamat a faltól és közelebb léptem Damonhöz. Vettem egy mély lélegzetet és olyasmit tettem, amit még sohasem. Bókolni kezdtem neki. - Te mindig is Elena érdekeit nézted, minden szituációban. Mindig ott voltál mellette, egy percre se kockáztattad az életét, soha. Minden lány erre vágyik, Damon. Hogy valakinek ő legyen a legfontosabb. Te pedig pont ezt adod meg a számára. Egy biztos pontot, amibe tud kapaszkodni. Most is pont erre van szüksége, csak talán az emlékvesztés miatt egy kicsit több távolságtartással. - Remélem ezeket senki sem hallotta. Ha pedig bárkinek is elmondja, hogy ilyeneket mondtam róla, esküszöm, hogy letagadom.
- Tatia-val kapcsolatban pedig mondd, hogy miben kell és segítek... Segítek visszaszerezni Elenát. - Halovány, biztató mosoly kúszott az ajkaimra és még én magam sem akartam elhinni, hogy pont Damon-höz beszélek. De biztosítani akartam arról, hogy Elenáért én is hajlandó vagyok bármit megtenni, nem utolsó sorban én is örültem volna, ha drága legjobb barátnőm visszakapja az emlékeit. És legalább addig sem foglalkoztam a Stefan iránt érzett, egyre erősödő érzelmeimmel.

Timber •• remélem nem lett rossz  40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Damon Salvatore
A konyha    5ddfaf2a0d392cd5863ef099156da42e
Keresem :
●● enzo and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Hétf. Május 15, 2017 4:36 pm
Ugrás egy másik oldalra
Daroline Friendship
You once told me that calling me satan was an insult to satan.
Amikor közölte, hogy azt hitte, csak a rá való tekintettel nem beszélt rólam Elena, szemforgattam. Ennél jobban tényleg nem adhatta volna tudtomra, hogy nem bír. De nem esett rosszul, csak néha fennakadtam rajta.
A magyarázatára vállat vontam és elvigyorodtam.
- Sajnálom, szöszi, de belőled kinézem, hogy szándékosan hallgatsz el előlem ilyesmit. Nem bírsz, én sem bírlak… tudod, hogy van ez. De hogy örülj, elmondom: most inkább azért boldog, ha nem vagyok mellette. Egy szörnyetegnek tart. – Tettem hozzá némi éllel a hangomban, majd beljebb léptem. Durván üres volt a lakás, mintha most költözne be valaki. Bár ez nem állt messze a valóságtól, a szöszi néhány hónapig távol volt és… most tért vissza igazán.
A visszadobott labdára meglepődtem és elnéztem felé érdeklődve. Eszembe jutott a Stefannal való beszélgetésem. Annyit emlegette Caroline-t, hogy a végén már azt hittem, belezúgott. Mondjuk, szerintem ez igaz is volt és az ellenkezőjéről aligha lehetett volna meggyőzni.
- Miért kellett volna? Tudtam, hogy meglátogat majd. Velem találkozott először, megbeszéltük, amit meg kellett és… áh, miért kéne pont neked magyarázkodnom? Nem szóltam, igen, de nem azért, hogy problémázz rajta. – Vállat vontam. Tisztában voltam azzal, hogy Stefan felkeresi majd a szöszit és azt is tudtam, hogy aggódik, Caroline mit fog szólni hozzá. Nem voltam az a fajta, aki belefolyik mások kapcsolataiba, meg problémáiba. Meg hát közvetlenül Stef visszatérése után a nyakamba zuhant ugyebár Elena emlékezet vesztésének terhe is. Nem volt időm Caroline lelkivilágával foglalkozni, ez volt a képlet. A megjegyzésére szúrós tekintetet vetettem rá.
- El is mehetek, ha ennyire kedves vagy. – Morrantam. – Ennyi erővel kár, hogy Stefan visszajött hozzád. – Vágtam vissza, de nem gondoltam komolyan egyetlen egy szavamat sem ezúttal. Idegesített az üres szoba, ahol még a hangunk is visszhangzott. Duplán elviselni Care fecsegését borzasztó volt. Dupla kiosztás, éljen.
- Persze, feltűnt. Kevesebb csacsogás volt a városban. Végre minden olyan kellemes és nyugodt volt. Olyan, mintha elmentem volna nyaralni a Karib-szigetekre. – Ráncoltam a homlokom. Nem vallottam volna be, de valahol hiányzott, hogy itt legyen. Az ő optimista jellemére, kitartására, jókedvére szüksége volt mindenkinek. Igaz, tudtam, hogy elveszítette az édesanyját, Lizt, aki nekem is jó barátom volt (és nem mellesleg borzasztóan hiányzott is) és… oké, bevallom, érzéketlen barom voltam vele. Mármint a szöszivel. De attól még mérges voltam… Ez a felismerés lelohasztotta a további cukkolási kedvem. A lány felé fordultam.
- Tatia. Vele találkozott és… esélyes, hogy ő babrálta meg a fejét. Kedvem lenne megölni, hogy többé ne ártson nekem és Elenának. – Magyaráztam kissé ingerülten, de igyekeztem mégis lenyugodni. Nem sikerült. Azonban arra gondoltam, hogy ezúttal lehetnék őszinte. Volt valami, amin sokat gondolkodtam, amióta Elena elfelejtett. Egy ideig csendben voltam, nekidőltem a falnak és összefontam magam előtt a karjaim.
- Caroline… őszintén válaszolj. Szerinted Elena boldogabb most nélkülem? – Pillantottam a szőkeségre végül. – És most ne az irántam érzett ellenszenv beszéljen belőled. Boldogabb, hogy ha nem vagyok az életében? Ha csak a szörnyeteget látja bennem?
Faggattam tovább. Tudnom kellett, mit gondol. Bár a kislányunk miatt nem mondtam volna le Elenáról akkor sem, ha történetesen Caroline a képembe vágja, hogy a barátnőmnek sokkal jobb nélkülem, mégis… fel kellett tennem ezt a kérdést. Feszülten vártam a reakcióra és a válaszra, közben pedig azon gondolkodtam, hogyan kérdezzek rá valami másra. Érdekelt, Caroline fel tudta-e dolgozni már az anyja halálát. Ilyet sosem egyszerű elfogadni és gyanítottam, hogy még sokáig hiányozni fog neki Liz. Valahol tudatni akartam vele, hogy itt vagyok neki, de hát nem álltunk olyan közel egymáshoz. És úgy éreztem, ez már így is fog maradni.

572 szó || © ||Friendship
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 14, 2017 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra

Damon & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I haven't given you enough credit
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Stefan visszatért, ahogy a korábbi találkánkban is kezdtem kételkedni. Vajon tényleg ott volt a temetőben? Vagy csak annyira akartam már hinni abban, hogy egy nap visszatér közénk, hogy egyszerűen csak odaképzeltem őt? Bármennyire próbáltam elhitetni magammal, hogy hallucináltam csupán, amint a tekintetem a kezemre siklott, újból éreztem, ahogy hozzám ért. Itt volt, ehhez pedig nem férhetett kétség.
Sose voltunk túl jóban Damonnel, vagyis... amíg egy naiv, felszínes, egyszerű ember voltam, addig könnyű szerrel játszott az elmémmel. De vámpírrá válásom első pillanatától fogva mást sem éreztem iránta, mint dühöt és megvetést. Azt pedig már meg sem említem, hogy új életem első napjának estéjén örömmel döfött volna karót a szívembe, ha nincs Stefan és Elena. S hát a kapcsolatunk azóta sem javult túl sokat, de szerintem egyikünk se vágyik arra, hogy minél több időt töltsünk el egymás társaságában. Mára inkább amolyan szövetségesekké váltunk, mintsem barátokká. Ha a szükség megköveteli egy oldalon állunk, egymás mellett harcolunk az ellenségeink ellen, vigyázunk is egymásra, de amint ezen sötét felhők eltűnnek a fejünk fölül, úgy mi is két ellentétes irányba haladunk. Habár nem vártam volna el tőle azt, hogy minden egyes fontosabb történésről küldjön nekem üzenetet, de azt igen is megérdemeltem volna, hogy beszámoljon Stefan hazatéréséről. Hisz nem egy kotnyeles szomszéd vagyok csupán, hanem az öccse legjobb barátja. Nem lett volna jogom tudni, hogy újra itthon van?
Szemeimet forgattam, ahogy megjegyzését hallva beljebb engedtem a házba. Az ajtó becsukódott mögöttem, s már mentem is Damon után, hogy rázúdítsam az összes dühömet. Egyébiránt nem szabadna beismernem, de szerettem veszekedni vele. Ilyenkor ugyanis nem kerített hatalmába semmilyen bűntudat, s a kis jelenetünket követően nem kellett megkövetnem se őt és bocsánatkérések közepette újabb beszélgetést folytatnom vele. Mi veszekedtünk, aztán miután kiadtuk magunkból, mindenki ment a maga útján. Mikor pedig legközelebb találkoztunk, nem hánytorgattuk fel a történteket.
Visszaszóltam volna neki, ha nem kezd el rögtön Elenáról beszélni, amivel csak azt érte el, hogy megtorpanjak és kíváncsian hallgassam mi is történt a legjobb barátnőmmel. A mondandóját hallgatva hirtelen egy apró mosoly jelent meg az arcomon, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. A helyzeten jót tudtam volna nevetni, azon is, hogy ez az egész pont Damonnel történik, de az már nagyon nem tetszett, hogy ebben Elena is érintett volt.
- Nem tudtam, hogy nem emlékszik rád, azt hittem csak rám való tekintettel nem beszélt rólad. - Akárhányszor Damon neve szóba került, Elena valahogy terelte a témát, s habár éreztem, hogy valami nincs rendben, nem kérdeztem rá a miértekre. Jól tudja, hogy mennyire nem bírom Damon képét - hogy az ő szavait idézzem -, tényleg azt hittem, hogy kedvességből nem beszél róla. Arra nem gondoltam, hogy belepiszkált volna a fejébe, hisz minden eshetőségre azért én se lehetek felkészülve, bármennyire is meglepő lehet ez most.
- Ezt nem gondolhatod komolyan, Damon! Elena olyan nekem, mintha a testvérem lenne és valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan módon te boldoggá teszed... Bármennyire is nem vagy épp a szívem csücske, szándékosan nem hallgatnék el ilyet! - Ahhoz képest, hogy mennyire felidegesített ezzel az elméletével, mégse tudtam torkom szakadtából üvölteni vele, mert valósággal letaglózott, hogy ezt képzelte rólam. Habár marta az oldalamat a kíváncsiság arról, mégis hogy történhetett Elena ilyen fokú emlékezet vesztése, még nem voltam olyan higgadt állapotban, hogy a helyzet megoldásával tudjak foglalkozni. Én még nem adtam ki a dühömet, így hát rajtam volt a sor.
- És ha már a nagy őszinteségnél tartunk... te például mikor akartad elárulni nekem, hogy Stefan visszajött? - Veszekedhetnénk arról, hogy a két helyzet miben tért el egymástól, holott a lényeg ugyanaz volt. Mindketten elhallgattunk valamit a másik elől, bár talán egyikünk se szándékosan tette, mégis jó érzés volt kitölteni valakin a felgyülemlett dühömet. Nem mintha szegény Stefan ne kapott volna a fejére, mikor hirtelen megjelent a temetőben. De az meg az ő hibája volt és kész. Ha nem hagyott volna itt, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, akkor fejmosást sem kapott volna, ennyire egyszerű volt a képlet.
- Jobb lehetne, ha nem is jött volna haza hozzád. - Mormogva vetettem oda neki, habár nem gondoltam komolyan, legalábbis nem annyira, hogy bármit is tegyek annak érdekében, hogy ilyesmi egyáltalán valóra váljon. Sőt, egyáltalán nem örültem a kialakult helyzetnek, bár be kellett volna látnom, hogy javarészt azért a saját bőrömet is féltettem. Vagyis... inkább attól féltem, hogyha Elena elfelejti Damon-t, akkor újra Stefan karjaiban fog kikötni, ettől a gondolattól pedig legszívesebben a falnak mentem volna.
- Eladtam mindent, miután anya meghalt. Amúgy feltűnt neked, hogy úgy kb két hónapig még csak a város közelében sem jártam? - Nem kellett volna ennyire magamra vennem, hisz biztosan örült annak, hogy megszabadult tőlem egy kis időre, mégis haragudtam rá ez miatt is. Amolyan miért is ne alapon.
De vennem kellett pár mély lélegzetet. Aztán még párat. És még párat. Le kellett valamilyen szinten nyugtatnom magamat, hogy visszatérhessek Elenára és az ő problémájával tudjak foglalkozni.
- Hogy lehetséges egyáltalán, hogy nem emlékszik rád Elena? - Némileg lágyabb hangsúllyal ejtettem ki a szavakat s a mondat végén kíváncsi tekintettel néztem Damonre, miközben a lehetséges opciókat pörgettem végig a fejemben.

Timber •• remélem nem lett rossz  40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Damon Salvatore
A konyha    5ddfaf2a0d392cd5863ef099156da42e
Keresem :
●● enzo and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Május 07, 2017 6:24 pm
Ugrás egy másik oldalra
Daroline Friendship
You once told me that calling me satan was an insult to satan.
Sík ideg voltam a történtek miatt. Az, hogy Elena elfelejtett és még a naplóinak hála sem rémlett fel benne egyetlen emlékkép sem, kikészített. Úgy döntöttem, hogy szükségem van némi friss levegőre, hogy megpróbáljak lehiggadni. Nem akartam semmi ostobaságba fogni, mert attól tartottam, Elena még jobban meggyűlöl. És pont elég utálat volt benne ahhoz, hogy ne tudjam elviselni. Ahogy kiléptem a Salvatore házból, előszedtem a mobilomat, ekkor láttam, hogy valaki keresett. És nem is akárki, hanem Caroline. Ó, Blondie, a legjobbkor! Szemforgattam, majd lehallgattam az üzenetét.
- Sürgősen, mi? Nekem is lesz egy-két szavam hozzád. – Morogtam, majd előszedtem a Camaro kulcsát és odalépkedtem. Már akkor bennem volt, hogy meg akarok ejteni egy „baráti” találkozót a szőkével, mikor kirobbant ez az egész „Elena elfelejtett engem” dolog. Hisz biztos voltam benne, hogyha valaki, hát a legjobb barátnője tudott róla és kötelessége lett volna szólnia róla, bármennyire is nem bírja a képem. Amit persze nehéz volt elhinni, hisz kinek ne tetszene a csinos arcom?
Kinyitottam a drága kocsim ajtaját és bevágódtam a volán mögé. Sóhajtottam egy aprót, de ez nem volt elég ahhoz, hogy nyugodtabban induljak útnak. Övet sem csatoltam, csak ajtót csuktam, behelyeztem a kulcsot és mielőtt elfordítottam volna, még visszanéztem a házra jó pár hosszú pillanatra. Túlságosan rideg volt most ez a hely, Elena szeretete nélkül. Gyengén megráztam a fejem, mielőtt beindítottam volna az autót és útnak indultam a Forbes ház felé.
Azért azon is elgondolkoztam, mégis mi lehet az a sürgős megbeszélnivalója velem. Gyanítottam, hogy nem egy baráti teára hív át. Valahol megértettem az ellenszenvét, amit irányomban éreztem, de én már nagyon rég továbbléptem a kettőnk kis kalandján. Nos, igen, nem voltam túl büszke arra a tettemre, de kellett valaki, akiből gond nélkül ihatok, ha kell és aki ellát töménytelen mennyiségű információval. Az sem volt utolsó szempont, hogy igen, elég jól nézett ki. De a jelleme, a stílusa volt az, ami miatt mégsem passzolhattunk egymáshoz soha. És persze, nem is akartam. Neki ott volt Stefan, mint potenciális pasi-jelölt. Reméltem, hogyha összejönnek végre valahára, akkor az majd a mi kapcsolatunkon is segít.
De előtte… muszáj volt tudatnom vele, mennyire utálom, amiért nem szólt Elenáról. Néhány perc múlva leparkoltam a már említett ház előtt. Végigsimítottam a kormányon, mielőtt kiszálltam volna. A kulcsot zsebre vágva indultam az ajtóhoz, ami váratlanul ki is nyílt.
- Ennyire még sosem hiányoztam senkinek, Blondie. – Jegyeztem meg némi gúnnyal a hangomban a gyors ajtónyitásra. Persze a szavai nem arról árulkodtak, hogy mennyire örül nekem, sokkal inkább kiosztás szaga volt a dolognak.
- Bocs, hogy volt fontosabb dolgom, mint a telefon mellett ülve várni, mikor hív fel az irányításmániás Caroline Forbes. – Szemforgattam. – Elenával kellett foglalkoznom, aki nem mellesleg nem is emlékszik rám.
Beléptem mellette a lakásba és körülnéztem, majd felé fordulva folytattam, mielőtt reagálhatott volna.
- Mégis mikor akartad elmondani, hogy kitöröltek engem a fejéből? Mert biztos vagyok benne, hogy tudtál róla. Tudom, hogy nem bírod a képem és örülnél, ha nem lennék Elenával, de ez durva volt! – Zúdítottam rá, itt-ott megemelve a hangom. Nem tehettem róla, tényleg piszkosul mérges voltam és csak ő volt itt, hogy levezessem rajta. Bár ez azt hiszem, nem túl jó alapja egy leendő barátságnak.
- Alig vártam, hogy hazajöjjön a fősuliról és ezt kapom. Ennél jobb aligha lehetne. – Ironizáltam. Persze, minden vágyam volt, hogy a barátnőm utálja a létezésem. Ez az állapot kész főnyeremény volt.
- Mellesleg… miért üres az egész ház? – Tettem hozzá némi érdeklődéssel a hangomban, ahogy újra körülnéztem és leesett, hogy nincsen itt körülbelül… semmi. Pedig a szőkét ismerve tuti, hogy ezer meg ezer kütyüje meg ilyen-olyan holmija volt.
Ettől függetlenül még mindig ideges voltam és ha a régi-önmagam lehettem volna, biztos elmegyek kitombolni magam. De nem tehettem, Elena hiába nem volt önmaga, én nem felejthettem el, kivé váltam mellette.

719 szó || © ||Friendship
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 06, 2017 1:14 pm
Ugrás egy másik oldalra

Damon & Caroline
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Maybe I haven't given you enough credit
Dühösen fújtatva vágtam be magam mögött a bejárati ajtót, miután végre valahára hazaértem az üres házba. A Stefannal való találkozásom kis mértékben sem volt valami felemelő érzés, sőt, mi több, inkább tovább rontott a helyzetünkön, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Legszívesebben törtem-zúztam volna, de nem volt mit. A bútoraimat anya halála után eladtam, minden apró tárgyat pedig bedobozolva egy New York-i raktárba temettem. Semmim se volt, hiába nyitogattam ki századjára is a konyhabútor ajtajait. Egy árva poharat nem találtam, amit a falhoz vághattam volna. Szívem szerint felhívtam volna Elena-t, de nem akartam pont Ő rá zúdítani az összes dühömet. Stefan az előbb már megkapta a magáét a temetőben, így hát egyetlen ember maradt, akinek legszívesebben a fejét is vettem volna. Ám mégse tettem meg soha, két legjobb barátomra való tekintettel. De most, akármennyire is őrültségnek hangzott pont az idősebbik Salvatore fivérre volt szükségem. Kiabálni akartam, üvölteni, hibáztatni valakit, Ő pedig erre tökéletesen alkalmasnak ígérkezett.
A telefonom után nyúltam, szinte remegő kezekkel kerestem ki Damon számát, hogy aztán a hívás gombra nyomhassak. Hangposta. Még egy hívást megejtettem, de amikor újra hangpostára váltott át, mérgesen morogtam egyet az orrom alatt. Már szinte indultam volna teljes erőbedobással a Salvatore rezidenciára, de az előszobában megtorpantam. Elena biztos ott van, talán már Stefan is visszaért a házba, ezt pedig nem ott kellene megbeszélnünk. Nem kellenek szem- és fültanúk ahhoz, amiket Damon fejéhez kívántam vágni. Felemeltem a telefonom és őrült gyorsasággal bepötyögtem az üzenetet.
Sürgősen beszélnünk kell! Gyere át, amint megkaptad az üzenetemet!
A küldés gombra nyomtam, majd ledobtam a mobilt a nappaliban található egyetlen bútorra, azaz a földön árválkodó matracra. Idegesen járkáltam fel-alá a házban, ujjaim hol a hajamat szántották végig, hol a számat takarták, hol a homlokomat simították. Egy percre se bírtam türtőztetni a gondolataimat, se leülni a matracra, hogy nyugodtan várjam Damon felbukkanását. De nem is váratott túl sokáig, ez viszont eléggé meglepett.
Amint meghallottam a kocsit leparkolni a házam előtt, rögtön az ajtóhoz léptem, s valósággal feltéptem azt. Ahogy megindult felém, fel a lépcsőkön át a verandára, azonnal megszólaltam.
- Mi a fenéért van neked egyáltalán telefonod? Tudod, hányszor próbáltalak már elérni? Ez valami hülye Salvatore szokás, hogy ignoráljátok a hívásokat, vagy mi? - Hiába a dühös hangnem, szélesebbre tártam az ajtót, hogy be tudjon sétálni rajta át egyenes a konyhába. Nem hittem, hogy a beszélgetésünk veszekedésünk a szomszédaimra tartozott volna, így jobbnak láttam mielőbb zárt ajtók mögé kerülni az általam kevésbé kedvelt Salvatore testvérrel.

Timber •• remélem kezdésnek elmegy  40 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 23, 2013 10:50 pm
Ugrás egy másik oldalra
(Nappali)

A teáskannát megtöltöttem vízzel, majd ráraktam a gáztűzhelyre felforralni azt. Közben azon kezdtem gondolkozni, hogy mivel lehetne kicsit feldobni Carolinet. Elkezdtem keresgélni pár rágcsálnivalóért, majd az egyik felső fiókban rá is találtam. Előszedtem pár chipset és beleöntöttem az egészet egy tálba.
Mikor felforrt a teavíz azt is elkészítettem, majd elindultam a szobája felé.

(Szoba)
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 26, 2012 11:24 pm
Ugrás egy másik oldalra
(Nappali)

Nem tudom miért valahogy eluralkodott rajtam a vidámság. Kezdek szeszélyes lenni. Az egyik pillanatban még teljesen magam alatt vagyok a következőben pedig már pörgök a jókedvtől. Hangulatváltozások. Remek. Mindig is erre vágytam.
Szerencsére van itthon popcorn gyorsan ki is bontom, majd belerakom az első csomagot a mikróba. Nem akarok többször kijönni ezért inkább most felpakolok.
Amíg a popcorn kipattogott elővettem két poharat is meg mellé üdítőt plusz két tasak vért. Azt hiszem tehetségesnek nyilváníthatom magam, hogyha ezt mind sikerül mindenféle hiba nélkül egyszerre bevinnem. A popcornt egy nagy tálba tettem arra óvatosan ráraktam a vértasakokat az üdítőt a karommal szorítottam a testemhez a két poharat pedig a másik kezemben tartottam és így indultam vissza.

(Nappali)
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Szept. 11, 2012 4:10 pm
Ugrás egy másik oldalra
(Nappali)

Beérve rögtön a hűtőbe vetettem magamat és a leghátuljából kotorásztam elő az utolsó két csomag vértasakot. Hát azt hiszem ezt is be kell szereznem. Kezembe kaptam két poharat is hátha úgy kényelmesebb lesz és elindultam vissza Sophie-hoz.

(Nappali)
Vissza az elejére Go down

Ősi vámpír
Tatia Petrova
A konyha    Tumblr_otqo5bAuS71sasfc6o1_100
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
◆ boring falls ◆
Hobbi & foglalkozás :
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 14, 2012 12:23 pm
Ugrás egy másik oldalra
A konyha
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

A konyha

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Konyha
» Konyha
» Konyha ~ ~
» Konyha
» Konyha

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakónegyed :: Forbes ház-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •