- Talán még léteznek olyanok, akik hozzád hasonlóan gondolkoznak a dolgokról. Nehéz elhinni, hogy egyedül lennél az elképzeléseiddel és a vágyaiddal. Túl nagy és változatos a világ ahhoz, hogy magadra maradj. – Biztató mosolyt eresztettem felé. Mindenkinek lehetnek követői, egyetértői, barátai, akik osztják az adott személy által prédikált véleményt. Ha nem így lenne, a diktátoroknak nem lennének követői, a zsarnokok egyedül maradnának, az őrültek szavai süket fülekre találnának, ahogy a nagy prédikátorok, gyógyítók, világbékéért harcolók is csupán a saját szórakoztatásukra suttoghatnák a szavaikat. Az a jó a világban, hogy soha nem vagyunk egyedül. - Néha elfelejtem, hogy túl jól ismersz. – Belekortyoltam a borba. Persze, hogy nem fogom elfogadni a döntéseket, amelyeket ostobaságnak vagy túlzott negativitástól tocsogónak találok, de mit tehetnék? Angie egy határozott és végtelenül makacs nő, aki csakis akkor hallgat másra, ha a saját és a másik véleménye összeegyeztethető. Úgyis azt fogja csinálni, amit akar és nekem nem tisztem megmondani, hogyan cselekedjen, mit gondoljon és miként érezzen. - Miért ne tartanám? Tudod, hogy gyűlölök háborúzni, nem az én stílusom. – Semmi értelmét nem láttam a felesleges vérontásnak, manapság már nem az a fajta félig vámpír voltam, aki élvezetet találna a vér folyásában. Jobban szerettem, ha az események más viszonylatukban pörgősek és csak azokat a harcokat vívjuk meg, amiket feltétlenül muszáj a saját személyiségünk érdekében. - Tehát még nem beszéltél vele? – Kérdeztem rá érdeklődve. – Mert én igen és egészen eltökéltnek tűnt, már ami a természetfelettiek néha előforduló túlkapásait illeti. Azt hallottam, régen volt olyan vezetője a városnak, aki úgy érezte volna, hogy mindennek van egy határa. – Ahhoz képest, hogy eleinte nem terveztem sokáig maradni, egész jól eldumálgattam a férfival valamelyik nap a Grillben. Az eredeti terveim megváltoztak, mivel nem akartam magára hagyni Chantele-t addig, amíg elérkezettnek nem láttam az időt a fejlődésének megállapítására, így pedig elkezdtek érdekelni a városka ügyei. Mystic Falls egyre inkább kezdett az én lakhelyemmé válni, a számomra két legfontosabb nő benne lakott, nem hagyhattam figyelmen kívül a történéseket. - Ha maradnék, adnál nekem helyet magad mellett vagy a vendégszobába szorulnék? – Félmosoly jelent meg az ajkaimon, ami egy röpke másodpercre kiszélesedett, mielőtt megtörtem volna a beálló, pár pillanatig tartó csendet. – Csak vicceltem, de a reggelire igényt tartok. Ha azt mondod egy helyre, hogy jó, akkor a világ összes pénzéért sem hagynám ki. Úgyis ideje lennem megismernem ennek a porfészeknek a rejtett szépségeit.
-Tudom. Sajnos már nem is várom, hogy osztozzanak a nézeteimmel. Úgy is süket fülekre talál minden.-láttam és meg is éltem háborúkat. Háborúkat, amik elkerülhetők lettek volna, háborúkat, amik aztán békét hoztak. De ahogy haladt előre az idő, újra és újra rájöttem, teljesen mindegy, hogy ki és miért, mindig lesz egy indok, amiért egyként egy tömeg élére álljon és tüzet szítson a parázsból. Nem akartam ebbe beletörődni, de lassan bele kellett volna. Talán ezért is fájt a múlt minden sebe. Az emlékek egyre erősebben és egyre többször kezdtek gyötörni, okkal vagy ok nélkül. Nem akartam én lenni az utolsó, s lassan eljött az én időm is, éreztem. -Ebben kételkedem. Inkább megérted, elfogadni sosem fogod.-látom az arckifejezését, tudom, hogy mit gondol, ismerem szinte minden gondolatát, ellenben ő keveset tudott és tudhatott az enyémekről. Megértettem, az ő helyzetében alighanem én sem tettem volna másképp. Könnyebb lett volna elfogadni bármit, mint azt, hogy valaki lassan feladja, pedig nem lenne rá oka. De valóban nincs rá okom? -Ezt elhiszem neked és remélem megtartod az ígéreted.-tudtam, hogy benne nem csalódhatok, ellenben azzal is tisztában voltam, hogy a szükség mekkora úr. Hogy néha a menekvés nehezebb, mert az lenne az ésszerű és az ember hajlamos mérlegelés nélkül a saját vesztébe rohanni. Remélem ő nem tesz így. -Érkezett egy új polgármester...ígéretes, talán sikerül is vele beszélnem. De sok reményt nem fűzök egy fiatal farkashoz, mindenféle ellenszenvet félretéve. Persze pozitív csalódás épp úgy érheti az embert, mint negatív. Lásd a szomszédaim.-nem igazán volt ez terv, inkább csak egy gondolatfoszlány, ami nemrég ötlött eszembe. A családi birtok, már ami megmaradt mára belőle talán nem a legjobb helyen volt, ellenben a környező farkasok igen jó alap lehetett egy példára is. Végül is, nem volt egyszerű a dolog, de sikeresnek bizonyult. Bár ebben némi félelem épp úgy szerepet játszhatott, mint a puszta meggyőzés. -Maradhatnál éjszakára. Vagy holnap visszajöhetnél egy reggelire. Tudok egy hangulatos kis helyet, a régi idők emlékére.-próbálkozom a jelen helyzetet enyhíteni, a jégcsapokat letörni és nem hagyni, hogy kettétörjék a hangulatot. Az emlék azonban könnyedén siklik fejemben. Házias sosem voltam. Mindig akadt jó munkaerő, aki friss palacsintát szolgál fel, és mindig akadt, aki a hűtőben lévő lekvárt megdézsmálja. Mosolyom gyengéddé, anyáskodóvá változik, amiről nem tehetek, de nem is rejtegetem már. Túl nehezen ment volna, hisz a nosztalgia könnyűszerrel lett úrrá rajtam.
- Nem gondolod, hogy túl sok mindent vállalsz magadra? Ha a természetfelettiek az emberek ellen akarnak menni vagy fordítva, egyedül kevés leszel megakadályozni. Nem hiszem, hogy sokan osztanák a békével kapcsolatos nézeteidet… ahhoz túl nagyok lettek már a különbségek, az előítéletekről és indulatokról nem is beszélve. – Nekem nem volt bajom az emberekkel, sőt, szerettem és tiszteltem őket, néha még mindig úgy éreztem, hogy közéjük tartozok. Nem voltam vérengző fenevad, nem kívántam a halálukat, annak örültem volna a legjobban, ha bennem és a hozzám hasonlókban nem tombolt volna a nyakuk átharapására irányuló ösztön. Ennek ellenére inkább kimaradtam abból a konfliktusból, ami egyre csak élesedett a halandók és a természetfelettiek között: ha az uralkodni vágyó csürhe nem kap támogatást, akkor nem fognak az emberek fölé kerekedni, a másik oldalról pedig az embereknek esélyük sem lett volna a természetfeletti ellen. Patthelyzet volt a javából és a mérleg nyelve nem most fog elbillenni. - Megértem és elfogadom. – Bólintottam nagy nehezen. Attól, hogy megértettem Angie álláspontját, még nem értettem teljesen egyet vele. Elvégre, ha akarná, sokkal többre vihetné még most is, mint én vagy bármelyikünk. A világ ismét a lábai előtt heverhetne, ugyanannyit dolgot élhetne meg, mint eddig, akár többet is, nem kellene csak és kizárólag a világ bajaival és a negatívumokkal foglalkoznia. Lehet, hogy tényleg a hozzá viszonyított fiatalság beszél belőlem? A közelében nem voltam más, mint egy egyszerű srác, akinek a vele szemben álló nő rengeteget jelentett. - Ha vége lesz, és nem most lesz vége… - Kötöttem azért is az ebet karóhoz, nehogy azt higgye, teljesen belenyugodtam és átvettem az ő hozzáállását. – Megígérem neked, hogy semleges maradok. – Komolyan mondtam, nem terveztem állást foglalni és bármelyik oldalhoz tartozni. Nem éreztem magamnak a háborút és a csatározásokat, az életet sokkal többre becsültem annál, minthogy bárkié felett ítélkezzek és döntsek. Számomra az élet és a létezés volt a legértékesebb, elvenni másoktól ezt a kincset főbenjáró bűnnek számított. – De még mielőtt mindent rám íratnál a végrendeletedben, nyugtass meg, hogy vannak még terveid. Sőt, megtisztelve érezném magam, ha beavatnál egy-kettőbe. Talán melléd is csapódhatnék, mint a régi szép időkben. – Kacsintottam rá. Eszem ágában sem volt ráakaszkodni, ám viszonylag ritkán fordult elő, hogy egy városban éljünk és szívesen kihasználtam volna a lehetőséget, hogy látó-és hallótávolságon belül van. Ki tudja, mikor adódik ismét ilyen alkalom. – Esetleg szeretnél inkább egyedül maradni? – Ezt a lehetőséget sem vethettem el.
Vállat vonok kérdésére. Akár fárasztó volt, akár sem, a hibák nem voltak az életem részei. Túl sok mindenre figyeltem, túl sok szabály szerint éltem, amiket én hoztam létre, én alkottam meg. De ha be is csúszott hiba a számításaimba, viseltem a következményeit. Elmosolyodom, ahogy a pontosításom kezeli. A régi megszólítás valóban réginek tűnik, talán túl réginek is. Mintha nem pár évtizedről vagy századról, hanem évezredekről beszélnénk, az emlékek mégis élénken élnek fejemben. -Ma is tanultál valamit.-mosolygok, ahogy régen, most is megjegyezve, hogy ezennel már a mai nap sem tekinthető teljesen haszontalannak, sőt. Az ittléte már önmagában adott valami pluszt, amitől a szürkeség, amit jó pár napja, hete érzek, nem is annyira szürke, és azért van még benne valami, ami kiutat mutathat. Mégsem éreztem magam tökéletesnek. Ahogy rá néztem emlékeztetnem kellett magamat az évek múlására, a múltam pedig távolinak tűnt már, minden szépségét és baját együttvéve ebbe. -De valakinek kell, és szeretném elkerülni a vérfürdőt. Túl sok ártatlan és szerencsétlen hullt már el. Nem is értem, hogy az emberesig miért képtelen csak úgy létezni. Mindenki tenné a dolgát, és nem avatkozna bele olyasmikbe, amik nem rá tartoznak.-merengek el az élet nagy problémáján. Ha valakitől megkérdezik, hogy mit szeretne és azt válaszolja, hogy világbékét, valószínű hasonló gondolatokkal osztozhat velem. De sajnos ebben már túl sok éve nem hittem, hogy egyáltalán lehetséges az ilyesmi. A saját démonjaimról neki nem kellett tudnia, neki nem kellett velük együtt élnie, és nem is akartam, hogy tudomást szerezzen róluk, előbb vagy utóbb mégis mindenre fény derül. Ahogy csókot nyom homlokomra, tudom, hogy a gondolataim tovább nem fogom tudni véka alá rejteni. Látom, hogy ezzel megrémisztem, de nem foglalkozom ezzel. Kezdett elég lenni. Mindenről, s ezt ő nem érthette, elfogadni pedig így sem, úgy sem fogja. -Tudom, hogy itt leszel, ahogy most is itt vagy. De ez az én életem, nem a tied. Nem értheted, fiatal vagyok és még sok minden áll előtted, amit rólam nem igazán mondhatsz el. Egyik dolgot sem.-állok fel és sétálok a konyhából nyíló ablak elé, kinézve a sötétbe burkolózó udvarra.-Mindenem megvan. Mindent megéltem már. Magányt, szerelmet, viharokat, hurrikánokat, háborúkat, legyen szó pusztán csatározásokról vagy a történelemről.-merengek, keresztülnézve a tükörképemen.-Tanítottam, felneveltem azokat, akiknek szüksége volt segítségre. De egyszer mindennek vége lesz. És azt jó ha tudod, ha így lesz, szeretném, ha elfogadnád, amit rád hagyok. Semmi nagy dolog, a birtokot eladhatod, ha gondolod. Csak arra kérlek, ígérd meg, sosem fordulsz oldalak felé és nem kerülsz bajba.-kérem, mert valamiért úgy érzem, ha ezt az ígéretet kimondva hallom tőle, megnyugszik a lelkem egy része. Csak attól félek, hogy mondjak bármit, sosem fogok megnyugodni, rá pedig minden bizonnyal szavaim hoznak szívrohamot.-Ígérem nem megyek sehová és nem teszek semmi meggondolatlanságot.-nézek rá a tükörképemen keresztül, mert attól félek, ha szembe kellene állnom vele, megint túl sokat látna a gyengeségemből, s már így is könnyen annak tűnhetek, de egyszerűen nem tudom mit tehetnék még ezen a földön, s kicsit tanácstalan vagyok.
- Nem fárasztó állandóan arra vigyázni, hogy ne kövess el hibát? – A hiba fogalma, mint olyan sok minden más a világon, viszonylagos. Nem hinném, hogy szerelmesnek lenni hibának és gyengeségnek számítana, még úgy sem, hogy én magam sem gyakran, sőt, ha nagyon bele akarok gondolni, még soha nem voltam szerelmes. Nem voltam odáig a gondolaért, hogy rózsaszín köd szálljon az agyamra, ne tudjak másra koncentrálni, csak egyetlen nőre és minden cselekedetemet neki rendeljem alá… de hogy hiba lenne? Talán éppen mi vagyunk rosszul összerakva, akik elutasítjuk a túlzottan gyengéd érzelmeket – a saját gondolataim késztettek arra, hogy egy pillanatra megálljak és számot vessek azzal, mit is keresek itt? Éppen azt tettem, amitől rettegtem: Chantele-ért hagytam ott az előző lakhelyemet, váltottam kórházat és maradok addig, amíg azt nem látom, hogy a mosolya őszinte és nem fut ráncba a homloka az aggodalomtól. Kezdtem megérteni Angie-t, amiért nem akarta kivesézni a témát, hirtelenjében én is kedvet kaptam ahhoz, hogy ejtsük. - Elnézést Tanárnő, köszönöm, hogy kijavította a tévedésemet. – A mosolya engem is megmosolyogtatott, ezeknek a ritka pillanatoknak nem lehetett ellenállni. Persze, hogy észrevettem, hogy terelte a témát: túlságosan régóta ismertem ahhoz, hogy vak legyek vele kapcsolatban, de éppen ezért nem akartam ajtóstul a házba rontani. Minden egyes találkozásunkkor kicsit jobban megnyílt előttem és ennek örültem. A kis sikereket sokkal könnyebb volt átlátni és könnyebb is volt őket meglépni, mint a nagyobbakat. Engem pedig nem zavart a lassú tempó, mert időm volt bőven. - Ne is említsd. – Elhallgattam egy pillanatra. – Egyes városokban már most háborúban állnak a különböző fajok, csak idő kérése, ide mikor ér el és mikor lesznek világméretűek ezek a csatározások. De amíg nem muszáj, addig nem foglalkozok a vészjóslásokkal. – Utáltam előrevetíteni a katasztrófának, pedig szokásom volt tervezni és gondolkodni a jövőről. A rossz miatti túlzott aggodalom elveszi az élet élvezetét, arra késztet bennünket, hogy a saját árnyékunktól is megijedjünk… mégis mi értelme az életnek, ha nem tudjuk többször nézni és élvezni a jó oldalát, mint a rosszal foglalkozni? Hosszú évek, évtizedek telhetnek el addig, amíg a fajok közötti nézeteltérések hatalmas mértéket ölthetnek, addig pedig ki tudja, lehet, hogy elsimulnak az ellentétek, ha túlságosan pozitív akarok lenni. Nem hinném, hogy minden szép és jó lesz, de ha belevonjuk magunkat az eseményekbe addig, amíg konkrét közünk nincsen hozzá, abból sem sülhet ki semmi jó, csak magunkat tesszük tönkre. - Nem tudok jó indokokat mondani, mert nem tudom, mi lenne neked elég. – Összevontam a szemöldökeimet, tekintetembe a nyakamat tettem volna rá, hogy aggodalom költözött. Kezdtem azt hinni, hogy Angie végérvényesen elindult azon az úton, ami a teljes feladással és reményvesztettséggel jár. Mintha elfáradt volna. Kevés dolog rémítette meg, de látni, hogy a számomra mindig példaként és erős bástyaként szolgáló személy kezd megtörni, egyáltalán nem volt jó érzés. – Egyszerűen csak nem akarom, hogy lemondj mindenről, ami eddig számított és szeretném, ha tudatosítanád magadban, hogy nem vagy egyedül. Míg én élek, sosem leszel egymagad, mert ha szükséged lesz rám, veled leszek ugyanúgy, ahogy te is mellettem voltál. – Nem a kölcsönösség elvén működött a kapcsolatunk, hanem barátok voltunk és a barátság szövetségéhez hozzátartozott, hogy a másik mellett állunk. Ez egy morális szabály, amit soha nem szegtem meg.
Igaza volt, kettőnk közül inkább én voltam az, aki bár egyenes embernek gondolta magát, jó pár alkalommal épp az ellenkezőjét tette, nem mondta ki az első gondolatát, inkább kétszer meggondolta, hogy mi hagyja el a száját. Ettől függetlenül nemes emberi tulajdonságnak találtam az efféle vakmerőséget, ami gondolkodás nélkül engedi, hogy előcsússzanak a szőnyeg alá söprendő gondolatok. A múlt árnyai egyre gyakrabban kezdtek ismét üldözni, gondolataim szüntelen az elfeledettnek hitt dolgok körül kavarogtak. És ahogy most csodálkozva méreget, mintha nem is emberből lennék, átfut az agyamon, hogy talán jobb lett volna, ha ismét meggondolom a szavakat, mielőtt azokat más tudtára hozom. –Egyszer mindenki lehet gyenge, még én is. De ezt a hibát nem követhetem el többször és nem is fogom. Nincs mit mesélni, a múlt az a múlt, elmúlt, ez a szépsége, az átka és ezzel egyetemben az életutunk alkotója is.–sejtelmes, mondhatni távolba révedő gondolatokat próbálok szavakba önteni, megértetni vele, de kétlem, hogy átérezné pontosan ugyan azt, mint én. Én tényleg felejtettem. Csak azt nem értettem, hogy elmém miféle csúf játéknak hála emlékeztet a múltra, és nem ereszt a jövőbe. Mert most hirtelen pont azt éreztem, hogy ez köt gúsba. –Valóban. Valami mégis megváltozott. De, ha szeretnéd most azonnal felsorolok neked olyan indokokat, amik miatt el fogod hinni, hogy a Föld nem kerek, nem is gömbölyű, hanem egy geoid alakú valami.–pontosítok a sztereotip tévedésen, ajkamra pedig az okító mosoly ül ki, ami kifejezetten sokszor látott dolog lehetett tőle, tőlem.–Szívesen alapoznék a te elképzeléseiddel, de valahogy ezt a kérdéskört mindig elkerültük. Inkább az emberekkel foglalkozol, mintsem a Földdel, de ez nem baj.–terelem el a szót kissé alantas módon, szinte remélve, hogy észre sem veszi ezt a kis cselt, de az olyan átlátszó volt, hogy lehetetlen volt nem átlátni. Nem szerettem magamról beszélni, azt pedig pláne nem szerettem, hogy egyre könnyebben nyílok meg előtte, még akkor is, ha az egyik, ha nem a legfontosabb ember volt az életemben. -Inkább megfontolt és előre látó. A világ változik, túl gyorsan, de legalábbis gyorsabban, mint amivel tudom tartani az iramot. Szépen lassan az emberek elfogynak, a többi faj pedig a túlélésért egymást fogja gyilkolni. Évek óta erősebb az ellentét a fajok között. Ne mond, hogy ezt épp te nem látod.-sosem tartottam magam döntőbírónak, vagy olyannak, aki joggal ítélkezik. Igyekeztem egyensúlyban élni, s egy ideje ezt valamiért elveszettnek éreztem. Mintha sosem lett volna meg. Túl kevesen fordultak hozzám, s az érzés, hogy feleslegessé válok, ahogy múlik az idő, nem éppen volt felvillanyozó. -Miért? Csak egy okot mondj rá, hogy ezt elhiggyem. És a fontos vagy nekem, nem elég. Egyre kevesebbet ér mindaz, amit magamba szívtam az évek alatt.-kérem, de hamar meg is bánom, mikor túl kerül hozzám és már nem tudok elhúzódni előle. Rég nem járt át ez a melegség, így reflexszerűen húzódok el, mikor már van rá lehetőségem és csúszok hátrébb, kitérve előle és a gondolataim elől.-Nem teheted ezt velem.Nem engedem, ahogy régen sem engedtem. Gyengévé változom, és ez rossz. Ezek az én problémáim, nem a tieid. A sajátjaid legyenek fontosak. Engem pedig el kell tudnod engedni.-nézek rá komolyan, olyan ridegséggel hirtelen megdermedő tekintetemmel, amit nem ismerhetett, ahogy még sosem láthatott. Dühösen és reményvesztetten, harcolva saját magammal, amit immár rejtegetni sem tudok előle.
- Tudod, hogy egyenes ember vagyok. - Nem szokásom megjátszani magam, ahogy mondani szokták, ami a szívemen, az a számon. Beleőrülnék, ha bármit magamba kellene fojtanom. Az őszinteség mindenki életét megkönnyíti, ennek ellenére a legtöbben nem szerették egyszerűbbé tenni a saját dolgukat. Inkább belefulladtak a hazugságaik és a képmutatásuk hálójába: nekem erre nincs szükségem, nem lennék előrébb, ha legszívesebben szembe köpném a saját tükörképemet. - Mesélj, mester! - Hangomban csak cseppnyi ironizálás jelent meg, egyébként inkább kíváncsi voltam. Angie-t nem a szerelmes históriák főszereplőjeként ismertem meg és mivel ismer, pontosan tudja, hogy én messziről elkerültem azokat a helyzeteket, amelyeket ő hozott fel. Hasonlított rám és ezért is érdekelt, ő hogy élte meg az időszakot, amikor elkerülhetetlen volt, hogy elkezdjen kötődni valakihez és gyengéd érzelmeket tápláljon az illető iránt. Eddig szépen sikerült távol tartanom magam a törődés és az érzelmek egy másik szintjétől, de mostanában kezdtem elbizonytalanodni; valamit tennem kellene annak érdekében, hogy rádöbbenjek, mi játszódik le a fejemben. És a szívemben. Az emlegetett páncél rám nem egy csalódás miatt ragadt, hanem eredendően úgy kevertem a lapokat, hogy kialakuljon. Levetkőzni pedig pokoli nehéz lesz és nem is biztos, hogy meg szeretnék szabadulni tőle. - Egzisztenciális krízis? Mégis mióta foglalkozol te azzal, hogy mit gondolnak mások? Az Angie, akit én ismerek azt is megpróbálná megcáfolni, hogy a Föd kerek, ha éppen olyan lábbal kel fel. - És ez volt benne az egyik legcsodálnivalóbb dolog. Nem a feladásra való hajlandósága tanított meg engem arra, hogy érdemes küzdeni. A világot kifordítani a sarkából sokkal egyszerűbb, mint azt gondolnánk, mióta megtaláltam a saját utam, ez volt az alapfilozófiám. A kibúvók keresése a legtöbb esetben dühített, persze ez nem azt jelentette, hogy én nem kerestem már kerülőutakat, de... a fő problémák mindig megtalálnak minket. Hát még ha teljesen átadjuk magunkat nekik. - Mostanában egyre borúlátóbb vagy. Nem tetszik ez nekem. - Én se voltam állandó csupa mosoly, de a túlzott negativizmus és az elmúlás gondolatával való foglalkozás inkább távolabb állt tőlem, mint közelebb. Mi értelme lenne azon töprengeni, hogy mikor jár le az időnk? Nem vagyunk jósok, kiszámíthatatlan, hogy mikor és miként fog érni a halál. Annyi előnyünk volt, hogy nekünk nem kellett attól félnünk, hogy elcsap egy busz vagy rablótámadás áldozatává válva megkéselnek minket. Könnyűszerrel átélhetünk korokat, láthatjuk kultúrák születését és eltűnését... ehhez persze szükséges az erre való igény. Még sokáig szerettem volna koptatni az aszfaltot szerte a világban, de azon nem gondolkoztam, vajon több évszázadig bírnám-e a létezést. Az újdonság szeretete a lételemem: ebből kiindulva lehet nem is lenne akkora problémám az örökléttel, mint első nekifutásra hittem. - Szedd össze magad, kedvesem. -Halványan elmosolyodtam, ahogy végigsimított az arcomon. - El foglak engedni, ne aggódj. De nem most. Most még szükségem van rád. És talán neked is rám. - Közelebb hajoltam hozzá, hogy finom csókot adjak a homlokára. Ennek nem kellett nagy jelentőséget tulajdonítani, túlzottan is bensőséges kapcsolat volt közöttünk ahhoz, hogy meglepődjön a gesztusomon.
Tudtam, hogy a városban lakik, sosem tévesztettem mozgását szem elől. Azon kevesek egyike volt, akivel őszintén törődtem, akire igyekeztem mindig, minden körülmény között figyelni. Ez pedig valahol kiváltság volt. De az meglepett, hogy ilyen könnyedén rám talált, hisz nem plakátoltam tele az utcákat azzal, hogy itt vagyok. Nem mondom, hogy szándékosan nem kerestem, de nem is akartam beleszólni már az életébe. Időben és jókor léptem hátra, s engedtem útjára. Neki sikerült az a fajta újrakezdés, ami sokaknak sosem adatott meg. –Sosem lehet tudni, hogy miért sajnálja a másikat. Ez az emberiségnek egy olyan tulajdonsága, ami könnyen elrejthető, de tudat alatt mindig érzel ilyesmit.–ismertetem nézőpontom egyszerűen, de tudtam, hogy ő nem tartozik azok közé az emberek közé, akik pont sajnálattal állnak elém, hozzám. Vállat vonok, ahogy a rólam alkotott véleményét könnyen felfedi, és talán csalódhatott bennem, de pontosan az a nő voltam. A múltban egyszer valamikor régen… de az az énem rég meghalt több oknak hála. –Valóban, már nem az vagyok. De az voltam. Ami nem baj. Az ember tapasztalat útján tud a legjobban tanulni. Sok mindent a szerelemnek hála tanultam meg. Sok mindenben neki hála változtam. Azt, hogy előnyömre vagy hátrányomra, mások döntésére bízom. De a megszerzett páncél sokszor igencsak jól jön.–teszem hozzá apró mosollyal ajkamon, ami igen sok mindent elárul. Például azt, is, hogy mennyire komolyan gondolom, hogy a múltam és a megtörtént dolgokat nem sajnálom. Nem volt rá időm, illetve, mikor megtettem, el is határoztam, hogy többé nem esek ebbe a gödörbe. Az önsajnálat ugyanis sehová sem vezet, ami előremutató lenne. –Nem akarok szünetet tartani. Így sincs annyi munkám, mint rég, sőt, egyre kevesebb akad. Igazából új dolgok felé nyitnék, de kétlem, hogy bármelyik igazán boldoggá tenne. Tanítani tanítanék szívesen, csakhogy a boszorkányok többsége kicsit rosszul veszi a vámpírokat és fordítva. Már nem abban a korban élünk, mint egykor. Sok a felesleges ellentét.–merengek el a múlt után a jelenen, a helyzeten, amiben élünk, a világon, ami kifordult magából. Nem voltam a béke nagy híve, tudtam, hogy olyan úgy se lesz soha. De valami olyasmit el tudtam volna képzelni, amiben a béke látszata mögött némi tartalom és próbálkozás van a jóra. –Tetszik vagy sem Mark, de nem leszek itt mindig. Egyszer el kell majd engedned. És lehet az lesz a könnyebb, ha nem tudod, mikor jön el ez az idő.–hangomban némi keserűség bújik meg, de szavaim még így is őszinték és nem áll módomban tovább magyarázni őket. Pontosan tudja, hogy a világ összes ideje nem kiszámítható. A jövő maga a talány, a homályba burkolt ismeretlen, amit még én sem tudok megfejteni. Sok minden mentem keresztül nélküle, mellette, így vele is, de kezdtem érezni azt, amiről azt hittem, egy vámpír sem érezheti. Hosszú utat tettem meg, de felmerült bennem a kérdés: mikor érek el a végére. –Ne is próbálj ennek ellent mondani. Legalábbis ne előttem hazudd magadnak, hogy a világ ideje, s így a mienk is végtelen.–kérem, és a kezemen lévő napgyűrűre gondolok. A legegyszerűbb mód lehetne, de ha valamit, az öngyilkosságot határozottan elutasítottam és gyáva döntésnek tartottam. De ha eljön az idő én már nem fogok küzdeni ellene. Kiállok, ahogy mindig, s nem hajtok fejet. –Viszont legalább egy dologban biztos lehetek, az pedig az, hogy te rendben leszel, és sosem hagynálak magadra.–simítok végig borostás arcán, ahogy kezei közül kihúzom sajátom. Arcomra megnyugtató, gyengéd, sokak elől jól rejtegetett mosoly ül ki.
Nem bántam meg, hogy eljöttem. Nem mintha túl sokat gondolkoztam volna azon, hogy meglátogassam-e Angie-t. Amikor megtudtam, hogy jelenleg ő is ebben a kisvárosban lakik, majdnem elgondolkoztam azon, hogy véletlenek márpedig léteznek. A nyakamat mertem volna tenni arra, hogy senkivel sem fogok itt összefutni… úgy tűnik, mégis. Arról nem is beszélve, hogy Angie társasága mindig jól jött, főleg azóta, hogy feljebb léptem a mentorált szerepből: ma már nem volt szükségem arra, hogy tanítson, figyelmeztessen és kísérjen az utamon. Hosszú évek óta a segítség nélkül tengettem a napjaimat, de ez nem járt kéz a kézben azzal, hogy teljesen el kelljen szeparálnom magam a nőtől, akinek kis túlzással az életemet köszön. Főleg, hogy úgy tűnt, elérkeztünk arra a szintre, amikor ő is elkezd megnyílni nekem. - Miért sajnálnálak? – Az igazság az, hogy egyetértettem vele. A mások iránt táplált intenzív, mégis gyengéd érzelmek nem voltak valók mindenkinek. A szerelem egy olyan alattomos érzés volt, ami a lehető legészrevehetetlenebb módon avatkozott bele az ember működésébe, megváltoztatta az egész személyiségét és mire végzett a dolgával, semmi sem volt ugyanolyan, mint előtte. Én ennek a kockázatát egyáltalán nem akartam felvállalni… sikerült is távol tartanom magam attól a kapcsolati vonulattól, amit a romantikus történetek leírtak. – Csak meglepődtem. Te nem az a típusú nő vagy, aki könnyen szerelembe esik és ennek rendelne mindent alá. – A hangomban nem a megrovás uralkodott, sőt, a meglepődés sem, sokkal inkább tényként közöltem a véleményemet. Van, amit nem kell erőltetni és úgy véltem, hogy Angie, hozzám hasonlóan, nem arra született, hogy rózsaszín felhőkön ugráljon és mindent alárendeljen egy másik személynek. Ebből kifolyólag hülyeségnek sem nevezném azt a hozzáállást, hogy nincs szüksége a szerelemre: ha így lenne, önmagamat is leidiótáznám, ilyet pedig nem gyakran szoktam tenni. - Talán ideje lenne pihenned egy kicsit. Kiszállni a körforgásból, szüneteltetni az üzleteidet és találni valamit, amit igazán élvezel. – Szinte kiült az arcára, mennyire meglepődött magán a miatt, hogy a szavai elhagyták a száján. Az én arcomon halvány mosoly ült, ami reméltem, biztosítja arról, hogy megtisztelve érzem magam, amiért beavat a benne zajló csatározásokba. – És ne mondd nekem, hogy nem teheted, nincs ilyenekre időd és hasonlók. A tiéd a világ összes ideje és akkor szállsz vissza újra a nyeregbe, amikor akarsz. Hát mi lesz velem, ha neked valami bajod esik? – Elkaptam a kezét és apró csókot leheltem a bőrére.
Tudtam, hogy milyen rideg külsőm volt. Hogy sokakat a határozott vonások, a puszta megjelenésem elbizonytalanított. sokszor erre alapoztam, és a sztereotípiák nem zavartak. Viszont, mivel Mark elért nálam valamiféle változást, jobban is megismert, mint szerettem volna eleinte. Gyorsan hatott rám és kezdett befolyásolni az ismeretség, és valóban elérte, hogy érdekeljen, mi történik vele. Tulajdonképpen azon csodálkoztam, hogy ő így el tud viselni, s nem fordít nekem hátat. A mostani mosolygás, illetve nevetés ugyanis szokatlan volt tőlem, és nem mindenki mondhatta el, hogy ilyesmivel megtiszteltem. De ő kivétel volt. Egész egyszerűen bizonyos szempontok figyelembevételével nem volt szükségem sok emberre, aki ismert, mint egy térképet. Megtanultam, hogy ennek milyen hátulütői lehetnek, s ennek fényében nem is volt különösebben problémám a jelenlegi helyzetemmel. Ahogy rám kacsint, mosolyom kiszélesedik, hisz tudja jól, nyeregben van. Azzal viszont, amit mond, nem tudok nem egyet érteni. Ennek több oka is van. –Az már biztos.–zárom le végül egyszerűen. Elnevetem magam, hisz ő, ellenben velem, nem volt kifejezetten az a típus, aki a saját gondolatain kívül nem akar mást hallani. Nekem viszont szükségem volt erre ahhoz, hogy mindent a helyén tudjak kezelni. Panaszra nem lehetett okom, a lehető legjobb helyen éltem, hogy mindez megvalósulhasson. –Megszokod. Bár pár balhés suhancot megigézhetek neked, ha hangzavart és csetepatét szeretnél.–ajánlom fel, olyan önzetlenül, amivel alighanem egy üzlettársam meglepnék, sőt, szinte vérig sértenék. Szerencsére ő nem ilyen, s még csak nem is üzlettárs, így ennyi rugalmasságot megengedek magamnak. Mesélni kezdek olyan dolgokról, amikről sem neki, sem másnak nem meséltem még. A jól elrejtett és titkolt múlt ugyanis fájó sebek hegesedett tetejét tépte volna fel. Arcom tudom, hogy megváltozik, s vonásaim nehezen kontrolálltakká válnak, olyanná, amit talán tényleg nem láthatott még rajtam soha. Egyszerre ült ki a fájdalom arcomra és közben nem is nagyon figyelem reakcióját. Nem akartam, hogy sajnáljon, hogy ezért másképp nézzen rám, s pont ezért tartottam meg ezen információkat magamról és csakis magamnak. Tudtam, idővel máshogy nézne rám még ő is. Pedig nem szomjaztam vagy táplálkoztam volna senki sajnálatából. Mindenkinek volt a múltjában sötét rész, amiről nem akart beszélni. így vagy úgy, de ott élt ez a részünk is, s míg a földi lét megadatott, cipeltük keresztként a hátunkon. Azt kellett megállapítani, hogy mennyire hagyjuk, hogy ez a kereszt a földbe döngöljön minket. –Jogos kérdés.–hunyorgok, pár pillanatig magam elé meredve. Magam sem tudtam ugyanis a pontos választ, de igyekeztem érthetően és pontosan megfogalmazni azon álláspontot, amit beismerni még kevésbé mertem. –Mert mertem szeretni. Azóta tudom, hogy ez egy olyan dolog, amit nem engedhetek meg magam. És most ne mond azt, hogy ez hülyeség. És ne sajnálj.–hangom határozott, már inkább parancsoló, mint kérő. –Nem a vérvonalam féltem. Mivel nekem olyanom már nem igen lehet, nem hiszem, hogy lenne mit féltenem. Kezdek elfáradni, belefáradni. És most érzem csak igazán, mit is jelent erős boszorkánynak lenni.–a ki nem mondott gondolat, ahogy elhagyja a szám, tudom, hogy meglepetést fog okozni. A jégpáncél folyamatos olvadásnak indul,s én vele egy időben kezdek gyengülni.
Nem tagadhatom, otthonosan éreztem magam. Angie közelében sokkal természetesebbnek tűntek a dolgok, pedig egyébként sem volt semmi bajom az életemmel, nem éreztem úgy, hogy bármit kényszer vagy nyomás hatására csináltam volna. Meggyőződésem, hogy volt közöttünk egy különleges kötelék, ami az idő előre haladásával csak szorosabb lett. Ha akartuk volna, bármelyikünk kiléphetett volna a kis kapcsolatunkból, de abban biztos voltam, hogy nem fog eljönni az a pillanat, amikor én ilyet tettem volna… a mentorom túlságosan érdekes, nem mindennapi teremtmény volt ahhoz, hogy elengedjem őt és annak a lehetőségét, hogy egyszer talán mindent megtudok róla. Addig pedig maradt a kíváncsiság, a vacsorák és minden egyéb, ami tökéletes szolgálatot tett ahhoz, hogy ne veszítsem el az érdeklődésemet. - Mondanám, hogy fogadjuk meg, hogy nyitott könyvek leszünk egymásnak, de akkor elszállna a varázs. – A vállam fölött hátranéztem és rá kacsintottam. Tetszett, hogy jól szórakozik, régen volt, hogy szívből mosolyogni, sőt nevetni láttam volna. Csupán egy kis ráhatás és teperés szükséges a jégpáncélja megolvasztásához… megértettem, miért vált nála általánossá a kimért viselkedés és őszintén, már fel sem tűnt, hogy a játszmánk részévé vált a jég megtörésének procedúrája. - Ahol most lakom, ott nincsenek idegesítő szomszédok. És ez engem jobban zavar, mintha egész éjszaka ordítanának. Nem bírom ezt az állandó csendet. – Vallottam be egy apró sóhajt megengedve magamnak. A kezembe fogtam a borospoharat és ittam egy kortyot, miközben arra gondoltam, hogy Chantele igazán választhatott volna egy kissé mozgalmasabb helyet. Fogalmam sem volt, meddig fogom bírni. Nincs semmi, ami elterelhetné a figyelmemet, a lehetőségek korlátozottak és az itteni munka közel sem tartogat olyan nagy meglepetéseket, mint egy nagyvárosban. De most nem annak volt itt az ideje, hogy a saját bajaimmal foglalkozzak. Rezzenéstelenül figyeltem Angi arcát és minden mást kizárva hallgattam a szavait. Ha már megtisztelt azzal, hogy beavat az élete egy olyan részletébe, amiről még nem tudtam – ebből viszonylag sok volt -, akkor meg kell becsülnöm ezeket a perceket. Nehezemre esett őt kislányként elképzelni, aztán ismét elért a fura felismerés, hogy számomra elképzelhetetlen hosszú évszázadok óta él már… a magam majd’ kilencven évét nem éreztem soknak, pedig régen nem a jelenlegi állapotomban kellene élnem, viszont arról sejtelmem sem volt, mit csinálhatnék még több évszázadig ezen a bolygón. Biztos találnék magamnak valami jó elfoglaltságot. Angie-nek is sikerült. - Miért változtatott át? És egyáltalán miért engedted, hogy vámpírrá tegyen? – Angie erős boszorkány volt, aki könnyűszerrel leszerelhetett volna egy vámpírt. Ha rajtam múlott volna, én nem engedtem volna, hogy belém táplálják a vámpírt. Jobban belegondolva, hazudtam… a saját döntésem volt, hogy megkóstoltam a vért, saját hibámból váltottam ki az apám által örökölt géneket. – Egyik család története és tagjai sem annyira tiszta, hogy tökéletes és minden kétséget kizáró etalonná válhassanak. – Jelentettem ki. Szeretet és tisztelet ide vagy oda, minden vérvonalban van egy kis csavar, bökkenő, ami emlékeztet minket és a többieket is arra, hogy közel sem annyira ideálisak, mint ahogy az a fejünkben kialakult kép próbálja reprezentálni.
Talán ő nem akart ilyesmire gondolni, én a magam korával lassan, de biztosan, elkezdtem foglalkozni ezzel a kérdéssel. Sosem vettettem volna véget két kezemmel életemnek, de azt sem tagadom, hogy nem untam a földi létet ennyi idő után. az örökös harcokat, hol ezért, hol azért. Kezdtem fáradni, és bár kifelé nem látszott, kezdett a magány felülemelkedni rajtam. Felneveltem, ha úgy tetszik, nem csak őt, még jó páran akadtak a sorban, az első igazi sikerem, akivel mai napig felhőtlen és kiegyensúlyozott viszonyom van, az ő. Senki mást nem tudtam közel engedni magamhoz, szinte egész életemben. Talán ezt beismerni egy lépés volt, de sosem ismertem volna be a magányom okát a külvilágnak. A szívem okkal fagyott jéggé, és a melegség, mely ezen olvaszthatott, nem létezett. -Azt hiszem, ennyi idősen már nem csalnak a képességeim. De nincs is okod rá, hogy ne viszonyulj magadhoz így.-mosolyodom el én is, és róla süt, hogy örül ellnek. Ahogy szavaimnak is. Eleget tennék én kérésének, de, hogy kis időt adjak magamnak is, rá bízok még előtte egy feladatot, amit kérdés, és további kérés nélkül kezd el csinálni. Nem akartam rá kényszeríteni, igazából részben viccnek szántam, de ennek jelét maximum a felcsillanó szememben láthatta. Figyelem mozdulatait, majd szavaira végül jóleső, és kellemes nevetéstől rázkódom meg. Tagadhatatlan, hogy színésznek is elment volna, bár a durcás kisgyermek aranyosságával ért fel a próbálkozása, amivel meg akart győzni, hogy végül is micsoda dolog egy vendéget pakolásra ösztönözni. Pláne mosogatással felérő dologgal. -Azt hiszem ez valamelyik első lecke között volt: ne hagyd, hogy a szemed elhitessen veled mindent. Van, amit a felszín, pár vonás könnyedén tud elrejteni, s sosem tudhatod, mégis mit is rejt pontosan a mély.-húzom ki magam, nem olyan merev, megszokott mozdulat ez tőlem, sokkal inkább azért irányul felé, hogy megnézzem, hol is tart. az edények berakodása otthonos mozdulatok sorából áll, ebből is látszik, hogy egyedül él. Ami számomra szinte hihetetlen. Egyik szemöldököm homlokom közepére siklik, és kicsit oldalra billentve fejem, úgy teszek, mint aki valóban elmereng a szavain. Holott éppen, hogy szórakoztatott a gondolat, hogy én a szomszédok miatt idegeskedjek, vagy ő. Épp ellenkezőleg, nekem ennyire emberi dolgokhoz szükségszerűen ragaszkodtam. Igaz, jelenleg a szomszédaim farkasok, akik a nekem köszönhető ékszereknek hála, nem igen téblábolna olyan helyeken, ahol nincs dolguk. -Nem látod, megőrülök a szomszédoktól. Nem lehet, hogy éppen te vagy az, aki menekülőre fogta és ezért vagy itt?-csipkelődöm tőlem nem éppen megszokott módon, ajkamon továbbra is mosoly ül, majd mikor mellettem helyet foglal, kicsit oldalra fordulok, majd alsó ajkamba harapva próbálok olyasmit a felszínre csalogatni, ami nem túl szomorú történet, de sajnos ezekből igen kevés akad. Megköszörülve torkom, hát engedek, és próbálom a bennem rejlő gátlásokat feloldva, mesével előrukkolni. -Egészen kis koromban volt egy apró gyűrűm. Anyámtól kaptam, ő pedig a sajátjától. Generációk óta a családunké volt. Én azonban sosem szerettem. Nehéz volt, és feltűnő, valahogy sosem éreztem sajátomnak. Mikor megismerkedtem...-akad el szavam, majd nagyot nyelve folytatom.-A francia udvarban, évszázadokkal később megismerkedtem valakivel. Ekkor már anyám nem élt, a családom bár több generációnyi boszorkányból állt, egyedül bolyongtam a világban. Tehát abban az udvarban, közel háromszáz évesen megismerkedtem valakivel. Ő tett vámpírrá. Az ő sorcière-ja voltam. Az első, akit boszorkány vére ellenére átváltoztatott. A gyűrűm ekkor veszett oda. Fogalmam sincs, hogy a felemésztő düh és sötétség vagy valami más miatt, de a gyűrű eltört. Helyére ez került.-emelem fel kezem, a napgyűrűm smaragdja megcsillan a nap fényében.-Anyám szellemét azóta nem látom, nem érzem, bármit is teszek. Azt hiszem a vér, mely először tapadt akkor ujjamhoz megszakított valamiféle családi tisztaságot. Hát ebből is látszik, hogy sosem voltam igazi Bouchard.-vonok vállat, ezzel olyan emlékeket felemlítve, amik csupán foszlányok, igazi történettel, mely keretbe foglalt, így sem szolgáltam. Mégis többet tudott meg rólam, és ismertem már annyira, hogy tudjam, mindezek után megannyi kérdés merült fel benne, s talán bátorságának hála, fel is meri tenni őket. Próbálok ajkamra mosolyt erőltetni, de csupán apró rándulás látszik meg szám sarkán, mégis, mintha lelkem megkönnyebbült volna.-Sosem meséltem senkinek ilyesmiről.-túrok zavarodottan hajamba, és tekintetem elkapom róla, ami szintén nem jellemző rám.
- Nagyon remélem, hogy még jó ideig nem fogunk emlékké válni sem egymás, sem bárki számára. – Mostanában már nem akartam meghalni. Úgy negyven éve túl voltam ezen a korszakomon, elfogadtam az öröklétet, sőt, meg is szerettem és nem szívesen cseréltem volna el vagy eszméltem volna arra, hogy az élet ismét mulandóvá vált. Teljesen más volt a helyzet, amikor átváltoztam, szidtam mindent és mindenkit, de most már amondó vagyok, hogyha az volt a sorsom, hogy félig vámpírként tengessem a mindennapjaimat, akkor legyen. Ennek a hozzáállásnak a kialakításában természetesen Angie rengeteget segített, ez volt az egyik oka annak, hogy egyáltalán nem szívesen gondolnék arra, mi lenne, ha a halálhírét kapnám meg egy alkalommal. Nem mintha félteni kellett volna, tudott ő vigyázni magára. - Jól érzed, az önismeretemmel nincs különösebb baj. Miért is lenne? – Tudtam magamról, hogy ki vagyok, milyen vagyok, nem voltam eltévelyedett, útkereső bárány, aki nem tett meg valamit azért, mert az a dolog lehet, hogy nem fért bele a saját magáról alkotott képébe. Volt időm megtanulni, mi tartozik hozzám és mi nem, legyen szó konkrét vagy elvont értelemben vett tulajdonról. Valószínűleg ezért vigyorodtam el és Angie kérésének eleget téve elkezdtem bepakolni a mosogatógépbe: voltak pillanatok, amikor túlságosan is szerettem a történeteket ahhoz, hogy elszalasszam a meghallgatásukra adódott lehetőségeket. Hát még ha Angie eredetéről, múltjáról, bármijéről szóltak! Ha csak pedzegeti annak a lehetőségét, hogy valakit beavat egy apró kis titkába, az hatalmas szó, mindenféleképpen le kell csapni az alkalomra. - Készséges szolgáddá teszel, kihasználva a kíváncsiságomat? Nem szép dolog. – Csóváltam meg a fejem egy színpadias sóhaj kíséretében. Egyedül éltem, úgyhogy tudtam, miféle tevékenység a rendrakás, nem mintha egy gépbe való bepakolás hatalmas ördöngösség lett volna. Egy csecsemő is simán megoldaná. – De én nem fogom bevenni, hogy te vagy errefelé a gonosz nyugati boszorkány, aki kénye-kedve szerint legyilkol bárkit vagy éppen azért, mert nem szépen néztek rá. Persze lehet, hogy megint csak a kivételes helyzetem beszél belőlem. – Hogy őszinte legyek, tényleg nem ismertem a vérengző oldalát. Nem tettem olyat, amivel előcsalogattam volna belőle a vadállatot, nem az ellensége vagy a szövetségese voltam, hanem valaki, akit érthetetlen módon megszánt és a szárnyai alá vett. És én ezért hálás voltam neki, miért feszegettem volna annyira a határokat, hogy a kerítésre feszítse a bőrömet? Egyébként is, kedveltem, eleve nem akartam vele negatív élményeket megélni. - Ez a jó a kisvárosban, kevesebbet kell idegeskedned a szomszédok miatt, mintha egy zsúfolt belvárosban élnél. Bár kinek mi tetszik jobban. – Megvontam a vállam. Én szerettem, ha pörögtek körülöttem az emberek, jólesett az utca nyüzsgésére ébredni reggel és látni, hogy éjszaka sem áll meg az élet. Itt maximum az válhatott megszokottá, hogy kinéznek, ha nem ismersz mindenkit. - Nos, ha már megdicsértél, hogy milyen jól tudok bókolni, akkor megérdemlem azt a mesét. – Visszahelyeztem magam a székre, de most a mellette lévőre és a kezembe vettem a poharamat. Bármit szívesen hallottam, ami újnak hatott.
Elnevetem magam, ahogy szinte kikéri magának, hogy ő aztán szent volt, és csak jó emlékem lehet róla.-Tudod, vannak emberek, akik csak emlékek lehetnek. De élsz, nem vagy emlék. Sose lennél csak emlék.-fordul hangom komolyra, és elég, ha arcomra, szemembe néz, tudhatja, valóban nem csak csak szavak a kimondott dolgok, hanem valódi tartalommal bíró igazságok. Sosem néztem volna rá csak egy emlékként. Nem is hagytam volna, hogy annyira eltávolodjon tőlem, hogy csak emlékképé legyen. Persze erről ő aligha szerezhetett tudomást, hacsak nem most fejlesztette ki a gondolatolvasás képességét, amiben meglehetősen kételkedem. -Miért érzem azt, hogy a magabiztos önismeretednek hála vigyorogsz ennyire? Büszke lehetsz mondjuk erre, legalább nem mások mondják meg, ki légy.-nem vitatkozom azzal, hogy ismeri-e magát. Megtanítottam jó pár dologra, és ha nem fakít ezeken az idő, nyert ügyem van vele kapcsolatban. Az elvesztegetett idő értelmet nyer. Legalábbis nekem sokszor mondták ezt. Elkalandozó tekintetem rá emelem, a pillanatnyi merengés a múlton, jól láthatóan átjár, és szavaira csak egy halovány mosollyal ajkamon, bólintok. -Ha bepakolsz a mosogatógépbe és töltesz még a borból, talán megosztok veled ezt-azt.-láthatja, hogy ez sem üres ígéret, életemben először komolyan és őszintén szeretnék neki mesélni mindarról, aki, ami én vagyok, akinek hála ilyen lettem, s arról, min mentem keresztül az évszázadok alatt. Mégis volt bennem egy gát, amit ehhez le kellett küzdenem, ehhez pedig idő kellett. A mennyire sosem tudtam a választ, most talán elérkezett a pillanat. Ha nem, talán megérti, talán nem. Egy próbát minden esetre megér ez is, mint oly sok minden más az életben. Ismételten elmosolyodom azon, mikor magabiztos kijelentést tesz arról, milyen is a viszonya hozzám, és őszintén szólva, azt a kijelentést, hogy jó hatással van rám, nem tudom tagadni. -Valóban jó hatással vagy rám, ez nem titok, nem kérdés és sosem tagadnám. A módszereim pedig nem fogod megismerni. Aki pedig mesélni tudna róla... Az árulás olyasmi, amit egyféleképpen lehet csak jutalmazni.-talán számára ismeretlen ez az énem, mások számára viszont nagyon is ismerős lehet a kimért, könnyedén gyilkoló nő. Bár a könnyedség velejáróiról senki sem tud, még Mark sem. Megannyi titkom ellenére mégis itt van, és a vacsora után a tányérok fölött kortyolgatja a borát, mintha csak otthon lenne. Ez pedig megnyugtat. De én nem tudom magam ennyitől jó embernek érezni. -Jó helyen élek. Nem ismerem a szomszédaim. Legalábbis egy részüket. A másik pedig egy békés falka, akik a védelmem alatt állnak, és hasonlóan állnak hozzám. Azt hiszem a kisváros bizonyos mértékben előnyös. Az ember viszont valóban kevés.-mosolyodom el saját "viccemen", ahogy kifordítom az egyszerű szót, és ezzel nem tudna vitatkozni. Egyre kevesebb az ember, nem csak itt, de talán igen, kisvárosban feltűnőbb ez a jelenség. Poharam felé emelem, s mikor hozzákoccintja, szavaira csak lehunyom szemem egy pillanatra, és mosolyom próbálom elnyomni, de lehetetlen vállalkozásnak ígérkezik jelen esetben. -Bókolni is tudsz, meg kell hagyni.-nem pirulok el, de látszik rajtam, hogy zavarba hoz, ami egyszerre lep meg, és tölt el örömmel, hisz vámpírként ly sok idő után is érezni a régi érzéseket, melyek ember koromban szinte mindennapiak voltak, egyszerre felemelő és megnyugtató.-Gyerünk Mr. Greene. Hosszú még az este, és azt hiszem az esti mesével még tartozom.-szólalok meg sejtelmesen mosolyogva, és felállva, a mosogató felé biccentek, mikor mellé érek, ezzel jelezve, hogy nemrég mondott szavaim valóban igazak, és pakolásra fogom be, míg az utolsó kortyot is megiszom, és az üres poharat elé nem teszem az asztalon.
- Összetöröd a szívem, Angie. Képes lennél elviselni, hogy beletiporsz a lelkembe? Csak szép emlékek, semmi több? – Kérdeztem teátrálisabbra változtatva a hangomat. Akárhogy is, különleges kapcsolatunk volt, de hogyan is lehetettünk volna hétköznapiak egymás számára? Neki lehet, hogy egy voltam a sok tanítvány vagy életében felbukkanó személy közül, ám az biztos, hogy én nem tudtam átlagos nőként tekinteni rá. Nem lehetett belegyömöszölni ebbe a kategóriába. - Van önkritikám, véletlenül sem hinném azt, hogy könnyű eset vagyok. Ismerem magam. – Vigyor ült ki az arcomra. Persze kölyökként, tinédzserként, sőt, régebben a rosszabb napjaimon hajlamos voltam azt hinni, hogy tévedhetetlen vagyok, jó az, amit csinálok és a világ nem érti meg, mit miért teszek és milyen nagyszerűen érzem magam. Nem mintha a többi ember nem lenne különb, mindenkinek vannak ilyen korszakai. Mióta kinőttem az enyémet, csak nevetve tudok visszanézni: abban az esetben, amikor nem az jut eszembe, hogy legszívesebben halomszámra gyilkolásztam volna az utca népét. - Ezt a félmondatot nem kellett volna kiejtened a szádon, ha el akartad hallgatni előlem a saját sztorijaidat. Éppen itt lenne az ideje, hogy mesélni kezdj. – Kacsintottam rá. Soha nem tudtam rávenni arra, hogy beavasson az élete egy-egy történetébe, mindig kitért a kíváncsiságom elől, ami nem volt baj, hiszen tiszteletben tartottam, hogy nem akar beszélni, mégis, teljesen másik oldalról ismerhettem volna meg. Ez pedig mindig piszkálgatta a fantáziámat, mivel Angie kicsit is sebezhetőként, törékeny lányként elképzelni elég nagy feladat volt. - Nem akarom fényezni magam, de személyes sikerként könyvelem el, hogy nem láttalak még igazán rossz hangulatban. Ez azt jelenti, hogy jó hatással vagyok rád. – Belekortyoltam a borba. – Sajnálom azokat a szerencsétleneket, akik kihúzzák nálad a gyufát. Középkori kínzómódszereket alkalmazol vagy máshogy torlod meg az árulást? Csakhogy felkészüljek, ha egyszer mégis pocsék kedvedben találnálak. – Nem láttam esélyét annak, hogy bármikor annyira fel tudjam bosszantani, hogy a fejemet akarja venni. Főleg, hogy túlélt már velem egy-két dolgot és ha akkor életben hagyott, akkor a mostani személyiségemet üdvözölnie kellene. Ezt is tette minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk. - Rossz, más, ki hogy nevezi. – Tettem hozzá. – A kisvárosok nem az én terepem, akkor sem, ha van és lenne mit csinálni. Túl kevés az ember és olyan érzésem van, mintha mindenki ismerne vagy ismerni szeretne mindenkit. – Hátradőltem a széken. Nagyvárosban nőttem fel, ott szocializálódtam, soha nem voltam kisvárosi srác, a zárt közösségek szeretetének gondolata is távol állt tőlem. Csak amiatt mosolyodtam el ismét, mert felém tartotta a poharát, nem is voltam rest hozzákoccintani a sajátomat. – Többet kellene mosolyognod. Gyönyörű vagy. – Állapítottam meg.
Kifejezetten jót mulatok magamban, ahogy saját magát próbálja jobb helyzetbe kényszeríteni, de azon is elég jót virulok, hogy tudja jól ő is, valahol igazam van. Hiába próbálja mentegetni magát, ez a helyzet elúszott, esélytelenek nyugalmával indul azért, hogy elhitesse az ellenkezőjét. A mosolya láttán egyik szemöldököm megemelkedik, majd én is elmosolyodom, és könnyedén vonok vállat. Nem célozgattam, s ha mégis, ezzel a mozdulatsorral éppen azt ki tudtam fejezni, hogy akár így is lehet. Minden erőmre szükségem van, hogy ne zárjam újra be a kapukat, és vonuljak el a saját kis váramba, a jégfal mögé, de jelen esetben ez meglepően könnyen megy, és erőlködésről hamar szó sem lesz. Ellenben egy részem mégis félni kezd emiatt. És sajnos ezt nem mutathatom ki, így magamban őrlődöm, ahogy máskor is. -Egy része igaz. Az, hogy szép emlékeim vannak rólad. De ne is reménykedj többen.-közlöm vele egyszerűen, mosolyom széles, és mégis elárulja, hogy komolyan gondolom, nem volt ő olyan könnyű eset, mint amilyennek hiszi vagy hitte magát. Épp ellenkezőleg. A kezelhetetlen kölyök jelző nem egyszer fordult meg a fejemben, de az ő érdekében ezeket inkább lenyeltem és átgondoltam, ér-e valamit kimondani.-Jó tanítvány voltál, talán a legjobb. Nem a legkezelhetetlenebb, de ne ringasd magad abba a tévhitbe, hogy könnyű eset vagy, mert nem vagy az.-világosítom fel az egészen pontosan, fejemben is megfogalmazott tényekről, és még azért odatűzöm a mondandóm végére-Azt pedig egy percig se hidd, hogy ebben nem hasonlítunk.-ezzel apró húscafatot dobok elé, már, ha képletesen és költői képekben gondolkodunk. Arról ugyanis sosem, senkinek sem meséltem, hogy ki voltam és milyen, mikor engem átváltoztattak. De arra tökéletesen emlékeztem, s talán sosem fogom feledni, a könnyű eset kategóriába sosem voltam sorolható. A teríték a helyére kerül, s az étel is követi, majd mikor mindketten helyet foglalunk, már szinte egyáltalán nem gondolkodom azon, hogy hogyan zárjam ki a gondolatot a fejemből, túlságosan megnyíltam-e vagy sem, sőt, ezek tisztára eltűnnek. Valóban élvezem a társalgást, és kifejezetten jól esik, hogy rövid időre, de felszabadult lehetek. -Kedvesen megelőzted azt a részt, hogy azt mondjam, már pedig nem vagyok ember.-mosolyodom el, és ismételten állat vonok.-Abban igazad van, hogy járkálnak. De túl hamar ítélsz meg úgy, hogy még sosem láttad, milyen az, mikor se nem kedves, se nem megértő kedvemben vagyok.-nem tartoztam azok közé, akik nem szeretik, ha vér tapad a kezükhöz és a lelkiismeretem sem gyötört már jó rég óta. Volt egy értékrendem, ami mások szemében feltüntethetett volna gonosz boszorkánynak is, de az sem érdekelt volna különösebben. Már elmúltak azok az idők, mikor az ilyen dolgok foglalkoztattak igazán. -Pont olyannak ismerlek, aki a napot lopja. Ne légy nevetséges!-forgatom meg szemeim.-És ne mond, hogy olyan rossz lenne itt. Mondjuk nyilván ezt mondom, hisz tudod jól, Portland meg én... nos, nem vagyunk jóban.-nem mondom, hogy ennek különösebb oka volt, egyszerűen az nem az én helyem volt a világ kerekén. ellenben őt sem kényszerítettem volna olyasmire, amit ő nem akart. Felnőtt emberként el tudja dönteni, hol jobb neki. -Legalább egy dologban ismét egyet érünk.-ezzel azt is kifejezem, hogy én sem hiszek benne, mint azt már megbeszéltük. Megemelem az újratöltött poharam, és felé tartom.-A nem hosszútávú kapcsolatokat keresőkre. Jelentsen ez bárit is.-mosolygom, és régóta nem érzem azt, hogy ajkaimon helye van ilyesminek, most mégis könnyedén húzódik újra és újra mosolyra. Ettől pedig egyszerűen kivirul eddig érzésektől mentes arcom.
Az Angie-vel való beszélgetés jobb volt, mint egy terápia. Arról ugyan nem tudtam nyilatkozni, hogy milyen a professzionális keretek közötti segítő beszélgetés, de szerencsére nem is kellett, nagyon úgy tűnt, hogy megvolt nekem a saját bejáratú lélekbúvárom. Pedig első ránézésre nem hiszem, hogy bárki el tudta volna hinni Angie-ről, hogy jó hallgatóság lett volna: ő nem az a fajta nő volt, aki megfelelt a közvélemény gyengébbik nemről alkotott általános elképzelésének és igazából én is meglepődtem, amikor legelőször elérte, hogy elgondolkozzak a mondandóján. Azóta már nagyjából hozzászoktam, hogy általában igazat szól, de voltak pillanatok, amikor még mindig meglepett. A mostani is ilyen volt. Soha nem fogok tudni kiigazodni rajta, ebben rejlett ennek a nőnek a varázsa. Megunhatatlan volt a társasága. - Nem figyeltem eléggé a saját határaimra. Elvesztettem a józan eszemet. – Vallottam be, majd egy sóhajtás után ittam egy kortyot a borból. Ez volt a legrosszabb az egészben: én, aki mióta megízleltem a vért azért küzdöttem, hogy az életemnek meglegyenek a meghatározott részei, könnyűszerrel léptem át a saját magam által felállított falakat. Ha nem voltak falak és nem volt rend, akkor hajlamos voltam kaotikussá válni, ami nem jelentett jót. Az, hogy engedtem a Chantele-el kapcsolatos, hirtelen feltörő vágyaimnak, felettébb ostoba lépés volt akkor is, ha meglehetősen élveztem. – Még a végén azt fogom hinni, hogy rám célozgatsz. – Megmosolyogtatott, de eszem ágában sem volt őt kinevetni, főleg, hogy én vergődtem ebben a csapdában, mint valami bolond hal. Ám Angie-ről nem igazán élt rólam az a kép, hogy összekeverné az úgynevezett munkát a magánélettel. Mondjuk eddig magamról sem voltam ilyen véleménnyel, aztán a mellékelt ábra mutatta az orbitális tévedésemet. - Reménykedtem benne, hogy most jön az a rész, amikor megdicsérsz, hogy milyen jó tanítványod voltam, sőt, hogy én voltam a legjobb és rólam vannak a legszebb emlékeid. Ennyi minimum kijárna, ha szerinted is hasonlítok rád. – Igaz, ami igaz, szinte mindent tőle tanultam, ő készített fel a második életemre, nehéz lett volna nem tőle ellesni néhány tulajdonságot, olyanokat, amelyek megkönnyítik az életben maradást. Ehhez hozzátartozott a kötelezettségektől való mentesség és társai is, mindketten órákat beszélhettünk volna arról, miért jobb mindig azt csinálni, amit szeretnénk. Miután én is jó étvágyat kívántam neki, megcsóváltam a fejem szavai hallatán. – Senki sem mondta, hogy szent lennél, de neked is be kell látnod, hogy járkálnak ebben a világban tőled sokkal rosszabbak. Sőt. Te nem vagy rossz ember. Vagyis bocsánat, vámpírboszorkány, még mielőtt kikérnéd magadnak az ember megnevezést. – Mosolyodtam el, aztán ettem pár falatot. Egész ehető fogást hoztunk össze. – De mint láthatod, mostanság én se az emberiség megmentésén fáradozom, hanem inkább a napot lopom. Talán ideje lenne beletörődnöm, hogy ide kell átraknom a székhelyemet egy kis időre. – Egyébként is esedékes volt már a költözés, mondhatni összeköthetném a kellemest a hasznossal azzal, ha felmondok és magam mögött hagyom Portland-et. – És ha ismered magad, akkor pontosan tudod, milyen véleménnyel vagyok a komoly kapcsolatokról. Hosszú távon egyetlen nő sem bírná velem. – Csupán őszinte voltam, tisztában voltam azzal, hogy én nem erre az életre rendezkedtem be.
Összevont szemöldökkel hallgatom az okfejtését arról, hogy mi hogyan működik, s az igazat megvallva, mintha csak magamat hallanám. Erről pedig pontosan tudom, hogy arcomra kiül, hisz gondolataim elkalandoznak, és nem figyelek oda annyira a közelében arra, hogy mindig a jégszobor legyek, akinek nincsenek érzései. Legalábbis akiről mindenki azt hiszi, hogy ez így van. Pedig az igazság jóval összetettebb volt, s bár a téma bármelyik barátságban előkerülhetett volna, nekem nem igazán beszélt eddig a nőügyeiről, ez pedig épp ugyanúgy meglepett, s a kettő kombinációja, hogy hasonló a gondolkodásunk, majd az új információk róla, tőle, kicsit kizökkentette a hűvös, tartózkodó lelkem. -Ezzel tulajdonképpen két dolgot árultál el.-nézek rá ismét, míg a serpenyőben lévő hozzávalókat kavargatom.-Már összekeverted a kettőt, és fontos neked, fontosabb, mint egy mentorállandó diák, de ezt a helyzetet azt hiszem át tudom érezni. Nem mindig és minden esetben kellemes érzés.-igyekeztem nem túl célozgató lenni, de kellőképpen azért tartottam a titkaim a helyükön, és nem merültem el sem a múlt, sem a jelen rejtelmeiben.-Kettő. Azt hiszem túl jó munkát végeztem. Lassan jobban hasonlítasz hozzám, mint a fiúhoz, akit felneveltem az élethez, és akiből férfit faragtam.-nem voltam az anyja, s nem is mondtam volna, hogy valaha anyáskodóan viselkedtem volna vele. Egyszerűen csak megmutattam neki a kiutat abból a gödörből, amiből ő maga azt hitte, hogy nem lesz már sehova tovább. Elnevetem magam, mert a szájából ez a mondat furcsábban hat, mint ahogy én elképzeltem, hogy hangozni fog, és a serpenyőt magára hagyva próbálom a jóízű nevetésem palástolni egy korty itallal. Vállat vonva reagálok végül szavaira, lényegében ezzel helyeslő választ adva, majd mikor maga is beismeri, hogy nem volt éppen sétagalopp, amibe mellette belekezdtem, csak ismét helyeslően tudok bólintani. -Tudod, ha már ilyen őszintén beszélgetünk, igen, határozottan kellett hozzád, melléd önuralom. De az, hogy borzasztó voltál... nos, a múlt időt megkérdőjelezném.-nem jellemző rám az efféle csipkelődés, most mégis könnyedén veszem fel ezt, és a csapongó jellemem, aki mindig máshogy viselkedett, most ismét egy új arcot húz elő, a nap folyamán ár sokadjára. Felszisszenek, és nem tudom eldönteni, hogy valóban komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak ugratni próbál, így végül összevont szemöldökkel sétálok az asztalig, és a reakciómmal várok egy kicsit, először az ebédem szeretném a tányéromon, s magam előtt tudni. Kihúzza a széket, mire helyet foglalok, és elmosolyodva veszem kezembe a villát, és veszek rá egy falatra valót. -Jó étvágyat!-kezdek neki az evésnek, majd az első falat után visszatérek előbbi témánkhoz.-Tudod, nem kell ferdítened a valóságot. Nem vagyok Szent, és nem vagyok jó ember sem. Kezdjük azzal, nem vagyok ember. A világnak nincs miért köszönetet mondania. Ellenben veled, én nem az emberek megmentésén foglalatoskodom elsősorban.-világítok rá az egyik fő lényegi kérdésre, majd folytatom.-Minden esetre az a nő, aki téged megnyer, igazi főnyereményt fog ki.-veszek még egy falatot a villámra, és mosolyogva nyúlok a poharamért, melyben egy korty bor még maradt, s kicsit meglendítve azt a levegőben, leöblítem a falatot az édes nedűvel.
Nem hittem volna, hogy bárkinek megnyílok ebben a témában. Bár Angie különleges szerepet töltött be az életemben, soha nem éreztem szükségét, hogy ilyesfajta érzelmekről beszéljek, főleg, mert nem szerettem megadni magamnak a lehetőséget arra, hogy egyáltalán komolyabb érzelmeket kezdjek táplálni egy nő iránt. Angie-nek igaza volt: nem szerettem a bonyodalmat és a kötöttség, a megállapodás, az összehangoltság kialakítása minden volt, csak nem egyszerű. És nem is volt szükségem arra, hogy ilyen életet éljek, a letelepedés nem szerepelt a terveim között. Tökéletesen megvoltam azzal az életstílussal, hogy a nők életébe és csak jövök és megyek, semmi komplikáció. - Boldog? Ugyan már, miről beszélsz? – Kérdeztem felnevetve. Tény, hogy Chantele állandó szereplője volt a mindennapjaimnak, megértettük egymást és… igen, nélküle az életem meglehetősen sivár lenne és nagy valószínűséggel senki mást nem mentorálnék olyan szívesen, mint őt. Főleg, hogy a kapcsolatunk jóval túlment a tanár-diák kapcsolaton, sokkal inkább voltunk már barátok, szövetségesek, egymás támaszai és egy éjszakára szeretők is, ami a lehető legnagyobb felelőtlenség volt tőlem. Ezt inkább nem is adtam Angie tudtára, félő volt, hogy a fejemen landolt volna a serpenyő, amivel ügyködött. – Te is tudod, hogy ez nem így működik. Keverni a munkát és a magánéletet… már így is összekutyulódtak a dolgok, nem lenne jó még jobban belesüppedni a bizonytalanba. Sokkal jobban szeretem, ha letisztultak az ügyeim, mintsem bonyolultak. – Ismerhetett, rühelltem, ha valami annyira kacifántos, hogy se az elejét, se a végét nem láttam. Az volt a nagy baj, hogy nagyon úgy tűnt, a Chantele-el való kapcsolatom és az elkövetkezendő történések nem lesznek egyszerűek. - Szóval fel akartál húzni egy fára? Jó tudni. – A hangomban rosszallás véletlenül se mutatkozott, mióta én is felelős voltam valakiért, azóta megértettem, mit érezhetett. Ezért is kérdeztem rá, vajon neki milyen gondolatok játszódtak le a fejében. Mintha csak az anyámtól kérdeztem volna, hogy ugye nem voltam rossz kisgyerek? Azzal a különbséggel, hogy Angie-re nem mint anyára, sokkal inkább barátként tekintettem. – Hatalmas önuralmad lehetett már akkor is, ha végül nem fojtottál meg álmomban. Tényleg borzasztó voltam. – Vallottam be, bár attól nem kellett egy percig sem félnem, hogy Angie feladja a harcot. Arról volt híres, hogy amit elkezdett, azt be is fejezte és hajlamos volt a türelemre is. Volt mit tanulni tőle. - Én soha nem kérném, hogy változz meg. Mi értelme lenne? A világnak össze kellene tennie a két kezét, hogy egy ilyen nőt hord a hátán. – Messze álltam a nyalizástól, csakis tényeket közöltem, közben pedig a tekintetem pár pillanatig elidőzött rajta, míg ő a terítéket rakta fel az asztalra. – Jövök, jövök! – Mozdultam meg aztán, elkezdtem az ételeket kiszedni a tányérokra. – Talán sietsz valahová? Nem említetted, hogy ma is dolgod lenne. - Megálltam az egyik szék mögött és kihúztam neki, miután biccentettem a fejemmel arra kérve, hogy foglaljon helyet.
Furcsa mód, mindig is közel állt hozzám a kissé talán anyáskodó viselkedés. Mindig is könnyen meghallgattam másokat, s egyfajta védekező mechanizmusnak hála, nem szívesen engedtem magamhoz közel annyira senkit, hogy én is megfejthetővé váljak. Ennek oka részben talán a múltam volt, talán csak egyszerűen nem tudtam eltemetni a bennem élő, félénk kislányt, és hála a rengeteg évnyi tapasztalatnak, nem is óhajtottam a dolgokon változtatni. Erős voltam, ha úgy tetszik, megvolt a magam hatalma is az életem felett, ahogy másé felett is, még ha nem szerettem volna mindent erőszakkal megoldani, akkor is. Mark mellett valahogy kicsit könnyebben vettem az akadályokat és nem esett olyannyira nehezemre, hogy megnyíljak, mint mások előtt, s furcsa módon, ez mintha fordítva is így lett volna. -Ó, szóval az, hogy egy nő mellett boldog vagy, csak bonyodalom lehet? Miért érzem azt, hogy a bonyodalom már bekövetkezett?-vonom fel szemöldököm érdeklődve, nem, mintha beszámolóval tartozna nekem, de kivételesen még rólam is süt, hogy érdekel, mi van vele, és érdekel merre akarja az útját tovább folytatni. Viszont óhatatlanul elnevetem magam, mikor az elviselhetetlenségről beszél, és talán olyan jót nevetek ezen az egy, apró kijelentésen, mintha valami mókamester az évszázad viccével állt volna elő. Egyszerűen nem tudom megállni, szemem, egész arcom ragyog, ahogy még ő is ritkán láthatott, s végül ajkamba harapva, szám elé teszem kezem, hogy lecsillapítsam magam.-Ha azt mondom, hogy sok mindent a fejedhez akartam vágni és még most is megtenném, jobban éreznéd magad? Mert én nem hiszem. A mentor néha azért van, hogy lenyelje a pillanat hevében ezébe jutó megjegyzéseket és megállja, hogy felhúzzon az első fára.-vallom be, de ajkam szélén mosolyom még mindig ott virul, és nem értem, hogy miért ne szembesíthetném ezzel a ténnyel ennyi idő után. Az igazságot akarta hallani, gyanítom nem számított ilyesmire, de néha én is okozhatok meglepetéseket, nem igaz? -Hidd el, rád bárki féltékeny lehetne, aki azt hiszi, hogy ismer.-szembesítem a tényekkel, de ajkam egy pillanatra vékony vonallá húzódik, és muszáj leküzdenem az előtörni készülő gondolataim.-De örülök, hogy legalább valaki belátja, hogy sosem változtatnék azon, aki vagyok. Ezt a szokásod remélem te is megtartod.-varázsolom vissza arcomra a mosolyom, és a serpenyőre pillantok, hogy segítsek-e neki valamit, vagy míg a szája jár, figyel is arra, mait csinál. Apró hunyorgás kíséretében elveszem kezéből a poharat, és megiszom annak tartalmát, a saját üres poharam mellé téve. Ajkamra mosoly ül ki és mérhetetlenül elégedett mosollyal nyugtázom, hogy a véleménye nem sokban más, mint az enyém. -Tudod, még ma szeretném elfogyasztani azt az ebédet, és ha nem akarsz a képzeletbeli férjeim sorába állni, én a helyedben belehúznék, mielőtt a vendégszeretetemmel téged is besorozlak.-mosolyom kiszélesedik, míg előveszek pár tányért, lábujjhegyen ácsorogva, majd kecses mozdulattal az asztalra helyezem, s ismét felé fordulva kicsit odébb tessékelem, hogy az evőeszközöket is az asztalra tudjam rakni.
Angie olyan volt, mint egy jó pszichológus. Még egynél sem jártam, de ha terápiát kellett volna kezdenem, örültem volna, ha hozzá hasonló szakemberhez kerülök. Elég volt rám néznie és rögtön kihúzta belőlem azokat a dolgokat, amiket eddig magamnak sem vallottam be. Tisztában voltam azzal, hogy Chantele az egyik legfontosabb személy az életemben, csak a mostani események tükrében túlságosan zavarosak voltak a dolgok. Pedig ha valamit, akkor a nem nyilvánvalót és nem kristálytisztát gyűlöltem. Azt vallottam, hogy felesleges kétségek között vergődni, semmi értelme egy olyan életnek, amelyben nem tudjuk, mihez kezdjünk magunkkal és folyamatosan a következő lépésünk miatt aggódunk. Akkor inkább a halál. De rá kellett jönnöm, hogy ami eddig működött, az nem biztos, hogy örök érvényű maradhat… elég egyetlen személy és rögtön átírja a jól bevált képletet. - Azt hiszem, szavak nélkül is tudja, hogy rám bármikor számíthat. Én is tudtam, hogy ott fogsz állni a hátamnál és Chantele-el talán… még szorosabb a viszonyunk, mint azt kellene. Nem igazán tudom, mit kellene tennem ahhoz, hogy elkerüljem a bonyodalmakat. – Vallottam be őszintén. Azt tudtam, hogy ha valaki, hát ő nem fog nekem tanácsot osztogatni és nem is vártam el. Mindig is szerettem saját magam intézni az ügyeimet és elfogadtam, ha esetleg visszatekintve azt láttam, hogy hibáztam. Következőleg megpróbáltam kijavítani, de azt fogalmam sincs hogyan javíthattam volna ki, ha a Chantele-hez fűződő viszonyomat rontom el. Nem is nagyon akartam, hogy ez a gondolat beférkőzzön a fejembe. – Áruld már el, annakidején hogy bírtad velem? Szerintem a helyedben a fejemhez vágtam volna valamit és azt mondtam volna, hogy ezt nem csinálom tovább. – Vallottam be elvigyorodva. Arra az énemre emlékezve soha nem hittem volna, hogy egyszer én is a mentor szerepében fogok tetszelegni. Talán azért alakult így, mert törleszteni akartam: ha nekem segítettek, én is segítsek valakinek. És mivel Angie eddig még soha nem szorult rá arra, hogy megvédjem, másvalakit kellett találnom. A véletlen nagyon szépen az utamba sodorta Chantele-t. - Így legalább nem kell azon aggódnom, hogy féltékenykedő tekintetek fognak fogadni, ha legközelebb meglátogatlak. Senki sem várja el tőled, hogy feladd önmagad, nehogy azt hidd. – Tettem magam elé védekezően a kezeimet. Igaza volt, ő nem az a fajta nő volt, akinek szüksége volt konkrét társra az életében. Sőt, igazából azt lett volna nehéz elképzelni, ha feleség vagy bármi hasonló szerepben kezdene el tündökölni és ezt mindenféle rosszindulat nélkül gondoltam. Túlságosan különleges volt ahhoz, hogy bárki is alakítson rajta, az egész személyiségén. – Lefogadom, hogy már régen sem hagytad magad és a férjjelölt húzta a rövidebbet. Nem tudom sajnálni azt, aki máglyára akart vetni téged. – Mosolyom nem hervadt. Az elharapott félmondatából is tökéletesen látszott, milyen fából faragták, nem volt ezen mit megmagyarázni.
Arcomon bujkáló gondolatok sosem kaptak helyet, mimikám az esetek igen nagy részében leszűkült apró, már-már jelentéktelen mosolyokra, alig látható jellegzetes rezdülésekre. De előtte egész egyszerűen ment levetkőzése az ilyen dolgoknak, igaz, még így is jobban ismertem őt, mint ő engem. Ez talán a korral is járt, talán azzal is, hogy valamennyire mindig is távolságtartó voltam, nem csak vele szemben, de másokkal is. Szavaira akaratlan elmosolyodom, de nem fejezem be, amit csinálok, inkább tovább érdeklődöm, és ahogy látom, kicsit meg is lepi a nyíltság, ahogy a lényegre tapintok. Arcára van írva szinte minden gondolata, amit én, aki egy időben oly sokszor vizslattam, szinte rejtvényként, másodpercek alatt képes vagyok megfejteni. Követem szememmel, míg figyelmem lefoglalja a kezem alatt készülő étel. -Nem emlékeztet valakire? Mert engem igen.-szólalok végül meg egy halovány, sejtelmes mosollyal ajkaimon. Pontosan ilyen volt, mikor megismertem, s még csak nem is akarom előtte tagadni, hogy a végtelen türelem, amit irányába oly sokszor tanúsítottam, néha megfogyatkozott és elgondolkodtatott, hogy folytassam-e, amibe belekezdtem.-Az érzések tesznek minket emberekké. A törődés. Ez mindenkinél máshogy jelenik meg, de ha fontos számodra, tegyél érte, hogy soha ne gondolja azt, el kell hagynia. Éreztesd vele, hogy történjék bármi, mellette leszel. Akár, mint barát, akár annál több.-nem mondom, hogy ez kifejezett tanács, intelem volt, inkább csak azt mondtam, amit helyesnek véltem, ugyanakkor szavaim mögöttes tartalma érzékelhető abban, hogy számomra pontosan ugyan ezeket a kérdéseket vetette fel anno, s most mégis azt hiszem, hogy kijelenthetem: megérte a szenvedés.-Bár azt hiszem, hogy magadnak is bevallottál ezzel valamit...-jegyzem még meg halkan, hisz tudom, hogy azt is hallani fogja. Csakhogy arcának vonásai túl hirtelen öltenek gondolataira újabb és újabb formákat, érzéseinek jelet adva mindenki számára. A poharat kezembe nyomva eléri, hogy a húsról rá emeljem ismét tekintetem, amihez még rásegít, hogy ujjait állam alá csúsztatva kissé megemeli fejem. -Bárhogy próbálsz meggyőzni, tudod, hogy nem fog menni. Lássuk be, nem vagyok az a fajta, aki képes egy férfi oldalán megmaradni, aki elvárásokkal áll vele szemben és próbálja irányítani. Én nem ehhez szoktam.-harapom el végül a szavakat, belekortyolva a borba.-És nem vagyok királynő. Na látod, az sosem voltam.-engedek meg magamnak egy valamivel szélesebb mosolyt, nekidőlve a pultnak, elmélázom a múlton, s ezt valóban nem tudtam anno kihúzni a listáról.-Bár egyszer hozzá akartak adni egyhez, és meglett volna az esélyem, de ha az illető el akar égetni boszorkányság miatt...-vonok vállat egyszerűen, nem fejezem be a történetet, ami sajnálatos módon nem az én részemről ért véres véget.
- Ígérem, többször fogok jönni. Eddig is csak azért nem látogattalak, mert mindig a bolygó különböző részein éltünk. De te is bármikor beugorhatsz hozzám, ha úgy tartja kedved... - Kacsintottam rá, ám kissé megkomolyodtak az arcvonásaim, amikor észrevettem, hogy Angie szinte úgy olvas bennem, mintha nyitott könyv lennék. Bár az igazat megvallva akkor lepődtem volna meg, ha nem figyel fel a szavaimra, hiszen akárhogy is, jobban ismert bárkinél. Még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy a testvéremtől is jobban, pedig ő aztán mindent tudott rólam. Angie viszont más volt, teljesen más szemszögből ismert és nem ugyanabból a perspektívából nézett, mint mások és ezért... egyszerre voltam neki hálás, de néha a falnak tudtam volna menni a tudattól, hogy ennyire kiismerhető voltam számára. Aztán belenyugodtam. Előtte aztán tényleg nem kellett szerepet játszanom, mondjuk nem is volt szokásom. - Ha csak egy lány lenne, akin régebben segítettem, de még most is igényelné, már megmondtam volna neki, hogy álljon a két lábára és intézze saját maga az ügyeit. - Megtámaszkodtam a pultban és mély levegő vettem. Én sem nagyon tudtam, miről beszéljek, mert a fejemben jelenleg nem állt össze, mi is kötött pontosan Chantele-hez. Akárhányszor kerestem a pontos megfogalmazást és a hozzá tartozó szavakat, nem találtam, ezért fel is adtam a gondolkodást és... inkább eltereltem a figyelmemet. - Azóta kötődöm hozzá, mióta megláttam és ha csak arra gondolok, hogy egy nap nem lesz rám szüksége, kiráz a hideg. Ha azt mondom, ő az egyik legkedvesebb és legszeleburdibb, mégis legcsodásabb lény a földön, akkor nem túlzok. És ugyanígy fel tud bosszantani egyetlen másodperc alatt. - Soha senkinek nem mondtam még el ezt, még magamnak sem vallottam be, ami tényleg nagy szó. Angie-nek lehet fel kellene adnia az üzletet és nyitnia kellene egy rendelőt, mert úgy tűnik, rögtön kihúzza az emberből azt, amit még az illető sem tudott. - Akkor most egymás sikertelen magánéletét fogjuk kitárgyalni úgy, hogy közben mindkettőnk próbálja elodázni a témát? - Széles vigyort villantottam felé. - Olyan nincs, hogy eleget éltél már az egyedülléthez. Nem akarom, hogy a királynőm azt higgye, neki ez jár. - Két ujjam közé fogtam az állát és mivel a húst már bedobta a serpenyőbe, a kezébe nyomtam a neki kitöltött borral teli poharat, majd hozzákoccintottam az enyémet.
abban mindig is jó voltam, hogy mosolyom, ha kell úgy mutassam meg, hogy közben azért legbelül mélyen harcolok a gondolataimmal, a múltammal. De ennek sosem mutattam jelét, s ahogy végigmér, most is csak egyik szemöldököm szökik fel, elmosolyodom és vállat rántok. -Talán ha többet látnálak, még a végén rászoknék a kötény viseléséhez.-ragyogó mosolyomba burkolt enyhe szurkálódásom kétlem, hogy rosszul érintené, mégis ha így van, akkor is tudom, hogy több kell tőlem, hogy vérig sértsem, vagy megbántsam. S mivel ezt a lehető legjobban el akartam kerülni, és nem is tettem volna ilyet vele, így megmaradunk egymás egészséges csipkelődésénél. Ha már ő megteheti, én is meg fogom. Az, hogy milyen harcokat folytatunk a múltunk, jelenünk vagy jövőnk érdekébe, így hamarosan már nem kerül a beszélgetés középpontjában. Őszintén és könnyedén folytatjuk tovább, a pár perccel ezelőtti dolgokra fátylat borítva, hisz ha leragadnánk ott, sosem léphetnénk tovább. A konyha hűvös kövén lépdelve mezítláb otthonosabban érzem magam, igaz mivel mindig az elegancia volt a lételemem, megtartottam ama szokásom, hogy mindig is mindenhol ezt az arcom mutatom. Nem azt, akit most ő lát, aki a hűtőben nézelődve pakolja elő a vacsorának valót. Vállam felett átnézve vonom fel ismét egyik szemöldököm, és elengedek egy halk felkacagást. Ez utóbbit leginkább a monotonitásból való kiszakadásra tett megjegyzésének címzem, aztán mikor minden megvan, szavaira egyenesen szemébe nézek. -Először is látom rajtad, hogy megpróbálod magadba fojtani, de tudd, én meghallgatlak. Nem teher számomra az ilyesmi, tőled nem.-nem szánom szavaim dorgálásnak, inkább csak éreztetni szeretném vele, hogy valóban szívesen látom és szívesen meghallgatom, ahogy ő is tette imént velem.-Jelent neked valamit az a lány. Többet, mint egy lány, akin segíteni kell, igaz?-kérdezek egyszerű kíváncsisággal és mégis őszinteséggel a lényegre, már amit ki tudtam szűrni szavaiból, az pont ezt a kérdést boncolgatják.-Nincs baj a monotonitással, csupán találd meg az egyensúlyt e között és a szeretett dolgok között, amik sokszor kirángatnak belőle. Nem féltelek, hogy ne menne épp neked.-emlékszem rá, hogy milyen volt, mikor a vérszomjával küzdött, mikor egyszerre akarta magát erősnek mutatni, szemében mégis mérhetetlen fájdalom csillogott. Most nem látom ezt, mégis érzem, ahogy vívódik, s tudom, hogy úgy is jól fog dönteni, ahogy mindig is tette. -Igen, bár régen ez a hely máshogy nézett ki. Nagyobb volt, és a kor építészetének megfelelően díszes.-tudom, hogy a birtok így is nagy és díszes, de eredeti pompája elmémben még mindig él, és melegséggel tölt el a gondolat, hogy a hely, ami otthonom volt, még ha új formában is, de az enyém lehet. Nem mindenki mondhatja el magáról.-biztosíthatlak róla, még jó darabig maradni tervezek. S tudod, bármikor szívesen látlak.-mosolyodom el a vacsora hozzávalóival elfoglaltan, amikor mellém lép, és a zöldségeket elkezdi felszeletelni.-Nos, akkor mutasd meg, hogy bár sosem becsültelek alá, most se tegyem.-mosolyodom el ismét, míg befejezem a hús aprítását, és a serpenyőbe öntöm, melyben felforrósítottam már az olajat. Megtörlöm kezem és boromba kortyolva nézek rá, ahogy a hűtőben keres további hozzávalókat. Végül elnevetem magam, és megkeverem a húst.-Sosem volt senki, aki fontos lett volna az életemben. Aki akadt...-halkul el hangom és az emléknek hála kicsit megremeg ajkam.-Nos, ő már nem lehet itt. És nem, nem zavar az egyedüllét. Nem jobban, mint másokat Eleget éltem már, hogy hozzászokjak.-szavaim ellenére hangomban keserűség gyűlik, amit észrevehet, de nem zavartatom magam, úgy teszek, mintha nem is mondtam volna semmit olyat, ami fontos lehetne. -Te egy hadseregnek szeretnél főzni?-nézek a tálban lévő zöldségekre, majd az imént elpakolt további hozzávalókra.-Vagy a maradékot el szeretnéd vinni, hogy lefagyaszd és amikor vendégségbe hívsz előrukkolhass vele, mint saját főztöddel?-nyilvánvalóan terelem a témát, arcom hirtelen mégis eltünteti keserű gondolataim jelenlétét és helyére apró mosollyal ajkamon, egyszerű, gyermeki csipkelődés jelei kerülnek.
- Ugyan már, felettébb jól áll a kötény. Többször kellene, hogy így lássalak, nem lenne ellenemre. – Mértem végig széles mosollyal. Sokkal lazábbnak tűnt, mint akár évekkel, akár pár perccel ezelőtt, nem hittem volna, hogy az előbbi rohamai után rendbe jön és még mosolyogni is látni fogom. De Angie-t így kellett szeretni. Neki is megvoltak a maga harcai az életben, sok évet eltöltött már ezen a bolygón, mégis miért rónám fel neki, hogy a normál emberek szemével néha elveti a sulykot és túl nagy ügyet csinál az apró-cseprő dolgokból is? Nem volt jogom ahhoz, hogy ítélkezzek felette és indíttatásom sem, tekintve, hogy egyébként nagyon kedveltem. Minden bizonnyal akkor is szimpatikus lett volna, ha nem teszi helyre a fejemet és ügyel arra, hogy ne irtsak ki még több embert. Sokat köszönhettem neki és örültem annak, hogy rám talált. Vagy én találtam rá… végülis, teljesen mindegy, hogy hol és hogyan találkoztunk. - Néha még én se tudom eldönteni, mit akarok. Van, amikor csak arra vágyom, hogy nyugalom legyen, elmehessek dolgozni, utána kieresszem a fáradt gőzt és kezdődjön újra a nap... a monotonitás ad egy kis biztonságot, de végül mindig ráunok és kell valami, ami felráz. Abból hiába nem jövök ki mindig jól, szükségem van a változatosságra. – Sóhajtottam egyet és a pultnak dőlve figyeltem, ahogy kiveszi a hozzávalókat a hűtőből. Attól függetlenül sem vesztett a kecsességéből, hogy megszabadult a valószínűleg eléggé kényelmetlen magassarkújától. Minden tiszteletem a nőké, hogy a társadalomért és értünk, férfiakért a nők miknek ki nem teszik magukat. – Mystic Falls-tól mondjuk nem tudom, hogy mit vártam. Csakis Chantele miatt jöttem ide, de az ő felügyelése is kezd kicsúszni a kezeim közül. Nem tudok úgy koncentrálni, mint régen. – El kellett volna hallgatnom, elvégre azért jöttem, hogy Angie hogyléte felől érdeklődjek, nem azért, hogy rá zúdítsam az összes bajomat. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő volt az, akiben feltétel nélkül megbíztam és úgy éreztem, nincs olyan dolog, amit ne oszthatnék meg vele. Chantele előtt próbáltam mindig a bástya képében helytállni, de Angie ismerte a rossz és a gyenge oldalamat is, amelyik megengedte, hogy kissé bizonytalannak mutatkozzak anélkül, hogy veszítenék a maszkulinitásomból. - Szóval szentimentális értéke van a helynek. Így már mindent értek. – Bólintottam. Egy idő után mindenkire rájön a nosztalgia, ezért senkit sem lehet hibáztatni. És talán a boszorkányoknál még az is közrejátszhat, hogy az őseik könnyebben tudnak segíteni nekik, ha a közelükben vannak… nem nagyon ástam még bele magam az összes természetfeletti mitológiájába, elég, ha a saját fajomnak voltam a szakértője. Sokszor még az is tartogatott meglepetéseket. – Csak kíváncsi voltam, hogy meddig látogathatlak meg, ha netán én s hosszabb időre maradok. Nagyon jól tudod, hogy szeretem a társaságodat, kihasználom a lehetőségeket, amíg lehet. – Belekortyoltam a borba, aztán letettem a poharat, hogy nekifogjak a zöldség felaprításának. – Talán legközelebb én leszek az, aki főzni fog neked. Alábecsülsz, megtanultam ellátni magam. Nem élhetek állandóan véren csak azért, mert van vámpír részem. Én is megkívánom a normális kaját, úgyhogy add ide, amit te nem akarsz megcsinálni. – Vigyorodtam el, miután a vágódeszkáról belesepertem egy tálba a zöldségetek és bepillantva a hűtőbe kivettem néhány hozzávalót, ami szükséges lehet egy szószhoz. - Na és téged nem zavar az egyedüllét? Gyönyörű vagy, érdekes, egyedi, lefogadom, hogyha akarnád, akkor szívesen a küszöbödön éjszakáznának a férfiak. – Néztem felé remélve, hogy nem egy ismételt kitörést alapoztam meg a kérdésemmel, de azért előre felkészültem a lenyugtató akcióra.
Kezdőlap
