Delmar & Kayla

- Inkább ne próbáljuk ki még egyszer annyira nem fontos a varázslat fejlődésének leellenőrzése. – Bőven elég volt kibírni nélküle az elmúlt évszázadokat, nem szerettem volna újabbakat eltölteni, míg ő egy sírban senyved. Talán az előző körben én is hibás voltam a bezárásában, de ha most bárki a fejébe veszi, hogy a druidáknak jobb lesz egy barlang mélyén egy kőtömbben feküdni, akkor előveszem a csúnyábbik nézésemet, amitől senkinek sem lesz jobb ezen a világon. Főleg nem azoknak, akik ismételten megpróbálnák elérni, hogy elkövessem életem egyik legnagyobb hibáját. A szavait hallva csak elmosolyodtam: nem is fogok menni sehová, most már nem szabadulhat meg tőlem.
- Ha nagyon keressük, biztosan találunk egyet. Lehet, hogy a fények közelében, azon a környéken sok a víz, a hegy és a rom is. – Újabb harapást ettem az ételből és szinte már magam elé képzeltem, hogy felkutatjuk azokat a helyeket, amelyek mindkettőnknek tetszenének. Eseménydús vagy éppen nyugalmas kirándulások lennének és végre megvalósíthatnánk, amit hosszú évekkel ezelőtt elterveztünk. Éppen ideje lett volna már és egyébként is rám fért volna egy kis kikapcsolódás. Ki mással mennék felfedező körútra, mint Delmar-al?
- Én is szerettem azt hinni, hogy más vagyok. – Bukott ki belőlem, miközben a mosolyom kissé fájdalmasabbá váltott. Elméleti síkon mozogva sokkal egyszerűbb volt ellentmondani a kovennek és a druidák, vagyis inkább Delmar oldalán állni, ám amikor választásra került a sor, nem állhattam a mellé, aki mellett tényleg le szerettem volna tenni a voksomat. Ha mellé állok megölnek vagy engem is befalaznak, ám a koven mellett döntve elérhettem, hogy ne öljék meg őket. Én bőven beértem ezzel, akkor is, ha tudtam, hogy amint kiszabadulnak, nekem magyarázkodnom kell és muszáj évszázadokig nélkülöznöm őt, de… megérte. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy most itt van velem és csak ez számított. Melengette a szívemet, ahogy a kezét az enyémre csúsztatta és bólintottam is egyet. – Régóta futok már előlük és sohasem lesz vége. Nem tudom lerázni őket, valahogy mindig megtalálnak… egy időben nem is varázsoltam, reméltem, hogy legalább így nem jönnek rá, hol vagyok, de nem tartott sokáig nekik rám találni. Próbálkoztam már varázslattal, főzettel, talizmánnal, mindennel, amit el tudsz képzelni, idővel mindegyik használhatatlanná vált. És most, hogy kiszabadultál, biztos, hogy te is célkeresztbe kerülsz, amit… nem szeretnék. Nem akarom, hogy bármi bajod essen, méghozzá megint miattam. – Sóhajtottam. Elcsépelt, de tényleg kezdtem magamat öregnek érezni, akinek nincs más vágya, mint maga mögött hagyni a borús és harcos időszakokat és semmi mást csinálni, mint amihez igazán kedve van és akivel szeretne együtt lenni.

• •

Delmar & Kayla

- És én még azt hittem, hogy évek munkája lesz bepótolni, amiről lemaradtál. Hazudtál és a sziklába be volt építve egy tévé, ahonnan értesültél a világ híreiről? – Viccelődve összefontam a szemöldökeimet, majd haraptam egyet a halrudacskából. Fogalmam sem volt, egyáltalán miért tartottam itthon, de most jólesett… valószínűleg azért, mert jó volt a társaság is. Most jöttem csak rá, mennyire hiányzott Delmar. Amíg nélküle éltem az életemet, eszembe jutottak a pillanatok, amelyeket együtt töltöttünk, ám –bármilyen borzasztó és lelkifurdalást keltő érzés-, a mindennapok mentek tovább és a történések jótékony módon elnyomták bennem a hiányérzetet, ami minden bizonnyal felemésztett volna, ha állandóan a tudatom közelében van.
- Bárhová! – Megvontam a vállamat, a számra széles mosoly húzódott. Furcsán éreztem magam, hiszen míg nekem megvolt a lehetőségem, hogy betejesítsem kettőnk terveit és bejárjam a világot, addig Delmar-nak egy sírban kellett vergődnie több évszázadon át. Szerencsére, a bolygó elég nagy ahhoz, hogy bőven legyen hely, ahová még nem jutottam el. – Mit szeretnél látni? Hegyet, völgyet, az óceánt? Ősi romokat? Csak választanod kell. – Hátradőltem a széken és úgy vontam meg a vállamat, mintha akár a következő másodpercben ott lehetnénk az általa kiválasztott helyen. Végül is… némi önző indíttatásból használt mágia segítségével tényleg nem tartana fél percnél tovább az utazás. Amikor megismerkedtünk, próbáltam kínosan ügyelni arra, hogy a mágiát csak tisztességes célokra használjam, soha ne a magam dolgának megkönnyítésére, viszont miután szép szóval képtelen voltam kiharcolni, hogy Delmar-nak kegyelmet adjanak, nem vesződtem tovább mindenáron követni a morált. Ugyanolyan bűnössé váltam, mint bárki más, rászolgáltam arra, hogy a kovenem meg akarjon ölni és egészen addig egészen könnyűnek tűnt a velük való harc, míg ismét meg kellett védenem a számomra fontosakat.
Csupán egy bólintással köszöntem meg a részvétnyilvánítását, majd megengedtem magamnak egy sóhajtást. – Persze, hogy bosszút akarok állni. – Vallottam be. – De ez a történet nem most kezdődött… miután megölték a fiamat, évekig üldöztem őket. Vagy éppen ők engem. – Mikor kin volt a sor, aktív időszak volt vesszőfutásokkal, sebekkel, fájdalommal, némi sikerélménnyel és több kudarccal tarkítva. Sohasem értem el teljesen a kitűzött célomat, a koven némi regenerálódás után mindig újjáéledt és folytatta a működését, aminek egyik legfőbb pontja az én kiirtásom volt. – Jó ideje nem tettem ellenük semmit, egy kis békességet akartam, de ők nem adják fel. Bár, a harcokat leginkább már Esmond vívja helyettem, ami talán nyusziság a részemről. – Hangosan gondolkoztam, fel sem tűnt, hogy kimondtam a szavakat. Ezért volt jó Delmar társasága, a közelében eszembe sem jutott hazudni és mivel ezekről a dolgokról még senkinek sem beszéltem, lehet, hogy a lelkemnek is jót fog tenni a ventilláció.

• •

Delmar & Kayla

Keserédes félmosoly futott át az arcomon a kovenem megölésének említésére. Milyen egyszerű lenne! Talán, Delmar-ral együtt képes is lennék rá… de megvolt annak az oka, hogy inkább bujkáltam előlük, mint a kiirtásukra vállalkoztam. Valószínűleg, képtelen lennék ártani nekik úgy, hogy az végleges legyen. A koven egyik tagjával az erdőben történő összeütközés is megviselt, pedig egyáltalán nem titkolták el, hogy a fejemet akarják. Azok, akik most voltak tagjai a régi gyülekezetemnek, nem azok a személyek voltak, akikkel együtt nevelkedtem, akiknek sok mindent köszönhettem és akiket elárultam. Furcsa helyzet: Delmar-nak és a koven-nek is félig-meddig hátat fordítottam és az általam akart kompromisszum miatt két szék között a padlóra estem. Most mutatkozott némi remény arra, hogy Delmar-al rendezzem a kapcsolatomat és nem szerettem volna elszalasztani ezt a lehetőséget.
- Szerencsékre te egyben maradtál. – Mosolyom boldog színezetet vett. Önző, ám egyáltalán nem érdekelt a többi druida sorsa egészen addig a pillanatig, míg el nem kezdenek a küszöbömön toporogni, amiért bezárattam őket. Talán, kegyesebb lett volna nekik a halál… de én csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogy bár ketrecben kell eltölteniük ki tudja, mennyi időt, egyszer mégis újra láthatom majd az életem legfontosabb személyét.
- Olyanok. Sőt, azt hiszem, hogy szebbek is. – Bólintottam. Egyedül bejárni a világot nem volt túl jó móka, legalábbis a kezdeti időkben sokszor voltam magányos. Megérkezni valahová mindig szívfacsaró volt, ahogy egy helyről eljönni is. Ugyanakkor a köztes idő, amikor barátokat szereztem, megismerhettem embereket és sorsokat, felüdülés volt: annyira, hogy sokszor elfeledkeztem a saját létezésemről és annak csavarjairól. Minden bizonnyal így voltam képes túlélni. – Együtt is elmehetnénk bárhová. – Dobtam fel az ötletet kissé halkan, bizonytalankodva. A tervünkben, miszerint bejárjuk a világot, évszázados csúszás lépne érvényben, de… ahogy mondani szokták, a szándék a lényeg. Bennem pedig nagyon dolgozott a jóvátétel szándéka, tehát ha tényleg az számít, akkor elvileg nyert ügyem van.
- Ők ölték meg. – Nagyon keveset beszéltem a fiam haláláról, csakis azoknak meséltem el a történetet, akik igazán közel kerültek hozzám. Delmar bőven benne volt ebben a körben, mégis nehezemre esett elővarázsolni a szavakat a torkomból. Soha nem fogom túltenni magam a történteken, tisztában voltam a személyiségemmel annyira, hogy tudjam, örökké őrizni fogom az emlékét és szenvedni fogok, amiért végzetes veszélyt hoztam rá. – És Esmond is azért van itt, mert a kovent üldözi, akik rám találtak, itt, Mystic Falls-ban. Ne értsd félre, nem engem akar megvédeni… hanem a fiunk halálát megbosszulni. – Egyre nehezebb volt normálisan erről beszélni, hiszen míg Delmar egy sírban feküdt elzárva, én viszonylag teljes életet éltem boldogsággal, nyugalommal, fájdalommal, izgalmakkal, rengeteg érzéssel karöltve.

• •

Delmar & Kayla

- Ki tudja, talán egyszer ráunnak a megölésem tervezgetésére. – Utópisztikus gondolat, hiszen tudtam, éreztem, biztos voltam benne, hogy ameddig élek, nem fognak nyugodni és a volt kovenem tagjainak leszármazottjai fognak a túlvilágra küldeni. Elfogadta a sorsomat, ennek ellenére harcoltam ellene: nem akartam megadni magam nekik, főleg most nem, hogy Delmar felébredt. Ha az elmúlt több, mint nyolcszáz évet kihúztam valahogy, akkor nem most fogom feladni.
- Akkor a szülinapi bulidra nem hívunk meg boszorkányokat, Jóképű. Bár nehéz lesz eltussolni a vendégsereg előtt a korodat. – Félmosolyra húztam az ajkaimat. Volt időszak, amikor szinte nem is emlékeztem a születésnapomra vagy éppen arra, egyáltalán melyik évben születtem, ám Delmar születésnapján mindig gyújtottam egy gyertyát, ahogy a bezárásának évfordulóján is. Szentimentális és talán ostoba szokás volt, de eszem ágában sem volt elveszíteni az emlékét. Ahogy a gyerekemét és a régi házasságomét sem, ennek ellenére nagyon nehéz volt kinyitni a számat és szavakat formálni, miközben Delmar-ra néztem. Mégis hogy mesélhetnék neki az életemnek ezen szakaszáról, amikor eredetileg azt terveztük, hogy együtt járjuk be a világot és senki sem állhat közénk?
- Igen, elég sok helyen jártam ahhoz, hogy azt mondhassam, a legtöbbet láttam. – Aprót bólintottam. Volt idő, amikor állandó mozgásban kellett lennem és ennek a bujkálásnak az volt a pozitív oldala, hogy a lehető legkülönbözőbb országokban jártam és mindenhol más és más emberekkel találkoztam. – És most, hogy már itt vagy, nem tervezek meghalni. Remélem, segítesz majd életben maradni. – Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet Delmar-t belerángatni a régi társaimmal való harcokba, sőt, az egész életembe, de túlságosan önző voltam ahhoz, hogy elengedjem. Nagyon sok évet éltem le nélküle és már hiányzott, éppen ezért mertem megkockáztatni a közeledést felé akkor is, ha ő lefejezte az egyik küldöncömet, amikor megtudta, hogy én keresem.
- Szép életem volt, Delmar. – Nyögtem ki végül. Szerettem volna őszintén beszélni vele, csak még nem tudtam, hogyan kezdjek bele, mit és mennyit mondjak. A hangulatot sem akartam túlságosan gyászos irányba terelni, bár ha a fiam eszembe jut, mindig összeszorul a szívem és nagyon nehezen vagyok képes akár egy halvány mosoly villantására is. – Nem panaszkodhatok, szerettem azokat az éveket. Boldog voltam, míg meg nem ölték a fiamat, ezt nem tagadhatom előtted. A férjemet is szerettem, de… túl sok minden történt ahhoz, hogy a kapcsolatunk megmaradjon olyannak, amilyen volt. Ennek már jó sok éve. – Tettem hozzá aztán. – Azt viszont el kell mondanom neked, hogy most ő is itt van, a városban. – Ismét Delmar-ra pillantottam, mivel eddig a saját lábaimat bűvöltem a tekintetemmel.

• •

Delmar & Kayla

- Akárhányszor rám támadtak, nem kopogtattak, úgyhogy nem most fogják elkezdeni. – Rafinált népség, ostobaság lett volna nem félni tőlük. Erősek, elszántak és akikből nyolcszáz éve alatt nem párolog el a bosszúvágy, azokkal nem lehet mit kezdeni: az egyetlen lehetőségem az volt, hogy rátudjak, hogy mindig a nyomomban lesznek, soha nem fognak békén hagyni. Ha meghalok, akkor a már túlvilágon élők fogják megkeseríteni a lelkem létezésének perceit. Képtelenség megszabadulni tőlük, olyanok, mint egy krónikus betegség.
- Csak őt nem kedvelted? – Röviden felnevettem. De jó neki! Én egy idő után az összest megutáltam, azokat is, akik eleinte a segítségemre voltak és biztosítottak afelől, hogy nem lesz semmi bajom, mindig mellettem fognak állni és nem hagyják, hogy bárki ártson nekem. Mint később kiderült, a szavuk semmit sem ért. Attól a pillanattól fogva nem hiszek az ígéretekben.
- Találunk valami mást, ami kihangsúlyozza az állam. – Jóleső grimasszal az arcomon csóváltam meg a fejem, amikor megpöckölte az államat. Nagy reményeket tápláltam a kapcsolatunkkal szemben, szerettem volna helyrehozni azt, amit elrontottam, rájönni, milyenné vált a bezártság alatt, mi alakult át benne, hogyan áll hozzá a világhoz… egyszóval, újra meg akartam ismerni, bepótolni az elvesztegetett időt. – Nem foglak Doktornak hívni, ezt máris felejtsd el. – Mindig gyűlöltem a beceneveket és másokat sem szoktam becézgetni, kimaradt belőlem a vágyakozás a béna becenevek kitalálására. Éppen emiatt nem is változtattam meg soha a nevem, pedig a rejtőzködés egyik alapszabálya az, hogy soha ne használjuk ugyanazt a nevet. Sokaktól hallottam ezt a tanácsot… aztán mégsem fogadtam meg. Talán annyira nem is akartam elrejtőzni, nem akartam, hogy a boszorkányok azt higgyék, halálra aggódom magam.
- Csak nemrégiben jöttem vissza Mystic Falls-ba. – Avattam be az egyáltalán nem nagy titokba. – Máshol éltem. Vagyis… több helyen. – Bőven volt időm bejárni a világot, látni városokat, falvakat, az összes óceánt, eldugott hegyi közösségeket… és még mindig tudnék újat találni. – Nem tervezek meghalni. Ha eddig kihúztam, nem most fogom feladni. – Őszintén szólva, miatta harcoltam azért, hogy élhessek. Vártam rá, az ébredésére, arra, hogy újra lássam. Ami közben történt velem csak a ráadás volt, legyen szó boldogságról vagy fájdalomról. Utóbbi hirtelen támadt fel bennem a kérdését hallva, összeszorítottam az ajkaimat. Az előző mosolyom fájdalmassá változott, meg kellett válogatnom a szavaimat ahhoz, hogy ne alakuljak át hisztis szörnyeteggé. Delmar érzékeny pontra tapintott és jelenleg nem igazán tudtam, mibe és mennyire kellene beavatnom.
- Nem kell megölnöd senkit. Megtette más. – És én is végeztem eggyel-kettővel a boszorkányok közül. Nem voltam rá büszke, de akkor sokkal sötétebben láttam a világot: elveszítettem a fiamat, melyik anya ne próbál volna meg bosszút állni a helyemben? – A fiam már nincs életben és már Mr. Wraith sem Mr. Wraith. Vagyis… inkább én voltam Mrs. Shaw. – Részletkérdés. Próbáltam ügyelni arra, hogy Delmar-t ne sértsem meg a történetemmel, bár akkor sem tudtam volna megváltoztatni életem állomásait, ha a fejem tetejére állok.

• •

Delmar & Kayla

- Az eredeti társaim közül már csak egy él. Azt hiszem. – Nem voltam benne biztos, hogy Alfreda még mindig élt, a tíz évvel ezelőtti legutóbbi találkozásunkkor eléggé a végét járta. Talán felelőtlenség nem pontosan tisztában lenni azzal, hogy akik a fejemet akarják, ha rájuk jön az őrület, mennyire erősek és milyen felépítésű a kovenük, de… minél kevesebbet foglalkoztam velük, annál inkább biztonságban éreztem magam. – Leginkább a leszármazottaik szeretnék továbbvinni a meggyilkolásomra vonatkozó örökségüket, szóval… ha esetleg berontanának az ajtón, ne lepődj meg. – Remélhetőleg erre nem fog sor kerülni, megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy védve maradjak. Most, hogy Delmar ismét mellettem van, egyébként is fokozottan kell ügyelnem a biztonságomra és… az övére is.
- Nekem nincs csokornyakkendőm. – Felvontam a szemöldökömet és egy halk sóhaj kíséretében megigazítottam az ő nyakát díszítő darabot. Minden egyes másodpercben rácsodálkoztam arra, hogy életben van. Kissé megváltozott ugyan, de hogyan róhatnám fel ezt neki? Alapvetően ugyanaz volt, aki régebben is, sőt, talán túl sok maradt belőle abból a férfiból, aki világuralomra vonatkozó terveket szövögetett, és akit végül megbüntetett a boszorkányok egy csoportja. Az én csoportom. – És kódnevet sem választok magamnak. Maradok a Kayla-nál, mindenki tudhatja, hogy én vagyok az, akivel dolga van. – Soha nem változtattam nevet attól függetlenül, hogy sokat menekültem. Ragaszkodtam ahhoz, akihez voltam, akkor is, ha néha nem igazán találtam a saját utamat. A béna becenevektől pedig nincs rosszabb, gyűlöltem, ha becézgetnek, Delmar igazán emlékezhetne erre.
- Azért jöttem ide, mert tudtam, hogy te itt leszel. – Minek hazudjak? Nem voltam oda ezért a területért, de mivel Delma itt tért magához, ide kellett jönnöm, ha látni akarom őt… és míg vártam rá egészen jól beilleszkedtem, Mystic Falls nem volt messze attól a várostól, ahol nemrégiben éltem. – Egyvalami nem változott: még mindig figyelek rád. – A könyvet lapozgattam, de tudtam, hogy eljött annak az ideje, hogy felnézzek belőle, a kérdését nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni, úgyhogy egy mély levegővétel kíséretében kértem magamnak hangtalanul némi gondolkodási időt. Mibe avassam be, mit mondjak el neki? Jövő ilyenkor is itt ülhetnénk, ha minden egyes tettembe, percembe betekintést kapna, közben pedig minduntalan eszembe jutna, hogy miattam maradt le nyolcszáz évről.
- Mire vagy kíváncsi? – Kérdeztem aztán vissza. – Tényleg sok életet éltem, sok mindenki voltam, lehet, hogy fel sem tudnám sorolni az összes alteregómat. – Teljes testemmel felé fordultam és nekitámaszkodtam az asztalnak. – A legtöbb életemet a bujkálásnak és a menekülésnek köszönhetem, mivel… miután bezártunk titeket, otthagytam a kovent, a volt társaim pedig megharagudtak azért, mert kiragadtam egy darabot az erejükből. – Hogy megbántam-e? Nem. Csak néha. – Azóta a fejemet akarják, mikor jobban, mikor kevésbé.

•     •

Delmar & Kayla

- Legtöbbjük igen. – Akik pedig életben maradtak, nos… azóta is azért küzdenek, hogy eltegyenek láb alól. Ha tartanak egy kis szünetet, az már feltűnő és aggódni kezdek, mikor próbálnak meg legközelebb meggyilkolni. Mostanában lenyugodtak körülöttem a vizek, éppen ezért nem voltam én magam nyugodt és hagytam fel a varázslással: ha nem használom az erőmet, nehezebben találnak rám és különösebb okot sem szolgáltathatok arra, hogy meg akarjanak ölni. Nem mintha bármilyen ok kellene nekik hozzá.
- Ha tudtam volna, hogy ennyire bejön neked a csokornyakkendő, lehet, hogy keményebben próbálkoztam volna az ásással. – Kedves félmosollyal pillantottam rá. Sok mindent megadtam volna azért, hogy lemehessek hozzá, hogy beszélhessek vele, bocsánatot kérhessek és elmondhassam, mi történt velem az elmúlt években, de egyedül kevés voltam egy olyan volumenű varázslathoz, amivel ki lehetett volna emelni a sírjából. Végső elkeseredettségemben a fekete mágiához fordulni szintén nem volt jó ötlet, az erőm megcsappant a turpiskodás miatt és hosszú időbe telt, mire normalizálódott. Le kellett mondanom arról, hogy idő előtt láthassam, nem tehettem mást, mint kivártam azt a nyolc évszázadot, ami büntetést általunk rájuk szórt a természet: lehet, hogy a halál a felsőbb erők szerint túlságosan barátságos lett volna, ezért egyeztek bele a kis ötletem megvalósításába. Pedig én tényleg csak jót akartam a druidáknak… vagyis Delmar-nak.
- Csatlakozz egy összeesküvés-elméleteket gyártó csoporthoz, ott lenne a helyed. – Nagy szemekkel bámultam rá. Egyébként is fura volt, ezt szerettem benne a legjobban, de kezdtem azt hinni, hogy a bezártság tényleg nem tett jót az elméjének. Én valószínűleg rosszabb állapotban lennék, ha évszázadokig nem lett volna magamon kívül más társaságom… nem mintha egyébként az életem annyira hű, de szuper lett volna. Lehet be kellett volna kéredzkednem mellé és most ketten lennénk őrültek.
- Nem szabad olyan alakokkal barátkoznod, akiket Feketepörölynek hívnak. Ez nagyon ciki! – Nevettem el magam röviden. Amikor magához tért egy new york-i sikátorba vezetett az útja? Ott járkálnak ilyen nevű alakok, akik bandákba verődve azt képzelik magukról, micsoda istencsászárok. – Már kérdezni is akartam, hogy… itt akarsz maradni, Mystic Falls-ban? – Nem értettem, miért pont itt ragadt le, a helyében olyan messze mennék a helyről, ahová bezártak, amennyire csak lehetséges. Így is tettem, csak akkor tértem vissza ide, amikor Delmar-al, vagyis az emlékképével akartam beszélgetni, amikor leginkább szükségem lett volna rá.
- Régebben minden egyszerűbb volt, de azóta eltelt nyolcszáz év és a szabályok megváltoztak. Ahogy te és én is. – Óvatosabb lettem, nem voltam annyira naiv, mint amikor megismerkedtünk és pontosan tudtam, milyen következményei lennének, ha az ősi erőkkel packáznék. Végzetes, fájdalmas, rossz. leginkább ez a három szó jellemezné a kialakuló állapotot. – Látod? Ha komolyan gondolod, amit mondasz, akkor csak azt hallom, hogy piedesztálra emelnéd magad és teljese jelentéktelen dolgokra pocsékolnád azt a hatalmas erőt, amit nem is biztos, hogy megkaphatnál. – Megcsóváltam a fejem és sóhajtottam egyet. – Megpróbálhatjuk elintézni azokat a druidákat, akik ártanának neked, de mindig lesznek újak. Így működtök, földhöz is verhetném magam, ezen akkor sem tudok változtatni. – Néztem rá összepréselt ajkakkal.

• •

Delmar & Kayla

- És honnan tudod, hogy nem keserves kínok között haltak meg? – Engedélyt kaptunk a sötét varázslatra, de biztos vagyok abban, hogy ennek az engedélynek hatalmas ára volt. A kiválasztottak is szenvednek, az egyensúlyt fenn kell tartani és visszaadni az energiát, amit a varázslathoz kaptunk. Egy darabig a kovenemmel maradtam, de arra emlékeztettek, mit tettem, ezért lassan és biztosan leszakadoztam tőlük. Nehéz volt a számomra legfontosabb személy levesztése után azokat is magam mögött hagyni, akik befogadtak és szinte felneveltek.
- A csokornyakkendő nem a mostani stílusod része? – Nem értettem, mi tetszett neki benne ennyire, bár, azt meg kellett hagyni, hogy jól állt. Éppen olyan fura volt, mint ő. Jó értelemben. – Persze, hogy nem hallottad, mert a föld alatt voltál, de már most is elmondtam sokszor. – Talán nem elégszer. Hányszor lehet kiejteni a sajnálom szót anélkül, hogy kínos lenne? Jelenleg azt éreztem, hogy nem elégszer. Agyban fel voltam készülve arra, milyen lesz újra találkozni és beszélni vele, rá nézni, mellette állni, de a lelkem, az érzelmeim, a bűntudatom keresztülhúzta a számításaimat és megnehezítette a helyzetemet.
- Drága kétagyúm, mintha kicsit pesszimistán látnád a világot. – Halvány mosoly húzódott az arcomra. Ha a technika fel is lázad, mégis hogyan árthatnának a természetfelettinek? Mi az atomháborút is túl fogjuk élni… talán ez a legszomorúbb az egészben. Elvégre, ha több évszázadnyi bezártság után Delmar is ismét szabad levegőn lehet, mit árthat nekünk egy kis lázadozás?
- Nagy szerencséd, hogy ezt mondtad. – Viccesen összevontam a szemöldökeimet és a tenyerébe csaptam, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg tinédzserek között kezdte meg az újraszocializálódást vagy csak ilyen hatással volt rá a tévé? – De azt megint elfelejtetted, hogy a természet egyszer már kitolt veled. Most hogyan lennél képes felülkerekedni rajta? Kíváncsian várom az ötleteket. – A hangom szarkasztikussá vált, talán kicsit lemondóvá is. Régen volt már, hogy szembe mertem vagy egyáltalán akartam volna menni a természettel. Normális életet éltem, távol a komoly boszorkánykodástól és a világmegváltó tervektől, Delmar pedig szemmel láthatóan fel akarta forgatni a jól bevált rendszeremet. – Szerinted mit kapnánk, ha te megpróbálnád megölni őket, én pedig hagynám? Segítek, nem fognak vállon veregetni minket. Ha megölöd az egyik társadat, a másik megérzi és tudja, hogy baj van. – Túlaggódtam a dolgot? Lehet neki így tűnt, én inkább… oké, nagyon aggódtam és nem néztem jó szemmel erre az ötletre. – Mihez kezdenél az összes druida erejével? – Olyan hatalomról beszélünk, amit nem lehetne egyetlen embernek birtokolni. Félelmetes az erő, aminek a tulajdonjogáról csevegtünk.

• •

Delmar & Kayla

Ha pár évszázaddal ezelőtt lettünk volna, a szívem megállt volna annak említésére, hogy Delmar szívesen meglátogatta volna a társaimat: az ő olvasatában ez összetűzést jelentett és akkoriban mindent megadtam volna azért, hogy erre sose kerüljön sor. A mai eszemmel már örülnék neki, ha lett volna közöttük egy találkozás, azt se bántam volna, ha a társaim látták volna kárát. Ki tudja, mennyi időt spórolhattunk volna meg.
- Az volt a lényeg, hogy szenvedjetek. – Nagyon nehéz volt ilyesmit kimondani, nyeltem is egyet és inkább a könyvet lapozgattam, mint hogy most ránézzek. Semmit nem láttam az előttem elterülő lapokból, főleg, mert azon gondolkoztam, hogyan avassam be abba az időbe, ami kiesett neki. Miket mondjak el, miről hallgassak? Nyolcszáz évet bepótolni nehezebb lesz, mint először hittem, de a világért sem fordítottam volna hátat ennek a kihívásnak. – De, beszéltem hozzád. Bocsánatot kértem, és amikor már nagyon hiányoztál, de nem voltam a környéken, magam elé meredtem és úgy tettem, mintha ott ülnél előttem. – Ostobaságnak, sőt, őrültségnek hangozhatott, mégis így volt és nem szégyelltem. Ki kellett várnom, míg a kovenem vérvonala szinte teljesen kihalt és csak annyian maradunk, hogy ne legyen elég az erőnk a varázslat fenntartásához. Pár hónapja jött el a pillanat, amikor eléggé meggyengült a varázslat ahhoz, hogy feloldódhasson és én úgy vártam ezt a napot, mint a vallásos emberek a Megváltót.
- Nem fogok hozzászokni. – Megcsóváltam a fejemet, ennek ellenére halvány mosoly ült ki az arcomra. – Hogy is várhatnám el egy olyan embertől, aki okosabb másoktól, hogy a szeretlek szóval dobálózzon? – Ironizáltam, mivel én szinte már immunis voltam arra, hogy Delmar milyen módon gondolkodott saját magáról. Elég évet töltöttünk külön ahhoz, hogy még hiányozzon is, bár emlékeztem arra, mikor próbáltam jobb belátásra bírni és rávenni, hogy legyen tekintettel másokra is. Most is belekezdhetnék a szentbeszédbe, de inkább jó pontokat kellene szereznem, mint leteremteni. – Ha engem kérdezel, a mai embereket éppen a sok okos kütyü butítja el. Mindent megcsinálnak helyettük, de ők még arra sem figyelnek eléggé, amire így idejük lenne. – Megvolt a véleményem a mai emberekről, főleg, hogy évszázadok óta éltem, de inkább tovább nézegettem a könyvemet, hogy kissé sértődötten felhorkantsak a feltételezése hallatán.
- Szerinted nekem lejárt a szavatosságom azért, mert idős vagyok? – Felvontam a szemöldökömet. – Ezek varázslatok, nem tej. Egy varázslat minél régibb, annál erősebb. – Az én erőm a koromban rejlik, abban, hogy egy olyan szövetség tagja voltam, ami már akkor is létezett, amikor a legtöbb dolog a világon nem. – Hidd el, a természet igazi genya. Szerinted mit fogok kapni tőle, ha egyszer meghalok? – Elviselhetetlen poklot, semmi mást és ettől nagyon féltem. Emiatt nem mentem volna szembe vele újra, ha nem lenne muszáj. – A gonosz varázslatok… nem az én asztalom. – Kis félelem költözött a hangomba, nekitámaszkodtam az asztalnak és egy nagyobb sóhajtás kíséretében néztem rá. – Egyedül nem tudom megölni a társaidat és te csak úgy tudnál segíteni, ha visszakapnád az erődet, viszont ha te visszakapod az erődet, akkor a társaid is és ketten ahhoz sem leszünk elegek, hogy egyáltalán megkarcoljuk őket.

• •

Delmar & Kayla

- Nem ismerted elég jól őket ahhoz, hogy tudd, mire képesek. – Sokat gondolkodtam és nem tartott hosszú ideig rájönnöm arra, hogy akkoriban túl sok manipulatív emberrel voltam körülvéve. A kovenem vezetői mindig elérték, amit akartak, én kevés voltam ahhoz, hogy teljesen ellent mondjak nekik és Delmar is könnyen el tudta érni, amit akart. Bár az utóbbival nem volt gondom, ő soha nem akart rosszat. Vicces, hogy pont én voltam az, aki ártott neki.
- Azt hiszed, nem látogattalak meg? – A feltételezés is sértő volt annak ellenére, hogy megérthettem volna, miért gondolja, amit. Elárultam őt, a helyében az én elmémet is olyan gondolatok lepték volna el, mint valószínűleg az övét. Dühös lettem volna, sértődött, meggyalázott és úgy éreztem volna magam, mint akit elhajítottak akkor is, ha tudtam volna, hogy éppen a jobbik rosszat szenvedem el. – Nem érezhetted, hogy ott vagyok, mert… tettünk róla, hogy ne legyen semmi kapcsolatotok a külvilággal. – Sóhajtottam egyet és inkább elfordítottam róla a tekintetemet. Most, hogy itt van mellettem sokkal nehezebb felmentenem saját magam, hiszen ha én már teljesen megbékéltem volna magammal sem tudtam volna rezzenéstelen arccal nézni rá. Ideje volt, hogy szembesüljek azzal, amit érdemlek és ez nem volt más, mint Delmar bennem való kételkedése és a bűneimnek a fejemre olvasása… ám a lehető legnagyobb meglepetést okozta, amit mondott, talán egy pillanatra még a számat is eltátottam. – Nem sokszor mondtad még, hogy szeretsz. Nem hittem volna, hogy azok után, amit csináltam, hallani fogom tőled. – Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem mertem. Annyira hihetetlen volt, hogy itt van, életben, egészségesen és beszélni is tud, hogy féltem, hogyha esetleg túl erősen megszorítanám, akkor eltűnne. Ezt nem kockáztathatom meg ismét, elég időt töltöttem el nélküle.
- Persze, hogy hencegsz. – Varázsoltam aztán a megdöbbenésből halvány mosolyt az arcomra, miközben leültem a székbe és törökülésbe húztam a lábaimat. – Mindig is hencegtél, imádod fitogtatni a tudásodat. De nem baj, én hozzászoktam… viszont a mai népek nagyon érzékenyek rá. – Lapoztam egyet-kettőt a könyvben, olyan varázslatok kerültek a szemem elé, amiket már több évtizede nem láttam. Szerencsére nem volt mire használni őket, jó ideje nem tartoztam az aktívan varázslók táborába, inkább az új generációk tagjainak segítettem, ezzel pedig szinten tartottam a tudásomat.
- Jó ideje nem volt szükségem erre a könyvre, de a világ minden pénzéért sem válnék meg tőle. Ezek a varázslatok még azelőtt íródtak, hogy mi is megszülettünk volna. – A könyv az anyámé volt, ez az egyetlen dolog, amit rám hagyott. – De arra pontosan emlékszem, hogy nincsen konkrét varázsvisszaadós jel. A varázserő visszaadása bonyolult feladat, és ha jól akarjuk csinálni, akkor rengeteg koncentrációt és erőt igényel, arról nem is beszélve, hogy mivel druida vagy, még komplikáltabb a helyzet. Ti tizenketten össze vagytok kötve, anélkül egyszerűen lehetetlen bármit csinálni veled, hogy a többiekre ne legyen hatással. – Újabbat lapoztam, majd megálltam az egyik oldalnál, hogy beleolvassak. – Szétválasztani titeket… teljesen szembe menne a természet törvényeivel. – Utoljára akkor használtam ilyen sötét varázslatot, amikor bezártuk őket. Az sem biztos, hogy létezik hasonló.

• •

Delmar & Kayla

- Csak nem te adtad a szájukba a szavakat? – Kevés eltérés volt az ő és a társaim szavai között, összefoglalva ugyanazt mondták, mint most Delmar. El fog árulni, nem kellek neki másra, mint segíteni likvidálni a társait, talán a szemembe mosolyog, de a hátam mögött már feni a késemet: nagyon hosszú ideig a fülemben csengtek ezek a figyelmeztetések, mielőtt félig-meddig megadtam magam a boszorkányok manipulációjának, napokig nem aludtam. Nem tudtam és nem is akartam elhinni, hogy a számomra legfontosabb ember eszköznek használna, elvégre úgy ismertem őt, mint a tenyeremet. Tudtam, hogy soha nem árulna el, ezért én voltam az, aki végül hátba szúrta őt. – Nem győztek meg, nem azért segítettem nekik, mert elhittem, amit mondtak. Ha meggyőztek volna, most nem beszélgetnénk. – Nem tudták átmosni az agyamat, csak azt érték el, hogy elkezdjek gondolkozni és rájöjjek, nem kell feltétlenül megölnöm ahhoz Delmar-t, hogy őket elhallgattassam. Nem ők voltak az egyetlenek, akiknek a rábeszélő képességeik elég jók voltak, akkoriban döbbentem rá, hogy akarom, akkor én is tudok meggyőző lenni. Megdöbbentő felismerés volt ez egy lánynak, akinek addig semmi szüksége nem volt a manipulációra.
- Sajnálom. Tényleg. – Őszintén sóhajtottam, hátradőlve a széken úgy engedtem le, mint egy lufi. Nem tudtam elégszer elmondani és olyan érzésem volt, hogyha nem mondom, akkor nem is hiszi el. Majdnem nyolc évszázadot elég nehéz semmissé tenni egy bocsánatkéréssel, de szüntelenül próbálkoztam. – Most már legalább meg tudod vakarni a hátadat. Megérte megvárni a szabadulást. – A lehető legédesebb pislogásomat elővéve néztem rá és halvány mosoly kúszott az arcomra. – És végül nem felejtettél el, ez a legfontosabb. Pedig, lehet egyszerűbb lett volna megpróbálni nem foglalkozni azzal, mit csináltam. – És hogy mi lehetett volna, de ezt már inkább nem tettem hozzá. Még én sem szerettem belegondolni abba, mit csináltam volna, ha Delmar végig mellettem van. Vele minden nap más lett volna, ám mivel nem akartam bőgőmasinává változni, nem gondolhattam erre.
- Te vagy a csalók mintaképe és ha már itt tartunk, a hencegésé is, amiről ha be akarsz illeszkedni a társadalomba, le kell mondanod. Persze, a természetfeletti körökben nem biztos. – Másik téma, hogy a veszélyesség most is éppen annyira rémisztő és státuszkeltő volt, mint régebben, de szerettem volna Delmar-t távol tartani attól, hogy hatalmi ambíciókat szövögessen. Múltkor is ebből volt a baj.
- Van egy atombombád elrejtve valahol? Akkor nyugodtan használd. Ha nincs, akkor marad a remény, hogy ő talál meg előbb és a könyveim, amelyek nem tartalmaznak kifejezett halálvarázst. Minek nézel te engem? – Vontam össze a szemöldökömet, ám a szörnyülködést nem vittem túlzásba, mert ha úgy tartotta volna kedvem, egy-két varázslat összevegyítésével és jó sok erővel valószínűleg képes lettem volna ölni. – Bízom benned, Delmar, csak… - Mivel mással tudnám bizonyítani a bizalmamat, minthogy hagyom, hogy nézegesse a könyveimet? Nem az én kovenembe való volt, aligha értené, mi áll bennük. Nagy baj nem lehet, ha egy légtérben tartózkodnak. – Jól van, idehozom az egyiket, amiben lehet, hogy van valami. – Felálltam a székről és kimentem a szobámba, ahol pár perc keresgélés után a megfelelőnek képzelt kötettel tértem vissza. Régi volt, szétolvasott, tépett szélű, idősebb, mint mi, de még mindig a kedvencem. – Elleszünk vele egy darabig, régen volt már a kezemben. – Raktam le az asztalra.

• •

Delmar & Kayla

Aprót bólintottam és inkább nagyot nyeltem, minthogy engedjem kibukni a sóhajomat. A lemondó sóhaj nem neki szólt volna, hanem magamnak és mivel még mindig nem szerettem szembenézni azzal, amit tettem, inkább elfojtottam. Delmar és Kayla, Kayla és Delmar, a legyőzhetetlen páros, a két tagból álló csapat, akiknek minden mindegy lett volna, mert a világ összes erejével bármit megtehettek, bárhova mehettek, bárkik lehettek volna. Az emlékeimben élesen élt az összes beszélgetésünk és akadékoskodás nélkül álltam volna Delmar mellett, ha a társaim nem éppen ezt a feltétlen szeretetet használták volna fel ellenem. Belerondítottak a bizalmamba és az odaadásomba azzal, hogy megpróbáltak meggyőzni: ha Delmar azt mutatja, hogy hűséges a társaihoz, miközben a megölésüket és az erejük megkaparintását tervezi, miért ne lehetnék én a következő áldozata? – Tudom és te is tudod, hogy én örültem volna a legjobban annak, ha így alakul. De az én társaim nem olyanok voltak, mint a tieid… te ismerted a druidáknak azt az oldalát, amit én a boszorkányoknak nem. Hidd el, nagyon meggyőzőek voltak. – Nem volt mentség, viszont szerettem magam azzal vigasztalni, hogy manipulálható, megvezethető kislány voltam, akinek nagyon gyorsan kellett meghoznia egy fontos döntést és szinte elvárható volt, hogy hibázzak. A mai eszemmel nagyobb esélyt láttam arra, hogy Delmar oldalára álljak, akkor is, ha ezzel fittyet hánytam volna a természet törvényeire. A természet megbékél, ám a számomra legfontosabb embert nem veszíthetem el.
- Milyen volt? – Mos először kérdeztem rá konkrétan arra, hogyan érezte magát a sírjában. Nem az volt a legnagyobb vágyam, hogy meghallgassam, miként töltött nyolcszáz évet egy föld alatti börtönben, de úgy éreztem, muszáj rákérdeznem.
- Romantikus alkat vagyok, hát nem emlékszel? – Apró mosoly húzódott az ajkaimra. Az évek és a rutin kiölték belőlem a romantikus hajlam egy részét, ennek ellenére reménykedtem abban, hogy amíg élek marad bennem abból a lányból, aki régen voltam. – Elvégre elintéztem, hogy életben maradhass és emlékezhess rám. - Szerettem volna, ha egyszer, valamikor túlléphettünk volna azon, milyen butaságot csináltam. Nos, csak a kapcsolatunkra nézve volt szemétség, a világnak jót tettem vele. Elméletileg. Mégis ki tudhatja, igazából mi lett volna, ha szabadon hagyjuk a druidákat?
- Szóval azt tervezed, hogy még minimum hétszázhúsz évig boldogítani fogsz? És a mai nap az első? Érdekes utazásnak nézünk elébe. – Újabb harapást ettem a lehetetlennek tűnő kombinációból, amihez egyre jobban hozzászoktak az ízlelőbimbóim. Miért van az, hogy én minden napomat a felszínen töltöttem körülvéve az összes lehetséges földi jóval és mégis Delmar az, aki észreveszi a különlegességeket?
- Ha lehetséges, akkor ezeket a teóriákat csak velem oszd meg és nyilvánosan ne hangoztasd őket. Lehet, hogy az emberek furábbak és elvetemültebbek, mint régebben, de ettől a pszichopata gyilkosságokat nem kultiválják. – Bár, a mi köreinkben konkrétan elfogadott lemészárolni, bezárni, megkínozni valakit a céljaink elérése érdekében. Elkorcsosultunk, nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy errefelé tart a világ. Nem mintha régebben sokkal jobbak lettünk volna. – És szerinted te vagy én képesek lennénk megölni Ignotus-t? Mert csakis akkor kezdek el egyáltalán gondolkozni ezen a lehetőségen, ha minden kétséget kizárólag igennel válaszolsz. És nem hazudhatsz, különben tovább foglak bámulni ezzel a tekintetemmel, amit úgy tűnik, nem szeretsz. – Felvontam a szemöldökömet. Mégis hogy győzhetnénk le a druidák vezérét? Esélytelen. Delmar nincs csúcsformában, én pedig véletlenül sem arra készültem az utóbbi időkben, hogyan iktassak ki egy druidát. Nevetséges volt a feltételezés, hogy eltegyük láb alól az egyik legalattomosabb embert, akit valaha ismertem. – Ha annyira meg akart halni már évszázadokkal ezelőtt is, akkor most biztosan tenni fog arról, hogy meg is haljon, nekünk pedig nem kell foglalkozunk vele. – Vagy mindenki ellen bosszút esküszik és lemészárolja a fél világot. Kecsegtető kilátások, hirtelen nem is tudtam, melyik az ijesztőbb lehetőség: az, hogy mi öljük meg vagy hogy ő öljön meg minket.
- Dehogy ajándékoztam el őket! A könyveimről beszélsz, nem holmi kacatokról. – Tettetett felháborodással rágcsáltam meg egy újabb rudacskát. – Itt vannak, de nem mondom el, hogy hol és nem, nincsenek rajta a neten. Ezek varázskönyvek, nem ifjúsági regények. Nálam vannak a legjobb helyen. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

• •