Delmar & Kayla

- Elkerülhettük volna ezt a nyolc évszázadot, ha a haverjaiddal nem terveztétek volna átvenni a világ feletti uralmat. – Bukott ki belőlem, de próbáltam visszavenni a rosszalló arckifejezésemből, mert nekem és a társaimnak is megvoltak a magunk szennyesei. Amikor bezártuk a druidákat, szerettem volna magamra hősként tekinteni és elhitetni magammal, hogy amit tettünk, az jó. Így akartam palástolni a fájdalmamat, amit Delmar elvesztése miatt éreztem és ami az árulásomból fakadt. Az utóbbi miatt nem tudtam túlságosan ítélkező lenni vele szemben. – Nem tudtalak előbb kiengedni, egyedül kevés voltam hozzá. Meg kellett várnom, míg lejár a varázslat szavatossága és úgy tűnik, hogy túlságosan jól sikerült a hókuszpókusz, mert évszázadokig aludtatok. – Őszintén, fogalmunk sem volt arról, hogy mit csinálunk pontosan. A társaim szeme előtt az lebegett, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban megszabaduljanak a druidáktól, az én rábeszélésem csak enyhítette az általuk kieszelt büntetést. – A többiek meg akartak ölni titeket és nekem semmi esélyem sem volt ellenük, csak annyit tehettem, hogy megpróbáltam lebeszélni őket a kivégzésetekről. Ezért lettetek bezárva. Szívesen! – Ma már nem voltam büszke magamra, de még mindig jobb volt így, mintha Delmar hosszú évek, évtizedek, évszázadok óta halott lenne. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig elhúzódik a fogságuk, ám még ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy kitaláljam, mit fogok kezdeni, ha a druidák újra kinyitják a szemüket. Ők ott voltak egymásnak, bármikor össze tudtak fogni… nekem csak Delmar volt.
- Máris tíz évet öregedtem, pedig csak pár órája vagy újra mellettem. – A számra mosoly húzódott, a grimaszom viccesbe ment át. Játszhattam volna akkor is a nagy komolyat, amikor nem volt muszáj, viszont nem értem volna el vele semmit. Nem is akartam, jobban szerettem volna, ha a kettőnk közötti kapcsolat olyan lesz, mint a régi szép időkben.
- Te mikor lettél ennyire felvilágosult történelemből? Az egészet végigaludtad, mégis felhasználod ellenem? – Megcsóváltam a fejemet és beleharaptam a halrudacskába. Hirtelenjében fura volt az édes puding és a sós hal keveredés, de annyira nem volt rossz, hogy elhányjam magam tőle. Puding majonéz helyett. – És a háborúkból mi lett? A dokumentumfilmeket nem pótoltad? Az elnökgyilkosoknak sem lett szuper az életük. – Az asztalra könyököltem. – Én csak azt nem szeretném, hogy neked megint bajod legyen. Azt azért beláthatod, ha elkezdesz haditerveket gyártani a társaid ellen és ők erre rájönnek, akkor mi ketten nagyon kevesek leszünk ellenük. – Ez tény, véletlenül sem ferdítettem az igazságon és egyáltalán nem volt kedvem újra harcba keveredni a druidákkal. Örültem, hogy eddig egyiküknek sem jutott eszébe felkeresni azokat a boszorkányokat, akik bezárták őket. Csak engem találtam volna és egyedül elvinni a balhét biztosan kellemetlen lett volna.
- Dehogynem tetszik! Szeretsz engem, úgyhogy be fogod látni, hogy igazam van és majd megtetszik az új világ, amiben nem gyilkolunk le csak úgy másokat a saját igényeink szerint. – Akár a demokráciát is felhozhattam volna példának, nem mintha a természetfeletti világra vonatkoztak volna a halandók által alkotott törvények. Még az emberek sem tartották be a saját szabályaikat. – A 30 százalék ártatlanságodat megpróbálhatnánk átültetni némi empátiába, közben pedig kitalálnánk, mihez kezdjünk az eltűnt erőddel. – Étel került a szervezetembe, így már tudtam gondolkodni. Éhesen nem forgott az agyam, a cukor viszont felpörgetett. – Évekig tartott, mire rájöttem, hogy egyedül én sem vagyok képes hozzányúlni a ti varázserőtökhöz és annak csak a töredékére vagyok képes, amit a társaimmal tettünk. Azóta fejlődtem, de… régóta nem foglalkoztam a ti mágiátokkal. Kellenek a könyveim és akkor talán Harry Potter nyomába érhetek. – Ezen elindulhattunk, ám mit sem változott a véleményem. Nem szerettem volna, ha Delmar túl sok hatalmat kapna a kezébe.. még a végén elveszítené a fejét.

• •

Delmar & Kayla

- Elfelejteni? A varázslást? Nagyon vicces kedvedben vagy! – És tényleg, apró kacaj tört elő belőle. Talán néha a pokolba kívántam a varázserőmet: például akkor, amikor eszembe jutott, hogy emiatt veszítettem el Delmar-t és nagyjából mindenkit. Mire jó a varázserő, ha nem használhatom arra, amire szeretném? Megmenteni a számomra legfontosabbakat, törődni velük sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem lettek volna a szabályok és mindig a magam ura lehettem volna. Sajnos, nagyon hosszú évek kellettek ahhoz, hogy egyáltalán elfogadjam és megemésszem, hogy ha akartam volna sem tehettem volna semmit, mivel egyedül közel sem rendelkeztem annyi erővel és világmegváltó tendenciákkal, amellyel jobb megoldást tudtam volna kitalálni és nem csak a druidák hatástalanításra gondoltam, hanem a többi nagyobb hibám elkövetésére is.
- Persze, hogy vártalak, több mint nyolc évszázada. Egy kis halrudacskát igazán megérdemelsz. – Mosolyt villantottam felé. Azt hiszem, én vártam a legjobban, hogy a varázsunk megtörjön és a druidák szabadok legyen. Leginkább Delmar, a többieket nem csíptem és egyébként is, biztosan szívesen szabadítottak volna meg a fejemtől, ha összefutottunk volna. Örültem, hogy néhányuk nem élte túl a száműzetést, jobb, hogy kevesebben vannak. A legtöbbjük olyan volt, mint egy terrorista, amikor rájöttek, milyen erő van a birtokukban. Delmar sem volt sokkal jobb, de… ő Delmar. Az én Delmar-om, akit még egyszer soha nem adnék oda semmiért.
- Tényleg? Aggódnék? Fel sem tűnt! – Megforgattam a szemeimet. Bárcsak ki lehetne ölni belőle ezt az ölés iránti vágyat, mert ez így nem lesz jó. Nem fogom tudni megakadályozni, hogy baja essen, ha úton-útfélen öldökölni fog: ha ellenségeket szerez, én kevés leszek. – Szokj hozzá, úgy tűnik, ez lesz az új arckifejezésem, amikor a közelemben vagy. – Az ujjammal a fejem körül köröztem és az összevont szemöldökeimből, összeszűkített szemeimből és csücsörített számból láthatta, hogy nem éppen a boldogság ült ki az arcomra. – Megint én leszek a buli elrontója, de az ölés egyszerűen nem megoldás. Pont. Hülyeség. Haszontalan. – Megfordítottam a sercegő halrudacskákat, aztán kivettem a pudingot a hűtőből, felbontottam és Delmar elé raktam. – Mi lenne, ha csak nem foglalkoznál velük, közben pedig együtt kitalálnák, hogyan szerezhetjük vissza a varázserődet? Nem lehet annyira bonyolult. – Hazudtam. Ha Delmar-nak lesz varázsereje, akkor az össze életben lévő druidának is. Össze vannak kapcsolva, lehetetlenség, hogy csak az egyiküknek legyen ereje, a többiek pedig parlagon maradjanak. Ha viszont mindegyikük meghalna, Delmar-ra szállna az összes mágiájuk, aminek szintén beláthatatlan következményei lennének. Ennyi erővel nem rendelkezhet egyetlen személy. – Mészárlásról beszélsz, Delmar. Nem csak a régi társaidat, hanem azokat is meg kellene ölnöd, akiknek talán még fogalmuk sincs arról, hogy druidák. Ártatlan emberekről van szó. – Leraktam magunk elé a halrudacskákat és a székre ülve törökülésben helyezkedtem el, próbáltam a lehető legkomolyabb tekintetemet elővenni, miközben végül mégiscsak belemártottam a halat a pudingba. Nevetséges.

• •

Delmar & Kayla

Egy csettintés és az otthonomban voltunk. Majd' ezer éves boszorkány voltam, akit a druidák eltüntetésével bíztak meg az ősei, nem esett nehezemre megtanulni egy varázsigét, amelyet csak magamban mormolással is használni tudok. A természet törvényei ellen való volt öncélúan használni a mágiát, de úgy voltam vele, hogy ennyi jár. Arról nem is beszélve, hogy talán Delmar-nak is eláll majd a szava. Vagy éppen ellenkezőleg, sokáig fogja emlegetni, mennyi mindent megtehetnék, de én elpocsékolom az erőmet. De az is lehet, hogy ez csak az én rejtett érzelmem volt: néha tényleg átjárt egyfajta elégedetlenség. Elvégre mit csináltam az elmúlt évszázadokban? Nagy dolgot nem tudtam felmutatni. Egyszerűen éltem, próbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból úgy, hogy ne keltsek nagy visszhangot... csak egy-két sötétebb pillanatomban ez vajmi kevésnek bizonyult.
- Van puding a hűtőben. Csomagolt, de ha frissre vágysz, akár főzhetünk is. - Megvontam a vállamat és öntöttem magamnak egy pohár vizet. A puding gondolatára eszembe jutott, mennyire éhes vagyok, tegnap este óta semmit sem ettem. Nem voltam nagy konyhatündér, úgyhogy a fagyasztómban mindenféle mirelitkaja megtalálható volt, amikor kinyitottam az ajtaját, halvány mosollyal sóhajtottam. - És láss csodát, halrudacska! - Megráztam a dobozt. - Éhesen nem tudok gondolkozni és nagyobb esély van arra, hogy beleegyezek valamelyik eszement tervedbe. Mert ugye csak úgy megölni a társaidat nem az év ötlete. - Jegyeztem meg. Képmutató lehettem, ahogy akadékoskodok és őszintén, egyáltalán nem hiányoztak volna a társai. Az ébredésükkel bármelyik pillanatban elkezdhet a fejére állni a természet rendje, évszázadokkal ezelőtt is csak a baj volt abból, hogy rájöttek, mekkora hatalmuk van. Ha másoknak is eszébe jutott, ami Delmar-nak és megpróbálják megkeresni az újakat, akik nagy valószínűséggel még bizonytalanok és befolyásolhatóak, lesz nemulass. Mindez attól függ, vajon a régi csapat tagjai tanultak-e a bezártságból vagy tudván, hogy akik megállították őket, már nem igazán vannak a helyzet magaslatán, ismét magukat szeretnék a ranglista tetejére tenni?
- Neked is le kellene ülnöd és átgondolni ezt a nagy öldöklési vágyat. - Kihúztam magamnak egy széket és az asztalra könyököltem. Úgy figyeltem Delmar-ra, mintha egyetlen percig is szem elől téveszteném, akkor beköszöntene a világvége. Nem nekem való volt az egy helyben ücsörgés, inkább felpattantam és elkezdtem megsütni a halrudacskát, mert tényleg majdnem elájultam az éhségtől. Kicsi voltam ugyan, de a gyomrom akár egy fél disznót is be tudott volna fogadni. - Segítek megkeresni a többieket, nem kell hozzá semmi különleges. Azért is jöttünk ide, mert itthon van térkép, kalap és seprű is. Közkívánatra repkedhetek is vele. - Elfintorodtam. - De csak akkor, ha első körben elveted annak az ötletét, hogy bárkit megölj.

• •