Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Pént. Okt. 19, 2018 3:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Egyébként is … hamarosan betöltjük az ezret, ellenben velem, te biztos gyakoroltál is. – mosolyodtam el. Elvégre, ő volt az, aki élt a felszínen, aki a levegőt beszívta a tüdejébe, aki élt, annak minden szépségével és szörnyűségével együtt. Én nekem kicsi volt a terem, hogy gyakorolni tudjak, ráadásul, az erőm híján nem is volt túlzottan túl sok értelme erőltetni a dolgot. Nem csak a szabadságomtól fosztottak meg, hanem az erőmtől, attól, ami azzá tett, aki voltam. Most pedig, az erőm nélkül, emberként, szinte már … halandóként évszázadokkal később, kapok némi időt, hogy bepótolhassak valamit. Nyolcszáz év sok idő, még egy halhatatlannak is.
-Emlékszel a dombra, ahol a bástya tövében figyeltük a csillagokat? Most már az is csak rom, igaz? – pillantottam rá, szomorú mosolyra húzva a szám. Az idő kegyetlen dolog, velem pedig végképp nem volt túl kegyes. Ami akkor rom volt, és megakartuk nézni, mostanra talán már rég az enyészetévé vált. – Azokra a romokra, amikről akkor beszéltünk, mostanra … városok épültek. Van mit bepótolni. – sóhajtottam fel. Olyan természetesnek vesszük azt, hogy van időnk, elhisszük, hogy senki nem veheti el tőlünk ezt, hogy mi vagyunk a sorsunk kovácsai. Aztán kiderül, hogy van, aki cinkelt lapokkal játszik, és olykor mindegy, milyen lapot oszt az élet, veszteni fogunk.
-Az is vagy. – mondtam, ahogy felpillantottam rá. – Az én Kayla-m mindig bátor volt, okos, mindig pontosan olyan, akire épp szükségem volt. Tökéletes. – mosolyodtam el, ránézve. Oh, igen, miután elárult engem, voltak … sötét gondolataim, olykor sötétebbek, olykor kevésbé, de a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy érezhetek bármit, lehet bármilyen felszínes is a dühöm, az elkeseredésem, nem tudna olyan nagyon elárulni engem, hogy az számítson annyira, hogy meggyűlöljem érte. Ebben a tudatban pedig csak még nehezebb volt haragudni rá, miközben bezárva, egyedül feküdtem a sötétben, abban a tudatban, hogy talán soha nem látom újra a felszínt.
-Egész életedben futottál … talán itt az ideje, hogy megállj. – mondtam, ahogy megszorítottam a kezét. Az élet csak úgy élet, ha élvezi az ember. Én már csak tudom. Vagyis nem, de pont emiatt tudom. – Oh, ilyen könnyen nem rázol le! – csóváltam meg a fejem, elmosolyodva. – Jöjjenek csak. Csak úgy tudtak legyőzni minket, hogy éket vertek közénk, most nem fognak tudni! – közelebb hajolva suttogtam Kayla-nak. – Ezúttal nem. – csóválom meg a fejem. – Mit szólsz? Itt az idő, hogy ők fussanak! – az üldözöttből vadász lesz, a vadászból üldözött. Régóta kergetőznek már, most pedig … Kayla sincsen már egyedül. Én pedig nagyon, nagyon mérges vagyok rájuk, és csak még inkább az vagyok, mikor valaki azt szemeli ki magának, akit szeretek. Haltak már meg kevesebbért is, ez pedig főbenjáró bűn.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Kedd Szept. 18, 2018 7:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

- Inkább ne próbáljuk ki még egyszer annyira nem fontos a varázslat fejlődésének leellenőrzése. – Bőven elég volt kibírni nélküle az elmúlt évszázadokat, nem szerettem volna újabbakat eltölteni, míg ő egy sírban senyved. Talán az előző körben én is hibás voltam a bezárásában, de ha most bárki a fejébe veszi, hogy a druidáknak jobb lesz egy barlang mélyén egy kőtömbben feküdni, akkor előveszem a csúnyábbik nézésemet, amitől senkinek sem lesz jobb ezen a világon. Főleg nem azoknak, akik ismételten megpróbálnák elérni, hogy elkövessem életem egyik legnagyobb hibáját. A szavait hallva csak elmosolyodtam: nem is fogok menni sehová, most már nem szabadulhat meg tőlem.
- Ha nagyon keressük, biztosan találunk egyet. Lehet, hogy a fények közelében, azon a környéken sok a víz, a hegy és a rom is. – Újabb harapást ettem az ételből és szinte már magam elé képzeltem, hogy felkutatjuk azokat a helyeket, amelyek mindkettőnknek tetszenének. Eseménydús vagy éppen nyugalmas kirándulások lennének és végre megvalósíthatnánk, amit hosszú évekkel ezelőtt elterveztünk. Éppen ideje lett volna már és egyébként is rám fért volna egy kis kikapcsolódás. Ki mással mennék felfedező körútra, mint Delmar-al?
- Én is szerettem azt hinni, hogy más vagyok. – Bukott ki belőlem, miközben a mosolyom kissé fájdalmasabbá váltott. Elméleti síkon mozogva sokkal egyszerűbb volt ellentmondani a kovennek és a druidák, vagyis inkább Delmar oldalán állni, ám amikor választásra került a sor, nem állhattam a mellé, aki mellett tényleg le szerettem volna tenni a voksomat. Ha mellé állok megölnek vagy engem is befalaznak, ám a koven mellett döntve elérhettem, hogy ne öljék meg őket. Én bőven beértem ezzel, akkor is, ha tudtam, hogy amint kiszabadulnak, nekem magyarázkodnom kell és muszáj évszázadokig nélkülöznöm őt, de… megérte. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy most itt van velem és csak ez számított. Melengette a szívemet, ahogy a kezét az enyémre csúsztatta és bólintottam is egyet. – Régóta futok már előlük és sohasem lesz vége. Nem tudom lerázni őket, valahogy mindig megtalálnak… egy időben nem is varázsoltam, reméltem, hogy legalább így nem jönnek rá, hol vagyok, de nem tartott sokáig nekik rám találni. Próbálkoztam már varázslattal, főzettel, talizmánnal, mindennel, amit el tudsz képzelni, idővel mindegyik használhatatlanná vált. És most, hogy kiszabadultál, biztos, hogy te is célkeresztbe kerülsz, amit… nem szeretnék. Nem akarom, hogy bármi bajod essen, méghozzá megint miattam. – Sóhajtottam. Elcsépelt, de tényleg kezdtem magamat öregnek érezni, akinek nincs más vágya, mint maga mögött hagyni a borús és harcos időszakokat és semmi mást csinálni, mint amihez igazán kedve van és akivel szeretne együtt lenni.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 06, 2018 8:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Oh, olyat lehet? Nem volt akkor túl … korszakhoz alkalmazkodó a varázslatok. Legalább váltás ruhát adhattatok volna. Nem épp a kedvenc ruhámban voltam évszázadokig. Szorít deréktájon. – mutattam a derekamra. A börtönömet nem épp úgy tervezték meg, hogy … nos, megfeleljen bizonyos higéniai szabályoknak. A testem ugyan katatóm állapotban volt és … mondhatni lefagyott, de az elmém … az elmém szüntelen működött. Lényegében bezártak egy börtönbe, egy testen belül. Ez kétszeres bezárás. – De az évek munkája jól hangzik. Addig sem tűnsz el. – mosolyodtam el. A kortalanság igencsak nagy ajándék, habár az elmúlt évszázadokban nem gondoltam éppen túl … szerencsésnek.
-Van … egy vízben lévő hegyen található rom? – pillantottam Kayla-ra kíváncsian. Elvégre, ez hegy, víz és rom is egyben. – A fényeket akarom. Azokat a … lebegő, színes fényeket. Amik olyanok, mint egy … kapu, híd, valahova messze. Azokat megnézném. – sarki fények. Talán, azt hiszem. Mint kiderült, miután kiástam magam a síromból, a világnak nincs vége. Mindig is vágytam a világ végére, lenézni onnan, de mint kiderült, az egész bolygó tök kerek és golyónak nincs vége. Ez kicsit illúzióromboló, nincs túl nagy dramaturgiai érzéke az univerzumnak.
-Sosem kedveltem a kovenedet. Tudtam, hogy te más vagy. Az én Kayla-m … nem egyszerű boszorkány. Ők pedig nem bírták ezt elviselni már akkor sem csóváltam a fejemet. Irigyek voltak. Hatalomra vágytak, olyanok voltak, mint én, csak ők többen voltak. A béke érdekében pusztítottak … ez az új divat, igaz? Manapság menő, ami retró. Ez meg … elég retró. Nos … miután kiszabadultam, négy napig nem aludtam, mert … épp eleget feküdtem. Előbb-utóbb minden megszokottá válik és akkor … oda az, amit igazából jelentett. Harcoltál épp eleget, nem szégyen, ha megpihennél. – mondtam Kaylának, ahogy előrébb csúsztattam a kezemet az övére. Kissé bűntudatot érzek. Ha nem teszi értem azt, amit tett, akkor mindez most nem történt volna meg. Akkor … máshogy alakul a történelem. Talán rosszabb lenne minden. Talán mégse. Akárhogy is, ha közvetve is, de ebben az egészben … van némi szerepem.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 12, 2018 2:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

- És én még azt hittem, hogy évek munkája lesz bepótolni, amiről lemaradtál. Hazudtál és a sziklába be volt építve egy tévé, ahonnan értesültél a világ híreiről? – Viccelődve összefontam a szemöldökeimet, majd haraptam egyet a halrudacskából. Fogalmam sem volt, egyáltalán miért tartottam itthon, de most jólesett… valószínűleg azért, mert jó volt a társaság is. Most jöttem csak rá, mennyire hiányzott Delmar. Amíg nélküle éltem az életemet, eszembe jutottak a pillanatok, amelyeket együtt töltöttünk, ám –bármilyen borzasztó és lelkifurdalást keltő érzés-, a mindennapok mentek tovább és a történések jótékony módon elnyomták bennem a hiányérzetet, ami minden bizonnyal felemésztett volna, ha állandóan a tudatom közelében van.
- Bárhová! – Megvontam a vállamat, a számra széles mosoly húzódott. Furcsán éreztem magam, hiszen míg nekem megvolt a lehetőségem, hogy betejesítsem kettőnk terveit és bejárjam a világot, addig Delmar-nak egy sírban kellett vergődnie több évszázadon át. Szerencsére, a bolygó elég nagy ahhoz, hogy bőven legyen hely, ahová még nem jutottam el. – Mit szeretnél látni? Hegyet, völgyet, az óceánt? Ősi romokat? Csak választanod kell. – Hátradőltem a széken és úgy vontam meg a vállamat, mintha akár a következő másodpercben ott lehetnénk az általa kiválasztott helyen. Végül is… némi önző indíttatásból használt mágia segítségével tényleg nem tartana fél percnél tovább az utazás. Amikor megismerkedtünk, próbáltam kínosan ügyelni arra, hogy a mágiát csak tisztességes célokra használjam, soha ne a magam dolgának megkönnyítésére, viszont miután szép szóval képtelen voltam kiharcolni, hogy Delmar-nak kegyelmet adjanak, nem vesződtem tovább mindenáron követni a morált. Ugyanolyan bűnössé váltam, mint bárki más, rászolgáltam arra, hogy a kovenem meg akarjon ölni és egészen addig egészen könnyűnek tűnt a velük való harc, míg ismét meg kellett védenem a számomra fontosakat.
Csupán egy bólintással köszöntem meg a részvétnyilvánítását, majd megengedtem magamnak egy sóhajtást. – Persze, hogy bosszút akarok állni. – Vallottam be. – De ez a történet nem most kezdődött… miután megölték a fiamat, évekig üldöztem őket. Vagy éppen ők engem. – Mikor kin volt a sor, aktív időszak volt vesszőfutásokkal, sebekkel, fájdalommal, némi sikerélménnyel és több kudarccal tarkítva. Sohasem értem el teljesen a kitűzött célomat, a koven némi regenerálódás után mindig újjáéledt és folytatta a működését, aminek egyik legfőbb pontja az én kiirtásom volt. – Jó ideje nem tettem ellenük semmit, egy kis békességet akartam, de ők nem adják fel. Bár, a harcokat leginkább már Esmond vívja helyettem, ami talán nyusziság a részemről. – Hangosan gondolkoztam, fel sem tűnt, hogy kimondtam a szavakat. Ezért volt jó Delmar társasága, a közelében eszembe sem jutott hazudni és mivel ezekről a dolgokról még senkinek sem beszéltem, lehet, hogy a lelkemnek is jót fog tenni a ventilláció.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Szer. Május 30, 2018 5:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Örök klasszikus vagyok. Mint a … Mary Poppins, hm? – vontam fel a szemöldököm, mosolyogva. Oh, igen, nagyon sokat tanultam a világról, mióta kikerültem abból a rém szűk és kényelmetlen koporsóból. Mrs. Atkins mondta a buszon, hogy az a kedvence és az bizony időt álló egy műalkotás. Ő pedig igazán tapasztalt hölgynek tűnt, úgyhogy … neki aztán el lehet hinni, ha ezt mondja, igaz? – De azért … kihagytam volna ezt. – vontam meg a vállam. Senki nem akar évszázadokig bezárva lenni, miközben körülötte a világ csak él és él. Annyi mindenről maradtam le, annyi mindenből maradtam ki, és annyi mindent megtehettem volna. Nem sokon múlott, hogy ne én, hanem Kayla kovenjeinek tagjai raboskodjanak életük végéig koporsókban.
-Szebbek …   ízlelem, amit Kayla mondott. Nem akartam örökké ott maradni, egyhelyben. Érdekelt a világ, az emberek, a kultúrák, a nyelvek. Megakartam tapasztalni az élményeket, és megosztani azokat. Kayla-val. Ez volt a terv. Úgy menni bárhova, hogy … nem kell félni, mert erősebb nincs nálam. A büntetésem ezért pedig az volt, hogy ugyanoda zártak be, majdnem egy évezredre. – Oh, igen! – csapok le az ötletére, ahogy meghallom. – Na és hova? Milyen helyek vannak? Hallottam, hogy már a Holdra is mentek! Az lenne aztán a nem semmi! – a Hold-ra … oh, igen, mennyit is néztük a Holdat, a felszínén járni, meghódítani, az lenne az igazi. Annak a fickónak sikerült ötven évvel ezelőtt, ahogy olvastam, pedig ő csak egy egyszerű ember volt. Nekünk akkor gyerekjáték lesz.
-Sajnálom. – sütöm le a tekintetem Kayla szavait hallva. Nem igazán mondhatnék ennél … többet. Nem tudom, hogy milyen érzés lehet ez neki. – Te is megakarod, igaz? – pillantottam aztán fel rá. Biztosan megakarja. – Ha gondolod … segíthetek. Vagy nem, ha nem akarod. – tettem aztán hozza, a számba harapva. Nehéz bármit is mondani most. Nyolcszáz éven keresztül nem voltam része Kayla életének, és ez idő alatt, mások az voltak. Van, amit nem lehet pótolni, ő valami ilyet vesztett el. Nyolcszáz év után, pedig … nos, nehéz megtalálni a helyét az embernek, hiába is szeretné nagyon.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 30, 2018 7:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

Keserédes félmosoly futott át az arcomon a kovenem megölésének említésére. Milyen egyszerű lenne! Talán, Delmar-ral együtt képes is lennék rá… de megvolt annak az oka, hogy inkább bujkáltam előlük, mint a kiirtásukra vállalkoztam. Valószínűleg, képtelen lennék ártani nekik úgy, hogy az végleges legyen. A koven egyik tagjával az erdőben történő összeütközés is megviselt, pedig egyáltalán nem titkolták el, hogy a fejemet akarják. Azok, akik most voltak tagjai a régi gyülekezetemnek, nem azok a személyek voltak, akikkel együtt nevelkedtem, akiknek sok mindent köszönhettem és akiket elárultam. Furcsa helyzet: Delmar-nak és a koven-nek is félig-meddig hátat fordítottam és az általam akart kompromisszum miatt két szék között a padlóra estem. Most mutatkozott némi remény arra, hogy Delmar-al rendezzem a kapcsolatomat és nem szerettem volna elszalasztani ezt a lehetőséget.
- Szerencsékre te egyben maradtál. – Mosolyom boldog színezetet vett. Önző, ám egyáltalán nem érdekelt a többi druida sorsa egészen addig a pillanatig, míg el nem kezdenek a küszöbömön toporogni, amiért bezárattam őket. Talán, kegyesebb lett volna nekik a halál… de én csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogy bár ketrecben kell eltölteniük ki tudja, mennyi időt, egyszer mégis újra láthatom majd az életem legfontosabb személyét.
- Olyanok. Sőt, azt hiszem, hogy szebbek is. – Bólintottam. Egyedül bejárni a világot nem volt túl jó móka, legalábbis a kezdeti időkben sokszor voltam magányos. Megérkezni valahová mindig szívfacsaró volt, ahogy egy helyről eljönni is. Ugyanakkor a köztes idő, amikor barátokat szereztem, megismerhettem embereket és sorsokat, felüdülés volt: annyira, hogy sokszor elfeledkeztem a saját létezésemről és annak csavarjairól. Minden bizonnyal így voltam képes túlélni. – Együtt is elmehetnénk bárhová. – Dobtam fel az ötletet kissé halkan, bizonytalankodva. A tervünkben, miszerint bejárjuk a világot, évszázados csúszás lépne érvényben, de… ahogy mondani szokták, a szándék a lényeg. Bennem pedig nagyon dolgozott a jóvátétel szándéka, tehát ha tényleg az számít, akkor elvileg nyert ügyem van.
- Ők ölték meg. – Nagyon keveset beszéltem a fiam haláláról, csakis azoknak meséltem el a történetet, akik igazán közel kerültek hozzám. Delmar bőven benne volt ebben a körben, mégis nehezemre esett elővarázsolni a szavakat a torkomból. Soha nem fogom túltenni magam a történteken, tisztában voltam a személyiségemmel annyira, hogy tudjam, örökké őrizni fogom az emlékét és szenvedni fogok, amiért végzetes veszélyt hoztam rá. – És Esmond is azért van itt, mert a kovent üldözi, akik rám találtak, itt, Mystic Falls-ban. Ne értsd félre, nem engem akar megvédeni… hanem a fiunk halálát megbosszulni. – Egyre nehezebb volt normálisan erről beszélni, hiszen míg Delmar egy sírban feküdt elzárva, én viszonylag teljes életet éltem boldogsággal, nyugalommal, fájdalommal, izgalmakkal, rengeteg érzéssel karöltve.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Kedd Márc. 06, 2018 7:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Mit szólnál, ha …megölném őket? Akkor nem bánthatnak. – vontam meg a vállamat lassan, felvetve az ötletet. Neki valahol, valamilyen furmányos módon, de ezek az illetők a … családja? Nem hinném, hogy van erre jó szó, nekem viszont ők senkik, arról nem is beszélve, hogy mivel Kaylával végezni akarnak, így engem arra kényszerítenek, hogy bántsam őket.
-Jóképűnek hívtál. – mosolyodtam el, de közben fel-alá jártkált a szemöldököm is. Oh, igen, jó érzés, mikor Jóképűnek hív. A törődés még egy több száz éves druidának is jólesik,  na persze ehhez szükség van a megfelelő emberre. Esetemben boszorkányra. – Miért? Elég fitt ezeréves vagyok … láttam néhány velem egykorú fickót, ők eléggé le voltak … bomolva. – a szószoros értelmében. – A csokornyakkendő pedig időt álló. Láttam egy James Bond filmet, neki is ilyenje van. – James Bond pedig menő, legalábbis ezt írta róla a wikipédia, amit az egyik kedves könyvtáros időshölgy beüzemelt nekem. Elég furán nézett rám, de vittem neki csokit. Meglepő, hogy az öregeket milyen könnyen le lehet fizetni egy kis csokival.
-Na és milyenek voltak? Olyanok, ahogy mondták? – mindig is érdekelt a dolog, már akkor, mikor hallottuk a történeteket igencsak régen. Sokszor elképzeltem a fogságom alatt ezeket a helyeket, hogy milyen lehet ott az élet, hogy a saját szememmel látom majd, azonban újra és újra felkeltem, és rá kellett jönnöm, hogy még mindig egy koporsóba vagyok bezárva. Elég illúzióromboló egy felismerés volt ez. – Senki nem öl meg, ezt garantálom! – azok viszont meg fognak halni, akik őt megakarnák ölni. A világ régen is hasonlóképp működött, azóta pedig bár kihagytam némi időt, de gyanítom, hogy ezen dolgok nem változtak olyan sokat.
Csak bólintok a szavait hallva. Szép élete volt … az jó, szép életet is érdemelt. Habár, eleinte nem épp így gondoltam, az árulása igencsak fájt és erősen érintett az első néhány évben, míg raboskodtam. Azt szokás mondani, hogy az idő segít, nekem pedig segít. Megbocsátottam, mondhatni. Nem számított, hogy elárult, annál fontosabb volt nekem, minthogy emiatt megutáljam vagy a halálát akarjam. – Megölték? Ők voltak? – akik most őt ölnék meg. A boszorkányok nem szeretik a szakadárokat, de ez még tőlük is sok lenne. – Itt? – kérdeztem kissé meglepve, mikor a volt férjéről beszél. – Na és … miért? – gyanítom, hogy nem egy megszokott dolog náluk az, hogy összejárjanak bizonyos időnként, úgyhogy … valami oka csak kell legyen annak, ha ez most megváltozott.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Kedd Feb. 06, 2018 9:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

- Ki tudja, talán egyszer ráunnak a megölésem tervezgetésére. – Utópisztikus gondolat, hiszen tudtam, éreztem, biztos voltam benne, hogy ameddig élek, nem fognak nyugodni és a volt kovenem tagjainak leszármazottjai fognak a túlvilágra küldeni. Elfogadta a sorsomat, ennek ellenére harcoltam ellene: nem akartam megadni magam nekik, főleg most nem, hogy Delmar felébredt. Ha az elmúlt több, mint nyolcszáz évet kihúztam valahogy, akkor nem most fogom feladni.
- Akkor a szülinapi bulidra nem hívunk meg boszorkányokat, Jóképű. Bár nehéz lesz eltussolni a vendégsereg előtt a korodat. – Félmosolyra húztam az ajkaimat. Volt időszak, amikor szinte nem is emlékeztem a születésnapomra vagy éppen arra, egyáltalán melyik évben születtem, ám Delmar születésnapján mindig gyújtottam egy gyertyát, ahogy a bezárásának évfordulóján is. Szentimentális és talán ostoba szokás volt, de eszem ágában sem volt elveszíteni az emlékét. Ahogy a gyerekemét és a régi házasságomét sem, ennek ellenére nagyon nehéz volt kinyitni a számat és szavakat formálni, miközben Delmar-ra néztem. Mégis hogy mesélhetnék neki az életemnek ezen szakaszáról, amikor eredetileg azt terveztük, hogy együtt járjuk be a világot és senki sem állhat közénk?
- Igen, elég sok helyen jártam ahhoz, hogy azt mondhassam, a legtöbbet láttam. – Aprót bólintottam. Volt idő, amikor állandó mozgásban kellett lennem és ennek a bujkálásnak az volt a pozitív oldala, hogy a lehető legkülönbözőbb országokban jártam és mindenhol más és más emberekkel találkoztam. – És most, hogy már itt vagy, nem tervezek meghalni. Remélem, segítesz majd életben maradni. – Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet Delmar-t belerángatni a régi társaimmal való harcokba, sőt, az egész életembe, de túlságosan önző voltam ahhoz, hogy elengedjem. Nagyon sok évet éltem le nélküle és már hiányzott, éppen ezért mertem megkockáztatni a közeledést felé akkor is, ha ő lefejezte az egyik küldöncömet, amikor megtudta, hogy én keresem.
- Szép életem volt, Delmar. – Nyögtem ki végül. Szerettem volna őszintén beszélni vele, csak még nem tudtam, hogyan kezdjek bele, mit és mennyit mondjak. A hangulatot sem akartam túlságosan gyászos irányba terelni, bár ha a fiam eszembe jut, mindig összeszorul a szívem és nagyon nehezen vagyok képes akár egy halvány mosoly villantására is. – Nem panaszkodhatok, szerettem azokat az éveket. Boldog voltam, míg meg nem ölték a fiamat, ezt nem tagadhatom előtted. A férjemet is szerettem, de… túl sok minden történt ahhoz, hogy a kapcsolatunk megmaradjon olyannak, amilyen volt. Ennek már jó sok éve. – Tettem hozzá aztán. – Azt viszont el kell mondanom neked, hogy most ő is itt van, a városban. – Ismét Delmar-ra pillantottam, mivel eddig a saját lábaimat bűvöltem a tekintetemmel.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Vas. Nov. 12, 2017 9:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Cselesek … - morogtam. Kétségkívül okos dolog kopogás nélkül valakinek az életére törni, azonban abban az esetben, ha az illetőt Kaylának hívják és … az én Kaylámról van szó, az úgy szörnyen ostoba dologgá változott. Öltem érte régen is, és ölnék érte most is, ezt a kis boszorkány társai is tudták. Egy koporsóból azonban nehéz lett volna bármit is tennem. Most azonban … szabad vagyok! – Rajtad kívül egy boszorkányt sem kedvelek. Téged is csak mert túl … bűbájos vagy. – az arcomon lévő mosoly kiszélesedett, ahogy ezt kimondtam. Oh igen, a koporsóban töltött idő a humorérzékemnek is jót tett, habár mindig is mókás alaknak tartottam magamat.
-Csakhogy tudd,  a születésnapi partimra mindenkinek csokornyakkendőben kell jönnie! – szóval nem ússza meg. Egyelőre nem túl népes a vendéglista, talán meghívnám Ignotusékat is, elvégre … rég nem láttam őket, és talán eljönnek, hogy végezhessek velük. Feketepörölynek is ott lenne a helye, illetve annak a kedves idős hölgynek, aki adott sütit, amiért megtaláltam a macskáját. – Na és … Jóképűnek? Nem? Biztos? Lehetetlen egy nőszemély vagy, Kayla Wraith! – sóhajtottam fel, látva az arcán a bele nem egyezés jeleit. – De finom a halrudacskád! – ez pedig jelen pillanatban most bőségesen kárpótol csalódottságomban. Régóta nem ettem már ilyen finomat. Őszintén szólva … elég régen ettem is már egy jót.
-Szóval bejártad a világot … na és láttad azokat a helyeket? A lángoló eget, az alvó tengert, az álmodó folyót. Az embereket, akik ködből vannak és … rímekben beszélnek? – kíváncsian pillantottam rá. Jól emlékszem azokra a mendemondákra, amit az utazóktól hallottunk a tűz mellett. A világ végét akartuk látni, olyan országokat, amelyekről csak történeteket keringtek.
-Nem halhatsz meg. Egyértelműen megtiltom, eszedbe se jusson!   ráztam meg vadul a fejemet, csakhogy egyértelműen kijelentsem, hogy nem tűrök semmiféle esetleges ellenvetést. Az élete olyan dolog, ami kiemelten fontos a számomra, éppen ezért, aki arra tör … azt kettétöröm … valahogy.
Néma „oh”-t formáltam a számaimmal, mikor megszólal. – Sajnálom. Őszintén. – mondom halkan, de sejtem, hogy ezzel aligha segítek. A sajnálat soha nem volt jó gyógyír a fájdalomra és nem látok rá nagy esélyt, hogy én legyek az első, aki … szavakkal gyógyítson. – Mrs. Shaw …   ismételtem meg. Az első kérdésem az lett volna, hogy „de ugye nem él már Mr. Shaw”, viszont inkább magamban tartom. – Nem vagy valami Shaw-s. – jegyeztem meg, ahogy kissé félszegen megvontam a vállam. – Na és … boldog voltál? Olyan életed volt, amilyet … szerettél volna? – amilyet megérdemelt volna. Egy igen esetén sokkal szebbnek tűnne a fogságban töltött idő. Tartottam tőle, hogy esetleg meghalt, vagy … valami rosszabb történt vele. Ha nem is lenne könnyebb így, egy bizonyos megnyugvást adna, ha az élete a történtek ellenére is … nagyjából jól alakult volna.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 11, 2017 10:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

- Akárhányszor rám támadtak, nem kopogtattak, úgyhogy nem most fogják elkezdeni. – Rafinált népség, ostobaság lett volna nem félni tőlük. Erősek, elszántak és akikből nyolcszáz éve alatt nem párolog el a bosszúvágy, azokkal nem lehet mit kezdeni: az egyetlen lehetőségem az volt, hogy rátudjak, hogy mindig a nyomomban lesznek, soha nem fognak békén hagyni. Ha meghalok, akkor a már túlvilágon élők fogják megkeseríteni a lelkem létezésének perceit. Képtelenség megszabadulni tőlük, olyanok, mint egy krónikus betegség.
- Csak őt nem kedvelted? – Röviden felnevettem. De jó neki! Én egy idő után az összest megutáltam, azokat is, akik eleinte a segítségemre voltak és biztosítottak afelől, hogy nem lesz semmi bajom, mindig mellettem fognak állni és nem hagyják, hogy bárki ártson nekem. Mint később kiderült, a szavuk semmit sem ért. Attól a pillanattól fogva nem hiszek az ígéretekben.
- Találunk valami mást, ami kihangsúlyozza az állam. – Jóleső grimasszal az arcomon csóváltam meg a fejem, amikor megpöckölte az államat. Nagy reményeket tápláltam a kapcsolatunkkal szemben, szerettem volna helyrehozni azt, amit elrontottam, rájönni, milyenné vált a bezártság alatt, mi alakult át benne, hogyan áll hozzá a világhoz… egyszóval, újra meg akartam ismerni, bepótolni az elvesztegetett időt. – Nem foglak Doktornak hívni, ezt máris felejtsd el. – Mindig gyűlöltem a beceneveket és másokat sem szoktam becézgetni, kimaradt belőlem a vágyakozás a béna becenevek kitalálására. Éppen emiatt nem is változtattam meg soha a nevem, pedig a rejtőzködés egyik alapszabálya az, hogy soha ne használjuk ugyanazt a nevet. Sokaktól hallottam ezt a tanácsot… aztán mégsem fogadtam meg. Talán annyira nem is akartam elrejtőzni, nem akartam, hogy a boszorkányok azt higgyék, halálra aggódom magam.
- Csak nemrégiben jöttem vissza Mystic Falls-ba. – Avattam be az egyáltalán nem nagy titokba. – Máshol éltem. Vagyis… több helyen. – Bőven volt időm bejárni a világot, látni városokat, falvakat, az összes óceánt, eldugott hegyi közösségeket… és még mindig tudnék újat találni. – Nem tervezek meghalni. Ha eddig kihúztam, nem most fogom feladni. – Őszintén szólva, miatta harcoltam azért, hogy élhessek. Vártam rá, az ébredésére, arra, hogy újra lássam. Ami közben történt velem csak a ráadás volt, legyen szó boldogságról vagy fájdalomról. Utóbbi hirtelen támadt fel bennem a kérdését hallva, összeszorítottam az ajkaimat. Az előző mosolyom fájdalmassá változott, meg kellett válogatnom a szavaimat ahhoz, hogy ne alakuljak át hisztis szörnyeteggé. Delmar érzékeny pontra tapintott és jelenleg nem igazán tudtam, mibe és mennyire kellene beavatnom.
- Nem kell megölnöd senkit. Megtette más. – És én is végeztem eggyel-kettővel a boszorkányok közül. Nem voltam rá büszke, de akkor sokkal sötétebben láttam a világot: elveszítettem a fiamat, melyik anya ne próbál volna meg bosszút állni a helyemben? – A fiam már nincs életben és már Mr. Wraith sem Mr. Wraith. Vagyis… inkább én voltam Mrs. Shaw. – Részletkérdés. Próbáltam ügyelni arra, hogy Delmar-t ne sértsem meg a történetemmel, bár akkor sem tudtam volna megváltoztatni életem állomásait, ha a fejem tetejére állok.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Pént. Okt. 27, 2017 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Az lepne meg, ha kopognának. Modortalan egy népség. – csóváltam meg a fejemet, majd gyorsan szóra nyitottam a szám. – Kivéve persze téged. Habár … te se kopogtál túl gyakran. – méláztam el. Jó párszáz éve volt már, hogy bárki is kopogtatott az ajtómon így nem mondanám túl frissnek az emlékeket, de … nem rémlik semmilyen kopp-kopp hang. – Megölhetném a leszármazottjaikat. Meg azt az egyet, aki még él. A magas, víziló arcú az? Azt nem kedveltem …  mindig furán nézett rád. – rám nem. Rám simán csak gyűlölettel nézett, ahogy majdnem az összes többi boszorkány is. Mit mondhatnék, lehengerlő személyiség vagyok, nem lehet nem utálni.
-Kéne egy. Jól állna. Kihangsúlyozná az … állad. – pöcköltem meg gyengén az állat, majd elmosolyodtam. Fura, hogy nincs csokornyakkendője. Úgy tűnik akárcsak a saját koromban, úgy ebben a korban is nekem kell az embereket jóízlésre tanítanom. Nem lehet veszni hagyni egy olyan nagyszerű ruhadarabot, mint a csokornyakkendő, csak mert … szeretnek kinyúlt és szakadt ruhákban járni. – Pedig biztonságosabb lenne. Engem hívhatsz Doktornak. Fura, hogy még most sem szereted a beceneveket. Lehetetlen lány vagy. – vagy nő. Esetleg hölgy, attól függ melyiket divat használni mostanában. Fekete Pöröly spinének hívta őket, de van egy olyan érzésem, hogy ebben az esetben félreinformált. A spiné úgy hangzik, mint egy halfajta.
A szavait hallva elmosolyodtam. Jóleső érzéssel töltöttek el, valami szokatlan melegséggel a mellkasomban. – Szóval … itt voltál végig? – az jó sok idő. Talán még annál is több. Ezek szerint nem csak én töltöttem egy helyen az elmúlt évszázadokat. – Tartottam tőle, hogy esetleg … tudod, te is egy sírban fekszel, mikor én kijövök az enyémből. De tetszik, hogy nincsen sírod, sokkal jobban tetszel így … -  mutogattam a kezeimmel az arca körül. - … sír nélkül. Örülök, hogy élsz, ez egy jó szokás, tartsd is meg! – különben mérges leszek, ha pedig mérges vagyok, általában teszek dolgokat, amiket nem gondolok eléggé át. A gondolkodással egyébként is túl sok időt vesztenek az emberek és még ráadásul hülyeséget is csinálnak.
-Soha nem kedveltem a társaidat. A fejed pedig tökéletes helyen van a nyakadon! – mondom ki a nagy igazságot, majd összefonom az ujjaimat és hangosan töprengtem a kérdésemen. Mit is kérdezzek … - Neked nincsenek … tudod, ilyen kis … pici Kaylák? – mutattam magam mellett nagyjából, hogy milyen magasra saccolom őket. Nem valami könnyű megmondani, a gyerekek amúgy is picik, ráadásu l Kayla is kicsi, így extra kicsi gyerekek lennének ezek. – Nem ölném meg őket, az … túlzás lenne. Nem vagyok szívtelen. – vannak elveim, kevés, de akad. ¬– Sok idő telt el, nem … hibáztatnálak érte, ha … tudod. Szóval … nincs Mr. Wraith, ugye? – doboltam az asztalon, kényelmetlenül fészkelődve, a csokornyakkendőmet piszkálva. Nem valami komfortos egy téma ez nekem.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 23, 2017 4:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

- Az eredeti társaim közül már csak egy él. Azt hiszem. – Nem voltam benne biztos, hogy Alfreda még mindig élt, a tíz évvel ezelőtti legutóbbi találkozásunkkor eléggé a végét járta. Talán felelőtlenség nem pontosan tisztában lenni azzal, hogy akik a fejemet akarják, ha rájuk jön az őrület, mennyire erősek és milyen felépítésű a kovenük, de… minél kevesebbet foglalkoztam velük, annál inkább biztonságban éreztem magam. – Leginkább a leszármazottaik szeretnék továbbvinni a meggyilkolásomra vonatkozó örökségüket, szóval… ha esetleg berontanának az ajtón, ne lepődj meg. – Remélhetőleg erre nem fog sor kerülni, megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy védve maradjak. Most, hogy Delmar ismét mellettem van, egyébként is fokozottan kell ügyelnem a biztonságomra és… az övére is.
- Nekem nincs csokornyakkendőm. – Felvontam a szemöldökömet és egy halk sóhaj kíséretében megigazítottam az ő nyakát díszítő darabot. Minden egyes másodpercben rácsodálkoztam arra, hogy életben van. Kissé megváltozott ugyan, de hogyan róhatnám fel ezt neki? Alapvetően ugyanaz volt, aki régebben is, sőt, talán túl sok maradt belőle abból a férfiból, aki világuralomra vonatkozó terveket szövögetett, és akit végül megbüntetett a boszorkányok egy csoportja. Az én csoportom. – És kódnevet sem választok magamnak. Maradok a Kayla-nál, mindenki tudhatja, hogy én vagyok az, akivel dolga van. – Soha nem változtattam nevet attól függetlenül, hogy sokat menekültem. Ragaszkodtam ahhoz, akihez voltam, akkor is, ha néha nem igazán találtam a saját utamat. A béna becenevektől pedig nincs rosszabb, gyűlöltem, ha becézgetnek, Delmar igazán emlékezhetne erre.
- Azért jöttem ide, mert tudtam, hogy te itt leszel. – Minek hazudjak? Nem voltam oda ezért a területért, de mivel Delma itt tért magához, ide kellett jönnöm, ha látni akarom őt… és míg vártam rá egészen jól beilleszkedtem, Mystic Falls nem volt messze attól a várostól, ahol nemrégiben éltem. – Egyvalami nem változott: még mindig figyelek rád. – A könyvet lapozgattam, de tudtam, hogy eljött annak az ideje, hogy felnézzek belőle, a kérdését nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni, úgyhogy egy mély levegővétel kíséretében kértem magamnak hangtalanul némi gondolkodási időt. Mibe avassam be, mit mondjak el neki? Jövő ilyenkor is itt ülhetnénk, ha minden egyes tettembe, percembe betekintést kapna, közben pedig minduntalan eszembe jutna, hogy miattam maradt le nyolcszáz évről.
- Mire vagy kíváncsi? – Kérdeztem aztán vissza. – Tényleg sok életet éltem, sok mindenki voltam, lehet, hogy fel sem tudnám sorolni az összes alteregómat. – Teljes testemmel felé fordultam és nekitámaszkodtam az asztalnak. – A legtöbb életemet a bujkálásnak és a menekülésnek köszönhetem, mivel… miután bezártunk titeket, otthagytam a kovent, a volt társaim pedig megharagudtak azért, mert kiragadtam egy darabot az erejükből. – Hogy megbántam-e? Nem. Csak néha. – Azóta a fejemet akarják, mikor jobban, mikor kevésbé.


•   :hug:   •
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 07, 2017 8:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-A legtöbbjük? – kérdeztem vissza és szinte gyermeki izgatottság lett úrrá rajtam. – Szóval … van amelyikük még él? Talán mégiscsak van igazság. – az a sok magányosan eltöltött év … végig a bosszún gondolkodtam, sokféleképpen öltem meg őket, és arra kellett felébrednem, hogy már egy olyan világban vagyok, ahol a bebörtönzőim már nem is élnek. Ha nem élnek, nem ölhetem meg őket, na de, ha élnek ... az úgy más tészta.
-Egy géniusz lángelme találhatta ki őket. -  mutattam a csokornyakkendőm vele. – Kár, hogy nem ismerhettem. Olyan lehetett volna, mintha … tükörbe néznék. – rám nem kevésbé igazak a géniusz és lángelme szavak. Ahogy felébredtem bele is vettem magam a tudás színes labdás játszóházába, hogy minél többet tudjak meg erről az új világról. A szerzett információk pedig meglehetősen … furcsák voltak. Olykor az idő nem tesz jót az embernek, az emberiségre pedig ez hatványozottan igaz volt. Nem tett neki jót, hogy bezárva voltam az elmúlt évszázadokba. – Hol a te csokornyakkendőd? – pillantottam aztán rá, majd körbe a lakásban. Talán nincs is csokornyakkendője? Na az lenne az igazán … nagy hiba. Venni kell neki egyet, rögvest!
-Van olyan? Biztos nekik is van egy olyan … weboldal izéjük, igaz? Vagy személyes találkozókat tartanak? Elmehetnénk egyre, és kódneveket használnánk. Én lennék a … Doktor. Milyen kódnevet adnál magadnak? A Doktor és a Világ Elnöke nevek foglaltak. – a Világ Elnöke lenne a másik kódnevem, arra az esetre, ha a Doktor lelepleződne. Lehet mostantól el se kéne árulnom a nevemet … vagy lehetne ez a középső nevem. Feketepöröly is magának választott nevet.
-Ciki? Feketepöröly azt mondta a becenevek menők. – elhúztam a szám. Talán átvertek? Nem, nem hinném, Feketepöröly egy meglehetősen megbízható tizenhét évesnek nézett ki. Fiatal, a mai fiatlaok pedig tudják, hogy mi a menői, igaz? Habár, az öltözködésük egyáltalán nem volt menő. Talán mégiscsak igaza van Kaylának. Feketepöröly átejthetett. – Az csak attól függ, drága Kayla, hogy … te itt maradsz-e. Vagy sok lakásod van? – nem tudom, hogy megy ez. Talán más városokban is van lakása, hogy bárhova is menjen mindig legyen fedél a feje fölött. Okos dolog lenne. Ráadásul, ő szabadon élhetett a múltban, biztos akad néhány háza.
-Na és miben változtál meg? – külsőre nem változott. Vagyis … más ruhákat hord és a haja is más, de amúgy ugyanúgy néz ki. Jól tartja magát a korához képest, akárcsak én. – Szóval … nem ölhetem meg őket? Ez olyan … tragikus! – a kezembe temettem az arcomat. Minden mást fajt egyszerű volt megölni. Igazán ironikus, hogy pont a druidákkal nem lehet csak úgy végezni. – Mit csináltál amíg én az ibolyát szagoltam? – alulról. Egész pofás kis mondás  a halálra. Bár, én nem szagoltam semmiféle ibolyát. – Nyolcszáz év hosszú idő, gondolom … nem unatkoztál. Sok ember voltál, sok életet éltél. Milyen volt? – pillantottam fel rá. Nyolcszáz év tudás és tapasztalat … lemerném fogadni, hogy lenne mit mesélnie. Szomorú, hogy nekem szinte semmi elmesélnivalóm nincs … egy koporsóba zárva az élet nem olyan izgalmas, meglepő mód.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szer. Okt. 04, 2017 9:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

- Legtöbbjük igen. – Akik pedig életben maradtak, nos… azóta is azért küzdenek, hogy eltegyenek láb alól. Ha tartanak egy kis szünetet, az már feltűnő és aggódni kezdek, mikor próbálnak meg legközelebb meggyilkolni. Mostanában lenyugodtak körülöttem a vizek, éppen ezért nem voltam én magam nyugodt és hagytam fel a varázslással: ha nem használom az erőmet, nehezebben találnak rám és különösebb okot sem szolgáltathatok arra, hogy meg akarjanak ölni. Nem mintha bármilyen ok kellene nekik hozzá.
- Ha tudtam volna, hogy ennyire bejön neked a csokornyakkendő, lehet, hogy keményebben próbálkoztam volna az ásással. – Kedves félmosollyal pillantottam rá. Sok mindent megadtam volna azért, hogy lemehessek hozzá, hogy beszélhessek vele, bocsánatot kérhessek és elmondhassam, mi történt velem az elmúlt években, de egyedül kevés voltam egy olyan volumenű varázslathoz, amivel ki lehetett volna emelni a sírjából. Végső elkeseredettségemben a fekete mágiához fordulni szintén nem volt jó ötlet, az erőm megcsappant a turpiskodás miatt és hosszú időbe telt, mire normalizálódott. Le kellett mondanom arról, hogy idő előtt láthassam, nem tehettem mást, mint kivártam azt a nyolc évszázadot, ami büntetést általunk rájuk szórt a természet: lehet, hogy a halál a felsőbb erők szerint túlságosan barátságos lett volna, ezért egyeztek bele a kis ötletem megvalósításába. Pedig én tényleg csak jót akartam a druidáknak… vagyis Delmar-nak.
- Csatlakozz egy összeesküvés-elméleteket gyártó csoporthoz, ott lenne a helyed. – Nagy szemekkel bámultam rá. Egyébként is fura volt, ezt szerettem benne a legjobban, de kezdtem azt hinni, hogy a bezártság tényleg nem tett jót az elméjének. Én valószínűleg rosszabb állapotban lennék, ha évszázadokig nem lett volna magamon kívül más társaságom… nem mintha egyébként az életem annyira hű, de szuper lett volna. Lehet be kellett volna kéredzkednem mellé és most ketten lennénk őrültek.
- Nem szabad olyan alakokkal barátkoznod, akiket Feketepörölynek hívnak. Ez nagyon ciki! – Nevettem el magam röviden. Amikor magához tért egy new york-i sikátorba vezetett az útja? Ott járkálnak ilyen nevű alakok, akik bandákba verődve azt képzelik magukról, micsoda istencsászárok. – Már kérdezni is akartam, hogy… itt akarsz maradni, Mystic Falls-ban? – Nem értettem, miért pont itt ragadt le, a helyében olyan messze mennék a helyről, ahová bezártak, amennyire csak lehetséges. Így is tettem, csak akkor tértem vissza ide, amikor Delmar-al, vagyis az emlékképével akartam beszélgetni, amikor leginkább szükségem lett volna rá.
- Régebben minden egyszerűbb volt, de azóta eltelt nyolcszáz év és a szabályok megváltoztak. Ahogy te és én is. – Óvatosabb lettem, nem voltam annyira naiv, mint amikor megismerkedtünk és pontosan tudtam, milyen következményei lennének, ha az ősi erőkkel packáznék. Végzetes, fájdalmas, rossz. leginkább ez a három szó jellemezné a kialakuló állapotot. – Látod? Ha komolyan gondolod, amit mondasz, akkor csak azt hallom, hogy piedesztálra emelnéd magad és teljese jelentéktelen dolgokra pocsékolnád azt a hatalmas erőt, amit nem is biztos, hogy megkaphatnál. – Megcsóváltam a fejem és sóhajtottam egyet. – Megpróbálhatjuk elintézni azokat a druidákat, akik ártanának neked, de mindig lesznek újak. Így működtök, földhöz is verhetném magam, ezen akkor sem tudok változtatni. – Néztem rá összepréselt ajkakkal.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 28, 2017 9:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Miért, keserves kínok közt haltak meg? – kérdeztem kíváncsian. Örülnék, ha így lenne, megérdemelték mindazok után, amit velem tettek. Habár, még így is jobb szeretném én magam megölni őket, mindig is úgy terveztem, hogy amint kijutok, meglátogatom őket és valami hasonlót teszek velük, mint ők velem. Így azonban sajnos ez már nem opció, még a bosszút is elvették tőlem. És még én vagyok a kegyetlen.
- Oh, de ez igaz. Kár, hogy nem rázhattam kezet azzal a fantasztikus elmével, aki kitalálta … -  sóhajtottam fel csalódottan, ahogy megigazítottam a csokornyakkendőmet. A csokornyakkendő király, mégis meglepően kevés ember hord ilyet, amire nem tudok semmiféle ésszerű magyarázatot találni. Nincs egyszerűen divat érzékük, pedig csak azt hallani azokból a beszélő dobozokból, hogy manapság nagy divat a … divat. Méltatlanul kevés figyelmet szentelnek ennek a lehengerlő ruhadarabnak. – Hát, azért … értékeltem volna, ha leásol oda hozzám. – vontam meg a vállamat, de persze nem vártam el tőle, hogy leásson hozzám. Vagy talán … egy kicsit mégis. Elég egyedül voltam odalent, bár úgy is egyedül lettem volna, tettek arról a boszorkány barátnői, hogy alaposan elkerítsenek a külvilágtól … olyan jól sikerült nekik, hogy arra nincsenek is szavak. Nagy kár, hogy nem ölhetem már meg őket. Őket kéne visszahozni és megölni újra.
- Én csak reálisan látom, két aggyal ez lényegesen könnyebb. Láttam egy nénit kiabálni a telefonjával … miért ne lőhetné le egy halálsugárral álmában? Túl könnyen bizalmaskodnak … azt hiszik, hogy rabszolgasában tarthatják őket. – talán névleg ma már nincs rabszolgaság, de az ember még most is szolgaként bánik sok dologgal, ez pedig nem marad csak úgy büntetlenül. A szolgákkal is tudni kell bánni. A boldog szolgák jó szolgák, a többi nem az.
- Jó dolog ez a pacsi. Meg kell köszönöm majd Feketepörölynek! – elég furcsa név, de így mutatkozott be. Habár, kétségkívül fekete volt a fiú, úgyhogy a nevének az egyik fele legalább igaz volt. Pörölyt nem láttam a kezében, talán … tényleg pörölynek hívják. Sokat változott a világ, biztos sok fura név is van, miért ne lehetne ezek közül egy az, hogy Pöröly? – Kivághatnánk az … összes fát! Vagy szemetelhetnénk … biztos ki lehet tolni valahogy a természettel. – húztam el a szám. Nem fogadom el, hogy a természet győzzön le. Pont a természet, ami egy ilyen hatalmas zöld izé. Egy hatalmas trutyinak képzelem el, engem pedig nem győzhetnek le ilyen dolgok. Egyetlen zöld trutyi sem. – Miért ilyen nehéz megölni őket? Régen sokkal könnyebb volt még ez is. – mérgelődtem, összefonva magam előtt a kezemet, mint valami duzzogó kisgyerek. – Elhoznám a … világbékét! Mindenki csokornyakkendőt kell hordjon, hogy jól nézzen ki és … megkoronáznám magam! Vannak még király ugye? Nem is baj, ha nincsenek, majd újra lesz … király király lennék, nem gondolod? – pillantottam Kaylára. Minden jó tulajdonságom meg van. Igazságos vagyok és jámbor, emellett szerény és bölcs. A történelem egyik legnagyszerűbb uralkodója lehettem volna.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 25, 2017 9:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

- És honnan tudod, hogy nem keserves kínok között haltak meg? – Engedélyt kaptunk a sötét varázslatra, de biztos vagyok abban, hogy ennek az engedélynek hatalmas ára volt. A kiválasztottak is szenvednek, az egyensúlyt fenn kell tartani és visszaadni az energiát, amit a varázslathoz kaptunk. Egy darabig a kovenemmel maradtam, de arra emlékeztettek, mit tettem, ezért lassan és biztosan leszakadoztam tőlük. Nehéz volt a számomra legfontosabb személy levesztése után azokat is magam mögött hagyni, akik befogadtak és szinte felneveltek.
- A csokornyakkendő nem a mostani stílusod része? – Nem értettem, mi tetszett neki benne ennyire, bár, azt meg kellett hagyni, hogy jól állt. Éppen olyan fura volt, mint ő. Jó értelemben. – Persze, hogy nem hallottad, mert a föld alatt voltál, de már most is elmondtam sokszor. – Talán nem elégszer. Hányszor lehet kiejteni a sajnálom szót anélkül, hogy kínos lenne? Jelenleg azt éreztem, hogy nem elégszer. Agyban fel voltam készülve arra, milyen lesz újra találkozni és beszélni vele, rá nézni, mellette állni, de a lelkem, az érzelmeim, a bűntudatom keresztülhúzta a számításaimat és megnehezítette a helyzetemet.
- Drága kétagyúm, mintha kicsit pesszimistán látnád a világot. – Halvány mosoly húzódott az arcomra. Ha a technika fel is lázad, mégis hogyan árthatnának a természetfelettinek? Mi az atomháborút is túl fogjuk élni… talán ez a legszomorúbb az egészben. Elvégre, ha több évszázadnyi bezártság után Delmar is ismét szabad levegőn lehet, mit árthat nekünk egy kis lázadozás?
- Nagy szerencséd, hogy ezt mondtad. – Viccesen összevontam a szemöldökeimet és a tenyerébe csaptam, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg tinédzserek között kezdte meg az újraszocializálódást vagy csak ilyen hatással volt rá a tévé? – De azt megint elfelejtetted, hogy a természet egyszer már kitolt veled. Most hogyan lennél képes felülkerekedni rajta? Kíváncsian várom az ötleteket. – A hangom szarkasztikussá vált, talán kicsit lemondóvá is. Régen volt már, hogy szembe mertem vagy egyáltalán akartam volna menni a természettel. Normális életet éltem, távol a komoly boszorkánykodástól és a világmegváltó tervektől, Delmar pedig szemmel láthatóan fel akarta forgatni a jól bevált rendszeremet. – Szerinted mit kapnánk, ha te megpróbálnád megölni őket, én pedig hagynám? Segítek, nem fognak vállon veregetni minket. Ha megölöd az egyik társadat, a másik megérzi és tudja, hogy baj van. – Túlaggódtam a dolgot? Lehet neki így tűnt, én inkább… oké, nagyon aggódtam és nem néztem jó szemmel erre az ötletre. – Mihez kezdenél az összes druida erejével? – Olyan hatalomról beszélünk, amit nem lehetne egyetlen embernek birtokolni. Félelmetes az erő, aminek a tulajdonjogáról csevegtünk.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Szer. Szept. 13, 2017 9:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Hát … összejött.  A szenvedés része meg volt, maradéktalanul! Igazságtalan, hogy a társaid nem szenvedtek .. megérdemelték volna, hogy kínkeservek között hagyják itt ezt a világot. Nincs igazság … -  sóhajtottam fel csalódottan. Engem szenvedésre és évszázados kárhozatra ítéltek, csak mert úgy gondolták, hogy veszélyeztetem őket. Nagyon okos volt részükről az, hogy előbb haltak meg, semmint kiszabadultam, mert … bizony becsengettem volna hozzájuk, hogy kézbesítsem a halált. – Igen? És … jól néztem ki? Volt rajtam csokornyakkendő? – kérdeztem, ahogy megigazítottam a sajátomat. – Nem hallottam, hogy bocsánatot kértél. Csak néhány bogár zúgását hallottam. Azt hiszem bemásztak a fülembe …  fintorogva gondoltam vissza, miközben a hideg is kirázott. Nem szeretem a bogarakat, még csak nem is finomak. – Szóval … nem felejtetted el az arcom? Pedig akkoriban még fotód se volt rólam. – bezzeg most, az emberek mindent lefotóznak azzal a kis izével, néha még saját magukat is, ahogy … esznek, isznak, öltözködnek, ülnek és valamiért folyton bölcsebbnél bölcsebb idézetekkel látják el a képeiket. Azonban értelme … így sincs.
- Kezded kapizsgálni, Kayla! Olyan vagyok, mintha … két agyam lenne. Egy kétagyú ember tudja, hogy nem mondhat csak úgy bármit, úgyhogy … nekem is így kell tennem. Nem akarom, de nem mondhatok ellent az agyamnak. Agyaimnak. – javítom ki magamat. Nem tudom van-e olyan, hogy két agy. Fura egy világban élünk, ha minden igaz az orvosok képesek férfiból nőt csinálni, akkor … két agya miért ne lehetne valakinek? – Nem félnek tőle, hogy … tudod, fellázadnak? Elvégre, ezek a dolgok elvannak nyomva, fogdossák őket, meg elejtik őket és … néha még a wc-be is beledobják a kütyüiket … régen még a rabszolgákkal sem bántunk így. Mi lesz, ha fellázadnak? – hogy tudnak megbízni valami olyanba, amit elnyomnak. Ez nem normális, én se bíztam meg a rabszolgákban, mert tudtam, hogy utálnak engem, mert én okosabb és erősebb vagyok, mint ők. Ők pedig csak rabszolgák.
- Szóval … akkor te is erős vagy, mert régi vagy … akarom mondani … jól tartod magad, ügyes vagy! – javítottam ki magam mosolyogva, és pacsira nyújtottam a kezemet. A srácok azt mondták, hogy ezzel bármit kimutathatok. Micsoda könnyed szociális cselekvések … na és ha valaki félreérti a pacsit? – Hát … gondolom nem fizeti majd a lakbért. – vontam meg a vállam tanácstalanul. Nem ismerem a boszorkányok másvilágát. – De nem fogsz meghalni! Én nem vagyok boszorkány, én lehetek genya a természettel. – megvédhetem a természettől, elvégre, mi a természet? Fák, fű, varázslat … ha megszerzem a többiek erejét akkor én sem leszek ám kispályás. – Hát kié? – kérdeztem értetlenül. Ki náluk a nagy gonosz varázsló? Az erdőtűz? Kitudja, elvégre … ősi népség ők, könnyen lehet, hogy a tüzet mikor körülugrálják nem szórakoznak, hanem igazából imádkoznak. Csak én értettem félre a jeleket. – Mi lenne, ha … te megkeresnéd őket olyan térképvarázslattal, aztán mennénk és én megölném őket? Nekik sincs erejük,  könnyű őket megölni. Vagy … megkötözhetnénk őket, bezárhatnánk egy pincébe, és mikor az összes meg van, akkor visszaadjuk az erőmet! Na, ez jó, mi? – vonogattam a szemöldökömet vidáman. Ez lesz a megfelelő terv, tudom én! Már évszázadokkal ezelőtt meg kellett volna halniuk, ezt akarja a természet. A természet pedig … fontos, azt hiszem.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Kedd Szept. 12, 2017 8:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

Ha pár évszázaddal ezelőtt lettünk volna, a szívem megállt volna annak említésére, hogy Delmar szívesen meglátogatta volna a társaimat: az ő olvasatában ez összetűzést jelentett és akkoriban mindent megadtam volna azért, hogy erre sose kerüljön sor. A mai eszemmel már örülnék neki, ha lett volna közöttük egy találkozás, azt se bántam volna, ha a társaim látták volna kárát. Ki tudja, mennyi időt spórolhattunk volna meg.
- Az volt a lényeg, hogy szenvedjetek. – Nagyon nehéz volt ilyesmit kimondani, nyeltem is egyet és inkább a könyvet lapozgattam, mint hogy most ránézzek. Semmit nem láttam az előttem elterülő lapokból, főleg, mert azon gondolkoztam, hogyan avassam be abba az időbe, ami kiesett neki. Miket mondjak el, miről hallgassak? Nyolcszáz évet bepótolni nehezebb lesz, mint először hittem, de a világért sem fordítottam volna hátat ennek a kihívásnak. – De, beszéltem hozzád. Bocsánatot kértem, és amikor már nagyon hiányoztál, de nem voltam a környéken, magam elé meredtem és úgy tettem, mintha ott ülnél előttem. – Ostobaságnak, sőt, őrültségnek hangozhatott, mégis így volt és nem szégyelltem. Ki kellett várnom, míg a kovenem vérvonala szinte teljesen kihalt és csak annyian maradunk, hogy ne legyen elég az erőnk a varázslat fenntartásához. Pár hónapja jött el a pillanat, amikor eléggé meggyengült a varázslat ahhoz, hogy feloldódhasson és én úgy vártam ezt a napot, mint a vallásos emberek a Megváltót.
- Nem fogok hozzászokni. – Megcsóváltam a fejemet, ennek ellenére halvány mosoly ült ki az arcomra. – Hogy is várhatnám el egy olyan embertől, aki okosabb másoktól, hogy a szeretlek szóval dobálózzon? – Ironizáltam, mivel én szinte már immunis voltam arra, hogy Delmar milyen módon gondolkodott saját magáról. Elég évet töltöttünk külön ahhoz, hogy még hiányozzon is, bár emlékeztem arra, mikor próbáltam jobb belátásra bírni és rávenni, hogy legyen tekintettel másokra is. Most is belekezdhetnék a szentbeszédbe, de inkább jó pontokat kellene szereznem, mint leteremteni. – Ha engem kérdezel, a mai embereket éppen a sok okos kütyü butítja el. Mindent megcsinálnak helyettük, de ők még arra sem figyelnek eléggé, amire így idejük lenne. – Megvolt a véleményem a mai emberekről, főleg, hogy évszázadok óta éltem, de inkább tovább nézegettem a könyvemet, hogy kissé sértődötten felhorkantsak a feltételezése hallatán.
- Szerinted nekem lejárt a szavatosságom azért, mert idős vagyok? – Felvontam a szemöldökömet. – Ezek varázslatok, nem tej. Egy varázslat minél régibb, annál erősebb. – Az én erőm a koromban rejlik, abban, hogy egy olyan szövetség tagja voltam, ami már akkor is létezett, amikor a legtöbb dolog a világon nem. – Hidd el, a természet igazi genya. Szerinted mit fogok kapni tőle, ha egyszer meghalok? – Elviselhetetlen poklot, semmi mást és ettől nagyon féltem. Emiatt nem mentem volna szembe vele újra, ha nem lenne muszáj. – A gonosz varázslatok… nem az én asztalom. – Kis félelem költözött a hangomba, nekitámaszkodtam az asztalnak és egy nagyobb sóhajtás kíséretében néztem rá. – Egyedül nem tudom megölni a társaidat és te csak úgy tudnál segíteni, ha visszakapnád az erődet, viszont ha te visszakapod az erődet, akkor a társaid is és ketten ahhoz sem leszünk elegek, hogy egyáltalán megkarcoljuk őket.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Vas. Szept. 03, 2017 7:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Már tudom. Szerencséjük, hogy meghaltak, szívesen meglátogattam volna őket. – sóhajtottam fel kissé csalódottan. Na igen, nem is szeretném leplezni, hogy milyen csalódott vagyok. Annyiféleképpen elképzeltem, hogy megölöm majd őket, míg végül kitaláltam néhány egész jó kis módszert. Aztán, mire kiszabadulok, kiderül, hogy meghaltak. Mi ez, ha nem igazságtalanság? Még csak meg se ölhettem őket.
-Elég jól sikerült. – húztam el a szám. Nem nagyon érzékeltem semmit sem. Hangokat, fényeket, szagokat sem. Úgy éreztem magam, mintha csak kiragadtak volna a világból, bezártak volna egy koporsóba és én ott … külön léteztem volna. Kész csoda, hogy nem őrültem meg, biztos sokan elveszették volna a fejüket, de nem én! – Na és mit csináltál, mikor meglátogattál? – olvasott nekem? Netalán mesélt arról, hogy miként él, míg én … nem igazán tettem meg ugyanezt? Talán jobb is, hogy nem hallottam, mérges lettem volna. A kis boszorkány barátnői nem csak a lehetőséget vették el tőlem, de jó pár évszázadot is. – Én sem. – vontam meg a vállamat. – De azért ne szokj hozzá! – mutattam szigorúan rá. – Van még mit tenned, hogy kiengesztelj … -  csak nehogy azt higgye, hogy sétagalopp lesz majd. Nem lesz az, akármi is az a galopp. Az, hogy szeretem őt, nem jelenti azt, hogy el is felejtettem mindent.
-Nem, félreérted! Én csak szeretem, ha mások tudják, hogy okosabb vagyok náluk. Ez nem hencegés, csak szeretném, ha képben lennének. – magyaráztam teljes bizonysággal. Még, hogy én hencegek? Ugyan már, ritka szerény ember vagyok, és még annál is szerényebb druida! – A mai emberek is ostobák? Csak mert szinte minden, amit tudnak azokból a beszélő izékből jön ki. Na azok az izék okosak! – akármi is a nevük. Telefon … azt hiszem. Meg internet és számítógép … fura szavak, fogalmam sincsen, hogy miként működnek, elég kicsik, mégis tele vannak tudással. Kissé féltékeny vagyok rájuk, őket bezzeg nem zárták koporsóba évszázadokra.
-Akkor … nem jártak még le? – kérdeztem kíváncsian. Elég régiek, mi van akkor, ha mostanra már nem működnek? Elvégre, a varázslatoknak is biztosan van valami … szabatossági ideje, nem? – Az nem lenne jó. Ők nem kaphatják vissza az erejüket, nem érdemlik meg. – ráztam meg a fejemet. Csúnya egy világ lenne, ha mindegyikünk hirtelen visszakapná az erejét. Ez nem történhet meg, én mindannyiuknál jobban rászolgáltam erre.
-Az is szembe megy, hogy élünk, nem?  pillantottam Kayla-ra. Elvégre, ő egy nagyon csinos nyolcszáz éves néni valójában. Én pedig egy rettentő jóképű több száz éves úriember vagyok. – Na meg … a természet talán áldását adta arra, hogy bezárjatok minket? Nem hinném, a természet nem ekkora … genya. – ezt azt jelenti, hogy gonosz. A környékbéli fiatalok olykor igen segítőkészek, hogy bővítsem a szókincsemet. – Biztos van valami gonosz varázslat, ami megoldja a problémánkat. – morfondíroztam, de nem lapozgattam bele a könyvébe. Én nem értek hozzá, ez a ő asztala. Vagyis, könyve. – Biztos vagy benne, hogy nincs valami halálvarázsod? Mert akkor azzal megtudnánk őket ölni, és akkor nem kéne szétválasztani minket, mert csak én maradnék! – magyaráztam lelkesen. Egyszer már majdnem megöltem őket, még egyszer nem esne nehezemre, csak sokkal óvatosabb lennék.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szer. Aug. 30, 2017 8:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

- Nem ismerted elég jól őket ahhoz, hogy tudd, mire képesek. – Sokat gondolkodtam és nem tartott hosszú ideig rájönnöm arra, hogy akkoriban túl sok manipulatív emberrel voltam körülvéve. A kovenem vezetői mindig elérték, amit akartak, én kevés voltam ahhoz, hogy teljesen ellent mondjak nekik és Delmar is könnyen el tudta érni, amit akart. Bár az utóbbival nem volt gondom, ő soha nem akart rosszat. Vicces, hogy pont én voltam az, aki ártott neki.
- Azt hiszed, nem látogattalak meg? – A feltételezés is sértő volt annak ellenére, hogy megérthettem volna, miért gondolja, amit. Elárultam őt, a helyében az én elmémet is olyan gondolatok lepték volna el, mint valószínűleg az övét. Dühös lettem volna, sértődött, meggyalázott és úgy éreztem volna magam, mint akit elhajítottak akkor is, ha tudtam volna, hogy éppen a jobbik rosszat szenvedem el. – Nem érezhetted, hogy ott vagyok, mert… tettünk róla, hogy ne legyen semmi kapcsolatotok a külvilággal. – Sóhajtottam egyet és inkább elfordítottam róla a tekintetemet. Most, hogy itt van mellettem sokkal nehezebb felmentenem saját magam, hiszen ha én már teljesen megbékéltem volna magammal sem tudtam volna rezzenéstelen arccal nézni rá. Ideje volt, hogy szembesüljek azzal, amit érdemlek és ez nem volt más, mint Delmar bennem való kételkedése és a bűneimnek a fejemre olvasása… ám a lehető legnagyobb meglepetést okozta, amit mondott, talán egy pillanatra még a számat is eltátottam. – Nem sokszor mondtad még, hogy szeretsz. Nem hittem volna, hogy azok után, amit csináltam, hallani fogom tőled. – Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem mertem. Annyira hihetetlen volt, hogy itt van, életben, egészségesen és beszélni is tud, hogy féltem, hogyha esetleg túl erősen megszorítanám, akkor eltűnne. Ezt nem kockáztathatom meg ismét, elég időt töltöttem el nélküle.
- Persze, hogy hencegsz. – Varázsoltam aztán a megdöbbenésből halvány mosolyt az arcomra, miközben leültem a székbe és törökülésbe húztam a lábaimat. – Mindig is hencegtél, imádod fitogtatni a tudásodat. De nem baj, én hozzászoktam… viszont a mai népek nagyon érzékenyek rá. – Lapoztam egyet-kettőt a könyvben, olyan varázslatok kerültek a szemem elé, amiket már több évtizede nem láttam. Szerencsére nem volt mire használni őket, jó ideje nem tartoztam az aktívan varázslók táborába, inkább az új generációk tagjainak segítettem, ezzel pedig szinten tartottam a tudásomat.
- Jó ideje nem volt szükségem erre a könyvre, de a világ minden pénzéért sem válnék meg tőle. Ezek a varázslatok még azelőtt íródtak, hogy mi is megszülettünk volna. – A könyv az anyámé volt, ez az egyetlen dolog, amit rám hagyott. – De arra pontosan emlékszem, hogy nincsen konkrét varázsvisszaadós jel. A varázserő visszaadása bonyolult feladat, és ha jól akarjuk csinálni, akkor rengeteg koncentrációt és erőt igényel, arról nem is beszélve, hogy mivel druida vagy, még komplikáltabb a helyzet. Ti tizenketten össze vagytok kötve, anélkül egyszerűen lehetetlen bármit csinálni veled, hogy a többiekre ne legyen hatással. – Újabbat lapoztam, majd megálltam az egyik oldalnál, hogy beleolvassak. – Szétválasztani titeket… teljesen szembe menne a természet törvényeivel. – Utoljára akkor használtam ilyen sötét varázslatot, amikor bezártuk őket. Az sem biztos, hogy létezik hasonló.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Szer. Aug. 23, 2017 8:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Bárcsak úgy lett volna! Alábecsültem őket, nem hittem volna, hogy rávesznek erre a kegyetlenségre. – bevallom, és volt időm gondolkodni azon, hogy bizony alábecsültem a boszorkányokat. És talán kissé túlbecsültem azt, ami köztünk volt Kaylával. Ehhez hasonlatos gondolatok gyötörtek a rabságom alatt. Gondolkodni bőven volt időm, eredményre azonban nehéz jutni, ha az embernek csak kérdései vannak, és egy koporsó sötétjében éli az életét. Már amennyiben az életnek nevezhető. – Azért meglátogathattál volna. Hozhattál volna valami … újságot. – vontam meg a vállam. Jólesett volna egy kis társaság, magamon kívül. Sokféle önmagammal voltam kénytelen elbeszélni, akad köztük néhány elég jópofa fickó, de van idegesítő és okoskodó is. Egy-két önmagam megutáltam és már a halálukat is tervezgettem.
-Azt hiszed, hogy ez vicces. Azt hiszed? – sértettem beszéltem, azonban néhány másodpercnyi gondolkodás után csak megrántottam a vállam. – Egy kicsit tényleg vicces. De rossz is volt! – emeltem fel a mutatóujjam. Oh, nem is akarok gondolni arra az ötven évre, olyan érzés volt, mint akit … kínoznak. – Nem foglalkozni vele? Csak azzal foglalkoztam! Az árulásod nem számított. Annál azért jobban szeretlek, minthogy emiatt …. ezt akarjam. – tenyeremmel a nyakam előtt legyeztem, egyfajta ”nyekk” fejet vágva. Azt hiszem ez jelenti azt, hogy kampó, kipurcanás és a többi. Fontos, hogy magamra szedjek egy kis szlenget.
-Nem is szoktam hencegni! Te sem tudsz példát mondani rá, mikor hencegtem! Tudod miért? Mert nem szoktam. Soha. – határozott mozdulattal még mutattam is, hogy mennyire soha. Na persze … kissé talán lódítok. – Egyébként meg … mi baj van a csalókkal? És miért akarjak beilleszkedni? – ez a társadalom fura, az én társadalmam más volt. Voltak szolgák, hintók, mindenféle állat és néha ember ürüléke az utcán, na persze az, hogy ezt a problémát mostanra megoldották egy jelentős pozitívum, de ettől függetlenül még mindig … idegen ez az egész új világ.
-Nem lehet olyan nehéz összerakni egyet. – vontam meg kissé duzzogva a vállamat. Állítólag még a japánoknak is van. Pedig azoknak nincs is orruk, a szemük pedig két csík. Ha ők összetudták rakni úgy, hogy nem is látnak, nekem miért ne menne? – Pici vagy. Gondoltam … van valami halálvarázs a tarsolyodban. – a kettő közötti összefüggés persze ködös, nekem is. Na de, ha pici, márpedig Kayla pici, kell valami, ami miatt … nagynak érezheti magát! Mi jobb van erre, mint egy halálvarázs? Maximum egy rinocérosz, de azt kétlem, hogy rejteget a szekrényében. – Semmi csak! A csak rossz, ami utána jön soha nem jó! – olyan, mint a de. Egy-két szó, de sokat jelentenek. Főleg nekünk, akik élnek, mint a tejbetök.
A kezeimet dörzsölve figyeltem Kaylát, ahogy visszatér a könyvvel, mikor azonban leteszi, és én kinyitom, köhögni kezdek a felszálló portól. – Ritkán takarítasz! – közben próbáltam elhessegetni valahogy a porfelhőt, heves tüsszentések közepette. – Szóval …   mormogtam, ahogy lapoztam a könyvében, de … semmit nem értettem belőle. – Mi ez a jel? Majdnem úgy néz ki, mint a … varázs visszaadós jel. – pillantottam Kaylára, hogy megerősítsen ebben. Habár nem fog. Mégis mekkora szerencse lenne az, ha pont a varázs visszaadós jelbe botlanánk először?
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 14, 2017 9:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

- Csak nem te adtad a szájukba a szavakat? – Kevés eltérés volt az ő és a társaim szavai között, összefoglalva ugyanazt mondták, mint most Delmar. El fog árulni, nem kellek neki másra, mint segíteni likvidálni a társait, talán a szemembe mosolyog, de a hátam mögött már feni a késemet: nagyon hosszú ideig a fülemben csengtek ezek a figyelmeztetések, mielőtt félig-meddig megadtam magam a boszorkányok manipulációjának, napokig nem aludtam. Nem tudtam és nem is akartam elhinni, hogy a számomra legfontosabb ember eszköznek használna, elvégre úgy ismertem őt, mint a tenyeremet. Tudtam, hogy soha nem árulna el, ezért én voltam az, aki végül hátba szúrta őt. – Nem győztek meg, nem azért segítettem nekik, mert elhittem, amit mondtak. Ha meggyőztek volna, most nem beszélgetnénk. – Nem tudták átmosni az agyamat, csak azt érték el, hogy elkezdjek gondolkozni és rájöjjek, nem kell feltétlenül megölnöm ahhoz Delmar-t, hogy őket elhallgattassam. Nem ők voltak az egyetlenek, akiknek a rábeszélő képességeik elég jók voltak, akkoriban döbbentem rá, hogy akarom, akkor én is tudok meggyőző lenni. Megdöbbentő felismerés volt ez egy lánynak, akinek addig semmi szüksége nem volt a manipulációra.
- Sajnálom. Tényleg. – Őszintén sóhajtottam, hátradőlve a széken úgy engedtem le, mint egy lufi. Nem tudtam elégszer elmondani és olyan érzésem volt, hogyha nem mondom, akkor nem is hiszi el. Majdnem nyolc évszázadot elég nehéz semmissé tenni egy bocsánatkéréssel, de szüntelenül próbálkoztam. – Most már legalább meg tudod vakarni a hátadat. Megérte megvárni a szabadulást. – A lehető legédesebb pislogásomat elővéve néztem rá és halvány mosoly kúszott az arcomra. – És végül nem felejtettél el, ez a legfontosabb. Pedig, lehet egyszerűbb lett volna megpróbálni nem foglalkozni azzal, mit csináltam. – És hogy mi lehetett volna, de ezt már inkább nem tettem hozzá. Még én sem szerettem belegondolni abba, mit csináltam volna, ha Delmar végig mellettem van. Vele minden nap más lett volna, ám mivel nem akartam bőgőmasinává változni, nem gondolhattam erre.
- Te vagy a csalók mintaképe és ha már itt tartunk, a hencegésé is, amiről ha be akarsz illeszkedni a társadalomba, le kell mondanod. Persze, a természetfeletti körökben nem biztos. – Másik téma, hogy a veszélyesség most is éppen annyira rémisztő és státuszkeltő volt, mint régebben, de szerettem volna Delmar-t távol tartani attól, hogy hatalmi ambíciókat szövögessen. Múltkor is ebből volt a baj.
- Van egy atombombád elrejtve valahol? Akkor nyugodtan használd. Ha nincs, akkor marad a remény, hogy ő talál meg előbb és a könyveim, amelyek nem tartalmaznak kifejezett halálvarázst. Minek nézel te engem? – Vontam össze a szemöldökömet, ám a szörnyülködést nem vittem túlzásba, mert ha úgy tartotta volna kedvem, egy-két varázslat összevegyítésével és jó sok erővel valószínűleg képes lettem volna ölni. – Bízom benned, Delmar, csak… - Mivel mással tudnám bizonyítani a bizalmamat, minthogy hagyom, hogy nézegesse a könyveimet? Nem az én kovenembe való volt, aligha értené, mi áll bennük. Nagy baj nem lehet, ha egy légtérben tartózkodnak. – Jól van, idehozom az egyiket, amiben lehet, hogy van valami. – Felálltam a székről és kimentem a szobámba, ahol pár perc keresgélés után a megfelelőnek képzelt kötettel tértem vissza. Régi volt, szétolvasott, tépett szélű, idősebb, mint mi, de még mindig a kedvencem. – Elleszünk vele egy darabig, régen volt már a kezemben. – Raktam le az asztalra.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Kedd Aug. 01, 2017 8:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Mit mondtak? Hogy … szívtelen áruló vagyok, aki téged épp úgy fel fog áldozni, mint majd az úgynevezett családját? Hogy nem vagy más nekem, mint … eszköz? – kíváncsian döntöttem oldalra a fejemet. Soha nem kedveltem túlzottan a boszorkányokat. Számítók voltak, gonoszak, akik hiába hangoztatták, hogy a természetért vannak, épp úgy kihasználták azt. Nem volt könnyű belenyugodnom abba, hogy Kayla elárult. Dühöngtem, de aztán rájöttem, hogy látnom kellett volna előre. Hallani, ahogy suttognak a fülébe a boszorkányok … a suttogásnál nincs rosszabb hang.
-Magányos. Sötét, hideg …   vontam meg a vállamat. Mintha csak élve eltemettek volna. Azzal az egy különbséggel, hogy engem nem engedtek meghalni, hanem helyette hétszáz éven át érleltek abban a koporsóban. – Kényelmetlen. Legalább ötven évbe telt, mire megtudtam vakarni rendesen a hátamat. – a kis boszorkány barátai megszámolhatatlan kellemetlenséget és fájdalmat okoztak nekem, igencsak nagy csalódás volt rájönni arra, hogy … nem várták meg, míg kiszabadulok. Én akartam őket megölni, nem az idő.
-Igaz! Te rafinált Jane Austin! – mosolyogtam rá vidáman, anélkül, hogy bármit is tudtam volna a névről, akit emlegettem. Ha jól vettem ki egy könyvtári beszélgetésből, ez a bizonyos Jane Austin köthető a romantikához. – Nem volt ám könnyű emlékezni rád. Tudod … igencsak kétségek közt maradtam magammal abban a koporsóban. – fogalmam sem volt arról, hogy Kayla miért árult el, így nem maradt más, mint a találgatás, a hiány és a düh egyszerre való megélése, amiből hisztérikus őrjöngés lett. Nem vagyok rá túl büszke, de ami egy koporsóban történt, az a koporsóban is marad. Nem nagyon volt, aki pletykálkodhatott volna rólam.
-És egy napot sem csalhatsz el! A csalás rossz, nekem pedig elégtétel jár! – illetve az a néhány boszorkány is, akik úgy döntöttek, hogy végeznek velem. Nem mondom, hogy nem lenne jó érzés kibelezni őket … nagyon is jó érzés lenne. Mostanra azonban nem lehetnek többek, mint csont és … hamu.
-Fura egy világ ez. Szóval akkor most … nem hencegnek azzal, ha megöltek valakit? – régen ez divat volt, sőt … elvárás. Minél több embert öltél meg, annál bátrabb voltál, annál erősebb. Kissé elpuhult a világ, ha már nem csak ölni nem lehet, de még csak beszélni sem róla. Így járt a világ nélkülem …  Mit szólnál, ha … dobnánk rá egy atombombát? Olvastam, hogy ez elég hatásos. – bizony, a legnagyobb háborúkról szóló könyveket kerestem fel először, és olvastam, hogy ezzel a bizonyos fegyverrel igen gyorsan rövidre tudtak zárni egy egész háborút. Ignotus-t is rövidre zárhatnánk vele. – Ignotusnak én is kellek, ha tényleg akarja a bosszúját. Türelmetlen egy fazon, nem fog valaki mást keresni helyettem. – főleg azért nem, mert nem elég barátságos jelenség, hogy meggyőzzön arról egy új druidát, hogy harcoljon érte és az évszázadok óta halott feleségéért. Én vagyok most számára a kisebbik rossz.
-Miért nem mondod el, hogy hol vannak? Úgysem tudok őket használni! Még azt a halandzsa nyelvet sem ismerem, amin íródott! – ez így nem igaz, ugyanis az egykor Kaylával eltöltött idő alatt egy kissé megismertem a nyelvüket. De a nagyja attól még csak halandzsa. – Nem bízol bennem eléggé, hogy megmutasd őket? Ez … gonosz dolog, Kayla, remélem tudod! Én csak egy … olyan halálvarázst szeretnék, amit Ignotusra szórhatunk! Utána jöhet az erőm. – nem vagyok benne biztos, hogy létezik ilyen halálvarázs, ahogy abban sem, hogy mit kell egyáltalán vele csinálni. Nem vagyok boszorkány, az ő dolgaik nekem mindig is kissé idegenek voltak.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kayla Wraith
Konyha Tumblr_inline_ohasduxRrm1rpoosj_500
Kedvenc dal :
★ ☆ no place i'd rather be ★ ☆
★ ☆ all of me ★ ☆
★ ☆ down to the second ★ ☆
Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 31, 2017 9:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Delmar & Kayla

Aprót bólintottam és inkább nagyot nyeltem, minthogy engedjem kibukni a sóhajomat. A lemondó sóhaj nem neki szólt volna, hanem magamnak és mivel még mindig nem szerettem szembenézni azzal, amit tettem, inkább elfojtottam. Delmar és Kayla, Kayla és Delmar, a legyőzhetetlen páros, a két tagból álló csapat, akiknek minden mindegy lett volna, mert a világ összes erejével bármit megtehettek, bárhova mehettek, bárkik lehettek volna. Az emlékeimben élesen élt az összes beszélgetésünk és akadékoskodás nélkül álltam volna Delmar mellett, ha a társaim nem éppen ezt a feltétlen szeretetet használták volna fel ellenem. Belerondítottak a bizalmamba és az odaadásomba azzal, hogy megpróbáltak meggyőzni: ha Delmar azt mutatja, hogy hűséges a társaihoz, miközben a megölésüket és az erejük megkaparintását tervezi, miért ne lehetnék én a következő áldozata? – Tudom és te is tudod, hogy én örültem volna a legjobban annak, ha így alakul. De az én társaim nem olyanok voltak, mint a tieid… te ismerted a druidáknak azt az oldalát, amit én a boszorkányoknak nem. Hidd el, nagyon meggyőzőek voltak. – Nem volt mentség, viszont szerettem magam azzal vigasztalni, hogy manipulálható, megvezethető kislány voltam, akinek nagyon gyorsan kellett meghoznia egy fontos döntést és szinte elvárható volt, hogy hibázzak. A mai eszemmel nagyobb esélyt láttam arra, hogy Delmar oldalára álljak, akkor is, ha ezzel fittyet hánytam volna a természet törvényeire. A természet megbékél, ám a számomra legfontosabb embert nem veszíthetem el.
- Milyen volt? – Mos először kérdeztem rá konkrétan arra, hogyan érezte magát a sírjában. Nem az volt a legnagyobb vágyam, hogy meghallgassam, miként töltött nyolcszáz évet egy föld alatti börtönben, de úgy éreztem, muszáj rákérdeznem.
- Romantikus alkat vagyok, hát nem emlékszel? – Apró mosoly húzódott az ajkaimra. Az évek és a rutin kiölték belőlem a romantikus hajlam egy részét, ennek ellenére reménykedtem abban, hogy amíg élek marad bennem abból a lányból, aki régen voltam. – Elvégre elintéztem, hogy életben maradhass és emlékezhess rám. - Szerettem volna, ha egyszer, valamikor túlléphettünk volna azon, milyen butaságot csináltam. Nos, csak a kapcsolatunkra nézve volt szemétség, a világnak jót tettem vele. Elméletileg. Mégis ki tudhatja, igazából mi lett volna, ha szabadon hagyjuk a druidákat?
- Szóval azt tervezed, hogy még minimum hétszázhúsz évig boldogítani fogsz? És a mai nap az első? Érdekes utazásnak nézünk elébe. – Újabb harapást ettem a lehetetlennek tűnő kombinációból, amihez egyre jobban hozzászoktak az ízlelőbimbóim. Miért van az, hogy én minden napomat a felszínen töltöttem körülvéve az összes lehetséges földi jóval és mégis Delmar az, aki észreveszi a különlegességeket?
- Ha lehetséges, akkor ezeket a teóriákat csak velem oszd meg és nyilvánosan ne hangoztasd őket. Lehet, hogy az emberek furábbak és elvetemültebbek, mint régebben, de ettől a pszichopata gyilkosságokat nem kultiválják. – Bár, a mi köreinkben konkrétan elfogadott lemészárolni, bezárni, megkínozni valakit a céljaink elérése érdekében. Elkorcsosultunk, nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy errefelé tart a világ. Nem mintha régebben sokkal jobbak lettünk volna. – És szerinted te vagy én képesek lennénk megölni Ignotus-t? Mert csakis akkor kezdek el egyáltalán gondolkozni ezen a lehetőségen, ha minden kétséget kizárólag igennel válaszolsz. És nem hazudhatsz, különben tovább foglak bámulni ezzel a tekintetemmel, amit úgy tűnik, nem szeretsz. – Felvontam a szemöldökömet. Mégis hogy győzhetnénk le a druidák vezérét? Esélytelen. Delmar nincs csúcsformában, én pedig véletlenül sem arra készültem az utóbbi időkben, hogyan iktassak ki egy druidát. Nevetséges volt a feltételezés, hogy eltegyük láb alól az egyik legalattomosabb embert, akit valaha ismertem. – Ha annyira meg akart halni már évszázadokkal ezelőtt is, akkor most biztosan tenni fog arról, hogy meg is haljon, nekünk pedig nem kell foglalkozunk vele. – Vagy mindenki ellen bosszút esküszik és lemészárolja a fél világot. Kecsegtető kilátások, hirtelen nem is tudtam, melyik az ijesztőbb lehetőség: az, hogy mi öljük meg vagy hogy ő öljön meg minket.
- Dehogy ajándékoztam el őket! A könyveimről beszélsz, nem holmi kacatokról. – Tettetett felháborodással rágcsáltam meg egy újabb rudacskát. – Itt vannak, de nem mondom el, hogy hol és nem, nincsenek rajta a neten. Ezek varázskönyvek, nem ifjúsági regények. Nálam vannak a legjobb helyen. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.


:hug:
Vissza az elejére Go down

Druida
Delmar Adelsberger
Konyha Matt
Tartózkodási hely :
time and space
Hobbi & foglalkozás :
i love funerals!



A poszt írója Delmar Adelsberger
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 20, 2017 9:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

-Nem velük terveztem átvenni. – csóváltam a fejem grimaszolva. A terv az volt, hogy megölöm őket és az erejük által mondhatni … afféle legyőzhetetlen jelenség leszek. Megtettem mindent, elárultam őket, mégis ugyanúgy én húztam a rövidebbet, mintha nem tettem volna semmit. – Hanem veled. Csak te és én lettünk volna, semmi druida és boszorkányok. – ez volt a terv. Nem akartam jobb világot, a világ már csak ilyen, nincs mit változtatni rajta. Csak jobb életet akartam, olyan életet, ahol mi vagyunk a legerősebbek. Ignotus ebbe soha nem ment volna bele, el volt foglalva a bosszújával, úgyhogy kénytelen voltam őket elárulni. Inkább én, mint ők, gondoltam. – Nem, nem aludtunk. Én legalábbis nem. Ébren voltam, gondolkodtam és éreztem. – szinte a bőrömön éreztem, ahogy eltelik felettem az idő, miközben én egy koporsóban vártam a … váratlanra! – Szóval vártál? Egészen idáig? Ez már szinte romantikus, nem gondolod? – kissé pesszimista voltam, de … nyolcszáz év bezártság után talán érthető. Hogy megérdemeltem-e? Nem, egyáltalán nem. De a boszorkány barátnői igen, amennyiben élnek még. Remélem, hogy élnek, sokszor elképzeltem, miként ölöm meg őket. Elárultak engem, bezártak, tönkretették a legszebb éveimet. – Jobban jársz, ha Ignotus erről nem tud. Ő a halált választotta volna. – amilyen romantikus és fanatikus egy bolond, szinte biztos vagyok benne, hogy inkább halt volna meg, semmint bezárva töltse az elmúlt évszázadokat. Ő már csak ilyen, ezért ilyen szórakoztató.
-Hátra van akkor még hétszázkilencven, hogy kvittek legyünk! – ráztam az ujjam vigyorogva. – De a puding és a halrudacska miatt elengedek neked száz évet. A fura orrod miatt viszont hozzáadok húszat! – mosolyogtam rá, ahogy előrehajolva megkopogtattam az orrát. – Ez így igazságos, te is tudod! – sok mindennek lehet engem nevezni, de, hogy igazságtalan lennék? Badarság!
-Találtam egy könyvtárt, és sok Discovery-t néztem abban a kis beszélő dobozban. Volt mit bepótolni. – nem állítom, hogy tökéletesen sikerült volna, de … mondjuk úgy, hogy kezdek képben lenni, hogy miért is olyan ez a kor, amilyen. – Mert nem jól csinálták. Köztudott tény, hogy az elnököket meg kell mérgezni. Vagy rájuk ejteni egy zongorát, a lényeg, hogy véletlennek tűnjön! – lelőni őket viszont butaság, mert hangos és mindenki látja, hogy kicsinálta. Én sokkal jobb elnökgyilkos lettem volna náluk. – A dokumentum filmeket is pótoltam! Hitlert legyőzték a háborúban például! – talán kissé erős a boszorkány barátait és az én úgynevezett druida családomat Hitlerhez hasonlítani, de … a lényeget biztos érti. A halott emberrel nincs gond, az élővel azonban igen. Éppen ezért mások megölése sok problémát megtud oldani. Ráadásul pszichológushoz sem kell járni. – A múltkor se jöttek rá. Csak azért esett le nekik a bambusz, mert elárultátok a tiszta és igaz szándékaim. – imádom az ilyen kis közmondásokat. Tagadhatatlan tény, hogy nagyon kreatív egy népség lett az ember az elmúlt nyolcszáz évben. Viszont ugyanolyan hamisak is maradtak, mint voltak. Láttam, ahogy az a néhány suhanc ellopott egy olyan kerekes hintót. Nem valami szép dolog.
-De Ignotus gonosz! Őt a közjó érdekében gyilkolnánk le! – erősködtem tovább. – Ne nézz így! Ne csináld ezt a szemeddel! – nem szerettem a rosszalló pillantását. Igaz, hogy kicsi volt, egy igencsak fura orr tulajdonosa is ráadásul, de ijesztő tudott lenni ilyenkor. Szóval akkor elismered, hogy 30%-ban ártatlan voltam? – mert bizony az voltam. Nem hazudtam, megmondtam nekik, hogy megakarom ölni a többieket, akárcsak ők, az érdekeink így egyeztek, egészen addig a pillanatig, amíg … egy koporsóban nem találtam magam a következő szűk nyolcszáz évemre. – Harry Potter béna, egy orr nélküli fickót is alig bírt legyőzni. – láttam, mikor a szomszéd azt nézte abban a zenélő dobozban. Nem tetszett. – Na és hol vannak a könyveid? Valahol itt? Vagy … elajándékoztad őket? Ugye nem ajándékoztad el őket? Kayla, ha elajándékoztad őket … várj! A könyveid nincsenek fent az … Interneten? – azt mondták nekem, hogy ott mindent fent van. Nem tudom, hogy egész pontosan ezt miként is értették, de … egy próbát megér, nem?
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down
 

Konyha

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Konyha
» konyha
» Konyha
»  Konyha
» Konyha

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakónegyed :: Kertváros :: Wraith lakás-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •