Az ajkaim elnyílnak, hogy szóra nyissam a számat, de csupán némán meredek magam elé a kérdése hallatán. Hogy biztonságot nyújt-e a fegyver? Értem a kérdését. Látom a kérdés mögötti logikát, mint ahogyan szakmabeliként tudom, hogy ez egy értelemszerű kérdés. És én értem a kérdést, nagyon is. Csakhogy most én ülök ott, ahol a pácienseim szoktak… Az ő székük most az én székem. Az ő szenvedésük az én szenvedésem. És az ő őrületük… immár az én őrületem is…! És tudom jól, hogy nem értenem, hanem éreznem kell a kérdést – idebent, a szívemmel, a lelkemmel. De annyi mindent érzek hirtelen… A racionalitás nekifeszül az ösztönnek, az elmém mélyén szunnyadó kaotikus massza pedig egyszeriben csak válasszá szelídül.
- Igen. – Biztonságot nyújt nekem. Mert arra emlékeztet, hogy ki voltam én azelőtt… S amikor az a személy voltam, nem féltem semmitől. De legfőképpen… önmagamtól nem. Szinte fájó, hogy így elfeledtem önmagam – nem csoda, hogy a tükörből akar rám rontani, dühödt fájdalommal és veszett hévvel. Mint azok az egyedek, akiket elfeledtek az évek folyamán. Csúfosan ment veszendőbe, egy végeláthatatlan fekete lyuk nyelte el magába – szép lassan, mígnem a világ, és legfőképpen én, el nem feledkeztünk arról, hogy valaha is létezett. Én voltam az a valaki. Szereztem egy fegyvert, mert a régi önmagamra emlékeztetett. Arra az énemre, akit Kayla sosem ismert, és arra az énemre, aki a J-vel való találkozásunk során kúszott újra a felszínre. Mintha mindvégig erre várt volna…
Talán még nekem sem tűnt fel, hogy csupán egy szerepet játszok – annyira jól játszottam. De az előadás véget ért. Túl sokáig tartott, túlságosan nem találtam meg a helyemet benne. Pedig azt hittem, hogy mindvégig ezt kerestem. Hazugság. Megtévesztés. Még az is hamis, amit kérdezek. A gond csak akkor van, ha a két szerep összemosódik, és végül nem kerül a felszínre egyik sem. Most csak lebegek itt, egy köztes állapotban, két bestiális entitás között megrekedve. Az egyik túl jó, túl okos, túl jól manipulál; ezért veszélyes. A másik pedig… maga az ördög. De erre majd rájön ő is, ha nem akarok tovább szerepet játszani, mert megunom. Csak ez a mostani… Ez valahogy túl mélyen belém égett… Annyi ideig voltam ő, hogy megfeledkeztem önmagamról, és most akit a tükörben látok, azt hiszem idegennek. Pedig a valóság az, hogy az idegen most is itt ül Kaylával szemben, és az igazi – az, akit a tükörben olykor látni vélek –, arra vár, hogy ismét a világra szabadítsák.
- Erőszakos. Mindent megkap, amit csak akar. És mindent elvesz, amire vágyik… Öntörvényes. Eszelős. Veszélyes.
De ha most beavatom, meg kéne, hogy öljem. És különben is… honnan kéne kezdenem? (…) A nevelőimmel? A vámpírokkal? A tűzesettel? Vagy meséljem el neki a feledés homályába veszett tinédzseréveimet, amelyet javarészt egy szadista vámpír oldalán töltöttem… és imádtam? Nem hiszem, hogy bevenné a gyomra a múltamat. És a valós énemet. Meg az álcáimat, a szerepeimet… amelyeket a világnak játszok. Mert jó móka. De most találtam valakit, aki mellett egy még érdekesebb szerep vár – és én arra vágyom!

Feszülten dőlök hátra a bőrfotelben, miközben a szívem nyughatatlanul verdes a mellkasomban. Nem nézek fel, csupán az ujjaimat bámulom meredtem, ahogy kaparom a lakkot a körmöm felszínéről – mintegy kényszeres pótcselekvésként. Tudom, hogy azért vagyok itt, hogy megnyíljak, hogy kibeszéljem mindazt, ami a lelkemet nyomja – szinte ólomnyi súlyként nehezedik rám ez a kéretlen teher –, tudom, hogy itt jó kezekben vagyok. Mégsem tudok igazán megnyílni, mert van az a pont, amikor már csak a tagadás tart vissza attól, hogy azzá válj, akivé nem akarsz. De az igazság az, hogy már nem tudom, mit akarok… Őt, őt akarom! Igen, de ez nem így működik; az élet egyáltalán nem ilyen egyszerű. Úgyhogy felkerestem a néhai egyetemista társamat – nevezhetjük akár barátnak is, nem mintha lennének barátaim –, hogy választ kapjak a kérdéseimre tagadhassak. Merthogy azt teszem. Hazudok neki. Hazudok magamnak is. Hazudok az egész világnak. A hazugságok mérgeznek, de én már nem most kezdtem a szakmát – viszont mostanra kezd maga alá temetni a hazugságok hálója. A titkaim, amelyek akkor és ott, azon a végzetes estén bélyeget nyomtak a lelkemre, örvényként rántanak le egy olyan mélységbe, amelyet mindezidáig nem ismertem. Ő vezetett oda: a szörnyeteg, a fenevad. Megmutatta nekem az utat, ahova mennem kell, most már csak rajtam áll, hogy rálépek-e az ösvényre, vagy egy életre hátat fordítok neki. De ha nemet mondok, és most meghátrálok, akkor sosem lehetünk együtt. A változás elkezdődött, a folyamat pedig visszafordíthatatlan. Vagy a magasba emel engem, vagy a mélybe taszít és belehalok. Igazán nem nagy ár őérte. Csupán egy élet… Nem több és nem kevesebb.
- Vegyes érzésekkel. Mint aki összezavarodott… – aggodalmas sóhaj szakad fel a tüdőmből. A vegyes érzelmek normálisak ilyenkor, és a zavartság sem mondható újdonságnak, ha pszichoterápiáról van szó, azonban ennek mostanra már rég le kellett volna tisztulnia bennem, a tudatomban. Most mégis azt érzem, hogy az elmém egy kibogozhatatlan, megfejthetetlen fekete lyuk, amely kisvártatva magába szippantja a racionális énemet. Ragacsos, kaotikus massza ez – rózsaszín, fekete és piros. – Azóta? (…) csak még jobban összezavarodtam. – De történt más is azóta. Valami, amit talán el sem kéne árulnom, mert rossz fényt vetne rám, a doktori címemre, a jó híremre, meg úgy alapjáraton… csak rossz fényt vetne rám.
- Vettem egy pisztolyt. – Kinyögöm végül, mert… mert ezért vagyunk itt, nem igaz? Hogy segítsünk rajtam; hogy ne váljak azzá, akivé válnom kell – mert a végjáték ugyan elkerülhetetlen, de a kerülőút attól még lehet rögös. A tudat olcsó kis játékot tud űzni velünk – hisz’ már jóval azelőtt eldöntötte, hogy mit akar, mielőtt az tudatosulna bennem. És pontosan tudom, hogy mi lesz a következő kérdés. Miért? Miért volt szükségem arra a fegyverre? Kinek vettem egyáltalán? Miért, miért, miért?
- Mert… félek… önmagamtól… – feszengve szorítom el az ujjaimat, minta attól, hogy fájdalmat érzek, majd kevésbé lesz erős a nyomás a mellkasomban. Sajnos nem így van. – Akárhányszor belenézek a tükörbe, látom azt a valakit, aki visszanéz rám, és egyáltalán nem tetszik az, amit  látok. Azt hiszem, félek tőle.
De igazából nem is emiatt vettem. Hanem miatta. Csakis miatta… Mert minden, MINDEN miatta történik attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam azt a vérfagyasztóan csodálatos, ádáz mosolyt az ajka szegletében! Egy életre az elmémbe égett – most is csak azt látom magam előtt, senki és semmi mást. Ez pedig engem is ugyancsak bestiális mosolyra késztet, akaratlanul.