Meg kellett volna lepődnöm azon, hogy Damon még mindig azt tartotta megoldásnak, hogy Tatiát keressük fel? Nem, kicsit sem. Már korábban a fejébe vette, hogy csak így tudjuk visszaszerezni az emlékeimet, és meg sem akarta hallgatni a mondandómat. Ez pedig nem tetszett, de nem tudtam ellene mit tenni. Ezért csak ellazítottam az izmaimat, ezzel is megadva magamat. Habár nem mondtam neki azt, hogy jó, akkor menjen, és ölesse meg magát, de többé ellenállást sem fedezhetett fel a vonásaimban. Nem szerettem volna, hogy a saját vesztébe rohanjon, de mivel róla volt szó, addig úgy sem nyugodott volna meg, amíg legalább egyszer meg nem próbálja azt, amit a fejébe vett. Felesleges volt több szót pazarolni erre, ezt beláttam én is. Amikor visszafordult, és megcsókolt, arra kicsit sem számítottam. Nem volt időm gondolkodni, nem volt időm egyáltalán reagálni sem, mégis ösztönszerűen jött az, hogy viszonozzam a csókját. Mintha ez lett volna a természetes, a megszokott, és a közelében lenni olyan volt, mintha ott lenne a helyem. A pillanat heve azonban elmúlt, bennem pedig tudatosult, hogy pontosan mi is történik, és így képtelen voltam tovább ilyen közel tartani magamhoz őt. Az agyam egyből ismét azt kezdte el súgni, hogy Damon egy szörnyeteg, de ennek ellenére, az utálat mellettem éreztem még valami mást is, ami miatt csak még jobban zavarodott lettem. Damon azonban mindebből semmit nem érzékelt, ő csak azt látta, hogy eltolom magamtól, mint annak idején is, és hogy visszautasítom, ismét. Ami természetesen rosszul esett neki, és ettől én is csak még rosszabbul kezdtem el érezni magam. Látva a megtört arckifejezését, amit igyekezett ugyan leplezni a könnyed mosolyával és a nemtörődöm hangszínével, de én átláttam az álarcán, és ez hatalmas tőrdöfésként ért. Egyáltalán nem állt szándékomban megbántani, mégis sikerült, bár őszintén szólva, azt sem értettem, hogy egyáltalán miért foglalkoztatott mindez ennyire. Talán azért, mert azzal, hogy már tudtam, mi volt közöttünk, jobban át tudtam érezni a helyzet súlyosságát az ő szemszögéből is… - Damon… – szóltam utána, mert nem akartam, hogy így menjen el. Meg akartam neki magyarázni, hogy miért cselekedtem így, hogy miért utasítottam vissza, még egy lépést is tettem utána, amikor ő megindult kifelé a konyhából, de a szavak ismét cserbenhagytak, és képtelen voltam egynél több lépést megtenni utána. Damon pedig elment, anélkül, hogy én bármit reagálhattam volna, hogy bármit mondhattam volna neki, és ez még jobban kétségbe ejtett. Frusztráltan túrtam bele a hajamba, ahogy nekidőltem a konyhapultnak, azon igyekezve, hogy visszafogjam a feltörni kívánkozó könnyeimet, bár tényleg nem tudtam, hogy egyáltalán miért akartam sírni. Ehelyett inkább megfogtam a whiskys üveget, töltöttem egy üres pohárba belőle, és felhajtottam az egész tartalmát annak reményében, hogy a tömény alkohol majd segít kitisztítani az elmémet, és megnyugtatni, de Damon megtört arca egy örökkévalóságra beleégett az emlékezetembe, amiről tudtam, hogy képtelen leszek elfelejteni.
From: Elena Gilbert
456 ❀ [You must be registered and logged in to see this link.] ❀ Köszöntem a kört, és sajnálom Damon ❀ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Minden egyes szava tőrdöfés volt a számomra. Igen, követtem el hibákat. Igen, egy szörnyeteg voltam, ahogyan azt mondta… de az istenért! Semmi értelme nem volt annak, hogy újra és újra kimondta, miszerint egy szörnyeteg vagyok, aki csak fájdalmat tud okozni másoknak. Az állkapcsom megfeszült a szavai hallatán, ahogy végigmértem őt. Viszont egy szó sem jött a torkomra. Ha mégis találtam volna valamit, amit kimondtam volna, az… abból csak még nagyobb veszekedés lett volna. Szerettem őt, ő pedig nem szeretett engem. Nem kellett erről többet beszélni, legalábbis jelen lelkiállapotunkban nem. Egyszerűen… feleslegesek voltak a szavak. Nem volt közös emlék. - Olyan nincs. Ezt az egészet csak az tudja visszafordítani, aki okozta. – Utaltam Tatiára, aztán indultam volna, hogy magam mögött hagyjak mindent és kiszellőztessem a fejem, avagy lehiggadjak, de végül nem bírtam ki. Muszáj volt legalább egy csókkal megpróbálkoznom. Hogy mit vártam tőle? Fogalmam sincs. Nyilván mélyen legbelül tudtam, hogy ennyitől nem törik meg az igézés és az emlékek nem fogják ellepni Elenát, mégis meg kellett tennem. Azonban visszacsókolt, ezzel reményt keltve bennem, így bátrabbá váltam én is. De végül eltolt magától, amivel olyan érzést keltett bennem, mintha egy karóval döfött volna szíven. Fájt. Nyeltem egy nagyobbat, ahogy a lányra néztem, majd elhúztam tőle a kezem. Összepréseltem az ajkaim. A rohadt életbe. Valahogy eszembe jutott az, amikor odamentem hozzá… részegen. Akartam őt, akartam, hogy érezze, amit én és akartam a csókját. Eltolt magától akkor is, bár akkor azt vágta a képembe, hogy mindig is Stefant fogja szeretni. A helyzet most is hasonló volt ahhoz. A lány szemeit fürkésztem, majd hosszan csend után bólintottam. - Hát persze, hogy nem helyes… képtelen vagy megtenni. – Hátrébb léptem. – Mit is képzeltem? Varázsütésre visszatérnek az emlékeid egy szerelmes csóktól? – Elmosolyodtam. Ez amolyan kínos, erőltetett, megtört mosoly volt a részemről. Megráztam kissé a fejem, majd hátat fordítottam neki. Tudtam, hogy nem állít meg, hisz előzőleg sem volt benne a szándék, így sebes léptekkel hagytam el a házat, majd az ajtó csapódott is utánam. Nem akartam még több időt eltölteni Elenával annak tudatában, hogy semmit nem érez irántam.
Szúrós pillantást vetettem Damonre, amikor közölte velem, hogy engem csak az dühít, hogy azt hiszem, hazudik nekem. Nem volt igaz, kicsit sem volt igaz, és kezdtem én is egyre dühösebb lenni. Zavart voltam, frusztrált, kétségbe esett és tanácstalan, kicsit sem hiányzott az is még ehhez, hogy Damon játssza a mártírt nekem. Oké, tény, hogy ő is áldozat volt, de kezdett úgy viselkedni, mintha én azt akartam volna, hogy erőszakkal elvegyék tőlem az emlékeimet. Ha valóban igaz volt az, hogy együtt voltam vele, akkor biztosan nem akartam volna, hogy ilyen módon szakítsák ki őt az életemből. Épp ezért nem tetszett az a stílus, ahogy beszélt velem, ahogy félbeszakított, és mindez csak még jobban felnyomta bennem is a pumpát. - Egy szóval sem mondtam, hogy csak tétlenül állj, Damon – fakadtam ki dühösen. – És nem az dühít, hogy azt hiszem, hazudsz, mert igen, megfordult a fejemben, de kérjek érte elnézést, amikor csak arra emlékszek, amikor mindenkinek fájdalmat okoztál?! Mert ezt nem fogom megtenni, Damon – vettem vissza kicsit a hangerőből, igyekezve lenyugtatni magam, mielőtt túlságosan elfajult volna ez a vita, és még olyat is a fejéhez vágtam volna, amit később biztosan megbántam volna. – Ugyanakkor szeretném visszakapni az emlékeimet, de kell lennie valamilyen más módszernek is. Egy olyannak, amivel nem rohanunk a tulajdon vesztünkbe – próbáltam megmagyarázni neki az álláspontomat, bár nem voltam benne biztos, hogy sikerült. Damon mindig csak a saját feje után ment, nem szerette meghallgatni mások véleményét, először mindig muszáj volt a saját ötleteit követnie, akkor is, ha tudta, nem az a helyes és a legjobb döntést. Csak remélni tudtam, hogy most legalább gondolkozik kicsit, mielőtt egyenesen a halálába rohan azzal, hogy megpróbál Tatia életére törni. A naplómban lévő közös képeinket látva valóban nem maradt kétségem afelől, hogy Damon igazat mondott, és valaki a beleegyezésem nélkül elvette az emlékeimet tőlem, mégis… képtelen voltam másképp vélekedni róla. Kétségbeesetten próbáltam bármit előcsikarni az elmémből, egy érzés foszlányt, vagy akármit, de hiába erőltettem az agyam, nem történt semmi. Ugyanúgy csak a gyűlöletet éreztem, akárhányszor Damonre néztem, s habár tudtam, hogy megbántom ezzel őt, de képtelen voltam magamban tartani. Nem akartam, hogy hiú ábrándokat kergessen, s habár egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom visszakapni az emlékeimet, Damon ezt elkönyvelte magában, ami olyan erős tőrdöfésként ért, hogy egy pillanatra a tüdőmben rekedt a levegő. - Damon… én nem… - kezdtem volna bele abba, hogy azt mondjam neki, hogy ez nem igaz, nem gyűlölöm, de nem tudtam kimondani. Mintha lett volna valami láthatatlan fal az elmémben, ami meggátolt volna ebben, és bármennyire erőlködtem, csak hangtalanul tátogtam valamit, de hangok nem jöttek ki a torkomon. És ez a pillanatnyi gyengeség és habozás elég volt ahhoz, hogy Damon megtegye az első lépéséket a távozás felé, én pedig tudtam, hogy nem tudom ebben megakadályozni, elvégre nem tudtam azt mondani neki, amire a legjobban vágyott. De soha nem sejtettem, hogy ez ennyire fájni fog engem is. A hátát bámulva kezdtem beletörődni abba, hogy ez ennyi volt. Már épp elfogadtam volna azt is, hogy talán jobb is így, hogy nem emlékszek rá, és csak elengedem őt, meg azt, ami köztünk volt, amikor hirtelen mégis megtorpant, majd még mielőtt bármit is felfoghattam volna abból, ami történik, ő már újból ott állt előttem, és kezébe véve az arcomat megcsókolt. A szívem kihagyott egy dobbanást, és öntudatlanul viszonoztam a csókot, mintha mi sem lett volna ennél természetesebb. Belevesztem a pillanatba, mindazokba az érzésekbe, amiket Damon ezzel az egyetlen csókkal átadott, s már szinte éreztem, hogy valami át akarja törni az iránti érzett utálatot, amikor elmúlt a pillanat heve, és bennem pedig tudatosult, hogy pontosan mi is történik. Egyből Damon mellkasára helyeztem a kezemet, és eltoltam magamtól, bele sem gondolva abba, hogy ez milyen érzéseket fog kiváltani belőle. - Ez nem helyes Damon… Én nem tudom megtenni… - szólaltam meg halkan, lesütött szemekkel, mert pontosan tudtam, hogy ezzel szörnyen meg fogom bántani őt. És én tényleg sajnáltam emiatt, és nagyon rosszul éreztem magam, de az érzéseimen nem tudtam változtatni. Nem ilyen gyorsan, nem rögtön. Elvégre, még csak most tudtam meg, hogy mi is volt valójában közöttünk, képtelenség lett volna, hogy ilyen gyorsan és könnyen visszaszerezzem az emlékeimet. De akkor mégis miért érzem ilyen pocsékul magam?
Egyszerűen morrantam a szavaira és nem, nem bírtam szó nélkül hagyni, hisz tudtam, igazából mi a baja. Így ennek hangot is adtam. - Téged csak az dühít, hogy azt hiszed, hazudok. Pedig ezúttal nem így van, Elena. Ha valamiben, ilyesmiben nem hazudnék. – Elvégre kettőnkről volt szó. Ezúttal nem a saját érdekeim, nem a saját önzőségem volt az, ami kimondattak velem szavakat, értelmetlen dolgokat. Most a színtiszta valóság jött ki a számon. Együtt voltunk Elenával, akár elhitte, akár nem. Akár emlékezett a közös emlékeinkre, akár nem. És ezt… nem lett volna joga senkinek sem elvenni. Soha. De Tatia megtette, ezzel kivívva végérvényesen az ellenszenvemet. - Nem csak „tegyük fel”. – Vágtam a szavába némileg idegesen, sőt, talán egy csepp kétségbeeséssel is. De ideje volt elfogadnom a tényt, hogy mondhatok bármit, Elena akkor sem emlékszik kettőnkre, még egy kicsit sem. - Nyilván nem táncolna úgy, ahogyan én kérem tőle, de azt akarod, hogy tétlenül álljak? Tétlenül nézzem, hogy te egyszerűen…? – Elhallgattam végül. Tudtam, hogy hiába mondok neki bármit, nem fogja érdekelni. Nem érez irántam semmi pozitívat. Hagytam, hogy felmenjen a naplóiért. Egy pillanatig elhitettem magammal, hogy a napló megoldásként szolgál majd a kialakult helyzetre, ezzel magamat is áltatva, amit nem kellett volna. De kapaszkodni akartam még valamibe, mielőtt meggondolatlanul cselekszem. Muszáj volt. Viszont az arcomra ki volt minden írva. Elena előtt nem voltak már titkaim és azt hiszem, ezt még így is, hogy nem érzett irántam egyszerűen semmit: tudta. Rám nézett és tudta, hogy mit érzek, mit gondolok, mit akarok. Talán ezért is vette magához a naplót. Talán ezzel magának is bizonyítani akart valamit. Vagy nem. Nem kellett volna gondolkodnom ezen, de a gondolatok csak úgy futkároztak a fejemben, miközben a mellkasom úgy sajgott, mint még soha. A lány arcát fürkésztem végig, ahogyan a naplót, vagyis a képeket figyelte. Tulajdonképpen megmásíthatatlanok voltak a fotók – hacsak nem voltam olyan ostoba, hogy megkértem Katherine, Tatiát vagy a ki tudja hányadik hasonmást, hogy ugyan már, készítsen velem néhány fotót és vicceljük meg Elena Gilbertet… de nem, leszögezem, nem voltam ekkora idióta. A fotók a valóságot mutatták. Ő és én. Én és ő. Együtt. Ennél valódibbat még sosem éreztél, Elena… te mondtad. Ahogy elkezdett újra beszélni, nos… már az első szónál sejteni lehetett, hogy mi a helyzet. Jeremy. Te jó ég, mikor is történt az? Igen, dühös voltam. Egyetlen nap alatt kettő lány is az arcomba mondta, miszerint engem soha nem szeretett és soha nem is fog. És mindketten Stefant választották. Elena… Elena és Katherine. Irónikus, hogy végül az összes hasonmás Stefant választja és engem hagynak hoppon. Ki így, ki úgy. Ki a saját akaratából, ki pedig egy befolyásos ősi által. Azonban a szavai közül csak néhány hatolt igazán a szívemig… Nem érez más, csak gyűlöletet. Az arcvonásaim hirtelen keményedtek meg. Nyilván gyűlöl – ezt eddig is éreztem, már abból, ahogyan belépett a konyhába, de az, hogy ki is mondta… nem, nem akartam hallani. Nem tudtam, hogyan is kellene erre reagálnom. Mély levegőt vettem, mielőtt visszaléptem volna a pulthoz, oda, ahol a bourbont hagytam. A további szavaira elgondolkodtam, majd az üvegre néztem, végül visszafordultam felé lassan. - Nos, azt már tudjuk, mit érzel, nem? – Néztem rá kérdőn, de próbáltam a lehető legérzelemmentesebb lenni. – Nem kell erőltetni, ami nem megy. – Ezt már magam sem tudom, miért tettem hozzá. Talán csak elég volt ez a néhány perc vele, érezve, hogy gyűlöl. Érezve, hogy nem szívesen van a közelemben… tudva, hogy semmit sem érez irántam. Még egy csípős megjegyzés a nyelvem hegyén volt, de igyekeztem lenyelni. Dühös voltam, de nem Elenán kellett volna kitöltenem. Gyűlölt – legalábbis ezt hitte, de nem volt így. Az üveget végül nem fogtam meg, csak elindultam. Kikerültem a lány, de megtorpantam. Visszafordultam és így néztem rá. - Ah, tudod mit, Elena? – Ha figyelt, akkor visszaléptem hozzá és a kezeim közé vettem az arcát. Tudtam, hogy minimum egy pofonnal leszek gazdagabb, de meg kellett próbálnom. Megcsókoltam. Nem akartam túlságosan elhúzni a dolgot és nem is reménykedtem abban, hogy ez visszahozza az emlékeit, de muszáj volt. Elszakadtam tőle, majd hátrébb léptem.
Damon reakciója persze egyből az volt, hogy megöli Tatiát, amin igazából már meg sem kellett volna lepődnöm. Damon ugyanis tipikusan az a fajta ember volt, aki mindig mindent erőszakkal akart megoldani, én pedig ezt soha nem szerettem. Nem azért, mert például jelen esetben nem értettem meg az indítékait. Nekem elhihetitek, hogy nálam senkit nem idegesített jobban ez a dolog, ha tényleg igaz volt az, amit mondott, hogy valaki, valószínűleg Tatia kitörölte az emlékeim egy részét. De akkor sem éreztem helyesnek azt, hogy egyből az életére törjünk. Dühítő volt, amit esetlegesen tett? Igen, az volt, de tudtam, hogy semmit nem oldott volna meg, ha most odarohanunk hozzá, és megpróbáljuk megölni. Ami, tegyük hozzá, amúgy sem sikerült volna, mivel ősi vámpírról volt szó. Valószínűleg csak mi haltunk volna meg végérvényesen, ha harcba bocsátkoznánk Tatiával, és valahogy annak a gondolata, hogy Damon meghal…. fájdalom nyilallt a szívembe. Biztosan csak azért, mert tudom, hogy Stefannak minden ellenére milyen sokat jelentett a bátyja, és ha elveszítené, azt nem lenne egyszerű feldolgozni. – Ezzel próbáltam magamat álltatni, megmagyarázni az ellentmondásos érzéseimet, annak reményében, hogy ha elégszer elismétlem, akkor majd igazzá válik. Mert hiába éreztem azt, hogy gyűlölnöm kell Damont mindazért, amit ellenem és sok más ártatlan ember ellen elkövetett, de valahogy, ahogy így itt állt előttem, olyan más volt… Mintha egy teljesen más férfi lett volna, a jellegzetes megnyilvánulásait leszámítva persze. Nem tudom, hogy mikor tartottam vissza a levegőt a tüdőmben, de már csak arra eszméltem fel, hogy feszülten kifújom azt. Irritált voltam. Ez az egész szituáció olyan ellentmondásos és érthetetlen volt, és most az emlékeim sem voltak velem, hogy azokra bízzam magam, meg a megérzéseim. Elvégre, ha igaz az, amit Damon állít, akkor ezek sem voltak valósak. Egyáltalán, miben bízhatok most? - Hidd el, Damon, hogy nemcsak téged dühít ez az egész – fakadtam ki én is ingerülten, miután továbbra is azt hangoztatta, hogy mennyire meg akarja ölni Tatiát, és hogy ezzel most megnyerte a legrosszabb dolgot magának. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna! – Tegyük fel, hogy tényleg igaz az, amit mondasz. Hogy…. volt köztünk valami, és Tatia ezt kitörölte, hogy csak a rossz dolgokra emlékezzek, de szerinted visszahozná az emlékeimet, ha az életére törnénk? Nem… teljesen biztos vagyok abban, hogy tehetnénk bármit, ő nem fog segíteni nekünk. Ha így lenne, minek vette volna el egyáltalán akkor az emlékeimet? – nevettem fel kissé hisztérikusan, mert már magam sem tudtam, hogy mit gondoljak. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Annyira, de annyira igyekeztem valami emléket előcsikarni a fejemből, ami azt bizonyította volna, hogy valamit elfelejtettem, valami fontosat, de egyszerűen semmit nem találtam. Semmit az égvilágon. De ahogy Damon nézett rám… Még amikor Stefannal együtt voltam, akkor sem láttam soha ilyennek, pedig nem egyszer viselkedett hasonlóan pimasz módon velem. És ez a tekintet volt az, amivel sikerült a kétely csíráját elültetnie bennem. Ami miatt megkérdőjeleztem a tulajdon elmém épségét. Egyszerűen csak nem akartam foglalkozni ezzel a témával most többet. Damonnek sikerült teljesen összezavarnia, és időre volt szükségem ahhoz, hogy rendet tegyek a kusza gondolataim és érzéseim között. Ám ekkor szóba hozta a naplókat, hogy hátha azok segítségével majd valami eszembe jut. Én erre nem is gondoltam, s habár nem tartottam túl valószínűnek, hogy ilyen egyszerűen megoldhatnánk ezt a problémát, de az a kétségbeesett tekintet, amivel illetett… Nem tudtam nemet mondani neki. Láttam rajta, hogy mennyire akarja ezt, nekem pedig végül is nem esett nehezemre megkeresni az egyik naplómat a cuccaim között. Mi veszíteni valóm lett volna? Legfeljebb kiderül, hogy Damon tényleg egy hazug alak, amit, eddig is tudtunk róla, vagy ha nem ez, akkor az, amibe már most kezdtem beletörődni – hogy valaki erőszakkal elvette az életem egy igen jelentős részét azzal, hogy kitörölte az emlékeimet. Bármelyikről is volt szó, most eljött az igazság pillanata. Végül a legújabb naplómat vettem elő, s ezzel mentem vissza Damonhöz. Hiába izgultam és féltem az igazságtól, s bármennyire is voltam kíváncsi erre, kibírtam, hogy ne lapozzam fel a könyvet még út közben. Akkor, Damon orra előtt akartam ezt megtenni, hogy ha mégis kiderülne, nekem van igazam, ne tudjon még több hazugsággal tömni. Ám legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy tényleg igaz volt az, amit Damon mondogatott… Ugyanis még mielőtt akár egyetlen sort elolvashattam volna, megláttam egy közös képünket Damonnel… És akkor ott megszűnt körülöttem minden. Nem hallottam Damon megjegyzését, vagyis hallani hallottam, csak nem fogtam fel. Nem láttam, érzékeltem magam körül semmit, és a szemeimet sem tudtam levenni azokról a képekről, amelyek ékes bizonyítékai voltak annak, hogy Damonnel mi tényleg együtt voltunk. De mégis, hiába próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mikor készültek ezek a képek, hol voltunk, és mit éreztem, ismét csak süket fülekre és csukott ajtókra találtam. A saját arcképemet néztem, és arra gondoltam, hogy ki ez a lány? Egyszerűen idegen volt minden. Épp ezért le akartam tagadni, egyszerűen csak úgy akartam tenni, mintha ez meg sem történt volna. Mert akkor nem kellett volna szembenéznem ezzel az egésszel. De tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, egyszerűen most még csak képtelen voltam arra, hogy elfogadjam az igazságot. Időre volt szükségem. Remegő ujjakkal végigsimítottam a képen először a saját arcomon, majd Damonén is, mintha ennyitől hirtelen minden elveszett emlék visszaszállt volna a fejembe, de nem így történt. Az érzéseim Damon iránt mit sem változtak. - Hiába nézem ezeket a képeket, csak azt látom magam előtt, ahogy eltöröd Jeremy nyakát, vagy ahogy újra és újra bántasz valakit. Próbálok elvonatkoztatni mindettől, Damon, én tényleg próbálok, de nem érzek semmi mást, csak a gyűlöletet… - szólaltam meg, majd a mondandóm vége felé felnéztem Damon arcára, a szemébe mondtam azt, amit jelenleg éreztem iránta. Tudtam, hogy ezzel most nagyon megbántom őt, és pocsékul éreztem magam emiatt, de azt sem akartam, hogy hiú ábrándokat kergessen. - Szeretném visszakapni az emlékeimet, Damon, ne érts félre, de jelenleg… nem tudom. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mit gondoljak vagy érezzek – fakadtam ki újból, miközben összecsuktam a naplót, hogy inkább ne is legyen a szemem előtt az a kép.
Morrantam, de nem reagáltam. Nem érdekeltek Tatia indítékai. Az érdekelt, mikor csinálja ezt az egészet vissza. Azt mondjuk sejtettem, hogy ingyen nem lesz – elvégre miért tenne nekem szívességet? - Nem tudom, Elena, de komolyan nem érdekel, miért tette. A lényeg, hogy kitörölt a fejedből és ha nem csinálja vissza, megölöm. – Morrantam újfent, majd karba tettem a kezeimet. Nem volt meglepő, hogy mennyire dühített a helyzet. - Hát, örülhet, mert most aztán minden figyelem rá fog irányulni. – Cinikus mosolyt küldtem Elena felé. – Ha csak ennyi a baja Tatiának, hát megnyerte magának a legrosszabb rémálmát. Engem. – Tettem hozzá dühtől csillogó szemekkel, majd félrepillantottam. Épp indulni akartam, mikor eszembe jutottak Elena naplói. Nem hittem, hogy hajlandó lesz belemenni a dologba, így enyhe meglepettséggel az arcomon figyeltem őt. Hagytam, hogy elhúzza a kezét és szusszantam. Amíg a szobájában kereste a naplót, addig én újból magamhoz vettem az üveg Bourbont és töltöttem egy pohárral. Még ha hatással is lenne rám ez az átkozott ital, jobb lenne, de így… mintha vizet innék. Pedig jó lett volna kikapcsolni és nem érezni semmit. Ez a gondolat némileg szöget ütött a fejembe. Éreztem, hogy a mobilom megrezzen a zsebemben, de mire előszedtem volna, Elena visszaért. - Látom, megvannak. – Jegyeztem meg, csak hogy mondjak valamit. A pohár bourbont legurítottam a torkomon, mielőtt odaléptem volna hozzá. Láttam a megdöbbenést az arcán, majd a fotóra pillantottam. Elmosolyodtam féloldalasan. - Nos, legalább azt tudjuk, hogy nem hazudtam… egy jó pont Damon Salvatore listájára. – Némileg cinikusan jegyeztem ezt meg, hisz nem hitt nekem. Legalábbis az első pillanatokban nagyon el akarta magával hitetni, hogy én hazudok és hogy én meg ő… nos, soha nem jöhetne össze. Nem titkoltam, hogy ez mennyire fájt. Sóhajtottam. - Az arcodból ítélve az emlékeid nem tértek ennyitől vissza… - Nem is tudom, miért hittem abban, hogy ez segíthet. De legalább nem tartott egy hazug baromnak többé. Mert hát, a kép ékes bizonyítéka volt annak, hogy együtt vagyunk. Voltunk. Lényegében egy helyben toporogtunk, így újból azon kattogtam, hogy le kellene lépnem. Egy kis levegőre van szükségem, hogy higgadtabban átgondoljam az egész helyzetet, a lehetőségeket, lépéseket, mielőtt megölöm azt a nőt. De úgy éreztem, bármennyit töröm azt az okos fejemet, úgyis az lesz a megoldás, hogy megfosztom a testét a szívétől. Mondjuk. Tatia… a név, ami mindent tönkretett.
376 szó || kicsit béna, de muszáj volt írnom || [You must be registered and logged in to see this link.]
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem vette le rólam a szemét, úgy tartotta a tekintetem, mintha valaki kötelezte volna rá. Nem mintha... én próbálkoztam volna mással. Meg akartam fejteni a szituációt. Meg akartam találni az értelmet mindabban, ami most körülöttünk... pontosabban, közöttünk zajlott. Kellett lennie logikus magyarázatnak, bár talán hiába volt ez a remény. Az egész életem távol állt már a logikus dolgoktól, nem találtam benne az értelmet. A szálak úgy szövődtek össze, mintha valaki szándékosan összekuszálta volna őket. És az, hogy Tatia volt, egy kicsit meglepett. Előbb néztem ki Oliverből, hogy ilyet csinál, de egyedül azért zártam ki a lehetséges gyanúsítottak köréből, mert neki nem ez a módszere. Ő nem így bosszantaná Damont. Neki ez így túl egyszerű lenne. - Tatia-nak nem származna előnye belőle, ha elválasztana kettőnket egymástól - mondtam ki a gondolataimat, de ő mégis gyanúsabb volt, mint Oliver. - Ha igen, akkor az... azt hiszem, nem miattad... vagy igen? - kérdeztem. Egyikünk sem kedvelte Tatiát. Sőt. Ez az érzés kölcsönösnek tűnt. De miért Damont akarná büntetni, ha engem gyűlöl? - Az ő gyűlölete felém irányul, mert... mert zavarja, hogy rá már senki nem figyel - nyeltem egyet. Azért ez enyhe túlzás volt, de logikusnak tűnt. Mondhatni, mindenki lecserélte. Megráztam a fejem, de leginkább azért, hogy kitisztítsam a fejem. Csak bólintottam, mikor azt mondta, hogy szeretne magamra hagyni. Volt bennem némi vívódás, de jobbnak láttam, ha hagyom menni. Nem tudtam mit mondani. Össze voltam zavarodva. Már majdnem megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor ismét visszafordult, és megfogta a kezem. A szorítása nem volt durva, éppen ellenkezőleg. Az ötlete pedig... tényleg működhetne az ilyesmi? Vagy... csak beigazolódik az, hogy igaza van, de a bűbájt nem töri meg? Elkezdtem hinni neki. Túl elszánt volt ahhoz, hogy hazudjon. - Rendben... - bólintottam, de elengedtem a kezét, csak hogy a szobám felé induljak. Két perc múlva a legfrissebb naplómmal tértem vissza, a gyomoridegem miatt viszont nem mertem útközben belelapozni. Féltem, hogy mit fogok látni benne. - Ez így túl könnyűnek tűnne, nem? - álltam meg mellette, közben az ujjaimmal belelapozva.
Akkor sem tudtam volna folytatni, ha akarom, mert abban a pillanatban a kezembe akadt egy kép a naplóban. Majdnem kiejtettem a kezemből. Pár másodperc erejéig még nyelni is elfelejtettem. Egészen idáig hittem azt, hogy amit beszél, az valójában egy újabb trükk része. Hogy... most éppen a jóhiszeműségem van terítéken, és ki akarja ezt használni. De ezek a közös fotók alapvetően megváltoztatják azt, amit eddig hittem. Miért nem emlékszem egyik készültére sem?
Ne haraguuuudj. ● ● [You must be registered and logged in to see this link.]● ● coded by me
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Próbáltam nem még jobban felidegesíteni magam, de a távolságtartása, a kétkedése nagyon is rosszul esett és minden egyes szava mellbe vágott. Még azon is elgondolkoztam néhány pillanatra, hogy talán jobb lenne neki nélkülem. Ha hagynám, hogy gyűlöljön, féljen tőlem és egy boldogabb élete lehetne valaki mással. De nem, ezt még én sem gondolhattam komolyan. Ha a saját döntése lenne, hogy hátrahagy engem, az egészen más, de most erőszakkal szakították el tőlem és ezt nem tudtam elfogadni. A továbbiakra megenyhültek az arcvonásaim. Na igen, Tatia akkor sem fordítaná ezt vissza, ha karót döfnék a szívébe. Ebben valamiért biztos voltam és cseppet sem örültem ennek a ténynek. Félrenéztem, de amikor azt kezdte taglalni, hogy milyen veszélyes vagyok rá és a családjára, meg mindenkire, akinek egyáltalán a közelébe megyek, újra ránéztem. - Változtam, Elena. Persze, még most is szoktam rossz döntéseket hozni, elismerem, de azért… - Megcsóváltam a fejem. A szerettei igazság szerint már az én szeretteim is voltak, bármennyire is nyálasan hangzik. Nem bántottam volna őket. Na jó, maximum a drága öccsét, Jeremyt, ha tiszteletlen. De azért megölni őt sem akartam többé. Tartottam a szemkontaktust vele. - Tatia azt akarja, hogy ne legyek az életed része. – Végigmértem Elenát, majd újra a szemébe néztem. – És egyelőre nagyon úgy néz ki, összejön az átkozott kis terve. – Elléptem tőle és el is fordultam. Azon gondolkodtam, hol találhatnám meg azt a hasonmást, hogy addig kínozzam, amíg nem fordítja vissza ezt az egészet. De persze, semmi garancia nem volt arra, hogy megteszi. Ez volt a legrosszabb az egészben. Nem akartam elveszíteni Elenát, de ha semmi mást nem érez irántam, csak gyűlöletet, akkor…? Talán jobb lenne, ha nem lennék a közelében. Ezekkel a gondolatokkal indultam el, magamhoz vettem a kabátom. - Jobb, ha magadra hagylak. – Felé fordultam, de nem mentem vissza hozzá. - Megpróbálom megkeresni Tatiát és kideríteni, miért tette. Te pedig… - Elgondolkodtam és két másodperc kellett hozzá, hogy mégse akarjak elmenni. – Vagy várjunk. A naplóid megvannak? Abban biztos, hogy írtál rólam. Ha elolvasod, lehet visszatérnek az emlékeid rólam. – A remény egy apró szikrája pislákolni kezdett, habár elég nagy őrültségnek hangzott. Egy bűbájt ilyesmivel aligha lehet kikerülni és feloldani, de hinni akartam benne. A kabátomat ledobtam vissza a székre, majd visszaindultam Elenához. - Vagy a közös fotók, amiből millió van már…! Elena, hinned kell nekem. Ebben tényleg nem hazudnék, te és én egy pár vagyunk. – A kezéért nyúltam, hogy megfoghassam és gyengéden meg is szorítottam. – A kedvemért, tegyünk egy próbát… - Nem tudtam belenyugodni a helyzetbe és minden apró reménysugárba kapaszkodni kezdtem.
Még jobban remegni kezdett a gyomrom. Mit kellett volna mondanom neki? Azt, hogy nem hiszek neki? Hogy... nem veszem be többé a hülyeségeit, és hagyjon végre magamra, mert nem ezért jöttem ide? Igaz, ezt inkább ne is firtassuk. A szememre vethetné, hogy miért is voltam olyan ostoba, hogy felgyújtottam a családi házat... azt hiszem, soha többé nem fogom látni a tornácunkat. A szobámat, amely annyi de annyi titkot őrzött magában, mellette rengeteg nevetést, boldogságot... mindent, amire szükségem volt, mielőtt a szüleim meghaltak. Utána pedig még inkább. Az előttem álló volt az egyik oka annak, hogy soha nem lett többé normális az életem. Az, hogy árva lettem az öcsémmel, még valamelyest... nem, nem lehetett volna csak úgy kiheverni. De esélyt sem kaptam a normális életre. És most... ennyi év elteltével tényleg ezzel próbálkozik? Hogy elfelejtettem mindent róla és rólam? Arra tökéletesen emlékeztem, hogy mit tett Jeremyvel. - Mégis mit kellene mondanom, Damon? Ennyi évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy... - Igazából itt már nem volt értelme tippelgetni, hogy mi történhetett. Azon kívül, hogy elültette bennem a saját igazának egy apró szikráját. A sejtést, hogy talán lehet igaza ebben az egészben, mert... Klaus és a családja tényleg képesek lennének megigézni. De neki nem lenne érdeke abban, hogy elfelejtsem Damont. Annál inkább Olivernek és Tatiának. Oliver nem lépne ilyen alantas módon, ő nem így támad... Tatia már esélyebb. Jó ég, én most tényleg hiszek Damon Salvatore-nek? Végigfutott rajtam a hideg, ami azért volt furcsa, mert a nyár kellős közepén teljes hőség uralkodott a házon és a helyiségen is. Még csak nem is miatta rázott ki a hideg, hanem mert... valami furcsa érzés sejlett a mellkasomban. A fejemben. - Én? Tatiával szemben? Ha igazat mondasz, és... tényleg Tatia intézte ezt, akkor nem hiszem, hogy... lenne esélyem rábeszélni a dolgok visszaforgatására - mondtam halkan, végigsimítva a saját karomon, mintha melegíteni próbáltam volna saját magam, ám ekkor ismét közelebb lépett hozzám, mire nagyot nyeltem. Éreztem a közelségét, a melegségét. Mindazt, amit józan ésszel nem kellett volna éreznem Damon Salvatore iránt. Utálnom kellett. Haragudnom kellett rá. Arra, amit tett. De éppen ez az... miért is kellene? Miért érzem azt ennyire szigorúan, hogy csak ezt érezhetem vele kapcsolatban? - Nem tudom, Damon, én... én azt hiszem, hogy nincs okom félni tőled, de... közben a fejemben ott az a hang, hogy... csak meneküljek tőled, mert veszélyes vagy rám és a családomra. És mindenkire, akinek a közelébe mész - nyeltem nagyot, de ekkor már nem távolodtam el tőle. Észrevettem valamit a szemében. Ő nem akart engem bántani. És valamiért tudtam, hogy most... most hihetek neki. - Miért... miért tette? - kérdeztem megremegő hangon, Tatiára utalva.
Bocsi a késésé miatt. ● ● [You must be registered and logged in to see this link.]● ● coded by me
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
- Annak nincs értelme, hogy elfelejtettél, Elena. – Morrantam rá rosszkedvűen. Nem tudtam, meddig tudom még visszafogni magam, annyira dühösnek és tehetetlennek éreztem magam. Aztán ahogy ismételgetni kezdte, hogy ennek tényleg semmi értelme, ránéztem. - Ki ne mondd még egyszer… - Ennyire hazugnak tartana? – Vámpír vagy, persze, de nem lehetetlen, hogy megigézzenek. Ott vannak például az ősiek… azok az átkozottak. Ha lehetne, már mindet kiiktattam volna, de hát a vérvonal dolog miatt nem tanácsos… Morogtam tovább az üveggel a kezemben, aztán meghallottam a nevet, ami talán a megoldást takarta. Összehúztam a szemem, majd elraktam az üveget a pultra. - Tatia? És mit akart? Mire emlékszel egyáltalán abból a találkozásból? Bár mindegy is, mit mondasz, valószínűleg csak annyi igaz az emlékeidből, hogy találkoztál vele… Személyesen kell kifaggatnunk. – Vagyis inkább csak nekem. Egyedül. Egy karó társaságában. Mondjuk nekem arra sincs szükségem. Szálljon le a nőmről és haljon meg! Miután visszaadta Elena emlékeit. Addig ne. Vagy ha megölöm, megtörik a bűbáj? Ezen gondolkodtam el, majd egy sóhajjal inkább Elenára pillantottam. - Mellesleg, ha nem hiszed el, hogy közünk van egymáshoz, kérdezz meg bárkit. Stefant vagy Carolinet… - Hirtelen még Delenát is mondtam volna, de ő túl kicsi még ehhez, így inkább kihagytam a szórásból. - Tatiához egyedül szándékozol elmenni, rendbe hozni a fejed, vagy inkább én intézzem a munka piszkos részét? – Türelmetlenül fürkésztem az arcát és vártam a válaszokra. Közben ismét odalépkedtem hozzá, de ezúttal nem értem hozzá, csak figyeltem őt. – Mondd csak, félsz tőlem? – Kérdeztem egy fokkal halkabban.
Kicsit rövidke, de szívből jött... || [You must be registered and logged in to see this link.]
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Már nem is reagáltam semmit arra, amit Stefanról mondott. Az, hogy szerinte Stefan hatására csak ő is kikapcsolt volna, elárult magáról mindent. Nem is kellett többet mondania. A folytatástól viszont összezavarodtam. Minden pillantás, amellyel megjutalmazott, külön ostorcsapásként volt értelmezhető. Nem értettem semmit, és attól tartottam, hogy a mostanában tanult önuralmam egy másodperc alatt fog köddé válni, ha Damon Salvatore előadja azt, hogy mi ketten... szóval hogy bármi is volt közöttünk, csak elfelejtettem. Hisz egy vámpírt nem lehet megigézni, mégis hogyan állná meg a lábát ez a magyarázat? Mindig is sejtettem, hogy az érzései Katherine iránt múlandóak, ám nem kellett volna, hogy ebben a forgatókönyvben én legyek a következő, aki elrabolja a szívét. Már nem zavart voltam, hanem feszült, az ingerültségem íze szinte marta a torkomat. - Damon, ennek... ennek semmi értelme! - bukott ki belőlem, miközben hevesen rázni kezdtem a fejem. De mi oka lett volna hazudni, vagy kitalálni ilyesmit? Azon kívül, hogy ő Damon, a rosszfiú... mindig is ő volt a feketebárány a családjában, és aligha tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Elkapta a kezem, nem is hagyta, hogy csak úgy elrántsam. Kettőnk közül ő volt az erősebb, ezt amúgy sem lehetett volna tagadni. Végig kellett gondolnom ezt az egészet. Adni akartam egy esélyt ennek az egész históriának, nem akartam vele kivételt tenni... mindenkinek lehetőséget kínáltam, ő pedig... talán most az egyszer megérdemli. De nem úgy, hogy szétszorítja a kezemet. Követtem őt a tekintetemmel. Újra az üveg után nyúlt. Remek, csak erre volt most szükségem... hogy ne tudjon józan ésszel gondolkodni. Tényleg beleszerettem volna? Lehunytam a szemeim, közben elfordultam, és nagy sóhajtás mellett kezdtem el masszírozni a saját nyakam. A feszültségem szinte tapintható volt. - Nincs... értelme. Ennek az egésznek nincs... értelme - ismételtem a gondolataimat, majd ismét kinyitottam a szemeimet, mikor végigsuhant valami a fejemen. Azt kérdezte, kivel találkoztam a napokban... nem is akartam túlzottan foglalkozni vele, de talán ebben rejlik a dolog miértje. - Vámpír vagyok, Damon. Nem tudnának csak úgy kitörölni a fejemből. Egy vámpírt... nem igézhet meg egy másik vámpír... hacsak... - Nem, Oliverrel nem találkoztam a napokban. Ő képes lett volna rá, ősi vámpírként. De nem ő tette. Sokkal inkább... - Találkoztam tegnap Tatiával...
Sóhajtottam a szavaira, majd elfélmosolyodtam. Pár pillanatig őt néztem, mielőtt válaszoltam volna. - Mindketten tudjuk, mi lett volna, ha utána megyek. Egy kikapcsolt vámpír jobb, mint kettő. – Félig kérdés volt ez, mint sem kijelentés. De ahogy visszakérdezett, a mosolyom egyszerre vált kámforrá. Hogy érti azt, hogy miről beszélek? Amikor ellökött magától, megrándult egy arcizmom. - Mi a pokol…? – Suttogtam magam elé, majd újra elkaptam a kezét és visszahúztam. – Elena. Árulj el valamit. Kivel találkoztál az elmúlt napokban? Ki tette ezt veled? Ki törölt ki a fejedből?! – Ahogy beszéltem, egyre ingerültebbé váltam. Gyűlöltem, amikor belepiszkálnak az életembe. Ha ahhoz nyúlnak, ami az enyém. Ha azt bántják, aki hozzám tartozik. Egy fél pillanatra Katherine szavai is átfutottak a fejemen: egy nap majd mindenki elhagy. Ha így is van, nem akarom, hogy az a nap ma legyen. És legfőképp azt nem akarom, hogy Elena sétáljon ki az életemből. Már-már túlságosan is szorítottam a kezét, hacsak el nem rántotta újból. Bár az sem lepett volna meg, ha felpofoz… amennyire odáig van jelenleg értem. Ha ő nem is húzta el a kezét, én egy idő után elengedtem és hátráltam, majd idegesen sóhajtottam. Nem igaz. Miért történik ez? Elenát kezdtem figyelni. Gyűlöltem a gondolatát annak, hogy ő most… valószínűleg gyűlöl. Habár valahol a sok fájdalom után, amit okoztam, megérdemeltem, mégsem voltam képes elfogadni. A dühömet a kétségbeesés váltotta fel és ez ha máshol nem is, a szemeimen tükröződött. Válaszokat akartam. Tudni akartam, ki a felelős ezért. De egyelőre nem tudtam, miféle nyomon induljak el. Ahogy azt sem, miért nem szólt erről az egészről senki nekem! Ha más nem, Caroline biztos tudott erről… Igen, rossz szokásom volt mindig valaki bűnbakot keresni. Jelen esetben a Szöszi lett az, hisz ő áll a legközelebb Elenához, tehát tudnia kellett, hogy a barátnőm hirtelen elfelejtett. - Elena, most… - Kezdtem bele, de aztán elhallgattam. Visszamentem a pulthoz és újból elővettem a Bourbonos üveget. Muszáj volt még pár korty whiskey, hogy kicsit oldjam a bennem felgyülemlett feszültséget. Az üvegből ittam, majd le is raktam és úgy néztem el újra felé.
Már tényleg nem tudtam, mit is kezdjek ezzel a szituációval. Vagy ő, vagy én veszítettem el a józan eszemet, és egyre inkább hajlottam arra, hogy történt vele valami. Valami, amiről én nem tudok, pedig... én szerettem mindent a kezemben tartani, és elsőkézből kapni meg az információkat. Főleg ha azok az információmorzsák Damon Salvatore-ról érkeztek. Már csak azért is, mert minden lépéséről előre akartam tudni. Ez megmaradt elmélet szintjén, mert javarészt szerintem még ő sem volt tisztában azzal, hogy mit fog csinálni öt perc múlva. És ez rettentően bosszantott. Damon Salvatore. Kiszámíthatatlan vérszívó. A vére pedig bennem folydogál, miután ő tett engem is vámpírrá. A hideg is kirázott tőle. - Gyakrabban is foglalkozhatnál vele. Azt hiszem, szüksége lett volna a... bátyjára - mondtam, majd rögtön el is fordítottam a fejem. Stefan és közöttem már régóta csak barátság kapott helyet, de a szívemen viseltem a sorsát. Az, hogy az elmúlt időszakot kikapcsolt állapotban töltötte, kicsit sem nyugtatott meg. Nagy levegőt vettem. A hangomba némi ítélkezés is vegyült az imént. Elfelejtettem, hogy... valójában Damon is gyászol. Még ha nem is mondaná ki soha, de... az anyja halt meg. Valamit éreznie kell. Talán ez a baj. - Te meg miről beszélsz? - kérdeztem rögvest, miután félbeszakadt a mondata, és úgy termett ott előttem, mintha valami veszélyes szörnyeteg lapult volna meg mögöttem. Semmit sem értettem. Minden összemosódott. Nem tudtam hová tenni a szavakat. Damon arról beszélt, hogy ő és én... kettőnk. Mi? Nem értem. Közöttünk soha... nem volt semmi. Ő egy gyilkos. Hogyan tudnék én bármit is érezni iránta? - Nem... nem tudom, hogy miről beszélsz... - mondtam szinte suttogva, hisz alig akart kijönni hang a torkomon. A keze, ahogy közeledett az arcom felé, majd megérintett... túl hirtelen jött. - Mi történik? Mi ez az eglész?! - bukott ki belőlem ingerülten, majd ellöktem magamtól a kezét. Éreztem, hogy marcangolni kezd a düh. Az iménti tanácstalanságot csak egyetlen érzés tudta felülmúlni. A kétségbeesés. Valami nem stimmel.
Nyitottam a szám, hogy reagáljak valami frappánsat a „Mi bajom? Ezt hogy érted?” kérdésére, de végül nem jutott eszembe semmi. Nem tudtam egyelőre szavakba önteni, ami a fejemben kavargott vele kapcsolatban. Folyamatosan őt figyeltem, vizslattam és válaszokat kerestem a kérdéseimre, amit csak magamban tettem fel. Aztán jött az újabb kérdés. Felvontam a szemöldököm. - Még tegnap. – Vágtam rá egyből. Igen, tegnap találkoztam az öcsémmel, méghozzá a lehető legrosszabb helyen. A Salvatore kriptában. Még mindig dühít, hogy annyi idő után pont ott találkoztunk. Csoda, hogy ki tudtam magam magyarázni, miért tanyázok anyánk koporsója mellett. – Ideje volt, hogy végre hazadugja az orrát. És azt hiszem, ennek nem csak én örülök. – Folytattam, majd magamhoz vettem a poharat, ezúttal ittam is belőle. A további szavaira sóhajtottam egy aprót. Kezdett komolyan bosszantani, sőt, idegesíteni a viselkedése. - Mi van veled? Úgy viselkedsz, mint amik--- – És ekkor hasított belém a felismerés. – Nem, nem, nem…. – A fejemet ráztam lassan. Elena nem emlékszik rám? Neem, ez csak valami ostoba tréfa. Ez valaki mással történik és nem velem. Vagy csak humoros kedvében van és meg akarja viccelni a nagy Damon Salvatoret? Oké. Jó volt, 10-esre értékelem, de elég! Morogtam magamban, majd a pulthoz vágtam szinte a poharat. - Elena. – Odasuhantam vámpírsebességemmel mellé, elkapva a kezét, amivel magamhoz húztam. – Ugye rosszak a megérzéseim? Emlékszel kettőnkre, ugye? – Szabad kezemmel az arca felé nyúltam, hogy megérinthessem. Utáltam belegondolni abba, hogy ő talán most nem úgy érez irántam, ahogy én iránta. – Arra, hogy szeretlek, Elena… - Tettem hozzá ugyan olyan hangerővel, mikor már az arcát érintettem. Feltéve, ha nem húzódott el tőlem, ami, ha megtörtént, eléggé fájt.
Egy másodperc erejéig valami furcsa, megmagyarázhatatlan mosoly futott végig az arcomon. Mielőtt észrevehette volna, már el is tűnt. Nem hiszem, hogy eddig senki nem említette még neki, hogy például mikor máskor whiskyvel kezdi a napot, az nem egy... természetes dolog. Még a vámpíroknál sem. Bár kinek mi a tápláló reggeli. Ennek tükrében pedig nem kellene meglepődnie az ilyen megjegyzéseimen. Az alkoholizmustól talán távol állt... de azt hiszem, mi vámpírok amúgy sem nagyon tudunk részegek lenni, legalábbis nem annyira, mint egy halandó ember. Nem próbáltam még. És nem is Damon Salvatore társaságában készültem elkezdeni feszegetni a határaimat. - Talán tévedek - vontam egyet a vállamon. Akkor mi magyarázat van arra, hogy így viselkedik? Bár ha róla van szó, mégis miért lepődöm meg bármin? Nem kellene. Tele van meglepetésekkel. De a helyzet az, hogy éppen annyira rosszak ezek a meglepetések, mint amennyire jók. Felvontam a szemöldököm, ezúttal ismét rajtam volt a sor, hogy kiüljön némi döbbene az arcomra. - Mi bajom? Ezt hogy érted? - kérdeztem meglepve. Nem rémlik, hogy bármikor máshogy kezeltem volna a kettőnk dolgait, hisz továbbra sem tudtam csak úgy átsiklani a múltban elkövetett gonoszkodásain. Ő nem változik meg. Soha. Ezt pedig nem is tudom honorálni. De még mindig émelyítő az, hogy semmi jó nem jut eszembe vele kapcsolatban. Ilyen még sosem fordult elő velem. - Sok minden történt. Mondd csak... mikor találkoztál utoljára Stefannal? - tettem fel az újabb keresztkérdést. Na igen, ez volt a másik, ami dühített. Stefan az utóbbi időben ismét kifordult magából, folytatta a már amúgy sem rövid listáját... magam sem tudom, nekem miért hagyta, hogy visszahozzam közénk, a jó oldalra. Ahhoz a Stefanhoz, aki valójában lenni akart, csak néha megfeledkezett róla, hála a benne élő ragadozónak. Damon egyáltalán nyomon követi, hogy mi történik a testvérével? - Egyébként semmi izgalmas hírrel nem tudok szolgálni. Úgy tűnik, most a városnak nincs szüksége arra, hogy szuperhős jelmezben megments mindenkit - sóhajtottam fel. Azt már hozzá sem tettem, hogy ezt nyilván valaki más élete kárán tenné.
Az érzés, amikor a barátnőd egy csepp örömet sem mutat, mikor újra látjátok egymást, először gyanakvást, aztán aggódást kelt az emberben. De még valahol reménykedsz, hogy épp csak bal lábbal kelt fel vagy ellopták a kedvenc nasiját a hűtőből… aztán kezded kapizsgálni, hogy itt sokkal többről van szó. Pislogtam egyet a kérdésre és a homlokomat ráncoltam. - Alkoholistának tartasz, hogy azt hiszed, már ittam? Elena, kérlek… - Figyeltem, ahogy gyanakvón nézegeti az odaadott poharat, azaz annak tartalmát. Mi olyan fura benne? Elenában. Mintha valami hiányozna… belőle. Továbbra is a kezemben tartottam a saját poharam, amit megtöltöttem. - Egészségedre. – Végigmértem lopva, majd kortyoltam, végül leraktam a poharat a pultra, az üveg mellé. A lány felé indultam. - Elárulnád amúgy, mi a bajod? – Megálltam közvetlen mellette, majd az arca felé nyúltam, hogy megérintsem. Ha nem húzódott el, akkor végigsimítottam rajta. - Történt valami, amit nem mondasz el, Elena? – Újból elgondolkodtam. Lehet valami olyasmiről van szó, amiről nem akarja, hogy tudjak? Visszahúztam a kezem, majd elléptem tőle, habár a lelkem mélyén másra vágytam. Egy ölelésre tőle, vagy egy csókra. De annyira távolságtartó volt, hogy hangosan inkább nem mondtam ki. Visszaléptem a pulthoz, magamhoz vettem az üveget és elraktam, vissza a helyére. Ünneplésnek most nem igazán van itt a helye, sajnos. Visszafordultam a poharamhoz, de végül nem vettem magamhoz. Elenára emeltem újra a tekintetem. Tele voltam kérdőjelekkel. Mégis mi történt? Tegnap még minden rendben volt. Csak ez járt a fejemben, ahogyan őt néztem.
Mindkét szemöldököm felszaladt a homlokomra, és úgy néztem Damon könnyed, laza megjelenését, mintha tegnap éjjel elrabolták volna a földönkívüliek. Nem voltunk legjobb barátok, főleg nem puszipajtások, így ez a nyitány szinte sokkolt részéről. Még a kanál is majdnem kiesett a kezemből. A hideg is kirázott egy pillanatra, főképp mikor meghallottam a pajzán megjegyzését. Tipikus Damon Salvatore. De ettől függetlenül ugyanúgy ki tudom vájni a szemeit ezzel a kiskanállal, mint máskor. - El is ment az étvágyam - toltam el magam elől a jégkrémet, majd ismét megkerestem a tekintetemmel. - Hát, téged sem lehetne azzal vádolni, hogy nem vagy elég közvetlen más emberekkel - tettem még hozzá, majd megráztam a fejem. Mintha nekem lenne szükségem arra, hogy valaki nyakon vágjon, és attól észhez térjek. Szemmel láthatóan nem nekem volt ilyen típusú problémám, de az ő észjárásán már amúgy sem kellene meglepődnöm. Hat éve ismerem, tényleg tud még újdonságot mutatni? A jelenlegi helyzet azt mutatja, hogy igen... tud. - Öhm - kezdtem bele, miután a kezem felé nyújtotta a kiöntött italt. Kicsit megborítottam a poharat, hogy jobban belelással, mit is akar leerőltetni a torkomon, majd felnéztem, ezzel együtt el is hagytam a széket, hogy közelebb sétáljak a konyhapulthoz. - Kezdek rájönni, mi folyik itt. Te már megalapoztad a hangulatot, ugye? - böktem a pohárra. Mi más lehetne magyarázat erre a viselkedésre? Biztosan ivott a Grillben. Ha józan lenne, tudná, hogy sem most, sem később nem lesz mentség azokra a bűnökre, amiket elkövetett. Vagy azt gondolja, hogy most, hogy Stefan és közöttem már nincs semmi, szabad préda vagyok? Mikor buzdítottam én bármire is? - De mindegy. Egészségedre - emeltem felé a poharam, mintha bármi okom lenne iszogatni a társaságában, majd belekortyoltam a tartalmába. Talán előbb-utóbb kibukik belőle, hogy vajon miért is örül nekem annyira. A beszélgetéseink zöme általában azzal telik, hogy kígyót-békát ordítok az arcába, ő pedig némán - vagy éppen ellenkezőleg - hallgatja. Oké, túlzás, mindig reagál valahogy... nem is annyira halkan.
Tudtam, hogy ma jön haza Elena. Előbb akartam hazaérni és készülni neki valamivel, de aztán rájöttem, hogy nem igazán van ötletem. Sosem voltam az a nyálas, romantikus típus, nem tudtam, mivel okozhatnék meglepetést neki. Szigorúan csak jó értelemben. Vehettem volna egy csokor virágot, de az nem lett volna túl Damonös. Amúgy sem tudtam, mi a kedvenc virága. Hű, ez kicsit talán égő. Nem baj, eltereltem a gondolataimat és beléptem az ajtón. Otthon, édes otthon. Imádtam ezt a házat, a pincétől kezdve, a nappalin át egészen a hálószobámig. Sokmindent megélt már ez a ház és még ki tudja, mennyi minden vár rá. Ahogy elindultam a lépcsők felé, meghallottam, hogy a konyhában van valaki. Azonnal irányt váltottam és közben rálestem az órára. Már ennyi az idő? Elena lenne az? A konyhába lépve egyből megpillantottam őt és el is mosolyodtam. - Elena. Na végre. Már hiányzott, hogy újra itt legyél és ne x km-rel odébb. – Léptem közelebb hozzá, bár nem tudnám megmondani, miért, volt Elenában valami furcsa. - A fagyival ünnepled, hogy hazajöttél? Lenne jobb ötletem. – Tettem hozzá már egy fokkal halkabban, de az a tipikus Damonös vigyor továbbra is az arcomon pihent. Örültem, hogy végre láthatom. Végre itt van a közelemben, nem pedig a kollégiumban, ahová nem toppanhatok be csak úgy. - Készültem volna valamivel, de… nézd el nekem, nem vagyok valami kreatív. – Magyaráztam, miközben az italos pulthoz indultam. Útközben elővettem két poharat is. Nem titkolt szándékom volt koccintani arra, hogy hazatért. A Bourbonos üveggel és a két pohárral fordultam vissza az asztalhoz. Miközben kibontottam az üveget, végig őt néztem. Töltöttem, majd odanyújtottam neki az egyik poharat.
Tegnap pakoltam ki a kollégiumi szobából, hogy ismét mindent hazavigyek. Bár elég furcsa volt egy olyan helyet az otthonomnak neveznem, amit valójában sosem éreztem igazán annak. De így jár az, aki felgyújtja a saját otthonát, csak mert... nincs teljesen észnél. Voltak dolgok, amik könnyedén borítottak ki, de azóta rájöttem, hogy meg kell tanulnom kezelni az ilyen szituációkat. Nem felelhetek minden tragédiára azzal, hogy kikapcsolom az érzéseimet, mert az még nagyobb következményeket hozhat magával. És talán nehezebben emészteném meg utólag őket, mint éppen abban a pillanatban. Mint a családi ház felégetését. Sokan azt állítják, a vámpírrá válással minden létező emberséget képesek vagyunk elveszíteni. Talán pontosan ettől rettegtem, mielőtt beléptem volna ebbe az életbe. Hogy... elveszítem azt, aki vagyok. Nagy eséllyel az is köztejátszott a félelmemben és elutasításomban, hogy látttam, milyen életet él Tatia és Katherine. Csak tudtam, hogy ilyen életre nem vágyom. Megvan mindenük, ebben talán még irigylésre méltóak lehetnének. Pénz, férfiak, csupán azért nem emelem ki azt, hogy még szépek is, mert én magam is azzal az arccal rendelkezem, mint ők. Nem vagyok egy.... önfényező, szóval ezt a pontot most kihagynám. Mondjuk úgy, ők jobban szeretik hangsúlyozni előnyeiket. Ha valamit el tudok ismerni a két felmenőmet illetően, hát az tagadhatatlanul az, hogy van stílusuk. És megvetik az én tornacsukás, farmeros és toppos triómat. És az egészben a legrosszabb az volt, hogy egy érzés állandóan marta a gyomrom. Az állandó éhség, amelyet nem lehetett csak úgy elnyomni. Tegnap Tatia megmondta a sikátorban... előbb vagy utóbb olyan leszek, mint ő. Talán ezért is akartam minél jobban ellállni a kísértésnek, mert ha ismét vér tapadna az ajkaimhoz, elindulnék azon az úton. FÉs ettől még jobban féltem, mint a tűz égetésétől. Egy ideje valami fagylaltot nassoltam a dobozból, mikor a lépések zaja megütötte a fülem. Ehhez hozzápárosult az ismerős illat, ami végett rögtön forgatni kezdtem a szemem. - Erre most egyáltalán nem vágyom... - sóhajotttam nagyot, utalva az illető társaságára. Furcsa mód, Damonre gondolva csak a rengeteg gonoszság és gyilkosság jutott eszembe. Pedig rám soha nem mondhatta senki, hogy nem látom a fától az erdőt...
Egynéhány botlással megfűszerezve ugyan, de Damon faltapogatós tanácsával végülis remekül megtaláltam a konyhát. Kis bénázás árán megkerestem a kukát is, és kihajítottam a véres zacsit, majd megfordulván indultam is volna vissza a szobámba, hogy csináljam amit eddig, tévézzek. Ám ahogy indultam volna vissza, valami zajt hallottam. Hang... lépések zaja. És hát nem úgy hangzott mint Damon léptei, csak Őt tudtam volna egyrészt elismerni, másrészt csak Őt vártam volna a környékre... Tény ami tény, vámpír vagyok, de vaksi állapotomban aligha tudnám bármitől is megvédeni magamat, így meg kell tudnom mi ez a zaj... ki jár erre...
- Jóól van, akkor megnyugodtam - válaszoltam, mikor Damon előadta mekkora vagyona is van. Hát az irigységem nem ismert határokat, bár ha belegondolok... mégis. A szemeit és a családját irigyeltem a leginkább, a pénz az... anélkül régen is jól megvoltam, amúgy sem hiányzik, de azért nem akartam kárt okozni Neki. - Akkor a konyha lesz az első cél, vettem, parancsnok, itt fogok törni-zúzni - szalutáltam, ami automatice mozdulat lévén ment így is. És még jól is mulattam magamon, ami extra bónusz volt. - Kár pedig pont kardpárbajt akartam vívni a festményekkel - vicceltem, és úgy hajtottam le a fejem, mint aki bánja a dolgot. - Na nem baj, akkor menjünk, nézzük azt a szobát - biccentettem mosolyogva, és fél kezemmel inkább maradtam Damon kezénél, de a másikat a falra csúsztattam vissza, hogy érzékeljem merre is haladunk el.
Néztem ahogy Lexi oda és vissza is tapogatózott keveset, majd elnevettem magam. - Édesem, a részvényeknek, befektetőknek és bankároknak hála, a Salvatore vagyok anélkül gyarapodik a mai napig is, hogy a kisujjam sem kell mozdítanom érte. Elköltöm a felesleget, és még így is marad belőle bőven. Nem fog szükséget szenvedni egyik gyerekem sem, egész életében sem, szóval emiatt ne aggódj. És tőlem összetörhetsz bármit - súgtam halkan. - A konyha Stefan ízlését tükrözi. Ami hát valljuk meg... - vontam vállat, de közben halkan röhögtem. - Szóval, hálás leszek, ha néhány holmit összezúzol. Másban nem tehetsz kárt. Van néhány festmény meg díszkard a falon, de azon nem fognak fejbevágni, amiatt ne aggódj. Mehetünk a szobád felé?
Erősen koncentrálva tapogattam a falat, emlékezetembe gravírozva a tapéta tapintásának érzékelését. Sima volt, kellemes, hűs, úgy gondoltam, ezt könnyű lesz felismerni. Az ajtófélfánál szegély, vékony, ahogy átváltott az egyik burkolat a másikra. A csempe is hideg volt, de ez kemény. És könnyű volt a váltásokat felismerni két csempe közt. - Igen, érzem - bólogattam, és képzeletben vázoltam magamnak, amiket Damon magyarázott, mi merre, hol, és hogyan van. - Értem, minden megvan - csúszott kezem tovább, lábam pedig követte előrébb, megtaláltam a szekrény sarkát... lassan végighúztam rajta az ujjaimat. De kissé leakadtam, mikor Damon folytatta. Hogy felvesz mellém valakit, aki segít... amin újfent kissé meglepődtem, majd meghatódtam, aztán pedig... újrakezdtem volna a hálálkodást, de gondolom nem kérte volna... - És... biztos hogy ez nem probléma? Mármint, fizetni valakit nekem, és hogy ennyit gondoskodj rólam? Például... oké, elvileg nem, de... nem félsz hogy összetörök valamit? - intettem... valamerre. Például a konyhában, vagy máshol is, sok olyasmi van, amit gondolom sajnálnának ha összetörnék. - A végén kimerítem a híres Salvatore-vagyont - mosolyodtam el picit halványan, visszafordulva arra, ahol az előbb még voltam, amerről lépkedni kezdtem, előbb a szekrényt tapogattam hozzá, aztán újra a csempét, hogy végül újra megtaláljam Damon karját.
Megálltam Lexivel a konyha ajtajában, és hagytam, hogy néhányszor végighúzza a kezét a tapéta és a csempe találkozásánál. - Érzed? - kérdeztem. - Innen kezdődik a konyha. Előre óvatosan lépkedj, mert két lépés, és ott a konyhasziget. De ha itt.... továbbra is jobb oldalon tapogatózol, ott a hűtő a sarokban. Ott lesznek a véres tasakok. Felveszek majd valakit, aki kétnaponta eljár ide. Társaságnak is, meg takarítani... és segít is neked, amiben szükséged van, rendben? - kérdeztem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
A konyhába siettem, hogy pár tasak vért kivegyek a hűtőből, majd amint megtaláltam, rögtön elindultam vissza, a pincébe.
(Pince)
Szerző Damon Salvatore
Néztem, ahogy Victoria távolodik a háztól, aztán gyorsan beiszkoltam a hideg elől. Egy szál nadrágban nem volt kellemes a tél...
(folyt. Damon szobája) Szerző Victoria de Bellefleur
- Nem is lenne ajánlott kidobnod egy boszorkányt. Csúnya következményei lehetnének - kacsintottam rá, majd visszaöleltem, ahogy az ajtóba értünk és bólintottam egyet. - Amíg távol leszel majd... igyekszem beszélni Elenával erről, rendben? Vagy elcsípni valahogyan az öcsédet. Számomra úgy is nyilvánvaló, ha hazudik - mosolyodtam el megint, majd elengedtem. - A bizalmat ki kell érdemelni, de te kiérdemelted az enyémet. Emiatt nem kell köszönetet mondanod. Ilyenkor barátokra van szükséged - simogattam meg az arcát, majd egy puszit adtam az arcára. - Szia, Damon - köszöntem el tőle, majd ahogy a könyvtárból jöttem, úgy mentem vissza. Gyalog...
(Könyvtár)
Szerző Damon Salvatore
- Hé, ez nem azt jelenti, hogy ki vagy dobva! - nevettem rá, de felálltam. - Kikísérlek, jó? Victoria - szóltam utána, aztán odaléptem, és megöleltem. - Köszönöm. Köszönök mindent... hogy nem hagytál magamra. És hogy te hiszel nekem... bennem. Meg fogod látni, hogy nem leszek méltatlan erre a bizalomra - engedtem el, és a szemébe néztem.
Szerző Victoria de Bellefleur
- Staunton? Arra még nem is jártam, de biztos szép hely. Csak vigyázz magadra, mert két gyerek itt fog várni rád - kacsintottam rá. - Sőt egy csomó barát is, akik Elenával ellentétben tudják, hogy te nem lennél képes olyasmit tenni, amit vele beetettek. Felálltam, majd én is az órámra néztem. - Akkor azt hiszem, ez lesz a búcsú ideje, mert... nyit a könyvtár hamarosan és ami azt illeti, egy ideje ott van dolgom. Puszild majd meg a lányodat a nevemben - mosolyogtam rá kedvesen.
Szerző Damon Salvatore
Csak hümmentettem egyet, aztán beleharaptam a szendvicsbe. - Úgy döntöttem, Staunton felé megyek majd - mondtam váratlanul. - Ott megszállok néhány napig. Aztán... kicsit bele a világba. Kicsit távolabb. Lehet, lesz ebből három hét is. Attól függ, mire jutok önmagammal, és mikor fog már nagyon hiányozni Delena. Igaz is - néztem az órára - el kell mennem a gyógyszertárba, és kitaláltam valamit, amit szeretnék neki még pluszba vinni. Talán örülne majd - mosolyogtam.
Szerző Victoria de Bellefleur
- Hidd el, ha a helyemben lettél volna, te is képes lettél volna együtt élni Oliverrel. Na jó, tudom, hogy te nem ismerted azt az oldalát, amit én - legyintettem aztán, majd nagyot sóhajtva hátradőltem. - A körülmények... de ha képes lennél a szíve legmélyére látni, akkor talán láthatnád azt, amit a szem nem enged látni - fogtam meg bíztatásul a kezét. - Jaj, de hát tudod... ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Rá fog jönni ő is, hogy ki az, aki hazudik. Idő kérdése.
Szerző Damon Salvatore
- Igen, igaz is. Oliverről megfeledkezem... fel nem foghatom, hogy voltál képes szolgálni őt. Nagyot nyeltem, ahogy tett egy megjegyzést Elenára. - Marha jól hangzik. Kár, hogy a körülmények totál mást mutatnak - dobtam a szemetesbe a tasakot.
Szerző Victoria de Bellefleur
- Miattam nem kell aggódnod. Ne felejtsd, ki volt a "gazdám". Ő pedig... nem tasakos vért ivott - vontam vállat, egy kis szelet sajttal a számban. - Nekem ez már természetes - sóhajtottam. - De ha Elena képes végignézni, akkor bizonyára azt jelenti, hogy tényleg... úgy szeret, ahogy vagy - néztem fel a szemeibe.
Szerző Damon Salvatore
Csak hüledeztem, amilyen természetességgel kezelte a vérivás utáni vágyamat, és némán tátogtam, ahogy sürögni-forogni kezdett, szendvicseket gyártott, aztán egy tasak vért is a kezembe nyomott. - Kösz - jött meg a hangom. - Azért nem vagy semmi. Általában - már aki tudja, hogy ki vagyok - elég erőteljesen a száját húzza mindenki, ha előttük iszom. Talán csak Elena kivétel. Bár, néha még ő is elfordult - nevettem el magam, és felbontottam a vért.
Szerző Victoria de Bellefleur
- Dehogy is zavar - ráztam a fejemet mosolyogva, majd lenyomtam az egyik székre. - Most megpróbálok úgy viselkedni, mintha őshonos lennék ebben a házban - mondtam, majd a hűtőhőz léptem és elővettem a felvágottat és a sajtot, némi zöldsékkel, és pár szelet kenyeret is és pár szendvicset kezdtem készíteni, de közben a kezébe nyomtam egy tasak vért is. - Jó étvágyat - kacsintottam rá.
Szerző Damon Salvatore
- Vér - vágtam rá. - Mert két napja nem ettem. Szükségem van rá. De ha zavar téged, elintézem később is. És egy szendvics mellé nagyon jól esne. Sonkás-sajtos szendvics, ha lehet - kértem kedvesen, és leültem a konyhaasztalhoz.
Szerző Victoria de Bellefleur
(Nappali)
Magammal húztam őt ide, majd feléfordultam. - Mivel nemrégiben te szolgáltál ki engem, most én csinálok neked valamit reggelire. Szóval mit kérsz? Kávé? Vér? - faggattam kedvesen, és játékos mosollyal.
Szerző Victoria de Bellefleur
- Oké, értelek én, nyugi - álltam fel, miután megfogta a kezemet. - Mehetünk, ha akarod - mosolyogtam rá bíztatásképpen. Tudtam, milyen szörnyű egyedül lenni. De én már sok-sok év után hozzászoktam.
(Damon szobája)
Szerző Damon Salvatore
- Rendben - fogtam meg a kezét. - Nincs... nincs kedved feljönni velem a szobámba? Nem azért... vagyis ha akarod... szóval, csak úgy, érted - magyaráztam. - Nem szeretem az ágyamat ilyenkor. Üres, és hideg, ha csak egyedül vagyok benne -fintorogtam.
Szerző Victoria de Bellefleur
- Teljesen jogos, amit mondasz... egyet kell értenem - bólogattam. - De Elena szeret téged, nem szabad feladnod, remélem ezt is tudod. Ha nem szeretne, akkor... akkor nem lenne féltékeny rám azóta, mióta meglátott törülközőben - cirógattam meg az arcát. - De majd siess vissza, mert Mystic Falls már nehezen lesz Mystic Falls az egyik legdögösebb vérszívó nélkül - nevettem.
Szerző Damon Salvatore
- Azt még nem tudom - bámultam meredten az üres tányért. - De valahol rendezni kell a gondolataimat. És itt... ebben a városban... ahol Elenát nap mint nap látom, nem megy. Most legalábbis még nem. Tiszta fejre van szükség, és tiszta gondolatokra, hogy vagy valahogy folytatni tudjam az eddigi életem, vagy teljesen új életet kezdjek. El kell döntenem, hogy vívjak szélmalomharcot, vagy adjak fel mindent, és kívánjam Elenának a boldogságot. Nem tudom... de nem hiszem, hogy túl messze mennék. És nem is akarok sokáig lenni. Egy-két hétig. Delena nélkül úgysem bírnám tovább.
Szerző Victoria de Bellefleur
- Bizonyára mindent tudsz az olasz konyháról - mosolyogtam rá kedvesen, és figyeltem, ahogy maga is eltűnteti a tányérja tartalmát. Én is így tettem és utána jóleső sóhajjal hátradőltem, de az utolsó mondatára felkaptam a fejemet. - Na és... hová utazol?
Szerző Damon Salvatore
- 167 év alatt az ember megtanul egyet s mást. Igy a vámpír is - vontam vállat halvány mosollyal, aztán öntöttem neki egy pohár bort újra. - Az igazi olasz konyha lényege, hogy vízzel és egyéb löttyökkel nem öblítünk le kaját - magyaráztam. - Ez a bor pedig tényleg finom - kortyoltam, és csakhamar üres is volt a tányérom. - Valami azt súgja, hogy én jóllaktam - dőltem hátra. - Mondd... nagy kérés lenne, hogy maradj itt velem egy kicsit? Tudod... én nemsokára elutazom - böktem ki, ami már egy ideje foglalkoztatott.
Szerző Victoria de Bellefleur
A kezembe adta a bort, én pedig mosolyogva figyeltem, mi mindent csinál, alig fél óra leforgása alatt. - Persze, hogy szeretem a hagymát. Minden félét, ha ételbe rakják - vontam vállat, majd belekortyoltam a poharamba és közben szétnéztem, de aztán láttam, hogy a mennyei illatú kaja az asztalra kerül, ő pedig kihúzza nekem a széket. - Úgy érzem magamat, mintha étteremben lennék - kuncogtam, majd a boros poharat letettem az asztalra. - Az illatok isteniek. És egy vérbeli olasz fősztje biztosan nagyon finom is - kacsintottam rá, majd megfogtam a villát és megkóstoltam. - Naná, hogy nem tévedtem. Ez mennyei...
Szerző Damon Salvatore
(nappali)
- Remélem, szereted a fokhagymás kajákat. Ne aggódj, diszkréten és nem büdösen fokhagymás - mosolyogtam, majd kipakoltam a hozzávalókat, és közben kiöntöttem két pohár nagyon finom édes bort. - Parancsolj - adtam a kezébe. - Akkor most figyelheted, hogy főz egy igazi olasz! - emeltem fel a fakanalat, mint a fővezér a kardot. A következő fél órában hagymát és fokhagymát aprítottam, pároltam, megszórtam fűszerekkel, majd az időközben lereszelt több féle sajtot is rátettem, kis vízzel és tejszínnel felengedtem, és nemsokára az illat betöltötte a konyhát. Kifőztem némi tésztát, aztán egy-egy adagra bőven csorgattam a sűrű szószból, és letettem az asztalra, szépen megterítve. - Ne mondd, hogy nem teljes körű a kiszolgálás - húztam ki neki a széket, hogy leülhessen.
Szerző Damon Salvatore
(Damon szobája)
Megmelegítettem Delena reggelijét, és a térdemre ültetve megpróbáltam megetetni. Alig néhány kanállal evett, aztán elfordította a fejét, és legörbítette a száját. - Mi a baj, hercegnőm? - kérdeztem értetlenkedve. - Hiszen ezt annyira szereted.. - próbálkoztam az etetéssel újra, sikertelenül. - Hát jó... - sóhajtottam. - Fura, hogy nem vagy éhes... de gyere, akkor pelenkát cserélünk - fektettem le az asztalra, és ahogy kibontottam a pelenkából, piros kiütéseket láttam a hasán, és a fenekén, meg a combján. És ez a nyűgösség... meg a meleg bőre... - Te jó ég - adtam rá gyorsan a pelenkát, és a ruhát, majd az autóba tettem, és elindultam vele az orvos felé.
(folyt. M.F. kórház)
Szerző Damon Salvatore
Jókedvűen néztem utána, és az ajtóból még intettem is, ahogy elhajtott, aztán felszaladtam a szobámba. Meg akartam csinálni Delenának a hintát.
(folyt. ott)
Szerző Victoria de Bellefleur
Megölelt, én pedig viszonoztam neki. - Hát... úgy nézek én ki, akit két nap alatt bárki ki akarna nyírni, mert feszültségforrás vagyok? - kérdeztem kuncogva, majd felsóhajtottam és belebújtam a kabátomba. - Szia, Damon - simogattam még meg az arcát, majd kisétáltam a konyhából, és a birtokról is.
(Hotel - Vicki szobája)
Szerző Damon Salvatore - Rendben, azonnal hívlak ha gond adódna - nevettem rá, és egy percre megöleltem. - Viszlát Vic. Aztán ne kerülj bajba két napig, és siess majd vissza ide. Várlak - csókoltam homlokon.
Szerző Victoria de Bellefleur
- Dolgom nincs, csak éppen te nélkülem is ugyanúgy megcsinálod - vontam vállat kuncogva, majd eltűntettem a tányérról az utolsó falatokat is és elkapkoltam a hűtőbe a vajat és a lekvárt. - Delena már biztosan nagyon vár rád. És ha Elena nem akarná elengedni veled... irányítsd hozzám és meggyőzöm - kacsintottam ravasz mosollyal. - És akkor én megyek is. De ha szükséged lenne valamire holnap utánig, egy kis boszorkányság, akkor szólj és próbálok segíteni - álltam meg mellette. Szerző Damon Salvatore
- Ha van dolgod, akkor megoldom egyedül - nyeltem le az utolsó falatot. - Aztán azonnal megyek is a kis hercegnőmért - melegedett meg a mosolyom, ahogy eszembe jutott Delena. - És majd kereslek, rendben? Holnapután mondjuk. Ha neked így jó lesz. Azért hozz majd magaddal néhány ruhát, oké? Úgy értem, ide a birtokra. Az én melegítőm elég nagy rád - nevettem.
Szerző Victoria de Bellefleur
- Kimondhatod nyíltan is, hogy megbántad, nem kell a körítés meg a felesleges beszéd a téma köré - mondtam, de egyáltalán nem letörten. Teljesen meg tudtam érteni. A tányéromra került a pirítós. - Nagyjából kitaláltam, hogy Rose az... már a viselkedésed alapján, ahogy bántál vele a hotelszobában. De én inkább nem sorolom, kik voltam az én ágyamban... - mosolyogtam zavartan, majd pár falatot ettem. - Akkor a hintát megoldod nélkülem, vagy addig még maradjak? Nem akarom, hogy velem pazarold el azt az időt, amit a lányoddal is tölthetnél.
Szerző Damon Salvatore
Egykedvűen az asztalra könyököltem. Hogy előbb-utóbb megbánom-e? Igazság szerint... már most megbántam. - Az az igazság... - sóhajtottam - hogy jó volt veled. Csodálatos vagy az ágyban. De... talán tényleg nem lett volna szabad. Nem tudom. Ha Elena nem bocsát meg, tovább kell lépnem, de... most talán elsiettem. Nem tudom. Zavaros most minden - ráztam a fejem, aztán tányérokra tettem a pirítós szeleteket. - Tessék - tettem le elé. - Tudod, az a különleges barátom, akit megemlítettem neked tegnap, az pont Rose volt. Akin segítettél - mondtam, és mogyorókrémet kentem a kenyeremre.
Szerző Victoria de Bellefleur
Amíg ő a kenyeret a pirítóba tette, leültem és szétnéztem ebben a helyiségben is. Na jó, tegnap már jártam itt, de akkor nem figyeltem túlságosan. - Azt hiszem, maradok a lekvárnál - mosolyogtam, majd a kérdésére felfigyeltem. - Hmm... úgy nézek ki, hogy megbántam? - kuncogtam. - Aki itt meg fogja bánni, az te leszel. Előbb-utóbb. És a másik sztárpárosnál meg Elena. Már ha tényleg olyan lány, amilyennek mások mondják - tettem még hozzá.
Szerző Damon Salvatore (Damon szobája)
Kenyérszeleteket tettem a pirítóba, aztán lekvárt, vajat készítettem elő, és kis mézet, meg egy üveg mogyorókrémet is. - Én ezzel szeretem - húztam ki a széket, és leültem. - Victoria... megbántad a tegnap éjszakát? - kérdeztem csendesen.
Szerző Damon Salvatore
- Utálom a magányt - ismertem el, aztán a csengő hangjára meglepetten felkaptam a fejemet. - Hát ez meg ki lehet? - kérdeztem csodálkozva, aztán kitoltam magam alól a széket.
(folyt. birtok)
Szerző Victoria de Bellefleur
Leült velem szemben, én pedig mosolyogva néztem végig a tányéromra tett pizzaszeleten, de Damon hangja ismét arra késztetett, hogy ránézzek. - Azt hiszem, nem csodálom, hogy egy vámpír utál egyedül lenni, egy ilyen hosszú élet alatt - sóhajtottam, majd átvettem tőle a poharat. - Köszönöm. Majd nem is telt el pár másodperc, csengő törte meg a csendet. - Azt hiszem, jobb ha te mész, mert én... - néztem végig magamon. - Eléggé törülközőben vagyok.
Szerző Damon Salvatore
- Jó illatod van - szimatoltam vigyorogva a levegőbe, ahogy szemlátomást felüdülve Vic lejött a konyhába. - Eszem, persze - ültem le én is. - Ha ennyire meg akarod ismerni a házat, és szeretnél minden nap ilyen teljes körű kiszolgálást, fontold meg, és költözz ide. Szerintem jól meglennénk, nem gondolod? - töltöttem gyümölcslét mindkettőnknek.
Szerző Victoria de Bellefleur
(Fürdő)
Kellett egy kis idő, míg eltaláltam idáig. - Azt hiszem, nekem ide egy konkrét tárlatvezetés kellene, de az is körülbelül ötször - szólaltam meg mosolyogva, majd a gőzölgő pizzára néztem és a tányérokra. Leültem az asztalhoz. - Ez aztán a teljeskörű kiszolgálás - sóhajtottam. - Remélem te is eszel.
Szerző Damon Salvatore
(Damon szobájából)
Kinyitottam a hűtőt, és először elszürcsöltem egy tasak vért. Éhes voltam, és jobb volt ezt addig letudni, míg Vic nincs itt. Kétlem, hogy tetszett volna neki a látvány. Kidobtam az üres tasakot, aztán terepszemlét tartottam. Túl sok minden nem volt kéznél, de találtam egy fagyasztott pizzát. Reggelinek megfelelt. Bekapcsoltam a sütőt, és a feltétek, meg az olvadó sajt illata lassan belengte a konyhát. Tányérokat vettem elő, poharakat a gyümölcslének, aztán vártam, hogy Victoria megjelenjen, közben bekapcsoltam a rádiót, hogy ne a csendet kelljen hallgatnom.
Szerző Damon Salvatore
(Damon szobája)
- Nem mondom, hogy pont egy kislánynak való, de azért elég jól néz ki nem? - kapcsoltam fel a villanyt, és fél kezemben tartva Delenát megmelegítettem egy üveg bébiételt. - Itt viszont nincs etetőszék. Következetlen vagyok, és azt még nem vettem. De tudod mit? Ma a szobában eszünk. És nem érdekel, ha disznóól lesz. Majd apu feltakarít - kattintottam le a lámpát, és egyik kezemben Delenával, a másikban a tányérral visszaindultam az emeletre.
(folyt. Damon szobája)
Szerző Damon Salvatore
- Akkor te hozd ezeket - pakoltam fel egy tálcára mindent, és a kezébe nyomtam. - És vigyázz, most ne borítsd fel - tettem hozzá, és már az ölembe is kaptam őt, és így, kézben vittem a szobámig.
(folyt. ott)
Szerző Elena Gilbert Salvatore
Az emelet felé néztem. - Nekem nincs kifogásom ellene - bólintottam egyet és felálltam az öléből. - Szóval vacsora és utána alvás, mert bevallva... én egy szemhunyásnyit nem aludtam az éjszaka - mosolyodtam el halványan és felhúztam a székről és egy rövid csókot adtam a szájára. - Rád nem is lehet haragudni... - mosolyogtam.
Szerző Damon Salvatore
Elszakadt tőlem, és leállított. - Nem lenne ellenemre - vigyorogtam el magam. - De nem szabad. Már tényleg nem... félek, hogy baja esne az én kis hercegnőmnek. És ami azt illeti, éhes vagyok, és fáradt. Nem pihentem túl sokat, és úgy hiszem te sem. Szóval, mit szólnál, ha ezeket - mutattam a szendvicsekre - mondjuk az ágyban ennénk meg?
Szerző Elena Gilbert Salvatore
Mire elmosolyodhattam volna, már ajkai meg is érintették az enyémet és a gyengédséget, a rejtett hevességet azonnal érzékeltem ebben a csókban, amiről hülye lettem volna lemondani... - Én is szeretlek! - suttogtam már az ölében ülve és visszacsókoltam és talán percekig el sem szakadtam tőle. - Azt hiszem, ha ezt nem hagyjuk abba, még olyat keltesz fel bennem, amit már nem lenne szabad - vettem nagy levegőt közel az arcához hajolva. Szerző Damon Salvatore
Behunytam a szemem, ahogy keze finoman az arcomhoz ért. - Kívánságod azonnal teljesítendő parancs - súgtam halkan, aztán két kezembe fogtam arcát, magamhoz húztam, és csókolni kezdtem, hevesen, mégis hihetetlen gyengédséggel. - Szeretlek - súgtam, mikor elszakadtam tőle egy lélegzetvételre, aztán újra csókolni kezdtem, közben óvatosan az ölembe húztam.
Szerző Elena Gilbert Salvatore
- Ha elmentem volna, megbántam volna. És előbb-utóbb, de Benjamin Lockwood nélkül is visszatértem volna hozzád - sétáltam át a mellette lévő székhez és leültem oda. A szemeibe néztem és alig volt hangom, mikor megszólaltam. De amint mondott, hogy én nem akarnám őt megcsókolni... csak hevesen ráztam a fejemet és végül remegve emeltem fel a kezemet és simítottam végig az arcán és közben rettegtem, hogy lelök magáról. - Akkor csókolj meg... csókolj meg úgy, ahogy még sosem... - súgtam halkan.
Szerző Damon Salvatore
Elmosolyodtam. - Elena, te nem tehetsz olyat, hogy ne akarjalak megcsókolni. Nem tudsz olyat tenni, hogy én ne szeresselek téged többé. Ha elmentél volna... ha itt hagytál volna... nem akarnék élni tovább. Ezt elhiheted. Attól félek, hogy aki nem akar megcsókolni valakit ezek után, az te leszel. Te nem akarsz majd engem. És meg is értelek. Nem is erőltetem, és nem is kérhetem - néztem rá bűnbánóan.
Szerző Elena Gilbert Salvatore
Néhány perc múlva meg is láttam az ajtóban Damont és hajából szinte még csöpögött a víz. Leültem egy székre és szinte azonnal darabolta is magának a zöldségeket, de mikor felém nyújtotta, csóváltam a fejemet. - Nem kérek, köszönöm - nyúltam ki egy szendvicsért én magam is, de nem haraptam bele. Az utolsó mondata után viszont rá néztem. - Nem akarhatsz megcsókolni... - csóváltam a fejemet kételkedve. - Ezek után nem...
Szerző Damon Salvatore
(fürdőből)
Ahogy még nedves hajjal beléptem a konyhába, Elena az asztalnál ült, előtte tányérokon néhány szendvics, mellette zöldségek. - Köszönöm - húztam ki a széket, és leültem magam is, aztán minden zöldségből aprítottam a tányéromra, majd kérdő mozdulattal megemeltem felé is, ő kér-e belőle. - Barom vagyok, tudom - tettem le a kést aztán nagy sóhajjal. - A történtek után félve merem megkérdezni, hogy vajon megcsókolhatlak-e még egyáltalán.
Szerző Elena Gilbert Salvatore
(Damon szobája)
Lassan sétáltam le ugyan a lépcsőkön, de viszonyítva gyorsan leértem. Próbáltam felidézni az elmúlt napokat, az előző este kivételével, és némileg talán sikerült is. A hűtőhöz léptem és mindent, ami egy szendvicshez szükséges, kipakoltam. Felvágottat, vajat, még némi sajtot és zöldséget is, aztán pedig a konyhapulthoz sétáltam és pár szelet kenyeret megkentem a vajjal, rátettem a felvágottat és még sajtot is szeleteltem rá, de a zöldséget hagytam, hadd válogassa meg saját maga. Egy tányérra raktam a kész szendvicseket és az asztalra tettem, majd egy üveg vízzel és két pohárral ültem le. Italt most nem fog kapni, ezt megfogadtam magamban mosolyogva.
Damon Salvatore
- Hát nem lenne ellenedre? - lepődtem meg, és éreztem, hogy mint a jóleső meleg, elönt a boldogság. - Meg fogom teremteni rá a boldog alkalmat. Igérem - súgtam az ajkaira, és megcsókoltam, miközben lábammal az utat tapogatva megindultam előre.
(nappali)
Elena Gilbert Salvatore
Egy kicsit a vállába ütöttem az első mondata után. - És nem utolsó sorban egoista is az ördögien jókéőpű vámpír barátom - egészítettem ki a sort és láttam a perverz vigyort a képén. Pontosan a konyhaajtónál álltunk, ezért egy pillanatra, hogy megállítsam magunkat, megfogtam az ajtófélfát az utolsó mondatai után. - Azt hiszem, mindketten készen állnánk rá - jött ki belőlem. - De azért... egy romantikusabb pillanatban alkalmasabb lenne - mosolyogtam rá és a szájához hajolva megcsókoltam, érzésekkel telve.
Damon Salvatore
- Kézgyakorlat? - vigyorogtam rá tele szájjal, perverzül. - Hát, az ördögien jóképű, sármos, vicces és nem mellesleg intelligens vámpír barátod adhat rá alkalmat - léptem el vele a konyhaajtóig. - És ne hidd, hogy elfelejtenék egy ilyen fontos dolgot, mint a lánykérés. És megtenném bármikor. Bármely percben készen állok rá. Akár még most is. Igaz, gyűrű nincs nálam - néztem a szemébe.
Kezdőlap
❀ 
❀ 
|| 
❖ 
